udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1013
találat
lapozás: 1-30 ... 571-600 | 601-630 | 631-660 ... 991-1013
Névmutató:
Ady Endre
2012. július 18.
Beszélgetés Varga Vilmossal
Nagykorúvá vált a Nagyváradi Kiss Stúdió Színház
– Hogyan kerül Varga Vilmos az Aradon is játszott zenés nosztalgia-darabba?
– Oda süllyedtem, hogy már énekelek is… A budapesti Kaláka együttessel, kitűnő zenészek, valamikor már készítettünk műsort, nagyon jól fogadta a közönség.
– A Nagyváradi Kiss Stúdió Színház, Románia egyetlen magyar magánszínháza idén 18 éves, tehát mondhatjuk: nagykorúvá vált. Jól érzi magát a színház?
– Állami támogatás nélkül működünk 18 esztendeje, s hogy mi van emögött, hogyan lehet fennmaradni, a szakember nem is érti. Borzasztó sok munka az ára. Madáchot (Az ember tragédiáját), Molnár Ferencet, Matei Vişniec-et vittük színpadra, de az igazán jellemző ránk a színpadi játék. A szubvenció hiánya azt jelenti, hogy egyetlen embert sem tudunk státuszba venni, azaz állandó jelleggel alkalmazni, az egész színházat ketten visszük a feleségemmel, Kiss Törék Ildikóval. Általában mi vagyunk az irodalmi titkár, az asztalos, a beszerző, a színpadkép- és kosztümtervező, a zenei szerkesztő stb. Amit egy színházban huszonöten csinálnak, azt nálunk mi ketten. Persze, meg szokták kérdezni, hogyan tudunk fennmaradni. A válasz: úgy, hogy van két színész és egy rendező – ingyen. (V. V. rendezői szakot is végzett – szerk. megj.) Ildikó tíz évig, 1980–90 között vezette a váradi Szigligeti színház társulatát, amikor Ceauşescu kötele a magyarok nyaka körül szorult, komoly tapasztalatokat szerzett, amiket most hasznosítani lehet.
– Hogyan készül egy-egy színpadi játék?
– Nagyon hosszasan. Csináltunk, például, egy Széchenyi műsort, óriási anyagot kellett elolvasni, öt-hat hónapot is igénybe vehet, amíg minden kialakul. Megírjuk, megszerkesztjük a műsort, elgondoljuk a díszleteket (minimálisakat, persze – már csak azért is, mert mindent egy mikrobusszal kell szállítani), meg minden egyebet, ennek Ildikó a nagymestere. A Wass Albert- műsorunk, az eddig 210 előadást megért Üzenet az otthoni hegyeknek 17 regényből állt össze, elképzelhető, mi munka volt vele.
– Ezért a Wass-műsorért kapták a Magyar Örökség díjat.
– Több más díjunk is van, az egyik legemlékezetesebb az Ady nevét viselő, amelyet Dénes Zsófiától, Ady Endre egykori menyasszonyától vehettünk át. 100 éves és tíz napos volt, amikor nála jártunk, és azt mondta: a kávét én főzöm nektek. Simogatta az akkor négyéves, angyali szőke Zsombi fiunk fejét, gondoltam, megörökítem – nagy bánatomra azonban csak fekete folt maradt a fotón.
– Az Ember tragédiáját sok évvel ezelőtt az aradiak is láthatták a templomban. Rendkívüli előadás, nem is hinné az ember, hogy ennyi szereplővel be lehet mutatni.
– Madách ötven szerepet írt a Tragédiába, mi nyolc színésszel adjuk elő. Ádám, Éva, Lucifer – aztán a többiek több szerepet is játszanak. És nagyon átjön a szöveg a nézők felé, az egyszerű parasztemberek is értik. Általában Erdély templomaiban mutatjuk be, a díszlet az úrasztala és a szószék közötti rész. A játszás függvénye azonban, hogy kapunk e támogatást. Pályázni szoktunk, valamit kapogatunk – legutóbb a kért összegnek az ötödét. De hát a színház pénzbe kerül – a díszlet, a ruha, az autó, az üzemanyag, a szervezés, a közreműködő színészek. Van úgy, hogy azt mondják: 50 dollárért nem megyek, csak 75-ért… Vannak előadások, amelyeket ketten csinálunk, de vannak több szereplősek, és a többieket meg kell fizetni. Azt a magyar újságok rendszeresen elfelejtik megírni, hogy az Ember tragédiáját mi vittük ki először Németországba – Münchenbe, Stuttgartba, Ulmba, Freiburgba –, voltunk vele Madách szülőhelyén, Szlovákiában. Szlovéniában, Magyarországon…
– Biztosan számon tartják, hány előadást tartottak a 18 év alatt.
– Túl vagyunk az 1700-on (az évente majdnem száz – szerk. megj.). Ez alatt annyi kilométert utaztunk, hogy nyolcszor kerülhettük volna meg a Földet. A 320 ezer kilométerben két autó kidőlt alólunk…
– Hány darabot tartanak műsoron?
– Olyan 10-12-őt, különböző műfajokban, hogy legyen választék, amikor hívnak.
Rendkívül hasznos volna, ha a tanári kar bevinné az ifjúságot olyan előadásokra, amelyekből tanulhatnak, például arra, amely összefogja a 1100 éves Kárpát-medencei létet. Erkölcsileg nagy horderejű dolog volna, hogy a fiatalok ne csak a csillogó-villogó koncertekre járjanak.
– Hosszú, sok évtizedes színészi pálya után, számos, lemezeken is megörökített emlékezetes előadóesttel még az „ántivilágból”: hogyan látja az egykori és mai közönség színházhoz való viszonyát?
– Akkor is jártuk Erdélyt – egy csíkszeredai, 400-450 férőhelyes művelődési házban voltak 600-an, a sorok között is ültek. Valamikor ’90-től kezdett visszafejlődni a dolog. Hát, a régi világból a közönség megmaradhatott volna…
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)2012. augusztus 4.
Egy sokoldalú, reneszánsz művész (Bánffy Miklós életmű-kiállítása a múzeumban)
Kísérletező kedv
Néhány napja leplezték le Bánffy Miklós Csaba királyfit ábrázoló monumentális, gyönyörű ólomüvegfestményét, melynek terve 1933-ban készült el, az üvegképet Makkai András kolozsvári üvegművész készítette. A vitrálium mutatja Bánffy fáradhatatlan kísérletező kedvét, hiszen állandóan új és új területeket hódított meg.
Írt, rajzolt, politizált és jelmezeket tervezett, érdekelte a lótenyésztés, nagy műértő és műgyűjtő is volt, sajnos, bonchidai kastélyát a visszavonuló német csapatok 1944 októberében felgyújtották, és pótolhatatlan értékek vesztek oda. (Feltételezések szerint bosszúból, Bánffy németellenes diplomáciai ügyködései miatt; 1944 őszén Bukarestben járt, Maniuval tárgyalt a kiugrásról, meg akarta előzni, hogy Erdély hadszíntérré válva elpusztuljon, s a háborúból való kiugrásra akarta rábeszélni Horthyt is. Nem járt sikerrel. A többit tudjuk. Tudjuk?) A Csaba királyfi felavatását a múzeum dicséretes módon egy nagy Bánffy életmű-kiállítással is összekötötte. A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet a sokoldalú és sok mindennel foglalkozó Bánffy életművének bemutatására vállalkozik. Hatalmas díszes kivitelezésű pannókon látható Bánffy családfája, a méltán erdélyi Versaille-nak nevezett bonchidai kastély. Láthatjuk Fr. Gall festményét a kolozsvári Bánffy-palotáról, majd Bánffy nagy érdeklődési színterei következnek, mindenekelőtt a színház és az opera. Jelmez- és díszlettervei, aztán a grafikus és könyvillusztrátor művei, de külön pannón mutatják be felesége, Váradi Aranka színésznő pályáját is, s egy másikon élete nagy szerelmének életét. Az Erdélyi történet című trilógia felejthetetlen nőalakját, Adriennt báró Bornemisszáné Szilvássy Karola ihlette, akihez Bánffy haláláig ragaszkodott, s aki a korabeli Erdély egyik botrányos arisztokrata nőalakja volt örökös mágnáspukkasztó hecceivel. Megkapó képet rajzol róla Marosi Ildikó a Bánffy Miklós estéje című könyvben, amely az író és lánya, Katalin levelezését s felesége, Váradi Aranka naplóját tartalmazza. Az Erdélyi történet keletkezéséről is külön pannó számol be, a Lovakról című értekezésről s Bánffy lótenyésztői tehetségéről is, aztán a politikus következik.
Igazi író
A leggazdagabb és egyik legősibb erdélyi család sarja. Egy emlékezetes anekdota szerint a nagy levéltáros, Kelemen Lajos így búcsúzott tőle a negyvenes évek végén a kolozsvári állomáson, amikor kényszerűen, már betegen Budapestre távozott meghalni, „üdvözlöm önt, gróf úr, abból az alkalomból, hogy 700 év után elhagyja Erdély földjét.” Bánffy, már fiatalon, a családi hagyományokat követve úgyszólván besétál a magyar parlamentbe, diplomata, majd Kolozsvár főispánja lesz, de hamarosan megunja az örökös magyar jogi vitákat, s kilép a politikából. Főispánsága és képviselősége alatt szerzett döbbenetes élményei egy részét a román és magyar parasztság nyomasztó életkörülményeiről, az Albina áldásos tevékenységéről vagy a magyar parlament eszelős vitáiról és szelleméről szarkasztikusan írja meg, évtizedek múlva, az Erdélyi történetben, hiszen már fiatalon a politika mellett gazdasági tanulmányokat is folytat, és írni is kezd.
Első drámáját, a Naplegendát Ady Endre üdvözli lelkesen. Ekkor még Kisbán Miklós néven ír, de vájt fülű beavatottak sejtik, ki rejtőzik a név mögött, az egyik legősibb és leggazdagabb magyar arisztokrata család sarja, s ez Bánffy művészi pályáján állandó hátrányt jelent. Úgy érzi, dilettánsnak tartják, főúri műkedvelőnek, s ez idegesíti, és állandóan bizonyítani akar. És bizonyít is, hiszen van néhány kiváló elbeszélése (Farkasok, Havasi történet, A császár titka). Egészen Emlékeimből című emlékirata megjelenéséig, a harmincas évek elejéig műveit, elbeszéléseit, drámáit, Reggeltől estig című első regényét Kisbán Miklós néven jegyzi, s csak a koronázási ünnepségeket megörökítő emlékezéseit szignálja Bánffy Miklósként. A tízes évek elején nevezik ki az operaház intendánsának, s fordul érdeklődése a díszlet- és jelmeztervezés felé. 1916-ban régi ismerőse, barátja Kós Károly közreműködésével ő rendezi Károly király koronázási ünnepségeit – erről is külön pannó számol be –, s nagy botrányt kelt, hiszen az „aranysarkantyús vitézek”, az arisztokrácia krémje mellett felvonultatja a templomban a frontot megjárt, csonka-bonka, mankós hadirokkantakat is. Minderről izgalmasan számol be már említett, Emlékeimből című első emlékiratában, amelyet a műveit sorozatban megjelentető kolozsvári Polis Kiadó kétszer is megjelentetett a Huszonöt év című, negyvenötben elkezdett, de sajnos félbemaradt emlékiratával s más memoártöredékeivel együtt. Aki ezt így meg tudta írni, ti. a koronázási ünnepséget s a háborús évek dermesztő hangulatát, igazi író. Mint ahogy Bánffy az is, csak ezt kevesen és későre ismerik el.
Ekkor már, a háború alatt az operaház intendánsa, érdekelni kezdi a jelmez- és díszlettervezés. Kiállítva gyönyörűen és kifejezően megrajzolt figurái A fából faragott királyfiból (könyvillusztrátori pályáját is Balázs Béla Fából faragott királyfi című könyvének illusztrálásával kezdi) s más, általa tervezett jelmez- és díszlettervek rajzai is láthatóak (Richard Strauss: Salomé, Weber: Oberon, Mozart: Varázsfuvola, Bartók: A kékszakállú herceg vára). Az ő irányítása alatt és kezdeményezésére mutatja be a különben őskonzervatív és Bartóktól idegenkedő budapesti operaház A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát. A jelmez- és díszlettervezésben végre megérdemelt babérokat arat, sikere van, elismerik.
Később még Szegeden, 1934-ben és 1935-ben nagy sikerrel megrendezi Az ember tragédiáját, ezt is mintaszerűen dokumentálják. Ha valakit bővebben is érdekel, fellapozhatja Marosi Ildikó Kis Bánffy könyvét (Pallas Akadémia, 1997), ahol bőven idéz a korabeli sajtóvisszhangokból. Külön érdekesség, hogy 1934-ben Bánffy Octavian Gogát is meghívja a bemutatóra, s a tragédia román fordításával évek óta foglalkozó költőt elbűvöli az előadás, dönt szövege véglegesítése és kiadása mellett. Ezzel le is zárul Bánffy színházi működése, noha érdemes megemlíteni, hogy a negyvenes évek elején díszlet- és jelmezterveket készít A nagyúr című Attila-drámája kolozsvári előadásához. Jelmeztervei, számtalan rajza maradt fenn s tekinthető meg a kiállításon. „A legfrissebb szakirodalom – írja Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor című tanulmányában – Bánffynak éppen a szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben – melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett – máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.” (Bánffy mestere a képzőművészetben Székely Bertalan volt, róla szóló esszéje Az erdélyi csillagok című antológiában jelent meg.)
A politikus
A háború után újra visszatér a politikába, és régi ismerőse, az ugyancsak erdélyi Bethlen István kormányában külügyminiszter lesz. Sokat tesz Sopron visszacsatolásáért, életének ezt a szakaszát már említett, Huszonöt év című, terjedelmes, de félbemaradt emlékiratában írja meg, betegen, szegényen, kisemmizetten. Mindenét elveszik, nyomorog, s végre az lesz, ami mindig is akart lenni: író, kézirataival szerkesztői előszobákban várakozik. Régi ellenfele, Gaál Gábor (az általa irányított Korunk s a Bánffy vezérelte Helikon közt ádáz csata dúlt a harmincas években) közli anekdotáit az Utunkban. Olvashatóak elbeszéléskötetben. De ez már Bánffy megidézett estéje. Térjünk vissza a diplomáciához, magyar külügyérként vesz részt 1922-ben a génuai konferencián, és karikatúrákat készít a jelem levő politikusokról. Ezt politikából való távozása után Ben Myll álnéven háromszáz példányban, élénk európai érdeklődést keltve egy albumban egy lipcsei kiadó meg is jelenteti. Ezeket a remekbe szabott karikatúrákat is láthatjuk, a rajzoló Bánffy művének csúcsa ez, keserű gúnyrajz-sorozat egy tébolyodott korról. (A Polis Kiadó 2006-ban Dávid Gyula tanulmányával és Bánffy emlékezéseivel együtt újra kiadta.) A kiállítás szervezői a karikatúrák mellé a politikusok fényképeit is prezentálják, láthatjuk, milyen pokoli érzékkel ragadja meg Bánffy az arcok és személyiségek lényegét. Néhány vonással pompásan torzítva, de kifejezően is. A politikából távozva 1926-ban hazatér. Visszakapja birtokai egy részét, a bonchidai kastélyban rendezkedik be, s Kolozsváron. Ekkor az illusztráció és az írás érdekli. Sorra illusztrálja Reményik, Áprily, Tamási, Berde Mária könyveit, van a tragikum iránt is érzéke, kétségtelen, ez Áprily Idahegyi pásztorok című drámájához készített illusztrációiból is látszik (majdnem mindenik látható a kiállításon), de az igaziak gúnyrajzai, Tamási Ábeljéhez és főként saját Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja című könyvéhez (2005-ben a Polis életműsorozatában újra kiadta). Bánffy egyik legjobb könyve ez, álmemoár, apokrif, egy letűnt kor stíljében rajzol kíméletlen kór- és korképet a húszas évek erdélyi torzsalkodásairól.
Ezután, leszámítva szegedi vendégrendezéseit, idejét, energiáit élete fő művének, az Erdélyi történet című trilógiának szenteli (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol). Ez az első háború előtt játszódó történet az erdélyi és a magyar arisztokrácia haláltánca. Évtizedekig agyonhallgatták, aztán a magyar irodalom nagy búvárlója, Nemeskürty István a nyolcvanas években „felfedezte”, újra kiadták, az életműsorozatban megjelentette a Polis is. Nagy tanulmányokat írt róla többek között Huszár Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Fábián Ernő, Bajor Andor, Szegedi Maszák Mihály, és első megjelenése után hatvanegynéhány évvel kiadták angolul és spanyolul is, megkezdte világhódító útját. Az Élet és Irodalom 2009. november 20-án tallóz a Megszámláltattál első spanyol kritikáiból. Zárjuk egy idézettel írásunkat, hiszen kiderül belőle, hogy bizonyos dolgokat a távoli spanyolok jobban látnak, mint egyes elfogult kor- és kartársaink. „Ha csak a budapesti felső tízezer életéről szólna a mű – írja Robert Saladrigas –, aligha keltene nagyobb érdeklődést. A regény valódi ereje a magyar történelmi-politikai helyzet ábrázolásában rejlik, meg a kisebbségi kérdés felvetésében, a magyar nacionalisták és az osztrák monarchia viszonyának rendkívül problematikus időszakában (1904–1914). És épp ilyen fontos a legelső oldaltól kezdve a lenyűgöző erdélyi táj jelenléte, melynek leírása annyira erőteljes és sokszínű, hogy az olvasóra szinte fizikai vonzerőt gyakorol. Két pillérre építi Bánffy nagyra törő művét: egyik maga a történet, a másik az elveszett haza identitásának visszakövetelése.”
*Írtuk már, a Polis sorozatban adja ki Bánffy műveit, néha a Balassi Kiadóval közösen, megjelentek az elbeszélések, az emlékiratok, a drámák, a trilógia, a kisregények (Reggeltől estig, A bűvös éjszaka, Milolu), a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja, a karikatúra-album, Bánffy levelezése lányával, lánya emlékezései (Ének az életről). Hátravan még tanulmányainak gyűjteménye, 1944-ben pedig Tarló címmel rendezett kiadásra egy tanulmánykötetet, de a háború elsodorta. Jó lenne ezt is kiadni végre... Megjelent az első monográfia is életművéről (Takács Péter: Bánffy Miklós világa, 2006). A Nap Kiadó népszerű, Emlékezet-sorozatának egyik utolsó köteteként, 2008-ban jelent meg A nagyúr című, Sas Péter szerkesztette válogatás vallomásaiból, leveleiből s főként a Róla szóló írásokból, s amint írtuk, trilógiája angol és spanyol nyelvterületen is sikert aratott. S most itt ez a kiállítás, megtudhatjuk, ki is volt valójában Bánffy Miklós. Szánjunk időt megtekintésére. Megéri.
Kiegészítés: megjelent: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások / Bánffy Miklós - Kolozsvár: Polis Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. augusztus 14.
Dalok a labdatérről
Ha hihetünk a Duna-híreknek, s miért ne tennénk, hiszen arcukat nem vállaló fiatalemberek vallottak töredezett magyar szavakkal arról, hogy Nagyváradon (Oradea, Grosswardein) megverték őket pusztán azért, mert magyarul szóltak egymáshoz a pályán. Egy biztos: nem a Grósz bácsiék „Várdája" a tettes.
Történt mindez oly fiatalok által, akik ízig-vérig már az újtípusú mélyen demokratikus és Európára bazsalygó Romániában cseperedtek fel, de főként alá.
Az ügyben két újdonság is van: egyfelől egybehangzó legújabb kori magyar vélemények és talán nem magyar emlékezet szerint is ilyen még nem fordult elő Szent László városában. (A korábbi, két világháború közötti „kis magyar világban" annál inkább felsorolhatók az etnoverés különféle változatai: magyart és zsidót, románt és zsidót is püföltek már, hiszen tudjuk, hogy Nagyváradot már Ady Endre is furcsa zsidós városnak nevezte. Azóta sokat munkálkodtak az egyik jelző eltüntetéséért.)
A másik újdonság, hogy nem botokkal, capinákkal, kaszával-kapával, a jobbágyhadviselés hagyományos eszközeivel, hanem az idők szavát jelzi: bészball ütőkkel verték a labdajátékok terén futkosó fiúkat.
Momentán, hogy baloldali kormányzat regnál Válságlend fölött, világos, hogy a bész- (ejthető a-val is) bal-ütőkkel verekednek, sőt bészbal-libbel, dobbal, nádi hegedűvel.
Persze kérdés, ki lesz az a (nem)magyar, sőt független, pártatlan gyerek, aki a megsebzetteket gyógyítani fogja.
Nagy a gyanúm, hogy a honi igazságszolgáltatás eme erkölcsi sebeket (hiszen a fizikai bántalmazás nyomai nyolc napon túl elmúlnak majd, akár megmutatják azokat igazságügyi szakértőnek, akár nem), de a fiúk lelkében, tudatában ejtett sebeket még síppal, dobbal, nádi hegedűvel sem fogják egyhamar begyógyítani.
Ugyanis soha nem, egyáltalán, alig hallottunk olyan példás ítéletről az utóbbi ötven évben, amellyel magyar-, ukrán-, szerb-, néger-, cigány-, zsidóverőket sújtottak volna tankönyvi szigorral az igazságszolgáltatás romániai tárgyalótermeiben és fegyintézeteiben.
Brüsszelből újfent lazán átüzentek, Románia schengeni csatlakozása azért vész homályba mindegyre, mert az igazságszolgáltatás körül sok a gubanc.
Justitia asszonynak nem csupán a szeme van bekötve (ha be van kötve?!!), ám a fülezete bizonyosan be van dugaszolva jóféle kárpát-havasi méhviasszal, amelyet az aktuál-politikum forró olaja olvaszt föl. A megverteké aligha. Sőt sánta is eme isteni asszony.
A hír záradéka a legcifrább: a váradi labdatéren (nem azon, ahun Ady Endre dalolt) román srácokkal együtt játszottak a legnagyobb egyetértésben a sérelmet elszenvedők.
Őket nem bántották, igaz azok sem siettek bántalmazott magyar havereik védelmére. Valószínűleg azért, mert nem volt náluk modernebb szúró-vágó patyolatfehér harci eszköz, például golfütő. Elvégre kosaraztak vagy lábtengóztak.
Más eshetőségre gondolni sem merünk.
Sebestyén Mihály
maszol.ro2012. augusztus 17.
Tanulva utazni – utazva tanulni – beszélgetés Nagy Egonnal
1974. október 14-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett 1993-ban, 1998-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudmányegyetem földrajz szakán, azóta is ott dolgozik, jelenleg a BBTE Magyar Földrajzi Intézetének az igazgatója.
– Már serdülőkor előtt sok gyermeken úrrá lesz a mehetnék: mindegy, hogy hová, csak más helyre, mint a megszokott. Később kezd körvonalazódni egy vagy több úti cél, s ha nagyon erős a vágy, akkor választja pályájául a földrajzot. Érvényes ez az okoskodás, vagy Nagy Egon esetében egészen másként történt?
– Tulajdonképpen majdnem így történt velem is, vagyis az utazási vágy, a kirándulások elég korán jelezték a későbbi érdeklődést. Tény, hogy tizenhét éves koromban már eldöntöttem a későbbi pályát, habár korábban is éreztem egyfajta vonzalmat a földrajz iránt. De érdekes módon – és ez a mai napig megmaradt – nem a fizikai földrajz, hanem inkább annak társadalmi vonatkozásai érdekeltek. Valahol a történelemtudomány határmezsgyéjén mozogva.
Felmerült az is, hogy orvos legyek, de ezt akkor úgy magyaráztam meg magamnak, hogy fogjam meg inkább a könnyebb végét a dolognak, és válasszam a földrajzot. Nem „magyarázkodásként” mondom most el ezt az akkori önmeggyőző érvelést, épp ellenkezőleg: mostanra ért be az én igazi, régi érdeklődésem, úgyhogy beiratkoztam az egyetemünk történelem szakára, és ősztől elsőéves történészhallgató leszek. De nem akarom megkerülni az alapkérdést, vagyis a fiatalság utazási vágya az mindenképpen erős motiváció. Nekem is az volt, a most jelentkezőknél is az.
Folyamatosan szembesülök a hallgatóink ilyen irányú érdeklődésével, hisz egyrészt tantervi kötelezettség a terepgyakorlat, másrészt 2006 óta beindítottuk a turizmus–földrajz szakot, s akiben még erősebb a romantikus elvágyódás, az ezt a szakot választja. Körülbelül öt esztendeje, az uniós Erasmus-program keretében hosszabb távú, már-már egzotikusnak mondható utakat is tehetnek a hallgatóink, egy tanévben egy alkalommal, differenciált árfekvésben. Vagyis utazva tanulunk, tanulva utazunk. Jártunk Lengyelországban, Törökországban, Marokkóban, Olasz-, Spanyol- és Franciaországban, ahogy mi nevezzük: Kappadókiától a Szaharáig.
Az idei évben még az Azori-szigetekre is sikerült diákot küldenünk a nemzetközi terepgyakorlat keretében. Az „én időmben” csak az országot járhattuk, igaz, hogy beutaztuk egész Erdélyt és a Duna-deltát, de az ezredforduló után a lehetőségek gyarapodtak – most viszont a válság nyesegeti vissza a szárnyainkat. A lényeg az, hogy a mostani hallgatóknak nagyon kitágult a látókörük, s talán ezért is olyan nagy a földrajz szak vonzereje.
– Ha nem tévedek, néhány évvel ezelőtt felmerült, hogy bizonyos középiskolai osztályok földrajz–turizmus profilúak lesznek. Megvalósult ez a projekt?
– Amiről biztosan tudok, az a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium: ott működik turizmus osztály, és jönnek is onnan sokan hozzánk az egyetemre.
– Visszatérve a Nagy Egon diákéveire: az elmondottakból arra következtetek, hogy nem volt olyan érzése, mintha tulajdonképpen nem is ezt akarta volna. Jól látom?
– Pedig volt olyan érzésem, sőt nagyon is: másodévtől kifejezetten zavart a földrajz parttalansága. Már említettem, hogy engem elsősorban a társadalomföldrajz érdekelt és érdekel a mai napig, viszont az én diákkoromban nem volt még megfelelő specializálódási lehetőség, csak utóképzés, átképzés, továbbképzés, vagyis nyitás a közgazdaság, a történelem és a jog felé. Ma már elengedhetetlen imperatívusz az interdiszciplinaritás, mondhatnám akár létkérdésnek is. De az, hogy én a diplomázás után ott maradtam az egyetemen, az nagyon nagy lehetőséget jelentett a számomra. Akkoriban élte Románia az átmenet mélypontját, lent voltunk az árok alján, turisztikai vállalkozásra nem nagyon volt kilátás, reális esélynek a közoktatásban való elhelyezkedés tűnt, hisz még kifejezett tanárhiány volt.
Engem viszont Gârbacea professzor hívott a regionális földrajz tanszékre, egyáltalán nem titkolva azt a szándékát, hogy én képviseljem ott a magyar vonalat. Én voltam azon a tanszéken az első, hatalmas előnyökkel járt. Mondhatom, megnyílt előttem a világ, hisz külkapcsolatokra, külföldi továbbképzésekre, nemzetközi beágyazódásra nyílt lehetőségem. Kiemelt szerepe volt Benedek József akadémikusnak az én boldogulásomban, hiszen nemzetközi kapcsolatai révén közvetítő szerepet vállalhatott. Mindennek ellenére viszont még mindig keresem a helyem, nem oldódtak fel a „parttalansági” érzéseim, talán ha majd a történelem szakot befejezem, közelebb leszek a révhez, egyfajta történeti-földrajzi szakosodáshoz. De az oktatási tevékenység nagyon közel áll hozzám, mondhatnám, az a biztos pont, ahol igazán otthon érzem magam.
– Kétszer is említette a földrajz parttalanságát – ne haragudjon, ha megkérdezem, de a történelem nem tűnik sokkal inkább parttalannak? Vagy van bizonyos jól meghatározott érdeklődési területe?
– Hogyne volna: mindenekelőtt a magyar történelem érdekel, a 19–20. század fordulója, vagyis a dualizmus kora, ezen belül is a városiasodás, a városi kultúra fejlődése, a polgárosodás, a modernizáció és nem utolsósorban, hogy milyen szerepet játszottak az említett területeken a korabeli nemzetiségek. Úgy szeretném mindezt tanulmányozni-kutatni, hogy végre félretehessek néhány megkövesedett tabut, például az emancipált zsidóság és az erős beolvadást választó svábság szerepét a kor polgárosodásában. Tehát végső soron nem is beszélhetek váltásról, mert a téma a földrajz és a történelem határterületének interdiszciplináris megközelítése, sőt azt is segítheti, hogy a földrajz területén lehessek hatékonyabb.
– Mindezt hallgatva okafogyottnak tűnik a szokásos kérdés: ezt a szakot, ezt az életpályát választaná-e, ha mondjuk most érettségizne?
– Nem, valószínűleg a jogi pályát választanám, de nem a klasszikus jogtanácsos-bíró-ügyvéd pályát, hanem a gazdasági jog problémáival foglalkoznék, mivel sokkal gyakorlatiasabbnak tartom különböző szervezeteken belül ezeknek a kérdéseknek a megoldását-megoldhatóságát, elsősorban a terület- és településfejlesztés területén. Ám természetesen ezzel nem akarok senkit lebeszélni-elriasztani a földrajz szaktól, viszont egy már bejutott földrajzosnak mindenképpen az interdiszciplinaritás felé való orientálódást ajánlanám.
Például a már említett terület- és településfejlesztést, ami a földrajz és a turizmus mellett a harmadik szakterületünk. Ha tüzetesebben megnézzük a három területet, a földrajzot olyan szaknak tekintik, amivel csakis a közoktatásban lehet elhelyezkedni, a turisztikában óriási potenciális lehetőségek vannak, az ország idegenforgalmi kapacitása szinte kihasználatlannak mondható, vagyis rendkívül intenzív lesz a fejlődés, növekedni fog a munkahelyek száma – csak ezt a gazdasági mélyrepülést kell néhány évig még átvészelnünk. Hasonlóan nagy lehetőségek rejlenek a területfejlesztésben, ha nem nagyobbak a turizmusnál, mivel az uniós csatlakozás után megsokszorozódtak a fejlesztési pénzek, a különböző cégek „kapkodnak” a jó pályázatírók, tanácsadók után, nagyon alacsony a romániai abszorpciós ráta, úgyhogy különösen szükségessé teszi a megfelelő tudással rendelkező szakembergárda kinevelését.
– Említette az előbb, hogy milyen irányba terelné a frissen bejutottakat. Milyenek az idei felvételi eredmények, mindenekelőtt a második éve megismétlődő érettségi katasztrófa tükrében?
– A földrajz alapképzésre a húsz, államilag finanszírozott helyre 12-en kerültek be, a területfejlesztésre 18-an, a turizmusra viszont nagy volt a túljelentkezés: 30 helyre 48-an jelentkeztek. A mesterképzésen, melynek szakága a turizmus és területfejlesztés, szintén beteltek a helyek, tehát a földrajz kar még mindig a nagy kedvencek közé tartozik.
– A számadatok a magyar karra vonatkoznak? Ezek szerint eredményesnek mondható a külön intézetek megalakulása?
– Kétségtelenül. Ezt a kvázi különválást a 2011/1-es tanügyi törvény tette lehetővé a multikulturális egyetemeken. Magyar intézetek létesültek, bár nem ez a szabatos megnevezés, hisz románul departamentnek, főosztálynak hívják, de valahogy így alakult, és most már így használjuk. A Babeş–Bolyain nagyon simán ment minden, a MOGYE vonatkozásában viszont azóta is csak akadékoskodást hallani. Egyre rosszabb megélhetési körülmények közepette is viszonylag nagy számban jelentkeznek hozzánk felvételire.
És az érettségi katasztrófával kapcsolatban még azt is el szeretném mondani, hogy a második éve tapasztalt szörnyű eredmények mellett számításba kell vennünk nemcsak a demográfiai lejtmenetet, de a fokozódó külső konkurenciát is, hisz most már az egyetemi kínálat is globalizálódott, és bátran mondhatjuk, hogy az egész világgal versenyben vagyunk. Nemcsak nálunk, de Magyarországon és Nyugat-Európában is slágerszak a turizmus és a településfejlesztés, hisz a mai napig az utazás, a világ megismerése az egyik fő globalizációs szimbólum.
A településfejlesztésben Magyarországon máris sokkal jobb a munkaerő-piaci fogadóképesség, Nyugat-Európában is jobbak a „felszívó” struktúrák, nálunk még várni kell az ilyen értelmű fejlődésre – is. És mintha csak valamiféle abszurd darabban játszanánk, az elmondottak ellenére nálunk is, Magyarországon is a közoktatásban csökken a földrajzórák száma, sőt Magyarországon tizedik osztálytól fölfelé talán el is tűnik. Mi természetesen nem értünk egyet a mostanában dívó természettudományi óraösszevonással, elmondjuk a véleményünket, valahányszor tehetjük, de mintha a mi szavunk nem igazán számítana az enyhén szólva kaotikus közoktatási „reformsorozatban”. Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)2012. szeptember 14.
Még várni kell a Holnaposokra Nagyváradon
A legjobb esetben szeptember végén vagy október elején kikerülhet az őt megillető helyre a Holnaposok szoborcsoportja Nagyváradon – fejtette ki a Krónika megkeresésére Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es tanácsos.
Mint beszámoltunk, a Holnap irodalmi társaság négy alapító tagját – Ady Endrét, Dutka Ákost, Emőd Tamást és Juhász Gyulát – ábrázoló, bronz szoborcsoport elkészítésére a megyei önkormányzat biztosított finanszírozást, ám a kész mű június óta az Ady Endre Emlékmúzeumot díszíti, a számára kijelölt köztérre egyelőre nem kerülhetett ki. Annak, hogy a határidőre elkészült szoborcsoport még mindig beltéren található, több oka van.
Elsősorban az, hogy a szobor számára kijelölt helyen, az Ady Endre Gimnázium bejáratával szemben kávézóterasz állt, részben illegálisan. Az önkormányzat felszólításának engedelmeskedve a tulajdonos nemrég lebontotta a teraszt, ám a szobor felállítása még mindig engedélyeztetés alatt áll. Szabó Ödön szerint választási évben nehéz ilyesmire engedélyt kapni, de biztos benne, hogy idén állni fog a szobor. A tanácsos azt szeretné, ha november 22-ére, Ady Endre születésének 135. évfordulójára sikerülne leleplezni a szoborcsoportot. Az RMDSZ azt is kérte az önkormányzattól, hogy a környéken térfigyelő kamerákat helyezzen el, hisz az utóbbi években megszaporodtak a főleg magyar vonatkozású emlékműveket ért vandál tettek.
Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár)2012. szeptember 17.
Felavatták a kalotaszentkirályiAdy Endre Szórványkollégium bentlakásépületét
„Közérzetileg, gazdaságilag tulajdonképpen Kalotaszegen sem jobbak a feltételek, mint Erdély más régióiban, de Kalotaszeg mégis képes volt a maga erejéből jövőt tervezni. Példaértékű az optimizmus, ahogyan a helyi közösség Lakatos András iskolaigazgató vezetésével megálmodta és létrehozta a tanintézetet” – jelentette ki Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke pénteken a kalotaszentkirályi Ady Endre Szórványkollégium bentlakásépületének avatóünnepségén.
Tíz kalotaszegi településről érkezett gyerekek lakhatnak a most felavatott bentlakásban
Az 1990-ben elindított terv, hogy a környék magyar iskolásai számára korszerű bentlakásos iskolaközpontot létesítsenek, mostanra vált teljes egészében valóra: az erdélyi medence nyugati peremvidékének szórványközpontjában színvonalas anyanyelvű oktatásban részesítik a Kalotaszeg több mint tíz elnéptelenedő, vegyes lakosságú vagy többségében románok lakta településéről érkező magyar gyerekeket. Lakatos András iskolaigazgató, a terv megálmodója és fő kivitelezője úgy fogalmazott, a több mint három és fél évszázados múltra visszatekintő iskolát a történelem a magyar nyelvű oktatás viszonylatában „végvárszerepre” ítélte.
Ahogyan azonban az elmúlt bő két évtized alatt lépésről lépésre és sokszor megannyi akadályt leküzdve sikerült felújítani, bővíteni és modernizálni az iskolát, valamint egymillió eurós beruházásból felépíteni az új szórványkollégium épületegyüttesét, iskolapéldája lehet annak, hogy mi mindent képes megvalósítani egy közösség összefogással, szívós, kitartó munkával. Az új bentlakás napfényes, szépen berendezett szobákkal várja a gyerekeket, 44 bentlakó diák kezdheti itt ma a tanévet.
Lakatos András köszönetet mondott mindazoknak, akik az elmúlt húsz évben segítettek abban, hogy összesen 200 kalotaszegi gyerek tanulhasson magyar nyelven korszerű körülmények között. Így az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a román és magyar kormány, valamint vállalkozók, hazai, magyarországi és külföldi alapítványok, szervezetek, a helyi vezetőség, az egyház és a szülők is hozzájárultak ahhoz, hogy kellemes környezetben, elhivatott, szakképzett pedagógusok irányításával tanulhassanak a diákok. A két évtizedes küzdelem sikertörténetnek mondható, a tanintézetben jól felszerelt laboratóriumok, tornaterem, sportpálya, korszerű konyha, étkezde, bentlakás, két iskolabusz várja a kalotaszegi gyerekeket.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2012. október 1.
Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet - Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet, amely a héten négy kulturális rendezvényt is tart a román fővárosban.
Kósa András László igazgató az MTI-nek hétfőn elmondta, hogy az intézmény évente átlagban több mint száz programot bonyolít le, ami azt jelenti, hogy húsz év alatt több mint 2 ezer magyar vonatkozású rendezvény volt Bukarestben a Balassi Intézet szervezésében. Klasszikus zene, jazz- és blues-koncerteknek, irodalmi műsoroknak, film- és színházművészeti előadásoknak, képzőművészeti és fotográfiai kiállításoknak, történészkonferenciáknak, valamint gasztronómiai és népi kultúrával kapcsolatos rendezvényeknek adott otthont az intézet.
Az intézet magyar nyelvórákat, könyvtári és olvasószolgálatot is biztosít. Közös programokat bonyolít le a Bukaresti Egyetem hungarológia tanszékével, részt vesz az EU-tagállamok kulturális intézetei által alapított EUNIC tevékenységében.
Az intézet állandó partnerségi viszonyt ápol a nagyszebeni nemzetközi jazz fesztivállal, az Árkosi Kulturális Központtal, a bukaresti George Enescu múzeummal. Állandó jellegű rendezvényei közé tartozik a múzeumok éjszakája mintájára megszervezett bukaresti kulturális intézetek éjszakája, a Magyar Filmhét és a Magyar Zene Fesztivál.
Ezen a héten két kiállítást is rendeznek Budapest-Nagybánya-Bukarest címmel. Az egyiken nagybányai festmények tekinthetők meg, a másikon nagybányai rajzok és grafikák. Mindkét kiállítást a magyarországi Mission Art Galériával közösen szervezik. Kósa András László szerint a grafikák és a rajzok először lesznek láthatók a román fővárosban.
A húszéves évforduló jegyében rendezik meg Kobzos Kiss Tamás Balassi-estjét is, amely azért érdekes, mert húsz évvel ezelőtt a debreceni énekmondó vett részt a bukaresti magyar kulturális központ megnyitóján is. A művész rendhagyó zeneórát is tart a bukaresti magyar tannyelvű Ady Endre Líceumban.
Az évforduló jegyében kerül sor a Simándy József Nemzetközi Énekverseny tavalyi győztesének, az erdélyi Borsos Edith énekművésznek a dalestjére.
Bukarest,(MTI)2012. október 9.
Adóhátralék miatt árverezik a magyar kormánypénzből megépített váradi Ady-központot
Árverésre bocsátotta a helyi önkormányzat a nagyváradi Ady Konferencia Központot. Az RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány által építtetett ingatlan körül fennállásának tíz éve alatt sok volt a vita, a központ ugyanis olyan magyarországi kormánytámogatásból jött létre, amelyet eredetileg nem az alapítvány, hanem a Királyhágómelléki Református Egyházközség (KRE) nyert el, ráadásul a teljes támogatási összeg sorsát ma is homály fedi. A váradi önkormányzat honlapján meghirdetett árverés tényét a városháza gazdasági osztálya is megerősítette lapunk érdeklődésére.
Kalapács alatt. A nagyváradi önkormányzat holnap árverezné a sokat vitatott Ady-központot
Mint elmondták, az ok az, hogy az alapítvány 2006 óta nem fizetett ingatlanadót a városnak sem a jelenleg konferencia-központként működő, befejezett épületre, sem a mellette részben felépült, majd félbehagyott másik ingatlanra, amely a tervek szerint szállodaként és termálfürdőként szolgált volna. A honlapon olvasható hirdetményben az áll, hogy a város telkén álló épületek kikiáltási ára 763 ezer lej a befejezett, illetve 128 ezer lej a befejezetlen épület esetében.
A konferencia-központ 787,5 négyzetméternyi beépített területen áll, amelyből 594 négyzetméter a hasznos felület, a félbehagyott termálhotel pedig nagyjából 1000 négyzetméteres területen fekszik. A termálhotel munkálatai évek óta állnak, jelenleg csak a tartóoszlopok vannak meg belőle. Amennyiben most nem sikerül vevőt találni az épületekre, az árverést újra meg kell hirdetni, ám akkor már csak az eredeti kikiáltási ár 75 százalékáért, majd, ha úgy sem lesz eredmény, a feléért.
Az elmaradt adók összege eléri a 200 ezer lejt. A végrehajtást meghirdető gazdasági osztály a Krónika kérdésére egyébként tegnap délután közölte, hogy egyelőre senki nem nyújtott be ajánlatot az épületek megvásárlására, ám erre a mai nap folyamán még sor kerülhet. Az árverés időpontja október 10., reggel fél kilenc. A jelentkezéshez a kikiáltási ár tíz százalékát kell letétbe helyezni. A honlapra felkerült dokumentáció szerint kényszervégrehajtásnál az illetékes szervnek nem kötelessége az érintettet, ez esetben a Mecénás Alapítványt kihallgatni.
Szabó: nem lesz árverés
Szabó Ödön, az alapítvány igazgatója és a Bihar megyei RMDSZ-szervezet ügyvezető elnöke mindezek ellenére biztos abban, hogy az árverésre egyáltalán nem kerül sor, a Mecénás ugyanis – amelyet a politikus szerint csak pénteken értesítettek a kényszervégrehajtásról – tegnap adóátütemezési kérelmet nyújtott be az önkormányzathoz. Szabó elmondása szerint a befejezetlen épületekre a tulajdonosnak becsült adóösszeget kell fizetnie, ennek újraszámolását kérik a várostól, amely szerinte addig nem viheti végbe az árverezési procedúrát, amíg az alapítvány kérésére nem válaszol.
Szabó Ödön egyébként állítása szerint nem tudja, pontosan mit és mennyit nem fizetett ki az alapítvány az épület után, ugyanis az adófizetés szerinte könyvelőségi ügy. A politikus szerint az újraszámolási kérelemre még a héten választ kell kapniuk, addig pedig az árverésre biztosan nem kerülhet sor. Az ügyvezető elnök emellett azt is megjegyezte: szerinte nem véletlen, hogy épp választási kampány előtt kerül terítékre az ügy.
Szilágyi: gyanús az ügy
Mi is többször írtunk arról, hogy a KRE korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő rendszeresen felhívta a figyelmet az Ady-központ körüli problémákra, hiszen 2002-ben, még az ő püspöki szolgálata alatt veszítette el a komoly, 320 millió forintos támogatást az egyházkerület. A KRE egyébként nem váradi konferencia-központ építésére, hanem egy érmindszenti Ady-emlékhely és -zarándokhely létrehozására kapta volna a jelentős anyagi segítséget.
A képviselő brüsszeli irodavezetője, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke, Szilágyi Zsolt tegnap lapunknak kijelentette: személyesen és a néppárt nevében is mélységesen elítéli az RMDSZ ténykedését, meggyőződése ugyanis, hogy a szövetség szándékosan játszik a központ árának leverésére, illetve az ingatlan magánkézbe vételére. „Rettentően gyanús ez az ügy. A magyarországi kormánytámogatás 320 millió forint volt, s most 55 millió forintnak megfelelő összegért bocsátották árverésre az ingatlant. Nem tudom, hogy szándékosan nem fizették rá az adókat vagy hanyagságból, de a jelek szerint a cél az, hogy a magyar adófizetők pénzéből épített ingatlant tíz év után magánkézbe játsszák át” – fogalmazott Szilágyi Zsolt.
Az EMNP-alelnök szerint egyébként ez pontosan beleillik a Bihar megyei RMDSZ eddigi ténykedésébe, meglátása szerint ugyanis a szövetség éppúgy prédálja most el annak a lehetőségét, hogy Ady Endre számára méltó emlékhely épüljön, mint ahogy máskor is elprédált egyéb magyar ügyeket. Szilágyi Zsolt azt ígéri, a továbbiakban is figyelemmel követi az ügy alakulását.
Már megpróbáltak túladni rajta?
Idén januárban egyébként – mint arról beszámoltunk – Tőkés László arra hívta fel a figyelmet, hogy értesülései szerint az RMDSZ már korábban túl szeretett volna adni a központon. Az EP-képviselő akkor azt mondta: „a Bihar megyei RMDSZ négyesfogata”, amely megegyezik a Mecénás Alapítvány vezetőségével – Kiss Sándor, Lakatos Péter, Biró Rozália, Szabó Ödön – egy Forró Tamás nevű, „kétes hírű üzletember” közvetítésével vált volna meg az Ady-központtól 75 millió forintért, a tranzakció azonban meghiúsult. Tőkés akkor rámutatott, a két összeg – tehát a támogatásra kapott pénz és az állítólagos eladási ár – közötti szembeötlő különbség okkal ébreszt gyanút a pályázati pénz felhasználása iránt. Szabó Ödön akkor hazugságnak nevezte Tőkés kijelentését, hozzátéve: semmiféle Forró Tamást nem ismer.
Vizsgálódik a magyar kormány
Tőkés ugyanakkor már többször is felhívta a mostani magyar kormány figyelmét arra, hogy az MSZP-kormányzás alatt Magyarországon elkövetett korrupciós ügyekkel párhuzamosan vegye górcső alá az erdélyi magyar politikum berkeiben ugyanazon időszakban végbement kétes ügyeket, amelyeknek szerinte egyik legjobb példája az Ady-központra kapott támogatás „elcsatornázása.” Lapunk még tavaly novemberben jutott egy olyan dokumentum birtokába, amelyből világosan kiderült, hogy az elszámolási folyamatot az Orbán-kormány valóban el is kezdte.
Forrásaink akkor azt feltételezték: a 2002. augusztus 1-jén bejegyzett Mecénás Alapítványt éppen azért hozták létre, hogy az átirányított 320 millió forintot (1,1 millió euró) a szervezet fogadni tudja. Noha alapító okirata szerint az alapítvány arra hivatott, hogy évente tíz magyar és tíz román diáknak nyújtson tíz hónapig havi 200 lejes ösztöndíjat, a Mecénás csak a nagyváradi önkormányzat 2003. január 30-ai ülésén megszavazott határozat alapján kapott – 49 évre ingyenes használatra – egyhektáros építési telket, amelynek fejében vállalta a fiatalok támogatását.
A telekre az Ady Konferencia Központ 320 millió forintos beruházásának elkezdése érdekében volt szükség. A Krónika birtokába jutott feljegyzés rávilágít, hogy miközben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma egy pályázat elbírálása nyomán irányozta elő a támogatási összeget a KRE-nek, a Medgyessy-kormány nem pályázat útján szerződött a Mecénással, sőt a megállapodásból kizárta a Tiszántúli Református Egyházkerületet, holott eredetileg a pénzfelhasználás szempontjából jelentős kitételként szerepelt, hogy a projekt csak a magyarországi egyház közreműködésével valósítható meg.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2012. október 10.
Az EMNP elszámoltatná a Mecénás Alapítványt
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) felszólította a nagyváradi Mecénás Alapítványt, hogy számoljon el 264 millió forinttal; az összeg az Ady-központ felépítésére kapott magyarországi támogatás, és az árverésre bocsátott ingatlan kikiáltási ára közötti különbség. A magyar kormánypénzből épült létesítmény akár magánkézbe is kerülhetett volna, miután az RMDSZ-közeli Mecénás Alapítvány hat éven át nem fizetett ingatlanadót az épületkomplexumért, emiatt az önkormányzat árverésre bocsátja azt. Az alapítvány kedd délután közölte: befizette az elmaradt adóhátralék egy részét az önkormányzathoz.
Az EMNP azt kéri a Mecénás Alapítvány vezetőitől, hogy hozzák nyilvánosságra, mennyibe került az építkezés, és hogyan került felhasználásra a magyar kormánytól kapott 320 millió forint. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke az épület mellett kedd délután tartott sajtótájékoztatóján felidézte, az Ady-központ felépítésére a Medgyessy-kormány idején pályázat és megvalósíthatósági tanulmány nélkül kapott 320 millió forintot az RMDSZ Bihar megyei vezetői által létrehozott Mecénás Alapítvány. Feltette a kérdést: vajon van-e összefüggés az Ady-központ ügye és azon tény között, hogy Markó Béla volt RMDSZ-elnök tíz nappal ezelőtt Nagyváradon találkozott Bajnai Gordon volt miniszterelnökkel, Kuncze Gábor volt belügyminiszterrel és Kovács László volt külügyminiszterrel.
Az Ady-központ előtt megtartott rendkívüli sajtótájékoztatón az EMNP arra hívta fel a figyelmet: nem lehet véletlen, hogy az RMDSZ politikusai 2006 óta nem fizettek adót, ugyanis nehezen képzelhető az el, hogy a 320 millió forintból nem futotta a körülbelül 14,3 millió forintnak megfelelő ingatlanadó befizetésére. Elmondták: sajnálatos, hogy a magyar közpénzből készült beruházást most, az adóhátralék miatt – az október 10-i árverésen – bárki megvásárolhatja, mindössze 56 millió forintnak megfelelő összegért.
Szilágyi Zsolt kijelentette: az Ady-központ a Bihar megyei RMDSZ csődje. „Ugyanígy herdálják el a magyar ügyek képviseletét, ahogy elherdálták azt a magyar pénzből tervezett központot, amely eredetileg Ady Endre költőnk számára állított volna emléket” – tette hozzá a néppárti politikus, aki szerint az is gyanús, hogy éppen azután írják ki a licitet, miután Bajnai Gordon, Kuncze Gábor, Kovács László és Markó Béla Nagyváradon egyeztettek.
Szilágyi ugyanakkor összeférhetetlennek tartja, hogy az a Lakatos Péter felelt az adóhátralék miatt árverésre kerülő Ady-központ projektjéért, akit nem is olyan régen az Állami Számvevőszék új vezetőtanácsi tagjának neveztek ki, mely intézmény a pénzügyi visszaélések visszaszorítására hivatott. Szilágyi emlékeztette a sajtót, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma eredetileg – az akkor még Tőkés László püspök által vezetett – Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek irányozta elő a pályázat útján elnyert összeget egy érmindszenti zarándokhely megvalósítására. A Medgyessy-kormány úgy változtatta meg a 320 millió forint sorsát, hogy a Mecénás Alapítványnak még csak megvalósíthatósági tanulmánya sem volt az Ady-központra.
Csomortányi István, a párt szervezési igazgatója rámutatott arra, hogy nem ez az első alkalom, amikor a Bihar megyei RMDSZ különböző egyesületek révén gyanús ingatlanügyleteket visz véghez. Mint mondta: még nem zárult le az az eljárás, amelyet az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) indított Biró Rozália ellen az úgynevezett Léda-ház kapcsán. Az érdekellentét abban áll, hogy Nagyvárad egykori alpolgármestere úgy bocsátotta a Partium Alapítvány rendelkezésére a váradi ingatlant, hogy az nem is volt a város tulajdonában. „Ne felejtsük el, hogy a Partium Alapítvány alapítója és vezetőtanácsi tagja maga Biró Rozália” – mondta Csomortányi. Az Ady-központ kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy bár a létesítmény kulturális célokat szolgálna, mindeddig egyetlen ilyen jellegű eseményt sem tartottak itt. Voltak azonban bálok, esküvők, sőt egy időben a Hit Gyülekezete nevű szekta is itt tartotta gyűléseit, mutatott rá.
Zatykó Gyula régióelnök a sajtótájékoztató végén elmondta: a magyar közösségnek felelősségre kell vonnia mindazokat, akik hibáztathatóak a kialakult helyzetért.
( Fizet a Mecénás az önkormányzatnak
Kedd délután a Mecénás Alapítvány közleményben reagált az Ady-központtal kapcsolatos állításokra. Mint írják: az alapítvány pályázat útján kapott támogatást. Az ingatlan felépítéséhez a támogatási keret nem volt elegendő. A biztosított forrásokkal az alapítvány tételesen elszámolt. Az ingatlan részleges átadására – konferencia központ – sor került. Az önkormányzat adószakértői olyan területekre is róttak adót, amelyek nem kerültek átadásra, végső cél szerinti használatbavételre. Az önkormányzat, illetve alapítvány közötti adótörvénykönyvi különböző értelmezések okán kialakult egy, az önkormányzat részéről egyoldalúan megállapított adóhátralék. Az alapítvány fizetés átütemezési kérelmet nyújtott be az önkormányzathoz. A mai napon az első részlet a közintézmény számlájára befizetésre került. Az alapítvány továbbra is fenntartja különvéleményét az adótörvénykönyv civil szférára vonatkozó részeinek értelmezésére.
„Mint az elmúlt 10 év minden október-novemberében, most is politikai témává válik az alapítvány által elnyert pályázati támogatás. A 2012-es évben ez hatványozottabban igaz, hisz parlamenti választási időszak következik Romániában. Az alapítvány nem kíván ilyen jellegű vádaskodásokban részt venni.” - áll a Mecénás Alapítvány közleményében.)
Krónika (Kolozsvár)2012. október 10.
Árverezik az Ady-központot
Adóhátralék miatt árverésre bocsátotta a nagyváradi önkormányzat a magyar kormánytámogatással épült nagyváradi Ady-központot. A mára kiírt árverésen 763 ezer lejes kikiáltási áron bocsátják árverésre az 594 négyzetméteres Ady Endre Konferencia-központot, és 128 ezer lejes kikiáltási áron azt a melléje elképzelt szállodát, amelynek csak a vázszerkezete épült meg. Az épületegyüttes felépítésére az RMDSZ Bihar megyei vezetői által létrehozott Mecénás Alapítvány 320 millió forintos támogatást kapott a magyar államtól. A nagyváradi önkormányzat a be nem fizetett ingatlanadót próbálja behajtani az árverezés útján. Szabó Ödön, a Mecénás Alapítvány ügyvezető igazgatója szerint nem kerülhet sor az árverésre, az alapítvány ugyanis az adóhátralékai kifizetésének az átütemezését kérte. Az RMDSZ Bihar megyei szervezetének az ügyvezető elnöki tisztségét is betöltő politikus nem tartotta véletlennek, hogy éppen a választási kampány előtt került terítékre az ügy. A nagyváradi polgármesteri hivatal gazdasági osztályának illetékese, Gabriel Torjoc szerint iktatták az alapítvány kérvényét az adóhátralék kifizetésének átütemezéséről, az adós akkor kaphat hat hónapos fizetési haladékot, ha a tartozás egy részét törleszti. Torjoc szerint az alapítvány 2006 óta halmozta fel a mintegy 230 ezer lejes adóhátralékot. Szabó Ödön úgy nyilatkozott: kifizetik az adóhátralékot, s adományokból teremtik elő a tartozás törlesztéséhez szükséges összeget. Az EMNP tegnap felszólította a Mecénás Alapítványt: számoljon el 264 millió forinttal; az összeg az Ady-központ felépítésére kapott magyarországi támogatás és az árverésre bocsátott ingatlan kikiáltási ára közötti különbség. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke szerint az alapítvány adótartozása az RMDSZ korábbi parlamenti képviselőjén, Lakatos Péteren, a projekt egykori felelősén kérhető számon. Csomortáni István, a párt partiumi szervezési igazgatója kijelentette: az Ady-központ soha nem szolgálta a bihari magyar kulturális életet, az ingatlant a Mecénás Alapítvány esküvők, bankettek szervezésére, valamint a Hit gyülekezet rendezvényeire adta bérbe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 11.
EMNP: valaki hazudik az Ady-központ ügyében
Vagy a Mecénás Alapítvány vezetősége, vagy Szabó Ödön ügyvezető igazgató hazudik a nagyváradi Ady Endre Kulturális Központ ügyében – jelenti ki szerdai közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
Az EMNP bihari elnöksége az Ady-központ ügyében megjelent különböző sajtónyilatkozatok kapcsán vonta le ezt a következtetést.
Mint ismeretes, a váradi önkormányzat több év alatt felgyűlt adóhátralék miatt árverésre bocsátotta a bihari RMDSZ-szervezethez tartozó alapítvány két ingatlanát, a befejezett konferencia-központot, illetve a mellette álló befejezetlen termálhotelt.
A szerda reggelre meghirdetett licitre végül nem került sor, mivel az alapítvány kifizette tartozásának egy részét, ezért hat hónapos haladékot kapott a maradék törlesztésére, másfelől az épületek megvételére nem is akadt jelentkező.
Szabó Ödön hétfőn épp lapunk megkeresésére válaszolt úgy, hogy nincs tudomása a hátralék összegéről, hiszen ez szerinte „könyvelési ügy”, egy keddi közleményben viszont az alapítvány vezetősége azt írja, azért nem fizettek, mert nem tudtak megegyezni a polgármesteri hivatallal az adótörvénykönyv értelmezéséről – hívja fel a figyelmet az EMNP.
A néppárt ugyanakkor azt is visszásnak tartja, hogy egy, az MTI-nek adott nyilatkozatában Szabó azt mondta, a hátralékot adományokból törlesztik. „Továbbra is kérjük, a nyilvánosság előtt számoljanak el tételesen az eredetileg az Ady Endre költőnk emlékének szentelt, és a Királyhágómelléki Református Püspökségtől elorzott 320 millió forinttal” – zárul az EMNP közleménye.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2012. október 12.
Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2012. október 15.
Hosszas huzavona után felállították Nagyváradon a Holnaposok-szoborcsoportot
Felállították a Holnaposok-szoborcsoportot Nagyvárad sétálóutcáján, felavatására a jövő hét közepén kerülhet sor. Mint ismeretes, a Holnap irodalmi társaság négy alapító tagját, Ady Endrét, Dutka Ákost, Emőd Tamást és Juhász Gyulát ábrázoló bronz szoborcsoport hónapokig állt az Ady Endre Emlékmúzeum egyik termében, ahelyett, hogy a számára kijelölt köztérre került volna.
A késlekedésnek több oka volt. Elsősorban az alkotás számára kijelölt helyen álló, engedély nélküli kávézóterasz akadályozta a szoborcsoport felállítását. Az Ady Endre Gimnáziummal szembeni kis téren felállított kerthelyiség területe ugyanis a többszöröse volt annak, amire a tulajdonosnak engedélye volt. A vendéglátóhely augusztusig kapott haladékot a terasz lebontására, amit végül – többszöri önkormányzati felszólításra – meg is tett, így felszabadult a terep a szobor számára.
A Deák Árpád képzőművész által jegyzett műalkotás elkészítését egyébként a megyei önkormányzat finanszírozta, a helyszínt azonban a városvezetőségnek kellett előkészítenie. Múlt héten egyébként Ilie Bolojan polgármester lapunk megkeresésére ígéretet tett, hogy hétvégére a szobor állni fog. A Holnaposok egyébként úgynevezett aktív szoborcsoport.
A négy alak egy kávézóasztal körül ül vagy áll, s az asztal mellett egy üres szék is található, amelyre bárki leülhet, és az illusztris társaság körében fényképeztetheti le magát. A szoborállítást kezdeményező RMDSZ egyébként azt is kérte a helyi önkormányzattól, hogy a környéken térfigyelő kamerákat helyezzen el, hiszen az utóbbi években gyakorivá váltak a – főleg magyar vonatkozású – emlékművek kárára elkövetett vandál cselekedetek.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2012. október 16.
Pomogáts: Az irodalmi munkásság számít
Nagyvárad- Hétfő délután A művelődés hete- A tanulás ünnepe rendezvénysorozat keretében dr. Pomogáts Béla tartott előadást Nagyváradon Nyirő Józsefről és az erdélyi gondolatról, az Ady Endre Középiskolában.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával zajlott rendezvény fő szervezői a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a váradi Sapientia Varadiensis Alapítvány voltak, partnerségben a debreceni Megyei Népfőiskolai Egyesülettel, a Népművelők Hajdú-Bihar Megyei Egyesületével, a berettyóújfalui Bihari Népfőiskolával és a Biharország Civil Társulással.
Az Ady Endre Középiskola könyvtártermében megjelenteket dr. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök köszöntötte. Felvázolta a 2005-ben indított A művelődés hete- A tanulás ünnepe eseménysorozat célkitűzését és eddig történetét, kiemelve a kisebbségi művelődés, illetve közösségi kultúra fejlesztésének, valamint a felnőttoktatásnak és az élethosszig tartó tanulásnak a fontosságát, melyek amúgy beilleszkednek az európai folyamatokba. Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskolai Egyesület vezetője arra hívta fel a figyelmet: egy 2006-os uniós direktíva azt tartalmazta, hogy 2012-ig az EU nagykorú lakosságának legkevesebb 12 százaléka részt kell vegyen a felnőttképzésben, ehhez képest azonban ez az arány napjainkban Romániában és Magyarországon sem éri el az 5 százalékot. Elgondolkodtató adat, hogy az anyaországban 1 millió lakos nem végezte el a nyolc osztályt, s ugyanennyi embernek nincs szakmája, a körülbelül 4 millió fős munkaerő-piacnak azonban csupán a 0,6 százalékát teszik ki az ezen kategóriába tartozó személyek által igénybe vehető állások.
Nyirő-vita
Dr. Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész előadása első harmadában részletesen ismertette az erdélyi gondolat, illetve ezen szemléletmód képviselőinek főbb vonásait, tulajdonságait. Nyirő József tevékenységével kapcsolatban kifejtette: 1940-ben még a transzilvanizmus eszméjének nemes gondolatai mellett foglalt állást, sőt 1942-es parlamenti felszólalásaiban is a kisebbségben töltött évtizedek fontos erkölcsi-politikai hagyományaira figyelmeztetett. Ezután azonban néhány hónapig egy olyan utat választott magának, mely eltért korábbi életpályájától, ugyanis követte Szálasit és tagja volt a soproni nyilas Országgyűlésnek. Pomogáts Béla meglátásában Nyirő nem volt egy politikai őstehetség és ezért gondolhatta azt 1944 végén, hogy a németek megnyerik a világháborút, a szélsőjobbhoz pedig azért csatlakozott, mert meggyőződése volt, hogy csakis a német segítség tudja garantálni Erdély biztonságát. Az irodalomtörténész szerint azonban a közvélekedéssel ellentétben a Nyilaskeresztes Pártban nem vállalt szerepet, és későbbi emigrációjában visszatért korábbi nézeteihez.
Pomogáts Béla a közelmúlt Nyirő-vitájával kapcsolatban is elmondta véleményét, bírálva mindkét politikai tábort. Úgy vélte: az irodalom ügyét nem volna szabad alárendelni a politikának, és egy író tevékenységének a megítélésekor az irodalmi munkásság kellene legyen a lényeg. Úgy fogalmazott: nem akarja Nyirőt „mosdatni”, de szerinte nem volt „alkatilag antiszemita”. 1943-44-ben tett egy-két antiszemita beszólásától, illetve újságcikkétől eltekintve nem jellemző rá a zsidóellenesség, ezt támasztják alá például a zsidó származású Ligeti Ernővel folytatott beszélgetései is, vagy az Uz Bence című regényének az egyik részlete. Az irodalomtörténész ugyanakkor elszomorítónak, kamaszos, olcsó, a 19. századi francia vígjátékok jeleneteire emlékeztető meggondolatlan színjátéknak nevezte a „Nyirő temetése körüli cirkuszt”, mely meglátásában azt a politikai stratégiát szolgálta, hogy egy bizonyos oldal győzzön a romániai önkormányzati választásokon, ezen erőfeszítéseket azonban nem koronázta siker.
Meglepetés közjáték
Pomogáts Béla előadása első felében arra is kitért, hogy miként mutatkozik meg a transzilván meggyőződés Nyirő József irodalmi munkásságában. Történelmi regényeivel kapcsolatban kijelentette: az erdélyi gondolatot követő elbeszélő irodalom közös jegyeit viselik magukon, melyek megalapozták a kisebbségbe szorult magyarság sorsvédelmét. A rendezvény meglepetés-blokkjaként a Kiss Törék Ildikó-Varga Vilmos színművészházaspárt egy részletet olvasott fel az Uz Bence című regényből.
Ciucur Losonczi Antonius
Erdon.ro2012. október 17.
Ember az embertelenségben (Könyv az ötvenhatos börtönévekről )
„Magyar az űzött magyarságban, / Újból élő és makacs halott” – írja Ady Endre az első világháború véres napjaiban, amikor először özönli el Erdély földjét az orvul támadó szedett-vedett román királyi hadinép.
A nemrég súlyos és hosszan tartó betegségben elhunyt Veress Sándor, a húsz évre ítélt antikommunista 2011-ben megjelent önéletrajzi emlékezésében* a Gheorghiu-Dej-i kommunista diktatúra börtöni és munkatábori megalázó és kegyetlen történetét írja le, amelyet hét évig kellett neki és rabtársainak Romániában elszenvedniük.
A Marosvásárhelyről felesége elhunyta után Sepsiszentgyörgyre költözött Veress Sándor – akárcsak a többi politikai elítélt – 1964 nyarán szabadult ki a Romániára a nyugati civilizált világ által rákényszerített közkegyelem révén. Azok az emberséget és végső fokon az életet felszámoló, kényszermunkával töltött évek egész életére – életünkre – meghatározó hatással voltak. Elfelejteni soha nem lehet a megalázást, verést és éheztető zárkát a legcsekélyebb fegyelmetlenségért vagy elrejtett tűért, kenyérből gyúrt sakkfigurákért vagy a rejtve érkezett hazai hírekért, fényképért járó botozást, élelem- és vízmegvonást.
A kegyetlenségre nevelt őrök – többnyire az ország alja népségéből toborzottak, esetleg fegyelmi vétségért elítélt katonák – vagy meg akartak felelni parancsnokaik elvárásainak némi előnyökért, vagy elhitték azt, hogy a szocialista haza esküdt ellenségei vagyunk, és igen súlyos bűnök terhelnek. Ahogy idézi Veress Sándor a marosvásárhelyi börtön egyik – jobb indulatú – őrét, aki megkérdezte az egyik rabtól, ugyan miért ítélték el, azt a feleletet kapta: „semmiért.” „Akkor csak öt évet kaptál volna. A semmiért annyit adnak.”
Veress Sándor hét év börtönből börtönbe vándorlását, a dunai munkatáborok kegyetlen szigorúságát és megbetegítő munkakörülményeit színesen írja le, csakúgy, mint az itt szövődő, életre szóló barátságokat is, a kis magyar, egymást bátorító közösségeket. Ezek enyhítették valamelyest a távol szintén szenvedő, nélkülöző család hiányát.
* Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 22.
Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 26.
Felavatták Nagyváradon a holnapos költőket ábrázoló aktív műalkotást
Hosszas huzavona után csütörtökön leleplezték a Holnap irodalmi társaság négy tagját ábrázoló szoborcsoportot Nagyváradon. A sétálóutcára, az Ady Endre Gimnázium bejáratának közelébe elhelyezett műalkotás úgynevezett aktív szoborcsoport: a négy alak között, a kávézóasztaluk mellé elhelyezett, üres székre bárki leülhet és fényképet készíttethet magáról a magyar irodalom nagyjai körében.
Tekintélyes társaság. A szoborcsoportnak turistacsalogató szerepe is lehet
A szoborról Ilie Bolojan polgármester és Biró Rozália, a város korábbi alpolgármestere, a társmegrendelő Partium Alapítvány kuratóriumi tagja rántotta le a leplet. Bolojan a váradi magyar közösség érdemeit méltatta rövid beszédében, amelyek szerinte nagyban hozzájárultak a város kulturális fejlődéséhez. Másfelől a rendhagyó szobor turisztikai potenciálját emelte ki.
Az elöljáró azt is megígérte, hogy két éven belül a szobrot körülvevő terecske is új, a mostaninál tetszetősebb külsőt kap majd. Biró Rozália felidézte: annak ötlete, hogy a Váradon alakult Holnap irodalmi társaságnak valamilyen formában emléket állítsanak, két és fél évre tekint vissza, és ahhoz, hogy végül megvalósult – mégpedig állami költségvetésből –, sokak munkájára volt szükség. Beszéde végén kijelentette: „ma is azon kell munkálkodnunk, hogy egy mindenki számára élhető holnapot hozzunk létre”.
Az elmúlt időszak eseményei miatt politikai feszültségtől sem mentes, rövid szoboravató után előbb a polgármester, majd a volt alpolgármester foglalt helyet az üres széken, mintegy felavatva a szoborcsoportot. Amint arról korábban már beszámoltunk, a Holnaposok szobra már nyáron kész volt, akkor azonban a városvezetőség még nem készítette elő számára a közteret – ennek elsősorban egy ott terpeszkedő, illegális étteremterasz volt az oka, de valószínűleg a helyhatósági választások közelsége sem volt utolsó szempont. A szoborcsoport hónapokig az Ady Endre Emlékmúzeumban volt látható, és csak most kerülhetett ki az őt megillető helyre.
A hivatalos, önkormányzati avatót követően késő délután a váradi magyarok „vették birtokba” a szobrot, a szervezők az érdeklődőket arra kérték, hozzanak egy szál virágot vagy gyújtsanak gyertyát a holnaposok emléke előtt. Szombaton pedig az Ady Endre Emlékmúzeumban szerveznek ünnepi találkozót az alkalomra.
Nagy Orsolya
Kiegészítés: Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás bronzszobra – Deák Árpád szobrászművész alkotása. Egy korábbi felvétel
Krónika (Kolozsvár)2012. október 27.
A magyar kultúra őrei (Ex libris- és Színész-díjak)
Október 23-án a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tizenkét oktatási intézménynek, civil szervezetnek, szerkesztőségnek, újságírónak, színművésznek adta át Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Kuratóriumának elnöke az Ex libris-díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek és tesznek a magyar kultúráért. Az alábbiakban a díjazottak laudációinak szerkesztett változatát közöljük.
A bukaresti tévé magyar adásainak szerkesztősége
1969. november 23-án közvetített először magyar nyelvű műsort a Román Televízió. A 70-es évek közepére kialakult háromórás, hétfő délutánonként jelentkező műsor – a magyar adás – a romániai magyar művelődési élet meghatározó tükre, sokszor befolyásoló tényezője is lett. 1985-ben a műsort megszüntették, de az 1989-es fordulatkor újraalakult a magyar szerkesztőség a régi tagokra alapozva és új munkatársakkal bővülve. A kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat után az addig monopolhelyzetben levő magyar adás a sokasodó – és egyre szakosodó – magyar nyelvű tévécsatornák kínálata miatt kizárólag az erdélyi magyarságot érintő témákkal foglalkozik. A belső munkatársak csaknem harmada erdélyi városokban él, onnan járnak terepre, és ott is állítják össze műsoraikat. Bizonyos rovatok külső közreműködők – tévés tudósítók, szakemberek, színészek – segítségével készülnek. A bukaresti magyar szerkesztőség több magyar nyelvű műsort is gyárt a román közszolgálati televízió megmaradt csatornáinak. Az utóbbi években-hónapokban a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság és a hozzá nem értés a Román Televíziót – és ennek magyar szerkesztőségét is – a csőd szélére sodorta. Műsorgyártási költségvetés nélkül, nagyméretű személyzeti leépítések fenyegetésében, kiszámíthatatlan hatású átszervezés előtt állva, közszolgálati szerepének egyre nehezebben tud eleget tenni.
Civilek Háromszékért Szövetség
A Civilek Háromszékért Szövetség 55 tagszervezettel rendelkezik Kovászna megyében. A szövetség már hetedik éve azon munkálkodik, hogy erősítse, összefogja és segítse a háromszéki civil szervezeteket. Programjai két nagy csoportba oszthatók: egyik a közösségfejlesztést, a közösségért való cselekvést célozza meg, a másik pedig a civil szervezetek tevékenységének erősítésére, valamint reprezentatív érdekképviselet megvalósítására hivatott. A 2006-ban alakult szövetség számtalan képzéssel, előadással, kerekasztal-beszélgetéssel és szakmai tanácsadással segítette tagszervezeteit, melyeknek támogatása kulcsfontosságú egy erős és összetartó közösség építésében. Erre pedig nagy szükség van itt, Székelyföldön, Háromszéken. A díj kiérdemeltje olyan nagyszabású projektekkel tette gazdagabbá az itt élő embereket, mint a Sepsi Zöld Út vagy akár a Civil Napok. Az előbbi mintegy 100 kilométeres bicikliút Háromszéken, amely több településen áthalad, érintve a táj, a hagyomány és a történelem jellegzetességeit. De kisebb, ám épp oly fontos programjairól is érdemes említést tenni, így az I. világháborús hadi sírok gondozása, hagyományőrző rajzpályázatok szervezése diákok számára, vagy a kettős nyelvhasználatért tett erőfeszítései. A Civilek Háromszékért Szövetség a közösségben látja a jövőt, amit együttes erővel kíván alakítani.
Háromszéki Közösségi Alapítvány
Küldetése a helyi erőforrások összegyűjtése, ésszerű és célirányos felhasználása a közösség javára. Lehetővé teszi, hogy különböző konstrukciók révén a pénzeket a lehető legjobban használják fel, és hosszú távon fejlesztési alapot biztosítsanak a közösség számára. Ezzel új szokást és ahhoz fűződő magatartást vezet be, honosít meg Kovászna megyében, éspedig: a felelősséggel adományozás gyakorlatát. A Háromszéki Közösségi Alapítvány másfél éves működése alatt 130 000 lej (közel 30 000 euró) értékben fektetett be a közösségbe, különböző formában: közösségi projektek, tanulmányi ösztöndíjak tehetséges fiataloknak, iskolakirándulások, sporteszközök a városnak, logikai játékcsomagok óvodáknak stb. Ugyanakkor több ízben szervezett adománygyűjtési akciót sporttehetségek számára vagy éppenséggel életmentő gyógyszer vásárlására a közösség megbecsült tagjai számára. Legsikeresebb programja a Közösségi Kártya program, amelynek jelenleg 16 000 felhasználója van Háromszéken, és amely igen hatékony eszköze a helyi értékek védelmének, legyen az szolgáltatás, termék vagy helyi vállalkozás, és amely erősíti a lokálpatriotizmust a helyi közösségben. A Háromszéki Közösségi Alapítvány a közösség részévé vált, annak hasznára és hasznosulására. Neve összefonódik az éltető fejlesztéssel.
Erdélyi Magyar Ifjak
Az EMI-t azzal a céllal hívták életre, hogy a XXI. század magyar nemzetre ható kihívásaira választ keressen, a magyar ifjúságot közösségekbe szervezvén hitében, magyarságtudatában és kultúrájában megtartsa, egyúttal nemzetünk szebb jövőjének szolgálatába állítsa, a magyarságot ezredéves szállásterületén megőrizve gyarapítsa. Az EMI az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása érdekében végzi tevékenységét. Olyan civil szervezet, amely független minden politikai párttól és szerveződéstől. A háromszéki EMI konkrét tettekkel segíti a közös célokat. A megalakulás óta eltelt hat év mérlege több mint száz (elsősorban kulturális) rendezvény mintegy 13 000 résztvevővel. Kiadványaik: a Kavics ifjúsági lap, a Gólyafüzet, a Barangoló helytörténeti játékgyűjtemény, a Kultúra a fiatalok szemében, a Szentgyörgy nevű települések Európában, a Mandula – ifjúsági műsor a Sepsi Rádióban. Rendezvényeik, amelyek jellemzik a szervezet irányultságát: Kultúra a fiatalok szemében, Diákegyüttesek Találkozója, Barangoló helytörténeti vetélkedő, Háromszéki Ifjúsági Fotóverseny, Szent György Lovagja vetélkedő, Székely Március szónokverseny, Szobordöntő Trianon – fotókiállítás, Rendhagyó történelemóra – sorozat, Töredékeink a II. világháborúból – kiállítás, Márai, Jókai, József Attila, Kosztolányi, Dsida irodalmi estek, tüntetések az önálló állami magyar Bolyai Egyetemért, Wass Albert: A Világ és a Vége című színdarabjának bemutatása, Építsünk Hidat! – az Ismerős Arcok zenekar Wass Albert estje. A kézdivásárhelyi EMI jelszava: Míg múltunkból semmi hatalom sem tudhat ki, s míg jelenünk a miénk: van jövőnk is. Aktívan részt vettek a Pro Historia rendezvénysorozatban, már négy témában is tartottak előadást Kézdivásárhelyen. Nagy sikerű programjaik az Adj, király, katonát! vetélkedő, a havonta megszervezett, nagy sikerű táncház, a Magyar Kultúra Napja. Hogy mit akarnak? Egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdélyi magyar ifjúságot, elősegíteni olyan kulturális és gazdasági háttér megteremtését, amely alapfeltétele az itthon maradásnak, részt vállalni a magyarság önrendelkezésének elérése érdekében vívott harcban, segíteni az erdélyi magyar egyetemi hálózat létrehozásáért folytatott küzdelemben, felvállalni azon közeg szerepét, mely által a nemzeti érzelmű magyar ifjúság hallatja hangját, kapcsolatrendszert kiépíteni a hozzájuk hasonló elveket valló Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetekkel.
Haszmann Pál Múzeum
Fennállásának 40. évéhez közeledik a Haszmann Pál Múzeum, melyet idős Haszmann Pál álmodott meg, indított útjára. A múzeumalapító születésének 110. évfordulóján idén májusban erről emlékeztek meg Csernátonban. Az 1977-től, halálának évétől eltelt időszak sem csorbította az iránta érzett tiszteletet, szeretetet. Az ő álmát teljesítették ki gyermekei, Pál, József és Lajos. Ma a csernátoni Haszmann Pál Múzeum a magyar kultúra, a magyar nemzettudat megélésének egyik bástyája. Nem sok ilyen intézmény található a Kárpát-hazában, ahol a múzeum épületei is kiállítási tárgyak, ahol a látogató nemcsak a nemzet múltjával, népművészetével találkozik, hanem mindenekelőtt Haszmann Páltól olyan érzelmi töltetű ismeretanyagot kap, ami nemzettudatát egy életre meghatározhatja. A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel. A gyűjtemény széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes, meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket. 1973. február 25-én az 1968–1973 közötti, viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben a szomszédos Damokos-kúriában és annak közel kéthektáros telkén felavatták az intézményt. A múzeum 1999-ben vette fel alapítója, Haszmann Pál nevét.
Reménység Háza
A Brassó III. Református Egyházközség temploma, más néven Reménység Háza református keresztyén központ. A komplexum nagyjából külföldi segítséggel, két év alatt készült el, és 1992. október 4-én szentelte fel Csiha Kálmán püspök. A Brassó III. Egyházközség jelenlegi lélekszáma 1079, lelkésze Ménessy Miklós. A Reménység Háza a brassói magyarok közösségi háza, mely rengeteg kulturális, társadalmi és szociális eseménynek ad otthont. Hagyományőrző és közösségformáló ereje a változatos rendezvényeknek köszönhető, melyek lehetőséget adnak a kulturális igények kielégítésére a brassói magyarok számára. Ilyen például a tavaszi és őszi barcasági képzőművészeti tárlat, különböző könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások, havonta Nyugdíjasklub és tárlatmegnyitó, A Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozat, húsvét előtti tojásírás-tanfolyam, Sokadalom – kézműves-seregszemle, 1956-os megemlékezés (emléktábla a templom falán), Bartalis János vers- és énekmondó verseny (idén a 19.) és rendezvénysorozat, Adventi sokadalom és koncert, előadóművészek is rendszeresen tartanak egyéni előadásokat, koncerteket. Járt náluk a Muzsikás, a Kaláka, Lajkó Félix. 1993–2000 között a Reménység Házában működött a brassói egyetemisták színjátszó csoportja is, valamint a Sirülő néptánccsoport.
Sapientia Egyetem – Csíkszereda
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése. Küldetésük nemes: a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítése; versenyképes, minőségi oktatás és kutatás biztosítása, az erdélyi magyar oktatás hagyományainak folytatása; az egyetem átlátható, következetes működtetése, a szakmaiság és az akadémiai szellem értékeinek érvényesítése; egységes intézményi keretben hozzáférhető, regionális igényeket kielégítő, korszerű szervezet kialakítása; széles körű kapcsolatok kiépítése. A Gazdaság- és Humántudományok Kara regionális vonzáskörzet igényeihez igazodó, a jövő színvonalának megfelelő és az unióba tömörülő Európa értékeit közvetítő felsőoktatási intézményrendszer részévé kíván válni. A kar által kínált közgazdászképzésben a szaktudás mellett a képesség- és készségfejlesztés különös szerepet kap. A humán képzési ág elsődleges célja a tanárképzés, amellyel a Székelyföld és Erdély magyar nyelvű iskoláinak román–angol szakos tanárhiányát igyekszik pótolni. A Műszaki és Társadalomtudományi Karon zajló mérnöki képzés esélyt kínál arra, hogy a térségben a színvonalas műszaki képzés végérvényesen meghonosodjék. Az alkalmazott társadalomtudományi képzés arra ad esélyt, hogy a végzett hallgatók nem csupán a fejlesztéspolitika területén, hanem a térségi elit megújulásának folyamatában is jelentős szerepet vállalhatnak.
Székely Mikó Kollégium
Az 1850-es évek második felében református lelkészek egy csoportja középiskola létesítésének szándékával lépett a nyilvánosság elé. Megnyerték az ügynek Sepsiszentgyörgy város vezetőségét, gróf Mikó Imrét és Háromszék egész lakosságát. 1859. szeptember 1-jén megkezdte működését az első gimnáziumi osztály a Székely Mikó Kollégium elődjében, a Református Tanodában. A város telkére Háromszék lakói hordták össze az építőanyagot, és dolgoztak, hogy fiaik megfelelő körülmények között tanulhassanak. Az Egyházi Főtanács gondoskodása, gr. Mikó Imre, gr. Teleki Domokos és mások adományai tették gyorsabbá a megvalósítást. 1893-ban tartották a Mikóban az első érettségi vizsgát. Kitört az első világháború, tanárok és tanulók a frontra kerültek, az iskolában apadt a létszám. Majd következett Trianon, amikor a városban az anyanyelvi oktatás került veszélybe. A Mikó – egyházi iskola lévén – megtarthatta nemzeti jellegét, s hogy a többi szentgyörgyi iskola tanulója is anyanyelvén tanulhasson, összehúzódtak; Csutak Vilmos akkori igazgató irányítása alatt befogadták a többi iskola diákjait is a kollégium védőfalai mögé. A második bécsi döntés után alig kezdődött el az új tanév, természeti csapás érte az iskolát: 1940. november 9-ről 10-re virradó éjjel nagy erejű földrengés rázta meg a térséget, a városban a legnagyobb kárt éppen a kollégiumi épület szenvedte. Az 1948-as államosítás után különböző semmitmondó neveket kapott az iskola, de diákjai végig büszkén vallották, hogy ők a Mikóba járnak. Az 1989-es fordulat kétszeresen is változást hozott az intézményben: visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, és a gimnáziumi jelleg lehetőséget nyitott a fiataloknak humán értelmiségi pályára is lépni. A 153 éves tanintézmény a történelmi Háromszék egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar tannyelvű gimnáziuma, ahol igényes oktató- és nevelő- munka folyik. Az alapítók álma élő valóság.
A Háromszék szerkesztősége
A Háromszék napilap leginkább azzal vívta ki olvasói elismerését, hogy immár több mint két évtizede minden politikai vagy más jellegű hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét. Ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. Ebből fakadó hitelessége miatt ma is az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő erdélyi magyar lap, mely internetes kiadása révén a világ minden sarkán élő magyarokhoz eljut. Valóságos szellemi műhelyként működik, a lap munkatársai mellett számos külső szakértőt, alkotót – történészeket, képzőművészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, írókat – megszólítva, bevonva a szerkesztésbe. Nemzeti megmaradást, jövőépítést, a magyarságtudat erősítését célzó eszmeisége értékfelmutatáson alapszik: a magyar sajtóban majdhogynem egyedülálló szombati, Hétvége című melléklete egyebek mellett történelmi, helytörténeti írásoknak, recenzióknak, könyv- és tárlatismertetőknek, népi mesterségeinket, hagyományainkat bemutató riportoknak, többség és kisebbség viszonyát taglaló, az erdélyi magyarság megmaradásának, gyarapodásának útjait kutató publicisztikának ad helyet. A Háromszék következetes elkötelezettje az autonómia eszméjének, mindenkor kész számon kérni azokon is, akik képviseletére vállalkoztak.
Színész-díj: László Károly
Sok tehetséges színészünk van Erdélyben, de kevés az olyan művész, akit nem érdekel a manapság oly divatos celebség, aki képes odahajolni a cipőfűzőjét idegesen babráló kisgyerekhez, az öregotthon lakóihoz, a kórház beteg gyerekeihez. László Károly ilyen művész. Aki ad. Reményt ad, hitet ad, bátorságot ad, utat mutat. Missziót teljesít. Hiszen, az ő szavaival élve, „amikor percenként pusztul el egy futballpálya nagyságú erdő a föld színéről, amikor megállíthatatlanul rozsdásodnak meg a lelkek, szakadnak meg az emberi kapcsolatok, amikor egyre több gyerek dadog, mert nincs, akivel beszélnie, akkor a játékos kedvvel megvert ember nem tétlenkedhet”. László Károly lobog, terjeszti a kultúrát, a szépet, szavai nyomán letörlődnek a könnyek, elviselhetővé válnak a fájdalmak, önfeledt mosoly fakad az emberek arcán. Mert színház az egész világ. László Károly eszerint is él. Színházat varázsol körénk mindenhol. Az utcákon, a tereken, kultúrotthonokban, a kórházakban; neveli a jövő színházközönségét: a gyerekeket. A modern technikai eszközöket nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti munkájában. Ezért alapította meg az ország első gyerek-tévészínházát, a Mesekalákát. Hisz az emberben, bennünk. Amatőr, szinte az utcáról behozott színjátszóknak fogta a kezét, egyengette útjukat, színpadi előadásokat rendezett velük. Köszönjük. Köszönjük, hogy bebizonyítottad, nemcsak a mesékben vannak hősök, hanem a való életben is, hogy lobogásod közben van időd rácsodálkozni az emberekre, megszorítani a kezüket. És ezt teszed mindennap, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy közösségedet felemeljed. A mi feladatunk a Pro Urbe-díj, a Jóember-díj és egy tucat más díj kiosztásán kívül, hogy tapsoljunk Neked, mint ahogy tették eleink is, mert kiválóan alakítottál mind a színpadon, mind az életben.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Csúcs Mária
Csíkszeredai újságíró, televíziós szerkesztő, rendező, a Duna TV székelyföldi munkatársa. Csíkszeredában született. Férje, Csúcs Péter szintén a sajtóban dolgozik operatőr-vágóként. Három gyermekük: Endre, Péter és István. Endre a stáb tagja is 2010-től. 1984-ben Csíkszeredában, a Matematika-fizika Líceumban (jelenleg Márton Áron Gimnázium) érettségizett, 1990-ben a Brassói Transilvania Egyetem Gépgyártás-technológia Karán szerzett üzemmérnöki diplomát, 1995–1997-ben a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán tanult és szerzett oklevelet. 2000–2002-ben Budapesten, a Sára Sándor alapította Dunaversitas Mesterkurzuson televízió- és filmrendezést tanult. 2000-től a Román Televízió magyar adásának tudósítója. 1993-ban társalapítója volt Csíkszereda első helyi televíziójának, a Csíki TV-nek. 2001-ig a Csíki TV szerkesztőség állandó munkatársa, szerkesztője és műsorvezetője. 1995-től a Duna Televízió csíkszeredai tudósítója. 2001-től a Magyar Televízió Határon túli műsorainak tudósítója, 2011-től az MTVA tudósítója. Híradós anyagok, tudósítások, riportok mellett számos dokumentumfilmet is készítettek. Jelszavuk: Minden, ami mozog. Emlékezetes tudósításaik a közelmúltból: Húsvéti eledelszentelés Csíkszeredában, Tempfli Imre prédikációja a 445. csíksomlyói búcsún, a Csíki harangszó története, a Kegyszobor története.
Zorkóczy Zenóbia színművésznő
Büszke vagyok arra, hogy a művésznővel évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Babeş–Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő színházi tanszéken. 1999-ben államvizsgáztunk mindketten: ő Thália papnője lett, én pedig teatrológus, színházkritikus. Kolléganőm szakmai pályafutása nem mindennapi tehetségről, kitartásról, felkészültségről és elhivatottságról árulkodik. Jelen voltam olyan előadásán, amikor a zsúfolásig telt ház miatt csak a terem kitárt ajtaján kívülről tudtam megtekinteni a produkciót. Megnéztem egy-egy előadását olyan falvacskákban, ahol talán évtizedek óta, vagy esetleg még soha nem fordult meg színházi produkció vagy előadóművész. Alkotói, előadói palettája roppant változatos, termékeny, kulturális célkitűzései között jelentős szereppel bír az általa megálmodott és megvalósított egyszemélyes kulturális program, amely esélyegyenlőséget ad a vidéken és a szórványban élő magyar embereknek is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Zorkóczy Zenóbia előadói repertoárja 14 műsort tartalmaz, amelyek között akad monodráma, forradalmi és szerelmi líra, magyar sanzonok gyűjteménye, adventi műsor, irodalmi összeállítás, költői est, vidám, zenés bohózat és interaktív gyermekműsor is. Önálló műsoraival fellépett már Erdélyben, Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Végezetül, de nem utolsósorban megemlíteném, hogy Zorkóczy Zenóbia nevéhez fűződik a kovásznai székhelyű Laborfalvi Róza Alapítvány létrehozása. A színművésznő által vezetett kulturális, művelődési és hagyományőrző intézmény célja a kultúra szeretete vidéken, az interkulturális tevékenység, valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
K. KOVÁCS ISTVÁN teatrológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 29.
Újságírókat díjaztak a 150 éves váradi magyar sajtót ünnepén
Épp százötven évvel ezelőtt, 1862 októberében jelent meg az első magyar újság Nagyváradon, Bihar címmel. A váradi magyar sajtó születésének évfordulóját a Partium Alapítvány rövid sajtótörténeti előadásokkal, illetve az erre az alkalomra alapított sajtódíjakkal ünnepelte meg a váradi Ady Endre Emlékmúzeumban.
A rendezvényen Péter I. Zoltán helytörténész idézte fel a nagyváradi magyar sajtótörténet fontosabb momentumait. Mint kiderült, a huszadik század elején a városban nem kevesebb mint öt napilap volt, holott akkoriban az összlakosság kevesebb főt számlált, mint a mostani, 25 százalékos váradi magyar kisebbség. Jelenleg mégis csak két megyei, magyar nyelvű napilapot, a Bihari Naplót és a Reggeli Újságot képes fenntartani a közösség.
Akkoriban azonban mindenféle politikai irányzatot képviselő lapok tudtak napról napra megjelenni, a Biharon kívül a Szabadság, amelynél a századelőn Krúdy Gyula és Ady Endre is dolgozott egy ideig, a katolikus Tiszántúl, a Fehér Dezső által főszerkesztett Nagyvárad, végül pedig a szintén általa indított, liberális Nagyváradi Napló. Ady Endre ez utóbbinál vált jelentős ellenzéki publicistává. Tóth János történész, az emlékmúzeum igazgatója néhány érdekességet fűzött hozzá az elhangzottakhoz, majd az újonnan alapított díjak átadására került sor.
A három sajtódíjat a két megyei napilap, illetve a Biharország című, megyei hetilap főszerkesztői ítélték oda kollégáiknak. A díjak névadóiról Meleg Vilmos színművész olvasta fel a tudnivalókat vagy egy, az ő tollukból született írást. A pályájuk elején járó, fiatal újságíróknak odaítélt Iványi Ödön-díjat Freund Emese, a Reggeli Újság szerkesztőségi titkára nyerte el. A Bokor Andrásról elnevezett szakmai díjat D. Mészáros Elek, a Biharország munkatársa vehette át, aki korábban mindkét napilapnál több esztendeig dolgozott, elsősorban riportokat írt. Fehér Dezsőről elnevezett életműdíjat kapott Dérer Ferenc, a Bihari Napló munkatársa, aki a rendszerváltás után létrejött váradi napilap első választott főszerkesztője volt.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2012. október 30.
Sánta Imre versenybe száll (Bemutatkoztak a néppárti jelöltek)
Sánta Imre lelkész, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi képviselőjelöltje Derzsi Sámuellel, aki az erdővidéki–sepsiszéki körzetben indul és Toró Tiborral, a térség szenátori székét megpályázó pártelnökkel közösen mutatkozott be tegnap délelőtt a háromszéki megyeközpontban. Az EMNP jelöltjei tegnap benyújtották jelentkezési iratcsomójukat a megyei választási irodánál. Felső-Háromszéken Johann Taierling a Néppárt képviselőjelöltje, az Orbaiszék–Bodza-vidéki körzetben pedig Szakács Zoltán, az Ady Endre Iskola igazgatója. Szenátori székre abban a körzetben Kovács István állatorvos pályázik.
Ne legyen kampánytéma a Mikó-ügy
Sánta Imre bikfalvi református lelkész elsősorban a Mikó melletti kiállása miatt vált ismertté, ő volt az, aki a nyáron 57 napig minden délután kivonult, és az időközben hozzá csatlakozókkal közösen imádkozott a nagynevű iskola visszaállamosítása ellen, ő hívta fel elsőként a figyelmet, hogy itt sokkal többről van szó, nem pusztán a Mikó tulajdonjogáról. Következetesen harcolt az autonómiáért, az elmúlt tíz esztendőben részt vett a legfontosabb ilyen irányba mutató kezdeményezésekben, jelen volt a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, majd a Magyar Polgári Szövetség megalapításánál. Hosszas gondolkodás után tett eleget a Néppárt felkérésének – mondotta –, és ebben az is szerepet játszott, hogy a nyáron a Mikó-ügy kapcsán megtapasztalta: az RMDSZ mind jobban próbálta elszigetelni, egész kampányt igyekezett, igyekszik ráépíteni a nagynevű iskola miatti tiltakozásra. Továbbra is fenntartja, a Székely Mikó Kollégium ügyét nem szabad elpolitizálni, „éppen ezért ebben a kampányban most először és utoljára” beszél erről – ígérte. Sánta Imre azért is vállalta az indulást, mert úgy értékeli, szükség van a román parlamentben a székelyföldi autonómia ügyének hiteles képviseletére. Elmondta: tősgyökeres szentgyörgyi, ősei több generáció óta itt élnek, és kérdésre válaszolva kiemelte: a református egyház nem ellenzi, hogy lelkészei induljanak a választásokon, egyetlen megkötés, hogy megválasztás esetén, képviselői mandátuma idejére le kell mondania papi hivatása gyakorlásáról. Elfogadta a Néppárt által felkínált keretet és segítséget, de viszonylagos függetlenséget meg kíván őrizni, nem akar pártpolitikussá válni, és bízik benne, polgári pártos barátai is támogatják majd megválasztását – mondotta. Nemcsak képviselni, szolgálni
Derzsi Sámuel baróti vállalkozó elsősorban a közösségért való tenni akarás miatt vállalta, hogy indul a választásokon, 22 éve tevékeny közéleti ember, de távol tartotta magát a politikától, most úgy érzi, eljött az ideje, hogy többet tegyen, s hisz benne: a Néppárt kínál erre lehetőséget, közösen olyan erős szervezetet építhetnek ki, „amely népi mozgalommá tud fejlődni, és tényleg az emberekről szól”. Tavasszal független polgármesterjelöltként indult Baróton, s bár nem nyert, nem tartja magát bukott politikusnak, hisz ötletei közül többet átvett a nyertes csapat. „Iskolát építünk, és mindjárt nincsenek gyermekek benne, beszélünk az autonómiáról, de szép lassan kivásárolják a földet a lábunk alól, nemzetről beszélünk, és fiataljaink elmennek. Azt látom, mindenütt a világon a föld azé, aki benépesíti, mi meg egyre fogyunk, és nincsenek politikai elképzelések mindennek megváltoztatására” – fejtette ki. „Én azt hiszem, dolgainkat nem lehet Bukarestben balkáni politizálással megoldani, de megoldást jelenthet, ha a paraszt nem a tejet adja el, hanem a tejterméket, ha a húst feldolgozva értékesíti, ha például Brassóban létrehozunk egy üzletet, ahol a székely termékek értékesíthetőek. Nem látom, hogy arra ösztönöznék az embereket, a földeket ne nadrágszíjparcellákban műveljék, hanem társuljanak, hogy erőt képviseljenek. Nem látok közösségépítést” – hangsúlyozta Derzsi Sámuel, aki leszögezte, nem az RMDSZ ellen indul, ő egy ügyért száll harcba, alternatívát kínálnak, másképp gondolkodást, más eszközöket. Nem azon vannak, hogy az RMDSZ ne kerüljön be a parlamentbe, hanem azon, hogy ők is bejussanak, s ráébresszék a szövetséget is: „nemcsak képviselni kellene, de szolgálni is”. Háromszék kötelez
Temesváron született, élt, de erősek a székelyföldi kötődései – mondta el Toró T. Tibor, az EMNP alsó-háromszéki szenátorjelöltje. Nagyszülei Magyarhermányban tanítóskodtak, így közvetlen a kapcsolata Erdővidékkel, de egyébként „a tisztesség, becsület és az emberség nem szülőhely kérdése”. Háromszék mindig zászlóshajója volt az autonómiaküzdelemnek, és ’89 után neki is ez hatotta át politikusi útját, közéleti tevékenységét, éppen ezért érzi úgy, itt a helye. A Néppárt az autonómia hiteles képviselője szeretne lenni a román parlamentben, s ezt tartja saját feladatának is, nem az RMDSZ ellenében indulnak jelöltjeik, s szerencsés helyzetet teremtett az alternatív küszöb, mert esélyt nyújt mindkét szervezet számára, hogy képviselőket, szenátorokat juttasson a román törvényhozásba. Rengeteg a félretájékoztatás az alternatív küszöbbel kapcsolatosan, nincs igazuk, akik azt állítják, hogy rontja a magyar esélyeket, szórványban például nem ezen múlik a majdani képviselet sorsa, a demográfiai mutatók váltak olyan rosszá, a népességfogyás, beolvadás oly mértékű, hogy veszélybe sodródott több képviselői hely – hangsúlyozta Toró T. Tibor, aki elmondta, ennek az is oka, hogy 22 év alatt nem sikerült megfelelő jövőképet felmutatniuk, az erős autonóm Székelyföld vagy Érmellék a szórvány számára is biztos belső anyaországot jelentene. „Visszautasítjuk a megosztás vádját, kampányunk éppen arról szól, hogy a kettő több, mint egy” – fejtette ki Toró T. Tibor.
Az EMNP kampányjelszava: Minden magyar nyer!, és nem ellopták az RMDSZ arculatát, hanem ily módon akarnak tükröt tartani, ez a válaszuk a Minden magyar számít! jelszóra. „Nem elloptuk, kölcsönvettük pedagógiai célzattal” – válaszolt Kelemen Hunor vádjaira Toró T. Tibor. Választási kampányuk lényege: hiteles embereket indítani, eredményük titka: sikerül-e meggyőzni minél szélesebb tömegeket arról, hogy az EMNP-re leadott szavazatuk nem elveszett voks. Derzsi Sámuel üzenetet is megfogalmazott a választópolgároknak: „Ne féljenek elfogadni az új hangot, gondolatokat, mert ha félnek, soha nem lehetnek igazán önmaguk. Egy nemzet akkor válik igazán naggyá, ha nem fél.”
Markó Attila nem törődik ellenfeleivel
Markó Attila nem akar foglalkozni azzal, hogy kikkel kell megmérkőznie a választási versenyben, a kampánya pedig mindenképpen az emberek gondjairól szól majd – nyilatkozta az RMDSZ képviselőjelöltje. Az Etnikumközi Hivatalt vezető államtitkár úgy vélekedett: árt a Mikó-ügynek, hogy egyáltalán felmerül: legyen-e kampánytéma. Hozzátette: nem tudja megígérni, hogy mellőzi a témát, hiszen folyamatban a kollégiumépület visszaszolgáltatói elleni büntetőper, mely az érdeklődés középpontjában áll.(MTI)
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)