udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
124
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-124
Névmutató:
Csehov, Anton Pavlovics
2011. június 15.
Sikeres volt a színházi évad
Az évadzárók és fesztiválok idõszakába érkeztek az erdélyi színtársulatok, amelyek sikeres évadot tudnak maguk mögött. A nyár azonban nem jelent pihenést, a fesztivál-darabok elõkészületei mellett zajlanak a következõ évad próbái is.
Fesztiválturista Vásárhely
Négy produkcióval veszünk részt a júniusi színházi fesztiválokon - tájékoztatta lapunkat Kiss ?va Evelyn, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat irodalmi titkára. A Theodor Cristian Popescu rendezte, Két lengyelül beszélõ szegény román címû darabbal ma Nagybányán, az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon szerepel a társulat.
Kisvárdát sem hagyják ki a vásárhelyiek, a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján idén három elõadással képviselteti magát a Tompa Miklós Társulat. Harsányi Zsolt Csehov-rendezése, a Platonov, a fesztivál versenyprogramjában szerepel. Carlo Collodi Pinokkió címû tanmeséjének mesemusical-változata, B. Fülöp Erzsébet rendezésében, a fesztivál gyermekprogramjába kapott meghívást. A versenyprogramon kívül pedig a Börtönnapló - Fedák Sári emlékiratai címû produkciót mutatják be.
Húzós évad Székelyföldön
Egyik leghúzósabb évadot tudhatjuk magunk mögött, hisz kissé túlléptük az anyagi határainkat. ?ppen ezért a következõ évadot, amely augusztus 22-én startol, kissé szellõsebbre terveztük - nyilatkozta az ?MSZ-nek Nagy Pál.
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház igazgatója elmondta, az évadot holnap zárják egy különleges elõadással: a társulat mûvészei az elmúlt évad elõadásainak jelmezeit mutatják be zenés, táncos produkcióval egybekötve. Ezután a társulat Kisvárdára indul, a fesztiválra Egressy Zoltán Portugál címû tragikomédiáját viszik el.
A Csíki Játékszín jelképesen már június 5-én lezárta az évadot, a társulat zenés-táncos gálamûsort mutatott be, amelynek keretében a közönségkedvencek díjazására is sor került. A legnézettebb elõadás címet Szilágyi László és Zerkovitz Béla Csókos asszonya tudhatja magáénak, amelyet Parászka Miklós rendezett. A Csíki Játékszín sem hagyja ki a kisvárdai fesztivált, ahol Tasnádi István Finitóját mutatják be, a közönségszavazatok szerinti legkedveltebb darabot, tájékoztatott Budaházi Attila, a Csíki Játékszín dramaturgja.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház a kisvárdai fesztivállal zárja az évadot. Ma a nagybányai Atelier fesztiválon szerepel a Bozsik Yvette rendezte Játszótér címû mozgásszínházi elõadással, holnap pedig Szatmáron az idei évad legsikeresebb elõadásának számító A hazug címû Carlo Goldini-darabbal, és ugyanezt viszik a kisvárdai fesztiválra is.
Jó évadot zárt a Figura, hisz a társulat, amellett, hogy egy igen rangos szakmai díjat is elnyert, ismét sikeresen megszervezte a nemzetközi dance.movement.theater nevet viselõ mozgásszínházi fesztivált - összegzett lapunknak Béres László színházigazgató.
Szatmáron pezsgés kezdõdött
A szatmári Harag György Társulatnál az évadról Szilágyi Regina rendezõ nyilatkozott, aki kijelentette: összességében az egész társulat eseményekben gazdag évadot hagyott maga mögött, hisz tizenegy új bemutató volt, amit sok színház megirigyelhet. Hozzátette sajnos két bemutató, Mrozek Tangója és Füst Milán Boldogtalanok címû játéka különbözõ okok miatt elmaradt. Ez utóbbit azonban máris próbálják, és még a nyáron színpadra viszik - hangsúlyozta a fiatal rendezõ, akinek különösen emlékezetes marad a most zárult évad, ugyanis hat elõadást rendezett.
Soha rosszabbat! - jelentette ki az ?MSZ-nek Kónya László, a Szatmár megyei önkormányzat mûvelõdési bizottságának elnöke a most zárult évadról. Az új mûvészeti igazgató igazi pezsdülést hozott a társulathoz, amit folytatni kell. Keresztesi Attila tehetségét és hozzáállását mi sem bizonyítja jobban annál, hogy megnõtt a színház iránti bizalom és jelentõsen gyarapodott a nézõk száma - mondta Kónya.
?nállósodó váradi társulat
Az önállósodás a Nagyváradi Szigligeti Színház idei évadának a legfontosabb történése - jelentette ki a 2010-2011-es évad értékelése kapcsán az ?MSZ-nek Dimény Levente, a társulat mûvészeti vezetõje. Hozzátette: a továbbiakban teljesen új struktúrában, új rendszerben, különálló intézményként fog mûködni a színház, ami jelentõsen meghatározza a társulat jövõjét, lehetõségeit.
Mint elmondta, az idei évadban hét produkciót mutattak be számos helyszínen, bábszínházban, mozi- és koncertteremben, ami ezekhez a körülményekhez képest nagyon szép teljesítmény. Hangsúlyozta: a többféle helyszín mûvészileg kompromisszumokat követelt, azonban igyekeztek a rögtönzött játéktérhez igazítani a produkciókat, és a helyszín sajátosságait beépítve a darab elõnyére kiaknázni azokat.
Dimény szerint az évad legértékesebb elõadásai a Hat szereplõ szerzõt keres, a Leonce és Léna, a Mobil és a Közellenség címû darabok voltak. Lapunknak adott nyilatkozatában sikeresnek könyvelte el az évad közönségtalálkozóit is, amelyeken érdekes felvetések, beszélgetések alakultak ki a nézõk és az alkotók között a színházról.
Antal Erika, Baloga-Tamás Erika, Sike Lajos, Totka László
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 17.
Kezdõdik a kisvárdai seregszemle
Pénteken kezdõdik a 23. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, ahol a határon túli magyar színházak elõadásait tekintheti meg az anyaországi közönség. Stier Péter igazgató közölte, a Szatmárnémeti ?szaki Színház Harag György Társulata, akárcsak az elõzõ években, idén is részt vesz a kisvárdai fesztiválon. Ezúttal Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét játsszák majd versenyen kívül június 24-én a Várszínpadon. Stier Péter elmondta: a darabot a fesztivál szervezõi választották ki az idei évad elõadásai közül, melyeket DVD-n néztek meg. A szóban forgó vígjátékot idén tavasszal Kolozsváron is bemutatták. Keresztes Attila, a társulat mûvészeti vezetõje, a darab rendezõje a Krónikának elmondta: jelezte a kisvárdaiaknak, hogy az elmúlt évadban a Harag György Társulatnak nem sikerült olyan darabot színre vinnie, amellyel egy versenyen jó esélyekkel indulhatnának. A mûvészeti vezetõ kifejtette: a fesztivált elsõsorban egy találkozónak tartja, hozzátéve: az évad utolsó elõadásával nem sikerült elkészülniük, Füst Milán Boldogtalanok címû darabjának a próbái elkezdõdtek ugyan, azonban a pénzhiány nem tette lehetõvé, hogy be is mutassák. Ez lett volna az a produkció, amivel akár rangos versenyen is indulhattak volna. A Füst Milán-darabbal kezdik viszont októberben a következõ évadot.
A Nagyváradi Magyar Színház Szigligeti Társulata Luigi Pirandello Hat szereplõ szerzõt keres címû színmûvével utazik Kisvárdára. Az évadban nagy sikerrel játszott, a 20. század elején született darabot hétfõ délután tekintheti meg a fesztivál közönsége a Mûvészetek Házában. Az elõadást Zakariás Zalán rendezte, és a társulat szinte minden mûvésze játszik benne. Vasárnap a Nagyvárad Táncegyüttes itthon sikerrel játszott elõadása látható a Mûvészetek Házában, a fesztivál gyerekprogramjának keretében. A Tamási Áron elbeszélése alapján létrehozott táncos mesejáték rendezõpárosa Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetõje és László F. Csaba, a táncegyüttes koreográfusa. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén két elõadását mutatja be Kisvárdán. Az elsõ napon, az ünnepi megnyitót követõen William Shakespeare Ahogy tetszik címû közismert vígjátékát adják elõ, Koltai M. Gábor rendezésében, szombaton pedig a gyerekprogramban kétszer is játsszák a Zián és Kopik címû bábelõadást, Palocsay Kisó Kata rendezésében.
A marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata Csehov Platonovjával szerepel a fesztiválon, de a magyarországi közönség a társulat örökös tagja, Farkas Ibolya Börtönnapló címû egyéni elõadását is megtekintheti, míg a Marosvásárhelyi Mûvészeti Egyetem Akadémiai Mûhelye Vaszilij Szigarjev kortárs orosz szerzõ Guppi címû drámájával lép fel. Székelyudvarhelyen pénteken, a kisvárdai fesztivál nyitónapján zárul az évad, a társulat azonban a magyarországi seregszemlén is fellép Egressy Zoltán Portugál címû tragikomédiájával. Szatmárnémeti után a Kisvárdai Fesztiválon mutatja be a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az évad legjobb darabját, Carlo Goldoni Hazugját. A kisvárosban játszódó történetet, ahol a lakók nyugalmát egy hazudozó kavarja fel, Barabás Olga vitte színre.
A Csíki Játékszín társulata jelenleg már Magyarországon tartózkodik, hiszen nemrégiben felléptek Dunaújvárosban, ahol a Vaknyugat és Mint a sót címû elõadásaikat játszották, Budapesten a Liliom címû elõadással, Kecskeméten a Csókos asszony címû produkcióval szerepeltek, és onnan utaznak Kisvárdára, ahová a Finito címû produkcióval hívták meg õket. A kisvárdai program elsõ nyitóprodukciója egyébként pénteken a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Shakespeare-elõadása, A velencei kalmár lesz, amelyet a versenyprogramjában játszanak. A Bocsárdi László rendezésében színre vitt elõadás érdekessége, hogy a közönség a színpadról nézi a színészeket, akik a zsinórpadláson, a nézõtéren játszanak.
Az erdélyieken kívül természetesen az újvidékiek, a szabadkaiak, a kassaiak is szerepelnek az egyhetes seregszemlén, de színre lépnek komáromi társulatok is, de gyerekprogramok, kiállítások, zenés mûsorok, koncertek, utcaszínház, népmûvészeti vásár és gasztronómiai bemutató is színesíti a programot.
Krónika (Kolozsvár)2011. június 21.
Egy hét színház Kisvárdán
Három ország tizenkilenc színtársulata - köztük valamennyi erdélyi társulat - mintegy negyven produkcióját láthatja a közönség a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján, amelynek ünnepélyes megnyitóját péntek este tartották a sepsiszentgyörgyiek Shakespeare-elõadásával, A velencei kalmárral.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Shakespeare-elõadása, A velencei kalmár nyitotta pénteken este a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválját. A Bocsárdi László rendezésében színre vitt elõadás - amelyet a fesztivál versenyprogramjában mutattak be - érdekessége, hogy a közönség a színpadról nézi a színészeket, akik a zsinórpadláson és a nézõtéren játszanak.
A fesztiválon bemutatott produkciókat Erdélybõl Ungvári-Zrínyi Ildikó, Felvidékrõl Hizsnyan Géza, Délvidékrõl pedig Kovács Lázár válogatta az aktuális évad legjobb elõadásaiból.
Kiemelt erdélyi jelenlét
A Tamási Áron Színház színészei mellett Háromszékrõl fellépnek még az M Stúdió mûvészei is, illetve a kézdivásárhelyi Városi Színház társulatának tagjai.
A Szatmárnémeti ?szaki Színház Harag György Társulata Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét viszi színre versenyen kívül június 24-én a Várszínpadon. A Nagyváradi Magyar Színház Luigi Pirandello
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén két elõadását vitte Kisvárdára: az ünnepi megnyitót követõen William Shakespeare Ahogy tetszik címû közismert vígjátékát adták elõ, Koltai M. Gábor rendezésében, szombaton pedig a gyermekprogramban kétszer is játszották a Zián és Kopik címû bábelõadást, Palocsay Kisó Kata rendezésében. A marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata Csehov Platonovjával szerepel a fesztiválon, de sor kerül Farkas Ibolya Börtönnapló címû egyéni elõadására is.
A Marosvásárhelyi Mûvészeti Egyetem Akadémiai Mûhelye pedig Vaszilij Szigarjev kortárs orosz szerzõ Guppi címû drámájával lép fel. A székelyudvarhelyiek Egressy Zoltán Portugál címû tragikomédiáját vitték a kisvárdai szemlére, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház pedig az évad legkedveltebb darabját, Carlo Goldoni Hazugját mutatja be, Barabás Olga rendezésében. A Csíki Játékszín a Finito címû darabbal lép fel.
Fesztiválfalu kísérõprogramokkal
A június 25-ig tartó programsorozaton szinte minden határon túli kõszínház képviselteti magát, az erdélyiek mellett az újvidékiek, a szabadkaiak, a kassaiak is szerepelnek a seregszemlén, de színpadra lépnek komáromi társulatok is. Az ünnepélyes díjátadót szombaton rendezik, ezt követõen az Orlai Produkciós Iroda Esõember címû elõadását láthatja a közönség a Várszínpadon.
A fesztivál kísérõprogramjai között gyermekelõadások, az újvidéki Bakos Árpád és zenekarának mûsora, valamint A színház zenéje címû koncert szerepel. A Flórián téren igazi fesztiválfalut alakítanak ki a szervezõk: lesznek gasztronómiai bemutatók tájjellegû ételekkel, Régi ízek szabadtûzön címmel, valamint népmûvészeti és kézmûves kirakodóvásár. Emellett Hajnal Mihály grafikus-festõmûvész alkotásaiból és Napról napra címmel a fesztivál fotókon megörökített legjobb pillanataiból is kiállítást rendeznek.
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. június 23.
Rövidebb lábakon Kisvárda
Az igazi fesztiválhangulatról kellett lemondania az anyagi nehézségek miatt a kisvárdai színházi fesztiválnak, amely idén szinte kizárólag csak a versenyprogramra tudott koncentrálni.
Megszorítás van az egész országban és ez természetesen a kisvárdai fesztivált is érintette. A szûkös anyagi keretbõl fõként a versenyprogramra kellett koncentrálnunk, amelynek javára kénytelenek voltunk megnyirbálni az igazi, a szó szoros értelmében vett fesztiválos rendezvényeinket - nyilatkozta az ?MSZ-nek Nyakó Béla. A Kisvárdai Várszínház, illetve a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiváljának igazgatója
Mínuszban az eddigi pluszok
Nyakó hangsúlyozta: ezekben a megszorításokban az a legrosszabb, hogy amit eddig sikerült pluszként megalkotni, most arról kellett lemondanunk.
Az igazgató elmondta az anyagi nehézségek ellenére nem került veszélybe a kisvárdai fesztivál. Több lábon álltunk, bár kétségkívül rövidebbek lettek a lábaink - fogalmazott. Nekem a leginkább az fáj, hogy kimarad a mindig nagy sikert arató, a határon túli színmûvészeti egyetemek elõadásai, produkciói és az ezzel kapcsolatos szakmai programok, work-shopok - magyarázta lapunknak Nyakó, majd hozzátette: az elmúlt években a rendezõk ezen a programon tekinthették meg a végzõsöket, akiknek könnyebb volt leszerzõdniük így az egyes színházakhoz.
Megtudtuk, a Rákóczi stúdió terem azért nem nyílt meg idén, mert közel 3-4 millió forintra lett volna szükség a különbözõ fény- és hangtechnikák felszereléséhez. Az elmúlt években megszokott szabadtéri Fesztiválszínpad kimaradása igazából a város fesztiválhangulatából vett vissza - sorolta tovább Nyakó, de elmondása szerint a szakmát nem érinti annyira a költségvetés megnyirbálása, a versenyprogramok, beszélgetések ugyanúgy zajlanak. ?s reméljük, hogy jövõtõl minden visszatér a régi kerékvágányba - bizakodott Nyakó.
Parászka Miklós, a Csíki Játékszín igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, hogy bár kellemes élményekben van részük Kisvárdán, sikere volt az elõadásuknak, érzõdik az, hogy minden a merülési vonalon történik.
Elmondta, hogy a pécsi POSZT-on és a Kecskeméti Országos Zenés Színházi Találkozón is érezhetõ volt egy bizonyos szintû feszült, várakozásteli hangulat, de ennek ellenére, Nyakó Bélához hasonlóan reménykedve néz a jövõ elé. Az igazgató-rendezõtõl megtudtuk, hogy Szõcs Géza kultúráért felelõs államtitkár a határon túli színházak vezetõinek részvételével szombaton kerekasztal-beszélgetést tart. A beszélgetés témája: a határon túli magyar hivatásos színházak a XXI. század második évtizedében - helyzetkép, problémák és törekvések.
Jelentõs erdélyi részvétel
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a szombatig tartó fesztiválon szinte mindenik erdélyi társulat jelen van. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A velencei kalmár címû darabja a fesztivált nyitotta, de Háromszékrõl fellépnek még az M Stúdió mûvészei is, illetve Kézdivásárhelyrõl a Városi Színház társulatának tagjai.
A Szatmárnémeti ?szaki Színház Harag György Társulata Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét, a Nagyváradi Magyar Színház Szigligeti Társulata Luigi Pirandello Hat szereplõ szerzõt keres címû színmûvet vitték a fesztiválra.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Shakespeare Ahogy tetszik címû vígjátékát és a Zián és Kopik címû bábelõadással utaztak Kisvárdára, a marosvásárhelyi színház Tompa Miklós Társulata pedig Csehov Platonovjával A székelyudvarhelyiek Egressy Zoltán Portugál címû tragikomédiáját vitték a fesztiválra, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Carlo Goldoni Hazugját mutatják be, a Csíki Játékszín pedig a Finito-val lépett fel. Az erdélyiek mellett az újvidékiek, a szabadkaiak, a kassaiak is szerepelnek a seregszemlén, de színre lépnek komáromi társulatok is.
Farkas István
?j Magyar Szó (Bukarest)2011. augusztus 30.
Évadrajt a székely színházakban
Gazdag évadot ígérnek a székelyföldi színházak – a lapunk által megkeresett intézményekben már javában zajlanak az évadnyitó előadások próbái. A színházigazgatók az új darabok mellett azokat a színműveket is műsorra tűzik, amelyek a tavaly közönségsikernek örvendtek.
Sokszínűség Csíkban
A Parászka Miklós által vezetett Csíki Játékszín sokszínű évadot ígér – a csíkszeredai társulat igazgatója lapunknak úgy nyilatkozott, erre a műfaji sokarcúságra azért is szükség van, mert „a fogékony csíki közönség körében erősek az elvárások, ami igazából az egész színház felhajtóereje is egyben”.
Érdeklődésünkre az igazgató elmondta, az évadot a magyar dráma napján, szeptember 21-én kezdik, Tasnádi István Finito című előadását újítják fel, amely a Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválján közönségdíjat kapott. Hozzátette, a 2010–2011-es évadból még visszahozzák Martin McDonagh Vaknyugat című stúdiódarabját, amely szintén elnyerte a nézők tetszését.
Parászka elmondása szerint az új évadban színpadra állítják a Mindennapi varázslatok című mesejátékot, Budaházi Attila rendezésében, illetve Porogi Dorka Tudós nők című Molière-feldolgozását. Karácsony-szilveszter körül zenés-táncos produkcióval készül a társulat, Schlanger András Jókai Mór Gazdag szegények című népdrámáját viszi színre.
Az évad második felében, immár hagyományt követve Victor Ioan Frunză az ismert Tóték című Örkény-drámát rendezi, Parászka Miklós pedig Móricz Zsigmond Búzakalász című regényét állítja színpadra.
A Csíki Játékszín a Kisvárdán díjazott Finito című darabját is átmenti a most induló új évadba
Bemutatódömping Sepsiszentgyörgyön
„A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház, amely túljutott a kezdeti buktatókon, kialakította sajátos arculatát és európai színvonalú előadásokkal tudja képviselni Romániában a mozgásszínházi formát, idén a hetedik évadát kezdi” – mondta el évadnyitó sajtótájékoztatóján Uray Péter. A társulat művészeti vezetője szerint a 2011/ 2012-es évadban három új előadást készítenek.
Szeptember 10-én kerül sor az Isten szeme című produkció bemutatójára, amelyet a budapesti Rácz Attila rendez Tar Sándor A mi utcánk és más művei alapján. A második bemutatót január végére tervezik, és Gemza Péter rendezi, Abe Kobo A homok asszonya című regénye alapján. Az évad harmadik előadása, Csehov – Negyedik felvonás címmel, a szerb színész, rendező és színházpedagógus Rale Milenkovic irányításával születik meg.
A Tamási Áron Színház az új évadra három nagyszínpadi előadást és négy kamaratermi produkciót tűz műsorra – az évad nyitóelőadása Katona József Bánk bán-jának Bocsárdi László rendezte bemutatója lesz, szeptember 16-án. Ezt követően három kamaratermi produkcióra kerül sor: Slawomir Mrozek Szép nyári nap (r. Zakariás Zalán) és Szophoklész Trakhiszi nők (r. Balogh Attila) és Gogol: Egy őrült naplója (Mátray László egyéni előadása).
A színház idén is készít szilveszteri bemutatót: László Miklós Illatszertár című komédiáját Béres Attila rendezi. Jövőben két előadás bemutatójára kerül sor, Csehov Ivanovját és Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című komédiáját játssza a társulat, előbbit Anca Bradu, utóbbit Zakariás Zalán rendezésében.
Könnyed évad Székelyudvarhelyen
A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznál már javában zajlanak az előkészületek az október 6-i évadnyitóra, amelyen I. Sz. Turgenyev: Egy hónap falun című művét mutatják be. „A tavalyi, húzós évad után, most egy szellősebb következik: összesen négy nagyszínpadi és egy vendégelőadás szerepel a műsorprogramunkban, valamint öt darab marad repertoáron a tavaly játszottak közül – az új előadások műfajilag a vígjáték és komédia között mozognak” – nyilatkozta lapunknak Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója.
Novemberben a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata G.Feydeau: Bolha a fülbe című komédiáját hozza el az udvarhelyi közönségnek, az év utolsó hónapjában A. Mariott és A. Foot: Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk, vígjátékot láthatja a nagyérdemű. Tavaszra tervezik Görgey Gábor: Örömállam, komédia bemutatását, és a gyerekeknek is készülnek egy darabbal, a társulat a Terülj, terülj asztalkám című népmesét állítja színpadra.
Újítanak a figurások
A gyergyószentmiklósi Figuránál is elindult az évad. „Az első előadás, szeptember 20-án, Dézsi Szilárd darabjával indul, amely Andersen Hókirálynőjének színpadi adaptációja” – tájékoztatta az ÚMSZ-t Béres László, a színház igazgatója, aki elmondta, az idei évadban egy gyerekelőadás, két nagyszínpadi bemutató és két, a színházi nyelv megújítását célzó törekvésre épülő előadás szerepel a tervek között.
Decemberben egy zenés előadással jelentkezik a Figura, a Dívák munkacím alatt készülő darab kimondottan a társulatra íródik. Január-februárban táncelőadással készülnek, az Aranycsinálók című mozgásszínházi előadást Goda Gábor, Magyar Táncművészek Szövetségének elnöke rendezi. Tavasszal Victor Ioan Frunză: Aldous Huxley Szép új világ című regényének feldolgozását állítja színpadra. Az évad végére tervezik Gorkij: Vassa Zheleznováját, Béres László rendezésében.
Baloga-Tamás Erika, Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. október 29.
Erdélyi színházak Bukarestben
Megkezdődött Bukarestben az Országos Színházi Fesztivál. A Kolozsvári Állami Magyar Színház három előadással mutatkozik be, egy-egy előadással jelen lesz a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulata is.
A fesztivál nyitóelőadása Csehov „Három nővér” című drámája volt, a budapesti Nemzeti Színház előadásában, rendező Andrei Serban.
Forrás: www.kolozsvariradio.ro
Erdély.ma2011. november 26.
Bemutatkozott Sepsiszentgyörgyön a Domokos Géza Egyesület
Domokos Géza íróról, művelődésszervezőről, az RMDSZ első elnökéről elnevezett civil szervezetet alapított fia, Domokos Péter a politikus barátainak, tisztelőinek támogatásával. Az egyesület a névadó szellemi hagyatékának megőrzésével, bemutatásával, a humanizmus, a különböző kultúrák közti párbeszéd értékének népszerűsítésével, tehetséges fiatalok felkarolásával, előadások, műhelyek szervezésével kíván foglalkozni. Domokos Géza szellemében a rugalmasság, nyitottság, empátia, társadalmi érzékenység elvei szerint kívánnak a közösség javára tenni – mondta el Domokos Péter november 25-én, pénteken, a Kovászna Megyei Tanács dísztermében szervezett bemutatkozó sajtótájékoztatón.
Tamás Sándor megyei tanácselnök felolvasta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét a jelenlévő értelmiségieknek, újságíróknak, politikusoknak. Domokos Géza mindig hangsúlyozta a romániai magyarság intézményei létrehozásának, megtartásának és működtetésének fontosságát – idézte fel Kelemen. A róla elnevezett egyesület egy új intézménynek tekinthető, ennél méltóbban nem is lehetne őrizni Domokos Géza emlékét, „ehhez kívánok sok sikert és sok cselekedetet” – zárult az üzenet.
Egyed Péter író, filozófus, Domokos Géza barátja a Székelyföld folyóirat számára írt szellemi portréból olvasott fel részleteket. Felidézte, Domokos Géza „pályaképének elővonalait” egy végül soha el nem készült portréinterjú helyett írta. Domokos életében meghatározóak voltak a Székely Mikó Kollégiumban töltött évek, a kolozsvári egyetemi évek, valamint a moszkvai tanulás időszaka. Az 1965-ben „majdnem-Nobel-díjas” Pausztovszkij volt rá nagy hatással. A Maxim Gorkij Irodalmi Intézetben mai megnevezéssel „kreatív írást” tanultak, modellül legtöbbször Csehov írásai szolgáltak. Itt, a szovjet metropoliszban, ahol színházba és koncertre lehetett járni, mélyítette el az erdélyi fiatalember a minőség iránti érzékét, innen ered kiadói irodalompolitikájának magva. 1989-ben már kész politikus volt, aki kilépett a művelődéspolitika mezejéről. A kilencvenes évek közepétől, visszavonulása után megírt könyvei nélkülözhetetlenek a romániai magyar társadalomban zajló folyamatok megértéséhez – méltatta Domokost Egyed Péter.
Lakatos Mihály író, a sepsiszentgyörgyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának igazgatója a Domokos Géza vezette Kriterion könyvkiadó felbecsülhetetlen művelődéspolitikai jelentőségét méltatta.
A kiadó könyvei csemegék voltak a könyvre éhes fiataloknak, és létfontosságú szellemi táplálékot jelentettek, a mentális egészség megőrzésének voltak garanciái. A Kriterion világítótorony volt a sötét évtizedekben, Domokos Gézának és kiváló szerkesztőinek köszönhetően, és ez a szellemi hagyaték mindig vállalható – szögezte le Lakatos. A Kriterionnal a világirodalom friss levegője áramlott be a Kárpát-medencébe, a magyarországiak számára is mértékadó kiadó volt.
Dávid Gyula irodalomtörténész beszédét László Károly színművész tolmácsolta. Dávid felidézte, politikai elítéltként 1968-ban került szerkesztőként a Kriterionhoz, amelynek igazgatója, az ő egykori kolozsvári szobatársa, olyan ember volt, hogy ha valamit ő nem tudott elintézni, azt nem is lehetett. A moszkvai tanulmányai során szerzett, az uralkodó ideológia műveinek, érvrendszerének ismeretei, hatalmas műveltsége, határozott személyisége olyan tárgyalópartnerré tették, akinek érvei előtt gyakran kénytelen volt meghátrálni a hatalom. Sokat is tanakodtak a pártszolgák és személyes ellenségei, vajon ki állhat mögötte, hogy ennyire nyíltan mer néha szembeszegülni vagy kritikát megfogalmazni egy-egy felülről jövő utasítással szemben.
Domokost kiváló román írok védőhálója óvta – idézte fel Dávid Gyula Az igazgató emberközelből című írása -, sajnos a 80-as években egyre vékonyult ez a háló, és 1989 után teljesen megváltozott minden; néha pont régi bajtársaival kerül szemben immár a kisebbségi politikus perspektívájából. (tudósítónktól)
Transindex2012. december 27.
Temesváron lép fel a Zentai Magyar Kamaraszínház
Ěŕrsha Norman kortárs amerikai írónő nagy sikerű, Pulitzer-díjas Jóccakát, mama! című drámáját mutatja be a Zentai Magyar Kamaraszínház ma 18 órától a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermében.
A történet egy habókos anyáról, Thelmáról és életunt lányáról, Jessie-ről szól. „Amióta Jessie-t elhagyta a férje, mama és leánya újra együtt élnek. Egymás mellett tengődnek, egymás mellé beszélnek, süket füleik nem hallják a másikat. Egy este Jessie váratlan bejelentéssel fogadja hazaérkező anyját: öngyilkos lesz, ha törik, ha szakad. Ebből az alaphelyzetből kiindulva apránként tárul elénk a két nő jelene, múltja, világnézete és két ellentétes személyiség éles rajza” – áll a temesvári intézmény ajánlójában.
A zentai kamaraszínház László Sándor által rendezett előadásában a Mamát Banka Lívia, Jessie Catest Szilágyi Ágota, az Újvidéki Színház színésznői alakítják, a dramaturg Gyarmati Kata, a díszleteket és a jelmezt pedig Csík György készítette. Szilágyi Ágotát egyébként jól ismerheti a temesvári publikum, hiszen nemrég még a Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagjaként olyan produkciókban lépett fel, mint az UNITER-díjas Rosencrantz és Guildenstern halott, Csehov Cseresznyéskertje vagy az Odüsszeusz hazatérése. Az érdeklődők az ünnepek miatt ma 16–19 óra között válthatnak jegyeket, de on-line is megvásárolhatják a belépőket.
Krónika (Kolozsvár)2013. január 12.
Korunk „hőse” (Zsidó Ferenc új könyvéről)
Nomen est omen – tartották a régiek, vagyis azt, hogy intő jel a név, figyelmeztetés valamilyen rosszra, ami a név viselőjét érheti. Egy irodalmi alak esetében azonban figyelemfelkeltőnek tekinthetjük a nevet. Például a Laska Lajos nevet, amely meglátásom szerint eleve valamilyen feszültséget rejt magában.
Két, egymással ellentétes világ ütközése ez a név. Komolyságra hangol a személynév még hangzásával is – a két mély magánhangzónak köszönhetően –, akár fennköltnek, ünnepélyesnek is tekinthető (jelentése: hírnév + harc), a családnév viszont már-már a nevetséges határát súrolja a maga hétköznapiságával – lévén, hogy unalmas, érdektelen embert ruháztak fel ezzel a névvel –, illetve népies stílusárnyalatával. Ehhez esetleg a Laji becenév illenék, az összhang kedvéért... De nem, a szerző ambivalenciát kelt magával a névadással. S ezt fokozandó, új kötete címéül választja főhőse nevét a székelyudvarhelyi származású író. Laska Lajos közöttünk él. Valahol egy kisvárosi tömbházlakásban. Kezdetben egyedül. Mint új lakó, úgy-ahogy be is rendezi. Agyafúrt módon, egy macska bevetésével, szőnyeget is szerez szobájába. (Szőnyegszerzőben) Tévézni nem tévézik, minthogy nincs is neki, aztán környezete hatására szerez. De mindössze egy tévédobozt, amely előtt esténként fél órát üldögél, sőt, elhatározza, hogy immár ismerőseit is meghívja, elvégre közösen élvezetesebb tévézni. (Tévét néz) Autója sem volt, mondhatni elvből. Van viszont órája, mert napi programját valamihez kell igazítania. Egy idő után viszont eldobja mint fölösleges kacatot, hiszen rájön, hogy a fölötte lakó szomszéd család napjai percnyi pontossággal zajlanak reggeltől késő estig. A különféle zajokból mindenről értesül, ami náluk történik, s minden tevékenységük órához, perchez van kötve. A szeretkezés például minden este fél tizenegykor kezdődik „turbékoló kacarászások közepette”, s tizenöt percig tart minden alkalommal, aztán két perc csend következik, majd beindul a forgalom a fürdőszobában. (A legmegbízhatóbb óra) Üdülni is elmegy a tengerre, mint ahogy annyian teszik, de nem találja helyét a hangos tömegben, aztán hazautazik, hogy „átadja magát a megérdemelt pihenésnek.” (Üdül) Él állampolgári jogaival is, megjelenik a választáson, és mindenik jelöltre ráüti a pecsétet, minthogy – indokolja tettét egy riporternek – „együtt sem lesznek képesek kirángatni ezt az országot a bajból”. (Politikai meggyőződés) Laska „felelős” állampolgár s egyszersmind „nagy” hazafi. Félti a nemzetét, aggasztja a magyarság fogyása, amire a statisztikák figyelmeztetnek. Hol itt, hol ott éli a munkavállaló, a beosztott életét. Eltűri a főnök minden szitokszavát, még ha nem is ő a hibás. Sőt, egyszer azt érzi, még neki kell kiengesztelnie a főnökét. Papírra is teszi: „Főnök, bocsánat, hogy megsértett!” (Hibás) Egy feje tetejére állt világ veszi körül, amelyben csak úgy ismerheti ki magát az ember, ha ő maga fejállásból néz körül, minthogy „így a világ sokkal barátságosabb, ismerősebb, normálisabb”. (Arról, hogy mi anormális) Adott ponton aztán vállalkozásba kezd: márciusban árulja a fenyőcsemetét karácsonyfának, mivelhogy ilyenkor nincsen konkurencia. (Vállalkozik) A Laska név különben valamiféle étkezéssel kapcsolatos emberi tulajdonságra, például a falánkságra is terelheti a figyelmet. A kötet egyik darabja aztán egy konkrét esetet is felvázol, miből kitetszik: hősünk valóban élt a test, a gyomor örömeinek. Míg újságíróként dolgozott, előszeretettel számolt be olyan eseményekről, amelyeket például fogadások követtek, ahol étel-itallal látták el a média képviselőit. De mint minden kisember, gyorsan elbukott. Főnöke célzatosan éppen ráosztotta a feladatot: éhségsztrájkolóval készítsen mélyinterjút. A gyomrának élő Laska megtagadta a feladat végrehajtását, mire főnöke eltanácsolta a laptól. (Mindig jóllakni) A már hivatkozott Nemzetféltő étvágy ugyancsak frappáns bizonyítéka hősünk ilyen téren megnyilvánuló emberi gyöngéjének. Laska Lajos mint jelentéktelen ember sok esetben megmosolyogni, máskor meg szeretni való figura. Kiderül róla nemegyszer, hogy személyiségzavarai vannak, és cselekedetei torz tudatállapotról, netán korlátoltságról tanúskodnak. (A kultúrember) Szokványos, hétköznapi embernek tűnik, de nem egyszer különcként viselkedik. Úgy vélem, nem lehet más, mint kora. Laska Lajos korunk „hőse”. Mai életvilágunkból való Zsidó Ferenc kisembere, távoli irodalmi felmenőjét megtalálni, többek között, a Csehov-novellisztikában (pl. A csinovnyik halála), Kafka abszurd prózájában és Örkény egyperceseiben. Zsidó ezekben a tollrajzaiban, „egyperces novelláiban”, illetve a szerzői meghatározás szerint rövidprózáiban általában groteszk-humoros helyzeteket jelenít meg, tömören, fordulatos módon adva elő a történeteket, amelyek csattanóra végződnek, s élük gyakran szatirikus. Torz tükörben mutat az író helyzeteket és emberi jellemvonásokat. Nem könnyű műfajt választott ehhez a szerző. Az effajta rövidpróza művelője – hasonlóképpen a százméteres táv vágtázójához – nem téveszthet lépést úgymond, mert nem lesz ideje és módja javítania azon, mit elhibázott. Célratörően, rendkívüli összpontosító képességgel tartja az iramot a rövid távon száguldó, egészen a célba érésig. Esetleg akkor lazíthat, ha nem elég erős a mezőny. Zsidó Ferenc rövidprózái között is találni néhányat, amely elmarad a szerző megszokott teljesítményétől (A nők, Az új kolléga, El ne hervadjanak, Tudományos módszer, Fogkrém-reveláció például), de ezektől eltekintve az egyes darabok s az egész kötet felépítése is jó színvonalat képvisel ebben a műfajban. Könyve karácsonyra második kiadást ért meg.
Zsidó Ferenc (1976) Székelykeresztúron élő író, tanár, szerkesztő. A bölcsésztudományok doktora. Kutatási területe a magyar, román, cigány közösségek történelemszemléletének, népi kultúrájának összehasonlító vizsgálata. Fontosabb művei: Szalmatánc (regény, 2002); Csigaterpesz (novellák, 2005); Történetiség, sorsok, hiedelmek (néprajzi tanulmányok, 2000). Borcsa János
Zsidó Ferenc: Laska Lajos Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),2013. május 23.
Peteleivel kezdődtek a könyvnapok
Május 22–24. között 11–18, 25-én 11–13 óra között könyvvásár a Jelen Ház udvarán a II. Aradi Magyar Könyvnapok keretében.
Bár a hivatalos megnyitó május 22-én 18 órakor volt, 13 órakor a II. Aradi Magyar Könyvnapok keretén belül a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében dr. Urbán László beszélt a végzős diákoknak tartott előadást Petelei Istvánról.
Dr. Urbán László értékmentéssel foglalkozik, Petelei Istvánnak a budapesti 84. Ünnepi Könyvhétre megjelenő A Gyermek című novelláskötete anyagát 89 újságban találta meg, összesen 37 novellát.
Ma az egyetemi tankönyvekben meg sem említik Peteleit, pedig a 19. század egyik legnagyobb kisprózaírója volt. Elbeszélések, novellák, tárcák fűződnek nevéhez, néha Szunyog néven írta alá írásait.
1910-ben halt meg Kolozsváron elmegyógyintézetben, elmezavarra utaló idegláz már az egyetemi évei alatt jelentkezett az írónál, végül eljutott a teljes demenciáig. Közben voltak olyan időszakok az életében, amikor nem dolgozhatott.
Az egyetemet otthagyta, újságíró lett, ő maga megalapította a Kolozsvár című lapot, melynek fenntartása, működtetése nagymértékben hozzásegítette egészsége romlásához.
Petelei István az orosz írókon nevelkedett (Turgenyev, Csehov), szerette Shopenhauert, a pesszimista filozófust, írásai sötétek, nem volt egy vicces alkat, de azért születtek humoros alkotásai, egy legalábbis biztosan.
Az 1968. november 1-jei Katolikus Magyarok Vasárnapja című lapban megjelent Egy kacsa története című tárcáját Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője olvasta fel a diákoknak. A történet természetesen arról szólt, hogy hogyan születik egy hírlapi kacsa, azaz álhír, és hogy annak mekkora súlya van, volt akkoriban is.
Petelei már egyetemista korában megkapta a legnagyobb előmeneteli lehetőséget, lehetett volna professzor, de ő Erdélyt választotta tudatosan, határozottan és egyértelműen. Ő volt az az író, aki vidékről tudott nagyot alkotni.
Esztergályozott, famunkát végzett, gyönyörűen kötötte saját könyveit, illusztrálta – egyszóval ezermester volt.
Petelei István sikere abban rejlik, hogy „az emberi lelket tudta elérzékenyíteni, mindig pontosan ráérzett azokra az emberi, lelki rezdülésekre, amik az életben fontosak, lényegesek, és a belső tartalmat tárja fel. (…) Lehetett volna professzor, lehetett volna babérkoszorús díszíró, de ő Erdélyt választotta” – mesélte dr. Urbán László.
A II. Aradi Magyar Könyvnapok hivatalos megnyitója 18 órakor kezdődött a Jelen Ház nagytermében, majd dr. Urbán László az egybegyűlt közönségnek irodalomtörténészi munkájáról, közel 80 szerző, általa feltárt írásairól, az ily módon összeállt kötetekről beszélt.
Nyugati Jelen (Arad)2013. június 23.
Gyászol a színház: elhunyt Lohinszky Loránd
Rövid, méltósággal viselt szenvedés után, életének nyolcvankilencedik évében szombaton elhunyt Lohinszky Loránd érdemes művész, nyugalmazott egyetemi tanár, az erdélyi színjátszás nagy mestere - tudatta az MTI-hez is eljuttatott közleményében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata.
Az 1924-ben Kolozsváron született színművész több mint ötven éves pályafutást hagyott maga mögött, melynek során többek közt Trepljov (Csehov: Sirály), Görgey Artúr (Illyés Gyula: Fáklyaláng), Ványa Bácsi (Csehov: Ványa bácsi), Őrnagy (Örkény István: Tóték), Lucifer (Madách Imre: Az ember tragédiája), Lear (Shakespeare: Lear király), Szervét Mihály (Sütő András: Csillag a máglyán), és Ill (Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása) szerepében zárta szívébe a közönség.
Lohinszky Loránd 1950-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet első végzett évfolyamán szerzett oklevelet Kolozsváron. Azonnal a Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött. Társulatához karrierje során végig hű maradt, miközben életművét vendégjátékok, rendezések és jelentős hazai, valamint anyaországi filmszerepek is gazdagították: Udvardi (1972, Nincs idő), István (1974, Holnap lesz fácán), Török János (1976, Apám néhány boldog éve), Páter gvárdián (1992, Ábel a rengetegben), Lukács (1996, Retúr). 1954-től a Marosvásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként segítette számos színésznemzedék kibontakozását.
Munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták, közülük a legjelentősebbek az érdemes művész titulus (1964), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) a Magyar Művészetért emlékérem (1996), az UNITER életműdíj (2000), a bukaresti Nemzeti Színházi és Filmművészeti Egyetem díszdoktori címe (2005) a Románia Csillaga érdemrend tiszti fokozata (2005).
Emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közössége: mindkét intézmény saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
Maszol/MTI2013. június 24.
Évadot zárt a Csíki Játékszín
Ünnepélyes keretek közt zárta tizennegyedik évadját pénteken a Csíki Játékszín, a rendezvény keretében a gálaműsor szórakoztató jeleneteit láthatta a nagyérdemű, ugyanakkor a közönség, illetve a színészek értékeléseit is nyilvánosságra hozták.
"Ebenézer Scrooge, az Isten pénze főszereplője a musical zárójeleneténél szórni kezdi addig összekuporgatott pénzét, mivel rájött arra, hogy pusztán a pénz nem boldogít" – elevenítette fel ünnepi beszédében az évad legsikeresebb előadásának tanulságát Parászka Miklós színházigazgató. Természetesen – ahogy az esti műsor-összeállításból kiderült – a pénzhiány sem varázsolja örömtelivé életünket, mert a világ a pénz körül forog – erről szóltak a gálán a társulat tagjai által elénekelt dalok, illetve Csehov Jubileum című rövid szatírája és Vadnai László vidám jelenete.
Csíkszeredában igényli a közönség a színházat – fogalmazott Parászka Miklós, hozzátéve, hogy ezt a városi önkormányzat is így látja, hiszen 1 millió 300 ezer lejjel támogatta a Csíki Játékszín ezévi működését, a közel negyvenezer néző pedig 300 ezer lejjel. Egy élni akaró város polgárai színházba járnak, mondta a vezető, majd hozzátette, hogy mindig örülni szokott a telt háznak, ahogy ez történt az évad utolsó bérletes előadásán, a Képmutatók cselszövésén is. Ezúton is megköszönte a csíkszeredai származású Bogdán Zsolt érdemes művésznek, hogy vállalta az előadás főszerepét. A Képmutatók cselszövése lett a második legnépszerűbb előadás, a harmadik az Othello Gyulaházán, legkevesebb elismerést a nézők körében pedig a Karnebál váltotta ki.
A színészek a kisegítő munkatársak közül ebben az évadban Pál Mária ruhatáros és Szabó Noémi közönségszervező tevékenységét értékelték, ők kapták megosztva a Kulissza-gyűrűt. A szakmai elismerést, a Hunyadi László-díjat Vass Csabának ítélték oda. A közönség ebben a színházi szezonban Fülöp Zoltánt minősítette a legjobb színésznek, a fiatal Kiss Bora pedig a színésznőknél lett messzemenően a legnépszerűbb, ugyanis a nézőktől kapott 967 szavazatból 519-et gyűjtött be.
Szőcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)2013. december 14.
Értékről, nyitottságról jubileum után
Beszélgetés a 80 éves Gálfalvi Zsolttal
Gálfalvi Zsolt szerkesztő, irodalomkritikus, művelődési életünk kiemelkedő személyisége november 30-án töltötte 80. születésnapját. Még eleven lehet benne annak a bensőséges estnek a hangulata, amikor író-, újságíró-, szerkesztőkollégái köszöntötték, és átnyújtották neki az alkalomra összeállított jubileumi kiadványt, amely több mint hat évtizedes pályájának szinte valamennyi vetületét felvillantja. Az összejövetelről és a születésnapi füzetről akkor frissiben beszámoltunk lapunkban. Pár nappal később otthonában beszélgettünk az ünnepelttel. Az ott készült hangfelvétel rövidített változata az alábbi interjú.
– Mióta visszatértél Vásárhelyre, minden fontosabb rendezvényen jelen vagy. A rád jellemző kíváncsiság tehát az idő teltével sem csitul, erősebb a belső késztetés, hogy közvetlenül megtapasztald a dolgokat, mint az emberre elkerülhetetlenül rátelepedő kényelem.
– Nézd, ez alkati dolog is lehet, de tény, hogy a jó értelemben vett kíváncsiság az egész munkásságomat illetően valóban mélyen bennem van. Minden érdekel, ami a szellemi életben történik, és amennyiben lehet, igyekszem is mindezt követni. Vásárhelynek gazdag és változatos a szellemi élete, és még mindig van közönsége a rendezvényeknek. Én is szeretnék ezzel lépést tartani, a számomra fontosabb eseményekre elmegyek. Persze, amikor tudok, mert sajnos hozzá kell tennem, hogy az előző ittlétem alatt sok orvos barátom volt, most kevesebb van, mégis több orvoshoz járok.
– Köztudomású az igényességed is, magas a minőségi mércéd. Az említett rendezvények azt nyújtják, amit elvársz tőlük?
– Abban az értelemben, hogy képet adnak arról, hogy az életben mi történik, igen. Önkéntelen is hírértéke, tájékoztatásértéke van minden eseménynek, annak is, amelyik meglehetősen gyenge. Nem csak vásárhelyi jelenség viszont, és engem zavar, hogy a színvonal rendkívül ingadozó. Van olyan rendezvény, ahova nagyon szívesen megy el az ember, élményt jelent, és van olyan is, ami gyenge, érdektelen, felületes, felszínes. De ez sajnos napjainkban a szellemi élet egészére elmondható. Sokfelé járok, és azt tapasztalom, hogy az értékszempont, az igényesség nem mindig érvényesül kellő mértékben, kellő következetességgel.
– Gondoltál-e arra, hogy a rendszerváltozás után ennyi idővel ilyen irányultságú lesz a szellemi élet? Ilyesmire vagy többre számítottál?
– Be kell vallanom, hogy én nem számítottam. Reménykedtem. Mindig reménykedem abban, hogy a feltételek változása, a körülmények megváltoztatása elősegítheti azt, hogy a dolgok új irányba haladjanak. A szellemi életre is úgy tekintek, mint esélyek és lehetőségek sorozatára, és egy közösség életrevalóságát, képességeit, reményeit, jövőjét azon mérem le, hogy mennyire tudja ezeket az esélyeket és lehetőségeket hasznosítani. Ha eleve lemond ezek hasznosításáról, akkor megette a fene. Ha próbál érvényesíteni olyan szempontokat, olyan megoldásokat, amelyek a lehetőségeken belül a szellemi értékteremtést és értékterjesztést szolgálják, az nagyon jó és nagyon biztató. És látok ilyen törekvéseket, ezeknek őszintén örvendek.
– Az a tizenéves fiatalember, egykori önmagad, aki több mint hatvan évvel ezelőtt elkezdett írni, és megpróbált betörni az irodalomba, milyen reményekkel indult?
– Azt szerettem volna, hogy olyasmiről írhassak, ami fontos, ami lényeges, amit az emberek figyelmébe kell ajánlani. A körülmények furcsa alakulása folytán korán, tizenvalahány évesen kezdtem az írást. Itt, Vásárhelyt, a negyvenes évek végén, az ötvenesek legelején voltak olyan mozzanatok, amelyek okkal hívták fel a figyelmemet arra, ami történik. Például a színház akkor egészen kiváló előadásokkal jött elő. Ezt most már sokan elfelejtik.
– Akkor még a Székely Színház nagy társulata, aranycsapata működött itt.
– Jó társulat volt, nagyon igényesek voltak. Kiváló előadásokat láthattunk. Lenyűgözött az Úri muri, vagy a Csehov-előadások. A színházi élet nagyon vonzó volt. Az irodalmi élet itt akkor annyira nem remekelt, nem volt annyira sokszínű és változatos.
– Emlékszel az első publikált írásodra? Mi volt, miről szólt?
– Attól függ, hogyan számítom. Én az akkori Népújságnál dolgoztam. Ugyanakkor írtam a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkásnak is. Az első írásaim tudósítások voltak művelődési eseményekről. Nagyon rövid időn belül a szerkesztőségi helyzet úgy hozta, hogy filmekről kellett írnom, felkérésre én lettem a lap filmkritikusa. Nagyon szórakoztató, de meglehetősen terhes foglalkozás volt. Két bemutató volt Vásárhelyen, hetente váltották a műsort. Egyazon napon délután 3-tól megnéztem az egyik filmet, 5-től a másikat. Bementem a szerkesztőségbe, 9-re le kellett adni az írást. Ha valamirevaló film volt, arra előzetesen kellett készülni. Két óra alatt megírni két filmről a véleményedet meglehetősen nehéz feladat. Aztán egyre többet írtam más művelődési eseményekről.
– Aztán úgy hozta az élet, hogy a filmnél fontosabb területeddé vált az irodalom, a színház. Az utóbbi később olyan mértékben, hogy egy időben vezetted is a vásárhelyi társulatot.
– De számomra alapvetően mindig a szerkesztés volt a legfontosabb. Szerkesztőként próbáltam tenni valamit a romániai magyar művelődésért, irodalomért. Visszatérve a kezdetekre, noha nagyon foglalkoztatott a színház, itt Vásárhelyt nem írtam róla. 1951-ben kerültem Kolozsvárra az Utunkhoz, és ott egyszer csak elküldtek színházi kritikát írni. Abban az időben jó néhány magyar színház volt, mindenik más-más helyen. Fiatal voltam, engem lehetett utaztatni, valószínűleg ez is volt az oka, hogy ezzel megbíztak. Szatmáron, Váradon, Sepsiszentgyörgyön, később Temesváron jelen kellett lennem a bemutatókon. A színikritika egyre jobban érdekelt, persze sokat olvastam is a színházról, színházművészetről. Amikor már színikritikusként tartottak számon, és adott pillanatban visszajöttem Vásárhelyre, többször is bevontak a színház munkájába. És egyszer csak arra ébredtem, hogy színházigazgató vagyok, pedig nem akartam az lenni.
– Külső ember lehet egyáltalán színházigazgató? Ma ezt hogy látod?
– Szerintem lehet. De két dolog szükséges hozzá. Egyik, hogy valamennyire értsen a színházhoz, és ezenkívül tudja azt, hogy nem ért hozzá. A kettő együtt teremt olyan viszonyokat, hogy az embert valamennyire elfogadják. A magyar színháztörténetben számos példa van arra, hogy írók, jeles kultúremberek lettek jó színházigazgatók. Minden színházi munkának egyik alapja a műsor. A műsorrendbe kiválóan bele tudtam szólni. Ezen túlmenően megértés szükséges, olyan légkör kialakítása, amely alkotómunkára ösztönöz. De bonyolult kérdés ez, sok időt venne igénybe a kifejtése.
– És mire van szükség ahhoz, hogy valaki jó szerkesztő legyen?
– Nagyon sok mindenre van szükség. Mindenekelőtt olvasottságra, tájékozottságra, érdeklődésre, tanulásra, alapos műveltségre és nem utolsósorban az emberekkel való közös hang megtalálására, párbeszédkészségre. És annak a megértésére, hogy jól szerkeszteni csak az adott időszak szellemi áramlatait ismerve, azokat értékelve, elemezve, azokban a legjobb lehetőségeket megtalálva lehet. Hozzáértés, szorgalom és kitartás nélkül nem megy. És nem utolsósorban kiváló érzék és képesség szükséges az emberi kapcsolatok kialakítására.
– Eddigi életed folyamán nagyon sok emberrel megismerkedtél, sokféle egyéniséggel tudtál kapcsolatot teremteni. Mi tette lehetővé, hogy mindenikükkel szót tudtál érteni?
– Igyekeztem mindig nyitott lenni, befogadó mindenfajta olyan törekvésre, amely értelmes és értékteremtő. Nem zárkóztam el olyan törekvésektől sem, amelyeket nem éreztem teljes mértékben a magaménak, de tudtam, hogy érték rejlik bennük. Kell ez a képesség, hogy az ember bele tudjon helyezkedni a másik tudatába, képzeletvilágába, törekvéseibe, hogy az értékekre figyeljen, és elkerülje az esetleges személyes ellenszenv érvényesülését. Az érték legyen a fő szempont, ebben legyen következetes. Persze ez is viszonylagos. A szerkesztésben, lapcsinálásban sokféle törekvés egyesül. És valamit az említetteken kívül is tudni kell: belejavítani a kéziratba, rendbe hozni, ha szükséges. Na, meg tudni kell azt is, hogy van olyan kézirat, amit vissza kell utasítani.
– A lapszerkesztőnek ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy szerkesztői teendői háttérbe szoríthatják szerzői ambícióit. Sok esetben írói munkássága sínyli meg azt, hogy a lehető legeredményesebben szeretné teljesíteni szerkesztői feladatát. Nem bánod, hogy azért, mert mindig volt ilyen feladatod, kevesebbet tudtál írni, mint amennyit írhattál volna?
– Természetesen bánom, és minél idősebb leszek, annál inkább. De én az egész munkásságom alapvető részének tartom a szerkesztést. Számomra a szerkesztés alkotómunka. Alkotómunkának tartom a válogatást, az emberekkel való törődést, kapcsolattartást. Ilyen szempontból rám nagyon nagy hatást fejtett ki az első főszerkesztő, akivel dolgoztam, Gaál Gábor, akinek sok esztétikai állásfoglalását lehet vitatni. Én is vitattam, de egészen kiváló szerkesztő volt. Ő mindig arra figyelmeztetett, hogy a lapszerkesztés műalkotás.
– És az irodalmi életben való aktív részvétel, a szervezőmunka? Azt hova sorolnád?
– Az is nagyon fontos. Szívesen csináltam volna kevesebbet, és hamarabb vissza is vonultam volna, ha nincs az a sajátos helyzet, ami egyrészt az adott társadalmi, politikai feltételek között, másrészt a nemzetiségi lét miatt alakult ki. Szükséges volt erre a szerepvállalásra is ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon szerkeszteni. Ahhoz, hogy a kéziratok megjelenését biztosítani tudjuk, hogy embereket tudjunk toborozni, szükség volt arra, hogy megpróbáljuk befolyásolni, javítani az irodalmi élet feltételeit. Szerintem ez 89 előtt is és 89 után is nagyon sokat számított. Azok a lapok éltek, élnek, amelyeknek a vezetői az irodalmi élet szervezésében részt vettek, akik tudták, hogy ez közösségi ügy. Az embernek hallatnia kell a szavát, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a szóértésnek, az állandó érintkezésnek, beszélgetésnek, gondolatcserének, párbeszédnek a légköre kialakuljon. Pénzt kell szerezni ahhoz, hogy a lap megjelenjen. Anyagi feltételeket kell biztosítani, ami szintén nehéz. Az irodalmi élet szervezése, a közélet tényleg nagyon fontos. Szeretném, ha senki nem venné túlzott önbizalomnak, amit mondok, de meggyőződésem, hogy ha néhányan nem vagyunk ott Bukarestben, nem vállaljuk, hogy oda költözünk, és ott bizonyos munkaterületeket lefedünk, akkor a romániai magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom sorsa sokkal bonyolultabb és nehezebb lett volna. Itt elsősorban olyan emberekre gondolok, mint Domokos Géza. Ezt különben egyre többen ismerik fel. Nyilván a felelősségérzet természetes megnyilvánulása volt ez, de nagyon nagy szükség volt rá. A romániai magyar íróknak Bukarestben tekintélye volt, legalábbis az írószövetség komoly erőinél. És amit mi mondtunk, azt többnyire lehetett érvényesíteni.
– Bizonyos dolgok, amikről beszélsz, a rendszerváltozás előtt is érvényesek voltak, részben ma is azok. Sajnos az lehet a benyomásunk, hogy a mostani közhangulat, az írói körökben tapasztalható atmoszféra semmivel sem jobb, mint 89 előtt.
– Szerintem a közhangulat és a közösségi kapcsolatok rendszere ma rosszabb. De az, hogy nem változott meg alapvetően, nem igaz. Megváltoztak az irányai, a tartalmai, a formái. A mai irodalmi közélet meglehetősen tele van feszültségekkel, ellenségeskedésekkel, indokolatlan különbözőségekkel. Természetes, alapvető szükséglet a különbözőség, de itt tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem ellentétekről. Olyan ellentétről, amely az irodalomba a politika oldaláról kerül(t) be. A politikát szükségesnek tartom. De amikor a politikai manipuláció annyira eluralkodik, mint a volt szocialista országokban, amikor annyira erőteljesen érvényesülnek a hatalmi meggondolások, amikor a demokráciát egyre inkább helyettesíteni próbálja a hatalom manipulatív és autokratikus gyakorlása, akkor az irodalom nagyon sok kárt szenved. Nagy a feszültség, az egymás elleni acsarkodás az irodalmi és szellemi élet terén is, pedig itt ez nem való. Tévedés ne essék, az irodalom és általában a művészeti, szellemi élet sohasem volt a béke szigete. Mindig nagyon erős verseny érvényesült, és nem használtak mindig fair módszereket. De itt most a megszokottnál több van, s ezt elsősorban az autokrata politikai gyakorlat elterjedésének tulajdonítom.
– Sokan köszöntöttek a születésnapodon, de az is mindegyre elhangzott, hogy vannak bizonyos adósságaid. Én is csatlakozom azokhoz, akik úgy gondolják, hogy várhatnánk tőled egy olyan könyvet, amelyben az eltelt évtizedekben felgyűlt tapasztalataidat s mindazt, amit átéltél, valamilyen módon megosztanád az olvasókkal. Akár memoárszerűen. Nem készül ilyesmi?
– Emlékiratot nem akarok közzétenni. Szeretnék egy-két olyan esszét írni, amelyben megpróbálom végiggondolni mindazt, ami az elmúlt évtizedekben velünk, bennünk, körülöttünk történt. A teljesség minden igénye nélkül. Néhány mozzanatot szeretnék, olyat, amire nagyon jól emlékszem. Együtt dolgoztam például az egykori Erdélyi Helikon szerkesztőivel, nagyon jó baráti viszonyban voltunk. Pontosan tudom, hogy ők annak idején a harmincas években hogy dolgoztak, mit csináltak. Nem idealizálni akarok, inkább pontosítani. Az, amit ma elmondanak a helikoni viszonyokról, nem mindenben találó. Aztán együtt dolgoztunk egy csomó fiatalemberrel az ’50-es években, akik már nem fiatal emberek, vagy nincsenek is, ez is lehet esszétéma: az egymást váltó nemzedékek, a sajátos és nem sajátos vonások, az állandó jellegű konfliktusok és sok egyéb. Én az utóbbi években szinte egyáltalán nem írtam. Ennek magánéleti és nem közösségi okai vannak. Erőt kell vennem magamon, ha még egy kicsi idő van, hogy papírra vessem azt, amit gondolok. Azért is, mert időnként az irodalmi és szellemi élet különböző jelenségeit látva és tapasztalva elmegy a kedvem az írástól. Lehangolónak és kedvrontónak tartom azt, ami a művészeti és szellemi életben végbemegy. De hát az embernek meg kell próbálnia túltenni magát ezeken. Arra gondoljon, mennyi okos, értelmes, rokonszenves, teremtő erejű ember dolgozik a legkülönbözőbb művészeti ágakban, a sajtóban, és velük jól szót tudunk érteni. Jó érzés velük együtt dolgozni. Megpróbálni együtt tenni valamit, és kicsit igazítani a világon, amely nem tartozik a lehető legjobb világok közé.
– Az utóbbi gondolat jegyében kívánok jókedvet neked és mindazt, ami az íráshoz, meg persze az értelemes élethez szükséges. Isten éltessen sokáig!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)2014. január 7.
A színjátszás szellemi honvédelem – In memoriam Senkálszky Endre
A sors eleve színi pályára szánta Senkálszky Endrét: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel.
Pályája 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélnie. De jó iskola volt.
Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem.
A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába".
A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán.
Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tenessee Williams darabok bemutatásával), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése.
Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel – Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov – Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet; Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida).
Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték", az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt az ellen, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.
Díjak, kitüntetések: A Román Népköztársaság Érdemes művésze díj, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj - Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. életévében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Az elhunytat a színház saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkedünk.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház megemlékezése
Krónika (Kolozsvár),2014. március 20.
Kétszemélyes színpad – Húszéves fennállását ünnepli a váradi Kiss Stúdió
Gálaműsorral készül megünnepelni megalakulásának huszadik évfordulóját a Magyar Örökség díjas Kiss Stúdió Színház, Nagyvárad magyar nyelvű magánszínháza.
A művész házaspár, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos által 1994-ben alapított színház azóta több mint 160 bemutatón van túl, és számos hazai és külföldi turnét tartott úgy, hogy kizárólag saját bevételeikre és pályázati támogatásra hagyatkoztak.
„Ha tudjuk, hogy milyen nehézségekkel jár, akkor valószínűleg bele sem kezdünk. De egyik műsor követte a másikat, és eljutottunk a huszadik évig” – mondta lapunknak Kiss Törék Ildikó. Rámutatott, immár kialakult egy törzsközönségük, de olyan magyarországi és németországi helyszínek is vannak, ahová rendszeresen visszavárják őket fellépni.
A színművész néhány, számára kedves darabot idézett fel az elmúlt két évtizedből, köztük a Kovács Levente rendezte A cukrászné című darabot vagy éppen a Fényes ég alatt pódiumjátékot az 1848–49-es magyar szabadságharcról. Nagy sikert arattak Wass Albert- és Ady Endre-műsoraik, de a közönség rendszeresen „követeli” a Molnár Judittal, lapunk munkatársával közösen szervezett Irodalmi esték sorozatot is.
A jubileumi gálaműsor március 25-ei programja a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 18 órakor kezdődik a budapesti Kaláka együttes tagja, Radványi Balázs és zenésztársai, Balog Péter (gitár) és Borzsák Kamilla (fuvola) fellépésével, majd a budapesti Nemzeti Színház művésze, Trill Zsolt adja elő Csehov A dohányzás ártalmasságáról című darabját.
Másnap a Kiss Stúdió termében, 18 órakor Varga Vilmos felújított Én, François Villon című előadása szerepel a programban, majd 19 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében ünnepi gálaműsorra kerül sor Csíky Ibolya, Fazakas Márton Erzsébet és Fábián Enikő nagyváradi színművészek, Kötő József színháztörténész, Molnár Judit közíró, Elisabeta Pop dramaturg, valamint Veres Kovács Attila református lelkész közreműködésével.
A kétnapos gála egyben a színház júliusig tartó miniévadának megnyitója is, amelynek során májusra tervezik a Kiss Stúdió történetéről szóló könyv bemutatását.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár),2014. március 28.
A világ egyik legjobb közönsége van Váradon
A Kiss Stúdió Színház húszéves jubileumi ünnepségének meghívottja volt Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház színművésze. Ezt az alkalmat megragadva beszélgettünk a pályáját a beregszászi színházban kezdő, oda játszani rendszeresen visszatérő színművésszel.
– Honnan származik a kapcsolata a nagyváradi Kiss Stúdió Színházzal?
– Ez a kapcsolat tizenöt évvel ezelőtt kezdődött. Azt hiszem mi akkor már megkaptuk Beregszászban a színházépületet, de akkor még nem volt meg a nagytermünk, hanem csak egy pici kis stúdiónk volt, és egyszer csak megjelent Vilmos (Varga Vilmos színművész, a Kiss Stúdió Színház tagja – szerk. megj.), és meghívott bennünket Váradra. Csehov egyfelvonásosokkal jöttünk először ide. Kétszer voltunk itt, a Csehov egyfelvonásosok mellett a Godot-ot játszottuk. Aztán mindig találkoztunk valahol, de közös dolog már nem született, biztos, hogy a távolság is nagyban közrejátszott ebben.
– Milyen a kárpátaljai magyar színjátszás helyzete, és mi a legnagyobb különbség az ottani kisebbségi magyar színház és a magyarországi színjátszás között?
– Én nem tudom, hogy van-e különbség. Én úgy érzem, hogy van jó színház, meg van olyan színház, amelyik nem működik, én ebben látom a különbséget. Az biztos, hogy a beregszászi színháznak a mostani periódusa nem a legideálisabb, mert Attila (Vidnyánszky Attila rendező, a beregszászi magyar színház alapítója, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója – szerk. megj.) nagyon keveset van odahaza. Mi haza-hazamegyünk, és játszunk otthon, nagyon keveset, teszem hozzá, de hazamegyünk. Attila azzal próbálja ezt kompenzálni, hogy évente rendez egy-egy előadást, mert azért csak maradtak otthon fiatalok. Viszont nem egyszerű a helyzet, mert nincs rendező utánpótlás, és az sem biztos, hogy a végzős főiskolások közül bárki lemenne Beregszászba, mert nem olyan egyszerűek ott a körülmények.
– A beregszászi magyar színház presztízse sem csábítja oda a fiatal magyar művészeket?
– Igen, a presztízs megvan, csak hát én nagyon nehezen tudok erről beszélni, mert nem vagyunk odahaza, és biztos, hogy sokkal nagyobb elánnal kéne csinálnunk, de sajnos jelenleg erre nincs időnk. Attila valamilyen szinten felügyeli a helyzetet azzal, hogy évente rendez egy előadást, és ott vannak azok a beregszászi előadások is, amelyeket most játszunk a nemzetiben. Ez biztos, hogy nagyon sok embernek nem tetszik, viszont nekünk azért jó, mert ezek az előadások tovább tudnak élni. Egyébként is azt hiszem, hogy az idő nem koptatta el ezeket az előadásokat. Én nagy örömmel játszom a Három nővért, a három Csehov egyfelvonásost a Szarvassá változott fiút, a Tótékat.
– Nagy váltás volt a debreceni Csokonai Színházból átmenni a Nemzeti Színházba?
– Mindenhol dolgozni kell. Beregszászon is dolgoztunk, Debrecenben is dolgoztunk, a Nemzetiben is dolgozni kell. Ez alól nem lehet kibújni. Persze, hogy van az emberben egy izgalom, hogy mégiscsak a Nemzeti Színházban játszhat. Én ezt megpróbálom egészségesen kezelni, nem átesni a ló másik oldalára. Én ezt nagyon komoly munkának tekintem, és úgy is próbálom csinálni. Hogy bennem mi játszódik le, az meg az én magánügyem. Azért nem érdemes erről beszélni, mert folyamatosan mindenhol, mindennel visszaélnek.
– Magyarországi színházi tapasztalatai mondatják önnel ezeket a keserű szavakat?
– Hát igen, ha az ember őszintén mond valamit, akkor is baj van, ha megjátssza magát, akkor is baj van. Itt mindig mindenbe bele tudnak kötni. Egyetlen egy dologba nem lehet belekötni, mégpedig abba, ami a színpadon történik. Vagy ha mégis belekötnek, az engem egyáltalán nem érdekel, mert mindenkinek lehet róla véleménye, és biztos, hogy van is, de én ugyanolyan szeretettel és boldogsággal játszom Budapesten, mint ahogy játszottam Beregszászban vagy Debrecenben. És amikor a Nemzeti Színház új előadásaival elmegyünk bárhová, akár Magyarország területén, akár a határon túlra – most például a Shakespeare-darabunkkal megyünk Craiovára – én ugyanolyan boldogsággal játszom ott is, mint bárhol a világon.
– Az, hogy mindenbe belekötnek, az ön szerint csak a színházi világban érvényes, vagy az egész magyar társadalomra jellemző?
– Ez nem csak a magyar társadalomra érvényes, hanem úgy általában a világra. Mindig szidjuk magunkat, de az összes nép egyforma, mindegyik népnek van jó oldala, és van rossz oldala. Én azt hiszem, hogy azok az emberek foglalkoznak sokat másokkal, akik nem tudják magukat lekötni, akiknek nincsenek feladatai. Akinek van feladata, az csinálja a dolgát, ez ennyire egyszerű.
– Hogyan osztja meg idejét Beregszász, Debrecen és Budapest között?
– Debrecenben már csak azokban a még futó előadásokban játszom, amelyek ott születtek. Ha ritkán is, de hazajárok Beregszászra játszani, de a legtöbb feladat most a Nemzeti Színházban van.
– Vannak-e még olyan szerepek, amiket még nem játszott el, de feltétlenül el szeretne játszani?
– Én nagyon szerencsés voltam, vagyok, és remélem, hogy leszek is, mert én soha nem vágytam semmire, de hogyha a lelkem mélyén mégis vágytam, akkor azt is megtartottam inkább magamnak, mert lehet, hogy ezek a pici kis titkok is megvalósulhatnak valamikor. De igazság szerint nekem nem nagyon van ilyen álmom, mert mások valahogy minidig jobban tudják, meg látják, hogy nekem mi kell. Én nem nagyon tudom magamat kívülről beazonosítani, és nem nagyon tudom, hogy nekem mire van szükségem, és lehet, hogy amire én gondolok, az egyáltalán nem jó. Egy külső szem lehet, hogy sokkal jobban fel tudja mérni az én állapotomat, mint én magam. Erre mondhatjuk azt, hogy gyáva vagyok, meg egy csomó mindennel lehet minősíteni, de én inkább azt mondom, hogy ami jön, azt megpróbálom megcsinálni.
– Milyen darabokkal készül, illetve a nemzeti színházban milyen előadások készülnek, amelyek netán Váradra is elérkezhetnek?
– Amikor Attila a Tamási darabbal kezdte az évadot (Tamási Áron Vitéz lélek című darabja volt a nemzeti színház első bemutatója a 2013–2014-es évadban – szerk. megj.), ebben a gesztusban az is benne volt, hogy a határon túlra is elvigyék minél több helyre. Úgy is van kitalálva a darab, hogy készült hozzá egy utazó díszlet is, és ha van aki elhívja, akkor elmegyünk és eljátsszuk. Nagyon sok izgalmas dologgal foglalkozunk: megcsináltuk Silviu Purcăretevel az Ahogy tetsziket, de játszom az Operettben, aztán, ha minden igaz, Gorkijnak Az éjjeli menedékhelye következik, tehát van mivel foglalkozni.
– A debreceni Csokonai Színház tagjaként többször fellépett már Nagyváradon. Milyennek találta az itteni fogadtatást?
– Szerintem a világ egyik legjobb közönsége van Nagyváradon, és ezt nem azért mondom, mert itt vagyok. Ennek a városnak van valami csodálatos kisugárzása, és nem véletlen az, hogy itt nagyszerű zsenik, egyéniségek születtek, akik vitték a városnak a hírét. Ez tényleg egy fantasztikus közönség, mert bármivel voltunk itt, Az ember tragédiájától elkezdve a Fodrásznőn, és a Tótékon át egészen Purcărete Scapinjáig, mindent hihetetlenül izgalmasan fogadtak. Lehet, hogy itt két, vagy három előadásra elég közönség van, de az is lehet, hogy az összes bérletes előadás teltházas, ezt nem tudom, de az biztos, hogy én mindig nagyon jól éreztem itt magam.
Pap István
erdon.ro,2014. szeptember 27.
A pénz alakítja az évadot (Tamási Áron Színház)
A gazdasági nehézségek alapvetően meghatározzák a színház jelenét és jövőjét – mondja Bocsárdi László, a Tamási Áron Színház régi-új igazgatója, vagy miként manapság nevezik: menedzsere.
Az új igazgatói szerződés aláírása előtt álló rendező panaszként hozza fel a pénzhiányt, de leginkább a művészi színvonallal összefüggésben: a színház rendelkezésére álló költségvetésből élvonalbeli rendezőket nem tud megfizetni, pályázatokkal egyre nehezebb kiegészíteni a büdzsét, a támogatók is igencsak megnézik, hová és mennyit adnak. Holott a színház fejlődéséhez – és különösképpen érvényes ez a székelyföldi teátrumok közül messze kiemelkedő sepsiszentgyörgyi társulatra – állandóan újabb kihívások, magasabb szintű művészi elvárások szükségeltetnek. Vagy ahogyan Bocsárdi László fogalmazott: a színháznál egyértelműen a költségvetés produkcióra fordítható része az, ami befolyásolni tudja az előadások minőségét. A nehézségek ellenére azonban a színháznak működnie kell, a 2014–15-ös évad már el is kezdődött, a Kaisers TV, Ungarn című előadást szeptemberben mutatták be. Az évad további előadásairól kérdeztük Bocsárdi Lászlót. Bocsárdi László: – A műsorpolitikánkban az elkövetkezőkben is nagy hangsúlyt kapnak a klasszikus szövegek, de kortárs magyar szöveg is van az előadásaink között, ebben az évadban éppen talán az egyik legfontosabb magyarországi kortárs színházi jelenség képviselőjének, Pintér Béla rendező, színész, drámaíró darabjának Porogi Dorka által rendezett előadása révén. A következő előadások már klasszikus szövegekből készülnek, de rendkívül fontosnak tartom ezek kortárs módon való megszólaltatását. A klasszikus szöveg egyfajta híd a múlt és a jelen között, hiszen a színház a leginkább jelenben élő művészeti ág. A színháznak mindenkor feladata, hogy az alapul szolgáló szöveget ma érvényes módon szólaltassa meg. Ennek tükrében a következő bemutatónk Csehov-szöveg alapján készül, de egy, a pályája elején levő rendező színházról és világról alkotott benyomását fogjuk általa megismerni. Egy klasszikus orosz szöveg és egy fiatal, első nagyszínpadi rendezését megcsináló, oroszországi tatár származású, de magyar kultúrán nevelkedett fiatalember művészi találkozásának lehetünk majd tanúi, Sardar Tagirovsky a Meggyeskertet viszi színre, amit Kosztolányi jóvoltából Cseresznyéskertként ismerünk, bemutatóját november elejére tervezi.
– Ez az előadás is a színház fiatal rendezők támogatását célzó progamjának a része.
– Megpróbálom gyümölcsöztetni azt, hogy a rendezői szakon tanítok Marosvásárhelyen, és szeretném a színház megújításán fáradozó fiatalokat helyzetbe hozni Sepsiszentgyörgyön. Jövőre egy másik rendező szakos diákom fog például stúdióelőadást készíteni.
– Sorrendben következik a szilveszteri előadás, a társulat néhány éve szakított azzal a gyakorlattal, hogy mindenáron kabaré-előadást „biztosítson” az év végére.
– A szórakoztatástól nem zárkózunk el, de az alapanyagot a világ drámairodalmának legértékesebb vígjátékai közül választjuk ki. Ebben az évadban jelenlegi terveink szerint Zakariás Zalán rendezésében Niccolo Machiavelli Mandragóráját szeretnénk bemutatni. A darabból, melyet az egyik leghíresebb klasszikus komédiaként tartanak számon, megpróbálunk ezúttal is kortárs színházi produkciót létrehozni. Következő előadásunkra visszahívjuk Kövesdy Istvánt, ez lesz a hetedik előadása, amit nálunk rendez. Ezúttal Edmond Rostandnak a Cyrano de Bergerac című, szintén klasszikus szövegét fogja feldolgozni. Dramaturg munkatársa Kovács András Ferenc költő lesz, aki a Kaisers TV, Ungarnnak is dramaturgja volt. Ennek bemutatója február végén, március elején lenne, ezután következne a Reflex-fesztivál, ha a fennvaló és a pénzt adók megtámogatják úgy, ahogy kell.
– Függetlenül attól, mennyi pénz lesz rá, a fesztivál előkészítése zajlik már? – Szervezése minden szinten folyik, mi úgy teszünk, mintha meglenne rá a pénzünk, mert ha nem kezdjük el időben, nem lehet egy ilyen fesztivált felépíteni. Gazdasági vetülete mellett nagyon fontos a technikai összefüggések egyeztetése is, hiszen mi világszínházi produkciókat akarunk hozni a sepsiszentgyörgyi, keveset tudó színpadra. A mi színpadunk méreteiben nem igazán jó, felszereltsége még nagyon elmaradott ahhoz képest, ami van most a világban. De a Reflex-történetet elindítottuk, lendületben vagyunk, reméljük, március második felében meg tudjuk szervezni. Aztán áprilisban kerülne sor az utolsó bemutatónk munkáinak elkezdésére. Shakespeare Vízkeresztjét szeretném megrendezni. És vannak olyan terveink is, hogy az osztálytermi színházhoz hasonló kezdeményezést folytatjuk, dolgozunk egy előadáson, ami koprodukcióban jönne létre a Tandem Egyesülettel. Ezenkívül meghívott előadásokban is gondolkodunk. Ami már körvonalazódott, az Sebestyén Abának a Szeretik a banánt, elvtársak? című, Székely Csaba-szövegből készült produkciója. Egyszer játszották ugyan Sepsiszentgyörgyön, de kevesen láthatták.
– Stúdió-, illetve egyéni előadások?
– Több cím van, nem beszélnék róla, amíg nem kerülnek olyan fázisba, hogy azt merjem mondani, biztos, bemutató lesz belőlük.
– Színészváltozás a társulatnál?
– Kicsid Gizella megy egy évre Kolozsvárra. Új színész megjelenéséről nincs szó. Amennyiben olyan produkciót készítünk, amelyhez nincs elég színészünk, akkor külsős szerződtetésével megoldjuk az adott helyzetet, de ez is egyértelműen gazdasági kérdés.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. szeptember 30.
Szakolczay Lajos
Székely Csaba: Bányavidék
(Írónk helye a glóbuszon) Különleges könyv jelent meg a múlt évben az erdélyi – marosvásárhelyi illetőségű – Székely Csaba tollából. A drámatrilógiának aposztrofált Bányavidék. (A megnevezés egy kissé megtévesztő, mert a kötet valójában három egyfelvonásos színművet tartalmaz.) A három színpadi játék közül – Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz – a Bányavirág futott be bizonyos karriert, hiszen nem csupán Marosvásárhelyt mutatták be (két társulat, egy profi és egy amatőr), hanem a mi Nemzeti Színházunk is. A kritikákból ítélve zajos sikerrel.
Mi váltotta ki a nézőkből a tetszést? A hagyományos Erdély-kép, mondjuk így, leporolása. Hogy lássuk az igazi valóságot: a bűn (ital, megrontás, politikai árulás, az egyház megcsúfolása stb.) ott is létezik. A drámai, többnyire poénokra épülő „föltárásnak” nyilván egy új generáció tapsolt. Azok, akik nem voltak megelégedve – lehet, hogy nem is ismerik? – a klasszikusok, egy Tamási Áron, egy Székely János, egy Sütő András, egy Páskándi Géza ósdi Erdély-képével.
Amelyekben a kisebbségi-nemzetiségi sors, a történelem, a diktatúra és a hatalom abszurditása játszott szerepet. Amelyeket olyan rendezők vittek színre – elég legyen csak a zseniális Harag György nevét megemlítenem –, akik a román színházból is táplálkozó modern eszközökkel, a jobbak az agresszív látványszínház erejével világossá tették, hogy az ember csak porszem a világmindenségben, de méltósága sosem hagyhatja cserben. Még akkor is a küzdelmes igaz kerül a fókuszba, ha – a valódi megnevezést rejtezve világítva – Az eb olykor emeli lábát (Páskándi).
Az erdélyi (romániai magyar) dráma azért tudott az egyetemes magyar irodalomnak és színházművészetnek is sokat mondani, mert nem csupán a szociográfiailag ugyan pontos, de valahol a – nagy egészet tekintve mégiscsak hamis – valóságra, valóságmorzsákra tekintett, hanem megrázó erővel az egészre. A pálinka – mindenki, mindenhol részeg – roncsoló hatását fölülírta az égető szabadsághiány, a kisebbség sok évtizedes vesszőfutása, a túlélés módozatain való töprengés. Aki ismeri Székely János Caligula helytartója című drámáját, vagy nem idegen tőle Sütő András Káin és Ábeljének üzenete – ha összecsombolyodva, kínok kosarában is, de élni –, annak aligha kell magyarázni bármit is a képes beszéd erejéről, s nem utolsósorban a drámaíró felelősségéről.
A rendszerváltás óta más időket élünk. Romániában is a hirtelen jött szabadság lett az úr. S felnőtt lassan egy írónemzedék – a Serény múmia és a Nagy kilometrik tagjairól beszélek –, amelynek már nem kell gúzsba kötve táncolnia. Szabad a parkett, és az író olyan táncot mutat be, amilyet akar. Csupán tehetségétől, ízlésvilágától, emberségképétől stb. függ a produkció milyensége, mondanivalója, hatóereje.
Hogy Székely Csaba hozzájuk tartozik-e, nem tudhatni. Némelykor az egy kissé fanyar nyelvével az ő kabátjukat viseli, ám azt is szívesen ledobja magáról, hogy ne szorítson. Szabad akar ő lenni, hogy ebben a törvényeket nem vagy alig ismerő szabadságban lubickolhasson. Semmi bajom nem volna vele, ha nagyképűen nem akarná átlépni a dráma klasszikusait – lenne mit tanulnia –, ha tehetségét (?) nem áldozná föl a pénz és egy más (liberális) eszmevilág oltárán. Láthatóan, adják alá a lovat – ilyen még nem volt, végre drámában is kimondja valaki igazul az erdélyi valóságot! –, s ahelyett, hogy visszautasítaná az érdemtelenül a fejére hullott babérokat, szívesen mutatkozik dicsfényben. A minap megjelent Népszabadság-interjú bevezetője nem kevesebbet állít az íróról: „A bányák mélyéről jön, hogy az irodalom egén tündököljön. Ma már a Marosvásárhelyen élő
Székely Csabával, a Bánya-trilógia szerzőjével azonosítják az egész erdélyi drámairodalmat.”
Kétségkívül ilyen körülrajongásban – hogy mennyire hamis értékszemléletet tükröz, arról most ne beszéljünk – nehéz megállni, pontosabban nehéz józannak maradni. Mert ha az író önelégültségből nincs tisztában saját irományának súlyával – a nagyok többé-kevésbé mindig tisztában voltak –, legalább a szakma figyelmeztesse: megállj, odébb van még a Kánaán. S akkor talán kételkedni fog, s bölcsen másokra hallgatva, pokolba taszított „hősei”, szereplői helyett maga fog pokolra szállni.
Mert a felülről való ítélkezés nem sok jót szül. Csak annyit – egy kis körben pillanatnyi sikert –, hogy az íróságban jól érezze magát az ember. Elevickéljen azon a tengeren, amelyen a bóják – egy Shakespeare, egy Csehov, egy Tennessee Williams – egyben világítótornyok is. S ők csak azoknak mutatják – valljuk be, viharokkal telve – az utat, akik nem hunyják be a szemüket.
Székely Csaba drámáiban behunyt szemmel ítélkeznék? Szó se róla. Csak keresett, túlpoentírozott mikroszkopikus pontossága rakott szemére hályogot. A fűszálat szálfának képzeli, s ahelyett, hogy a kertről, az erdőről – az emberiség-rengetegről – szólna, megelégszik az extrém helyzetek, a furfangos kitalációk, a trendit meghatározó témák dialógussá fokozásával. Minden hihetetlenre – nem sci-fi íródik! – jön egy még hihetetlenebb, s evvel be is záródik a kör.
Csakhogy a konstruált nyelv – a mostani kánon megannyi nagyja szok így beszélni („nem-e rendőr?”, „nem-e amiatt beszélgetnek?” stb.) –, a jópofáskodásnak tűnő, az alak jellemét csupán székelycsabásan megrajzoló trágárság („indítsad be a szaragyú kocsidat, és vegyed be a kipufogóját a szaragyú szádba”; „Feldughatod az újságodat a vigyorgó seggedbe!” – Bányavirág; „A Duna partján szoptátok az anyafarkas faszát!”; „Nekem se járt el a szám a plébános levágott tökéről, te szar!” – Bányavakság; „a kutyák ragacsos faszába bele!”; „S a csupasz, levágott pöcsű emberek az Isten házába valók-e?” – Bányavíz [az utóbbi kettő egy katolikus pap szájából]) inkább feltűnést keltő, a színházba a mocsokért járó réteg kielégülését szolgáló beszédmodor, mint az alakok személyiségét tudatosító jellemfestő szándék.
(Mese, mese, meskete) Erdélyt valamennyire, a sok évtizedre visszanyúló erdélyi falukutató mozgalmat és a bányát is (saját szerencse) jól ismerem. S a bányabezárásokkal, elszegényedéssel, munkahelyvesztéssel „tarkított” tragédiákat is. A föld csak ott nem forog, ahol nem forgatják. Márpedig modern korunk az életformaváltással, a kényszerű ide-oda költöztetéssel – akarjuk, nem akarjuk – nagyon is forgatja. A drámaíró erdélyi faluját is – közép-európai sajátosság? – kifordította magából, szenvedésözönt hozva az ott lakókra. Mihály mondja, a Bányavirág megkeseredett orvosa: „Itt mindenki idióta. S mióta bezárták a bányát, azóta még idiótább mindenki. A munkanélküliség a legjobb idiótagyártó találmány.”
Van benne igazság. Viszont, hogy ez az igazság hathatósan éljen, furtonfurt módszerrel ki kellett agyalni a valóságot meghamisító, „szociológiailag” abszurd faluképet is. A „vén takony”, vagyis az apa (nincs jelen a színen) haldoklik. Azért van elátkozva – a papír nem bírja el a kiátkozás itteni megannyi formáját –, mert a fekvő beteg két év óta csak parancsolgat felnőtt gyermekeinek, s végül – ez a slusszpoén – az örökséget sem rájuk, hanem az egyházra hagyja. Felesége fölakasztotta magát a macska megdöglése miatt – az orvos táskájából kilopott morfium végzett az állattal –, de ez ebben a környezetben nem újdonság. Mindenki iszik, mindenki fölakasztja magát – a főhős Iván és az egy kissé Csehov-alakra hajazó orvos, Mihály csupán azért él még (különben mindketten élő-halottak), hogy legyen, aki káromkodásözönben „végigmondja” a történetet. Persze nemcsak a rossz emberek nyúlnak a kötél után, hanem – láss csudát! – némely jó is. (A szomszéd például azért tett a nyakára hurkot, hogy felesége nyugodtabban beleszerelmesedhessen a dúvad Ivánba.)
Mese, mese, meskete. Szó se róla, a rövid, poénra kihegyezett alpári mondatok peregnek – Spiró György Csirkefejének beszédmódja ehhez viszonyítva szenteltvíz –, s a szituációknak is megvan a drámai élük. (Legjobban a Bányavirágban, a többiben csökkenő, „elkozmásodó” mértékben.) Csak a kitaláció – agyament konstrukció – ezer formáját tudnám feledni. Persze, ha ez nincs, nincsen új Erdély-kép. Márpedig enélkül, legalábbis egy bizonyos közegben, a siker sincs biztosítva. A drámaíró mindezt figyelembe véve kétségkívül éles szemmel dolgozik. A Bányavirág túlontúl meghökkentő meséjére a Bányavakság rátesz még egy lapáttal (hogy maradjunk „szakmaközelben”, szívlapáttal).
A falu polgármesteri címéért versengő két alak, Ince és szomszédja, Izsák ütközik meg egymással. Szapulják, fojtogatják egymást. Az előbbi, akiről később ki fog derülni, hogy igencsak lopott, méghozzá egy erdőnyi fát, egy házhoz hívott rendőr (a román Florin) segítségével akarja ellenlábasát maga alá gyűrni. De Izsák sem akárki, a Turul Zászlóalj Harcosainak tagja. Két százkilós tisztet azért vert agyon a katonaságnál, mert azok „szólni mertek neki, hogy ne rovásírással töltsön ki egy űrlapot”. Egy normális olvasó itt abbahagyja a történetet, és kimegy a levegőre sétálni. De akkor sok mindenről le fog maradni. Például arról, hogy Izsák végső soron otthagyta a Turul Zászlóalj Harcosait, „mert őszerinte túl liberálisok voltak”. Persze a beszédmódját nem hagyta el: „Erőt, békét, magyar igazságot! A szarrágó barom kurva seggfej bátyád merre van?”
A fiatalok természetesen ebből a faluból is mind elmentek (egy községben vagy háromban dúl az élet?, ennyi ökörség ritkán sűrűsödik össze egy helyen). S „aki még nem ment el, az felakasztotta magát”. Minthogy Ince egy „szőrös oláht” is házhoz hívott (Florinnak neveztetik), hogy saját „igazát” megcövekelje – és természetesen, hogy a másikat besározza –, bepillantást nyerhetünk a román–magyar együttélés (mocskolódás!) papírízűen kihegyezett titkaiba is. Izsák, ahogy illik, magáévá teszi ellenfele lányát (aki az egyetemi tanulmányait abbahagyta, s „három kurva éve” egy hipermarketben takarít), s olykor-olykor valódi fogát is kivillantja (Florin megjelenését értelmezve): „És idejönnek beleverni szőrös orrukat a mi dolgunkba. Nem lesz itten soha magyar autonómia, ha mindenféle szőrös kérdésekkel jöhetnek ide kedvük szerint mindenféle oláhk!”
Sok mindent görget a történet. Az egyetemi professzorokat Kolozsvárt, hogy meg ne bukjon a tanuló, természetesen le kell fizetni. A bozgorságról is szó van, a „Kossuth Lajos azt üzentét” is eléneklik (Florin: „Mondd meg nekem, miért kell várni még egyszer üzenjen az a Kossuth Lajos?”), s a kis bűn (az egyetemista lány tízévesen csupán azért nyerte meg a templomi szavalóversenyt, mert megengedte, hogy a pap belenyúljon a bugyijába) és a nagy bűn is terítékre kerül (ez utóbbi: a lopós polgármesterjelölt húga felelős a férje haláláért). Érdekes, hogy Izsák a rendőrt eltünteti? Semmiség. A fontos az, hogy „Izabella érettségi képe helyett egy Nagy-Magyarország-térkép lóg a falon”.
Hihetetlennél hihetetlenebb történetek, „politikai marcipánnal” nyakon öntve, az ember azt sem tudja, hogy a kitalált erdélyi falu sarát vakarja-e le a cipőjéről, vagy áldozzon – azt hívén, minden író erkölcscsősz – a marionettfigurák meseien sokszínű kalandjának. De mindez még semmi a nagy trouvaillehoz, a Bányavíz (nyugodtan mondjuk így) aljas mesketéjéhez viszonyítva. A katolikus pap, Ignác háza maga a fertő. (Itt is megtudhatjuk: a fél falu öngyilkos lett, a másik fele pedig beköltözött a városba. Az a pár ottmaradt annyira szerencsétlen, hogy még kötélre sem tellett nekik, hogy fölakaszthassák magukat.) A pap iszik, mocskos szájú, a huszonhat éve a szemetesvödörben talált, jobb sorsra érdemes gyermek nemi vágyainak kielégítője lett. (A fiú álló pöcsű meg pöcs nélküli alakokat formázó kis szobrokat farag, hogy az oltárra helyezhesse őket; sanyarú sorsáról „tenger”-versben regél.) Ignác pap a tanítót és tizenhat éves lányát befogadta a paplakba, mert a házuk leégett. Bonyodalom bonyodalomra, a pap a tűzvészt kihasználva lopott, a fiatalok a szerelmi gőzben egymást szapulva egymásnak esnek: „Az a tetves, geci református?”; „Rendes katolikus gyermeked lesz, a kurva életbe!” stb. (Istenem, sok száz évvel ezelőtt Tordán valóban kinyilvánították-e a vallások testvériségét?) Hogy nagyobb legyen a zűr, mindenki alatt meginogott a talaj. Ignác atya a pulpituson (házi oltáron?) a Kisded születését ünneplő szentbeszédét gyakorolván nevelt fiát orális szexre kényszerítette. Rab a rabot? Borzalom. Mindez, nesze neked modern erdélyi falukép!, az írói utasításból tudható meg. („Ignác kifújja magát. Kijön a pulpitus mögül, felhúzza a sliccét, fogja a kabátját, és kimegy. Márton előmászik a pulpitus alól, megtörli a száját. Arcán ütésnyom, szemöldökén ragtapasz.”) Mondanom sem kell, a pap viselt dolgait a püspök majd el fogja simítani.
Itt a vége, fuss el véle! Csak az olvasónak nem nagyon van kedve futni. Dühöngeni? Arra sincs indíttatásom. Ha van felvevőpiac ilyen színművekre, tessék, szabad a gazda! Mindenki élvezze úgy, ahogyan akarja. Pár szót azért valaminő dramaturgiáról is illenék szót ejteni. Például Csehov csendjeinek a sokféleségéről: az azonnali csendről, a késleltetett csendről, az irgalom és megbocsátás csendjéről stb. Mindazon „csendekről”, amelyek meghatározzák a szereplők tartását, a figurák beszédmódját is.
Ha az összes szereplő ugyanazzal a nyelvhasználattal él – ugyanolyan modorban beszél –, valami hibádzik a jellemfestő szándékban. Székely Csaba gyors pörgése nem modern színházi habitus, hanem egy mértéket nem ismerő író – nehogy avantgárdnak gondoljuk, attól messze van – akaratlan önleleplezése. Fiatal tollforgatónk a föntebb említett klasszikusoktól, Tamásitól, Páskánditól, Sütőtől és Székely Jánostól fényévekre van. S „bányabarangolása” az igazi kortárs erdélyi drámához viszonyítva is – elég legyen Visky András műveit említenem – csupán másodlagos, harmadlagos jelenség.
(Magvető, 2013)
Kortárs2014. november 18.
Tamási „más világa” a Tháliában
Két hete a bukaresti Országos Színházi Feszitválon (FNT) lépett fel a Tomcsa Sándor Színház társulata, hétfőn pedig a székelyudvarhelyi teátrum Rendes feltámadás című, Tamási novellája alapján készült előadása nyitotta meg a budapesti Thália Színház egy hónapon át tartó színházi seregszemléjét, a Határon Túli Hétfőket.
A Thália Színház november 17. és december 15. között négy, határon túli színtársulatot lát vendégül. A rangos seregszemlére a székelyudvarhelyi színház után a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az Újvidéki Színház, végül pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata is meghívást kapott.
A temesváriak a Futótűz című előadással, a marosvásárhelyiek pedig a Figaro című produkcióval lépnek fel a Tháliában. „Örültünk a Thália Színház meghívásának. Ráadásul tévéfelvétel is készül a produkcióról. A színház elillanó művészetében ez a felvétel mégiscsak egyfajta maradandóságot fog jelenteni. Az előadás egyébként az olyan régi magyar filmek hangulatát idézi, mint a Ház a sziklák alatt. Színvilágában is szépia színű az egész történet. A díszletben pedig olyan cándra (deszkavágáskor keletkező, gyenge minőségű famaradék – szerk. megj.), hegyes bútorok, nonfiguratív dolgok vannak, amikről nem lehet tudni, hogy tákolmány vagy micsoda. És az egész nagyon intim” – nyilatkozta a meghívással és a színművel kapcsolatosan a Thália honlapján megjelent interjúban Csurulya Csongor, a darab rendezője, a székelyudvarhelyi társulat művészeti vezetője még a fellépésük előtt.
A fogadtatással kapcsolatosan úgy vélekedett: nincsenek aggályai afelől, hogy a budapesti közönség Tamási világának minden apró nüanszát érteni és érezni is fogja, azaz vevő lesz a színpadon megelevenedő „más világra”.
A Tomcsa Sándor Színház társulatának egyébként nem ez az első fellépése a budapesti Thália Színházban, korábban még két alkalommal léphettek fel: 2012 májusában Kiss Csaba Csehov-novellákból összeállított darabját, a De mi lett a nővel? című stúdió-előadást (rendező Tóth Árpád) játszották a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjének első kiadásán. A szemle második kiadásán, 2013-ban Szálinger Balázs Köztársaság (rendező Telihay Péter m.v.) című nagyszínpadi drámáját mutatták be.
Simó Márton
Krónika (Kolozsvár)2014. november 29.
Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”
„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével.
– Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását?
– Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik.
Csatlós Lóránt
1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja.
Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el.
Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek.
– A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba?
– A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába.
A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel.
Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell.
Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még.
– Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne.
– Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem.
El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm.
Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget.
Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük.
– Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie?
– A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni.
Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van.
– Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól?
– Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni.
Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak.
– Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását?
– Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett.
A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban.
Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?!
Molnár Judit |
Krónika (Kolozsvár)