udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 703 találat lapozás: 1-30 ... 541-570 | 571-600 | 601-630 ... 691-703

Névmutató: Nagy István

2015. július 20.

Előválogatót tartanak a Virtuózok Csíkszeredában
Székelyföldi turnéra készülnek augusztus elején a Virtuózok, a világ első, Magyarországon lezajlott komolyzenei tehetségkutató műsorának fiataljai. A jótékony célú koncertsorozat bevételét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány pártfogoltjainak ajánlják fel. A Virtuózok stábja a koncertkörút során előválogatást is tart, lehetőséget adva az erdélyi tehetséges fiataloknak, hogy a tehetségkutató műsor második szériájában ők is bemutatkozhassanak.
A Virtuózok népszerűsége bizonyítja, hogy van igény a minőségi zenére, ugyanakkor lehetőséget biztosít a gyermekek számára a kibontakozásra, megerősíti őket abban, hogy érdemes kitartóan gyakorolni – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a Virtuózok turnéját, valamint az előválogatást beharangozó sajtótájékoztatón.
A háromállomásos turné ötletgazdája, a Csíkszeredában nevelkedett Molnár Levente világhírű operaénekes, aki minden erejével azon volt, hogy a tehetségkutató műsor példaértékű és tehetségei kis zenészeit szülőföldjére is elhozza.
Előválogatás Csíkszeredában
Július 30-ig hosszabbították meg a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában megrendezendő 2016-os Virtuózok komolyzenei tehetségkutató előválogatóját. Az augusztus 5-én tíz órától sorra kerülő meghallgatásra eddig több mint húsz gyermek jelentkezett Erdélyből. A sajtótájékoztatón elhangzott, az előválogatást rögzítik és a későbbiekben műsorra tűzi a közszolgálati televízió. Molnár Levente szerint ez egy hatalmas lehetőség, amit ki kell használni. „Gyakoroljanak, jelentkezzenek" – biztatta a világhírű operaénekes a kis zenészeket. Jelentkezési lap és további információ a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában igényelhető.
„Amikor tehetségekre gondolok, elsősorban székelyföldi, erdélyi magyar tehetségekre gondolok, arra, hogy figyelni kellene rájuk, egy picit segíteni kellene nekik. Kellenek az ilyen lehetőségek, szükség van arra, hogy akár egy versenyen, akár egy ösztöndíjon keresztül a gyerekeket ösztönözzük. Úgy néz ki az egyik álmom megvalósult. Ritkaság az a csiszolatlan gyémántmennyiség, amely Székelyföldön, Erdélyben van. A pályára állítással van egy pici probléma, ezért minden tőlem telhető eszközt szeretnék megragadni a tehetséges gyermekek ösztönzésére” – fogalmazott Molnár Levente. Ugyanakkor kiemelte, számára példakép Böjte Csaba ferences szerzetes, és ezért is döntöttek úgy, hogy a fellépések bevételét az általa létrehozott Szent Ferenc Alapítványnak ajánlják fel. „Nagyon fontos lenne, hogy ezek a fellépő gyerekek példát mutassanak az itthoniaknak. Köszönöm, hogy a Virtuózok fiataljai eljönnek és csodát fognak tenni. Böjte atya hangszereket akar vásárolni a begyűlt pénzből azok számára, akik zenét akarnak tanulni. Úgy érzem egy szent missziót töltünk be” – fűzte hozzá.
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke szerint fontos megismerni és megismertetni szerte a világban az erdélyi magyar, ezen belül a székelyföldi értékeket. „Ha arra gondolok, hogy sok székelyföldi, erdélyi magyar gyerek lehetőséget kap arra, hogy itthon és külföldön megismerjék, a mi nagyköveteink legyenek szerte a világban, akkor elmondhatjuk, hogy fontos dolgot értünk el” – fogalmazott. Merjenek a gyermekek nagyot álmodni, erről szól ez a turné – jegyzete meg Hegedüs Csilla. „Szeretnék, hogy ez ne csak egy egyedi esemény legyen, jó lenne hagyományt teremteni és ezáltal Székelyföldnek, Erdélynek egy olyan oldalát mutathatjuk meg, amely bebizonyítja, hogy mindig Európához tartoztunk, egy olyan kultúrnemzet voltunk, akire fel kell nézni”.
A csíkszeredai sajtótájékoztatón jelen volt Boros Misi zongorista, a tehetségkutató 6-13 éves korcsoportjának győztese, aki maga is arra biztatta a gyermekeket vegyenek részt a csíkszeredai meghallgatáson. „Anyai ágról csíkszentmiklósi vagyok, ezért nagy öröm számomra, hogy itt játszhatok. Én nagyon köszönöm ezt a versenyt, nagy öröm volt, hogy részt vehettem rajta” – mondta a kis zongorista, aki maga is fellép a turné során.
Virtuózok Erdélyben
A jótékony célú koncertsorozat első állomása augusztus 6-án Székelyudvarhely, a koncert a Digital 3 Stúdióteremben lesz. Másnap, 7-én a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nagytermében, 8-án Csíkszeredában a Szakszervezetek Művelődési Házában lépnek fel a Virtuózok fiatal tehetségei. Mindhárom helyszínen a koncert este hét órakor kezdődik. Fellép: Boros Misi, Kéringer Dávid, Kiss Zoltán, Csaba Zsuzsanna, Szűts Apor és Váradi Gyuszi. Közreműködik a Csíki Filharmonikus Zenekar. Vezényel: Héja Domonkos.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

2015. július 23.

Roma-magyar együttélés?
A magyar és roma közösségek együttéléséről beszélgettek csütörtök délután Tusványoson, a Kós Károly sátorban.
A beszélgetés moderátora Z. Nagy István újságíró, civil aktivista szerint a téma kényes, a társadalom szereplői elég hosszú ideje nem tudják kezelni. „Többféle vetületből kellene megnézni ezeket a kérdéseket: demográfiai, kulturális, szociális szempontból is. Mi a konfliktusok irányából közelítettük meg.” Rámutatott, Székelyudvarhelyen több évtizedes konfliktusokat követően kezdtek beszélni ezekről a kérdésekről.
Szőke László, székelyudvarhelyi újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa, a Fekete-fehér blog működtetője arról beszélt, miként került kapcsolatba a székelyudvarhelyi „maffiákokkal”. Kérdésre, hogy össze lehet-e a roma fogalmát kötni a bűnözéssel elmondta, nem gondolja, hogy a bűnözés származás kérdése. „Annál is inkább, mert a roma csoportok mellett nagyon veretes székely legények is vannak Székelyudvarhelyen és Székelyföldön.”
Gálfi Árpád, székelyudvarhelyi önkormányzati képviselő a hírhedt Gábor családdal szembeni személyes, valamint a bethlenfalvi közösség harcát vázolta fel. Ő a közösség képviselőjeként került konfliktusba az említett roma családdal. A 2010-ben Bethlenfalvára költözött család folyamatos lopásai, fenyegetései, betörései ellen közösségi összefogással léptek fel.” Azok az emberek, akik meg voltak károsítva, fenyegetve, verve, magukra voltak maradva. Nem mertek lépni és ha léptek is a tapasztalat az volt, hogy megfelelő emberek, igazságszolgáltatás hiányában arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak. Ez a közösség ezért az ügyért állt ki. Elindultak a folyamatok, amire számítottunk nagyjából kezd teljesülni az igazságszolgáltatás útján, folynak a pereink. Az igazságszolgáltatás útját tartjuk nagyon fontosnak. Úgy érezzük, jelen pillanatban ez a járható út annak érdekében, hogy változás történjen” – mutatott rá.
Vasik János, felvidéki szerkesztő, a Pátria rádió munkatársa a felvidéki állapotokat ismertette, azt, hogy milyen az együttélés egy olyan közösségben, ahol adott esetben többségben vannak a romák. „Krasznahorkaváralja az a hely, amely mélyen tükrözi valahol a szlovákiai állapotokat és a szlovákiai magyarság, illetve a felvidéki magyarság szempontjából a roma-magyar együttélés kérdését. Erdélyben sem pusztán a kriminalitás kérdése ez. Számunkra bizonyos fokig bizonyos területeken meghatározó az is, hogy hova fognak integrálódni. Nem a Gábor-típusúakról van szó, noha ilyen nálunk is van elég. Azért érdekes a krasznahorkai történet, illetve a romák reakciója, mert korábban is volt egyfajta mozgás közöttük. Nagyon hű lakmuszpapírja a roma közösségnek a kultúra hatása. Megmutatja azt, hogy melyik etnikumnak, melyik közösségnek milyen súlya van a szlovákiai társadalomban. Míg korábban a romáknak a vándornyelve, a második nyelve a magyar volt és ez fokozottan érvényes a délvidéki cigányságra, gyakorlatilag azt lehet mondani, mostanra a romák nyelve a szlovák lett. A magyar közösségnek a súlya és a társadalmi megbecsültsége ott tart, hogy már a cigány sem akar magyar lenni. Minek kettős kisebbségben lenni?”
Szőke László szerint ahhoz, hogy megfelelően tudjunk kommunikálni a romákkal, értenünk kellene a kapcsolati hálójukat, azt, hogy hogyan működik ez a közösség, és ne a saját értékrendünk szerint akarjunk elfogadtatni, megértetni velük valamit. Másként kell velük beszélni, az ő értékviláguk felől kell a kommunikációs üzeneteket megfogalmazni. „Magyarról magyarra le kell fordítani, amikor akarunk beszélni. Azokkal, akikkel mi konfliktusba kerülünk, kénytelenek vagyunk úgy kommunikálni, ahogy ők megértik. Szintén csak a bűnözői körre fókuszálva azt is megfogalmaztam, hogy ha hatékonyan akarsz fellépni a jelenség ellen, akkor az erőszak, vagy az erőszakkal kapcsolatos lépések a hatékonyak. Ha nem tudsz erőt felmutatni, akkor ők a gyengeséget látják benned. Az erő az nem fizikai erőszak. Ugyanúgy erőként éli meg azt, ha sikerül annyi pert a nyakába akasztani, hogy előbb-utóbb szembesül azzal, hogy börtönbe fog kerülni. Az igazságszolgáltatáson keresztül kell megkísérelni, hogy visszafogjuk, vagy visszatereljük a normális életvitelbe őket.”
Vasik János úgy véli, Szlovákiában is a problémák jelentős részét el lehetett volna kerülni már azok kibontakozásakor, ha a megfelelő intézmények, szervek megfelelően működnének, ha a megfelelő időben lett volna eszköz fellépni velük szemben. „Nem feltétlenül büntetésre gondolok, hanem segítő kézre is. Ha a kisebb ügyek esetében a rendőrség úgy jár el, ahogy nem, és nem legyintett rá, hogy ezek csak kis kategóriájú dolgok. Viszont, ami kinövi magát, az pontosan az, ami Székelyudvarhelyen történik.”
„Székelyudvarhelyen is ugyanilyen viszonyulása volt az igazságszolgáltatásnak ezekhez az ügyekhez. Az esetek nyilvánosságra hozásának és a civil kezdeményezéseknek köszönhetően a hatóságok nem tudják elkerülni, hogy ezeket kezeljék” – reagált Szőke. „Ha van eredménye a munkánknak az az, hogy a magyar közösség önbecsülését sikerült valamennyire visszaállítani. Megteremtettük azokat a fórumokat, ahová segítségért lehet fordulni.”
Noha a beszélgetés folyamatosan a székelyudvarhelyi cigányokkal való konfliktusokhoz kanyarodott vissza, abban mindannyian egyetértettek, hogy jó, hogy sikerült egyáltalán beszélni erről a kérdésről és remélik lesz folytatása.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

2015. augusztus 8.

A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve
A Mária-tisztelet sokszínűségét tárja fel a Csíki Székely Múzeumban megtekinthető A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve − Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás. A csíksomlyói kegyszobor létrejöttének 500. évfordulója alkalmából összeállított kiállításon olyan tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok is láthatók, amelyeket eddig még nem mutattak be a nagyközönségnek.
A csíksomlyói Mária-szobor története összeforr a ferences kolostor és Csíkszék történetével. Muckenhaupt Erzsébet történész-muzeológus szerint a kiállítás, mely tulajdonképpen két tárlatból tevődik össze, több kutatóterület határán áll: művészettörténet, történelem, helytörténet, egyháztörténet, vallástörténet, vallásos néprajz, irodalomtörténet, zenetörténet, nyomdatörténet stb.
A Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás célja időrendi sorrendben és témák szerint csoportosítva bemutatni a Mária-tiszteletet és feltárni a jellegzetesebb fennmaradt tárgyi emlékeket az erdélyi templomokból, vagy a közgyűjteményekben fennmaradt olyan szobrokat és oltárképeket, amelyek Máriát ábrázolják. Ehhez kapcsolódik a csíksomlyói Mária-szobor is, így a két kiállítás kiegészíti egymást.
„Igazi csapatmunka. Nagy alázattal és szeretettel hoztuk létre ezt a kiállítást Hegedűs Enikővel, Mihály Ferenccel és munkatársaival, valamint P. Urbán Erik ferences atyával. Segítettek restaurátor és fényképész munkatársaim, Benedek Éva, Nagy Gyöngyvér és Nagy István. Én mint történész dolgoztam a kiállítás somlyói részének a kialakításában, nekem a kutatási területem a csíksomlyói kolostor és a templom története, valamint a könyvtár, a nyomda és a könyvkötő műhely. Rendhagyó kiállítás, még soha nem volt együtt összegyűjtve ilyen jelentős anyag a Mária-tisztelet Erdélyben témakörben és a somlyói Mária-szoborról” – mutatott rá Muckenhaupt Erzsébet.
A kiállítás a csíksomlyói kegyszobor története kapcsán bemutatja a ferencesek által írt történeti munkákat, de levéltári anyagokat is meg lehet tekinteni. A források közül jelentős a még lappangó, 17. századi szerződés, amelyet 1664-ben kötöttek a ferencesek Nyerges János brassói oltárkészítő mesterrel, aki a szerződés szerint arra vállalkozott, hogy megaranyozza a szobrot, rádiuszba, azaz sugarakba foglalja. Ekkor került a főoltárra az addig a templomban mellékoltáron lévő Mária-szobor.
Tavaly júliusban találta meg Muckenhaupt Erzsébet a gyulafehérvári érseki levéltárban Bernád Rita egyházmegyei főlevéltáros segítségével azt az iratcsomót, amely tartalmazza annak a három egyházi vizsgálatnak a dokumentumait, amely során a szobor csodatételeit vizsgálták. 1746-ban, 1747-ben, 1779-ben, majd az európai műveltségű erdélyi püspök Batthyányi Ignác idején, 1784-ben tartottak vizsgálatot ez ügyben. A történész szerint a Mária-évnek egyik ajándéka volt mindannyiunk számára az, hogy rátaláltak ezekre a dokumentumokra. Ezek, valamint a Mária-szoborról készült nyomtatott anyagok is megtekinthetők a kiállításon.
Általános jelenség volt, hogy az évszázadok folyamán a kegyszobrokat öltöztették – mesélte a történész. A legkorábbi adatok a somlyói szobor öltöztetéséről a 17. századból valók. 1622-ben és 1624-ben készült két különböző leltár a somlyói kegytemplomban található értékekről és szobrokról. Az elsőben már említik, hogy öltöztették a Mária-szobrot. Az 1624-es leltárból – ez egy latin nyelvű kivonat – tudjuk, hogy ekkor nyolc oltára volt a templomnak, a főoltár, volt egy kisebb mellékoltár, majd a Boldogságos Szűzanya oltára karján a Kisjézussal, a Szent Ferenc, Szent Antal, az apácák oltára és még egy kisebb oltár. Az 1746-47-es tanúvallomásokat tartalmazó iratcsomó utal erre a leltárra is, és leírja, hogy 1622-ben mibe volt felöltöztetve a szobor. Később már csak Jézuskát öltöztették. A kiállításon három ruhát is bemutatnak, melyekbe Jézuskát öltöztették valamikor a Mária-szobornak fogadalomból felajánlott néhány tárggyal együtt. A szobrot az 1960-as évekig öltöztették.
A csíksomlyói templomban 1798. december 8-án hirdették ki a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, hogy a Mária-szobor csodatevő – ekkor olvasták fel Batthyány Ignác levelét, melyben elismerte, hogy a csíksomlyói Szűzanya csodatevő. Ennek a levélnek az egykori másolata is látható a kiállításon. Az akkori ünnepi szentmisén több mint háromezer ember vett részt. A szobor a Mater admirabilis et contra haereses auxiliatricis, azaz „Csodálatos Anya, az eretnekek ellen Segítő” feliratot kapta. Ezzel egy időben ezüst koronát és jogart adományozott a püspök a Máriának és a Jézuskának. Ezek is megtekinthetők.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

2015. augusztus 16.

Tízezrek voltak kíváncsiak a Csaba királyfira
Tízezrek vettek részt szombat este a csíksomlyói hegynyeregben a Csaba királyfi székely nemzeti rockopera Nagyboldogasszony-napi díszbemutatóján – közölte vasárnap a Székelyhon.ro portál.
A bemutató előtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a rendezvény fővédnöke is köszöntötte a közönséget. „Egy nép számára akkor van megmaradás, ha minden egyes magyarban benne él az egész magyar történelem és az egész magyar kultúra. Évszázadokon át megpróbálták ellopni a történelmünket és a kultúránkat, különösen így van ez az őstörténetünk tekintetében, a hunokkal, Attila királlyal és Csaba királyfival kapcsolatban. Ezért ez a ma este, Csaba királyfi megidézése egy új hajtás a magyarság fájának gyökérzetén, amellyel belekapaszkodunk ebbe a földbe. Ez a szülőföld a mi földünk, a mi őseinknek a földje, és mi itt itthon vagyunk!” – idézte a Székelyhon a miniszterelnök-helyettest. A rockoperát G. Nagy István Ilián szerezte és rendezte. A nagyszabású előadás több székelyföldi zenész, énekes közreműködésével valósult meg. A mű szerzője korábban elmondta, két kiemelt érdekessége is van az előadásnak: egyik, hogy Csaba királyfiról, Attila hun király mondabeli fiáról ilyen nagyszabású művet nem írt még senki a magyar kultúrtörténetben, a másik, hogy hét éve nem volt ilyen jellegű bemutató a csíksomlyói hegynyeregben. „Azt szeretném felmutatni ezzel a művel, hogy itt olyan nép él, amely nagyon büszke lehet a saját múltjára, kultúrájára” – idézte G. Nagy Iliánt a Főtér.ro portál.
Az előadásban Csaba királyfit Ráduly Botond Manó sepsiszentgyörgyi rock-énekes alakította, a sztárvendég az egykori Pokolgép-énekes Rudán Joe, aki Látódot, a főmágust játszotta. A bemutatón közel négyszáz táncos vett részt, a Hajdú Táncegyüttes és a püspökladányi Kenderkóc Táncegyüttes tagjain kívül székelyföldiek és csángók is felléptek. Emellett mintegy háromszáz gyimesi csángó statisztált. Az előadást a Pászka Lehel által vezetett sepsiszentgyörgyi lovasíjász csapat tette látványossá. MTI
Erdély.ma

2015. augusztus 17.

Tízezrek látták a Csaba királyfi rockoperát
Az esősre fordult idő ellenére tízezrek vettek részt szombat este a csíksomlyói hegynyeregben a székely nemzeti rockopera Nagyboldogasszony-napi díszbemutatóján
A bemutató előtt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a rendezvény fővédnöke is köszöntötte a közönséget.
"Egy nép számára akkor van megmaradás, ha minden egyes magyarban benne él az egész magyar történelem és az egész magyar kultúra. Évszázadokon át megpróbálták ellopni a történelmünket és a kultúránkat. Különösen így van ez az őstörténetünk tekintetében, a hunokkal, Attila királlyal és Csaba királyfival kapcsolatban. Ezért ez a ma este, Csaba királyfi megidézése egy új hajtás a magyarság fájának gyökérzetén, amellyel belekapaszkodunk ebbe a földbe. Ez a szülőföld, a mi földünk, a mi őseinknek a földje és mi itt itthon vagyunk!" – jegyezte meg a miniszterelnök-helyettes.
A rockoperát G. Nagy István Ilián szerezte és rendezte. A nagyszabású előadás több csíkszeredai és székelyföldi zenész, énekes közreműködésével valósult meg. A mű szerzője korábban elmondta, két kiemelt érdekessége is van az előadásnak: egyik, hogy Csaba királyfiról, Attila hun király mondabeli fiáról ilyen nagyszabású művet nem írt még senki a magyar kultúrtörténetben, a másik, hogy hét éve nem volt ilyen jellegű bemutató a csíksomlyói hegynyeregben.
"Azt szeretném felmutatni ezzel a művel, hogy itt olyan nép él, amely nagyon büszke lehet a saját múltjára, kultúrájára" – idézte G. Nagy Iliánt a Főtér.ro portál.
Az előadásban Csaba királyfit Ráduly Botond Manó sepsiszentgyörgyi rockénekes alakította, a sztárvendég az egykori pokolgépes Rudán Joe, aki Látódot, a főmágust játszotta.
A bemutatón közel négyszáz táncos vett részt, a Hajdú Táncegyüttes és a püspökladányi Kenderkóc Táncegyüttes tagjain kívül székelyföldiek és csángók is felléptek. Emellett mintegy háromszáz gyimesi csángó statisztált. Az előadást a Pászka Lehel által vezetett sepsiszentgyörgyi lovasíjász csapat tette látványossá.
MTI
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. augusztus 18.

Újkenyér Ünnepe Pécskán
A mindennapiért mondott hála szép megnyilvánulásai
Amint az előre jeleztük, augusztus 12–16. között, szerdától vasárnapig került megszervezésre az idei Újkenyér Ünnepségsorozat Pécskán. A négynapos rendezvényen a legtöbb magyar vonatkozású programra pénteken került sor, amikor a helybeli Búzavirág néptánccsoport, a Tornyai és Nagyvarjasi Asszonykórus, majd a magyarországi sztárvendég, Csocsesz szórakoztatta a nagyszámú közönséget, melynek tagjai a kisperegi Roulette zenekar jóvoltából fergeteges utcabállal zárták a napot. A szombati program jelentős részét az óbodrogi megemlékezéseknek, ottani rendezvényeknek szentelték, de Pécskán is gazdag program várta a szórakozni vágyókat.
Kitüntetések
Vasárnap, miután a Bivalyfarmon elindították a bográcsfőző versenyt, a polgármesteri hivatal dísztermében 10.30 órakor kezdődött a városi tanács ünnepi ülése, ahol Tóth Csaba ülésvezető köszöntötte az egybegyűlteket és a vendégeket. Miután ismertette a napirendet, átadta a szót Eugenia Pete tanárnak, a Kulturális Szakbizottság elnökének, aki előbb Kocsik Mihály vállalkozónak az életrajzát ismertette, végigvezetve a hallgatóságot az aradi Vagongyárban elkezdett, a Pécskai Avicola farmnál folytatott, illetve a rendszerváltás utáni mezőgazdasági magánvállalkozásain. Manapság 400 hektár szántóföldet dolgozik meg 4 alkalmazottal, rendelkezik a terület megműveléséhez szükséges összes mezőgazdasági géppel és felszereléssel, továbbá egy 500 tonna befogadására alkalmas magtárral. 2010-ben az agronómus fia, Károly a németországi Hannoverben betekintést nyert egy étolajgyár működésébe. Tapasztalatait megosztotta édesapjával, majd EU-pályázatot készítettek egy hasonló üzem megépítésére. A pályázat elnyerte a finanszírozást, ezért mára üzemképes a legkorszerűbb étolajgyár, 2 millió euró plusz forgalmi adó értékű beruházással.
Sikeres, Pécska számára is hasznos gazdasági tevékenységéért Kocsik Mihályt Kiválósági díjjal tüntette ki a városi tanács. A kitüntetésről szóló oklevelet és az emlékplakettet Antal Péter polgármester és Miodrag Staionov alpolgármester adták át. Kocsik Mihály köszönetet mondott az elismerésért, amire nem számított.
A továbbiakban az aradi születésű, de élete nagyobb részét Pécskán leélt Sfăt Éva tanárnő életútját ismertették, ami bizonyos időszakokban a helybeli magyar oktatáshoz is kötődött. A közérdekben kifejtett hosszú munkásságáért ő is Kiválósági díjat kapott.
Ezt követően Pécskai Gyökerek-díjjal tüntették ki Constantin Ciobănaş baptista lelkipásztort, 13 gyermek apját, 24 unoka nagyapját, aki az Eben Ezer imaház építésében nagy szerepet játszott. Jelenleg az Egyesült Államokban Sprinfeeld város baptista lelkipásztora.
Érdemoklevelet nyújtották át a pécskai Marin Sergiu Cristian egyetemistának, aki Arad megye második legmagasabb érettségi eredményével jelenleg Alkalmazott matematikát és informatikát tanul a hollandiai Eindhoveni Egyetemen.
Az ünnepi ülés végén Antal Péter polgármester beszélt a Pécskai Újkenyér Ünnepének a jelentőségéről, ami tulajdonképpen a márkanév, a Pécskai kenyér hírnevének a további öregbítését, a nagyvilágban való terjesztését tekinti legfontosabb feladatának. 11 perces filmösszeállítás is készült Pécskának a rendszerváltás utáni polgármestereivel, illetve a 12 évig alpolgármesterként szolgált Nagy Istvánnal. A megszólaltatott városvezetők a maguk idejében tett városfejlesztési erőfeszítésekről, a pécskai kenyér népszerűsítésének a törekvéseiről vallottak. Az ünnepi ülés végén minden résztvevőt az új kenyér megszentelésének a piactéri ünnepségére, azt követően a Bivalyfarmon készülő pörkölteknek a megkóstolására, a közös elfogyasztására invitált.
Kenyérszentelés, köszöntők
Az I. Mihály Király téren felállított szabadtéri színpadról Lovas Zoltán színművész köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve az ortodox, a görög katolikus papokat, illetve ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébánost és nt. Tóbiás Tibor György református lelkipásztort, továbbá Antal Péter polgármestert, Miodrag Stanoiov alpolgármestert, Constantin Traian Igaş szenátort, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, Borsodi János battonyai alpolgármestert, Iustin Cionca volt polgármestert, Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert.
A szentelési procedúrát az ortodox papokkal együtt a görög katolikus is végigvitte, majd ft. Czeglédi Ferenc katolikus plébános következett, aki egy könyörgésben, majd egy fohászban mondott köszönetet Istennek a mindennapi kenyerünkért, és mindazokért, akik közreműködtek a kenyér megszületésében. Ezt követően a tömeggel közösen elmondott egy Miatyánkot, egy Üdvözlégy Mária kezdetű imát, majd megszentelte az előtte, illetve a színpadon, valamint a szekéren lévő kenyereket. A továbbiakban nt. Tóbiás Tibor György lelkipásztor vezetésével imádkoztak, majd a Máté írása szerinti evangélium 6. részének 34. verse alapján imádkoztak, végül áldást kért a kenyérre és a hívekre.
Az áldást követően, a műsorvezető Antal Péter polgármestert kérte a mikrofonhoz, aki a protokolláris köszöntések után románul, majd magyarul külön köszöntötte Borsodi János battonyai alpolgármestert és Kiss Péter Géza domaszéki polgármestert. Utána kifejtette: összegyűltünk, hogy őseink hagyományához híven, megünnepeljük a pécskai dolgos kezek munkájának a gyümölcsét, a híres pécskai kenyeret, alapvető élelmiszerünket, mindennapi kenyerünket, ami idén is különlegesen ízletes. Köszönetet mondott mindazoknak, akik egész évben dolgoztak a mindennapi kenyér megvalósulásán, de azoknak is, akik a hagyományos Pécskai Újkenyér Ünnep megszervezésén dolgoztak. Végezetül mindenkinek kellemes ünneplést, további jó szórakozást kívánt az éjfélig tartó programhoz.
Utána Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök köszöntötte az egybegyűlteket, kifejtve: idén is Újkenyér Ünnepe, ami nagyon szép hagyománya a pécskaiaknak, a magyaroknak. Az ünnep nem lenne teljes, ha elhallgatnánk: a héten Szent Istvánt, az első ország- és egyházalapító királyunkat is ünnepeljük. E napon mindnyájunknak ott kell lennünk, együtt kell ünnepelnünk! Miután mindenkinek kellemes ünneplést, együttlétet kívánt, Constantin Traian Igaş szenátor méltatta a pécskai kenyér, illetve az Újkenyér ünnepének a fontosságát.
Ezt követően, a műsorvezető, mindenkinek jó étvágyat kívánt az újkenyérhez, aminek a kínálásával Antal Péter polgármester és Constantin Traian Igaş szenátor is élen járt, hiszen egy-egy jókora kenyeret nyújtottak az emberek felé, akik törtek belőle egy-egy darabot, majd jó étvággyal elfogyasztották. A kenyérrel megpakolt lovas szekér szállítmányát, illetve a színpadon volt halomnyi kenyeret is ingyen vitték haza a résztvevők. A közelben lévő katolikus parókián a magyarok külön ünnepeltek, az asztalvégen lévő feszület mellett, ft. Czeglédi Ferenc plébános vendégeiként, szeletelt kenyeret sózva, olajba mártva kellemesen elbeszélgettek, közösen ízlelték az idei igen finom pécskai kenyeret.
Bivalypörkölt
A Bivalyfarmon 14 óra tájban 8 bogrács közül 7-ben pörkölt, míg a Szarvasi Hagyományőrzők bográcsában gulyáslevest főztek. Mellettük a tornyai Pro Pir Kult Egyesület standját egy jókora ökörjárom, húzórúddal együtt díszítette, a bogrács körül Tóth Piroska, Suttyák András és segítőik, Köles Sándor és felesége, Rozália szorgoskodtak. A jókora sörsátrak alatt több százan fogyasztották a bivalypörköltet. Eközben a Máthé Zoltán, Micsik Endre hivatásos szakácsok és Halasi András városi tanácsos által alkotott zsűri elbírálta a pörkölteket, Lovas Zoltán közreműködésével megejtették a díjkiosztást. A legötletesebb főzőknek járó díjat a pécskai rádióamatőrök; a leggyorsabb csapat díját a PSD pécskai szervezete; a legszebb pörkölt díját a pécskai vöröskereszt csapata; a legszervezettebb csapat díját a battonyai tűzoltók; a leghűségesebb csapat díját a pécskai tűzoltók; III. díjat nyert a domaszéki családi klub, ugyancsak III. díjat kapott az Andalarom; II. díjat, egyben a legjobb pörkölt címet a Pro Pir Kult, azaz Tóth Piroska és Suttyák András főztje érdemelte ki; a fődíjat a Szarvasi Hagyományőrzők által főzött gulyáslevesnek ítélték oda. A tornyai csapat nevében Tóth Piroska mondott köszönetet a hagyományápolásban kapott támogatásért.
A szarvasiak köszönetet mondtak a kellemes, baráti fogadtatásért, illetve a rendezvényen való részvételért.
További szórakoztató programok
A Szentháromság téren 17 órakor Lovas Zoltán konferálásával került sor a malacfogó versenyre, melynek során a park pázsitjának elkerített részén a 6-8, illetve a 9-11 éves gyermekek mindkét csapatában tíznél többen versengtek a megfogható 4-4 választási malacért, nagy derültség közepette. Mivel a malacfogó verseny jövőre a 10. rendezvényéhez érkezik, Antal Péter polgármester az alkalomra külön meglepetést ígért. Ugyanott került sor a Kalypsoland kutyaképző központ által megtartott kutyabemutatóra, melynek során mintegy 6 kutyafajta mutatta be ügyességét, képzett voltát Tóth Attila és kollégái jóvoltából.
A szabadtéri színpad előtti téren a sörsátrak alatt vidáman fogyott az étel és az ital, a Pécskai Humanitas Egyesület sátrában a tevékenységük támogatására tett felajánlásokért dísztárgyakkal, plüss-állatokkal, kisebb ajándékokkal kedveskedtek. 18.30 órától indult újra a műsor, amelyen a tornyai Torneana, a pécskai Hagyományőrző Rügyek gyermekcsapata, az aradi Kud Kolo, szerb hagyományőrző csoport szórakoztatta a közönséget. A Búzavirág és a Nagyboglárka tánccsoportok Engi Márta betanításával a Kárpát-medence egészének a néptáncait bemutató csokorral kedveskedtek. A néptáncműsort megzavarta ugyan az eső, de a programot sikeresen lebonyolították.
Köszönet
Amint a rendezvény végén Antal Péter polgármester elmondta, két bivalyt vágtak az alkalomra, hozzávetőleg 200 kiló húsból főztek a csapatok pörköltet, minden csapat nagyjából 20 kiló húsból főzhetett a mintegy 500 résztvevő számára. A színvonalból jövőre sem engednek – ígérte végől a polgármester.
Az idei Újkenyér Ünnepet a Pécskai Polgármesteri Hivatal és a Városi Tanács, Az Arad Megyei Tanács Kulturális Központja, továbbá helyi szponzorok támogatták, ezért ezúttal is mindnyájuknak köszönet jár, de mindazoknak is, akik az önzetlen munkájukkal hozzájárultak a Pécskai Újkenyér Ünnep sikeréhez.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

2015. augusztus 31.

Amikor Marosvásárhely volt a világ
Hazatérők nagy ünnepe
Harmadszorra hozta haza a Forgatag a világ különböző tájain élő marosvásárhelyieket. Az augusztus 29-ére, szombatraidőzített együttlét első délelőtti helyszíne a Bolyai líceum udvarán nyílt Nosztalgia kávéház volt, délután pedig a Kultúrpalotában bemutatott gálaműsor nagyérdeműjeként tölthettek el emlékezetes órákat a Bernády városát otthonuknak érzők.
Tíz órakor már több mint százan haladtak át a líceum udvarán felállított, korhűen díszített kapun, amely, akárcsak a vendégeket fogadó önkéntesek öltözete, a közelgő időutazáshoz teremtett hangulatot, feledtetve az első kellemetlen benyomást, amelyet a tanintézet bejáratától nem messze dübörgő munkagépek okoztak. Amint azt a délutáni gálán Kirsch Attila főszervező, az Öregdiákok Baráti Körének elnöke meg is jegyezte, az útjavítást kimondottan a kávéházi program idejére tervezhette be a polgármesteri hivatal, a gépek munkája ugyanis pontosan addig tartott, ameddig a műsor.
A délelőtti hőségben pillanatokon belül "elkeltek" a kávéház napernyővel védett asztalai, de mivel nem minden asztalhoz jutott ernyő, a világtalálkozó több résztvevője tarthatott attól, hogy nehezen bírja ki az előtte álló két órát. A szervezők természetesen igyekeztek ezt megoldani, és árnyékosabb helyekre kísérték a vendégeket, a gond csak az volt, hogy a színpadtól távolabb – bizonyára hosszú idő után találkozott – ismerősök, barátok beszélgetőcsoportjai alakultak ki, így nem mindenhol lehetett zavartalanul élvezni az egyébként rendkívül színvonalas, szórakoztató produkciókat.
Mielőtt a szellemi és földi jót – a múlt század eleji Marosvásárhelyt megidéző dallamok, arcok, tárgyak mellé aprósüteményt és később feketekávét is – kínáló kávéház megnyílt volna, Kirsch Attila üdvözölte a jelenlevőket. Száz főre számítottak, de most már pótasztalokra is szükség van – jegyezte meg a főszervező, majd a korábbi két év világtalálkozóját idézte fel, végül pedig átadta a szót B. Fülöp Erzsébetnek, a múlt és jelen találkozására épülő műsor rendezőjének, aki színművész társaival, Ördög Miklós Leventével és Galló Ernővel varázsolta elő a száz évvel ezelőtti világot.
Múlt századi Thália-varázs
A Nosztalgia kávéház vendégei 1920-ban, a Király Ernő-estek publikumának soraiban találták magukat, a szenzációként bekonferált, Amerikából érkező színész – akit Galló Ernő alakított – partnerével, Bársony Rózsival egy Mágnás Miska-jelenettel mulattatta az egybegyűlteket. Már az első percekben kiderült, hogy a műsort a kor könnyed derűje és eleganciája mellett az idősíkok közötti csapongásból, illetve elszólásokból és bakikból eredő egészséges humor hatja át. A beígért Király Ernő-kritika helyett például egy háromgyermekes anyáról szóló írást hallhattunk a korabeli színházi lapból, az ünnepelt színész pedig arról mesélt, hogy cipésze egyszer megkérdezte: miért kell annyit próbálni, nem megy? Szintén a jókedvet szolgálta egy hajdani – szintén Galló Ernő alakította – akrobataművész performansza, aki egy keréken mutatta be, hogy hogyan sétáltak egy évszázaddal ezelőtt a vásárhelyi korzón.
Női szívek ismerője
"Volt egyszer, 1864-től 1938-ig egy gyógyszerész, jogász, városépítő, (…) a női szívek ismerője, egy igazi snájdig férfi" – vezette fel az egyik leginkább várt jelenetet B. Fülöp Erzsébet, miközben fekete öltönyben, cilinderben máris színre lépett Bernády György. Ördög Miklós Levente minden gesztusában hiteles Bernády volt. A hajdani polgármester nagyvonalúságát, nők iránti hódolatát, humorát felidéző vidám pillanatok után az irodalmat kedvelő, Petőfit szavaló, nótára gyújtó férfiú is megmutatkozott, majd újra a humoré lett a főszerep, a Bernády rejtélyes nőügyeiről kíváncsiskodó titkárnő ugyanis azt az ígéretet kapta kenyéradójától, hogy a titokról a fátyol majd a negyedik világtalálkozón lebben fel. A városépítő polgármester alakjának megidézése végkicsengésében azonban Bernádyhoz méltón ünnepélyes volt, az egybegyűltek a Nyílt levélből hallhattak egy gondolatot: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak".
Ükanyák csészéi, dédanyák emlékfüzete
A kávéházi együttlétet, múlt és jelen egybefonódását a közönség folyamatos megszólítása, bevonása tette igazibbá. B. Fülöp Erzsébet mikronfon-jával az asztalok között sétált, és század eleji reklámszövegek, régi marosvásárhelyi cégek, üzletek, szórakozóhelyek felidézésére kérte, majd az igazi férfi jellemzőiről faggatta az egybegyűlteket, illetve azt is megtudakolta, hogy járt-e valaki közülük fürödni a Ritzbe. Előadók és publikum közeledését a tárgybörze tette teljessé. Amint azt a szervezők korábban meghirdették, az együttlétre régi kávéházi tárgyakat lehetett hozni, és a három színművész által megformált alakok alkotta zsűri értékelte a régiségekkel megterített asztalokat. A versenyre hárman neveztek be, Szőcs Boróka az üknagyszüleitől maradt kávéscsészéket tette közszemlére, Szabó Judit az egykori fizetésképtelen írók, költők elmaradhatatlan kávéházi kellékeit, tollat, papírt, melléje pipát, magyar kártyát és régi pálinkáspoharakat sorakoztatott fel, a legfiatalabb versenyző, Kiss Bora pedig egy 1800-as évekből származó Bibliával, illetve a déd- és nagymamája emlékfüzeteivel érkezett. A zsűri tetszését az ő asztala nyerte el leginkább, de a virágcsokor mindhárom versenyzőt megillette.
A Nosztalgia kávéház kínálta időutazás a jelenben ért véget, erről a bolyais diákok tavasszal alakult együttese, az Illusion gondoskodott. Miután a kávéház bezárt, az érdeklődők Buksa Éva Mária tanárnő vezetésével az iskolamúzeumba látogathattak el.
"Őrzői vagyunk egymásnak"
A találkozó délután a Kultúrpalotában folytatódott. A telt házas közönség egyértelműen igazolta a műsorvezetői szerepet betöltő színművész házaspár, Nagy István és Fodor Piroska üzenetét: "A világot ma Marosvásárhely jelenti". A találkozó első perceiben a délelőtti élmények felidézése után Kirsch Attila üdvözölte az idei Forgatag Bajáról érkezett díszvendégeit, a testvérvárosok, Zalaegerszeg és Kecskemét küldöttségét, Magyarország csíkszeredai konzulátusának képviselőjét, illetve az egyházak és a média képviselőit.
– Ma harmadszor adjuk a nagyvilág tudtára, hogy a marosvásárhelyiekben van erő és akarat, éljenek akár itthon vagy a nagyvilágban, a közösségépítés és erősítés szándékával képesek egymásért cselekedni. (…) Valahol otthon kell lennünk a világban, földrajzi és lelkivilágunkban. Bárhogy alakul sorsunk, felelősségünk mindig nagy marad, mert őrzői vagyunk egymásnak, mindenkinek, akivel találkozunk, és akit a Gondviselés ránk bízott, akár marosvásárhelyi, akár nem – mondta a rendezvény főszervezője, aki a továbbiakban az átlagban 25 év körüli lelkes szervezőcsapatról szólt, majd így zárta gondolatait:
– Kívánom Önöknek, éljék meg a világtalálkozó során a pillanat örömét (…), az értékmegőrző és értékteremtő marosvásárhelyiség erejét. Viszlát 2016-ban. A mi itthonunk és otthonunk Marosvásárhely.
Fercsák Róbert bajai polgármester üdvözletét Csubákné Besesek Andrea, a város alpolgármestere tolmácsolta.
– Ahol baráti szálak futnak össze, ott az egész világ szülőföldnek látszik – mondta egyebek mellett a köszöntő sorok felolvasása után az alpolgármester. Dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul üzenetét dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul adta át. "Marosvásárhely minden magyar számára fontos, és annak is kell maradnia" – hangzott el a főkonzuli levél felolvasásakor.
Együtt, a csitári hegyek alatt…
A köszöntők után kezdődhetett is a mintegy két és fél órás, műfajokban gazdag műsor, amelyet Sebestyén Aba állított színpadra. A Bekecs néptáncegyüttes kalotaszegi, majd Maros menti táncokkal gyönyörködtette a nagyérdeműt, Ritziu Ilka Krisztina népdalokat énekelt. "Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni", szárnyalt fel hangján a sokat tudó, népi lélek. A marosvásárhelyi születésű Grossmann Péter zongoraművész a klasszikus zene és a költészet egybefonódásának élményét nyújtotta. Kilyén Ilka Lázáry René Sándor-verset adott elő, majd a "vásárhelyivé lett" kategória két fiatal képviselője, a musicalbetétdalokat előadó Kiliti Krisztián és Illés Alexa művészetis diákok uralták a színpadot. A bajai Liszt Ferenc ami Rézfúvós Kvintett Bartók-műveket szólaltatott meg, majd a negyedórás szünet után legfiatalabb fellépőként az Illusion bolyais diákegyüttes lépett színpadra. A tehetséges fiatalokat a Tiberius vonósnégyes követte, majd Ördög Miklós Levente és Szabadi Nóra kabaréjelenetekkel és kuplékkal szórakoztatta a nagyérdeműt. A gálaműsor utolsó fellépői Boros Emese és zenésztársai, a zongorán játszó Fülöp Csongor, illetve a trombitán kísérő Puja Barna voltak. Négy népdalfeldolgozást hallhatott a publikum, az utolsó A csitári hegyek alatt kezdetű dal volt, amelyet az együttlét utolsó előtti perceiben felállva énekelt a világtalálkozó minden résztvevője. Az "énekpróba" után a műsor valamennyi előadója színre lépett, hogy közönségével együtt énekelhesse el a székely, majd a magyar himnuszt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2015. szeptember 26.

Kályhabúcsúztató
Sokat sejtető, hangulatos címet adott színművének Varga Gábor. Ezt a marosvásárhelyi ősbemutatót követő hármas beszélgetésben ki is emelték, amikor a szerzőt a rendező Gáspárik Attila és a Látó-szerkesztő Demény Péter faggatta. Egy díszes, szép csempekályha képe mindvégig falra vetítve ott is ékeskedett a nézők szeme előtt, nyilvánvalóvá téve, hogy a kályhametafora egy általánosabb mondandó hordozója. Ugyanakkor viszont a szerzői- rendezői ötletnek köszönhetően funkcionalitása is kidomborodik. Amikor a villanyáram, gáz, távfűtés és minden más közszolgáltatás hirtelen felmondja a szolgálatot, és a szereplők kénytelenek begyújtani, füst is árad belőle, körbevéve az egymás mellett ülő, játszó személyeket. Igen, játék, színpadi elemek, kellékek is kéznél vannak az illúziókeltésre. Az utóbbi időben megszokhattuk, nem szó szerint kell értenünk, amikor felolvasószínházi produkcióra szólítja közönségét a Tompa Miklós Társulat. Több egyszerű felolvasásnál az, amit nyújtanak. Erről érdemes valamikor hosszasabban is értekezni, most csak annyit, hogy a publikum hálás ezért a Nemzeti Színház kínálta többletlehetőségért. Szeptember 21-én, a magyar dráma napján is zsúfolásig töltötte a Kistermet, és hosszas vastapssal köszöntötte a drámaírót s a sikeres előadás létrehozóit.
A nagyváradi Varga Gábornak már állították színpadra színművét, városának Szigligeti Társulata adta elő 1999-ben a Tábornokok című történelmi drámáját. Önálló kötetben is találkozhatott ilyen jellegű írásaival a nagy nyilvánosság. Sokan prózai műveit is ismerik. A Kályhabúcsúztatót az idei elhúzódó télutón, tavaszon írta meg. Maiságát nem csak a napi aktualitásokra tett néhány bemondás, utalás jelzi, ami bizonyára a rendezőnek és a dramaturg Keresztes Franciskának is köszönhető, tévébejátszás, folyamatosan zajló élő híradós események is hangsúlyozzák. De nyilván a darab egésze határozza meg a színmű maiságát. A kályha is fontos a dráma központi alakja, dr. Novák Sándor (Nagy István) számára, családi ereklyeként ragaszkodik hozzá, a múltját, gyermekkorát is beleérzi, az emlékké süllyedt erdélyi magyar polgári életmód egyik utolsó letéteményesét is látja benne, ezért sem akar megválni tőle. Pedig tudja, igaza van a feleségének, Piroskának (Lőrincz Ágnes), eladósodtak a szomszédnak, jövedelmükből sosem tudják megadni a tartozást, a kályha eladása némiképp kisegíthetné őket szorult helyzetükből. A távolban élő, váratlanul hazaugrott lányuk, Anikó (Simon Boglárka) számára sem jelent már semmit a csemperemek. Őt egyébként szülei gondjai sem izgatják különösebben, annál inkább az, hogy az áramszünet miatt nem tud skypolni, s a maroktelefon se működik. Az igazi feszültség azonban akkor teremtődik meg, amikor kiderül, hogy a kályhát megvásárolni szándékozó külföldi régiségkereskedő, Arnold Feldmann a háziúr egykori legjobb barátja, Mezei Attila (Korpos András), aki már vagy harminc éve nem járt itthon. Egy jó vásár reménye vagy a lelkiismerete hozta haza? Novák hűvös, ellenséges magatartása nyomán hamar megtudjuk, a vendég, a valamikori barát beszervezett szekusbesúgó volt, Németországba településéig jelentett haveréről. A darab aztán ebbe mélyed el, besúgott és besúgó viszonyát, alapállását járja körül. Ez az a mai, illetve közelmúltbeli jelenség, amit még alaposabban ki lehet bontani. Erről az elején említett beszélgetésen is szó volt. A két másik szereplő, a Novákéknak pénzt kölcsönző szomszéd, Dumitru (Tollas Gábor) és a Rendőr (Galló Ernő) jelenléte, szervesebb bekapcsolása a mai társadalomra jellemző színpadi események alakulásába ugyancsak gazdagíthatná a színművet, amelyen a szerző a továbbiakban még dolgozni akar. A bemutató így is emlékezetes estként marad meg a nézőiben, amihez jelentősen hozzájárultak a nagy kedvvel, energiával, a nap fontosságához méltó igényességgel teljesítő színészek, akiket ötletgazdagon hozott helyzetbe a felolvasószínház átértékelését szívügyének tekintő rendező. Feltételezhető, hogy amennyiben műsorra kerül, mások is szívesen megnéznék az előadást.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. szeptember 26.

Emlékezzünk Ficzay Dénesre
Az október 3-ai Véndiák-találkozó egyik mozzanata 10.30 órakor Az iskola emlékezik neves tanáraira – Emlékezzünk Ficzay Dénesre, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében.
Ezen az eseményen Nagy István bemutatja a Ficzay Dénes Kis irodalomtörténet című kötetet, amely a Ficzay által írt, és a Brassói Lapokban 1970–71-ben Kis irodalomtörténet címen megjelent tankönyvpótló cikksorozatot tartalmazza, valamint Ficzay egyéniségét megrajzoló szövegeket.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 1.

Himnuszper: győzött az összefogás – Ökumenikus istentisztelet Sepsiszentgyörgyön
Folytatni kell a harcot, a közös fellépést, mert ha összefogás van, az eredmények sem maradnak el – így értékelték a himnuszperben született ítéletet tegnap a magyar pártok háromszéki vezetői. Ugyanakkor bejelentették: vasárnap délután 5 órakor hálaadó ökumenikus istentiszteletet tartanak Sepsiszentgyörgyön az épülő főtéren, a politikamentes eseményre mindenkit várnak a történelmi egyházak. Mint arról tegnapi lapszámunkban beszámoltunk, a Kovászna megyei törvényszék kedden elutasította a prefektúra fellebbezését azon alapfokú ítélet ellen, amelyben a bírák érvénytelenítették a kormányhivatal által a Magyar Polgári Pártra a tavalyi sepsiszentgyörgyi trianoni megemlékezésen elénekelt magyar himnuszért kirótt ötezer lejes büntetést, az alapfokú döntés indoklásában pedig lényegében kimondták: más nemzet himnuszának éneklését nem tiltja a törvény.
Nem dőlünk hátra az eredmény után, az első csatát megnyertük, de tovább kell folytatnunk az együttműködést, a közös fellépést, és az, hogy a magyar pártok képviselői ismét egy asztalnál ülnek, ennek is bizonyítéka – jelentette ki Kulcsár-Terza József azon a sajtótájékoztatón, amelyet tegnap az MPP székházában tartott Tamás Sándor háromszéki területi RMDSZ-elnök, megyeitanács-elnök, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi RMDSZ-elnök, polgármester, Pethő István MPP-s megyei önkormányzati képviselő.
Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben megválasztott (időközben az alakulat jelenlegi vezetésétől eltávolodott) megyei tanácstag is jelen volt. Az MPP megyei vezetője szerint a prefektusnak távoznia kell tisztségéből, mivel megsértette a magyar közösséget azzal, hogy fellebbezett az alapfokú ítélet ellen, illetve azzal a semmitmondó levelével, amelyet azoknak küldött, akik számon kérték döntését.
Ugyanakkor bejelentette: egyeztettek a magyar történelmi egyházakkal, és – mintegy felidézve a tavaly decemberi tiltakozó akciókat, a himnuszénekléseket – vasárnap 17 órára ökumenikus istentiszteletre várják a sepsiszentgyörgyieket. Legyünk minél többen, mutassuk meg, hogy nem félünk, mert lám, az összefogásnak megvan az eredménye – vélekedett Kulcsár, aki korábbi nyilatkozatában is kifejtette, hogy szerinte a bírák ítéletében közrejátszhatott a népakarat kinyilvánítása, a tüntetések, a petíciók, a tárgyaláson való tömeges részvétel.
Nem a tiltakozás, hanem a hálaadás jegyében tartanak ökumenikus istentiszteletet Sepsiszentgyörgyön, hiszen a himnuszperben született ítélet a jogállam csírájának megjelenéseként értelmezhető – jelentette ki Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi polgármester arra hívta fel a figyelmet: nem feltétlenül Háromszéken, inkább Bukarestben kell keresni a problémák okait, onnan utasíthatták a prefektusokat bizonyos intézkedések végrehajtására. Azt kell megnézni, kinek állhat érdekében és hatalmában, hogy elővegyék a magyar ügyeket, meggyőződése ugyanis, hogy azok nem véletlenül kerülnek elő, hanem például olyankor, amikor el akarják terelni a figyelmet más gondokról. Emlékeztetett arra is: az MPP-t az elnökválasztás után bírságolták meg, mintha bizonyos körök a kormányban büntetni akarták volna a magyarságot, amiért úgy szavazott, ahogyan szavazott.
Ha annyiba hagyjuk a dolgokat, minden nap elveszítünk valamit – figyelmeztetett Tamás Sándor, aki a himnuszperben létrejött összefogás mellett említette a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház botrányos névváltoztatási próbálkozását, illetve a két évvel korábbi Székelyek nagy menetelését. Meglátása szerint Háromszék a magyar–magyar összefogás jó hátországa, ha jó, becsületbeli ügyekről van szó. Közölte azt is, hogy az MPP-vel közösen tájékoztató levelet küldenek mindazoknak, akik petíciót küldtek a prefektusnak.
Pethő István MPP-s megyei tanácstag úgy értékelte a törvényszéki ítéletet, hogy kezdenek feltűnni a hatalmi ágak szétválasztásának jelei, ugyanakkor fontosnak nevezte, hogy az emberek lássák: a politikusok képesek összefogni. Bedő Zoltán szégyenteljesnek nevezte, hogy a himnuszéneklésért bírságot róttak ki, de úgy vélte, a törvényszéki ítélettel mintha pozitív irányba kezdene elmozdulni a demokrácia. Azt is hangsúlyozta: az olyan kihívások mellett, mint a migráció, Európa népei, így a magyarok és románok is egymás mellett élésre vannak ítélve.
Új párt vagy taktikázás?
Különös megjegyzést tett Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök a tegnapi sajtótájékoztatón: amikor köszönetet mondott minden pártnak, amiért a himnuszperben az MPP mellé álltak, és az összefogás szükségességét ecsetelte, megjegyezte: remélhetőleg mindenki, az Erdélyi Magyar Néppárt és a bejegyzés előtt álló új párt is belátja, hogy nemzeti ügyekben közösen kell lépni.
Részleteket, neveket az MPP-s politikus a sajtó érdeklődésére sem árult el, mindössze annyit mondott, hogy tudomása szerint valakik készülnek egy új alakulat bejegyzésére. Szavait az RMDSZ jelen levő politikusai is meglepődve hallgatták. A Néppárt jelenlegi vezetői pedig jelen sem voltak az eseményen, így a továbbiakban azon MPP-s politikusoknál próbáltunk érdeklődni, akik több alkalommal is az országos elnökség döntéseitől eltérő álláspontot fogalmaztak meg, különösen az RMDSZ-szel kötött megállapodás ügyében. Bálint József sepsiszentgyörgyi MPP-elnök érdeklődésünkre elismerte, hogy vannak konfliktusok az alakulaton belül, de azt mondta: nem tud pártalapítási szándékról.
Őt az MPP színeiben nemrég választották újra a sepsiszentgyörgyi szervezet élére, hű az alakulat eszmeiségéhez, és az a dolga, hogy azon az úton tartsák az MPP-t, amelyen elindult, még ha vannak is, akik más irányba vinnék el a pártot. Nem zárta ki annak lehetőségét, hogy később felmerüljön egy új párt bejegyzésének ötlete, de „ma még nem” – szögezte le. Nagy István, Barót volt polgármestere megkeresésünkre azt mondta: sosem titkolta, hogy bizonyos kérdésekben más véleményen van, mint a párt elnöksége, de ezeket az alakulaton belül kell megbeszélni, nem másutt. (farcádi/hecser)
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 3.

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 5.

XIII. Véndiák-találkozó
Bemutatták a Ficzay-könyvet
Több mint kétszázan látogattak el szombaton délelőtt a Csiky Gergely Főgimnáziumba együtt ünnepelni az Alma Mater Alapítvány által hagyományként szervezett XIII. Véndiák-találkozón. A vendégek – volt diákok, pedagógusok – örömmel, többen könnyes szemmel üdvözölték egymást, a jelenlevőket Hadnagy Éva iskolaigazgató, majd Nagy Etelka, az aradi Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a napsütésbe burkolt udvaron. Bognár Levente aradi alpolgármester arra kérte az egybegyűlteket, támogassák az iskolát és az alapítványt, hogy tovább folytathassák közösségépítő, nevelő munkájukat.
A találkozó hangulatát emelte a főgimnázium magyar népviseletbe öltözött diákjai által előadott zenés-táncos műsor, melynek középpontjában kétségtelenül a legkisebbek, a legifjabb reménységek: az előkészítősök álltak.
De nemcsak a Csiky udvarán találkoztak egymással a vén diákok, a hagyományoknak megfelelően, a vendégek egy része a volt Zárda (most Mihai Eminescu Általános Iskola) udvarán kívánta leróni tiszteletét egy kis ünnepség keretében egykori iskolája, tanárainak emléke előtt.
A Véndiák-találkozón, a Csiky Tóth Árpád Termében mutatták be azt a könyvet, melyet az iskola egykori tanára, a 30 évvel ezelőtt elhunyt Ficzay Dénes emlékére szerkesztett Nagy István pécskai fizikatanár. A könyvbemutató része volt Az iskola emlékezik neves tanáraira c. rendezvénynek, melyen Irházi János újságíró beszélt Ficzay hagyatékáról. A közönség megtudhatta, hogy idén egy osztálytermet neveznek el Ficzayról, egy másik terem pedig az iskola szintén rendkívüli egykori pedagógusának, Kovách Gézának a nevét fogja viselni. Irházi elmondta, megígérte Ficzay leszármazottjainak, hogy az általa vezetett Qult-Ar Egyesület révén igyekeznek ápolni az egykori tanár hagyatékát, és amit lehet, közkinccsé tesznek. Az emlékműsoron felszólalt még Ficzay egykori diákja, Szilágyi Mária, őt követte Baranyai Zsolt szegedi irodalomtörténész. Utóbbi szerint az újonnan kiadott könyv gondolkodásra késztet, és számos tényszerű adatot tartalmaz az utókor számára. Hozzátette, az a légkör, ahol a neves tanár mozgott, ahol aktivitását kifejtette, tökéletes kiindulás számára ahhoz, hogy egy épületes tanulmányt megírhasson Ficzay munkásságáról.
Nagy István tanár nem palástolt meghatottsággal beszélt az általa összeállított kötetről, annak történetéről, tartalmáról. Szavait idézve: „a könyv adósságtörlesztés”, tartozott vele egykori osztályfőnökének. A Ficzay Dénes –Kis irodalomtörténet c. könyv (Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület) egyébként két részre bontható. Az elsőben a szerkesztő azt a Ficzay-cikksorozatot adja közre, mely Kis irodalomtörténet címmel futott anno, 1970–1971-ben a Brassói Lapokban. A második részben az olvasó különféle történeteket, anekdotákat és többek között életrajzi adatokat talál Ficzyairól, az emberről. Nagy István elmondta, reméli, hogy a diákok közül is sokan fogják fellapozni a könyvet. „Mindenből, amit valaki elolvas, csak tanulhat, és ha amellett, ami a tankönyvben van, amit a tanár elmond, még hozzáolvas valahonnan, azzal csak kerekebb ember lesz és többet fog tudni” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek a szerkesztő, aki saját bevallása szerint az idei évben szabadidejét Ficzayra szánta.
„Az aradi iskola, a jövő iskolája”
S, hogy mit is jelent a most főgimnáziumként számon tartott iskola egykori diákjainak? Talán a legszebb választ egy ’36-os születésű diákjától kaptuk még a könyvbemutató előtt, az udvaron. A Bánságban született, jelenleg Aradon élő Koreck Aladár – aki hat évet töltött lányával és unokájával Kaliforniában – 1954-ben végezte az ún. Magyar Vegyes Líceumot, ami régen, szavait idézve „az akkori fiatalság, elitség fellegvára volt”. Az íróként is tevékenykedő egykori diák – harminc évig volt egy aradi nagyvállalat igazgatója –, lapunk érdeklődésére elmondta, második kötetének főszereplője ez az iskola lesz. „Ez volt az a hely, ahol négy évet töltöttem a legnagyobb biztonságban, szeretetben és nagy megpróbáltatások között, hiszen koldus szegények voltunk. A legnagyobb kívánságom az volna, hogy legalább egy tanárommal találkozzak. Hihetetlen, hogy milyen hangulat volt ebben az iskolában! Ez az aradi iskola mindig is a jövő iskolája volt és szerintem még ma is az!” – nyilatkozta Koreck Aladár, akinek nagy fájdalma, hogy egyre kevesebb a magyar diák és a magyar rendezvényeken is hiányzik a fiatalabb korosztály.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 6.

Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma

2015. október 6.

35 éves a Cantus Firmus
Ünnepi hangverseny a templomban
Szombaton 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus király római katolikus templomban jubileumi hangversenyt tartott a megalapításának 35. évfordulóját ünneplő, a Kónya Ádám Művelődési Házhoz tartozó Cantus Firmus vegyes kar.
A kórus 1980. október 2-án Sepsiszentgyörgy kultúrházában, baráti, családi alapon jött létre, és 35 éven át a tagok összetartó erejének köszönhetően működött.
– A vegyes kar bemutatkozására a 60 éves Magyar Férfidalárda jubileumi ünnepségén került sor. A kórus pályája gyorsan ívelt fölfelé, számos országos elismerést, díjat hoztak haza a megmérettetésekről. A megyei, erdélyi szerepléseken túl, most már határok nélkül, más országokban is fellépnek. A vegyes kar a Romániai Magyar Dalszövetség tagja, az EMKE által alapított Nagy István-díj tulajdonosa, 40 tagot számlál – részletezte érdeklődésünkre Dulányi B. Aladár, a Kónya Ádám Művelődési Ház igazgatója.
A vegyes kar László Attila karnagy, alapító tag javaslatára 1986. február 16-án vette fel a Cantus Firmus nevet, majd 1990 márciusán kóruszászlójukat is felszentelték. László Attila több évtizedes munkáját 2014. október 19-étől Jakab Árpád kántor, karnagy vette át.
Tinca Teddy
Székely Hírmondó (Kézdivásárhel

2015. október 7.

Az összefogás jegyében
Főhajtás a vértanúk emléke előtt
Sebestyén Péter római katolikus plébános áldása és közös miatyánk nyitotta meg tegnap a Székely vértanúk emlékművénél az aradi vértanúk kivégzésének 166. évfordulóján szervezett megemlékezést.
A műsorvezető Nagy István színművész volt. Fellépett a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa, verset mondott Benedek Kristóf, a Római Katolikus Főgimnázium IX. osztályos diákja (Wass Albert: A bujdosó imája), Ritziu Ilka-Krisztina színművész énekelt. Nagy István részletet olvasott fel az aradi minoriták levéltári forrásaiból (Sujánszky György Euszták minorita pap naplójából).
Magyarságunkat, összetartozásunkat testesíti meg a Postarét
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke kiemelte: magyarságunkat, összetartozásunkat testesíti meg Marosvásárhelyen a Postarét. Bizonyára ezért tudunk itt lenni mindannyian. Mi, marosvásárhelyiek, mi, erdélyi magyarok, mi, kisebbségi sorba szorult magyarok bőrünkön érezzük, mit jelent a hatalom megtorló magatartása.
– Érezzük, amikor nem használhatjuk korlátlanul anyanyelvünket, amikor másodrendű polgárként kezelnek munkahelyünkön vagy az iskolában, amikor a hivatalok packáznak és diszkriminálnak, amikor nem használhatjuk történelmi utcaneveinket, betiltják jelképeink használatát, amikor bírságolni próbálnak himnuszéneklés miatt, és érezzük, amikor a pusztán kéréseink felvetésének jogát is elvitatják tőlünk. Ilyen körülmények között a nemzeti gyásznap különös jelentőséggel bír. A mai nap üzenete nem csak a gyászról kell tehát szóljon, a mai nap azt is üzeni, hogy nem hagyhatjuk úrrá lenni magunkon az önsajnálkozást, a dicső múlt feletti kesergést.
Itt az ideje ráébredni, hogy ma sincs ez másként. Ma is nemzeti megmaradásunk a tét. (…) Mondjuk ki tisztán és világosan, hogy mit akarunk. Mondjuk ki, hogy a békés együttélés együtt gondolkodás és együtt munkálkodás csak akkor lesz hiteles, ha nem másodrangú polgárokként kezelnek minket .(…)
De tudjuk, hogy hol találjuk az ellenszert. A gyógyír ott van az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban: "önrendelkezés és teljes jogegyenlőség minden együtt élő nemzet számára". Ezt a kérésünket nem lehet elutasítani az elcsépelt hivatkozásokkal ("csupán ajánlás, nem kötelező"). Ez nem egy olyan uniós norma, ez önként vállalt kötelezettség! Egy olyan dokumentum, amely erkölcsileg kötelez. Erkölcsileg kötelezi a mindenkori román hatalmat jogaink szavatolására" – hangsúlyozta Bíró Zsolt.
Csak együtt, kévébe kötve vagyunk erősek!
Brassai Zsombor, az RMDSZ megyei elnöke szerint sok őriznivalónk és sok dolgunk van még. Elmondta, hogy a múlt szombaton ismét több százan gyűltek össze a Bekecs tetőn, ahol "a lármafát is meg szoktuk gyújtani", ami ma "az éberség, józanság, egymásra figyelés, áldozatkészség jelképe". A lármafákat és Aradot, a "magyar Golgotát" az összefogás jelképeinek nevezte. Mint mondta, Marosvásárhely kulturális szempontból szép és gazdag város – múltja és jelene is értékeket halmoz, komoly gazdasági és turisztikai adottságokkal rendelkezik, potenciálisan élhető város, valóban kulturális és regionális fővárosnak predesztinált.
– De Marosvásárhely oldott kéve, rendezetlen kévehalmaz. Ahhoz, hogy kévébe kössük, változásra van szükség. A magyarság összefogása a folyamat kezdete – felébredtünk, rendezzük sorainkat, erős kéve kötelékébe kötjük kalászainkat, arra készülünk, hogy 2016 – 2020 között mi, öntudatra ébredt polgárok közössége vezessük a várost. 1848-ban is a magyar öntudat szikrája lobbantotta lángra azt a szabadságharcot, mely nemcsak a nemzeti öntudatot fogalmazta újra, hanem az államigazgatási rendszert is. Legyünk büszkék arra, hogy az újratervezett, modern Európa a magyar reformkorban erősítette meg gyökereit. (…) A nagy tettekhez fel kell nőni! Bízom abban, hogy október 11- én, az előválasztáson, majd ezt követően a jövő júniusig terjedő felkészülési időszakban magunknak és másoknak is azt fogjuk bebizonyítani, hogy felnőttünk, tisztán látunk, kévébe kötve erősek vagyunk. Itt és most szívjuk tele magunkat tiszta szellemmel – a Bekecs és Arad szelleme késztessen józan belátásra! – ne adjuk fel, erősödjünk meg az összefogásban, kezdjünk új fejezetet Marosvásárhely történelmében!
Vigyék magukkal a szívükben a 13-ak szabadságszeretetét és a forradalom eszmevilágát!
Az Erdélyi Magyar Néppárt nevében felszólaló Kali István kijelentette: – A történelmi távlatokban kutatva fontos megállapítást tehetünk, éspedig azt, hogy (…) egy nemzet szabadsága nem vesz el más nemzetek szabadságának mértékéből és értékéből. Magyarán, ebben az országban, ami nekünk a szülőhazánk és őseink földje, a románok nem lesznek kevésbé szabadok, ha megadják azokat a szabadságjogokat, ami a magyarokat megilleti. Én hiszek és bízom benne, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes, őszinte beszéd. Ezért, amikor a szabadságról és a harmóniáról beszélünk, a 13 aradi vértanú emléke megköveteli tőlünk, hogy kimondjuk: álságos és hazug ez a harmónia, ami ma Marosvásárhelyen körülvesz minket. Álságos és hazug, mert nem jó szándékból és ösztönösen fakad, hanem ezt a harmóniát haynaui gőggel erőltetik ránk. (…) Az őszinte egyenes beszéd jegyében mondjuk ki, hogy mi nem akarunk senkitől semmit elvenni. Csupán azért küzdünk, ami nekünk jár, tudják? Ez nem alamizsna vagy segély. Ez minket megillet, az egyenlő esély és a nemzeti identitásunk megőrzésének eszközei nem képezhetik vita tárgyát a többség és a kisebbség között. Aki ezt tőlünk eltagadja, vagy ettől megfoszt bennünket, az semmit nem értett meg a történelemből, és semmit nem tanult az elmúlt évtizedek történéseiből. (…) Bízom benne, hogy az eseményünket lezáró himnuszok éneklése miatt nem bíróságok folyosóin fogunk találkozni. Ugyanakkor azt kívánom, hogy teljesüljön minden nagy és titkos vágyuk és reményük. Vigyék magukkal a szívükben a 13-ak szabadságszeretetét és a forradalom eszmevilágát! – zárta beszédét Kali István.
Minden kicsi dolog fontos a nagy egészben
A rendezvényen jelen volt és beszédet mondott Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul. Hangsúlyozta, hogy minden kornak megvannak a kihívásai és feladatai.
– Vannak korok, helyzetek, történelmi pillanatok, amikor a hétköznapi helytálláson messze túlmenő áldozathozatalra, kiállásra van szükség. Ilyen volt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc is: a nemzet apraja-nagyja – társadalmi, meggyőződésbeli, rangbeli különbségek ellenére – összesereglett a közös ügy zászlaja alatt. A legtöbben egyszerű emberek voltak. De nélkülük sosem lett volna lehetséges az a dicsőséges helytállás, ami méltán került be a magyar történelem legnagyobb pillanatai közé. Sokan hozták meg a legnagyobb áldozatot a közös ügyért: hősök lettek és mártírok. Ma, október 6-án ilyen mártírokra emlékezünk itt, Marosvásárhelyen.
Azt mondtam, hogy minden kornak, történelmi helyzetnek megvannak a maga kihívásai és lehetséges feladatai. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez a kor nem azt követeli tőlünk, hogy véráldozatot hozzunk. Ma itt és most sokkal egyszerűbb, prózainak tűnő kihívások vesznek körül bennünket, de ezeket sem szabad lebecsülni. Ami itt és most egyesek számára kicsinek, jelentéktelennek, mellékesnek tűnhet, az a történelmi távlat, a nagy folyamatok, az egész magyarság jövője szempontjából különös jelentőséggel bírhat.
Marosvásárhely, a marosvásárhelyi közösség fontos pillanat előtt áll, hiszen hamarosan dönthet a város jövőjéről: az Önök előtt álló választás meghatározza majd, hogy a jövőben milyen mértékben érezhetik magukénak ezt a várost, mennyire érzik továbbra is otthonuknak. Látszólag jelentéktelen, de mégis fontos, és szükség van arra, hogy minél többen regisztráljanak, és szükség van arra, hogy minél nagyobb számban vegyenek részt az előválasztáson, majd a választáson.
Legtöbbször a közös ügy látszólag kicsi, jelentéktelennek tűnő feladatot kér tőlünk. Ugyanakkor minden kicsiny dolog valahol a nagy egészben fontos lehet, legyen szó utcanévtáblákról, nemzeti jelképek szabad használatáról, a himnusz elénekléséről. Éppen ezért bízom abban, hogy hamarosan ezt a teret már nemcsak Secuilor Martiri, hanem Székely Vértanúkként is látni fogjuk a táblán, ahogyan az egy több felekezetű, több közösségű, több száz éves európai értékeket magáénak tudó városhoz méltó, különösen, ha arra gondolunk, hogy Európa kulturális fővárosa kíván lenni.
A megemlékezés koszorúzással és a himnuszok közös eléneklésével ért véget.
Mózes Edith
Szabadság (Kolozsvár)

2015. október 8.

Nem jutnak el a szórványba az elméletek
Számos helytörténeti könyv születésénél bábáskodott. Ma is aktívan ír, szerkeszt és közösségi rendezvényeket hoz tető alá. A szórvány napszámosával, Nagy István magyarpécskai tanárral többek közt Klebelsberg Kunóról, a leépülő oktatásról, a politizálás kiúttalanságáról és a helybenmaradásról beszélgettünk.
– Pedagógus, helytörténész, közösségszervező – ez a három jelző illik leginkább munkásságára. Miként tudja manapság a szórvány megtartani értelmiségét?
– Temesváron kaptam fizikus diplomát, 1979 óta vagyok tanár. 12 évig voltam főállású RMDSZ-es alpolgármester Magyarpécskán. Közösségszervező tevékenységem 1989. december végén indult, évente szervezek valamit. Novemberben kerül sor a Klebelsberg-napokra, és évente társszerkesztek, szerkesztek vagy írok egy-egy helytörténeti könyvet. A helyi néptánccsoport hátterét biztosító Búzavirág Egyesületnek voltam az elnöke, és jelenleg a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesületet vezetem. A szórványban gyér a magyarság, így az őket kiszolgáló diplomás magyarok száma is folyamatosan csökken. Egyre kevesebb tanítóra, tanárra van szükség. Az orvosok – magyarok és nem magyarok – pacientúrája etnikailag vegyes, de a mérnökök munkájának sincs etnikai kötődése. A papok és tiszteletesek zömének nem csak magyar, hanem román és más nemzetiségű hívei is vannak, ezért van az, hogy szolgálatukon nem érhető tetten a magyar hangsúly. Az iskolákban tanító magyar tanárokat nem a közösség, hanem a román állam tartja meg. A magyar művészek vagy szabadúszók, vagy a román állam intézményeinek alkalmazottai. Az erdélyi magyarságnak nincs autonómiája, így bármiféle megtartó képességről értelmetlen beszélni.
– Említette a Klebelsberg Kuno-napokat: Magyarpécska mit őrzött meg a jeles államférfi szellemi hagyatékából?
– Semmit. Gróf Klebelsberg Kunónak nincs pécskai hagyatéka. A plébániai születési anyakönyvek – amelybe megkeresztelésekor bevezették – sem Pécskán, hanem az aradi állami levéltárban tekinthetők meg. Klebelsberg két hónapot élt Pécskán, amikor a császári és királyi huszár főhadnagy apja lovasbalesetet szenvedett, aminek következtében 16 hónap múlva meg is halt. 1875. november 13-án született, és december 5-én keresztelték meg. 1988-ban a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója, dr. Horváth László meglátta a plébánia falán az EMKE által 1996-ban elhelyezett emléktáblát, és megkért, hogy állítsunk a városba egy Klebelsberg-szobrot. Megkerestem egykori egyetemi rajztanárom, a neves szobrászművész Jecza Pétert, és 2000. november 11-én a szegedi és a temesvári püspökök – Magyarország tanügyminisztere és kulturális minisztériumának államtitkára jelenlétében – megszentelték a szobrot. Az esemény mindenkit megmozgatott: az adományozó budapesti iskolát, a Heinrich József esperes vezette pécskai római katolikus plébániát és a helyi RMDSZ-t, amelynek elnöke voltam.
– Magyarpécskának több híres szülötte és rangos múltja van. Ma a legjobban szórványosodó erdélyi régiók közé tartozik. Mi maradt meg a történelmi városból?
– Klebelsberg Kunón kívül Magyarpécskán született Ormós Zsigmond műgyűjtő, művészettörténész, politikus, Mester János jezsuita szerzetes, pedagógiai egyetemi tanár, Nagy Oszkár, a nagybányai festőiskola művésze. A település 1765-ben kapott önálló közigazgatási jogot, és hosszú időn keresztül járási székhely volt. Jelentős gabonatermő és állattartó hely, bútorgyártással és 5 malommal. 1925-ben, Erdély közigazgatási bekebelezésekor a Rovine nevet adták a településnek, majd 1960 szeptemberében összecsapták Románpécskával, és a két községből egy maradt, Pécska. Magyarpécska a 19. század közepétől 1919-ig mezőváros volt. Pécska 2004-ben lett város. A 2011-es népszámláson Pécskán 6293 románt, 1003 cigányt és 3076 magyart számoltak össze: húsz év alatt a magyarság 1500 fővel, azaz több mint 30 százalékkal csökkent.
– Sokféle elképzelés született az elmúlt évtizedben a szórvány megmentésére. Lát-e valamilyen javulást ezen a téren?
– Sokan beszélnek a szórványról, írnak róla, előadásokat tartanak, sokszor ugyanazt egymás után több helyszínen is elmondják, de az érintettekhez ezek az elméletek nem jutnak el. Elmélettel tele a padlás, szoktuk mondani. Minden elmélet annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. A gyakorlati, mindennapi aprómunkára sem ember, sem elképzelés. Ez istrángszaggató tevékenység. Erős meggyőződés, nagy-nagy tűrőképesség, sok tudás, érvelési és vitatkozási készség kellene hozzá. Erre nehéz, majdhogynem lehetetlen képezni valakit. Ha nincs benne belső tűz, ami miatt ezt választja, akkor kár foglalkoznia vele. Ezt a munkát nem lehet megfizetni, pénzzel elintézni. Ahol van templom, de istentisztelet vagy mise csak havonta egyszer, ahonnan az apró gyermekeket a szomszéd településre utaztatják busszal, és a meglévő iskolaépületek mállanak, ahol 1-2-3 gyermek van egy évjáratban és 5-8-ban összevont osztályok – de szinte sehol a 21. századi elvárásoknak megfelelő bentlakások –, ott a magyarságukhoz lazán ragaszkodók a saját kényelmüket teszik előbbre, és a közelebbi, nem összevont osztályokkal működő román iskolákba járatják gyermekeiket. Ha lenne, aki elmondja a szülőknek, hogy árt a gyermeke lelki-értelmi fejlődésének, ha nem a családban beszélt nyelven taníttatja, akkor talán többen maradnának Erdélyben magyarok. Pécskán szórványmentő program nincs. Cigány felzárkóztatásra elég sok uniós pénzt költöttek, de az eredményei nem látszanak.
– Miért választotta a pedagógusi pályát?
– Érettségi után vegyészmérnök szerettem volna lenni, de csak a Temesvári Tudományegyetem fizika-kémia szakára jutottam be. Mire leszereltem, megszüntették a szakot, és mindannyiunkat beírtak a fizika karra. Ezt utólag nagy szerencsémnek tartom. Az egyetem elvégzésekor, 1979-ben, Pécskára helyeztek elektronika szakkörirányítónak. 1990-től van állandó, hibásan címzetesnek is mondott fizikatanári állásom, de 1979–85 között is azt tanítottam. A tanári pálya nem volt tudatos választás, de akkoriban Romániában szinte nem is volt tanárképzés. A 3 éves pedagógiai főiskolákat 1974-ben szüntették meg. A tudományegyetemeken tudósképzés folyt, kevés pszichológia és pedagógia, valamint szaktárgy-tanítási módszertannal kiegészítve. Ez a helyzet érdemben azóta sem változott.
– Ön szerint mi a romániai tanügy rendszerváltás utáni legnagyobb gondja?
– A tanügyben 1990 óta voltak reformok, de koncepció nem. Ha évenként váltják egymást a miniszterek, akkor nem is lesz. Az oktatás nagyon nagy rendszer. Itt egy gondolat kifutási ideje 4, 8, de leginkább 12 év. A romániai közoktatást azonban nem a gondolatok vezérlik, hanem a megfelelési vágyak és kényszerek. Ha váltják a minisztert, akkor cserélik a főtanfelügyelőt, és a minisztertől lefele minden vezetői tisztséget viselő fölfele néz, és lemond a gondolkodásról. Várja a széljárást. A romániai közoktatásban a ‘89-es változások nem hoztak, mert nem hozhattak érdemi változást. Ahol mindent a politika ural, ott az oktatás és a nevelés vergődik. Különösen hangsúlyos a vergődés, ha a politika tengere egyre gyengébb képzettségű és képességű politikusokat vet partra. 12 osztályos közoktatásunk állapotának hű tükre a 8. osztályosok tudásszintmérője, és az érettségi vizsgák eredményei, de a nemzetközi tudásszintmérők, a TIMSS és a PISA is. A káoszt és a fejetlenséget mutatják a szakmát és hivatást mindannyiszor megalázó, nyári tanítói és tanárvizsgák is.
– Alpolgármesterként egy ideig az RMDSZ-ben, majd a Magyar Polgári Pártban politizált. Aktív politikusként többet tehetett a helyi közösségért?
– Életem 14 évét az RMDSZ, az érdekvédelmi szervezet töltötte ki. 2008-ra annyira párttá vált a szerveztet, hogy kiléptem. Egy évig voltam a reményteljesen induló Magyar Polgári Párt tagja, ahonnan kilépésem másnapján kizártak. Ebben a pártban nem volt alkalmam politizálni. 2009-től nem vagyok párt tagja, és aligha leszek. A napokban voltam életem utolsó mozgalmi gyűlésén, ahova – mint kiderült – létszámnak hívtak meg. Az erdélyi magyarságért – amely nem közösség, mert nincsenek szervezettségi ismérvei – aktív politikusként és civilként is lehet tenni. Sajnos az erdélyi magyar politikum elmulasztotta a kezdeti lelkesedést közösségszervezéssel hasznunkra fordítani. Ez a politikusok sara, elsősorban a vezérkaré. Ma sincs romániai magyar kataszter, és nem voltak egyenlő, titkos, összmagyar belső választások. Egy-egy település magyarságáért sokat tehet az aktív politikus: amit tudtam, én is megtettem, de a felsőbb szint mulasztásait sosem tudjuk ellensúlyozni.
– Felmerült-e valaha a családban, hogy a szórványból el kellene költözni?
– Soha nem jutott eszünkbe Pécskáról elmenni. Azt szoktam mondani: ha 1990-ben nem mentem el Új-Zélandra birkapásztornak, akkor már sehova sem megyek. Találok magamnak itt is elég dolgot. A feleségem nyugdíjas magyartanár, fiúnk Kolozsváron informatikus, lányunk Temesváron geodéta.
Nagy István
Az Arad megyei Gyorokon született 1954. október 3-án. A Temesvári Tudományegyetem Fizika Karának elvégzése után 1979-ben helyezték Pécskára, ahol 1990 óta van állandó tanári állása. 1992 és 2004 között Pécska RMDSZ-es alpolgármestere. Ebben az időszakban szerkesztette a római katolikus plébánia égisze alatt megjelent Pécskai Újság című havilapot. Több helytörténeti kötet szerkesztője: Dr. Kovách Géza – Fejezetek Pécska nagyközség múltjából (1995), Nagyhalmágyi Stéger Sándor – Magyarpécska múltjából (1998), Apácai Bölöni Sándor – Cú vénasszony bábája (1997) és Betyárgyerek az erdőben (1999), prof. dr. Péter Lászkó – Kámány Lajos(2008) és Kálmány Lajos – Magyar hitvilág (2009). A Monografia Pecica (2007), a Pécskai magyar oktatás (2010), a Tornyai tanulók és tanítók (2013), valamint Ficzay Dénes: Kis irodalomtörténet című könyvek szerkesztője és társzerzője. Önálló kötete a 2014-ben megjelent Nagyvarjasi harangszó. Nagy István digitalizálta és DVD-n kiadatta Arad vármegye hatkötetes monográfiáját, és további 19–20. századfordulós, Araddal és a megyével kapcsolatos munkákat.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. október 15.

Idős korában sem szakadt el a katedrától
A pedagógusi munka mellett volt újságíró, néprajzi gyűjtő, művelődésszervező, kutatta az irodalmat, szakköröket irányított, versgyűjteményeket szerkesztett, tanulmányokat írt. A Csíkszeredában élő és idős korában is aktív Mirk László azonban mindenek előtt tanárnak érzi, tartja magát.
Azt mondja, soha nem voltak pályaválasztási gondjai, már ötödikes korától tanár akart lenni, és erről az útról, ha az élet közben kitérőket is hozott, nem tért le. Családja Marosvásárhelyen élt, német származású édesapja Pilisvörösváron született, és 1940-ben érkezett Marosvásárhelyre, mint katona.
„Ott ismerte meg édesanyámat, én 1944-ben születtem. Édesapám a háború után Vásárhelyre jött vissza, szüleim mindketten a könyvszakmában dolgoztak. Ott nevelkedtem fel, első osztálytól a Bolyai Farkas középiskolában tanultam, ahol rendkívül jó tanáraink voltak” – elevenítette fel. A diákoknak szervezett tudományos ülésszakokon dolgozatokkal szerepelt, hetedik osztályosként egy pályázatra megírta Marosvásárhely történetét.
„Nagyon nagy előnyömre szolgált, hogy a református temetőkert mellett laktunk, és szinte naponta jártam oda, ismertem a régi emberek sírjait, tudtam, hol van Bolyai vagy Borsos Tamás eltemetve. A megjelent munkákból kiállítást szerveztek, és olyan névsor szerint állították össze az anyagot, hogy én Molter Károly neves prózaíró mellett szerepeltem” – emlékezett vissza diákkora egyik meghatározó eseményére.
A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára került, ahol párhuzamosan tanultak román és magyar irodalmat, és ahol olyan tanárok oktattak, mint Oláh Tibor, Izsák József, Kicsi Antal, Vámszer Márta, Szabó Zoltán. Az egyetem után, mint magyar-román szakos tanár, vidékre készült, mint mondta, nagyon szerette ott. Az akkori Szentegyházasfalut választotta. „Ott, akkor éreztem, hogy nagyon jó pályát választottam. 1967-ben megismerkedtem az akkor 11 osztályt végzett Bodó Leventével, a későbbi festővel és szobrásszal, akinek Máramarosban készült képeiből első kiállítását szerveztem meg” – emlékezett. Ott kezdett el diákjaival és egy magnóval gyűjteni, főként népmeséket, szokásokat.
Három év után először a KISZ hívta, de Albert Antal, a leendő megyei lap főszerkesztője is megkereste, hogy nem menne-e el újságírónak, mivel már korábban is közölt a lapokban. „Engem a KISZ-nél a művelődési osztály élére akartak kinevezni. Gondoltam, hátha tudok valamit tenni – visszamondtam az újságot, de ugyanabba az épületbe kerültem, ahol a szerkesztőség volt. Megalakítottam az irodalmi kört, elindítottuk a Fiatalok fiataloknak című rendezvényt – amelynek keretében előadásokat tartottak: Gál Árpád dzsessztörténeti sorozatot indított, meghívott képzőművészek meséltek a képeikről, voltak erkölcsi, orvosi témák, röviden, tömören. Kiadtunk egy kis könyvet Sprencz Ferivel – betűjátékok, logikai fejtörők, társas szórakoztató- és sportjátékok voltak benne. Ahol csak lehetett, ifjúsági klubokat igyekeztünk létrehozni. De eltelt két-három év, és az ifjúsági munka visszasüllyedt oda, ahol korábban volt, vasgyűjtés, hazafias munka, hazugság, felnagyítás, és elpárolgott a társaság” – elevenítette fel.
Mirk Lászlót az Ifjúmunkáshoz hívták, a magyar nyelvű ifjúsági hetilapnál négy székelyföldi megyének lett a tudósítója, és időnként Moldvába is elment. Az újságírói munkával párhuzamosan esti osztályokban tanított, 1991-ben pedig teljesen visszatért a katedrához.
„A Márton Áron Gimnáziumban bekapcsolódtam a tanulók tudományos ülésszakába, és a néprajzi gyűjtést is elkezdtük. Szerencsém volt, hogy első perctől voltak moldvai diákjaim, volt egy lábnyiki fiú, aki ráolvasó imákat hozott nekem. Négy év után az akkor kinevezett Szakács Lajos igazgató rávett arra, hogy jöjjek a Segítő Mária Gimnáziumba. 1995-ben, amikor teljesen önállósult az iskola, én voltam az első »leigazolt játékos«. Mi ketten szerveztünk, válogattuk a tantestületet, és huszonöt év után bátran kijelenthetjük, hogy a megye harmadik-negyedik iskolája lett. Ezért nagyon sokat dolgoztuk az igazgatóval és a tantestülettel” – emlékezett.
A Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban megalakították a Domokos Pál Péter néprajzi és névtani szakkört. „Beoltottam a diákokat a néprajz szeretetével, ragadványneveket, helyneveket gyűjtöttünk. Volt filológia osztályom, ahol hetente egy óra választott tantárgyként néprajzot, névtant tanítottam, ezenkívül magyarórákon is foglalkoztunk ezzel. Elindítottam a tanulók tudományos ülésszakát, minden fél évben kértem két gyűjtést – archaikus imákat, szokásokat, a születéssel, házassággal, halállal kapcsolatos dolgokat, halotti búcsúverseket gyűjtöttek, a gyerekek nagyon élvezték. Budapesten a Néprajzi Múzeum minden évben megszervezte az önkéntes gyűjtők pályázatát, erre 15–20 dolgozatot küldtünk, és mindig nyertünk. Magyarországon a Honismereti Diákakadémián mindig 4–5 diákkal vettem részt, a Honismeret című lapban lehozták a munkáikat. Annyi elégtétel jutott a diákoknak, hogy rajongtak ezért a munkáért” – sorolta.
Mirk Lászlónak egy nyelvi szórakoztató játékokról készült gyűjteménye is megjelent kötetben a Dacia Kiadónál, a nyelvi-, betű-, sportjátékokról húsz éven át közölt a Hargita Kalendáriumban. A 2001-ben megjelent Az ember ott a legfájóbb magyar című antológiájába a csángó népköltészet ritka darabjai mellett csángómagyar költők munkáiból, illetve erdélyi és anyaországi költők csángó témájú verseiből válogatott.
Bár néhány éve visszavonult a katedrától, ősszel visszahívták, és jelenleg a Nagy István Művészeti Középiskolában tanít. Közben néprajzi gyűjtések feldolgozását is végzi, újabb tanulmányok, kiadványok megjelenését készíti elő. Mirk László úgy látja, az irodalomoktatás során és a néprajzi, névtani foglalkozásokkal többet tudott nyújtani a diákoknak, mint ha csak egyszerűen a tananyagot sulykolta volna beléjük. „Jobban kiláttak a világra, több mindent megértenek, jobban tájékozódnak az életben, és jó érzés velük találkozni, jó emlékeket őriznek az együtt töltött időszakról. Csakis így érdemes ezt csinálni. Számomra öröm, hogy ezt megtehettem, mert sikerült őket gazdagítanom tananyagon kívül olyan ismeretekkel, amelyeket fel tudnak használni a mindennapokban, és ez jó fogódzó számukra, ha tovább kívánnak lépni” – vallja az idős korában is aktív pedagógus.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

2015. október 16.

Üllő, kalapács és tűzhely
A csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak.
„Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk. Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor.
A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással.
Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell.
A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét.
Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

2015. október 21.

Jó kezekben Kovách Géza hagyatéka
Tiszteletet és köszönetet érdemelnek azok a tanítványok (pályatársak), akik következetesen, magas – tudományos – szinten ápolják Ficzay Dénes és dr. Kovách Géza emlékét, gondozzák hagyatékukat, felmérik és bemutatják munkásságuk értékét.
Ezért, özv. Palincasné Solymos Mária mellett (után), mint legidősebb kolléga mondok köszönetet a korábban megjelent Jámbor Gyula-, Friss Panian Iván-, Pávai Gyula-, Puskel Péter-, Szekernyés János-, Ujj János-írásokért, könyvekért. Jár az elismerés és a köszönet Irházi Jánosnak (Ficzay Dénes Emlékalbum) és Nagy Istvánnak a Kölcsey Egyesület Fecskés Könyvek sorozatában korábban kiadott öt Ficzay-kötet digitalizált változatáért, valamint a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozón bemutatott Kis irodalomtörténet kötetéért is.
Köszönetnyilvánításom annyira egyéni és esetleges, hogy nem helyettesít egy átfogó számbavételt. Olyat, amely a Kölcsey Egyesületet és a többi kiadót is érinti.
Amiért most „íráshoz kezdtem” ugyancsak egy, a fenti sorba illő, nem mindennapi könyv: Kovách Géza Válogatott tanulmányok.
Kézbe venni, átlapozni, beleolvasni csak meghatódás árán tudok. Amikor a fedőlapot „hitelesítő” fénykép készült, talán még nem is ismertem Kovách Gézát, esetleg akkortájt találkozhattunk egymással, de a 320 oldal nem ismeretlen előttem.
– Tudom, hogy nem érdekel, azért tedd a polcodra a többi mellé.
Őrzöm valamennyi nekem dedikált munkáját.
Könyvespolcomra kerül ez a remek válogatás is.
Most az egykori diákot, barátot, pályatársat, Király Andrást (felelős kiadó), gyulai kutatók – Héjja Julianna Erika és Erdész Ádám – segítették. A válogatást Kovách Géza, közelgő, 90 éves születésnapjára (1925. december 22.) időzítve a Szabadság-Szobor Egyesület (Arad) adta ki (2015). A nyomdai előkészítést a Typografika Kft. (Békéscsaba) végezte, a nyomtatás és a kötés a gyulai Dürer Nyomda Kft. érdeme. A kiadást támogatta az RMDSZ Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap és az Arad Megyei Kulturális Központ.
Indokoltnak tartom ezt a fárasztónak is mondható felsorolást, mert ez az „összefogás” olyan alkotást eredményezett, amely után érdemes feltenni a kérdést: „Szép könyvemet kinek adjam?”
Az aradiak, Kovách Géza egykori diákjai, barátai örömmel fogadják a könyvet. Mivel a válogatás az akadémiai publikációs kritériumok alapján történt, a kiadvány a szakma számára forrásértékű.
Tartalmas bevezetőként Király András írását olvashatjuk (Megkésett nekrológ – Kovách Géza 90 éves lenne az idén…) Ezt követi Héjja Julianna Erika Kovách Géza tudományos munkássága és szellemi öröksége című értekezése. Erdész Ádám Kovách Géza válogatott tanulmányairól ír rövid ismertetőt.
Az akadémiai publikációs kritériumok akadémiai színvonalhoz vezettek.
A válogatások három részben, fejezetben csoportosulnak:
– Agrártörténeti tanulmányok (17–199 oldal),
– A kézművesek és a céhek történetéről (201–254 oldal),
– Historiográfiai írások (255–319 oldal).
Rövid figyelemfelkeltőt állítottam össze. A válogatásnak a szakma szempontjait figyelembe vevő értékelése, más, arra hívatott recenzorért kiált.
Megnyugtató érzés tudni, hogy a Kovách Géza munkásságát felölelő hagyaték, Gyulán, a MNL Békés Megyei Levéltárában jó – alkotó – kezekben van.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)

2015. október 26.

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 ... 541-570 | 571-600 | 601-630 ... 691-703




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék