udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 99 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99

Névmutató: I. Rákóczi György /erdélyi fejedelem/

2015. január 14.

Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. január 28.

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 14.

Gyulafehérvár patinája
Felújítják a székesegyház tornyát 
Az ezeréves gyulafehérvári püspökség, későbbi érseki székesegyház déli tornyának renoválásában a budapesti Teleki László Alapítvány segíti az érsekséget a SEE (South East Europe) finanszírozási keret örökségvédelmi programján keresztül.
A vissza nem térítendő támogatás értéke 377 ezer lej, a végeredménytől azt remélik, hogy a tornyot sikerül még szorosabban bekapcsolni az idegenforgalmi vérkeringésbe.
A Szent István király által alapított erdélyi püspökség, majd az 1991-ben érseki tartomány rangjára emelt egyházmegye székhelyeként a Szent Mihály-székesegyház évről évre turisták tízezreit vonzza. Egy évvel ezelőtt adták át déli kapuját, ezúttal pedig a tornyot renoválják. A hányattatott sorsú székesegyházban temették el többek között Hunyadi Lászlót, Bethlen Gábort és I. Rákóczi Györgyöt is, bár a sírokat a történelem folyamán többször is feldúlták. Sírboltjában 11 erdélyi püspök nyugszik.
A székesegyház annak az ókeresztény templomnak a helyén épült, melyet mintegy ezer évvel ezelőtt Szent István király alapított, és amely valószínűleg a Vata-féle pogánylázadáskor pusztult el. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. május 19.

A sokszínű Erdély
Erdély lakosságának a fejedelemség korában is sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része. Rövid nyugalmi időszakaiban csak részben tudta pótolni veszteségeit, amely főleg a magyarság népi erejét sorvasztotta. A háromba szakadt ország idején az egykori Magyar Királyság minden harmadik lakosa Erdély mindenkori fejedelmének volt az alattvalója. Az itt élő népesség a fejedelemség fennállásának másfél évszázada alatt úgy általában, időnként pedig katasztrofális mértékben csökkent. A XVII. században, eltekintve Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának három és fél évtizedétől, Erdély népeit állandó rettegésben tartották a háborúk, az éhség és a járványok. Különösen nagy pusztítással járt a tizenöt éves háború és Bocskai Habsburg-ellenes fellépése.
Az 1606-os bécsi béke után közel fél évszázados viszonylagos nyugalom és béke következett, majd az évszázad utolsó évtizedei, a törökök kiűzése Európából zaklatták föl Erdély békéjét. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal egy évszázadon át hadak pusztították a termést, az éhezésben legyöngült embereket pedig a járványos betegségek.
1600–1711 között öt nagy pestisjárvány pusztított, így a felnőttkort megért háromnemzedéknyi emberiség minden tagjának legalább három járványt kellett átvészelnie. Ez súlyos következményekkel járt az ország népesedési viszonyaira nézve. Falvak néptelenedtek és tűntek el, míg mások népessége részben vagy egészében cserélődött ki. Nem lehet számszerűleg pontosan megállapítani a népességveszteség méretét, de a szamosújvári és kővári várbirtokhoz tartozó falvakban, például, a XVI. század derekán 17 500 magyar, 2000 szász és 13 200 román élt. A századforduló pusztító háborúiban a magyarság lélekszáma 85%-át, a szászság 88%-át, a románság 45%-át vesztette el, így 1603 után a nemzetiségi arány visszavonhatatlanul megfordult: 2500 volt a magyar, a románság 7200 főt számlálhatott, míg a 250 főre apadt szászság úgyszólván számba sem jövő népelemmé vált. A magyarság kisebbségbe szorult. Az igazán nagy néppusztulást azonban az a török–tatár büntető hadjárat okozta, amelyet a Porta küldött 1657–1661 között a fejedelemségre – II. Rákóczi Györgynek a lengyel trón megszerzésére tett szerencsétlen próbálkozását megtorlandó. Evlia Cselebi török történetíró leírja, hogy a dúló hordák a falvakat felgyújtották, lerombolták, a foglyokat vagy vásárra vitték, vagy kardélre hányták. Egy 1674-ből származó históriás ének a Barcaságot ért hasonló megpróbáltatásokról tudósít.
Erdély társadalmának sokszínűségét a többnyelvűség mellett a hitbeli, felekezeti sokféleség is gazdagította. A római katolicizmus mellett a románság révén erős volt az ortodoxia jelenléte is. A reformáció elterjedése tovább bonyolította a vallási toleranciájáról elhíresült Erdély felekezeti térképét, hiszen rövid idő alatt a hitújítás szinte valamennyi áramlata megjelent, és gyökeret eresztett itt. A székelyek katolikusok maradtak, a szászok Luther követőiként az augsburgi hitvallást fogadták el, a magyarság nagyobb része kálvinistává, egy kisebb része unitáriussá lett. De teret hódított a szombatosság is, mert Bethlen Gábor befogadta az új keresztényeknek nevezett anabaptistákat, és letelepítette őket Alvinc térségében, szintén ő vette védelmébe a zsidókat, és tette lehetővé, hogy a menekültek itt új hazára leljenek. Apafi Mihály idejében pedig az örmények érkeztek fejedelmi engedéllyel Szamosújvárra és Erdély más vidékeire.
Erdély népeinek e nyelvi, felekezeti sokfélesége meggyőzte a vezetőket, hogy a fejedelemség függetlenségének fenntartása, csak úgy lehetséges, ha sikerül a sok nép és sok felekezet között az együttműködést biztosítani. Az erdélyi társadalom önszerveződése és önvédelmi törekvése eredményeként jött létre még 1437-ben a három rend – a vármegyei nemesség, a székelység és a szászság egyezsége, az „unio trium nationum” és ez az unió lett a későbbi fejedelemség társadalmi, politikai alapépítménye. A belefoglalt „natiók“ társadalmi tényezők voltak, nem faji, nyelvi, nemzeti alapon szerveződtek. 1614-ben a Medgyesi országgyűlésen a fejedelem a három nemzet unióját így határozta meg: „…az három nemzetség között hazánknak megmaradására való szent egyesség, melyet minden rendnek szükség pacis et belli tempore erős vigyázással őrizni és az hazának megmaradásának terhét valamiből kevántatik, egyenlő értelemben viselniek.”
Az unió, lévén rendi intézmény, nem irányult valamelyik etnikum ellen, nem zárta ki egyik vagy másik népet soraiból. A kiváltságos, a társadalom politikai tényezőjének számító rétegek szövetsége volt, melyeknek képviselői alkották az országgyűlést.
Szerkesztette: Murvai Miklós
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2015. május 19-én, kedden 18 órakor a Jelen Ház nagytermében ismertető előadás-sorozatot indít Erdélyről. Az irodalmi, videovetítéssel egybekötött, Erdélyre hangoló indító előadásra várjuk a szűkebb Pátriánk múltja iránt érdeklődő, a közös jövőért tenni akaró honfitársainkat.
Az est meghívott előadója: Olasz Angéla, Márki Sándor-díjas nyugalmazott történelemtanár.
Közreműködnek: Tóthpál Eszter, Gál Zoltán és ifj. Tóthpál Béla. Házigazda: Murvai Róbert Dávid, társszervező: Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. július 21.

Hazát kaptak, népsorsot vállaltak
– interjú dr. Száva Tibor Sándorral –
Valóban így volt és ma is így van. Az üldözött, ma is üldözés alatt álló s élő örmények a magyar nép sorsát vállalták rezzenéstelenül, panasz nélkül. A Fogolyánok, Gajzágók, Szávák, Patrubányok s annyi más család, nemzetség magyarrá, székelymagyarrá vált, jó részük ma is őrzi katolikus vallását. Ismeretlen viszonyulásokat és ismeretlen megaláztatásokat ismerhetünk meg dr. Száva Tibor Sándor) könyveiből. De az is igaz, hogy sokkal könnyebb volt a török, Habsburg elnyomatásban magyar–örményként élni, mint a románokéban. Beszélgetésünket közöljük, hogy örök tanulságul szolgálna s figyelmeztetőként.
– Ismerhetünk olyan írót, néprajzost, orvost, akinek második hivatása volt az írás. Hiszen a hivatást nem lehet egy-egy diplomához kötni. Hogyan kezdte a „mellékállást”?
– Kisgyerekként a könyv szerelmese voltam, és mindent elolvastam, ami a kezembe került. Azonban a tényleges írásra egyetemista koromban került sor, amikor az anyagi gondok miatt kényszerültem beszállni.
– Tudom: Brassóban a Brassói Lapok elődjéhez, az Új Idők egyik rovatához, amelynek témája a „magyar műszaki nyelv” megtartása volt.
– Az egyetemi ösztöndíj mellett semmilyen jövedelmem nem volt, de özvegy édesanyám is csak 40 lejt kapott a kollektívtől. Így hát ő is rászorult a támogatásra. Így kezdtem írogatni az újságnak, ahonnan kapogattam 80 vagy 100 lejt a beadott írásokért. Az egyetemistákat ilyen tekintetben Madaras Lázár támogatta igen önzetlenül. A későbbiekben valóban a foglalkozásom és a műszaki írásaim mellett a családkutatási írások töltötték ki életem egy jó részét. Már gyermekként sokat olvastam, aztán egyre többet hallottam az apai ághoz kötődő örményekről, de róluk, főként a székelyföldi örményekről könyvekből keveset lehetett megtudni. Közben a gondviselés akaratából nálam egyre gyűltek és gyűltek a székelyföldi magyar-örményekre vonatkozó értékes dokumentumok, és rájöttem, hogy ezek írásos közlés nélkül elvesznének a népközösség számára. Lelkiismereti kérdésnek tartottam kiadásukat. Sajnos, a szocializmus éveiben Erdélyben erre nem is lehetett gondolni, így csak 1995-ben sikerült kiadnom az első ilyen tárgyú könyvemet. A későbbi köteteim forrásanyagát sok éven keresztül gyűjtöttem szerencsével és nagy kitartással, miután már hazalátogathattam Bécsből. Könyveim dokumentáltságát a semmiből kellett előbányászni, mert például Csíkszépvíz esetében sosem készült hivatalos összeírás vagy demográfiai felmérés a családokról. Itt a vezérlő elv az volt, hogy hagyjunk valami értelmes dolgot az utánunk következő nemzedékre, és eltűnésünk után ne mondhassák, hogy na, ez is hiába élt.
Feltáratlan múlt
– Igaz, a Romániához odaloccsantott magyar területeken még az is politika, ha egy magyar gyerek megszületik. És itt az örmény–magyarok, a székellyé vált örmények is osztoznak a sorsunkban!
– A Kárpát-medencei magyarság felszámolása csak idő kérdése, hiszen a gyerekszületések olyan arányban csökkennek, hogy ennek hatása eltűnésünkhöz vezethet. Ennek kiinduló pontja az a politika, amely a határon túli magyarságot érinti. A székelységet megalázó módon kisebbségként tüntetik fel még a jelenlegi erdélyi magyar pártok is, de mások is, ahelyett, hogy az őshonos nép megnevezést használnák, mert ezzel már egész másként lehetne érvelni a nemzetközi fórumokon. A székelység őshonos nép a Kárpát-medencében, és ha ez így van, akkor az ENSZ alapokmánya szerint joga van az önrendelkezéshez és a saját nyelvhasználathoz. Jelenleg csak erre a mindenki által elfogadott két alapokmányra lehet hivatkozni (sajnos erre a legkevesebbet hivatkoznak az elhivatottak, pedig jogilag az egyetlen járható út lenne), amely a megmaradást és a jövőt jelentené az erdélyi s benne a székelyföldi családok számára.
– Örménységi kutatásaiban milyen területeken találkozott eddig ismeretlen adatokkal, irányulásokkal?
– A családnevünket tekintve magyarörmény családban születtem, de ebből 350 év távlatából csak a származástudat maradt meg. Én székelynek tartom magam, hiszen a négy nagyszülő közül csak egy volt örmény származású. Édesanyám családja, a csíkdánfalvi Albert család 1638-ban I. Rákóczi Györgytől nyert felvételt a székely lófők rendjébe. Az erre vonatkozó dokumentumot maga Rákóczi és Márkosfalvi Márton szertartásmester látta el kézjegyével. Balázs Teréz apai nagyanyám szintén „primor“ székely családból származott. Amíg gyermek voltam, egyáltalán nem tudtam az örmény felmenőkről, ez a kérdés csak 1959-től, apai nagyapám halála, de mélyebben főleg az apám halála után, az 1960-as évek közepétől kezdett foglalkoztatni. Bizonyos korok történelmének tisztánlátására idő kellett, hogy kialakulhasson egy szilárd kép a jó irányú meggyőződés felé. A mindenkori hivatalos történelmi szemlélet és irodalom felületesen nyújt ismereteket az avatatlan szemlélőnek. Elfelejtett erdélyi nagy történészek munkái ritkán kerülnek nyilvánosságra, munkásságuk homályban marad a mai fiatalság számára. Csak példának említem a szépvízi Balás Bélát, akiről szülőfalujában nem is hallottak, pedig kiemelkedő munkássága volt a két világháború között. Nem ismeretes pl. a Cziráky-féle összeírás sem, amely 1821-ben jelent meg, pedig ez olyan ismereteket adott Erdélyről, amelyeknek napjainkban is figyelemreméltó helyet kellene adni. A gyergyói és a szépvízi örmény családok kutatását nem lehet elvonatkoztatva, külön vizsgálni. Sőt, a kutatások sajátos részterületén a diaszpóra-kutatásban mind az erdélyi, mind a galíciai örmény diaszpórák is, mint katolikus vallásra áttért újkori örmény diszpórák, lényegében azonos kutatási egységet alkotnak. Ehhez hasonlóan ugyanígy nem lehetne az erdélyi örmények történetét se elkülönítve vizsgálni pl. a galíciai örmények hagyatékától, vagy a Moldvában maradt hagyatéktól sem.
Az eltüntetett temető
– A brassó–bolonyai könyve ismét mérnöki pontosságú, nemzetiségi és egyben népességüldözési és bűnözési könyv, szintén Romániában.
– Néprajzi, népességrajzi is. Ez több mint tisztelet egy szintén üldözött népesség, istenhit el-kiirtásáról. 1995-ben jelent meg nyomtatásban az első könyvem, és most, 2015-ben a nyolcadik, amelynek címe Az eltüntetett brassó–bolonyai evangélikus temető. Az internetes oldalakat böngészve sok brassói vonatkozású egyháztörténeti írás van közölve, viszont egyetlen sort sem találtam a Brassó központjában 1987-ben megsemmisített magyar evangélikus temetőről. Pedig ez a kommunizmus egyik legnagyobb bűne volt egy magyar egyházi közösség ellen, és nem is magyarázható ez a szörnyű tett, mert a mai napig nem építettek semmit az eltüntetett temető helyébe. És akkor feltevődik a kérdés: miért is kellett eltüntetni ezt a régi pantheon temetőt? Csak! Csak úgy. Mert most magyarok nyugszanak itt a föld alatt ismeretlenül, meggyalázva holtukban is. Ezért tartottam fontosnak megírni az elhunytak neveit, hogy az utókor neveiken keresztül méltón emlékezhessen rájuk! A könyv felhozta 100 év elhunytainak neveit, mikor és hol születtek, foglalkozásaikat, Brassó régi utcaneveit, mikor és milyen betegségben haltak el. Közvetlenül is érintett vagyok itt, hiszen a feleségem édesanyja és nagyszülei is itt nyugszanak jeltelenül, valahol.
– Hogyan látta és látja az örménység sorsát, jövőjét ma?
– Az Erdélybe betelepült örmények mai utódai már nem örmények, és ez minden kulturális, szellemi és nyelvi argumentummal alátámasztható. Ami megmaradt, azt úgy hívják, hogy származástudat, de ezen kívül semmiről sem lehet beszélni. Az idegen területen töltött 700 év, amely embert próbáló önfenntartó küzdelmekkel járt, az anyanyelv feladásával is párosult. Erre lehet mondani: népek sorsa! A jövőt illetőleg valósnak kell elfogadnunk azt a visszafordíthatatlan folyamatot is, amely szerint az erdélyi magyarörmények a kunok, besenyők és jászok sorsára jutottak az élő közösségi hagyományok feladásával. Ami pedig utána bekövetkezett, azt úgy nevezik, hogy teljes asszimiláció.
– És a magyarságét ugyanitt?
– Az erdélyi magyarság jövőjére vonatkozólag lényeges megállapítás lenne, hogy csatolt területeken élő etnikai népcsoportoknak területi önrendelkezést és nyelvhasználatot kell biztosítani. Ez igazságosabban oldaná meg a sokat emlegetett autonómia fontos kérdéseit. Mit jelent a székelységnek a jövő a Kárpát-medencében, s benne a székelyföldi családoknak? Pillanatnyilag a legnagyobb kihívás a megmaradás, és ebben nagy szerepet játszik az a tény, hogy az elkövetkező évek népességi adatai hogyan alakulnak. Ha ez igen nagy negatív elmozdulás lesz, akkor a jövő egészen másképp alakul. A számszerű fogyatkozás következményeit előrevetíteni igen tragikus dolog lenne egy nép számára!
Czegő Zoltán
Száva Tibor Sándor /sz. Csíkszereda, 1944. jún. 14./ ma Bécsben élő gépészmérnök, műszaki szakíró, helytörténész, az MTA köztestületi tagja. Könyvei:
A csíkszépvízi Száva család - erdélyi családtörténet (Győr, 1995; új, bővített kiadása Csíkszereda, 2000); Szépvízi magyarörmények nyomában (Győr, 2003); Magyarörmények az első világháborúban (Budaörs, 2004); Erdélyi magyarörmények az első világháborúban (Csíkszereda, Alutus, 2005); Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában (Csíkszereda, Alutus, 2008), Székelyföldi magyarörmény családok /Csíkszereda, 2012/,
Biblioteca Barcensis - Az eltüntetett brassó-bolonyai evangélikus temető
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. augusztus 3.

Ortodox teológusból református prédikátor
Mihai Androne galaci filozófus különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést pályafutásának fordulatairól, hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
Első dobrudzsai etnoszportyám elején, egy dunai kompkikötőben találkoztam Nagy Endre galaci református lelkipásztorral, aki környékbeli török, illetve tatár kapcsolatait volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Az alkalmat kihasználva, interjút is készítettem a „püspökségnyi” szórványterület lelkészével. Ha nem sürgetett volna a ritka kompjárat – főleg beszélgetésünket befejező mondatai hallatán –, szívesen elidőztem volna néhány órát a balparton, hiszen felettébb érdekes, mondhatni, példa nélküli történettel ajándékozott meg: „Szombaton konfirmáció lesz, a konfirmandusunk egy román egyetemi tanár, aki nemrég tette le a doktorátust. Jászvásárott elvégezte a filozófiát, utána Bukarestben az ortodox teológiát, majd kapott egy ösztöndíjat Svájcba, ahol egy református lelkészcsaládnál lakott. Teljesen »megmételyezték« a kálvini tanok.”
A megszállott egyetemre járó
Néhány napja egy, az interneten lappangó galaci információ emlékeztetett kilenc esztendővel ezelőtti mulasztásomra. Az újsághír szerint Mircea Eliade-szimpóziumot tartottak a Galaci Al-Dunai Egyetem Filozófia Fakultásán. Az egyik értekezés szerzője Mihai Androne egyetemi előadótanár volt. „Megvan az én emberem!” – heurékáztam egy nagyot, és azon frissiben felvettem a kapcsolatot Nagy Endre szórványlelkésszel.
Endre tiszteletes nem csak pásztoroltja elérhetőségeit bocsátotta a rendelkezésemre, hanem maximálisra szította érdeklődésemet reménybeli riportalanyom iránt: „Mihai testvérünk azóta is egyik legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Egy csomó zsoltár és dicséret szövegét megtanulta magyarul, érces hangja valósággal bezengi a templomot. Minden istentiszteletünkön jelen van.”
Nem a legalkalmasabb pillanaban veszem fel a kapcsolatot Androne tanár úrral, éppen hallgatóit vizsgáztatja, de biztat, hogy villanypostázzam el a kérdéseimet, ahogy véget ér a szesszió, rögtön megfogalmazza a válaszait. Nem vagyok híve az e-mail-küldeményekbe csomagolt interjúformának, hiszen a közvetlen beszélgetés hangulatát semmi se pótolhatja, de ahogy mennek a kérdések, jönnek az újabb kérdésekre ösztönző válaszok, mégis kirajzolódik számomra riportalanyom friss szellemisége, személyiségének varázsa. Előzetes információim beigazolódnak: a román értelmiségi elit egyik, számos tudományban jártas, minden spirituális értékre fogékony képviselőjét van szerencsém faggatni, akinek arculatát sajátos dimenzióval gazdagítja a „kálvinista” orientáció.
Javaslatot teszek arra, hogy vázoljuk fel fordulatos pályafutásának lényegesebb fázisait, diákéveitől kezdődően. A jászvásári Al. I. Cuza Egyetem hallgatója „indulásból” tanújelét adta sokoldalúságának, hiszen a szellemtudományok, a humianórák több ágát művelte, foglalatosságai egyaránt kiterjedtek a szemiotikára és a szociológiára, illetve a pszichológiára épp úgy, mint a pedagógiára.
„1993-ban fejeztem be tanulmányaimat a Filozófiai Fakultás történelem-filozófia szakán – idézi pályája kezetét –. Frissen diplomázott tanárként kerültem Galacra, ahol a Sf. Andrei Teológiai Szeminárium keretében gazdaságtani ismereteket, lélektant, logikát, keresztény pedagógiát és egyháztörténelmet tanítottam hat éven keresztül. A galaci tanintézményben igen igényes, komoly oktatás folyt. Katonás rend uralkodott, a hallgatók szigorú fegyelemnek voltak alávetve, bentlakásban laktak, és csak kilépővel hagyhatták el az épületet. A tanáriban a laikus professzorok sokat beszélgettek a teológiai tárgyakat előadó lelkészatyákkal, sűrű eszmecsere zajlott, könyveket cseréltünk egymással. Akkor kezdtem olvasni teológiai munkákat. A hely szellemének hála kerültem közelebb a valláshoz, egyre jobban érdekeltek a hit kérdései. Odáig jutottam, hogy elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a szisztematikus teológia tárgykörét. Arra törekedtem, hogy a teológia tárgyát, ismereteimet átfogó rendszerbe foglaljam. Rá kellett jönnöm, mennyire szoros kapcsolat van a teológia és a filozófia között. Azóta bizonyossá vált számomra, hogy nem válhatsz jó filozófussá, ha nem rendelkezel alapos keresztény teológiai ismeretekkel, és ez fordítva is igaz: nem válhatsz jó teológussá, ha nem rendelkezel szilárd filozófiai felkészültséggel. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi filozófia az »igazhitű«, az »ortodox« keresztények teológiája. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben felvételire jelentkeztem a Bukaresti Teológiai Fakultásra, ahová bekerülve ortodox pasztorális teológiára szakosodtam.”
Egy „felbujtó” könyv hatása
A Mihai által mondottak alapján kínálkozott számomra a kérdés: erős vallásos orientáltságának voltak-e gyermekkori, családi előzményei, netán papok is a felmenői között? Felvetésemre adott válaszából kiderül, ilyen jellegű közvetlen hatások nem érték, hivatásos katonacsaládból származik. Édesapjának nem volt kifogása fia vallásos szellemben neveltetését illetően, az édesanyja, aki templomba járó asszony volt, megtanította őt imádkozni. Alig várom, hogy rákérdezzek: miként fordulhat elő, hogy az az ortodox teológus, aki szent meggyőződése szerint annak a tudatában él, hogy »birtokában van az igazságnak«, miután véletlenül a kezébe kerül egy könyv a reformátori tanokról, elkezd kételkedni mindabban, amit addig tanult, amiben nevelkedett. Rádöbben, hogy „téves úton jár”…
„Szívesen idézem fel azt a momentumot, azt a felismerést, amelyik gyökeresen megváltoztatta az életemet. Joggal állítja a Szentírás, hogy »az Úr útjai kifürkészhetetlenek«. Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie – 1903-1993 – a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika nemzetközi tekintélyű művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest igen drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák alapvető hitelveiről.
Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok,
hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenkezőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról. Kezdtem jobban beleásni magam a témába. Nem volt könnyű dolgom, hiszen rájöttem: az ortodoxia számos »igazsága« vitatható”. Egy óvatlan pillanatban még egy kényelmetlen kérdést is feltettem az egyik tanáromnak. Felháborodott »vakmerőségem« hallatán, többet nem kérdezősködtem, de sokkal óvatosabban válogattam meg az olvasmányaimat. Teljesebb tájékozódásom végett lázasan kezdtem keresni a protestáns teológiai irodalmat.
Meg sem száradt a tinta az otrodox teológián szerzett diplomáján, amikor tanulmányi ösztöndíjjal a Lausanne-i Egyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Azzal a céllal ment Svájcba, hogy netán a két vallás – az ortodoxia és a reformátusság – közötti kapcsolódásokat kutassa, avagy már egyértelműen a kálvinizmus felé orientálódott? – faggatózóm. – Nagy Endre tiszteletes úr egyebek mellett azt mesélte Önről, hogy egy református lelkész családja látta vendégül…
„Szerencsés egybeesés volt, annál több, inkább az Úristen elrendelése, hogy megismerkedhettem Martin Hauser svájci profeszorral. Éppen akkoriban kezdtem filozófia doktori tanulmányaimat a Iaşi-i Egyetemen. Hegel vallásfilozófiai munkáiból merítettem a doktori dolgozatom témáját. Megkértem Hauser professzort, támogasson abban, hogy egy svájci ösztöndíjat nyerjek a hegeli filozófia alaposabb megismerése érdekében. Reményeimen felül hamar megkaptam a kedvező választ, és az EPER ösztöndíjrendszer keretében három hónapra kiutazhattam Lausanne-ba. Nem csak hogy kiküldtek a »kálvinizmus őshazájába«, hanem Pierre Gisel professzornak, a szisztematikus protestáns teológia tanárának a gondjaira bíztak. Rendszeresen látogattam a kurzusait, elolvastam, megvitattam a könyveit, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn vele. Mi több, helvéciai stúdiumaim alatt a Lausenne-hez közeli kisváros, Renens református parókiáján lakhattam.”
Ortodoxként ment el, reformátusként tért haza
A galaci tiszteletes úrtól tudom – fűzöm tovább beszélgetésünk szálait –, hogy az első könyv, ami az egyetemi könyvtárban a keze ügyébe került, Kálvin Institúciója volt, azt is, hogy bevallása szerint: „ortodoxként utaztam ki Svájcba, és reformátusként tértem vissza Romániába”…
„Valóban így történt: ortodoxként – igaz, kételkedő ortodoxként – utaztam ki Svájcba, és meggyőződéses reformátusként tértem haza. Felejthetetlen emlék marad számomra: amikor beléptem a Lausanne-i Egyetem impozáns könyvtárépületébe, ahelyett, hogy a Hegellel kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom polcainál kötöttem volna ki, a teológiai részlegen találtam magam. Első pillantásom három tekintélyes, keményfedelű könyvön akadt meg. Felütöttem: A kálvinista teológia összefoglalása, az Institutio Christianae religionis (A keresztány vallás rendszere) került a kezembe! Ez az olvasmány vált meghatározóvá számomra, gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet, a gondolkodásomat, a hitemet. Az én reformátussá válásomban fontos szerepe volt egy könyvárusnak, Jean-Marc Berthoudnak is, aki a L’Age d’Homme könyvkiadónál jelentette meg a liberális teológiával hadakozó munkáit. Berthoud állította össze számomra a »református ortodoxia« alapvető irodalmának lajstromát, Cornelius Van Til, Greg Bahnsen, Auguste Lecerf, Pierre Marcel, Herman Bavinck műveit.”
Immár „meggyőződéses kálvinista” korában következett tudományos pályafutásának egy újabb közjátéka: Jászvásáron esztétikai és antropológiai foglalatosságai mellett elnyerte a filozófia doktora címet…
Mire hazaértem, úgy éreztem, hogy az eddigi, Hegellel kapcsolatos doktori témám nem köt le, immár semmit sem mond a számomra. Új lapot nyitottam, és egy számomra sokkal érdekesebb és kellemesebb témába fogtam. Végül A gondviselés, a predestináció és a vallási jelképek esztétikája Kálvin Jánosnál című értekezésemmel nyertem cum laude elismeréssel doktori címet. Dolgozatomat a Iaşi-i Európai Intézet Kiadója jelentette meg. A könyv különös hangsúlyt helyez egyebek mellett Kálvin tanainak filozófiai töltetére.
Egy román „kisebbségi” a galaci magyar szórványban
Hazatérve elfoglalta előadótanári állását a galaci egyetemen. De hogyan lépett kapcsolatba „református hitsorsosaival”, minként fogadta a helybeli magyar református közösség? – teszem fel a belőlem kikívánkozó kérdést.
„Hazaértemben az első dolgom az volt, hogy utána nézzek: van-e Galacon kálvinista gyülekezet, bár meg voltam győződve, hogy a lehetetlent keresem. Meglepődésemre találtam egy kis, eldugott templomot. Azonnal elmentem az első istentiszteletre. 2001. február eleje volt, amikor beléptem a parókia udvarára, és Nagy Endre lelkipásztornál jelentkeztem. Ugyancsak elcsodálkozott, de nagy szeretettel fogadtak, vasárnaponként eljártam a templomba, bár szinte semmit sem értettem abból, ami ott történt. Hallottam az Isten és a Jézus Krisztus szavakat, és ezek sokat jelentettek számomra. Azóta 15 év telt el!
Úgy tűnt, hogy Mihai Androne barátunknak evés közben növekedik az étvágya: 2013-ban beiratkozott mesteri képzésre a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Érezhetően kényelmetlen kérdést feszegetek. Partnerem mentegetőzve magyarázza, hogy bár szerinte igen érdekes kérdést, a kálvini teológia ökológiai kötődéseit választotta témájául, végül galaci egyetemi tanári elfoglaltságai, meg egyebek miatt – mélységes sajnálatára – egyetlen vizsgájára sem jelentkezett Kolozsváron…
Némi feszültséget érzek a válaszában, ezért pozitívabb, derűsebb témára váltok. Emlegetem, hogy lelkipásztora, Nagy Endre szerint „Mihai Androne testvérünk bizonyult a legfelkészültebb konfirmandusunknak. Nem csoda, hiszen éppen akkoriban fejezte be a Heidelbergi Káté román nyelvre fordítását…
„Nagy Endre szigorú volt hozzám: tőlem is elvárta, hogy tanuljam meg kívülről a feleleteket. Egy Kolozsváron megtartott nemzetközi konferencián szegezte nekem a kérdést Juhász Tamás professzor, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a kátét. Habozás nélkül igent mondtam. Juhász professzor több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely nagy segítséget jelentett a fordítás során. A Heidelbergi Káté először tisztaságával fogott meg: a keresztyén tanítást nem egy kétezer oldalas dogmatikai értekezésből, hanem a kátéból érthetjük meg.
Ha valaki jobban el akar mélyülni a hitben, javaslom, olvassa el a kátét, bármilyen vallású is legyen.”
Nem érdektelen epizódja az Erdélyben mintegy két évszázadig fennálló román reformátusság történetének – írom levelezőpartneremnek –, hogy a 16. század közepén I. Rákóczi György támogatásával egy erdélyi, ortodoxiából kálvinizmusra tért lelkész fordította le először a Heidelbergi Kátét, Otveatǔnicǔ, cartea ce să chǐamâ Catekizmusǔ címmel.
Mihai siet bevallani, hogy az egyháztörténet nem erős oldala. Én viszont újabb lappal állok elő: megemlítem, hogy az is a javára írandó, hogy Kálvin jogfilozófiájával is foglalkozott. Siet megerősíteni, valóban így volt: tavaly Hermán János kérte fel Nagyváradról egy nemzetközi Kálvin-szimpózium alkalmával, hogy erről a témáról prezentáljon egy dolgozatot, amely azóta meg is jelent egy gyűjteményes kötetben, francia nyelven, Kálvin, a jogász címmel. „A zseniális reformátor igen felkészült jogász volt. Számos általa felvetett teológiai kérdés könnyebben értelmezhető Kálvin jogi képzettségének figyelembe vételével.”
Levélváltásunk vége felé tartogatok egy „riportba illő poént”: Nagy Endre elmondása szerint, felkérésére – hogy egy-egy hétvégén minél több szórványába eljuthasson – Mihai elvállalta havonta egyszeri helyettesítését. „Az istentisztelet liturgiai részét magyar nyelven tartja – ugyanis leírtam neki fonetikusan a szertartás-szövegeket –, Isten igéjét pedig románul hirdeti. Mihai Androne nem csupán jó prédikátor, hanem a kálvinista hitelvek »megbízható« terjesztője, elvégre – mint köztudott – már »konfirmandus korában« lefordította román nyelvre a Heidelbergi Káté teljes szövegét.” „Természetesen elvállaltam – válaszolja Mihai –, bár ez nemcsak nekem, hanem a gyülekezetnek is merőben újat jelentett. Örömömre szolgál Nagy Endre lelkipásztor barátsága, igyekszem nem okozni csalódást számára. Bevallom: szeretek prédikálni. Az igehirdetésre készülve mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel, olyanokat, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Én vagyok a magam első számú kritikusa…”
Végig ott motoszkál bennem a kérdés: maga az ortodox egyház, no és az egyetemi kollégái hogyan fogadták Mihai Andone „eretnekké” válását?
Válasza egyszerű és tárgyilagos: „Nem »exkommunikáltak«, mint ahogy a római katolikus egyház tette annak idején Lutherrel, de minden kapcsolatom megszűnt az ortodox egyház hivatalosságaival. Nem létezik közöttünk semmiféle »ökumenikus együttműködés«. Jelenleg a galaci egyetemen tanítok antropológiát, nevelésfilozófiát és etikát. Ami a kollégáimat illeti:
kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás felekezeti identitását.
Egyébként nem vagyok a galaci magyar református gyülekezet egyetlen »kisebbségi tagja«. Édesanyám is áttért, és meggyőződésem, hogy további áttérések remélhetőek. Ismerek jó néhány neoprotestáns románt, főleg fiatalokat, akik közelednek a kálvini tanokhoz, egyre többen érdeklődnek a protestáns teológia iránt.”
erdelyiriport.ro

2015. augusztus 17.

Otthonná és otthonosabbá vált a Farkas utcai templom
Igen értékes művészettörténeti leletek kerültek elő a felújítás során
„A belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomban őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak” – jelentette ki Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerült püspöke a felújított kolozsvári Farkas utcai református templom vasárnapi átadási ünnepsége keretében tartott istentiszteleten. Megvalósult az épület belső és külső felújítása, a tetőszerkezet javítása, a héjazat cseréje, megakadályozták az oromfal kifele dőlését, derült ki a főtervező mérnök, Maksay Ádám beszámolójából. Az egykori kolostor kerengője és a déli torony új funkciót kapott. A faragott köveket letisztították, kiegészítették és patinázták. Restaurálták a belső bútorzatot, az orgonát, az előkerült freskórészleteket, a színezett kőelemeket, a színes üvegablakokat és természetesen a címergyűjteményt. Elkészült a templom teljes fűtésrendszerének és villanyhálózatának cseréje, a kültéri díszvilágítás.
Istentisztelet keretében, a hatodik Kolozsvári Magyar Napok előnapján adták át az uniós pénzből felújított Farkas utcai református templomot vasárnap délben. Bibza Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) egyik esperese előfohászában a Krónikák első könyvéből idézett, majd Kató Béla, az EREK püspöke hirdetett igét a 150. Zsoltárt alapul véve.
„Ez a nap nem csak az erdélyi magyar reformátusok, hanem a Kárpát-medencei magyarság ünnepe is” – kezdte igehirdetését Kató Béla. A püspök hangsúlyozta, a Farkas utcai református templom szépsége abban rejlik, hogy az „evilági és a túlvilági értékek egyensúlyban vannak”. „A 150. Zsoltár arra buzdítja a híveket, hogy adjunk hálát, most pedig van okunk az örvendezésre, a hálaadásra. Ez az a zsoltár, amely rávezet minket a csodákra, amelyek ma is megtörténhetnek velünk. A felújítás után a belvárosi gyülekezetnek újból van otthona, és aki ide belép, otthonosabban érezheti magát. Mi ebben a templomba őrizzük a hitet és azokat a szellemi javakat, amelyeket eleink létrehoztak. A hálaadás és a dicséret azonban a jövőről is szól. Tekintsünk tehát bizalommal a jövő fele, s bízzuk rá magunkat Istenre. Éljünk a jövendőnek, fogadjuk el sorsunkat, és minden helyzetben dicsőítsük Istent” – buzdított Kató Béla püspök.
Fazekas Zsolt, a belvárosi egyházközség lelkésze emlékeztette a jelenlevőket, a felújítás tízéves munka eredménye, majd kifejezte abbéli reményét, hogy a Farkas utcai református templom az egymásra találó nemzedékek közös otthona legyen, ahol előző és eljövendő nemzedékek is otthon érzik magukat.
Nagy Péter, az egyházközség főgondnoka szerint a belvárosi gyülekezetre hárul az a feladat, hogy a templomot megőrizzék, és élettel töltsék meg, hiszen a templom rendeltetése otthont biztosítani a gyülekezetnek. Horváth Anna alpolgármester beszédében kiemelte, hogy az „Erdélyi Református Egyházkerület egyik legkiemelkedőbb épületének megújulását ünnepelhetjük”.
„A templomépítésnek, illetve a felújításnak a jövőnkről is kell szólnia, hogy mi magunk is közösségünk lelki templomaivá váljunk” – vélekedett Kolozsvár alpolgármestere.
Emil Boc a Farkas utcai református templom egyedülálló helyzetét emelte ki, mivel szerinte ez hidat alkot múlt és jövő között. „Kolozsvár egyedi abból a szempontból is, hogy öt vallási felekezet képviselteti magát itt érseki szinten, erre pedig alig akad példa Romániában” – magyarázta a polgármester, majd elmondta: az utca gyalogosövezetté való nyilvánítása még jobban kiemeli majd a felújított templom szépségét.
Történelmünk tükre a templom
„A Farkas utcai református templom a történelem tükre, amelyben a magyarság sorsa tükröződik már Mátyás király óta. De mi a jövőnket is látni akarjuk ebben a tükörben. Ez a templom átélt már nehéz időket, de látott Istent szerető embereket, akik áldozatot hoztak a megmaradásért. Ez a templom olyan kőszikla, amelyre mindenki felépítheti élete épületét. Ez az épület szebb és jobb állapotban van, mint mondjuk 40 vagy akár száz évvel ezelőtt, de vajon mi, jobb állapotban vagyunk?” – tette fel a kérdést Balog Zoltán, a magyar Emberi Erőforrások Minisztériuma tárcavezetője. A miniszter kifejtette: élő, szilárd alapokkal bíró közösségnek kell lennünk, hiszen nem tudjuk, milyen idők jönnek. „Vannak aggasztó, de vannak reménykeltő jelek. Ha megtartjuk a templomot, akkor a templom is megtart minket. Ha kaptunk feladatot, megkapjuk az erőt is hozzá. Kolozsvár jövőjében benne lesz az is, amit Budapest és a jelenlegi Magyarország tud adni ehhez a jövőhöz, és amit Kolozsvár adott és ad a teljes magyarságnak. Így akarunk együttműködni, továbbá hisszük és tudjuk, hogy ez jobb ennek az országnak, Romániának is. Ebben a meggyőződésben keressük a román politikával az együttműködést, nyújtjuk ki a kezünket a magyarok érdekében, Románia érdekében és a közös Kárpát-medence érdekében – fogalmazott Balog Zoltán.
A magyar miniszter szerint a mai nemzedéknek a tradíció és az innováció közötti egyensúly megteremtésén kell fáradoznia, hiszen a tradíció nem csak múlt, és az innováció nem csak jövő. „Ahol csak tradíció van, az múzeum. Ahol meg csak innováció, az kísérleti laboratórium. Ha a kettő együtt van, élő szilárd alapokkal bíró közösségről beszélünk” – összegzett a miniszter. A templomi ünnepségen közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium kórusa (karnagy: Székely Árpád igazgató, orgonán kísért Kovács Réka tanár), Müller Márta, Balázs Ágnes, Gombár Árpád (orgona), Gebe-Fügi Renáta (hegedű), Kővári Aranka (furulya). Fazekas Zsolt lelkipásztor közölte: a Kolozsvári Magyar Napok alatt 10-19 óra között bárki meglátogathatja a templomot, este fél 7-től pedig félórás orgonakoncerteket tartanak.
Hiába a térfigyelő kamera?
Az avatás utáni sajtótájékoztatón Fazekas Zsolt lelkipásztor a Szabadság kérdésére, miszerint van-e térfigyelő kamera a közelben, hogy elejét vegyék a manapság oly gyakori rombolásoknak, azt nyilatkozta: van, de minden bizonnyal nem tudja majd megóvni a templomot a vandál kezektől. Ami a költségeket illeti, a befektetés összértéke megközelíti a 19 millió lejt, ebből a vissza nem térítendő uniós támogatás 14,951 millió lej. A kolozsvári önkormányzat 250 000 lejjel járult hozzá a munkálatokhoz, és a templom előtti járda kövezésének 40 000 lejes költségét is állta.
Megtudtuk: a bejárati ajtó mögötti és a karzatra vivő masszív faajtót egységes koncepció jegyében cserélték át modern, üveges változatra, hogy az odalátogatók megtekinthessék a templomot. A templom alatti kripta nem lesz látogatható, hiszen az értékes leletek már régóta átkerültek a történeti múzeumba, és a helyiségben nincs semmilyen különlegesség. A fenntartási és a karbantartási költségekről majd csak egy év múlva tudnak biztosat mondani. A szakemberek szerint remélhetőleg az elkövetkező 50-60 évben ilyen mérvű munkálatra nem lesz szükség. A Farkas utcai templom építését Mátyás király rendelte el 1486-ban. Az obszerváns (minorita) ferencesek által, 1516-ra felépített templomot a Boldogságos Szűz Máriának szentelték. A felekezeti villongásokat megszenvedő épületet Bethlen Gábor fejedelem romos állapotban adományozta 1622-ben a református egyháznak. 1638-ban, I. Rákóczi György fejedelem uralkodása idején kezdték el a felújítási munkálatokat, amelyek ismét használhatóvá tették a templomot. A 20. század során két alkalommal újították fel, de a legutóbbi beavatkozások óta fél évszázad telt már el, az egyre súlyosbodó károsodások pedig szükségessé tették az újabb, átfogó restaurálást. A templom felújítása tulajdonképpen 11 évvel ezelőtt megfogalmazódott gondolat végeredménye – emelte ki a hálaadó istentiszteleten ünnepi beszédében Maksay Ádám tartószerkezet-tervező mérnök, a restaurálási munkálatok főtervezője. Elmondta, életének meghatározó eseményei kapcsolják őt magát is a templomhoz, amelyben konfirmált, és ahol házasságát is megáldották. 2004-ben lett az Erdélyi Református Egyházkerület műszaki előadója, s még ugyanabban az évben a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság ügyvezető alelnöke. Ebben az időszakban pályázati lehetőség adódott a templom átfogó felmérésének, építészet-, és művészettörténeti kutatásainak megvalósítására, és 2005-ben meg is kapta az egyházkerület a vonatkozó támogatást – magyarázta a szakember.
NAGY-HINTÓS DIANA, ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

2015. szeptember 26.

Az erdélyi románok elnyomása
Igyekszünk rövid betekintést nyújtani az erdélyi román egyház- és oktatástörténetbe, mert lépten-nyomon találkozunk azzal a véleménnyel – mind a magyar, mind a román médiában –, hogy a magyarok ezer éven át erőszakkal magyarosították, elnyomták a románokat. Nem tagadható, hogy itt-ott erre sor került. A határőrövezetekre vonatkoztatva – az első világháború idején – valóban adnak ki megszorító rendelkezéseket, de Erdélyben soha nem valósul meg az állami szintű magyarosítás, még akkor sem, ha az 1880-as évektől kezdve a román tannyelvű iskolákba bevezetik a magyar nyelv tantárgyként való oktatását.
Az első román iskolákat a 17. század első felében szervezik, számuk elenyésző. Az iskolák fenntartása a hívek és a papság feladata, a pópák a saját tudásuk és belátásuk szerint oktatnak. A románság ezeréves elnyomását emlegetők elfelejtik azt is, hogy Magyarországon és Erdélyben – az 1840-es évek derekáig – a hivatalos nyelv a latin. Azt sem harsogják, hogy Erdély rendi társadalmában mindenki, nemzetiségre való különbség nélkül, a saját társadalmi jogállásának megfelelő jogi keretek között élt. Nemzetiségi elnyomásról csak az beszél, aki nem ismeri Erdély történelmét, illetve azok, akik a történelmet politikai propagandaként használják. Az első erdélyi román iskolák
A magyar fejedelmek nemhogy nem akadályozzák, hanem támogatják a román iskolák szervezését. Báthori Gábor erdélyi fejedelem (1608–1613) felszámolja a román pópák jobbágyi státusát. Azonban az iskolaszervezést a román klérus nem mindig tartja szívügyének. Így például Ilie Vladika püspök, bár 1640-ben – a püspöki székbe való beiktatáskor – megígéri I. Rákóczi György fejedelemnek (1630–1648), hogy Gyulafehérváron román iskolákat alapít, ígéretét nem teljesíti. Végül a kultúrát támogató Rákóczi fejedelmi család elsőként indítja be a román iskolaalapítást. Fogarason Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony „az oláh nemzet” épülésére román nyelvű iskolát létesít. A század második felében I. Apafi Mihály fejedelem (1660–1690) folytatja elődei politikáját, védelmet biztosít a pópáknak a földesurak visszaéléseivel szemben. Támogatja a román nyelvű istentiszteletek tartását és terjesztését. Az iskolákat az egyház „veteményeskertjének” tekinti. Anyagilag segíti a fogarasi román iskolát, lehetővé téve annak magasabb szintre emelését. Ennek eredménye, hogy a fogarasi iskola pap- és tanítóképzővé alakul. Apafi a gyulafehérvári görög monostorban (1667) nyomdát és iskolát alapít. 1683-ban Szászvároson kinyomtatják az első román egyházi kiadványt.
Az erdélyi görögkatolikus román egyházat 1701-ben ismerték el. Az osztrák hatalom ösztönzi a románok katolikus hitre való térését, érthető, hogy az új egyházat bőkezűen támogatják, több kincstári uradalmat is adományozva számukra. Az egyház székhelye kezdetben Fogarason van, majd 1738-tól a püspökség Balázsfalvára költözik. Kezdetben a görögkatolikus papok képzése a katolikus iskolákban zajlik. A képzés magasabb szintje a kolozsvári jezsuita akadémián és a külföldi egyetemeken valósul meg, mert ezt a hatalmas egyházi uradalmak jövedelme lehetővé teszi. 1738-ban Balázsfalván elemi iskolát szerveznek, 1754-ben alsó fokú középiskolát alapítanak, 1772-ben már filozófiát is oktatnak, azonban a fő cél mindvégig a papképzés marad. Miután 1774-ben Balázsfalván nyomdát állítanak fel, lehetőség nyílik nagyobb számú görögkatolikus iskola szervezésére. Görögkatolikus püspökség alakul Nagyváradon is…
1794-ben a kolozsvári piarista (kegyesrendi) katolikus iskolában a diákok 27,1 százaléka román (görögkatolikus és ortodox) nemzetiségű. Arányuk 1846-ban 49,2 százalék. Itt tanult Ioan Leményi görögkatolikus, Vasile Moga ortodox püspök. Az iskola diákja volt a későbbi havaselvi iskoláztatás megszervezője, Gheorghe Lazăr is.
A dákoromán kontinuitás elméletének kidolgozói szabadon fejthetik ki véleményüket, köztük Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai, Petru Maior. Ők alapozzák meg a román nemzeti tudatot. Petru Maior a budai Egyetemi Nyomda cenzoraként 1812-ben Budán kiadja Istoria pentru începutul românilor în Dacia (A románok eredetéről Dáciában) című könyvét. Az erdélyi iskola említett szerzői hozzájárulnak az 1791-es politikai beadvány, a Supplex Libellus Valachorum (Erdélyi oláhok kérelme) összeállításához.
A 18. század első felében az ortodoxoknak egy jelentősebb iskolája működik Brassóban. Számuk fokozatosan nő. Még a görögkatolikus Aaron püspök is – bár katolizáló szándékkal – létesít 56 népiskolát Dél-Erdély ortodox településein. A papok és a tanítók képzése alacsony színvonalú, áttörésre csak a 19. század derekán kerül sor. Şaguna püspök utasítására (1850-ben) Nagyszebenben tanítóképző intézet létesül. A szokásos hat hónapos teológiai képzés helyett kötelező lesz a kétéves, majd 1863-tól a hároméves képzés. A püspök utasítására elemi iskolák is létesülnek. Ezek alacsony színvonalára az 1870-es években végzett felmérés alapján következtetünk. Grigore Moldován, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője úgy értékeli, hogy Şaguna püspök egyházmegyéjében az analfabetizmus 1868-ig alig változik. Şaguna közreműködésével alakul meg az Astra közművelődési egyesület, amely fiatalokat küld külföldre tanulni, 1851-ben pedig támogatja a brassói román főgimnázium létrehozását. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-ban megjelenteti a Telegraful Român című hírlapot.
„Magyarosítás” Erdélyben
A román iskolahálózat fejlődése csak az 1868-as magyar oktatásügyi törvény után figyelhető meg. Néhány évtized alatt kiépül a magyarországi román iskolahálózat. Ha ezt összehasonlítjuk a szabad Romániában működővel, azt látjuk, hogy az „elnyomott erdélyi románok” helyzete sokkal jobb, mint a szabad Romániában élőké. Amíg Erdélyben minden 1016 román lakosra jut egy román tannyelvű iskola, addig a Kárpátokon túl csak 1418-ra. Megállapítható, hogy a 20. század első dekádjában Magyarországon közel egyharmaddal nagyobb számú diák tanulhat, mint Romániában. A magyar nyelv tantárgyként való oktatására bátortalan kísérleteket tettek 1879-ben és 1907-ben, de vehemens ellenállásba ütköztek. Megkezdődött az erdélyi román politikai elit magyarosítással való riogatása, amely mindmáig élő propaganda marad. Hirdetői elfelejtik emlegetni, hogy a román iskolák többsége (80 százalék) felekezeti, és a román egyházmegye szabja meg a tanfelügyeletet, valamint az oktatás nyelvét.
A magyar nyelv tantárgyként való oktatása azért sem lehet hatékony, mert a román tanítók zöme nem ismeri az államnyelvet. Őket a tanítóképzőkben nem kényszerítik a magyar nyelv megtanulására, az államnyelvet a hét román teológiai képző egyikében sem oktatják. 1880-ban a románok 5,7 százaléka beszél úgy-ahogy magyarul. A „nagy magyarosításnak” mondott 30 év után (1910-ig) a románok alig 12 százaléka állítja, hogy valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet, míg a román papság húsz százaléka. Az ó-romániai helyzet
Az 1864-es első román oktatási törvény előírja, hogy román állampolgárságúak csak román (tannyelvű) iskolába járhatnak. Amíg Erdélyben a magyar nyelv tantárgyi oktatása csak elméletben valósul meg, addig Romániában a román nyelv oktatása „modellértékű”. Nem tantárgyként tanítják, hanem csak e nyelven lehet tanulni. Nincs magyar nyelvű pap- és tanítóképzés. A százezernél több román állampolgárságú magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. Még a vallását sem gyakorolhatja anyanyelvén. A vallási és etnikai türelmetlenség illusztrálásra említjük meg, hogy az 1850-es évek második felében a bukaresti reformátusok kénytelenek a kálvinista csillagot levenni a templom tornyáról, hogy elkerüljék az ortodoxok ellenszenvét. A 19. század második felében a moldvai Szászkút református templomát megostromolják, a berendezést megrongálják, mert a templomban magyarul énekelnek, és a templom épületének formája (is) eltér az ortodox templomokétól. Az 1880-as években (Moldvában) az egyetlen magyar katolikus papnak megtiltják még azt is, hogy híveivel magyarul beszéljen.
Románosítás céljából hozzák létre az óvodákat. Az 1909-es első óvodai törvény után (1911-ig) 168 román óvodát szerveznek, melyből 133-at a magyarok (csángók) és bolgárok lakta településeken. Amíg az 1900-as évek táján Magyarországon nagyszámú román újság, folyóirat, szakmai lap és könyv jelenhet meg, addig Romániában egyetlen magyar nyelvű újság megjelenésére sem adnak engedélyt. A nemzetiségek elnyomásában Románia – Erdély megszerzése idején (1920) – már félévszázados gyakorlattal rendelkezik. Dobrudzsa bekebelezésekor (1878) Románia a lakosság túlnyomó többségének – a muzulmánoknak és zsidóknak – nem ad román állampolgárságot, amely teljes jogfosztottságot, kiszolgáltatottságot jelent. Hasonló módon járnak el Erdélyben is, ahol 1920-tól 1947-ig (eltekintve persze 1940–44-től) mintegy százezer magyar nem kap állampolgárságot.
Román iskolapolitika
Az 1921-es diszkriminatív földreform – más-más földreform valósul meg Moldvában, Havaselvén, Dobrudzsában és Erdélyben – megfosztja a magyar egyházakat azoktól a földbirtokoktól, amely évszázadokon keresztül a magyar iskolák és közművelődési intézmények fenntartását szolgálják. Miután elkobozzák a 372 ezer holdnyi egyházi földbirtok 84,5 százalékát, engedélyezik – az 1919-es kisebbségi szerződés előírása alapján – a felekezeti (egyházi) iskolák felállítását. A magyarság a román uralom kezdetén 645 magyar óvodával, 45 gyermekmenhellyel, 3500 ismétlő, 200 ipari és kereskedelmi iskolával rendelkezik. A nacionalista politika – a románosítás felgyorsítására – 1923-ban húsz megye területét kultúrzónává nyilvánítja. Mindazok a románok, akik a kisebbségek által lakott területen vállalnak munkát, 10 hektár földet, 50 százalékos fizetéskiegészítést és költözési segélyt kapnak. Az 1925-ös törvény az alkotmánytan, a történelem és a földrajz tanítását csak román nyelven engedélyezi. A magyar diákok román bizottságok előtti vizsgáztatása, valamint a kisszámú állami és egyházi iskola következménye az anyanyelven való tanulás visszaszorulása. 1930/31-ben a magyar tanulók 57,6 százaléka jár felekezeti iskolába. A középiskolások 54 százaléka nem tanul anyanyelvén. A bíróságokon 1921-től, a közigazgatásban 1922-től kötelező a román nyelv használata. Az ügyfelekkel az állami hivatalokban csak románul szabad beszélni. Az 1930-as években az állások betöltésének alapfeltétele a románnyelv-ismeret. Miután Románia megfelelő létszámú román tisztviselőt nevel – a román nyelv ismeretének hiányára hivatkozva –, mintegy tízezer szakmailag jól képzett erdélyi magyar hivatalnokot bocsátanak el.
A nacionalista román iskolapolitika mindmáig töretlen, csupán az 1945 és 1947 közötti pár év tekinthető kivételnek, amikor a béketárgyalások befolyásolására kirakatpolitikát folytatnak. Ekkor épül ki az óvodától az egyetemig működő magyar iskolahálózat, amelynek felszámolása – a párizsi békeszerződés aláírása után (1947. február 10.) azonnal megkezdődik.
Az olvasó – e részleges iskolatörténeti ismertetés alapján – összehasonlíthatja a magyar és a román nyelvi elnyomást. A magyar nemzetiségi politikáról megállapíthatja, hogy olyan liberális jellegű volt, amelyet még összehasonlítani sem lehet a románnal. Úgy véljük, itt az ideje, hogy megszűnjék az erdélyi magyarok és románok közötti gyűlölködés. Sajnos, a történelmi propaganda célja (ma is) a magyarellenesség fenntartása. A jelenleg tomboló „modellértékű” román nemzetiségpolitika célja a magyarság végleges felszámolása. A sikeres magyartalanítás eredményeképp a magyar nyelv ismerete és használata Erdélyben (is) egyre szűkül. Pomozi Péter nyelvész felmérései és statisztikai adatok arra mutatnak, hogy a határon túli magyarság és magyar nyelvűség 2060-ra teljesen felszámolódik. Hogy ez ne váljék valóra, szükséges kiharcolnunk a minket megillető közösségi jogokat, ideértve a területi autonómiához való jogot is.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 5.

Történelmi konferencia a Teleki-rezidencián
Kastélyok és mágnások
A fenti címmel szervezett konferenciát szombaton a gernyeszegi Teleki-kastélyban a Teleki Kastély Egyesület. A meghívott művészettörténészek, történészek, kastélytulajdonosok az épített örökségek enyészettől való megmentéséről értekeztek, illetve azok újrahasznosításának lehetőségeiről, az anyagi források előteremtésének nehézségeiről beszéltek.
A gernyeszegi Teleki-kastély reprezentatív helyiségében tartották első ízben azt a történelmi konferenciát, amellyel a szándék szerint hagyományt teremtenének. A mennyezet XIX. századi díszítőfestése, a muranói üvegből készült csillárok, az erkélyre nyíló ajtó fölötti családi címer a történelmi múltba kalauzolta az érdeklődőket, amit a szakemberek előadása tett teljessé. A házigazda, Teleki Kálmán köszöntőjében reményének adott hangot, miszerint az első ízben megszervezett konferenciával hagyományt teremtenek annak érdekében, hogy teret biztosítsanak a nemességkutatással, nemesi építészettel foglalkozó szakemberek számára kutatásaik bemutatására, illetve a kastélyok hasznosításának, fenntartásának kérdéskörét érintő tapasztalatcserékre. Az előadók sorát dr. Fábián István nyitotta, aki a gernyeszegi kastély kertjében talált két római sírkő múltját ismertette, illetve a római síremlékek feliratát elemezte. Mint kifejtette, Teleki Domokos rendszerezett sírkő- és szoborgyűjteménye az egyik legfontosabb erdélyi gyűjtemény. Dr. Kálmán Attila történész gróf Haller Lászlóról és Haller Gáborról értekezett, mint hangsúlyozta, a szakirodalom igencsak keveset foglalkozott velük, annak ellenére, hogy két kultúrapártoló főúrról, apáról és fiáról van szó. Dr. Peter Moldovan, a megyei levéltár történésze magyar nyelven ismertetett egy friss levéltári forrást a hallgatósággal, amit egyelőre még nem közöltek nyilvánosan. Megtalálták Teleki Sámuel első végrendeletének hitelesített másolatát, amely 1789-ben készült Bécsben. Mint a történész kifejtette, a megtalált végrendeletben megemlíti ugyan a könyvállományát, de a kulcsszó a megőrzés, abban még nem lelhető fel az a kifejezett szándék, hogy nyilvános könyvtárként hasznosítsák gyűjteményét, mint a tizenegy évvel később, az 1800-ban Váradolasziban készült végrendeletében. Dr. Cornel Sigmirean egyetemi előadótanár a Teleki család iránti tiszteletét fejezte ki, ugyanakkor kiemelte a nemesség szerepének fontosságát a történelem során, amit a diktatúra éveiben tabuként kezeltek, bár a teljes valóság ismerete nélkül nem lehet a múlt eseményeit sem feleleveníteni. A XIX. században megjelent román nemesi osztály kapcsán jelezte, hogy a nemzetiség kifejezés az akkori köztudatban nem etnikumot, nemzeti csoportot jelentett, hanem egy társadalmi osztályt jelölt.
Funkciót vesztett terek újjáélesztése
A konferencia jó alkalmat szolgáltatott, és az elkövetkezőkben is lehetőséget nyújthat a fiataloknak a megmérettetésre, a pörgős, érdekfeszítő előadásmód nélkül ugyanis elképzelhetetlen a szakdolgozatok, disszertációk sikeres megvédése. Fülöp Zsuzsanna doktorandusz a Bethlen Farkas által építtetett bonyhai Bethlen-kastélyról tartott vetített képes előadást. Szabó Tekla művészettörténész a maroshévízi Urmánczy-kastélyról értekezett, amelynek egyben tulajdonosa is. Az 1905-ben elkezdett építkezés irányítója Giacomuzzi Vigilio olasz építőmester volt, a nem műemlék jelleggel bíró épületet 2009-ben szolgáltatták vissza, két éve került a birtokukba, azóta az ésszerű hasznosításán dolgoznak. Az anyaországi Márton Zsófia Eszter tanulmányai során kortárs művészetelméletet és kurátori ismereteket szerzett. Szakdolgozatában a migráció jelenségével foglalkozott, a nyugati emigrációba kényszerült nemesek leszármazottainak a gyökerekhez való visszatérésével. Szakdolgozata egyik kiemelt fontosságú alpontjáról, a kastélyrehabilitációról értekezett a jelenlévőknek, melynek keretében értékes elméleti megoldásokat vázolt a funkciót vesztett terek újjáélesztése kapcsán. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója előadásában I. Rákóczi György görgényszentimrei reneszánsz vadászkastélyának múltjáról és jelenéről beszélt, illetve annak jövőbeli hasznosítását ismertette. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtokot, a kúria és kastély közötti átmenetet képviselő épület jelenleg zajló felújítási munkálatait mutatta be szakszerű részletességgel, és beszámolt a folyamatban lévő munkálatokról, a kastély jövőbeli hasznosításáról is.
A kastélyterek felhasználására nincs "recept"
A Teleki-kastély impozáns, sokat megélt falai között a kastélyterek felhasználásának lehetőségeiről értekezve a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy nincs garantáltan életképes út, recept a visszaszolgáltatott, felmérhetetlen értéket képviselő, ugyanakkor jelentős fenntartási költséggel járó műemlék épületek, kastélyok gazdaságos felhasználására. Az előadók majd’ mindenik épület kapcsán az alagsorok vendéglátóegységként való hasznosításában gondolkodnak, az épületek többi felületét kulturális, művészeti tevékenységek számára tennék vonzóvá. Soós Zoltán kifejtette: jóval könnyebb az intézményi háttérrel fenntartott kastélyok megmentése és hasznosítása. A 2010- től a megyei múzeum ügykezelésébe került görgényszentimrei vadászkastélyt a megyei tanáccsal együttműködve sikerült csak megmenteni a pusztulástól. Felújítását európai uniós források lehívásával valósítják meg, az előszámítások szerint a felújítási munkálatok 11 millió euróba kerülnek, a műemlék kastély felújítása mellett szállodaépítés és parképítés is a terv része. Mint kifejtette, a vadászturizmus lehetőségeinek kiaknázását célozták meg, ugyanis a környék százezer hektáros vadászterülettel bír. Magyarósi Imola, a Kálnoky Alapítvány ügyvezető igazgatója a miklósvári Kálnoky-birtok kapcsán elmondta, hogy az államosítás után művelődési otthonként szolgáló épületet Kálnoky Tibor a baróti tanácstól a teljes felújítás terhe alatt vette haszonbérbe negyvenkilenc évre. Mint elmondta, a Norvég Alap 1,12 millió eurós kiírására időben sikerült leadniuk pályázatukat. Az erdélyi főúri élet múzeumát képzelték el a miklósvári Kálnoky-kastélyban, az alagsorban pedig kávézó/borozó kialakítását tervezik (erre egy későbbi lapszámunkban visszatérünk).
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 26.

Vándor székely hazatalál – Czegő Zoltán költő, író estje Csíkszeredában
A Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán költő, író két évtizedes magyarországi tartózkodás után 2010-ben tért haza szülőföldjére. Jelenleg aktív résztvevője a sepsiszentgyörgyi közéletnek, költőként, íróként is igen termékeny, a versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. A Kájoni János Megyei Könyvtárban 2015. október 29-én, 17 órakor kezdődő irodalmi esten Cseke Gábor író, közíró beszélget Czegő Zoltánnal életútjáról, hazatelepülése után megjelent újabb regényeiről, próza- és versesköteteiről.
Az író Katonabogár című „balladaregényében” az eltűnt gondolkodásmódú, hagyománytisztelő székely falu pusztulását mutatja be, 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásában jelent meg a regény. A Néma lovak című regény 2013-ben jelent meg, cselekménye Erdély sorsfordító, 1660–61-es éveibe vezet vissza, amikor II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjáratának kudarca következtében az egész erdélyi had tatár fogságba esett. Két tenyérben című újabb regényét, A templomok lázadása címmel 2013-ban megjelent verseskötetét és Az utolsó kikötőben című, 2014-ben megjelent, válogatott prózai írásokat tartalmazó kötetét is megismerhetik az irodalmi találkozó résztvevői. Czegő Zoltán költő, író, publicista (Bukarest, 1938). A Babeş-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett 1968-ban. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970). 1988-ban települt át Magyarországra, huszonkét évet dolgozott különböző lapoknál Budapesten, majd 2010 -ben jött haza Sepsiszentgyörgyre. Kötetei: Pogány liturgia (versek). Bukarest, 1970; Titkos délután (versek). Bukarest, 1973; Ezen a parton (versek). Bukarest, 1978; Ember a Kénostetőn (vallomások, publicisztikák). Kolozsvár, 1981; Lelkek világhuzatban (versek). Budapest, 1995; Hetednap után (versek). Budapest 2001; Medrében él (regény). Budapest, 2004; Időrianás (regény). Arad, 2007. (Irodalmi Jelen könyvek); Katonabogár (regény). Csíkszereda, 2011; Két tenyérben (regény); Néma lovak (regény), Sepsiszentgyörgy, 2013; A templomok lázadása: új versek. Sepsiszentgyörgy, 2013; Az utolsó kikötőben (válogatott prózai írások) Sepsiszentgyörgy, 2014.
Közlemény
Erdély.ma

2015. október 29.

Értékes leletek a gyalui kastélyban
Az erdélyi kastélyok sorsáért civilként is sokat tehetünk – mondja Weisz Attila művészettörténész. A szakemberrel az erdélyi kastélyok sorsáról, felújítási lehetőségeikről, a feltárt örökség konzerválási módozatairól beszélgettünk.
– Művészettörténészként mennyire van rálátása a kastélyok visszaigénylési fázisaira?
– Az államosított műemléképületek visszaigénylése még ma sem lezárult folyamat. Az ingatlan visszaadása csupán az első lépés a helyreállítás felé, hiszen a több évtizedes állami tulajdonból az épületek romosan vagy lepusztulva, bútorzatuktól, gyűjteményeiktől megfosztva kerülnek vissza jogos tulajdonosukhoz. Kártérítést mindezért a pusztításért vagy több évtizedes használati bért remélni sem lehet, sőt a visszatérítések körüli (ál)visszaélések és az azt követő újraállamosítások nyilván azt a célt szolgálják, hogy elriasszák az esetleges visszaigénylőket. Szakemberekhez általában hamarabb eljut a híre egy-egy újonnan visszaszerzett épületnek, vagy a különféle helyreállításokról is több információnk van, mint az átlagembernek, de ez minden szakmában, így az örökségvédelemben is így van.
– Civilként mit lehet tenni a kastélyok megóvása érdekében?
– Nagyon sokat: látogatni kell a kastélyokat (a romosakat is), hogy a helyi hatóságok ráébredjenek, mennyire szégyenteljes az, ahogy pusztulni hagyják az értékeket. Támogatni kell a helyreállítást felvállaló civil szervezetek munkáját, és „elégedetlenkedni” kell, hogy ha nemtörődömséget vagy éppen ordítóan helytelen „helyreállítási” megoldásokat látunk: műanyag ablakokat vagy ajtókat, újonnan vágott nyílásokat, oda nem illő burkolatokat, díszítőelemek eltűnését vagy éppen rongálásokat.
– Az erdélyi irodalom fő mecénásának, Nagy Eleknek köszönhetően a gyalui várkastély is épül-szépül, az I. Várkert Fesztivál keretében rövid ideig meg is nyitotta kapuit a nagyközönség előtt. Miben egyedi a gyalui kastély?
– Én művészettörténészként veszek részt ebben a munkában, és a feltárásainkat még nem tekintjük befejezettnek, ezért a következtetéseink sem véglegesek. A ma látható épület számtalan építési fázis eredményeként jött létre, és a legkorábbi fázisokhoz tartozó falak közül valószínűleg ma már semmi nem áll. A Dacia római provincia idejéből itt álló castrum mellé a középkorban, a 14. században egy püspöki birtokközpont létesült, ez a 15. századi forrásokban már várként, illetve palotaként szerepel. Mára mindebből nem maradt fenn álló épület, s a mai kastélyudvaron belül remélik megtalálni a régészek a maradványaikat. Ám szórványleletek arra utalnak, hogy igen igényes késő gótikus és reneszánsz részletei voltak ezeknek az épületeknek, a reneszánsz faragványok jó része Hunyadi Mátyás budai építkezéseiről ismert gyönyörű faragott kőemlékek formavilágát követte.
A középkori várat az 1530–40-es években Statileo János püspök idején övezhették a mai is látható szabályos alaprajzú, négy saroktornyos várral. Erre bizonyíték lehet a püspök várnagyának, Móré Péternek az újonnan feltárt, gyönyörű címere, amelynek eddig csupán a feliratát ismertük. Ennek azért van különös jelentősége, mivel ez bizonyíthatja, hogy a szamosújvári Martinuzzi-vár mellett a gyalui Erdély legkorábbi ilyen jellegű erődítménye, és ez még nem volt ennyire nyilvánvaló a kutatás számára. Ebből az időszakból sikerült néhány faragott kőajtókeretet is azonosítanunk.
1541-ben a vár Izabella királyné birtokába jutott, végül fiskális tulajdonba került. Lényegi változás akkor állt be, amikor I. Rákóczi György fejedelem (1630–1648) pompás rezidenciát rendezett be itt: a várfalakhoz boltozatos teremsorokat kapcsoltak, kaputornyot emeltek, a várudvar régi épületeit elbontották, több emeleti helyiséget habán bokályokkal (mai szóval falicsempével) vagy bőrkárpitokkal díszítettek. A korábbi lőréseket ekkor falazhatták el. Sajnos ma már nem sok maradt fenn mindebből, de sikerült beazonosítanunk több boltozattartó konzolt ezekben a helyiségekben.
A fényes rezidencia azonban Várad 1660-as török elfoglalásával gyakorlatilag végvárrá vált, amelyet Bánffy Dénesnek, Kolozsvár főkapitányának, kolozsi és dobokai főispánnak zálogosítottak el az erdélyi rendek. A kastély Bánffy György kormányzó idejében, az 1704-es és 1705-ös kuruc ostromok következtében elpusztult, de az uradalom tovább működött. A 18. század legvégén csupán a nyugati szárny egyik részét tették lakhatóvá, ekkor készült a mai barokk főlépcsőház. Később, a 19. század folyamán több ízben is dolgoztak a kastélyon, ekkor telepítették a hatalmas parkot, betemették a szárazárkot. Az északi fal mellé és helyébe istálló, emeletére magtár került. Ekkor épült a délkeleti, hatszög alaprajzú torony a régi körtorony helyére, és ekkor történt a keleti homlokzat félköríves díszítése és továbbépítése, illetve több helyiség mennyezetének kifestése.
– A kastélyok fenntartásához legtöbbször hiányoznak az egykori gazdasági alapok. Szakemberként hogyan látja, kastélyainkat a felújítás után hogyan lehetne gazdaságossá tenni?
– Ha egy hatalmas méretű, eredeti rendeltetését elvesztett épület helyreállításáról beszélünk, akkor a legfontosabb kérdés az új funkció. A gyalui és más erdélyi, partiumi kastélyok körüli uradalmakat már az 1920-as évek földreformjában államosították, így az a gazdasági alap egyik napról a másikra semmivé lett. A megmaradt birtokból sokszor elég, ha a karbantartásra futotta. A helyreállításnak éppen ezért az új, lehetőleg gazdaságilag is életképes funkció a kulcskérdése. Legtöbben a turisztikai hasznosításban gondolkodnak (amibe a kastélyszállótól a konferenciaközpontig minden belefér), mások az épület szociális hasznosításának a lehetőségét használják ki (szanatórium, üdülő árvák részére stb.). Néhány esetben múzeum működik a kastélyokban. Még kevesebb az olyan hangsúlyosan kulturális célközpont, mint amit a gyalui kastélyból próbál varázsolni a beruházó, a Traditio Transylvanica Alapítvány, amelyben az épület régi életét bemutató múzeum ugyanúgy helyet kap, mint az előadóterem vagy a fesztiválszínpad. Szerencsére hatalmas, látványos helyszínről beszélünk, ahol amúgy is rengeteg a látnivaló, a római castrumtól a reneszánsz várkastélyon át az évszázados gyönyörű parkig. Bizakodni kell.
– Milyen hozadéka lehet egy ilyen kutatásnak? Mi derülhet ki például a Rákócziak, a Bánffyak életéről, amit még nem tudunk?
– A műemléki törvény megköveteli a műemléklistás épületeknek a művészettörténeti kutatását. Míg ez sok esetben csak nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem valósul meg, addig Gyaluban mindez természetes volt, diák- és munkáscsapat is a rendelkezésünkre állt, amit a beruházó, Nagy Elek, nagylelkűen biztosított. A kutatás keretében az épületről hatalmas felületekben távolítottunk el cementes vakolatokat, amely segíti a falak kiszáradását a konkrét kiviteli munkák megkezdéséig. A feltárt leleteket a helyszínen szeretnénk bemutatni, és egy múzeumot is szeretnénk berendezni. Ezen kívül tervezzük egy tanulmánykötet megírását, ahol szakszerűen tájékoztatjuk a közönséget az eredményeinkről. Persze kisebb, olvasmányosabb publikációkat is tervezünk, ezek közül néhány már meg is valósult.
– Olvasom, a hajdani latrinákból sok érdekes adatra derült fény....
– A latrinákat eleve a régészek kutatták, de talán nem gond, ha néhány látványos leletet felidézek. Ma már tudjuk, a falak belsejében a latrinákat csupán a Rákóczi-korban képezték ki. Ezek a faluhelyen ma is gyakori pottyantósok mintájára működtek, a lényegi különbség az volt, hogy az emeleten, a falvastagságban vagy elkülönített kamrákban voltak berendezve, és egy, a külső falban kialakított függőleges csatorna csatlakozott hozzájuk, melynek az alsó vége a vársáncba nyílt. A használatát talán nem részletezném, de azt megjegyzem, hogy háztartási hulladék, törött edény, betörött ablakszem is bőven került ide, s ez igen értékes lelőhellyé teszi őket. Itt gyakorlatilag a mindennapi élet keresztmetszetét lehet megfogni régészeti módszerekkel. Előkerültek ablakszemek, habán kerámiadarab és több más érdekes lelet is.
– Egy felújítás során minek van prioritása: a művészettörténeti elemek kortól független konzerválásának vagy létezik egy egységes koncepció, ami mentén a kastélyokat felújítják, s csak az ebbe beleillő elemek lesznek láthatóak?
– A gyalui kastélyra vonatkozó levéltári források egy részét már kiadták, ezek alapján tájékozódunk az épületben. A kastélyleltárak pontos, szobáról szobára leírt képet adnak a korabeli épületről, nekünk csupán azt kell megállapítanunk, hogy most éppen melyik szobában is járnak, hiszen főleg a keleti és északi szárnyat a 19. században teljesen átalakították, míg a nyugati szárnynál egy teljes helyiségtraktust elbontottak. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, faragványok, feliratok, elfalazott nyílások, díszítőfestés bukkan elő a vakolat alól. Nyilván nemcsak a lelet lényeges, hanem a lelőkörülmény is, egy régi vakolatréteg számunkra majdnem ugyanolyan fontos, mintha elfalazott kincset találnánk.
A helyreállítási koncepció két lábon áll: a hasznosítási lehetőség és az értékek konzerválása és bemutatása. A helyreállítás csapatmunka, ahol a művészettörténész általában ez utóbbiak mellett, az építész az előbbiek mellett kardoskodik. Ezért nagyon fontos a jó együttműködés. Az építész sem szeretne készakarva tönkretenni vagy eltakarni értékeket, de minden épületbe kell konyha, fürdőszoba, hőközpont, iroda stb., ahol ezen értékek bemutatása nem mindig lehetséges, sőt nem is javallott. Ezért kihívás az építészek számára is egy ilyen jellegű feladat.
– Egy ilyen volumenű munkához sok pénz és szakember szükséges: kik vesznek részt a régészeti, művészettörténeti munkákban?
– A munkákat uniós pályázatból támogatja a Traditio Transylvanica Alapítvány, hiszen ezt magán- vagy önkormányzati forrásokból lehetetlen lenne megvalósítani. A régészeti feltárásokat Felix Marcu és Csók Zsolt kollégák vezették, míg a falkutatásokat Kovács Zsolt és jómagam végeztük egy diák- és munkáscsapat segítségével, a levéltári kutatásokat Szász Anikó történész-művészettörténész folytatta. A falfestések feltárását Kiss Lóránd, a sürgős kőrestaurátori beavatkozásokat, kőkiemeléseket Kiss Zoltán restaurátorok végezték. Kitűnő volt az együttműködés a csapatok között, a leletek sok esetben nagyon szépen kiegészítették egymást, és külön jó lehetőség volt, hogy egyszerre zajlottak a kutatások, így alla prima értesülhettünk az új eredményekről.
– Terveik szerint, ha sikerül az európai uniós forrásokat megpályázni, mikor láthatja a nagyközönség a gyalui várkastélyt teljesen felújított állapotban?
– Ha az uniós pályázat összejön, abban konkrétan le lesz szögezve a határidő. Általában egy-két éves futamidőre számíthatunk, ami alatt át kell adni az épületet. Különféle parki rendezvényeket azonban tudomásom szerint tervez a Traditio Transylvanica Alapítvány, úgyhogy még számos alkalom lesz a nagyközönség számára akár a helyreállítások műhelytitkaiba is bepillantani.
Dr. Weisz Attila
Kolozsvári művészettörténész, műemlékvédő szakember. 1975-ben született Marosvásárhelyen. 1999-től a BBTE történelem–művészettörténet szakos hallgatója, 2013-ban szerzi meg PhD-fokozatát Torda város középkori egyházi épületei témából a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetében. 2014-ben Zádor Anna-díjas. A kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem oktatója.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. november 26.

Templomaink – Illyefalva
A Baróti-hegyekből eredő patak völgyében, az Olt folyó jobb oldali teraszán fekszik a falu, amely nevét Illés prófétáról, a település fölött emelkedő magaslaton álló református templomának középkori védőszentjéről kapta.
Így bukkan fel először 1322-ben a pápai tizedjegyzékben Villa Helye néven, 1333-ban villa Elye, egy évvel később pedig villa Hellye néven szerepel ugyanott. Az 1567. évi regestrumban jelent meg a ma is használt megnevezése Illyefalva alakban. Akkor Sepsiszentgyörgy mellett Sepsiszék második legnagyobb települése volt, 1578 és 1876 között mezővárosi ranggal rendelkezett. A falu templomának és erődítményeinek építéstörténetéről gyér adatok állnak rendelkezésünkre. Kutatásukat az is nehezíti, hogy a település oklevelei az 1658-ban elszenvedett török-tatár dúlásban elpusztultak. A pápai tizedjegyzék alapján bizonyosra vehető, hogy Illyefalvának létezett egy, a mai helyén álló temploma, amelyet a XV. század végén gótikus stílusban átépítettek. Az 1738-as földrengés a templomot annyira megrongálta, hogy kisebb javítások után 1782 és 1785 között teljesen át kellett építeni. Az új templomot 1785-ben kazettás mennyezettel és festett bútorzattal látták el. Ez a ma is álló templom kettős térfűzésű, hajó és szentély együtteséből álló keletelt épület. Alaprajzi elrendezése, falainak felépítése arra enged következtetni, hogy az illyefalvi templom XVIII. századi pallérmunka eredménye és a Székelyföldön elterjedt népi barokk építészet egyik szerényebb emléke. Az erődítmények datálását illetően különbséget kell tenni a belső és a külső vár között. A belső vár szuroköntős, öles vastagságú kőfalait valószínűleg a harangtoronnyal egy időben, feltételezhetően a templom gótikus átépítésével párhuzamosan emelték valamikor a XV–XVI. század fordulóján. Valószínűleg az 1612-es háborús események miatt döntött úgy Illyefalva közössége, hogy a meglévő templomkastély köré egy második, korszerűbb védelmi gyűrűt épít. A külső vár bizonyára Bethlen Gábor fejedelemsége alatt épült, s talán I. Rákóczi György uralkodása idején fejezték be. Ezt a feltételezést az írott források mellett a külső vár (szabálytalan) ötszögű alaprajza, az olaszbástyaszerűen megépített délkeleti, északnyugati és délnyugati saroktornyok és némiképp a védőfalak kizárólag tűzfegyverek számára készült lőrései is alátámasztják. Az 1989-es fordulat után szerencsés változásokon megy át a vár és templom. Külföldi segítséggel sikerült szinte teljesen újjáépíteni, ekkor került sor teljes restaurálására. Ezzel párhuzamosan folyt a várfalak és bástyák helyreállítása és újjáépítése, amelyek ma a KIDA Alapítvány használatában vannak, s melyekben nyári időszakban táborozásra alkalmas szálláshelyeket létesítettek. A református gyülekezet létszáma jelenleg 670 fő, ez a falu lakosságának kétharmadát jelenti.
Gáspár-Babos Etele Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. május 5.

A négyszáz éves Marosvásárhely kincsei
Marosvásárhely szabad királyi városi rangra emelésének 400. évfordulójára szervezett tudományos értekezletet a marosvásárhelyi történészeket tömörítő Borsos Tamás Egyesület. A jeles előadók a várossá válás történelmi tudnivalóit taglalták.
A Bethlen Gábor által adományozott kiváltságlevél másolata, a város akkortól használatos címere és pecsétje, illetve azok leírása a város 400. éves évfordulójára nyílt kiállításon látható a Vármúzeumban. A Marosvásárhely történetében legértékesebb dokumentumot az Állami Levéltárban őrzik, amely a belügyminisztérium fennhatósága alá tartozik, ezért csak a másolatát lehetett kiállítani.
Az 1616. április 29-én kelt kiváltságlevelével Bethlen Gábor fejedelem a székelység legnépesebb települését – a 17. század elején Marosvásárhely lakossága nem több, mint 2000-2500 fő – kiemelte a mezővárosok sorából és jogi értelemben egyenrangúvá tette az erdélyi nagyvárosokkal, Brassóval, Nagyszebennel, Besztercével és Kolozsvárral. Marosvásárhely már korábban is rendelkezett kiváltságokkal, amelyeket a magyar királyoktól és az erdélyi vajdáktól, valamint fejedelmektől kapott, és a város vezetésének sikerült is időről időre megújítani a privilégiumokat.
A szabad királyi városi rang tulajdonképpen joghitelesítést jelentett a város és lakói számára. Ezt a helyzetet elemezte Simon Zsolt történész, a Román Akadémia tudományos munkatársa, aki előadásában a rangemelés előzményeit ismertette.
A város kiváltságai
Pál-Antal Sándor akadémikus az 1616. április 29-én kelt szabadalomlevelet elemezte, pontról pontra. A rendkívül összetett és tömör, latin nyelven írott oklevélnek máig sincs hiteles, teljes fordítása – mutatott rá. A nyugalmazott levéltáros is egy 1863-ban készült tartalmi fordításra hivatkozva ismertette azokat a kiváltságokat, amelyeket a város elnyert: címer, zászló, pecsét, szabad vásártartási jog – a város polgárai peres ügyekben végső fellebbezésként egyenesen a fejedelemhez fordulhatnak, saját ügyvédeik lehetnek, a települést fallal lehet körülkeríteni, és amennyiben a városban laknak, a nemeseknek is adózniuk kell. Ezt azonban a nemesek sérelmezték, így a 31 nemesi telek továbbra is adómentes maradt, csak annyiban kellett adót fizetniük, amennyiben a várban is volt lakásuk.
A pestisjárványtól megtizedelt város
Soós Zoltán régész, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi várban végzett többéves ásatás eredményeit vetített képes előadásban ismertette, megjegyezve, hogy a várban működő egykori ferences kolostor maradványainak feltárása olyan mesterségek és műhelyek meglétére derített fényt, amelyekről írásos források nem maradtak fenn. Sikerült több középkori lakóház helyét meghatározni, a kolostort alaprajzában helyreállítani, a vártemplom freskótöredékeit feltárni, és láthatóvá tenni. A munkálatok még hosszú évekig tarthatnak és sok érdekességet felszínre hozhatnak, hiszen ez a vár abban a különleges helyzetben van, hogy a lebontott középkori épületekre (a 18. században beköltöző császári hadsereg elűzte a várban lakókat) nem építettek rá semmit, tehát csupán a rárakódott földréteget kell eltávolítani. Soósnak azt is sikerült tisztáznia – részben az írott források alapján (krónikák, oklevelek), részben a régészeti feltárások, falkutatások nyomán – hogyan épült a marosvásárhelyi vár, milyen szakaszai voltak az 50 évig tartó munkálatoknak. Előadásában részletesen beszélt az építkezésről, a teherről, amely a városlakókat sújtotta, hiszen „felsőbb” támogatás nélkül, saját erejükből kerítették fallal körbe városukat, hogy megóvják a különféle támadásoktól. Várkatonai védelmi szempontból csupán a portyázó hadaknak tudott ellenállni, egy szisztematikus ostrom azonban tragikus lett volna. Erre azonban nem került sor, az 1658-as tatárdúlás elkerülte a várost. A középkori városlakókat sokkal inkább megtizedelték a járványok – elsősorban a pestis –, mint a háborúk, ugyanis a köztisztaságra nem fordítottak figyelmet, gyakran megesett, hogy a szemét, az emberi ürülék a házak ablakáig ért. Ezért is eshetett meg az, hogy az első pestisjárvány az ittlakók egynegyedét vitte sírba.
Bethlen Gábor türelme
Bethlen Gábor művelődéspolitikáját Spielmann Mihály elemezte a legfrissebb szakmunkák és saját kutatásai alapján. A történész Bethlen Gábor könyvszeretetét, nyomdapolitikáját, könyvkiadását ismertette, kitérve a fejedelem korában külföldön tanuló akadémiták (peregrinusok) tanulmányidejére és a diákok népességére is. Bethlen vallási türelme gyakorlati türelmi politika volt, ugyanis sem a szombatosokkal szemben nem járt el, sem erőszakos térítésekre nem volt hajlandó – mutatott rá a kutató. Az uralkodó református vallás számára is az ideológiai támaszt jelentette uralkodásában, de nem tudta és nem is akarta nélkülözni a tanult katolikus főnemesség tagjait, akiket az udvari elit sorába emelt. Ami a románsággal szembeni magatartását illeti, igyekezett a román, ortodox papság működését támogatni. Fölszabadította a román papokat a jobbágyi sorból és a gyulafehérvári püspökség fennhatósága alá rendelte valamennyi ortodox vallású alattvalóját. Román források feltételezik, hogy végső szándéka a kálvinista vallásra való áttérítés lett volna, ezt azonban az oklevelek nem igazolják.
Bethlen volt az első olyan erdélyi uralkodó, aki tudatos művelődéspolitikát folytatott, egyenrangúnak tekintve a gazdasági vagy a hadi szükségletekkel. Erőfeszítéseket tett, hogy megszerezze Mátyás király Corvináit, ezt az erőfeszítését azonban nem koronázta siker. (A híres fejedelmi könyvtárból csupán két könyv maradt az utókorra, a többit elpusztította a már említett 1658-as tatárdúlás.)
Bethlen Gábor akadémiát alapított Gyulafehérváron 1622-ben, amit 1658-ban a tatárok elpusztítottak, de 1662-től újjáéledt Nagyenyeden, ugyanis Bethlen még életében a gyulafehérvári akadémiának ajándékozta Nagyenyedet minden tartozékával együtt. Az akadémia irányítására, valamint a tanulóifjúság oktatására külföldi tanárokat hívott, elsősorban a Német- Római Birodalomból, akik tevékenységük java részét már Bethlen halála után, I. Rákóczi György idejében fejtették ki
incs végleges döntés szoborügyben
Kettőt választott ki a zsűri a Maros megyei RMDSZ által februárban meghirdetett Bethlen Gábor egész alakos, köztéri szobor-pályázatára beérkező nyolc pályamunka közül – a terveken kisebb változtatásokat kell eszközölniük az alkotóiknak, hogy végül eldőljön, a kettő közül melyiket állítják ki Marosvásárhely főterén.
A Béke és az Aranykor jeligét viselő szoborpályázatok – Harmath István székelyudvarhelyi és Deák Árpád nagyváradi szobrász alkotásai – váltották ki a héttagú zsűri – Nagy Miklós Kund író, Keresztes Géza műépítész és az öt szobrászművész, Hunyadi László, Bocskai Vince, Gyarmathy János, Kiss Levente és Gheorghe Mureşan – tetszését. A nyolc pályaművet a Köpeczi-Teleki házban állították ki, és a közönség is kifejthette véleményét. A végső döntés egyharmadát a közönség szavazata tette ki, míg a kétharmadát a zsűrié. A közönség a legtöbb szavazatot a Consilio firmata Dei és a Kassiopeia című munkákra adta, 943, illetve 928 szavazatot. Őket a Szülőföld című alkotás követte 748 szavazattal és az Aranykor 684 szavazattal.
Az eredményhirdetésre a Kultúrpalota nagytermében azon az ünnepségen került sor, amelyet a 400. évfordulóra szerveztek. Négy évszázaddal ezelőtt ugyanis ezen a napon, 1616. április 29-én Bethlen Gábor, Erdély fejedelme aláírta azt a dokumentumot, amely szabad királyi városi rangra emelte a várost, hivatalosan is Marosvásárhelynek nevezve Székelyvásárhelyt. A rendezvényen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia lépett közönség elé, a szoborpályázaton meghozott döntést Soós Zoltán független polgármesterjelölt hirdette ki, ünnepi beszédet mondott dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai konzulátusának vezető konzulja.
A nyolc beérkezett pályamű: Fejedelem – Sánta Csaba, Szováta Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Baróthi Ádám, Szászrégen Kassiopeia – Zavaczki Walter Levente, Székelyudvarhely Consilio firmata Dei – Makkai István, Marosvásárhely K – Pokorny Attila, Marosvásárhely Szülőföld – Nagy Benedek, Budapest Béke – Harmath István, Székelyudvarhely Aranykor – Deák Árpád, Nagyvárad
Antal Erika |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. június 4.

A szatmárnémeti nemzeti zsinatról tartottak előadást
A Szatmárnémeti Szent István Kör és a Szatmárnémeti-Németi Református Egyházközség, az idei Nemzeti Összetartozás Napjának előestéjén, történelmi előadással emlékezett meg a 370 éve tartott híres szatmárnémeti zsinatról.
Június 3-án, 17 órától Szatmár egyik legnépszerűbb hitmélyítő és kulturális műhelyében, a Németi gyülekezeti teremben tartott előadást Póti Eduárd történelemtanár. Sipos Miklós tiszteletbeli esperes, házigazda lelkipásztor köszöntő szavaiban a zsinat egyik erényét említette meg a sok közül, mégpedig a nők taníttatásának kezdetét. Szőcs Péter az alkalom főszervezője még felvezetőként elmondta, hogy a kerek évforduló és a Nemzeti Összetartozásunk Napja legfontosabb üzenete, hogy veszteségeinken összefogással és egyetemes értékeink számbavételével lehetünk úrrá.
Az előadó nagyon jól össze is kötötte a két eseményt. Az összefogás fontos eszme, de nemcsak elmélet, hanem életérzés, hozzáállás, amiért tennünk is kell. Póti a történelmi előzményekkel nagyon jól felvezette és megérttette az esemény lényegét. Elmondta, hogy a Református Egyház az első erdődi zsinat (1545) és a szatmárnémeti zsinat (1646) között vált felnőtté. Beszélt Tolnai Dali János újító lelkesedéséről és az ellenállásról, amit tapasztalnia kellett.
A Tolnai által vezetett magyar puritán mozgalommal összefüggő izgalmas kérdések eldöntésére tehát összeült az erdélyi, tiszán-túli és tiszán-inneni református egyházak egységes képviselete, a nagy nemzeti zsinat. Ezt maga I. Rákóczi György hívatta össze s a keménykezű egyházkormányzó, Geleji Katona István erdélyi püspök vezette. A zsinat konzervatív álláspontot foglalt el, az újítókat meg nem érdemelt szigorúsággal megbüntette s megerősítette a püspök-esperesi rendszert. Geleji a zsinat megbízásából egy 100 cikkből álló egyházi törvénykönyvet szerkesztett. Ekkor született meg tehát az első összetett egyházi alkotmány. A törvénykönyvben Geleji sem utasítja el teljesen a presbitérium gondolatát, sőt elismeri annak „sokszerű jeles hasznait s Krisztus és az apostolok rendelete és a régi egyház gyakorlata szerint" való voltát.
Csak a viszonyokat nem tartja még egyelőre kedvezőknek a felállítására, részben „a nép nyomorult és szolgai állapota és képességhiánya", részben a fejedelem és a világi urak ellenzése miatt. Az eszmék azonban idővel megvalósultak. Az összefogásnak és a toleranciának eredménye lett. Miért ne lehetne ma is így?
Póti Eduárd tanári pontossággal, történészi precizitással és prófétai hevülettel szólt az egyháztörténet, sőt a magyarság történelmének fontos mérföldkövéről. Az előadás után beszélgetés következett a témával kapcsolatosan. Jó a történelemből tanulni, eszméket gyakorlattá alakítani, felnőni végre és összefogással összetartozni!
szatmar.ro

2016. június 8.

Nagyvárad mindig talpra állt
Kedd délután ezúttal a várban tartották szokásos havi gyűlésüket a Nobilitas Egyesület tagjai. Dr. Fleisz János történész és Mihálka Nándor régész tartottak vetített képes előadásokat.
A vár volt katonai adminisztrációs épületének (I) konferenciatermében megjelenteket Fodor József általános helynök, a Nobilitas Egyesület elnöke köszöntötte. Ezután dr. Fleisz János történész tartott expozét Nagyvárad átalakulása címmel, valamivel több mint 30 percben foglalva össze 934 év történetét. Arra hívta fel a figyelmet: három pilléren alapszik Várad megalakulása: minden a várral kezdődött, majd 1082 végén folytatódott a monostor, illetve a káptalan Szent László általi megalapításával, hogy aztán az erődítmény és az egyházi központ körül létrejöjjön maga a település. Váradról tehát elmondható, hogy sohasem volt agrártelepülés, vagy a klasszikus értelemben vett falu, de a szabad királyi város rangot se nyerte el, bár próbálkozott ezzel. Azzal büszkélkedhetett viszont, hogy püspöki város, 1870-ben pedig törvényhatósági jogú városnak nyilvánították, ami tulajdonképpen a mai municípiumnak felel meg. A több mint kilenc évszázados történelme során többször pusztulás fenyegette, vagy leáldozóban volt a csillaga, de mindig sikerült talpra állnia, újjászületnie, fejlődnie, így bízhatunk abban, hogy majdan ismét sikeres lesz, régi fényében fog tündökölni.
Az első felfutása Szent Lászlónak köszönhető, amikor egyházi, vallási, politikai központ volt. A középkorban a magyar Compostelaként emlegették, az első pusztulását 1241 körül élte át, amikor a tatárjárásnak nevezett mongolinvázió következtében a lakosság több mint fele meghalt. De volt újrakezdés, így Vitéz János idején az európai humanizmus egyik legjelentősebb centrumává vált. Másik változásra 1557-ben került sor, amikor a protestánsok uralták a várost, majd az 1660-1692 közötti török-oszmán pasaságnak lettek mélyreható eredményei. Jött azonban az újabb felemelkedés a barokk korszakban. A 19. században, 1850-ben egyesült a négy városrész felsőbb, Habsburg utasításra, illetve Nagyvárad tartományközpont is lett. Rendkívül sikeresnek mondható a dualizmus korszaka, főleg az 1890-1915 közötti 25 év. A hányatott történet 1920-1940 között folytatódott, 1944 áprilisában egy elszegényedett, lepusztult várost találtak a bevonuló szovjet-román katonák. Ezután a szocializmus évtizedei, majd a rendszerváltozás írtak újabb fejezeteket Várad hányatott sorsú történelmébe.
A Székesegyház
Mihálka Nándor történész a váradi középkori székesegyház területén zajlott régészeti kutatásokról beszélt, arra is kitérve, hogy az 1619-1629 között épült Fejedelmi Palota építtetői Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek voltak, a kivitelező pedig Giacomo Resti észak-itáliai építész. A Szűz Máriának szentelt első székesegyházat Szent László alapította, és 1092-ben lett a váradi püspökség főszékesegyháza. 1115 körül ide temették el Szent Lászlót, itt találhatóak II. András és IV. (Kun) László királyok feltételezett temetkezési helyei, és itt nyugszik Luxemburgi Zsigmond is. Báthori András püspöksége idején átépítették, 1557 után Báthory István fejedelem elrendelte, hogy ágyútornyot kell építeni a szentélyben, Bethlen Gábor pedig azt adta ki ukáznak, hogy 1621-ig a teljes székesegyházat el kell bontani.
Az első „ásatások” 1755-ben történtek, majd valódi régészeti kutatások Henszlmann Imre és Rómer Flóris (1881-1884), valamint Gyalókay Jenő (1911-1912) vezetésével folytak. Az egykori székesegyház területén aztán a közelmúltban 2012-2015 között zajlottak kutatások, melyek folytatást igényelnek.
Az előadások után a jelenlevők Jakabffy László műemlékvédő irányításával megtekintették a mostani vártemplomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2016. június 16.

Négyfalu negyedikje: Hosszúfalu
A ma Szecselére keresztelt város egy része. A történelmi településneveket itt mindenki tiszteletben tartja, s a figyelmes városnéző megtalálja azokat a kis, főút melletti eligazító táblákat is, melyek jelzik: hol a határ a teljesen egybeépült településrészek, illetve az egykori csángó-magyar falvak között.
Történelmi településrészen barangolunk, Hosszúfalu neve először Nagy Lajos magyar király 1366-ban kiadott adománylevelében szerepelt. Csángó tollforgató barátaink, történészek írják, hogy alapítói a magyar királyok által határőrzésre telepített székelyek és a későbbiekben a velük keveredett kun-besenyők voltak, akik az évszázadok során sokszor tapasztalhatták, hogy mit jelent a végeken magyarként megmaradni török, tatár és egyéb keleti betörések ellenére, akár a brassói szászság jobbágyaiként. Ulászló király Hosszúfalut elzálogosította Brassónak. Ezt megerősítette 1651-ben II. Rákóczi György fejedelem is. Az ezzel járó csapást csak súlyosbította az 1658. évi török–tatár dúlás. 1756–57-ben pestis szedte áldozatait, több mint ötszáz lelket oltott ki – írja egyházkrónikájában Daragus Endre Hosszúfalu-alszeg evangélikus lelkipásztora. Soraiból kiérezzük: szinte csoda, hogy él még ez a maroknyi csángóság. Írása hiteles, hiszen adatai egykori jeles pap-elődjétől származnak, attól a Szeli Józseftől (1710–1782), aki fényt derített a csángók múltjára, s akit forrásként a hibáira is rávilágító Orbán Balázs számtalanszor emlegetett nagy művében. Szeli a halmágyi pap fia volt. Udvarhelyen, Nagyszebenben, Győrben és Pozsonyban tanult. 1732-től lett evangélikus magyar tanító és lelkész Brassóban, 1757-ben Hosszúfaluban és Székelyzsomborban. Hosszúfaluban írta 1763 körül Krónikáját, amelyben sok becses adatot mentett meg.
Mindenkori hétfalusi idegenvezetőnk, a sepsimagyarósi gyökerekkel bíró nyugalmazott főgyógyszerész, Fodor Levente mutatott be Nagy János történelem szakos tanárnak-történésznek, írónak, aki a Brassói Füzetekben (1991/3) elsőnek közölte a hosszúfalusi temetőbe bementett csángó szobor igazi történetét. Jelenleg Hétfalu honlapján 217 történelmi, egyház- és helytörténeti jellegű tanulmánykötetet, tanulmányt és cikket találunk. Nagy János, a Zajzoni Rab István Líceum nyugalmazott pedagógusa látogatásunkkor három kötetével ajándékozott meg, ezek is mutatják munkásságának súlyát-értékét: Négyfalu története a X. és a XX. század között – román–magyar nyelvű kiadvány (2006), Lelkészek és néptanítók a sziguránca és a securitate játékában (2009), Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (Brassó, 2014). Szükségesnek tartotta összefoglalni Hétfalu korai gazdasági életét, ipartörténetét is. Erről szóló kötete látogatásunkkor nyomdában volt.
Kötődések határok nélkül
Hétfaluhoz, különösképpen Négyfaluhoz, de Hosszúfaluhoz is kötődnek Nagy Jánoson kívül olyan jeles tollforgatók, mint Bencze Mihály matematikus, író-szerkesztő és tanár, Hochbauer Gyula tanár, író, helytörténész, Kovács István Lehel informatikus szerkesztő, helytörténész és az EKE országos elnöke, Barkó Etelka, a csángó írott tojások igazi mestere, népművészeti szakíró, Tomos Hajnal tanár, csángó költő és sokan mások.
Több háromszéki és erdővidéki helytörténész és néprajzkutató munkálkodott ott s közölt írást a települések életéről. Az olaszteleki temetőben nyugvó Bartha Károly (1831–1920) mint hétfalusi tanító a magyar csángók iskolájáért hadakozott, neki köszönhető a már az ő korában is sikeresen működő hosszúfalusi polgári iskola. Az ugyancsak olaszteleki származású Kolumbán Lajos (1875–1958) etnográfus volt a szerzője az 1903-ban, majd pedig a 1906-ban Brassóban megjelent A hétfalusi csángók a múltban és jelenben, valamint a Barcaság és népe című köteteknek. Kilyéni Kilyéni Endre tanítóegyleti elnök 1920 után Mikó-kollégiumi tanárként dolgozott. E sorok írója több gimnáziumi és egyetemi tanárának Hosszúfaluban ringatták bölcsőjét. Itt született Molnár Károly (1901–1989) zenepedagógus, zeneszerző és kórusvezető, Székely Mikó-kollégiumi zenetanár, a korabeli színházi zenekar karmestere, Götz Endre (sz. 1924) geológus-mineralógus, az egykori Bolyai Tudományegyetem geológia karának munkatársa. Adózunk egyben azoknak a hosszúfalusi evangélikus lelkészeknek is, akik elszenvedői-áldozatai voltak a diktatúra időszakának: Sipos András lelkész-főesperesnek és Kerekes János lelkipásztornak.
Meglátogattuk Hosszúfalu két evangélikus egyházközségét, templomait. Daragus Endre hosszúfalu-alszegi lelkész bemutatta a temetőben álló és felújított Csángó szobrot, a lelkészi lak előtt álló Petőfi-mellszobrot, Kajcsa László Hosszúfalu-felszegi lelkipásztor pedig a nem kis kitartással visszaszerzett és anyagiakkal bővített egykori magyar iskola épületét, amely jelenleg a fűrészmezei Evangélikus Csángó Ház, az evangélikus közösség vallásos-kulturális tevékenységének egyik hajléka. Június 30. és július 2. között zajlik Brassóban és Hétfaluban a Csángó-magyarok Világtalálkozója, a Királyföld és a Barcaság reformációi zarándoklata. Egyik rendezvényének is ez ad helyet. Lépten-nyomon kötődéseinkre bukkanunk. Az 1895-re felépült mutatós református templomot Szemerjai Szász Domokos püspök szentelte fel. Lelkészei között találjuk Andrási Tivadar egykori sepsiszentgyörgyi mikós tanárt, árkosi lelkészt. A néhai fűrészmezei evangélikus tiszteletes, Kovács László, aki négy évtizedig szolgálta az egyházközséget, a hazai tanügyi reform előtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára volt. Hosszúfalu népes református gyülekezetének jelenlegi lelkésze az egykori málnási lelkipásztor, a háromszéki kötődésű Márk László Gyula. E sorok írója a Zajzon–tatrangi térség sós-lúgos ásványvizeiről tartott előadást a gyülekezetben. Nemrég volt vendégük Berecz András neves budapesti népi humorista, a gyülekezet gyerekei pedig készülnek a hagyományos uzonkafürdői nyaralásra – tájékoztatott Fodor Levente presbiter.
A négyfalusi római katolikus anyaegyház templomát türkösi riportunkban bemutattuk. A hívek számának növekedésével új katolikus templom épült Hosszúfalu-Alszegben (2004), amelynek megálmodója, kivitelezésének vigyázója a kézdiszászfalusi születésű, korán elhalt Gajdó Zoltán négyfalusi-türkösi plébános, pápai káplán, mikós kollégánk volt. Nem véletlen tehát, hogy az impozáns templom védőszentjéül Boldog Apor Vilmost választotta. András József jelenlegi plébánostól megtudtuk, hogy a hétfalusi katolikus hívek száma nyolcszáz körüli.
Volt egyszer egy iskola
A református templommal átellenben áll az a felújított régi iskola, amelynek homlokfalán emléktábla adta tudtára a Hosszúfaluval ismerkedőnek, hogy ez volt Négyfalu egykori híres magyar királyi fafaragászati, később építészeti iskolája. Homlokfalán egy 2003-ban leleplezett emléktábla Istók János csángó szobrászművésznek állított emléket, aki ebben az iskolában kezdte életpályáját. A főjavításkor az emléktáblát levették. A város alpolgármestere, Géczi Gellért kérdésünkre azt nyilatkozta, hogy hamarosan visszahelyezik. A márványtáblát Köpe Csiri János faragta, a bronz emlékplakett pedig Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása.
Az iskola történetét Kovács Lehel István és Sipos Gaudi Enikő írta meg Volt egyszer egy iskola.... címmel. 2005-ben jelent meg a Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság kiadásában Négyfaluban a Hétfalu Könyvek sorozat részeként. Kovács Lehel István szövegéből idézünk: „A jeles intézmény sok szállal kapcsolódik Erdély művészettörténetéhez, nagymértékben meghatározta e vidék közművelődési oktatásának irányát, ipari viszonyainak fejlődését. 1869-ben br. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter meglátogatta Hétfalut, belátta, hogy a csángó népnek felsőfokú iskola kell. Műveltség–Szabadság jelmondattal 1871-ben meg is nyitotta kapuit. Hozzáértő tanárainak vezetésével itt olyan jeles személyiségek tanultak, mint Istók János, Köllő Miklós, Bartalis János, Mattis-Teutsch János és a barcasági közélet számos későbbi vezetője. Fejlődését nagymértékben meghatározta Kupcsay János 1872-ben történt szaktanítói kinevezése. A müncheni szobrászati akadémiát végzett tehetséges művész 1873-ban foglalta el állását, és megkezdte a rajz, a mintázás és a fafaragászat oktatását (...). Diákjai közül nagyon sokan választották a müncheni továbbtanulás lehetőségét (…). Huszonhárom éves működése alatt az iskola számos erdélyi templom számára készített oltárokat, szószékeket. Itt készült a Peleş-kastély falburkolata, Rudolf trónörökös nászünnepélyi díszalbum-födele, az alszegi templom oltára (1890). Az iskola magas kitüntetéseket kapott az 1885. évi országos, a millenniumi, valamint az 1900-as párizsi világkiállításon (…). 1894-ben Brassóba költöztették, 1910-től itt tanított a Párizsból hazatért Mattis Teutsch János.” A hétfalusi csángók néptánca, a borica és gyönyörű színes népviselete egyedi kincsünk. Utóbbinak utánozhatatlan értéke a díszes csángó öv, a kösöntyű és a hajtű. Ennek kiváló új mestere a Hosszúfaluban lakó és alkotó nyugdíjas Sipos Gaudi István, akit méltán nevezhetünk nemcsak ötvösművésznek, hanem ékszerésznek is.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 14.

Kassai cserkészek Biharban
A kassai II. Rákóczi György cserkészcsapatot pár napos Bihar megyei látogatása során a szalacsi 3. sz. Dr. Andrássy Ernő cserkészcsapat látta vendégül a helyi „Zöld házban”.
A Szlovákiából érkezett magyar cserkészeket Szegedi Dávid szalacsi parancsnok kalauzolta ittlétük idején. Ellátogattak Nagyváradra is, ahol megtekintették a megyeközpont több nevezetességét, mint például a bazilikát, a belvárost és a várat.
Természetesen az Érmellék jellegzetességeit is megismerhették a vendégek, az ottományi kúriában egy külön előadást is hallhattak a táj sajátosságairól és értékeiről. Ezen a rendezvényen részt vett Borsi Lóránt, a Bihar Megyei Cserkész Ifjúsági Szövetség elnöke is, ahol Horváth Béla polgármesterrel, a szervezet alelnökével közösen köszöntötték a vendégeket, külön kiemelve Horváth Dánielt a kassai cserkészcsapat parancsnokát. Borsi Lóránt elmondta, hogy külön örül a látogatásnak, hiszen az ilyen jellegű találkozások alkalmat adnak a tapasztalatcserére, valamint a cserkésztestvériség gyakorlatban való megélésére. A megbeszélés végül közös fotózással zárult és ígérettel, hogy a jövőben is ápolják a jó kapcsolatot.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2016. július 16.

Algyógy értékeiről
Érdemes ellátogatni Feredőgyógyra (Algyógyfürdő, románul: Geoagiu-Băi, korábban Feredeu) fürdőhely Romániában, Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától 33 kilométerre északkeletre.
Bár kerítés határolja a Római kori romokat, de eddig mi még mindig nyitva találtuk azt és a medence mellé érve belemeríthettük a kezünket a még januárban is kellemesen meleg vízbe.
Az ókori római fürdők a mostani Algyógy fürdő területén épültek egy kör alakú, 90-92 m átmérőjű promontóriumban. Az ókori mozgalmas fürdői életről Aszklépios és Égeeisz szobrainak feltárása ad hiteles képet. Ugyancsak itt fedeztek fel egy Nimfáknak felajánlott templomot is, azonkívül oltárokat, szobrokat, érméket és nemesfémből készült tárgyakat (hét arannyal bevont szavazó táblácskát).
Nyilvánvaló, hogy az egykori Algyógyalfaluból és Algyógyfelfaluból egybeépült városban és a hozzátartozó fürdőtelepen, Feredőgyógyon bőven van egyéb látnivaló is. Annak ellenére, hogy a berendezkedő román impérium 1920 után mindent elkövetett, hogy a magyar jelleget elfedje, igencsak markáns nyomai vannak az 1100 esztendőnek, amely a honfoglalás óta itt a magyar jelenlét következtében végbement.
1892-ben Kún Kocsárd helyi földbirtokos alapítványt tett, amelyen a Földművelési Minisztérium és az EMKE földműves iskolát hozta létre, székely diákok számára, szarvasmarha-tenyészettel, fa- és gyümölcsfaiskolával. 1900-ban a korábban 40-es diáklétszámot 60-ra emelték föl. 1908-ban a magyar állam a településtől nyugatra, Csigmótól északra megnyitotta vasmunkás tüdőbeteg-szanatóriumát, amely ma is működik. 1921-ben az iskolát a földreform gyakorlatba ültetésével megszüntették, de a román állam később újraindította és jelenleg Alexandru Borza Mezőgazdasági Kollégium néven működik
Itt található Erdély legkorábbi körtemploma (rotonda), amely ma református kápolnaként szolgál. A közelmúltban lezajlott régészeti ásatások egyértelműen bebizonyították, hogy a 11. vagy a 12. században épülhetett. Különleges értéket képvisel a közelében található református templom is, amely a 16. században épült, feltehetően a közelben talált római sírkövek, domborművek felhasználásával. A templomot az iskolaalapító Kún Kocsárd újíttatta (1867), majd az 1930-as évek elején Debreczeni László vezetésével ismét átépítették. A volt református iskolában és a parókiában ifjúsági táborokat és egyéb rendezvényeket szervez a református egyház által működtetett Ifjúsági Keresztény Egyesület (IKE).
A faluban található ortodox templom a 18. században épült.
Maga ez a termálvízéről híres fürdő, mely Erdély déli részén fekszik, az Algyógy patak szeli ketté és a városka alatt egy egyedülálló termál vízesést is találunk. A Feredőgyógyon feltörő vasas-kénes, 29–32 °C-os hévforrásokat először a rómaiak használták, akik Germisara néven fürdőtelepet hoztak létre a helyén. Giovanandrea Gromo feljegyzése szerint a 16. század közepén Izabella királyné újíttatta fel a fürdőt, amit később több erdélyi fejedelem is felkeresett.
Kazinczy Ferenc 1816-os látogatása idején a telep birtokosa báró Bornemisza Lipót volt. 1885-ben kilencszáz fürdővendéget fogadott. 1906-ban kiépítették az Algyógyról a fürdőkhöz vezető műutat. 1907-ben hét fürdőmedence és hetven vendégszoba várta a vendégeket. A szocializmus idején modern szállodákat építettek benne, melyek nagy részét a rendszerváltás után felújították.
A „feredő” vendége volt Izabella királyné, Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, Haller Gábor, II. Rákóczi György, I. Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Bod Péter és Kazinczy Ferenc.
A közelben érdemes még ellátogatni Csigmó településére és az egykori római úton végigmenni annak a megmAradt közel 400 méteres északi szakaszán. Az úthoz a követ a ma is működő travertin-kőfejtőben termelték ki. Túl mindezeken, egyéb látnivalók is bőven találhatók a közelben: Algyógyi vízesés, Erdélyi-érchegység, Gyulafehérvár, Vörös-szakadék, Kelnek vára, Kudzsiri-havasok, Déva vára, Vajdahunyad vára.
Az utóbbi időszakban – úgy a helyi, mint a külföldi turisták körében – igencsak felértékelődtek a dél-erdélyi helyszínek.
Útikönyvek, katalógusok, honlapok állnak az érdeklődő rendelkezésére. Érdemes ezeket a helyszíneket is felkeresni, hiszen a klasszikus Székelyföldi és közép-erdélyi helyszínek után, itt is roppant érdekes és értékes látnivalókat fedez fel odalátogató, s ami még fontosabb: igen hasznos fürdőhelyeket látogathat meg, s a gyógykúrákat páratlan szépségű tájak meglátogatásával is kiegészítheti.
eloszekelyfold.wordpress.com

2016. július 19.

Református nagyhét Nagyenyeden 90 évvel ezelőtt
A Magyar Református Egység Napjának megünneplésére került sor nemrég Kolozsváron. Nos, ennek, valamint 500 éves református örökségünk jegyében emlékezünk azon református eseményre is, amely 90 évvel ezelőtt Nagyenyeden zajlott le, abban a vártemplomban, ahol 1564-ben mondták ki az erdélyi református egyház megalakulását.
A vártemplom 1848-ig az Erdélyi Református Egyházkerületnek is székhelye volt, fejedelmi kollégiuma pedig 1896-ig az erdélyi református lelkipásztorok képzését biztosította egyházaink számára. A megváltozott történelmi keretben 1941–1945 között ismételten a kollégium képezte Dél-Erdély református papjait, és több mint 200 éven át – 1716–1929 között – Alsó-Fehér vármegye székhelye is szintén e városban kapott helyet.
90 évvel ezelőtt, 1926. szeptember 7. és 12. között Nagyenyedre gyülekeztek Erdély református lelkipásztorai, hogy a Református Nagyhét keretében értékeljék az egyház legfontosabb, legidőszerűbb feladatait, teendőit, társadalmi problémáit, a kálvinizmus világformáló erejét, a korabeli szociális gondok feltárását és orvoslását, az egyház pillanatnyi helyzetét és jövőképét, feladatait, erőforrásait, szervezeti felépítését stb.
Az esemény kapcsán az Enyedi Újság című helyi lap 1926. szeptember 12-i számának bevezető soraiban ez olvasható: „Az erdélyi reformátusok nagyhetén a napi konferenciák s az esténként tartott előadássorozatok rendjén a Calvinizmus olyan világformáló erejéről szereztünk tudomást, amely felett eddig nagyon kevesen gondolkoztak. Egészen új dolog volt, legalább is a laikus közönség előtt. De, ha átéltük és átéreztük az elhangzott érveket, az elhangzott beszédeket, egészen új beállítását láttuk az eddigi, megszokott világnézetnek, olyat, mely egyáltalán nem áll ellentétben a tanultakkal, sőt kiegészíti egészségesen azokat. Nagy problémák, a jelen idők legsúlyosabb társadalmi bajainak feltárása, orvoslása fölötti tanácskozások szerepeltek a nagyhét programján. Emelkedett, magas nívójú, széles ívelésű gondolatok foglalkoztatták az egyházi férfiak elméjét. Olyan koncepciók kontúrjai bontakoztak ki, amelyek fölött érdemes gondolkozni, szükséges dolog tűnődni, mert a jelenkor legégetőbb szociális kérdéseit érintik. A súlyos elgondolásokat minden nap apróbb szórakozások tarkították. Művészi ének és zeneszámok szerencsésen váltották fel a tanácskozásokat, úgyhogy az elmúlt hét nagy lelkiépülést jelentett résztvevőknek, közönségnek egyaránt”.
A mintegy 250 lelkipásztor, élükön Makkai Sándor püspökkel, szeptember 7-én érkezett meg Nagyenyedre s még aznap imaórára gyűltek össze a kollégium dísztermében, ahol Makkai püspök imádkozott. A tulajdonképpeni előadások, konferenciák s egyéb műsorok a következő napon, szerdán vették kezdetüket, amelyek reggelente ima- és bibliaórákkal indultak. A továbbiakban az előadások keretében Maksay Albert Kolozsvári teológiai tanár: A halhatatlanság gondolata a Szentírásban címmel értekezett, Nagy Géza magyarbikali lelkész, teológiai magántanár: Nagy erdélyi kálvinistákról (I. Rákóczi György, Medgyesi Pál, Bod Péter stb.) tartott előadást, A Kijelentésről és a hitről dr. Tavaszy Sándor teológiai igazgató értekezett, dr. Imre Lajos teológiai tanár pedig 4 előadásban Az ifjúsági munka módszereit ismertette. A délutáni órákban a lelkészi kurzusok keretében bevezető előadásokat tartott Imre Lajos A szolgálat és áldozatkészség lelkének felébresztése a gyülekezetekben címmel, Végh Árpád egrespataki lelkész A lelkészek közötti testvéri viszony erősítésének szükségességéről és lehetőségeiről, Hegyi András körtvélyfájai lelkész Hogyan kapcsoljuk iskoláinkat egyházunk munkájához, Pilder Mária egyházkerületi missziói titkárnő pedig A külmisszió kérdésének fontosságáról beszélt.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 28.

Az angol királyi családdal rokonok a Rhédeyek
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság múlt pénteken tartotta következő előadását a vár civil épületében. Egy igen érdekes, tartalmas előadás keretében a híres Nagyváradi famíliák közül Pásztai Ottó premontrei öregdiák a Rhédey-családot mutatta be.
A szép számú érdeklődőt Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte, majd a híres váradi famíliák közül Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője ezúttal a Rhédey-családot mutatta be, egy igen érdekes előadás keretében.
Arra hívta fel a figyelmet: a kisrédei nemes és gróf Rhédey-család az ősi nemzetségekig visszavezethető régi magyar család. Az első, aki a Rédei nevet viselte, egy bizonyos Mikó, akit 1303-ban említenek. A Rhédeyek Mátyás királytól kaptak nemesi címerlevelet 1466-ban. Az első ismert családtagok Réde, Kisréde környékén éltek, birtokaik is itt feküdtek, innen ered a kisrédei jelző. 1657. november 2-án a Gyulafehérvári országgyűlés a Porta engedélye nélkül indított háború miatt lemondatott II. Rákóczi György bizalmi emberét, az 1610-ben született Rhédey Ferencet választotta fejedelemmé, aki azonban később a körülmények hatására lemondott Rákóczi javára. Előre látva azonban ennek bukását, fokozatosan visszahúzódott a politikai életből. Időközben I. Lipót császár 1659. január 13-án grófi rangra emelte őt, remélve, hogy ezzel egy újabb hívet szerez magának Erdélyben! Rhédey Ferenc jelentősen támogatta a református egyház intézményeit, főleg az iskolákat. Kortársai nagyra értékelték vallásos buzgalmát. 1667. május 13-án hunyt el Huszt várában.
Rhédey Lajos (1761–1831) császári és királyi kamarás, főispáni helytartó, országgyűlési követ, irodalompártoló mecénás, író volt. A katonai akadémia elvégzése után hadapród lett a 37. gyalogezredben. Bihar vármegye ajánlására 1780. június 8-tól 1783. március 8-ig a bécsi magyar testőrségnél szolgált. Innen alhadnagyi rangban a 8. huszárezredbe került. 1792-ben aranysarkantyús vitéz lett, mely igen rendhagyó teljesítmény, ugyanis viszonylag csekély (100 fő alatti) az ily módon kitüntettek száma, s ezt Rhédey igen fiatalon érte el. 1808-ban Bihar vármegye adminisztrátorává nevezték ki, 1825-ben hagyta el Bihart. 1831-ben szélütés következtében hunyt el Pesten, végakaratának megfelelően Váradon temették el.
A kultúra mecénása
Élete egyik fő kérdésének a magyar nyelvű színjátszás fontosságát tartotta. Felkarolta a Váradra érkező eső magyar játékszíni társulat csapatát, akik elvesztették pestbudai játéklehetőségüket. Támogatta a város tanítóit, ösztönözve őket Várad történetének megírására. Óriási szerepe volt Várad fejlődésében, ő szorgalmazta például azt, hogy közvilágítás legyen. Legjelentősebb adománya a Rhédey-kert, melyet a Váradról Pestre távozó főispán adományozott a városnak. A kert addig is az itteni polgárok szórakozását szolgálta, gyakorta rendeztek zenés mulatságokat ott. Egyik részében áll az a Rhédey-kápolna, melyben a gróf és felesége, Kohányi Kacsándy Terézia nyugszanak. (2007 júniusában gróf Rhédey Gábor felesége társaságában Amerikából hazajőve az állatkertben felkereste gróf Rhédey Lajos és felesége mauzóleumát. Az 1804-ben épített kápolnába a fehér márványból készült csodálatos szarkofágot 1834-ben csinálta Ferenczy István szobrászművész. Gróf Rhédey Gábor meghatottan szembesült a romos kápolnabelsővel, a több helyen is sérült szarkofággal. A vendéglátó Pásztor Sándor elmondta, hogy az épületet 2004-ben külsőleg tatarozták, Biró Rozália akkori alpolgármester pedig vállalta, hogy mindent megtesznek a rendbetétele érdekében, mely ígéret a későbbiekben megvalósult.)
Rhédey Klaudia Zsuzsanna Erdőszentgyörgyön született, és az ottani Rhédey-kastélyban nevelkedett. 18 évesen I. Ferenc császártól, magyar királytól a család meghívott kapott, és egy báli szezonra Bécsbe utazott. A bálon ismerkedett meg Sándor Pál Lajos württembergi herceggel. A fiatalok első látásra egymásba szerettek.
Sándor herceg és Klaudia egyetlen fia, Ferenc 1837-ben Teck hercege lett, így királyi családból választhatott magának feleséget: Victoria Mária Cambridge-i hercegnőt, Victoria angol királynő unokanővérét vette el. Gyermekeik közül az egyik lányt, Teck Máriát György yorki herceghez adták feleségül, aki 1910-től V. György néven lépett a brit királyi trónra. Így Rhédey Klaudia, az „őszinte szerelem pici nagyasszonya” unokája királyné lett. Dédunokái, Edward és György herceg angol király, ez utóbbi idősebbik lánya pedig, Klaudia ükunokája II. Erzsébet angol királynő!
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék