udvardy frigyes
A romĂĄniai magyar kisebbsĂŠg tĂśrtĂŠneti kronolĂłgiĂĄja 1990-2006
 

talĂĄlatszĂĄm: 124 talĂĄlat lapozĂĄs: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-124

NĂŠvmutatĂł: Maniu, Iuliu

2011. november 5.

Múltidéző – Adalékok széki gróf Teleki Ernő (1902–1980) életéhez
2011. október 4-én a Minerva Művelődési Egyesület székházának előadótermében bemutatták a széki gróf Teleki Ernő emlékére készített Démonok tánca című dokumentumfilmet. Az erről szóló beszámolót jegyző Ferencz Zsolt hangsúlyozta, hogy „az utókor nagyon keveset tud gróf Teleki Ernőről, különösen fontos, hogy életművét szélesebb körben megismerjék”. Idézte továbbá az est házigazdájának, Tibori Szabó Zoltánnak véleményét, aki szerint „ennek érdekében tette meg az első, ám kétségtelenül jelentős lépést az a csapat, amely Ludvig Daniella vezetésével Teleki személyének és munkásságának bemutatására vállalkozott”. A témával foglalkozni akarók figyelmét felhívom arra, hogy egy évtizede, a Művelődés 2001. évi 12. számában igyekeztem ráirányítani a figyelmet gróf Teleki Ernő személyiségére. A téma időszerűsége miatt talán nem szerénytelenség, ha eddigi kutatásaim fontosabb eredményeit megosztom minden érdeklődővel, különös tekintettel egyes történelmi adatok meg nem haladott újszerűségére.
Az 1697. április 20-án birodalmi grófi rangra emelt széki Telekiek története több évszázada összeforrt Erdély históriájával, politikai és művelődési eseményeivel. A Beszterce-Naszód megyei Paszmoson háborítatlanul és csodálatos környezetben élhetett a Telekiek katolikus ága. A családi kastély Besztercétől délre, Nagysajó mellett, egy eléggé eldugott völgyben épült. A birtokot Teleki Mihály (1671–1720) Kővárvidék főkapitánya, Kolozs vármegye főispánja szerezte meg. A paszmosi ősi ház külső megjelenésében is meseszerű volt, Kővári László megfogalmazásában: „szeszélyes tornyokkal épült ódon kastély”. A kertet és az ebédlőt szentek barokk fogadalmi szobrai ékesítették, melyeket 1796-ban Teleki Mihály (†1793) kamarás és felesége, makfalvi Dósa Ágnes (1762–1806) faragtatott. Az ebédlő falát egy ovális keretű Esterházy-kőcímer díszítette, amit Teleki Ernő a kolozsvári házból vitetett oda és falaztatott be. A paszmosi kastély bejárati kapuja felett elhelyezett kettős – Teleki–Haller – „beszélő címer” az egykori erődített kúriát újjáépítő házaspár, Teleki Pál (1719–1773) Fogarasföld főkapitánya, Doboka vármegye főispánja és hallerkői gróf Haller Borbára (1719–1770) emlékét őrizte. Halotti epitáfiumaik jelzik, hogy elmúlásuk után sem váltak meg egymástól, a kolozsvári piarista templom kriptájában egymás mellett nyugszanak. Az udvarház legfontosabb történelmi emléke a mögötte álló mocsári tölgy, melynek koráról a törzsére erősített fémtáblán olvasható „Anno 1406” felirat tanúskodik. A 605 esztendős, 25 m magas és 7,10 m kerületű ősfa méltó emléke az őt gondozó három évszázados főúri családnak.
Ernő ősei között tudhatta Teleki Ferencet (1785–1831), akit a családi krónika „Költő”-ként emlegetett. Bizonyára nem véletlenül maradt fenn a „Békesség Embere” jelzője sem, amit Herepei Károly használt búcsúztatásakor. A sokoldalú császári és királyi kamarás előd a híres, Göttingában végzett matematikus volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia halálának évében tiszteleti tagjául választott. Nevéhez fűződik a kézi szögmérő feltalálása, melyet a bécsi Voigtländer cég gyártott és forgalmazott. Ő kivételesen nem Paszmoson, a nevezetes családi birtokon, hanem Besztercén született. Ennek oka az volt, hogy várandós édesanyját a Horea-féle felkelés idején a megerősített szász városba menekítette férje, Teleki Mihály.
Ernő édesapja, Teleki Ferenc (1870–1925) országgyűlési képviselő a paszmosi családi uradalomban született. Negyedszázaddal később, a millennium évében – 1896. január 9-én – vette feleségül losonczi báró Bánffy Annát. Felesége korai, 1907. október 7-én, 30 éves korában bekövetkezett halála miatt rövid, csupán évtizednyi házasságukból így is öt gyermek született. Három kisleány: Erzsébet (1896–1981), a rövid életű Margit (1898–1906), valamint Cecília (1901–1981) és egy fiú ikerpár: Andor és Ernő. A fiúk születésekor már az egész család Kolozsvárt élt, az Egyetem utca 8. szám alatti fényűzően berendezett Esterházy-házban lakott ugyanis Bánffy Anna édesanyja, lévén a galántai Esterházyak famíliájába tartozott. Az épület nevezetessége, hogy ott 1748-ban rátóti Gyulaffy László árvaházat alapított, melyet 1840-ben megvásárolt gróf Esterházy János Nepomuk (1824–1898), akkor került családja birtokába.
Teleki Ernő ikertestvérével, Andorral együtt Kolozsvárt, 1902. szeptember 11-én született. Az ikrek édesanyja ötéves korukban meghalt, azután nagymamájuk, galántai gróf Esterházy Cecília (1857–1946), losonczi báró Bánffy Ernőnek (1850–1916), az Erdélyi Magyar Gazdasági Szövetség elnökének, az Erdélyi Református Egyház és a Kolozsvári Református Kollégium főgondnokának felesége nevelte őket. A família, amelybe születtek, és a név, amit viseltek, már kicsi korukban kiemelte a fiúkat az átlagos gyermekkorból. Amikor az elalvás előtti mese helyett családjuk történetét hallgatták, tulajdonképpen Erdély históriájával ismerkedtek. A Teleki-gyermekek ezüst kamarási kulcsokkal játszóttak, s megtanulták, hogy a különböző századokban a ruházat mely részén kellett viselni azokat. Egyfajta családi ereklyének számított altorjai gróf Apor István kincstartó 1689-ből származó ezüstkanala. A pecsétnyomó használatának gyakorlásánál sem kellett veszekedniük, 23 kipróbált darabbal próbálkozhattak. A vallásos érzületet volt hivatva felszítani a Krisztus keresztszilánkját őrző ereklyetartó, és az egykori cseszneki Esterházy-erődítmény várkápolnájából megmaradt ezüst misekönyvtábla, melynek domborművein Alexandriai Szent Katalin és Szent Borbála attribútumai tükröződtek.
A magántanuló ikerpár az elemi iskolát 1912-ben, a Váradi Albert igazgatta római katolikus Főelemi Fiúiskolában fejezte be. Középiskolai tanulmányaikat az Erdélyi Római Katolikus Státus kegyesrendiek vezetése alatt álló főgimnáziumában folytatták, ahol 1920-ban érettségiztek. Osztályfőnökük a nagy tudású, széles látókörű piarista szerzetes, Patay József volt.
Az érettnek nyilvánított ikertestvérek sorsa különféleképpen alakult. Andor a budapesti Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Kolozsvárra visszatérve a bankszakmában helyezkedett el. 1927-től külföldön, a nemzetközi kereskedelem világában tevékenykedett. Először Konstantinápolyban bukkant fel, mint egy ipari vállalat alapítója. Később a budapesti Külkereskedelmi Hivatal Rt. athéni megbízottja, majd párizsi, hágai és brüsszeli kirendeltségének vezetője. 1937-ben a párizsi Nemzetközi Kiállítás helyettes kormánybiztosa, 1940-ig a budapesti Weisz Manfréd Művek (a későbbi Csepel Művek) igazgatója, a második bécsi döntés után a Külkereskedelmi Hivatal elnöke. Elismertségéről annyit, hogy egyéb kitüntetések mellett megkapta a francia becsületrend tiszti keresztjét és a belga koronarend lovagkeresztjét. A második világégés után az emigrációt választotta. A messzi távolban is nagy szeretettel őrizte nagyapja és édesapja házassági gyűrűit, melybe feleségeik neveinek kezdőbetűi és házasságkötésük évszáma volt begravírozva: Cs[erényi] A[nna] 1867 és B[ánffy] A[nna] 1896. A nemzetközi hírnevet szerzett külkereskedelmi szakember és máltai lovag 1978. január 22-én, a távoli Buenos Airesben hunyt el.
Ernő édesapja betegeskedése miatt az érettségi után csak két év múlva folytathatta tanulmányait. A budapesti Közgazdasági Egyetem hallgatója lett, 1926-ban visszatért szülőföldjére. Az egyetemen szerzett ismereteinek korán hasznát vette, édesapja halála után tizedik, egyúttal utolsó családi tulajdonosként átvette a paszmosi birtok kezelését és irányítását.
1933-tól a magyar királyi Külkereskedelmi Hivatal bukaresti kirendeltségének megbízottja. Ehhez a külügyminisztériumnak is hozzá kellett járulnia, az engedélyt román állampolgársága miatt kapta meg. A magyar–román gazdasági kapcsolatok fejlesztésén, előmozdításán fáradozott. Három év múlva a korábbi előny hátrányára változott, román állampolgársága miatt mondatták le feladatköréről. Egy éven keresztül állás nélkül volt, majd 1937 novemberétől 1944-ig a Magyar Általános Hitelbank (MÁH) szerződéses alkalmazottja lett.
A II. Károly király által létrehozott Nemzeti Újjászületés Front keretében felállított magyar alosztályt, a Magyar Népközösséget gróf Bánffy Miklós vezette. Elnökletével három fő szakosztály jött létre: a Jósika János vezette közművelődési, a Kós Károly irányította társadalmi és a Szász Pál felügyelte gazdasági. Alosztályának vezetését a szakmai elismertségnek örvendő Teleki Ernő látta el.
A második bécsi döntést követően – hevenyészett feljegyzései szerint – a két ország közötti magas szintű politikai üzenetváltásba is belesodródott. A bukaresti tapasztalatok alapján egyes román politikusok úgy gondolták, hogy bízhatnak benne. Közvetítésre alkalmas személyét alátámaszthatta, hogy rokona volt gróf Teleki Pál miniszterelnöknek. 1940. szeptember 3-án keresték meg Iuliu Maniu üzenetének közvetítésével, amit a tudományos kutatások eddig nem támasztották alá. Ionel Pop – aki Teleki Ernő sajátos jellemzése szerint Maniu pártelnöknek, a Nemzeti Parasztpárt első zászlós urának bizalmi emberei közé tartozott – javaslatában nem kevesebb szerepelt, mint Dél-Erdély önként való átadása.
A kapcsolatfelvételt elősegítette, hogy a Magyar Általános Hitelbankhoz kötődő Telekihez kollegiális viszony fűzte, Pop volt a MÁH romániai vállalatainak elnöke. Erdély egészének átengedését a javaslattevő román politikai erők két feltételhez köthették, erre utalnak Teleki Ernő jegyzetfüzetében a ceruzával odavetett mondatok: az egyik az autonómia – melyről regénybeillő módon a bukaresti királyi palota kerítésénél folytatott tárgyalásokat, – a másik a német megszállás biztosítása, míg a magyar hadsereg bevonul Észak-Erdélybe. Utóbbi kérés a magyarság feltételezett bosszújára hivatkozva fogalmazódott meg. Minderről Teleki Pál az akkori romániai nagykövet, Bárdossy László rejtjelezett táviratából értesült. A javaslatokat visszautasította, elfogadhatatlannak minősítette, attól tartott, hogy a feltételekhez kötött lépés az akkori felfokozott közhangulatban a kormány elsöprésével és talán forradalommal is járna. A nemleges választ Teleki Andor adta át a Szovátán tartózkodó Ionel Popnak.
A magyar csapatok kolozsvári bevonulását követően Teleki Pál miniszterelnök – folytatódnak Teleki Ernő bejegyzései – az Esterházy-házban tárgyalást folytatott. Ezen Észak-Erdély politikai képviseletét és a visszaperlési jog kérdését beszélték meg. A képviselők névsorát össze is állíthatták, mert a jelenlevők – László Dezső és Albrecht Dezső – parlamenti honatyák lettek. Kállay Miklós miniszterelnöksége idején Teleki Ernőt a Felsőház tagjává kooptálták, aki határozattan tiltakozott az ellen, hogy ez rendiségi alapon történjen meg. Ajánlói az alkotmányt segítségül híva azt a megoldást választották, hogy a kormányzónak joga van rendkívüli érdemekért a megfelelő személyeket kinevezni. Rajta kívül még ketten kerültek ilyen módon a parlamentbe: Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke és a Felsőház „Benjáminja”, Széchenyi Károly. Teleki Ernő képviselősége kérészéletűnek bizonyult, két hónap után lemondott mandátumáról. Ebben talán része lehetett Bárdossy László miniszterelnök korábban megfogalmazott véleményének, mely szerint az Észak-Erdélyből a parlamentbe behívott, kooptált képviselőket tömörítő Erdélyi Párt „kezelhetetlen”.
Magyarország sorsa és Erdély jövője szempontjából rendkívül kritikus időszakban – a Lakatos-kormány idejében – Teleki Ernő felkérést kapott, hogy vállalja el a romániai követ posztját. Bizonyára ismerhették egyik állásfoglalását: „Bukarest Pest számára a saját embereik alkalmatlansága folytán mindig torz tükörben állott.” A külügynek szüksége lehetett jól informált, mindkét fél részéről elfogadható, a román politikai és gazdasági körökben járatos diplomatára. Teleki Ernő a későn jött felkérésnek nem tudott eleget tenni. Ha Teleki Pál idejében történt volna, ketten bizonyára többet elérhettek volna a magyar–román kapcsolatok javítása érdekében.
A politikai élettől való többszöri visszavonulását fontos szakmai feladat feledtette: az Erdélyrészi Gazdasági Tanács második embere, ügyvezető alelnöke lett. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Kossuth Lajos utcai székházának II. emeletén működő Tanács feladata a kelet-magyarországi, az észak-erdélyi területek és az „anyaország” gazdasági életének minél eredményesebb összehangolása volt. Azon intézmények közé tartozott, melyet nem magyarországi „ejtőernyősök”, hanem helybeli, hozzáértő szakemberek irányítottak. Jelentőségét hangsúlyozta, hogy uzoni gróf Béldi Kálmán zsibói földbirtokos elnökletével a magyar kormány tanácsadó és véleményező szerveként működött. A Tanács tagjai közé tartozott még losonci gróf Bánffy Miklós (akivel a Magyar Népközösségben együtt dolgozott), Korparich Ede (az észak-erdélyi Hangya-szövetkezet marosvásárhelyi elnök-igazgatója), Rátz Mihály építőmester (a kolozsvári Iparos Egylet elnöke) és széki gróf Teleki Béla (az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke).
A hívő, keresztény embert azzal tisztelte meg egyháza, hogy az Egyházmegyei Tanács (régebbi nevén Erdélyi Római Katolikus Státus) tagjává választotta. A Tanács hatásköre az erdélyi egyházmegye területén lévő római katolikus középiskolák, gazdasági iskolák és a velük kapcsolatos bentlakások fenntartására, az egyházmegyei alapok tulajdonát képező bérházak, mező- és erdőgazdasági ingatlanok kezelésére terjedt ki. A világi tanácsosok között ismerős nevekre bukkanhatunk: György Lajos (a Líceum-könyvtár igazgatója) és gróf Béldi Kálmán.
Az 1945 után bekövetkezett nagy történelmi és politikai változások után osztály- és sorstársai általánosan jellemző életét élte. 1949. május 1-ig állás nélkül tengődött. Akkor lehetőséget kapott, hogy képességének és tudásának megfelelően megtalálhassa az őt megillető méltó helyét, és beilleszkedhessen a szocialista Románia új társadalmi rendjébe. A 7. számú Átképzési Központban (Centrul de recalificare No. 7.) fél év alatt elsajátíthatta az asztalos mesterséget. Első munkahelye egy nagy építkezési vállalat (Intreprindere Construcţia şi Instalaţii) volt, ahol villanyszerelő beosztásban dolgozott. Ezt követően 1952 és 1954 között raktárnok volt a Mezőség legnagyobb községében Mocson, egy Cariera nevű üzemnél. Mind feljebb emelkedett, következő munkahelyén, a község tanácsházának egészségügyi osztályán (Sfat Popular Raion Mociu Secţia Sanitară) könyvelőként már tisztviselői beosztásba emelkedett.
1954-ben egy hirtelen fordulattal a „romániai burzsoázia” élő-halottjait gyűjtő temetőbe, a Duna-Deltában fekvő Măcinbe, a Brăilától keletre fekvő faluba internálták. Először ott készültek a filmben a démonok táncaként emlegetett torzképrajzai. Érzékeny lelkülete így tükröztette az őt körülvevő abszurd világot és irracionálissá torzult szereplőit, a nagyon is létező, nemcsak képzeletében élő, az emberi alapvetést, a humánumot megtagadó, a sztálini nemzeti szocializmus módszereit másoló országot, az akkori román Abszurdisztánt. Hazatérhetett, túl értékes volt ahhoz, hogy elpusztítsák.
1955-től alkalmat kapott egyháza közelében és a műemlék-restaurálás területén működni. Két éven keresztül a Szent Mihály-templom felújítási munkálatainál anyagraktárosként nyert beosztást. Ezt követően a Farkas utcai református templom és a lutheránus püspökség épületének helyreállításánál volt technikusi beosztásban. Később mintázó szobrászként ismét a főtéri templom megújításánál jutott munkalehetőséghez.
A megváltozott világban 1960. május 15-én kapott először műveltségének, érdeklődési körének és habitusának egyaránt megfelelő feladatot. A Római Katolikus Egyházművészeti Bizottság tagja lett, mely Kolozsváron, a Szent Mihály plébánián működött. Ha megismerkedünk a bizottság összetételével, megérthetjük lelkesedését és ügybuzgalmát. Elnök: Márton Áron püspök, alelnök: Baráth Béla kanonok-plébános, tagok: Bágyuj Lajos építőmester, Rátz Mihály műszaki tanácsos, Kelemen Lajos nyug. levéltári főigazgató, Köpeczi Sebestyén József nyug. egyetemi könyvtárnok, heraldikus, Bíró Vencel nyug. egyetemi tanár, az 1948-ban államilag feloszlatott piarista rend exprovinciálisa és Vámszer Géza középiskolai tanár. Az egyház érdeme, hogy a rossz anyagi viszonyok és társadalmi megbecsültség nélkül tengődő neves szakembereket bevonták. Ideig-óráig egyfajta védőhálót vontak köréjük, s talán némi anyagi segítség is adódott. A legfontosabb mégis az a tudat lehetett számukra, hogy ismereteikkel, tudásukkal még mindig tudnak és engedik őket szolgálni közösségük javára.
Miért vonzódott a gazdasági és pénzügyi szakember a műemlékekhez, a régi tárgyakhoz? Mindez visszanyúlik a messzi gyermekkorba. A szülői ház és a paszmosi kastély berendezése egyaránt a múltat idézte. Emlékezzünk Bíró József művészettörténész egyik örökbecsű megállapítására, mely szerint Erdélyben „a kastély már maga a történelem”. A családi arcképcsarnok festményei és az ősökhöz kapcsolódó régi tárgyak szinte mindegyike Erdély történetének hol dicső, hol szomorú évszázadáról regélt. A kiterjedt rokonságban egyöntetű tisztelet övezte az ellenségei által „Kopasz”-nak gúnyolt Teleki Mihály kancellárt. Még azt is számon tartották, melyik családtag őriz róla készült képet, metszetet vagy egyéb ábrázolást. Akkor még volt hol keresni azokat: Teleki Artúrnál (Dudu bácsinál) Tancson, Teleki László Gyulánál Kövérhosszúfalun, Teleki Károlynál (Pufinál) Sáromberkén és Teleki Pálnál Budapesten, József téri házában. Ma csak a családi emlékezés tanúskodhat a képek egykori létezéséről.
Kelemen Lajos Benczúr Gyulánénak írt leveléből (Kolozsvár, 1922. szeptember 4.) tudhatunk a Telekiek hatvan darabot számláló családi képgyűjteményéről. A nagymama, gróf Esterházy Cecília őrizetében álltak – helyesebben mondva függtek – a piarista templom előtti Mária-szobrot állító göncruszkai gróf Kornis Antal és második felesége, királyhalmi Petki Anna élethű festményei is. A gróf Bethlen Györgyné Majális utcai lakásán 1926. november 17–21. között megrendezett régi műtárgyak kiállításán nem a történelmi arcképcsarnok képei szerepeltek. Kelemen Lajosnak a Művészeti Szalonban megjelent tudósításából ismeretes, hogy a családi gyűjteményből hat, egymásba járó Kornis-címeres poharat, és egy altwien, bástyamotívumos kávétartót tettek közszemlére.
A kiterjedt főrangú rokonságra a 18–19. századi családi miniatúra-gyűjtemény hívta fel a figyelmet. Ennek egyik ragyogó rézrámás darabja gróf Mikó Imrét, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítóját ábrázolta. Ugyancsak az elődökre emlékeztetett a fehér falon félelmetesnek tűnő Kornis-buzogány, és az Apafi korabeli nyeregtakarón elhelyezett kardgyűjtemény. A már említett 1926-os régi műtárgykiállítás beszámolójából köztudomásúak az értékes és féltve őrzött történelmi emlékek. Az egyik kard pengéjén viselte a korát jelölő aranyos évszámot: 1549. A másik, rubinokkal ékesített 16. századi pallosról azt tartotta a hagyomány, hogy a lefejezett Bánffy Dénesnek volt kedves fegyvere. (Honnan sejthette volna szegény, hogy éppen egy ilyen szeretett fegyverfajta vet véget földi pályafutásának.)
Teleki Ernő öregkorában sokat betegeskedett, de az óramű pontosságával beosztott baráti látogatások mindig felvidították. Kedvelt időtöltése volt, amikor a „kolozsvári lexikon”, az évszázadot megélt Bocsánczy László, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank volt igazgatója és Nemes István ügyvéd segédletével képzeletben rendre vizitálták a kincses város jól ismert családjait. Szűk baráti köréhez főleg arisztokraták (Apor Márta, Bethlen Béla, Lendvay Gaszton, Nemes Sarolta, Teleki Mihály, Wesselényi Mária), írók (Bajor Andor, Bretter György, Gáll Ernő, Mikó Imre) és művészek (Cseh Gusztáv, Erdős Tibor, Fülöp Antal Andor, Gergely István, Miklóssy Gábor, Nagy Imre, Vetró Artúr, Tassi Demian) tartoztak. Szívesen segített az erdélyi múltat kutató történészeknek, művészettörténészeknek. Járt nála Jakó Zsigmond, Benkő Samu és felesége Nagy Margit, Kiss András, Marica Guy Viorica, Debreczeni László. A leggyakrabban talán Markó Bélával, kedves borbélyával találkozott. 1974-ben rendkívüli öröm érte, szülővárosukban találkozhatott az oly messzi távolba – Buenos Airesbe – emigrált ikertestvérével, Andorral.
A „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Megváltoznak az idők, és mi is megváltozunk bennük) általánosan igaz megállapítása átvitt értelemben rá nem vonatkozott. Soha nem feledkezett meg származása társadalmi kötelezettségeiről, és ennek mindenkori tudatában élte le életét.
Szülővárosában hunyt el 1980. november 27-én, életének 79. évében. Néhány nap múlva, a decemberi hónap első napjának délutánján helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. A gyászjelentőn már nem merült szürkeségbe a neve. A fekete gyászkeretes partecédula méltóságteljesen jelentette, hogy egy széki Teleki halt meg. Úr volt, kolozsvári és erdélyi magyar. Őrizzük emlékét az őt megillető kegyelettel.
SAS PÉTER 
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2011. november 30.

Ünnepelhetünk-e december elsején?
Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap!
Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik?
Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása.
A gyulafehĂŠrvĂĄri hatĂĄrozatok jogossĂĄgĂĄrĂłl
Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki.
A csíkszeredai hőzöngés gyökerei
Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. 
Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb.
A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét.
Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék."
A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit!
A székely–magyar önrendelkezés
Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót.
A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését.
A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is.
Amire emlĂŠkeznĂźnk kell
A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét.
Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki.
E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására.
A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról!
KĂĄdĂĄr Gyula
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2012. ĂĄprilis 2.

Fodor JĂĄnos
NAGYPOLITIKAI SZEREP
BernĂĄdy GyĂśrgy tevĂŠkenysĂŠge a romĂĄniai OrszĂĄgos Magyar PĂĄrtban
Összefoglalónk a párt alakulásától Bernády második polgármesterségéig, az 1922-1927-es időszakban követi a történéseket.
Dr. Bernády Györgyre mint a „boldog békeidők” marosvásárhelyi városépítő polgármesterére gondolunk. Kétségtelen, hogy városvezetői munkássága azóta is meghatározó eleme Marosvásárhely arculatának. Sokrétű politikai tevékenysége azonban túlnyúlt Marosvásárhely határain, első polgármestersége előtt országos szinten politizált, rövid ideig képviselő volt.
A kisebbségi sorsba sodródó erdélyi magyarság számára kevés politikai alternatíva adatott a két világháború közti időszakban, főleg a 20-as években. A román adminisztráció berendezkedése, a választási csalások elszaporodása, az erőltetett román kultúrpolitika diszkriminatív hatása világossá tette, hogy a politikai passzivitás nem jelenthet megoldást a magyar kisebbség számára.
BernĂĄdy 1920-ban tĂśbb rĂśpiratban kĂśzzĂŠtette nĂŠzeteit, a transzilvanizmus jegyĂŠben cselekvĂŠsre buzdĂ­totta a magyarsĂĄgot.
Mozogni kezdett romĂĄn ĂŠs magyar politikai kĂśrĂśkben,
talĂĄn Ă­gy ĂŠrhette el, hogy 1922-es vĂĄlasztĂĄsok alkalmĂĄval egyedĂźlikĂŠnt kerĂźlt RomĂĄnia parlamentjĂŠbe. FelszĂłlalĂĄsĂĄval, de mĂĄr a korĂĄbbi rĂśpirataival az erdĂŠlyi magyar sajtĂł ĂŠs kĂśzvĂŠlemĂŠny kereszttĂźzĂŠbe kerĂźlt. Mindezek ellenĂŠre BernĂĄdynak sikerĂźlt rĂĄĂŠreznie a romĂĄniai magyar politizĂĄlĂĄs jĂĄtĂŠkszabĂĄlyaira, Ă­gy a megalakulĂł OrszĂĄgos Magyar PĂĄrt keretei kĂśzt aktĂ­van rĂŠszt is vett ezekben.
Elnökségi tagként meghatározó szerepe volt a párton belül, főleg a liberálisokkal kialakított viszonya miatt. Az OMP paktumpolitikájának aktív alakítója volt. Két alkalommal is esélyesnek tartották az OMP elnöki tisztségére, azonban megválasztása végül nem következett be. A párton belül feszültségeket generáló reformmozgalomban is részt vett, miközben újból betölthette Marosvásárhely polgármesteri tisztségét.
Politikai nĂŠzeteihez valĂł ragaszkodĂĄsa ĂŠs szemĂŠlyes vitĂĄkbĂłl adĂłdĂł feszĂźltsĂŠgek kialakulĂĄsa kisodortĂĄk az OMP-bĂłl, mikĂśzben a sajtĂł ĂŠs az erdĂŠlyi politikai vĂŠlemĂŠny is folyamatosan tĂĄmadta.
Dr. Bernády György 1917-ig Marosvásárhely főispánja volt, tisztségéből való felmentése után Magyarországra utazott. Hazatérése után nekilátott a szervezkedésnek. 1919 augusztusában Nagyszebenbe utazott, ahol tárgyalt Iuliu Maniuval és körével a felekezeti oktatásról. 1920 júliusára Bernády visszakerült a marosvásárhelyi városházába.
Május 25-én Sepsiszentgyörgyön átnyújtotta röpiratát, az Emlékeztetőt Alexandru Averescu miniszterelnöknek. Továbbá megjelent a Nyílt levél című, nagyobb lélegzetű röpirata, amely szintén a nyilvánosság számára volt szánva, és mely vegyes kritikákat váltott ki.
Ebben Bernády felvázolta azon lehetőségeket, amelyeket látott az erdélyi magyarság számára: „…itteni magyarságnak egy aránylag kicsi része három politikai pártban , az Egyesült Székely Nemzeti Pártban, a Magyar Democrata Pártban és a Szociáldemocrata Pártban van ez idő szerint elhelyezkedve.” Illetve az általa vallott nézeteket, valamint további lehetőségeket az egység megteremtése céljából: „Egy táborban, a Magyar Nemzeti Pártban kell egyesülnie [minden magyarnak, FJ] rang, állás, foglalkozás, születés és vagyoni helyzetre való tekintet nélkül[…] megszervezendő Magyar Nemzeti Pártnak nemzeti liberális és democratikus alapokon kell nyugodnia…”
A pårtalakítåsi kísÊrletek az 1922 mårciusåban megrendezett vålasztåsok kÜzeledÊsÊvel megÊlÊnkßltek, így a Magyar SzÜvetsÊg mellett a Magyar NÊppårt Ês a Magyar Nemzeti Pårt is próbålt jelÜlteket indítani. A megbukott Averescu kormåny helyÊt a Ion Brătianu vezette liberålisok vettÊk åt.
A korabeli beszĂĄmolĂłk szerint a magyar jelĂśltek fel voltak kĂŠszĂźlve egy bizonyos nyomĂĄsra, azonban az a csalĂĄs ĂŠs terror, ami a vĂĄlasztĂĄsokkor megmutatkozott, minden vĂĄrakozĂĄst felĂźlmĂşlt. Az egyĂŠrtelmĹą, liberĂĄlisok ĂĄltal kitĹązĂśtt cĂŠl a tĂśbbsĂŠgi kormĂĄny lĂŠtrehozĂĄsa volt, amely az alkotmĂĄnyozĂĄshoz szĂźksĂŠges kĂŠtharmadot, abszolĂşt tĂśbbsĂŠget jelentett.
Ilyen körülmények között választották meg az első fordulóban Bernádyt országgyűlési képviselőnek, egyetlen magyarként. Bár a történetírás ezt az eseményt könnyen lezajlott kész tényként kezeli, Bernády egyik írásában bizonyos nehézségekre is utalt: „Azzal, hogy a választási küzdelem milyen fáradságos, gyötrelmes volt, alig törődött valaki, […] egy nemzeti pártin egy liberális ellenjelölttel is meg kellett küzdenem, hogy Rusu járásbiró úr és nem egy a közigazgatásból kikerült tisztviselő az én ajánlásomat két ízben is visszautasította.” Hogy mégis miért sikerülhetett Bernády megválasztása? Gyárfás Elemér szerint Brătianu „…őt pártja és a magyar kisebbség között összekötő kapocsnak tekintette…” Bernády ezen állítást tagadta.
A legelső parlamenti felszólalást Bernády György intézte
a képviselőházhoz április 10-én. Szűzbeszéde rengeteg kritikát váltott ki, bár románul ekkor még nem tudott kellőképpen. Beszédére jellemző, ahogyan ezt említi is, nyugodt, higgadt, kiváró magatartás. A magyar társadalmon belül vitákat gerjesztet az, hogy Bernády szerint az erdélyi magyarság belenyugodott a kisebbségi sorsba: „Jól tudjuk, hogy ezt a földet, ahol születtünk véglegesen a román királysághoz csatolták, egy testet alkot vele, e csatlakozás végleges és visszavonhatatlan, tehát megváltoztathatatlan tény. […]Távolt áll tőlünk mindenféle irredenta tendencia. […] Semmiféle politikai kapcsolatot nem tartunk fenn a román állam határain kívüli nemzettársainkkal […].”
Azonban meg kell említeni, hogy bizonyos sérelmeket is felsorol az oktatás ügyében, az egyházak, a tisztviselők rendezetlen körülményeiről, illetve a választási csalásokról szerzett tapasztalatokról: „Tanítóink és tanáraink […] a legkegyetlenebb ínséget szenvedik el. […] A református püspökök, esperesek és lelkészek kénytelenek szállodai szobákban összezsúfolódni […] Szováta és Sófalva parasztjait robotmunkára rendelték ki […] pusztán bosszúból amiatt, hogy rám, a magyar jelöltre szavaztak.” Felszólalásával többnyire elnyerte (főleg) a kormánypárt bizalmát, többen jelezték felszólalásukban tetszésüket beszéde iránt.
1923. július 3-án meghalt Jósika Sámuel, így az OMP megüresedett elnöki székére sokan Bernády Györgyöt látták esélyesnek. Jelöltségét az e tény is erősítette, hogy mind a román (Brătianu), mind a magyarországi magyar kormány támogatását is élvezte, ahogy Gyárfás Elemér írta: „…Bernádyt felülről mindkét oldalon valósággal kijelölték az élre.” Ellene azonban Sándor József élesen állást foglalt, végeredményben sikeresen.
Hogy Bernády nem lett ekkor elnök, Gyárfás szerint annak is köszönhető, hogy a közvélemény szereti abban az illúzióban ringatni magát, hogy vezetőit saját maga választja meg, és nem kijelölik a felsőbb hatalmak. Bernády ellenezte ezen állításokat (tény azonban, hogy mind Brătianuval és Bethlen Istvánnal is baráti kapcsolatban állt), tehette ezt szerénységből, de nem változtat a dolgon, hogy végül se akkor, sem később nem töltötte be a párt elnöki pozícióját. A brassói közgyűlésig még előjött Bernády jelöltsége (tulajdonképpen a csúcsai paktum utáni korszakban tematizálódott). Az ideiglenes elnöki tisztséget a párt későbbi elnöke, a volt nagykövet, Ugron István töltötte be.
Az OMP számára a politikai elszigeteltségből való kitörés
csakis szövetkezés által volt elérhető. Erre korábban voltak próbálkozások, de eredményre nem vezettek, a kormánypárt részéről pedig nem volt kezdeményezés. Az Averescu-vezette Néppártnak szüksége volt az erdélyi szavazatokra, így kezdeményezőként lépett fel. Az 1923-ban megkötött szerződés az ún. csúcsai paktumként terjengett a köztudatban.
Forráselemzés szempontjából ez egy viszonylag kimerítő irodalommal rendelkező momentuma az OMP történetének. Bernády szerepe a paktum megkötésében érdekesnek minősíthető, ugyanis nem szerepelt az aláírók között, azzal az indokkal, hogy később megvédelmezhesse ezt (és valószínűleg, ha nem lesz sikeres, akkor kibújhasson belőle).
Erre azért volt szükség, mert a paktumot úgy a román fél, mint a magyar bizalmasan kezelte, még a párt vezetőségének bizonyos tagjai elől is titkolták, de Bernády a „beavatottak” közé tartozott, sőt potenciális elnökként is tekintettek rá. Három alkalommal folytattak tárgyalásokat (nem számítva a november 25-i csúcsai ebédet, ahonnan a paktum a köznevét is kapta), melynek eredményeképpen egy nyolc fejezetből és 54 cikkelyből álló együttműködési megállapodás született. Ez volt
a legelőnyösebb feltételeket biztosító együttműködési megállapodás
amelyet az OMP valaha is román párttal kötött. Bernády az OMP-n belüli tevékenységének másik kulcsmozzanatát a román Nemzeti Liberális Párttal folytatott tárgyalások jelentették. A tárgyalások 1925 októberében kezdődtek el, amikor Tancred Constantinescu kereskedelemügyi miniszter Marosvásárhelyen felkereste Bernádyt.
Constantinescu a kormány nevében tárgyalásokat ajánlott az OMP-nek, az együttműködés lehetőségét vetette fel a közelgő helyhatósági választásokra, vagy hosszútávon az országos választásokra és ígéreteket tett a magyar kisebbség számára. Bernády kijelentette Constantinescunak, hogy az OMP-nek megállapodása van a Néppárttal (csúcsai paktum), azonban a tárgyalások menetétől függően, ez utóbb felmondható. Illetve hangsúlyozta, hogy az OMP komolyan veszi a kormánnyal való tárgyalást.
Az 1926. február elejéig elnyúló megbeszélések a megkötendő paktum szövegének a kiszivárgása miatt kudarcba fulladtak. Ilyen körülmények között február 5-én Constantinescu közölte, hogy se paktum, se aláírás nem születhet, azonban a községi választásokról szóló megállapodás betartása az OMP-n múlik. A választások után, a tárgyalások formális lezárását Bernády március 4-én határozta meg.
Végeredményképp a paktum nem jöhetett létre, Brătianu aláírását nem tudták megszerezni, azonban az OMP előnyére fordított közigazgatási választásokat sikerként könyvelték el. Emellett előny volt, hogy nem kötelezték el magukat. A szabad mozgás ezután is biztosítva volt, ezen kívül sikerült elérni a tárgyalások folyamán egy sor, sérelemlistákon szereplő ügy megoldását.
Az új választási törvény szerint a jelölőlistákért fizetett díj 100.000 lej volt, amit azonban az OMP nem tudott volna megengedni, ezt is a liberálisok állták. A tárgyalások alatt Bernády kapcsolatban állt a magyar külüggyel is (ez Aichhorn Rudolf kolozsvári konzul beszámolójából egyértelműen kitűnik).
A paktumtárgyalások alkalmával többször is szóba jött Bernády marosvásárhelyi polgármesterjelöltsége, amelyről valószínűleg meg is egyeztek Constantinescuval egyik ülés alkalmával. Bár Bernády ezt a tényt utólagosan tagadta, Constantinescu február 5-ei tárgyalásakor (Ugron Istvánnal tárgyalt) kijelentette, hogy „… akár lesz paktum, akár nem, akár maradnak a liberálisok, akár átmennek az ellenzékbe, Bernády mindig a liberálisokkal fog tartani és azokkal megy; éppen azért akarom, hogy ő Marosvásárhely polgármestere legyen, én ezt neki felajánlottam és őt meg is teszem”.
Miután a kormánypárt 1926. március 27-én lemondott, Bernády újabb botrányba keveredett. A király Averescut bízta meg kormányalakítással, aki kiírta a választásokat. A történtek után Ugron István lemondott az OMP elnöki székéről, lemondásának fő okát a csúcsai paktum felmondásában jelölte meg (amelynek oka gyakorlatilag Bernády liberálisokkal való paktumtárgyalása volt), utódjául pedig Bethlen Györgyöt jelölte meg.
Az OMP újra felvette a kapcsolatot a Néppárttal, a felmondott paktumot április 21-én választási egyezménnyé alakították. A választásoknál a kormányon levő Néppárt 15 képviselői és 13 szenátori mandátumot ajánlott fel listáján az OMP-nek, cserébe a magyar szavazatokért. Adott helyeken az OMP szabadon jelölhetett. Így megindultak a szervezkedések, kampányok, és a viták a jelölések körül.
A választások eredményeiből ítélve az OMP felállásának addigi legnagyobb sikerét aratta, összesen 27 törvényhozási tagot (15 képviselő, 12 szenátor) delegálhatott. A jelentős siker részben az érvénybe lépő prémiumos választási rendszernek volt köszönhető, amely gyakorlatilag biztosította a kormányzó (és ebből kifolyólag a választásokat megrendező) párt számára az erős parlamenti többséget.
Az OMP-n belül már a választási küzdelem megkezdése előtt jelentkezett a később erőteljesen kibontakozó ellenzéki mozgalom, amelyet ekkor még Kós Károly képviselt. Bernády az ellenzéki mozgalomba való bekapcsolódásával kisodródott az OMP-ből. Összegzésként elmondható, hogy személye, bár a magyarországi és romániai vezetés nagy része támogatását élvezte, a magyar elitet megosztotta. Transindex

2012. jĂşnius 29.

Bod PĂŠter ma is Ăźzen
BeszĂŠlgetĂŠs Gudor Kund Botond reformĂĄtus lelkipĂĄsztorral, tĂśrtĂŠnĂŠsz kutatĂłval
Beszélgetőtársunk korábban Magyarigenben dolgozott, jelenleg Gyulafehérváron teljesít szolgálatot. Mindkét közösségben a szórványban élők mentőövét, a kulturális emlékezést és életet törekedett és törekszik újraéleszteni–fenntartani. Nevével összekapcsolódik Bod Péter műve is, akinek idén 300. születési évfordulóját ünnepeljük: kutatja, népszerűsíti a felsőcsernátoni születésű tudós lelkész alkotását. Gudor Kund Botonddal tudományos és közösségi munkájáról az idei kolozsvári könyvhéten, magyarigeni témájú friss kötete bemutatója után beszélgettünk.
el és azzal a varázzsal, amelyre az előadások során figyeltem fel, de lényegében akkor kezdtem hangsúlyosabban foglalkozni vele, amikor Magyarigenbe kerültem, ahol minden épületrészletben jelen van az emléke, a parókiát ő építtette, sírja ott van a faluban. Együttvéve tehát, kolozsvári történészi érdeklődésem és az a szellemiség, amely Magyarigenben körülvett, tette hangsúlyossá számomra Bod Péter munkásságát, az a történelmi miliő pedig, amely a szórvány és közte van, megerősítette ezt. Megreszkírozom azt a kijelentést is, hogy Magyarigen lényegében azért fejlődhetett és maradhatott meg, mert ő ott dolgozott.
PrĂłbĂĄljuk megkĂśzelĂ­teni konkrĂŠtabban azt, hogy milyen szellemisĂŠg tulajdonĂ­thatĂł neki, ĂŠs ez miĂŠrt is ragadta meg az Ăśn kĂ­vĂĄncsisĂĄgĂĄt.
– Ez egy megfoghatatlan tényező, ezért kissé nehéz definiálnom. Azt mondhatnám, hogy az ember érzi valakinek a hatását abban a környezetben, ahol éppen tartózkodik, látja azt, hogy akik látogatóba jönnek, miatta érkeznek és róla beszélnek. Én azt akartam vizsgálni, hogy milyen volt az a társadalom, amelyik olyan sokat adott a 18. században, és amely, az építészeti emlékek nyomán is tetten érhetően, a régió súlypontjának számított. A társadalom részéről is éreztem egy elvárást, mind a tudományos közegből, mind a Magyarigenbe érkezőktől, hogy foglalkozzak vele.
Románul jelent meg könyve erről, Istoricul Bod Péter címmel. Várható-e magyar nyelvű változat? – Ezt a kérdést eléggé gyakran hallom. Prózai magyarázatot tudok rá adni: a doktorim megvédése ezen a nyelven történt, az anyag is nagyjából románul állt össze. De nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy a román társadalom rendkívül nagy elvárást fogalmazott meg vele kapcsolatosan, szerették volna tudni, hogy ki is ő. A könyvet használják már, a tanárok is biztattak annak idején, hogy ez elkészüljön – a magyar oldalról is ezt az érdeklődést várom…
Május elején szerveztek Bod Péter-konferenciát, akkor milyen eredményeket mutattak be? – Ez az év arról szól, hogy rengeteg ilyen jellegű találkozóra kerül sor, néha úgy érzem, hogy már túl sokra, máskor azt gondolom, hogy kevésre. Ez a konferencia azért kiemelkedő, mert üzenetértéke volt: szórvány és tömb kapcsolatát szorosra fűzte, beindított jövőbe tekintő folyamatokat, mint például egy Bod Péter-szobor állítása, magyarországi meghívottaink pedig ki szeretnék adni az elhangzottakból összeállított tanulmánykötetet. Nem pusztán szünetekkel tarkított okos előadások gyűjteménye volt ez a találkozó, hanem komoly esemény, amely az egész 18. századot átölelte, több megközelítésből.
Miért időszerű Bod Péter? Hiszen nem kapna ekkora szerepet, ha a ma számára irreleváns volna az üzenete... – Több szempontból az, nem szeretném felsorolni az összeset. Ehelyett inkább a mottókra hívom fel a figyelmet, amelyek köré egy-egy konferencia épül. Februári háromszéki találkozónkon a mottó az volt: „A tudomány hogy hasznos? Ha mással közlöd: ha titkolod, nem sokat ér”. Egy felsőcsernátoni előadáson hangzott el az a mondata, hogy „Méltatlan és haszontalan a rest ember a respublikában” – véleményem szerint a keresztény, elsősorban a görög-keleti naptárakra volna érdemes ráírni ezt a megjegyzését. Bod Péternek az utilitarizmustól az akadémiaalapításig, az alapos tudományos gyűjtőmunkájáig megannyi üzenete van.
Térjünk át az ön magyarigeni éveire. A 2002-es népszámlálás adatai szerint a faluban 13 magyar élt, ez egy igen kicsiny gyülekezet… – Igen, egy időben azt mondtam, hogy Erdélyben nincs még egy olyan hely, ahol a papi család nagyobb, mint a közösség. Ettől eltekintve nem szeretnék számháborút vívni, nem akarok például abba a tévedésbe esni, hogy egy nagyobb szám láttán rögtön minőséget sejtek. Bod Péter is egyedül dolgozott, mégis komoly munkát végzett, így van ezzel a kis magyarigeni közösség is. A településről írt monográfiám erről is szól: ha egy nemzeti tragédia történik, ez pedig erősen hat a demográfiai fejlődésre, akkor, a „mélypont” elérése után, milyen lehetőségek kínálkoznak...
A magyarigenieknek milyen pozitív, lelkesítő üzenetet tudott megfogalmazni?
– Azt hangsúlyoztam, hogy nekik lényegében egy örökségre kell vigyázniuk, ezt pedig semmiképp sem szabad magára hagyni és elárulni. De hogy egy kicsit mégis éljünk a statisztika-számmisztika trükkjeivel, elmondanám, hogy a közösségem néhány év alatt kétszáz százalékkal gyarapodott. Ez azt jelenti, hogy olyant mondtam és tettem, ami fejlesztette és odavonzotta az embereket, de nem hanyagolható a saját teljesítményem sem ebben a kérdésben (nevet). Példaképeket kell az emberek elé állítani, így Bod Péter kultuszát felelevenítettem, Magyarigenről pedig mindenhol úgy beszéltem, mint a világ közepéről.
Hogyan viszonyult a többségi társadalom a kisebbségi törekvésekhez? – Két dolgot kellett figyelembe vennem a magyarigeni közösség esetén. Egyrészt a kis, magyar társaság összetartását, másrészt a többséggel való kapcsolattartást. Ez nagy felelősséggel járt, normális, pozitív kapcsolatokat kellett kialakítani az emberekkel, ugyanakkor a két közösség kapcsolata miatt nem volt helye annak, hogy hangzatos szólamokkal és mellveregetve emlegessük etnikai hovatartozásunkat. Céltudatosnak kellett viszont lenni, a birtokok, épületek visszaszerzésétől a saját intézmények működtetéséig számos feladatot meghatároztunk, és mindvégig meg kellett tartani az etnikumok közti egyensúlyt.
Hogyan alakultak, illetve alakulnak a gyulafehérvári évek? – Ezek sem másabbak, mint a Magyarigenben eltöltött esztendők, az azonban különbség, hogy Gyulafehérvár ismert központ. Itt a katolikus egyházzal kell ápolnunk a jó viszonyt, hiszen az intézményeikben tanulnak óvodásaink, iskolásaink, de elmondhatjuk, hogy a magyarság jelentős része, négy-ötszáz ember a református egyház tagja. Érdekes közösség a gyulafehérvári, egy fiatalabb, házas nemzedék jelenléte erőteljesen érezhető a társadalmi, egyházi életben, a kisebbségi létre pedig felhozok egy példát: van olyan presbiterünk, aki vegyes házasságból származik, de református lett, és magyarul kezdett tanulni, ami mára meghozta a gyümölcsét. A jövőbe is tekintünk, leégett parókiát javítunk, imatermet és templomot, táborközpontot létesítünk. A megye számos településére kiterjed aktivitásunk, én magam alapítványi munkát is végzek, civil programokban veszek részt.
Hogyan látja, javult a kapcsolat tömb és szórvány között? – Egy jó barátom, Tamás Sándor, Kovászna megye tanácselnöke mondta egyszer, hogy „mi csak rohanunk Pest felé, és látjuk az ablakon kinézve, hogy szórványban is élnek magyarok”. Persze, sokat javult a helyzet, és annak ellenére, hogy a Fehér megyei magyarság mintha lassabban élné bele magát ebbe a kapcsolatba, jelen vagyunk mi is benne.
Gudor Kund Botond (1971, BalĂĄzsfalva)
Református lelkipásztor, tanár, kutató. A nagyszebeni Egészségügyi Középiskola elvégzése (1990) után, 1991-től, felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet Református Teológiai Fakultásának Lelkészképző Karán folytatja, ahol 1995-ben diplomázik. Eközben, 1993-tól, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történettudományi Karának Történettudomány és Filozófia Tanszékén is tanul, ahol 1997-ben szerez történelemtanári diplomát. Budapesti és szegedi egyetemek cserediákja, 1999-ben magiszteri fokozatot, 2007-ben doktori címet szerez történettudományból. 2003– 2005 között teológiából magiszteri kurzuson vesz részt, Mth fokozatot szerez az Amszterdami Szabadegyetemen, a Nemzetközi Református Teológiai Intézet(IRTI) szervezésében, amelynek tagja. 1998 májusában szentelik lelkésszé, előbb a magyarigeni református egyház lelkipásztora (2011-ig), jelenleg Gyulafehérváron szolgál. 1997-től több oktatási intézmény munkatársa volt, 2009–2010-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának vendégtanára, 2007-től tudományos kutató a Gyulafehérvári Egyetem Iuliu Maniu Történelmi és Politológiai Kutatóközpontjában. 2000-től a gyulafehérvári művelődési, közoktatási és műemlékvédelmi célokat felvállaló Bod Péter Alapítvány elnöke. Számos tanulmánya és öt könyve jelent meg, közülük kiemelkedik az Istoricul Bod Péter (1712–1769) – Kolozsvár, 2008 és a Rediviva chartophylax Igeniensis. Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története (Tatoma Kiadó, Barót – Kolozsvár, 2011).
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. szeptember 28.

SzabĂł BĂŠla: Ponta MOGYE-lĂĄtogatĂĄsa Iuliu Maniu idejĂŠt idĂŠzte
[INTERJÚ] Várhatóan a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) pénteki szenátusi ülésén meg is szavazzák a felsőoktatási intézmény magyar vonalának a chartába foglalását – jelentette ki egyebek mellett a Krónikának adott interjújában dr. Szabó Béla professzor, a MOGYE magyar tanárainak választott képviselője. Az egyetemi tanár ugyanakkor kitért arra is, hogy Victor Ponta kormányfő és stábja látogatásának körülményei őt leginkább a Iuliu Maniu miniszterelnöksége idején alkalmazott módszerekre emlékeztették. Ugyanakkor azt is megtudtuk, hogy következetes kiállása miatt valószínűleg nem lesz belőle rektorhelyettes.
– Tisztázzuk az elején: a magyar fél azt állította, hogy nem hívták meg a hétvégén a kormányfő és az oktatásügyi miniszter jelenlétében zajló tárgyalásokra, a román vezetők viszont cáfolják ezt.
– Meghívtak, csak utólag. Victor Ponta, illetve a vele érkező miniszterek és politikusok előbb a román féllel akartak szóba állni, s csak utána velünk. Ugyanaz a módszer, mint Iuliu Maniu miniszterelnöksége idején.
– Miként ültek le tárgyalni?
– Azzal a kikötéssel, hogy három dologhoz ragaszkodunk, és abból nem engedünk. Éspedig: ismerjék el a belső választásainkat, hozhassuk létre a magyar főtanszékeket, és az egyetemi chartába foglalják bele a magyar struktúrák megalakításáról szóló határozatot. Hosszas viták során minderről egy hétpontos dokumentum született, amelyet kézjegyével látott el Leonard Azamfirei rektor, a szakszervezeti elnök, valamint a magyar tagozat képviselőiként Szilágyi Tibor, Lőrinczi Zoltán és jómagam. Aláírta a tárgyalásokon jelen lévő Ecaterina Andronescu miniszter asszony is, aki kezességet vállalt a dokumentumba foglaltak betartásáért. A tárcavezető előbb hezitált, de látván, hogy a magyar fél ragaszkodik az aláírásához, végül ő is ellátta kézjegyével a dokumentumot.
– Ezek szerint mindent elértek, amit szerettek volna?
– Kénytelenek voltunk mi is bizonyos kompromisszumokba belemenni. Tudjuk, hogy nem tesz jót nekünk, de belementünk a választásaink megismétlésébe, beletörődtünk abba is, hogy a szenátusban ott maradhatnak azok az úgymond magyar képviselők, akiket nem mi, hanem a román többség delegált, és elfogadtuk azt is, hogy a rektorhelyettes megnevezésénél személyem szóba sem jöhet. Ha ez az ára a magyar struktúrák létrehozásának, akkor Isten neki, én ezt simán bevállalom.
– Máris akadnak olyan hangok a magyar közösségben, amelyek szerint önök kényszerből írták alá a szerződést.
– Tévedés, mert semmiféle kényszer nem létezett. Az más lapra tartozik, hogy mi már az első perctől jeleztük, hogy ez az egyezség nem jó, de akkor is több a semminél.
– Ha a román fél betartja a szavát, melyek lesznek a kézzelfogható előnyök?
– A magyar rektorhelyettes lesz az, aki a magyar tagozaton betöltetlen állásokat meghirdeti. Ez azért is fontos, mert eddig egy tizenegy tagú, román többségű adminisztratív tanács döntött kénye-kedve szerint. Azt is sikerült kieszközölni, hogy a minket megillető tanársegédi állásokra csakis magyarul tudó oktatókat vegyenek fel. Ami a magyar főtanszékeket illeti, az a döntés született, hogy az akkreditációs folyamat lezárultával, ami jó hét hónapot jelent, a szenátus dönt ezek számáról. Ennek már meg kellett volna történnie, csakhogy az egyetem vezető testülete eddig sajátosan értelmezte az oktatási törvényt, mégpedig úgy, hogy a magyar főtanszékek száma akár nulla is lehet. Ennek betartására a miniszter asszony külön garanciát vállalt.
– A Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület titkára, Ádám Valérián úgy érzi, hogy a román fél ismét kijátssza majd önöket, hisz az egyezségben foglaltak végrehajtását a december 9-ei parlamenti választások utánra hagyták.
– Ez sincs teljesen így. Valóban a főtanszékek létrehozására 2013 márciusáig, áprilisáig kell várnunk. De a rektor és az okirat többi aláírói vállalták, hogy a magyar vonal chartába foglalását már az e heti, pénteki szenátusi ülésen megszavaztatják. Az üresen lévő állások meghirdetése sem maradhat a választások utánra, hisz a törvény szerint a tanév megkezdésétől legkésőbb negyvenöt napon belül erre is sort kell kerítenünk.
– Végül ki választja meg a magyar rektorhelyettest: a magyar közösség vagy a román többség?
– Nyilván a román nemzetiségű rektor nevezi ki azon három jelölt közül, akit mi javasolunk. Ezt egyébként így írja elő a törvény is. Az, hogy Románia másik két multikulturális tanintézetében, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen létezik egy belső egyezség, egy afféle gentleman’s agreement, miszerint a magyar tagozatvezető hivatalból megkapja a rektorhelyettesi tisztséget, az nálunk sajnos nem működik. Így meg kell tennünk a három javaslatot.
– Miért nem fogadják el a román oktatók Szabó Bélát, miben zavarhatja az ön személye a másik felet?
– Azt hiszem, hogy kitartásommal haragítottam magamra egyes román kollégákat. Másfél éve ugyanazt az álláspontot képviselem a törvény alkalmazásával kapcsolatosan. Ez idő alatt voltak lehurrogások, nyomásgyakorlások, én viszont kitartottam. Most is azt mondom, hogy ha az, amit a hétvégén aláírtunk, nem valósul meg a papírra vetett formában, akkor továbbra is csak a konokságunkat vethetjük be a harcba, ahogyan eddig tettük. A román fél szemében nekem még van egy másik, lényeges hátrányom: mivel az előző ciklusban is vezető állást töltöttem be, túl sok mindenre emlékszem.
– Hogy fogadta a magyar közösség ezt az újabb megalázást, miszerint nem maga döntheti el, kit küld rektorhelyettesnek?
– Amint az várható volt, vegyes érzelmekkel. Volt, aki azt állította, hogy eladtak engem. Mások azzal vigasztalódtak, hogy személyem mellőzése nem is olyan nagy áldozat.
– Ennek ellenére ott lesz a tagozat három jelöltje között?
– Nem tudom. Mint említettem, tisztában vagyok azzal, hogy a törvény szerint a rektornak joga van megnevezni azokat az embereket, akikkel együtt akar dolgozni. Hogy jó vagy rossz ez a törvénycikkely, teljesen lényegtelen, tiszteletben kell tartanunk. Mindemellett, ha nem is lehetek rektorhelyettes, a háttérből éreztetni fogom a jelenlétem.
– Ön nyilván tudja, ki az a másik két jelölt, aki még szóba jöhet a tisztség elfoglalásához. Hogy ismeri őket, ők is olyan kitartók, mint ön?
– Úgy gondolom, hogy igen.
Szucher Ervin,
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2012. december 8.

Hitélet – BIRÓ VENCEL EMLÉKNAP
a KOLOZS-DOBOKAI RÓMAI KATOLIKUS FŐESPERESI KERÜLET és a PIARISTÁK ROMÁNIAI RENDTARTOMÁNYA szervezésében
2012. december 11-ĂŠn (kedden),
a kivĂĄlĂł piarista pap, tanĂĄr, tĂśrtĂŠnĂŠsz, Ă­rĂł halĂĄlĂĄnak 50. ĂŠvfordulĂłjĂĄn
• Reggel 9 órakor megemlékező szentmise az Egyetem (Universităţii) utcai Szentháromság (Piarista) templomban. Bemutatja Ft. Ruppert József piarista atya, a Romániai Rendtartomány felelőse.
• 10.00 óra – Találkozó a Piarista és Marianumista Öregdiákok Baráti Köre székhelyén
• 11.00 óra – Biró Vencel nyughelyének megkoszorúzása a Házsongárdi temető piarista sírkertjében (amennyiben az időjárás megengedi).
• 12.00 óra – Timár Ágnes igazgató köszöntőjét és Ft. Ruppert József piarista bevezetőjét követően A Piarista rend tevékenysége Kolozsváron és Erdélyben címen Váradi Éva tanárnő előadása a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében.
DÉLUTÁN 5 ÓRAI KEZDETTEL ÜNNEPI MEGEMLÉKEZÉSRE, VALAMINT – VÁSÁRLÁSSAL ÉS DEDIKÁLÁSSAL EGYBEKÖTÖTT – KÖNYVBEMUTATÓRA HÍVJUK MEG ERDÉLY ÉS A KEGYES TANÍTÓREND TÖRTÉNELME IRÁNT ÉRDEKLŐDŐ KÖNYVBARÁTOKAT.
HELYSZÍN: a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség
díszterme (Szentegyház/Iuliu Maniu utca 2. szám, első emelet)
• Köszöntőt mond Ft. Kovács Sándor főesperes-plébános
• Ft. Ruppert József piarista atya, a Piaristák Romániai Rendtartománya felelősének előadása: A kivágott fa kizöldült–piarista újjászületés Erdélyben
• Biró Vencel Katolikus kincsek- Egyháztörténeti tanulmányok című kötetét szerkesztője, dr. Sas Péter budapesti művelődéstörténész ismerteti
• Közreműködik Fodor György piarista konfráter, közíró, a Piarista és Marianumista Öregdiákok Baráti Köre, a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség és a Szent Mihály Caritas Szervezet
• Énekel a Báthory István Elméleti Líceum gyermekkara, vezényel Kocsis Imola tanárnő
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr)

2012. december 15.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (9.)
Az erdĂŠlyi kĂŠrdĂŠs
Szoboszlai Aladár az 1958. január 31-i kihallgatási jegyzőkönyvben a román–magyar konföderációra vonatkozó tervezetének keletkezéséről is vallott: 1955-ben Alexandru Fîntînaru aradi ügyvéddel, a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt egyik prominens aradi vezetőjével „az erdélyi kérdés megoldását” célzó beszélgetések nyomán fogalmazta meg.
Olyan alternatívát dolgozott ki, amely Kossuth Lajostól kezdve számos, felelősen gondolkodó, az „erdélyi kérdés” megoldását az európai stabilitás szempontjából is halaszthatatlan és elodázhatatlan feladatnak tekintő magyar és román értelmiségit foglalkoztatott: „Az Erdélyi kérdés: nincs ember, aki a kérdést nemzeti alapon megoldhatná. Ezért volt mindkét fél tudatában annak, hogy a másikat ki kell irtania, ha nemzeti Erdélyt akar. Hogy mire mentek ezzel a bölcsességgel, jól tudjuk. Egy alkalom volt, hogy a nagyhatalmak alázatos szolgákat neveljenek maguknak e két népből.
(…) Ha a magyarok és a románok tényleg meg akarják tartani függetlenségüket, ha komoly szándékuk kiépíteni gazdaságukat s nemzeti kultúrájukat, ezt csak úgy tehetik meg tartósan, ha egy új államközösségben összefognak. Ez az új dunai állam, főképp, ha még Ausztria is csatlakozna hozzá, egy komoly közép-európai hatalmat képezne. A tervezett állam csak akkor maradandó, ha a nemzetek tudatosan építenék. Ha mindhárom fél annak tudatában van, hogy az »ő« életét biztosítja az új állam, az »ő« függetlenségéért alakult. Hogy ezen új államközösség érdekeit nem árulhatja el, mert akkor elárulja önmagát.
(…)  Ha confederatiós alapon magyarok s románok megegyeznének, megmaradna igazán nemzeti önállóságuk, függetlenül orosztól, némettől, angoltól, mindenkitől függetlenül lehetnének románok, magyarok, s megmaradna olajuk, az aranyuk s nemzeti bankjuk. A sovinizmus már rég elrabolta józan látásukat. Kevesen látják, hogy az 1 millió magyarnak Erdélyben kisebb ellenfele a 3 millió román, mint a 180 millió orosz vagy a 80 millió német.” (Géppel írt magyar nyelvű dokumentum) Szoboszlai Aladár tanulmányában kora Erdélyének etnikai összetételéről téves adatokat közölt. Amikor említett két tanulmányát elkészítette, Erdélyben – beleértve a történelmi Erdélyt, a Partiumot, a történelmi Máramarost – 1956-ban az összlakosság száma 6 232 312. Az anyanyelvi megoszlás szerint: román 4 081 080, magyar 1 616 199, német 372 806, egyéb 162 227. Erdély népességének nemzetiségi megoszlása: román 4 051 603, magyar 1 558 631, német 368 255, egyéb 253 823.  Észak-Erdély népességének anyanyelv szerinti megoszlása 1956-ban – az 1941. évi közigazgatási határok között –: román 1 460 280, magyar 1 193 940, német 18 040, egyéb 60 360. (Forrás: Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Régió, az MTA Történelemtudományi Intézetének kiadása, Bp. 1992)
Az Észak-Erdélyre vonatkozó 1956. évi demográfiai adatokat elsősorban azért közöljük, hogy bebizonyítsuk: az „erdélyi kérdés” megoldására 1955 és 1957 között kidolgozott négy tervezet nem rugaszkodott el a korabeli realitásoktól, hiszen Észak-Erdélyben a románság részaránya 53,1 százalék, a magyarságé 43,7 százalék, a német anyanyelvűeké 0,7, a más nemzetiségűeké pedig 2,2 százalék volt. Az 1956-tól eltelt 55 évben a magyarság részaránya olyan drasztikusan csökkent – az iparosítás ürügyén az Ókirályságból történt nagyarányú román betelepítés következtében –, hogy az „erdélyi kérdés” 1955–1957 közötti tervezeteihez hasonló elméleti felvetés is teljesen értelmetlen, felesleges lenne.
Szoboszlai Aladár a román–magyar konföderáció, a Keresztény Dolgozók Pártja programjának megvalósítását – akárcsak dr. Dobai István és Fodor Pál – egy nemzetközi szervezet, az ENSZ égisze alatt, irányításával képzelte el. Úgy értékelte: „Ma talán az USA népe áll legközelebb alkotmányos életével, mérsékelt kapitalizmusával (prémiumos), rendszerével a KDP politikai és gazdasági elgondolásaihoz. (...) A KDP törekvése, hogy a Parlament fölé egy pártokon fölül álló, »Legfelsőbb jogi bizottság« működését honosítsa meg, amely megváltoztatja az emberi jogok ellen hozott törvényeket. A felsőház tagjait a képviselők válasszák maguk közül.” Szoboszlai Aladár tehát korát messze megelőzve javasolta az alkotmánybíróság bevezetését, amely nemcsak megváltoztatja az emberi jogok ellen hozott törvényeket, hanem őrködik azok betartása felett. 1957. október 4-én Parascan Ioan százados, a belügyminisztérium Temesvár tartományi igazgatósága bűnügyi osztálya parancsnokhelyettesének vezetésével házkutatást tartottak Wirth Gabriella lakásában, ahol megtalálták Szoboszlai Aladár dolgozatainak nagy részét: Nagyhatalom, Feldúlt otthonok, Stratégia, A vezérkar, Stratégia a romok felett, A fix pontig, XXX., Áldozatok és áldozottak, Kevesek uralma, Confederatio és A KDP (Laborista Párt). Bár torzóban maradt, mégis imponáló életmű.
Szoboszlai Aladár a kommunista diktatúra béklyóiból a kitörési lehetőségeket kereste. Nem megreformálni akart, hanem a rendszert teljesen megváltoztatni. Arra kereste a választ: milyennek kellene lennie a társadalomnak, az államnak, hogy a polgárok számára elfogadható legyen, hogyan lehetne a regnáló politikai hatalmat megdönteni, s végezetül: hogyan lehetne a román–magyar kérdésben mindkét fél számára elfogadható megoldást találni? Mintegy válaszként dolgozta ki a Keresztény Dolgozók Pártjának programját, illetve a román–magyar konföderáció tervezetét. Szoboszlai Aladár emberi nagysága a kivégzés előtt mutatkozott meg igazán. Kivégzése előtt a fegyőr megkérdezte: „Nem félsz? Meg fogsz halni!” Csak annyit válaszolt: „Miért félnék? Mi, papok hirdetjük a mennyeknek országát!” Minden emberi alkotás, érték végül a maga helyére kerül, az utókor pedig fejet hajt azok előtt, akik élhetőbbé akarták tenni az emberek közötti kapcsolatot, „naivnak, irreálisnak” tartott terveikkel a magyar és a román népet, nemzetet évszázadok óta foglalkoztató „erdélyi kérdés”-t próbálták megoldani. Tizenkét elítélt esetében a legdrágábbat, az életüket oltották ki, a „szerencsésebb”-nek tartott kilencven egykori politikai fogoly pedig többévi börtönbüntetéssel fizetett. Róluk, értük szól ez az emlékezés.
VĂŠge
TĂłfalvi ZoltĂĄn
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. mĂĄrcius 14.

KISEBBSĂ?GBEN: Mit Ăźzen a Malmaison foglya?
Cseke GĂĄbor olvasĂłnaplĂłja)
[.]
Írásomtárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illobb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetobbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelítheto szabadpolcok között járkálva-nézelodve, idonként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, ido koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) címu vaskos könyve is.
Megfigyeltem, hogy a bĂśrtĂśnnaplĂłk eredendoen nĂŠpszeru olvasmĂĄnyok: elvĂŠgre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben szĂźletett nem mindennapi gondolatait tartalmazzĂĄk. Ez esetben azonban mind a szerzo, mind a bĂśrtĂśntĂŠma egyĂźttesen is az ĂşjdonsĂĄg erejĂŠvel hatottak, legalĂĄbb is szĂĄmomra. Ă?gy vettem magamhoz a kĂśnyvet, hogy remĂŠltem: ĂĄltala ki tudja milyen, addig kevĂŠssĂŠ ismert informĂĄciĂłk birtokĂĄba kerĂźlĂśk. MindennĂŠl jobban ĂŠgtem a kĂ­vĂĄncsisĂĄgtĂłl: mit Ăźzenhetett e kĂśnyvvel olvasĂłinak a magyarsĂĄg ĂĄltal is jĂłl ismert politikus - mĂŠghozzĂĄ egy bĂśrtĂśn mĂŠlyĂŠrol?
2.
Mihelyst olvasni kezdtem, az illĂşziĂł lepkĂŠje elsorvadt, ĂŠs maradt a pore valĂłsĂĄg: az egykori, a mĂĄsodik vilĂĄghĂĄborĂş utĂĄni RomĂĄnia elso demokratikus kormĂĄnyĂĄnak nevezett Groza-kabinet vezetoje, dr. Petru Groza bĂśrtĂśnkrĂłnikĂĄja 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozĂł esemĂŠnyek viszont alig egy bo hĂłnapot fognak ĂĄt: az EkĂŠsfrontot vezeto dĂŠvai ĂźgyvĂŠd 1943. december 26. ĂŠs 1944. januĂĄr 30-a kĂśzĂśtt - kereken hetven ĂŠve - volt a bukaresti Malmaison bĂśrtĂśn lakĂłja, amelyet a kĂśzvĂŠlekedĂŠs akkoriban amolyan "Ăşri fogdakĂŠnt" tartott nyilvĂĄn, ahol a bĂśrtĂśnlakĂłkat ugyan rĂĄcs mĂśgĂśtt tartottĂĄk, de sorsuk tĂĄvolrĂłl sem volt annyira embertelen, mint a kĂśzĂśnsĂŠges bĂźntetĂŠsvĂŠgrehajtĂĄsi intĂŠzmĂŠnyek zĂśmĂŠben.
A bukaresti Malmaison - bĂźszke nevĂŠvel III. Napoleon szĂŠpsĂŠges franciaorszĂĄgi kastĂŠlyĂĄt idĂŠzi - valamikor, a XIX. szĂĄzadban Cuza romĂĄn fejedelem utasĂ­tĂĄsĂĄra a Bukarest vĂŠdelmĂŠre rendelt lovassĂĄg laktanyĂĄja volt. KĂŠsobb egyĂŠb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszĂĄrnyĂĄban, tovĂĄbbĂĄ egy katonai tĂśrvĂŠnyszĂŠk, majd ĂĄllambiztonsĂĄgi fogda is mukĂśdĂśtt benne. A negyvenes ĂŠvektol kezdve egĂŠszen a hatvanas ĂŠvekig a politikai elit bebĂśrtĂśnzĂśtt tagjait tartottĂĄk itt fogva, hosszabb-rĂśvidebb ideig, s ha kellett, akĂĄr kegyetlenĂźl meg is kĂ­noztĂĄk oket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallattĂĄk Iuliu Maniut, Ion MihalachĂŠt, Nicolae Penescut ĂŠs Corneliu Coposut, a Nemzeti ParasztpĂĄrt kiemelkedo vezetoit is).
Groza az EkĂŠsfront vezetojekĂŠnt kerĂźlt a titkosrendorsĂŠg kitĂźnteto figyelmĂŠnek kĂśzĂŠppontjĂĄba azĂĄltal, hogy a romĂĄniai kommunista pĂĄrt egy csoportjĂĄnak lebukĂĄsĂĄval olyan bizalmas iratok kerĂźltek a karhatalom kezĂŠbe, melyekbol kĂśvetkeztetni lehetett, hogy a kommunistĂĄk az EkĂŠsfronttĂłl rendszeres pĂŠnzĂźgyi tĂĄmogatĂĄst kaptak. Ennek tisztĂĄzĂĄsĂĄra, illetve a GrozĂĄĂŠk politikai besĂĄrozĂĄsa vĂŠgett tartottĂĄk fogva Bukarestben pĂĄr hĂŠten ĂĄt a DĂŠvĂĄn ĂŠlo ĂźgyvĂŠdet, aki a Malmaison kĂŠnyszeru vendĂŠgszeretetĂŠt kihasznĂĄlva, illetve a "hĂĄz" kivĂŠtelezo kĂśnnyĂ­tĂŠseivel ĂŠlve, papĂ­rra vetette bĂśrtĂśnemlĂŠkeinek summĂĄjĂĄt.
A tĂśrtĂŠnelmi igazsĂĄghoz tartozik, hogy a kĂśnyv piacra kerĂźlĂŠse szorosan egybeesik azzal az 1945. mĂĄrciusi dĂĄtummal, amikor is Bukarestben hatalomra kerĂźlt az Ăşgynevezett Groza-kormĂĄny, s orszĂĄg-vilĂĄg elott segĂ­tett azt kommunikĂĄlni, amit nem csupĂĄn a korabeli jelszavak, hanem kĂŠsobbi szlogenek is ĂŠvtizedeken ĂĄt hirdettek: dr. Petru Groza/GrĂłza PĂŠter kabinetje az egĂŠsz romĂĄniai lakossĂĄg ĂŠrdekeit kĂŠpviseli ĂŠs vĂŠdi, a leheto legdemokratikusabb mĂłdon.
[.]
Maszol.ro

2013. ĂĄprilis 6.

Kádár Gyula: Az erdélyi magyarság (1918–2011) 1.
SzĂŠkelyfĂśld is veszĂŠlyben!
Dióhéjba" tömörítve bemutatjuk az elmúlt kilencvenegy év történelmét, a fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete?
Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld is veszélyben van, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát. Ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé. Az olyan régiókban pedig, ahol számottevő magyarság élt, az számszerű kisebbségbe került. Ennek illusztrálására Barcaság etnikai változását mutatom be. A Háromszékkel szomszédos Brassó lakossága 1910-ben még 70 százalékban magyar és szász többségű volt, míg a román számarány mindössze 28,7 százalék. Mára a helyzet drasztikusan megváltozott: az említett két (többségi) népcsoport elenyésző kisebbséggé vált, alig 8 százalék. Ha Brassó város 1910-es népességi arányait hasonlítjuk össze a mai Sepsiszentgyörgyével, azt látjuk, hogy a nem románok számaránya 71,3 százalék, tehát közel azonos! Brassó megye 1910-ben szintén magyar és német többségű, 64,2 százalékkal. Ma már itt sem sokkal jobb a helyzet, mint a városban.
Az elmúlt évszázad alatt az alig néhány százalékéban román lakosságú észak-erdélyi nagy magyar városok népességi arányai szintén megváltoztak. A népességváltozásra elsősorban az 1950-es és az 1960-as években került sor. Néhány példa: az 1941-es népszámlálás szerint a népességi arányok Észak-Erdély néhány nagy városában a következők: Marosvásárhely magyarságának aránya 95 százalék, a románoké 3,9. Szatmárnémeti magyarságának aránya 92,9 százalék, a románoké 4. Nagyvárad magyar népessége 91,8 százalék, a románoké 5,2. Kolozsvár magyar népessége 86,5 százalék, a románoké 8,9.
Hogy ki kit olvasztott be – magyarosított vagy románosított –, bárki megadhatja a választ a kérdésre. A nagy tatárjárás (1241) utáni 639 év alatt az Erdélybe betelepedő románság nemhogy tömegesen elmagyarosodott volna, de 1880-ban is mindössze 5,7 százalékuk ismeri az állam nyelvét, a magyart.
Ne feledjük: az alkotmányban meghirdetett „egységes és homogén nemzetállam" megteremtésének útjában ma már csupán Székelyföld magyar közössége áll! Nem véletlen az, hogy a hivatalos okmányokban, de még a megyehatáron elhelyezett turisztikai táblákon sem tűrik meg a Székelyföld név használatát! Sokan abban a hitben ringatják magukat, hogy ha az elmúlt huszonegy évben alig észlelhető az etnikai arányok megváltozása, akkor az a továbbiakban sem módosul. Elfelejtik azt, hogy ez a rendszerváltás, a volt szocialista vagyon megszerzésével való elfoglaltság, a nagy gazdasági világválság, valamint Székelyföld tudatos elszegényítésének taktikájával magyarázható. De ha Románia gazdaságilag talpra áll, a veszélyérzet és az önvédelem hiányában „békésen álmodozó" székelységet is gőzhengerként fogják kisebbségbe szorítani, etnikailag fellazítani. Tehát addig kell kiharcolni Székelyföld autonómiáját, amíg nem késő! Ha most nem teszünk meg mindent – természetesen törvényes eszközökkel –, akkor számításaim szerint Sepsiszentgyörgyön már a 2020-as választást nem mi nyerjük meg. Márpedig, ha nincsenek választott vezetőink, akkor – amint Marosvásárhely példája is mutatja – szülőföldünkön mások fognak intézkedni, de nem a mi érdekünkben! Ne feledjük, a Székelyföld akkor már nem a mi otthonunk lesz, nem az a hely, ahol jól érezhetjük magunkat! El kell dönteni: mit akarunk?
A román nacionalizmus 1918 előtt
Ahhoz, hogy a mai agresszív, türelmetlen román nacionalizmust megértsük, ismernünk kell annak mély gyökereit. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy a román nacionalizmus csak most, az elmúlt huszonegy évben nehezedik ránk, illetve annak gyökerei csak a Ceauşescu-diktatúráig vezethetőek vissza. A román nacionalizmus már korábban kialakult. Természetesen ennek elemzése nem célunk, csak néhány példával szeretnénk rávilágítani arra, hogy nem új keletű. Az intolerancia, az idegengyűlölet már a Horea vezette parasztzendülés és magyargyilkolás idején is létező valóság. Hasonlóképp az 1848–49-es erdélyi polgárháborús kilengések, magyarmészárlások is erre mutatnak.
A két román fejedelemség egyesítése előtt (1857-ben) a jeles román politikus, Mihail Kogălniceanu a nem ortodox polgárok jogainak biztosítására, a jogfosztottság felszámolására az ideiglenesnek nevezett országgyűlésen 52 javaslatot terjesztett be. Az 1866-os román alkotmány némi könnyítéseket hoz a nem keresztény idegenek számára, de ellentüntetésekre, pogromokra került sor. Az 1878-as berlini kongresszus arra kötelezi az új és független Romániát, hogy a zsidóknak, a mohamedánoknak biztosítsa az állampolgári jogokat. 1879-ig csak keresztények kaphattak román állampolgárságot.
Amikor 1918-ban Románia megkapta Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatok birtokában volt. Az 1877-ben megszerzett Dobrudzsa etnikai arányait 1900-ig 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszköz az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása volt. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét..., higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzetek között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt mentől tovább mennek, annál jobb lesz."
Az óvodák többségét is a románosítás szolgálatába, a román nyelv terjesztésére állították fel. Az 1911-ig létrehozott 168 óvodából 133-at a csángó magyarok és bolgárok településein alapítottak. 1906-ban Konstancán (Küstendže) a gimnázium igazgatója, V. Dumitrescu ezt írja: „Ezen iskolának az oktatáson és nevelésen kívül az ország többi iskoláival együtt az is célja, hogy románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon a szülőiknél csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek."
1900 körül a mintegy 75 000–100 000 főnyi csángó magyarnak nincs egyetlen magyar iskolája. (2011-ben sincs!) Van olyan feljegyzés, amely szerint a csángó gyermek addig ismételte az első osztályt, amíg megtanulta a román nyelvet. Egymás között még a szünetekben sem beszélhetnek magyarul. 1848 után a csángó magyarok közé már olyan papokat küldtek, akik nem ismerték a magyar nyelvet. 1886-tól kezdve a jászvásári papneveldében csak román nyelven oktatnak. Az utolsó magyar papnak, aki még a századfordulón Moldvában működött, a püspök megtiltotta a magyar nyelvű misét. Erdélyben ugyanebben az időben a románoknak több ezer iskolájuk van. Az erdélyi román papok híveikkel nemhogy magyarul nem beszéltek, de 80 százalékban ők maguk sem ismerték az állam nyelvét.
A román nacionalizmus 1913-ban sem esett kétségbe, amikor Romániával „egyesül" a 98 százalékarányban nem románok által lakott Dél-Dobrudzsa. Habozás nélkül fogtak hozzá az új, azaz „ősi román" föld elrománosításához is.
FegyverszĂźnet ĂŠs megszĂĄllĂĄs
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án Páduában aláírta a fegyverszünetet, elismerték az önálló Magyarországot. Azonban e fegyverszünet aláírását nem tekintették érvényesnek a szövetséges hatalmak, de a magyar területek megszerzését célul tűző országok sem. A történelmi Magyarország és Ausztria területén ekkor még idegen hadsereg nem tartózkodott. Tehát nem beszélhetünk a Monarchia katonai vereségéről. A vereség a fegyverszünet megkötése után alakult ki, amikor a magyar kormány látva a hadseregben terjedő anarchista és bolsevista mentalitást, feloszlatta azt, így akaratlanul lehetetlenné tette az aktív önvédelmet. Az új hadsereg megszervezése azonban nemcsak időigényes volt, de nagyrészt eredménytelen is. Minderre épp akkor került sor, amikor megindult a szerb, a csehszlovák és a román támadás.
A magyar kormány másik nagy tévedése az volt, hogy bízott a győztes nagyhatalmakban, és úgy gondolta, ha Magyarország pacifista magatartást tanúsít, azt a béketárgyaláson méltányolni fogják. A területi egység megőrzésének céljából a magyar államvezetés a bolsevik és a szélsőjobboldali erők szervezkedései között fogott hozzá a svájci mintájú szövetségi államrendszer kiépítéséhez. Erdélyben a román, a magyar, a német és a vegyes önkormányzatú kantonok létrehozása azonban nem érdekelte a Iuliu Maniu vezette Erdélyi Román Nemzeti Tanácsot. De az előrenyomuló román hadsereget sem, sőt, igyekeztek felszámolni minden magyar önrendelkezési jellegű akciót. Ilyen történelmi helyzetben fogalmazódott meg a Székely Köztársaság megteremtésének gondolata. Néhány jeles erdélyi magyar vezető, köztük Paál Árpád politikus és újságíró is – 1918. november derekán, a Székelyudvarhelyen tartott gyűlésen – letette a hűségesküt a Székely Köztársaságra. Azonban a november 28-i marosvásárhelyi székely és a december 22-i kolozsvári magyar nagygyűlés már a magyar állam területi integritása mellett nyilatkozott. E politikai zűrzavarban, amikor az ország hadsereg nélkül maradt, miközben idegen haderők masíroztak, Kratochwil Károly vezetésével létrejött a székely és az erdélyi ezredekből, a székely önkéntesekből az a 12 000 főt számláló Székely Hadosztály, amely kis létszáma ellenére is megpróbálta a lehetetlent, szülőföldje védelmét az idegen hódító hadsereggel szemben. Nekik 1919 januárjában a Királyhágónál sikerült feltartóztatniuk a román királyi hadsereget. A magyarság jövőjének alakítására azonban nagy csapást mért az 1919. március 21-i Magyar Tanácsköztársaság megalakulása. A nagyhatalmak épp akkor vitatták meg a végleges határok kérdését. Úgy tűnik, hogy a bolsevizmus veszélye miatt még jobban büntették a magyar népet, Magyarországot. A székely hadsereggel ellenséges magatartású kommunista hatalom miatt 1919. április 25-én a Székely Hadosztály is feloszlott. A katonák némelyike beállt a Vörös Hadseregbe, és hősiesen harcolt az északi felszabadító hadjáratban, de többségüket a román hadsereg Brassóba internálta. A román hadsereg december 24-én megszállta Kolozsvárt, majd fokozatosan egész Kelet-Magyarországot. A magyarság vezetői hiába követelték Párizsban a határkérdés demokratikus, népszavazás, tehát a helyi lakosság megkérdezése általi meghúzását, kialakítását, hiába ajánlották fel, hogy a népszavazás eredményét, bármilyen is legyen, a magyarság tiszteletben fogja tartani, a magyarság meghallgatása nélkül megszületett a jelenkor történetének egyik legigazságtalanabb békediktátuma. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni szerződés eredménye a kompakt magyar területek, köztük Székelyföld elcsatolása lett.
(folytatjuk) KĂĄdĂĄr Gyula
HĂĄromszĂŠk
ErdĂŠly.ma.

2013. ĂĄprilis 15.

„A szamárbőgés nálunk felhallatszik a mennybe”
Vita-fĂłrum az elkobzott ingatlanok visszaszolgĂĄltatĂĄsĂĄrĂłl
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) az Erdélyi Magyar Jogászok Társaságával (EMJT) kerekasztal-beszélgetést tartott múlt csütörtökön a Jókai utcai székházában. Az előadók egybehangzó véleménye szerint az elmúlt évtized második felétől megfigyelhető volt egyféle törés a romániai igazságszolgáltatásban. Egyesek szerint mára elmondható: „Románia a jogállamiság élén táncol”. A Restitúció tegnap – és holnap? címet viselő megbeszélésen Valdman István nagybányai, Bányai József és Kapcza Mikolt kolozsvári ügyvédek vettek részt.
A fĂśldkĂŠrdĂŠs
A földterületek visszaigénylésével kapcsolatban a ’89-es rendszerváltást követően hosszú évekig olyan jogszabályok voltak érvényben – ’91-től lehetővé téve a restitúciós folyamatok beindítását – amelyek inkább az államosítók, mint a kárt szenvedettek javát szolgálták – vezette fel előadását Bányai József kolozsvári ügyvéd. Szemléletbeli változást csak 1997-től fogva tapasztaltak, amikor az újonnan hatályba lépett 1-es törvény már kimondottan a néhai tulajdonost védte. A gond az volt csupán, hogy a 2000-es évek elejére az ún. polgári körforgásba bekerült, visszaszolgáltatott telkek szépen lassan kimerítették azt a telekmennyiséget, amely az „időközben nem csökkent étvágyakat”, illetve jogosan megfogalmazódó restitúciós igényeket elégítették ki.
Komoly gondot okozott, hogy a törvényhozó és alkalmazói következetlenek voltak mind a jogszabályok kivitelezésében, mind azok alkalmazásában. A jogszabályokban megjelenő koncepcióváltások a gyakorlatban nagyon sokszor ellentmondásokat szültek, amelyek értelmetlennek tűnő perek sorozatát eredményezték. Számtalan esetben olyan alapvető hibákat követtek el, hogy a birtoklevél érvényességét vizsgálva a bíró az alkalmazandó törvénynek nem a birtoklevél kiadásának idején, hanem az éppen folyamatban lévő per idején érvényes formáját vették figyelembe. Emiatt az elégedetlen felek közül sokan panasszal fordultak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB), amely egy idő után kénytelen volt leállítani a Romániával kapcsolatos ügyek tárgyalását. Mindez a strasbourgi bíróságnak egy 2010-es határozatában csúcsosodott ki, amiben megállapították, hogy Romániában nem működik ez a rendszer. Az EJEB határidőt szabott a román állam számára, arra szólítva fel az uniós tagországot, hogy egy mindenki számára egyenlő módon elérhető, kiszámítható és méltányos restitúciós folyamatot hajtson végre.
Az újságolvasók már értesülhettek róla, a restitúciós törvényjavaslat épp a múlt hét szerdáján került elfogadásra, amelynek helyessége – a döntés önkényességét és meggondolatlanságát figyelembe véve – Bányai József ügyvéd szerint jogtechnikai szempontból is vitatható. Többek között a történelmi egyházak felől is megfogalmazódott a kérés, hogy a törvényjavaslat elfogadására mindaddig ne kerüljön sor, amíg az érdekelt felek között egy konszenzusos álláspont létre nem jön. Parlamenti vitára ugyebár nem bocsátották, de a törvény elfogadásra került.
A restitúciós folyamat 2016. január 1-jére tervezett lezárásával kapcsolatban olyan döntő hiányosságokra hívták fel a figyelmet, mint például arra, hogy nincsenek pontos ismereteink a visszaigénylési és a meg nem oldott visszaigénylési kérelmek számáról. A ki nem adott birtoklevelek esetében a kárpótlás a következő feltételek mellett hajtható majd végre: ha az ún. aukciós pontok értékesítése két egymást követő év után is sikertelen, 2017-től a néhai tulajdonos vagy annak örököse már csak maximum évi 10%-os kárpótlásban részesülhet. Az adatok egybegyűjtése, csakúgy, mint a kárpótlással kapcsolatos döntéshozatal – az eddigi gyakorlattól eltérően – nem megyei, hanem bukaresti szinten zajlik majd.
Az egyhĂĄzi javak visszaszolgĂĄltatĂĄsa
Kapcza Mikolt ügyvéd néhány sikeresen visszaszolgáltatott, reprezentatív egyházi ingatlan történetével nyitotta beszédét. Ide sorolandó a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum épülete, amelyet egy aránylag gyors lefolyású, feszültségmentes per folyamán jogerősen visszaszolgáltattak a református egyháznak. Egy másik kedvező ítélet a református teológia Eötvös (Conştanţa) utca 3. szám alatti ingatlanának visszaszolgáltatása, amely egy tíz évig elhúzódó per sikeres végkimenetelét jelentette. Ugyancsak perek sorozatának eredménye a dési római katolikus plébánia iskolaépülete, amelynek végkifejlete mégis sikeresnek mondható. Az utóbbi két esetben az ítélet még nem jogerős, azonban ismerve a legfelsőbb bíróság joggyakorlatát, fellebbezés nem várható – jegyezte meg az ügyvédnő.
Természetesen jól ismertek az ellenpéldák is. Az egyik az Erdélyi Római Katolikus Státus tulajdonában lévő, a kolozsvári Szentegyháza (Iuliu Maniu) utca 1–3. szám alatti ingatlan kapcsán hozott bizarr ítélet, amelynél a visszaszolgáltatást arra hivatkozva utasították el, hogy azt a római katolikus státus adományozta az államnak. Másik nagy port kavaró történet a Mikó-peré, amelynek során visszaszolgáltatták a református egyháznak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületét, majd a restitúciós bizottság három tagját elítélték. Az utóbbi kapcsán az ügyvédnő kiemelte: ha ilyen megtörténhet a romániai jogszolgáltatásban, akkor bárkivel, bármikor bármi megtörténhet.
Az egyházi javak visszaszolgáltatásával kapcsolatos jogi csatározásoknál döntő problémaként merült fel, hogy az ingatlanokat gyakran eladták. A joggyakorlatban 2006 nyarán következett be egy pálfordulás, amikortól a bíróságok mindenféle kifogásokat találtak arra, hogy a kereseteket elutasítsák: ekkortól beszélhetünk a perképesség problémájáról – összegezte az ügyvédnő.
A belterĂźleten talĂĄlhatĂł ingatlanok restitĂşciĂłja
Egy erről rendelkező híres-hírhedt jogszabály a 2001-es évből való 10-es törvény. Ezzel kapcsolatos gondolatait Valdman István ügyvéd osztotta meg. Bányai József tapasztalataival párhuzamosan itt is a kezdeti évek meglehetős restriktív jellegét hangsúlyozták, így egész a 2005-ös évig visszaszolgáltatás nem történt, működő hivatkozási alapként csak ezután került elfogadásra.
Az előadásban olyan társadalompszichológiai kérdések kerültek előtérbe – talán részben az ügyvédek generációs különbségeiből fakadóan –, amelyek arra próbáltak meg választ adni, vajon miért nem alkalmazzák a törvény betűjét?
A fiatal ügyvéd egyik legnegatívabb tapasztalatként említette, hogy gyakran semmiféle sürgetésre nem születik határozat. Ez viszont a pereskedés lehetőségének feltétele is egyben, így reakció híján a pereskedés csupán elvi jog marad. Ennek nyomán kialakult az igazságszolgáltatásnak úgymond szokásjoga, ami az elégedetlen embereket egyszerűen arra késztette, hogy bármiféle polgármesteri rendelet nélkül bepereljék az illető polgármestert, és a bíróság több esetben el is rendelte a visszaszolgáltatást.
A romániai igazságszolgáltatás lefelé ívelő pályája a 2009-es évtől is megfigyelhető: ettől fogva az eladott ingatlanok esetében már nem lehetett kérni az adásvételi szerződés érvényességének megállapítását. Ez nem jelentett kevesebbet, minthogy az eladott ingatlanok tulajdonjogviszonya nem visszafordítható – mutattak rá a jelenlevők a jogállamiság és az alkotmányossági jogok semmibevételére.
A bírói ítéletek erős szubjektivitására is felhívták a figyelmet, így a nepotizmus, a személyes kapcsolatok gyakran felülírják a törvény betűjét. De tágítva az ország határait, az utóbbi évek strasbourgi bíróságán tapasztalt egyöntetűen negatív tapasztalatok alapján többen azt a kételyt is megfogalmazták, vajon erkölcsileg mennyire feddhetetlenek az ottani fordítóirodák (ti. román nyelven is lehet kéréseket benyújtani). Végül a „jogi tanácsadás” azzal az ironikus megjegyzéssel zárult, hogy ha az ember valamilyen problémát kíván megoldani, ildomos jóba lenni a helyi döntéshozókkal…
Az említett 10-es törvény alkalmazhatósága más szempontból is kérdésessé vált: ha nem tudják visszaadni valaki házát vagy földjét, ekkor a polgármesteri hivatal egy másik csereingatlant ajánlhat fel. Mégis, a nagybányai, de más polgármesteri hivatalok illetékes osztályán a következő felirat olvasható: „a hivatalnak nincsen semmije, amit akárkinek, akármikor is kárpótlásként adhatna”. Az előadó azzal a megállapítással zárta mondandóját, miszerint az esetek kevesebb mint 50%-ban történik valós kártérítés.
HozzĂĄszĂłlĂĄsok
Bányai József némi gúnnyal jegyezte meg: bár egységes nemzetállamról beszélünk, ez nem képes olyan egységes joggyakorlatot összehozni, ami ezeket a dolgokat mindenki számára egyenlő és kiszámítható módon, átláthatóan oldaná meg. Majd a jogbiztonság hiányára hivatkozva kétkedően – de reménykedve – jegyezte meg, hogy az újonnan elfogadott jogszabálytól sem vár túl sok előrelépést.
Ugyanő hozzátette: a központosítást is magával hozó új rendelet a restitúciós perek legrosszabb emlékeit idézi, amikor az ügyek Bukarestbe kerülését követően a totális káosz és a maffiotikus intézmények lettek úrrá a helyzeten.
UtolsĂł gondolatkĂŠnt ĂŠrdemes egy kĂśzgazdĂĄsz hozzĂĄszĂłlĂĄsĂĄt idĂŠzni, aki egy tanulmĂĄnyra hivatkozva ĂŠrdekes adatokat ismertetett: eszerint a kommunizmus ideje alatt ĂĄllamosĂ­tott 1611 iskola kĂśzĂźl 90 szĂĄzalĂŠka nemzetisĂŠgi iskolĂĄkat takart.
Valdman István szerint Romániában nem a törvényalkotással, hanem mindig a törvény alkalmazásával van probléma. A politikai érdekek mögött mindig meghúzódó anyagi érdekekre emlékeztetett, s hozzátette, hogy azt szokták mondani: „a szamárbőgés nem hallszik a mennybe”. De mivel Romániában minden fordítva van, mint egy rendes országban, így természetesen a szamárbőgés nálunk igenis felhallatszik a „mennybe”.
GYŐRI TAMÁS
SzabadsĂĄg (KolozsvĂĄr).

2013. mĂĄjus 11.

Az autonĂłmia a megoldĂĄs
Az autonómia kérdése nem kisebbségi probléma, hanem a többség problémája, amely nem akarja, nem hajlandó megérteni annak lényegét, előnyeit – fogalmazott a Sepsiszentgyörgyön megrendezett autonómiatanácskozás Finnországból érkezett svéd résztvevője.
S hozzáfűzte azt is, a többségi állam csak akkor várhat lojalitást nemzeti kisebbségeitől, ha azok igazán biztonságban, jól érzik magukat, s bizony ma a legjobban, legmegnyugtatóbban az autonómiákban sikerült rendezni a kisebbségek helyzetét. Az ötnapos műhelymunka résztvevői hasznosnak nevezték a tapasztalatcserét, hisz voltak, akik jól működő autonómiákból érkeztek (Dél-Tirolból, az Aland-szigetekről), a felvidéki vagy a székelyföldi magyarok azonban a többségi társadalom határozott tiltakozása dacára szeretnék elérni a kulturális, illetve területi önrendelkezést. Tartalmas előadásokkal szolgáltak a szervezők, a fiatal szakemberek megismerkedhettek az európai autonómiákkal, elméleti megfontolások és gyakorlati példák egyaránt szerepeltek Székely István Gergő politológus előadásában, a Finnországból érkezett svéd Ann-Sofi Backgren a többnemzetiségű régiók turisztikai előnyeiről beszélt, a felvidéki Horányi Ákos a szlovákiai magyarság helyzetét ismertette. A dél-tiroli Davide Zaffi az autonómia pénzügyi eszközeiről szólt, a helyben maradt adó jelentőségéről, arról, milyen felhajtóerőt jelent, ha az emberek érzik, hozzájárulásukkal saját szülőföldjük fejlődését segítik. Bakk Miklós politológus a nyugat- és kelet-európai kisebbségek helyzetét hasonlította össze. Tegnap délben, a műhelymunka záróülésén előbb a részt vevő hallgatók osztották meg tapasztalataikat, s mutatták be hazájukat, majd Tamás Sándor megyeitanács-elnök ismertette Székelyföld jellegzetességeit, érvelt az itt élő magyarság autonómiaigénye mellett. Színes, szellemes előadást tartott Valentin Stan bukaresti egyetemi tanár, aki a román politika ellentmondásaira világított rá. „Nagyon sajnálom, önök nem léteznek” – ez volt felszólalása visszatérő motívuma, melyet minden felvetés után megismételt Tamás Sándor felé fordulva. Rámutatott, Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök 2010-ben kijelentette: Székelyföld nem létezik, pedig nagynevű elődje, Alexandru Vaida Voievod 1919 decemberében Párizsban arról beszélt, hogy autonómiát kell biztosítaniuk a székelyeknek és szászoknak. Traian Băsescu államfő 2008-ban Brüsszelben azt fejtegette, hogy a kollektív jogok megadása ellentétes az európai gyakorlattal, és ha erre sor kerülne, az veszélyes precedenst jelentene. A nagyra becsült Iuliu Maniu azonban 1924-ben állította, hogy kollektív jogokat kell biztosítani a kisebbségeknek. Ugyanez a kettősség észlelhető az alkotmányban a nemzetállami meghatározás körül, egyfajta értelmezés szerepel az alkotók megfogalmazásában, de a politikusok mai diskurzusában egyértelműen etnikai jelleget nyer a nemzetállam. Valentin Stan szellemes, frappáns előadását azzal zárta: „Sok sikert kívánok. Nem irigylem önöket”.
Farkas RĂŠka
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. mĂĄjus 14.

EurĂłpai szintĹą a szĂŠkely igĂŠny
A kisebbségvédelmi rendszereket, az autonómiaformákat nem lehet lemásolni, hanem a sajátos helyzethez kell saját struktúrákat kialakítani – hangzott el a sepsiszentgyörgyi autonómia-műhelymunka zárónapján. Az ötnapos rendezvény keretében dél-tiroli, finnországi, felvidéki, törökországi és hazai résztvevők értekeztek az önrendelkezési formákról.
A rendezvényt az Európa különböző országaiból érkezett, illetve a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet képviselő fiatal kutatók továbbképzésére szánták. A műhelymunka keretében a résztvevők regionális identitásról, az autonómiaformákról, a multikulturalitás turisztikai vonzatairól, a kisebbségi jogokról, a területi autonómia pénzügyi szempontjairól értekeztek. A képzés nyilvános kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amelyen a műhelygyakorlat résztvevői elmondták tapasztalataikat, következtetéseiket.
Megkapja a magĂĄĂŠt a kisebbsĂŠgi ĂĄllampolgĂĄr
Az Európai Unió lakosságának 10 százaléka kisebbségben él – hívta fel a figyelmet Kjell Erik Martin Herberts finnországi svéd szociológus, aki szerint a jövő nem a kétnyelvűség, hanem a többnyelvűség. „Nem kisebbségi gondokról kell beszélni, hanem a többséggel kell megértetni a kisebbségek gondjait" – mondta a szakértő. Ann-Sofi Backgren finnországi svéd anyanyelvű projetkmenedzser, az Európai Határrégiók (FIN) alelnöke a Transindex portálnak rámutatott, még a legfelvilágosultabb nyugati társadalmakban is megtörténik, hogy megkapja a magáét néha egy kisebbségi állampolgár. Mint mondta, Finnországban a széles körű kétnyelvűség ellenére sok finn ellenségesen viszonyul a svéd anyanyelvűekhez. Szilágyi István székelyudvarhelyi jogtanácsos leszögezte, a székely magyarok számára mindenképpen hasznos volt megtapasztalni, hogy a különböző kisebbségben élő közösségek hasonló gondokkal szembesülnek, vagy hasonló gondjaik voltak a múltban, és megoldották. Dél-Tirol pozitív példája, az ottani nagyfokú tolerancia mellett szóba került a rendezvényen, hogy a szardíniai vagy a szicíliai autonómiamodell gazdasági szempontból nem sikeres. „Tehát nem az európai modelleket kell lemásolni, hanem saját kisebbségvédelmi struktúrát, autonómiaformát kell kidolgozni" – mutatott rá Szilágyi István.
„Csak azt akarjuk, ami Európában természetes"
„Székelyföldön nem szeretnének egyebet, mint ami Európában természetes" – hangsúlyozta előadásában Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a műhelymunka zárórendezvényén kifejtette, az Európai Unió 27 országából 11-ben működik valamilyen autonómiaforma: területi vagy kulturális. A politikus bemutatta a Székelyföldet, elmondta, ebben a térségben van Európa legtisztább levegője, és a Romániában palackozott ásványvíz 55 százaléka származik Székelyföldről. Képeken mutatta be, hogy egész Európában szabadon használhatják jelképeiket a kisebbségben élők, sőt Piatra Neamţ várán is lobog Moldova zászlója, majd szintén fotókkal illusztrálta a különböző országokban fellelhető kétnyelvűséget. „Ami szabad másnak, Bukarest szerint nem szabad a Székelyföldnek" – jegyezte meg. Elmondta továbbá, Finnországtól eltérően Romániában a kétnyelvűség többletköltségeit nem finanszírozza a központi kormányzat. Tamás Sándor ugyanakkor elmondta, a rendezvény nem zajlott teljesen zavartalanul, hiszen két bukaresti újságíró és állítólag az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) ifjúsági szervezete, a Minta is feljelentette a szervezőket az Európai Bizottságnál. Az EB-szakértő a helyszínen vizsgálódott, és formai, valamint tartalmi szempontból is mindent rendben talált. Az EMNP a hétvégén közleményben cáfolta Tamás Sándor állítását, és felszólította a tanácselnököt, „vonja vissza hamis állítását, és kérjen bocsánatot alaptalan vádaskodásáért". A Minta vezetői ugyanakkor bejelentették, feljelentést tesznek a rendőrségen hitelrontás miatt.
Valentin Stan: nehĂŠz Ăşt vĂĄr ĂśnĂśkre
„Ön egy szellemközösséget képvisel, ön valójában nem létezik" – fordult Tamás Sándorhoz előadása kezdetén Valentin Stan. A Bukaresti Tudományegyetem történelem karának professzora a rá jellemző ironikus stílusban tartott előadást a műhelymunka zárórendezvényén, kifigurázva a román politikusokat, akik szerint a Székelyföld és a székelyek nem léteznek, vagy akik veszélyesnek tartják a kollektív jogokat. Vetített képes előadását a bukaresti professzor Victor Ponta miniszterelnök kijelentésével kezdte, aki azt mondta, Székelyföld nem létezik. A professzor ezzel szembeállította az 1919-ben és 1920-ban Románia miniszterelnöki tisztségét betöltő Alexandru Vaida Voevod kijelentését, miszerint a szászoknak és a székelyeknek Erdélyben helyi autonómiát kell biztosítani. Traian Băsescu államfő 2008-ban elhangzott nyilatkozatát is idézte, az államelnök akkor leszögezte, a kollektív jogok ellentmondanak az európai és nemzetközi gyakorlatnak, és veszélyes precedenst jelenthetnek. Rámutatott: Iuliu Maniu, Románia egyik legnagyobb államférfija, miniszterelnökként már 1924-ben beszélt a kollektív jogokról. „1918. december elsején a gyulafehérvári nemzetgyűlés elfogadta az autonómia és a kollektív jogok biztosítását, mert nagy és erős román államot akartak, és tudták, hogy ennek a feltétele, hogy a kisebbségek jogainak biztosítása" – mondta Valentin Stan. A bukaresti professzor az alkotmányba foglalt nemzetállam jelentésére is kitért, hangsúlyozta, az alaptörvényben közös állampolgárságot kellene jelentenie, ám az alkotmány szerzői úgy magyarázták, hogy „genetikai" köteléket feltételez az országban élő polgárok között. „Hosszú út áll még önök előtt, meg kell értetni a többséggel, hogy a különbözőség védelemre szorul, ez Romániában még nagyon nehéz" – szögezte le Valentin Stan.
BĂ­rĂł Blanka
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2013. jĂşlius 6.

Szentgyörgy 1944–48 közötti története
1944 augusztusától az európai hadműveletek a szövetségesek győzelmét jósolták, ami Észak-Erdély esetében a szovjet haderő és az augusztus 23-i átállás következtében vele szövetséges román csapatok közeledését jelentette. Ennek ismeretében a magyar katonai és polgári vezetés igyekezett megszervezni a visszavonulás és kiürítés folyamatát. Elsőként a magyar köztisztviselők menekültek el, majd a szovjet csapatok augusztus 26-i Úz-völgyi áttörésének hírére a polgári lakosság menekültáradata következett.
Csak szeptember 2-án, amikor már a várostól délre eső helységek (Kökös, Uzon, Illyefalva, Előpatak) az ellenség kezére kerültek, hangzott el Sepsiszentgyörgyön Szentiványi Gábor, Háromszék főispánjának a lakossághoz szóló felhívása a menekülésre és a város kiürítésére. Háromszékről augusztus közepétől mintegy 30 000 személy vett vándorbotot a kezébe, voltak, akik biztonságukat egy közeli faluban, míg mások, akárcsak 1916-ban, Magyarországon vélték megtalálni. Ekkor csomagolták össze a Székely Nemzeti Múzeum két vagont megtöltő kincsét, s indították útnak, hogy aztán a zalaegerszegi állomáson bombatalálat semmisítse meg. A várostól délre, az Olt vonalán álló román hegyivadász hadtest egyik hadosztálya és egy orosz alakulat 8-án este vonult be Sepsiszentgyörgyre, ahol csupán egy század tartalékos és néhány német harckocsi gyenge ellenállásába ütközött. Ferencz Zoltán megyeházi levéltáros és Albert István városházi tisztviselő az itthon maradt baloldali beállítottságú lakosság képviselőjeként fogadta az érkező csapatokat és adta át a várost úgy, hogy a városháza óvóhelyén már előzetesen Albert Istvánt polgármesternek választották, aki azonban nem foglalhatta el székét, mert a mondhatni, azonnal érkező új (részben régi) román adminisztráció saját embereit nevezte ki. Népőrség alakult a rend és nyugalom fenntartására. A második bécsi döntés alkalmával elmenekült hivatalnokok, rendőrök, csendőrök tértek vissza régi beosztásukba. A polgármesteri széket néhány napra Ilie Sima foglalta el, majd visszatért Eugen Sibianu volt polgármester és Cerghi Pop Victor gyógyszerész, akit szeptember 19-én prefektusnak neveztek ki. Az ez alkalommal rendezett ünnepségen Cerghi úgy fogalmazott, hogy „meg kell semmisíteni minden fészket, amely a román nemzet létérdekeit szabotálja”. Már szeptember 10-én Sima a Kossuth Lajos utca nevének Szeptember 8. utcára való megváltoztatása engedélyezését kéri és kapja a bevonult hegyivadász hadosztály parancsnokától. „A szeptember 12-i román–szovjet fegyverszünet megállapodásai nem elégítették ki a román politikusokat, akik Benes ösztönzésére, akárcsak Csehszlovákiában, azt szerették volna, ha a magyarokra kimondják a háborús bűnösséget, minden következményével, így a kitelepítéssel együtt. Ezért lettek a batalioanele fixe, a voluntárok a megfélemlítés eszközei, hogy a magyarságot félelmében rávegyék az elmenekülésre, önként távozásra” – olvashatjuk Lipcsey Ildikó Románia és Erdély a 20. században című munkájában. Iuliu Maniu a minisztertanács szeptemberi ülésén terjesztette elő a javaslatot „a felszabadított Észak-Erdélyi területek közigazgatását irányító kormánybizottság megalakítására”. Ekkor alakultak meg a hírhedt félkatonai alakulatok, a Maniu-gárdák, melyek több héten át tartották rettegésben a magyar lakosságot. Cerghi Pop Victor is e gárda aktív tagja és támogatója. (A Gavril Olteanu Szászrégenből elmenekült ügyvéd által vezetett Maniu-gárda nevéhez fűződik a szeptember 26-i szárazajtai vérengzés.) Alexandru Petruţ frissen kinevezett ortodox lelkész 1944. október 6-án Sibianu polgármesternek címzett levelében kéri a deportált Silberstein Izsó nyomdáját és a Mikó Könyvesboltot az ortodox egyház használatába helyezni, és megnyitását engedélyezni, „hogy ezt a várost és főként annak kereskedelmét legalább részben elrománosíthassa”. Megjegyzi, hogy a könyvesbolt célja a román kultúra terjesztése lenne, és „égbekiáltó volna, ha annak bérletét egy kisebbségi vagy bármely más személy nyerné el”. A polgármester mindkét kérést elutasítja, egyrészt azzal, hogy Silberstein fia hazaérkezett, és ő veszi át a nyomdát, másrészt pedig, hogy a könyvesbolt a tanfelügyelőség kezelésébe kerül. 1944. november 14-én, főként a Maniu-gárdák garázdálkodása miatt, az erdélyi magyar lakosság veszélyeztetettségére hivatkozva a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében Vinogradov tábornok átiratában közli Sănătescu miniszterelnökkel, hogy „a Vörös Hadsereg által felszabadított Erdélyben tilos a román közigazgatás bevezetése”, és felszólították a román hatóságokat, hogy 24 óra alatt vonuljanak ki Észak-Erdélyből. Andrej J. Visinszkíj külügyi biztos indoka ekképpen hangzott: míg Romániában nem lesz egy, a rendet, a demokráciát és a nemzetiségek egyenjogúságát garantáló kormány, fenntartják az átmeneti állapotot. 1944. november 14-én tehát Észak-Erdély a szovjet katonai parancsnokság irányítása alá került – tudjuk meg Lipcsey fentebb idézett tanulmányából. Sepsiszentgyörgy katonai parancsnoka Odinkov volt.
(folytatjuk)
József Álmos
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. augusztus 24.

Én a magyarokat pártolom! Ti? Pontát?
A Bukaresti Egyetem történelem szakos tanárának írása a www.valentinstan.com honlap Analytical menüpontjánál olvasható. A televíziós politikai vitaműsorokból ismert „laptopos professzor” pártatlanul kritikus szemléletű, a kisebbségek jogainak szakavatott ismerője és védelmezője, olyasmire vállalkozott, amire eddig egyetlen román értelmiségi sem. Valentin Stan szembefordult az erősödő és a médiában teret nyerő szélsőséges nacionalizmussal, sovinizmussal. Honlapján vitába száll elvakult nemzettársaival és hazai, valamint nemzetközi dokumentumokra hivatkozva olyan alaposan, egyúttal szellemesen védi a romániai magyarok jogait, hogy erről példát vehetnek az anyaországbeli, valamint a romániai magyar politikusok. Engedélyével, szerkesztett, rövidített formában – Lakatos Péter fordításában – közöljük a tusványosi előadását követő össztűzre, blogja kommentjeire írt válaszát.
Ami „a magyarokat pártolja” kifejezést illeti, Ön azt a hibát követi el, amely felelős a történelem legsúlyosabb kegyetlenségeiért. Azt akarja sugallni, hogy nekem a románokat kellene pártolnom az evidencia ellenében? Az igazság ellenében? Az odesszai mészárlás esetében a románokat kellene pártolnom? És ami a transznisztriai lágereket illet? Ugyancsak a románokat, nemde? Ha Ön számára román az, aki a primitív nacionalizmust, az agresszív tudatlanságot, az intelligenciahiányos sokaságot megszemélyesíti, akkor sajnálom Önt.
Én más románokat pártolok! Egyeseket, akik megvalósították Romániát! Egyeseket, akikről semmit nem tanítanak az iskolákban, mert gondolataik megsemmisítően hatnának a jelenkori román politikai elitre.
Kit „pártolok én” és miért? Azok a románok, akiket én pártolok, Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod. A „rossz nyelvek” azt mondják, Iuliu Maniu foglalta be a Nagy Nemzetgyűlés 1918. december 1.-jei gyulafehérvári nyilatkozatába az alábbiakat: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzá tartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában.”
Tudja, mit jelentenek ezek a szavak az erdélyi magyarok számára? Nem a magyarok, hanem a románok által a történelembe foglalva? Példának okáért, ha ezt alkalmaznák, a romániai magyaroknak nem lenne szükségük az RMDSZ-re, nem kellene részt venniük a választásokon, mert a román lakossághoz viszonyított számarányuknak megfelelően képviseltethetnék magukat mind a Parlamentben, mind – figyelem – a kormányban.
Ami a régiókat illeti, egy új közigazgatási területi felosztás előfeltétele a lakossággal való konzultáció, jelen esetben azon a Székelyföldön lakók megkérdezése, amelyet a bukarestiek semmi módon nem akarnak elismerni. Tételezzük fel, hogy Székelyföld nem létezik, illetve nincsenek is székelyek, mert a népszámláláson keveset regisztráltak (nem voltak hülyék, hogy székelynek vallva magukat a bukaresti vezetők pont annyival csökkenthessék a romániai magyarság létszámát). Mert a székely a kulturális magyar nemzet része, nyelvi és értékközösségi értelemben. Csak egyesek, nagyon kevesen, amúgy tiszteletre méltó emberek, a jellegzetes székely identitástudat iránti elkötelezettségükben vallották magukat székelynek, anélkül, hogy ez befolyásolná az országban lakó magyarok számát.
De ha nincsenek székelyek, és Székelyföld nem létezik, mivel magyarázható, hogy egy román miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod aláírt egy egyezményt az első világháborút lezáró párizsi Békekonferencián, amely nélkül Erdély soha nem lehetett volna a mienk.
Ez az 1919. december 9.-i Kisebbségi Egyezmény. A 11. cikkelyben a szász és székely közösségek helyi autonómiájáról van szó az egyezményben megjelölt kérdésekben: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”
Hogyan képzelhető el a székelyek helyi autonómiája, ha Székelyföld nem létezik? Vagy létezett 1918-ban, és mi románok semmisítettük meg, miután Erdélyt elvettük? Egyúttal kiirtottuk a székelyeket is? Ez a változat jobban tetszik? Ez drámai. Mert Székelyföld ezt jelenti: történelmi hely, ahol székelyek élnek!
Tudják ki is Vaida-Voevod? Hát egy nagy „áruló”, akárcsak Maniu, feltételezem. Én csak egy kisebb áruló vagyok, mert nem írtam alá semmit, amivel autonómia adható a székelyeknek. Vaida-Voevod olyan ember, akinek volt bátorsága elmenni a budapesti Parlamentbe és megmondani a magyaroknak, hogy Erdély elszakad Magyarországtól. Nehéz helyzetben volt Vaida-Voevod. Brătianu visszautasította a Kisebbségi Egyezményt, így Románia hátrányba került Párizsban. A harctéren elesett százezrek dacára elveszthettük volna Erdélyt. A Brătianu kormánynak mennie kellett. Romániát a nehéz helyzetből Vaida-Voevod mentette ki. Őt és Iuliu Maniut nem a magyarok, hanem a mi románjaink ölték meg a kommunista börtönökben. Maniu és Vaida-Voevod románok voltak a Birodalomban. Tudták, milyen jogokat tagadtak meg tőlük és harcoltak a kétfejű Birodalom széthullásáig. Erős és egész Romániát akartak, amelyben minden polgár biztos lehet, hogy a román állam őt is képviseli. Ezért foglalták dokumentumokba a kisebbségeket megillető jogokat.
Románia összes hülye nacionalistája üvölt, hogy be kell tartani a trianoni szerződést, amely az I. világháború után, 1920 júniusában nekünk adta Erdélyt. Különben a trianoni szerződés nincs is már érvényben, a határokra vonatkozó előírásait átvette az 1947-es párizsi Békeszerződés, amely lezárta a második világháborút. Ezek 1996-ban bekerültek a kétoldalú román-magyar egyezménybe is. Hányan tudják, hogy a trianoni szerződésben, amely nekünk adta Erdélyt, vannak más előírások is, mint a határokra vonatkozóak? Például a 47. cikkely: „Románia Magyarországgal szemben elismeri és megerősíti azt a kötelezettségét, hogy hozzájárult a Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződésbe oly rendelkezéseknek felvételéhez, amelyeket ezek a Hatalmak szükségeseknek ítéltek abból a célból, hogy Romániában a népesség többségétől eltérő fajú, nyelvű és vallású lakók érdekei, valamint a forgalom szabadsága és más Nemzetek kereskedelmének méltányos szabályozása védelemben részesüljenek. (…)”
Tehát Trianon pont a Kisebbségi Egyezményre utal, amelyből imént a 11. cikkelyt idéztem. Ugyanitt szerepel, hogy a Szövetséges hatalmak bármikor megkérdezhetik, miként kezeli Románia a kisebbségi kérdést. A nemzet „nagy hazafiai” és egyéb szekusok, unokák, rokonok a külügyminisztériumból, akik mindenféle hülye nyilatkozatokban állítják, hogy Magyarországnak, illetve Románia más szövetségesének nincs joga támogatni a romániai kisebbségek igényeit, mert ez a belügyekbe való beavatkozást jelent. Vegyék tudomásul, hogy az EBESZ, ET, NATO, EU és ENSZ okiratainak megfelelően, a kisebbségi kérdés nem kizárólagosan nemzeti jogkör, hanem nemzetközi megítélés alá esik.
Apropó, hogy van ez? Kéred, hogy a magyarok tartsák tiszteletben Trianont, de csak azokat a cikkelyeket, amelyek számodra kedvezőek, a többit már nem kell betartani?
Térjünk vissza az új közigazgatási-területi felosztás tervére, amelyet meg kéne előznie egy székelyföldi referendumnak, amiről a bukarestiek hallani sem akarnak. Ezt nem én mondom, hanem a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának 5. cikkelye a helyi önkormányzatok határának védelmére vonatkozóan: „A helyi önkormányzat határainak védelme. Nem lehet megváltoztatni a helyi önkormányzatok határait az érintett közösségekkel való előzetes konzultáció, vagy ahol ezt törvény lehetővé teszi, esetleges helyi népszavazás nélkül.”
Tehát, ha retusálni akarod a közigazgatási határokat, meg kell kérdezned a lakosságot, az állampolgárokat. Ez annál inkább szükséges, mert olyan közigazgatási egységekről van szó, ahol számottevő kisebbség él. Ezt nem én állítom, hanem a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről 16. cikkelye: „A Felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek a jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak.”
Tehát mi románok nem tehetünk úgy, mint Ceauşescu idején! Nem „gyarmatosíthatjuk” az Erdélyben többségében magyarok által lakott helységeket a mi románjainkkal, azért, hogy csökkentsük az ott lakó kisebbség számarányát. Nem módosíthatjuk a közigazgatási határokat, egyesítve egyes megyéket, ahol számottevő magyar kisebbség él, olyan megyékkel, ahol megsemmisítő a román többség, azért, hogy az újonnan létrejövő közigazgatási egységben felhíguljon a kisebbség számaránya. Ezt az az Európai Egyezmény tiltja, amelyet mi is elfogadtunk. Amennyiben ez nem tetszik, kérjék a román kormánytól, vonuljon ki az Európa Tanácsból. Ne engem vádoljanak, hogy „pártolom a magyarokat”, amikor azokból a nemzetközi jogi dokumentumokból idézek, amelyeket Románia elfogadott.
Ha már székelyekről, autonómiáról, régióátszervezésről beszélünk és én „pártolom a magyarokat”, el kell mondani, hogy a románok nem hibásak a magyarellenes fóbiájukért, mert ezt kapják anyatej helyett életük első pillanatától. Mert sokkal egyszerűbb a gátlástalan, műveletlen, tisztességtelen román politikusoknak, hogy a választásokon kijátszhassák az örök ostoba nacionalista kártyát. A magyarok iránti bizalmatlanság még mindig szavazatokat hoz a nacionalistáknak Romániában. Egyszerűbb, s politikai elégtételt generál a szavazatokat hozó fóbiák gerjesztése, mint tenni valamit azért, hogy a románok megszabaduljanak e fóbiatehertől. Hasonló a helyzet Magyarországon is, ahol az ostoba nacionalizmus jelentős választási kártya.
Ponta kit pártol, miközben én a „magyarokat pártolom”? A románokat? Jobban mondva azokat a hülye románokat, akiket az ujjai köré csavar? Úgy, ahogy Băsescu tette. És mennyire hülyék azok a románok, akiket egy Ponta értelmi szintű ember az ujjai köré csavarhat? Hogy Băsescu úr értelmi szintjéről ne is beszéljek, megtettem ezt éveken keresztül. Esetleg e hülyék között vannak emberek, akiknek úgy tűnik, hogy „pártolom a magyarokat”? Amikor választ tudnak adni ezekre a kérdésekre, várom Önöket újból a blogomon.
ErdĂŠlyi Riport (NagyvĂĄrad)

2013. szeptember 21.

„Tiszta” Romániát! (9. – Megtorlások Észak-Erdélyben)
A magyar–román megállapodás
Észak-Erdély átadására – magyar–román katonai megállapodás – részletesen kidolgozott terv alapján kerül sor. Ennek célja megteremteni a feltételeket, amelyek biztosítják a békés újraegyesítést Magyarországgal.
A bizottság 1940. szeptember elsején és másodikán Nagyváradon dolgozta ki a területátadás irányelveit. A légvonalban 375 kilométer mélységű régió átadásának időpontja a bécsi döntés napjától, augusztus 31-től számítva két hét. A román hadseregnek 1940. szeptember 13. délután 6 óráig kell átadnia Észak-Erdélyt a magyaroknak. A szeptember 2-i megegyezés alapján a magyar csapatok a katonai megszállást szeptember 5-én kezdik, így valójában Észak-Erdély átvételére 9 nap áll a rendelkezésükre. A honvédség előrehaladását akadályozzák a rossz és gondozatlan utak, a hegyvidéki terep, de tartani kell az előre megállapított óránkénti négy kilométeres ütemet.
A terv szerint a magyar csapatok az előnyomulást reggel 7 órakor kezdik, a román haderő utóvédje pedig két órával a magyarok megérkezése előtt üríti ki a sorra kerülő települést. A tolmácsok, az összekötő tisztek – a nemzetközi megegyezések szellemében – fehér karszalaggal ismerhetőek meg, zászlókkal jelzik, biztosítják a magyar és a román csapatok közti kapcsolatot. Ők tájékoztatják a két csapattestet az eseményekről. Az átadásra ítélt terület fölött – szeptember 5. és 13. között – repülővel nem szabad átrepülni, vízzel elárasztani, az állami és magánjavakat a magyar államnak teljes épségben kell átadni. Hazabocsátják a román hadseregben szolgáló észak-erdélyi, magyar állampolgárrá vált személyeket. A visszavonuló román csapatoknak megtiltják a rekvirálást. A román hadsereg vállalja, hogy eltávolítja az úttorlaszokat, leszereli a hidak, műszaki zárak robbantására szolgáló robbanó anyagokat, felszedi az aknákat, a lakosságtól begyűjti a fegyvereket. A „megszálló csapatoknak fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, őket a magyar hatóságok franktirőröknek (szó szerint: szabad lövészeknek, lényegében partizánoknak) tekintik”. Az idézett előírás hozzásegít az ippi és az ördögkúti tragikus események jobb megértéséhez.
A megĂĄllapodĂĄst nem tartjĂĄk be
A megszállás tervét 1940. szeptember 3-án küldik ki a magyar és a román csapatoknak. E megállapodásra szükség van, mert a vasgárdisták gyűlöletkeltése miatt előre látható, hogy lesznek fegyveres támadások és fosztogatások. Észak-Erdély békés úton való átadásának előfeltételeit a román fél nem (mindig) teljesíti. A civil lakosságnál fegyverek maradnak, ez lehetővé teszi a magyar csapatok elleni orvtámadások, fegyveres rajtaütések szervezését. A román csapatok gyakran rekvirálnak, fosztogatnak. Már a magyar katonai bevonulás kezdete előtt is sor kerül rablásokra. Ennek illusztrálására bemutatunk néhány konkrét példát. A román katonák Bihardiószegen – szeptember 2-án – a vagyonukat védelmező magyarokra támadnak, két személyt meggyilkolnak. Ugyanezen a napon a Szatmárnémetiből Darviba haladó úton folytatják erőszakoskodásaikat és a rablásokat. Rálőnek a tiltakozó magyarokra, hárman megsebesülnek, és ketten életüket vesztik. Szeptember 5-én a Nagyváradról kivonuló román csapatok két magyar nemzetőrt ölnek meg. A román katonaság a gyűlöletkeltéstől sem riad vissza. Nagybányán a visszavonuló román harckocsi átgázol a honvédség fogadására állított diadalkapun.
A megtorlĂĄs a megfĂŠlemlĂ­tĂŠs eszkĂśze
A megtorlás – háborús körülmények közt – a megfélemlítés eszköze. A rögtönítélő bíráskodással kapcsolatos törvények alkalmazását Werth Henrik – a magyar királyi honvédvezérkar főnöke – 1940. szeptember 13-án terjeszti ki Észak-Erdélyre. Rögtönbíráskodásra csak akkor kerülhet sor, ha a hatósági közegek, így a hadsereg ellen is szándékos gyilkosság készül, és ebből a célból lőfegyvert, robbanóanyagot (bombát, pokolgépet, kézigránátot stb.) használnak. Rögtönítélő eljárás alá kerül a „honvédelem érdekét veszélyeztető rongálás” és annak kísérlete is.
A megtorlás lehetőségét a román–magyar katonai egyezmény is előírja. Ez nem magyar találmány! Így például Ion Antonescu marsall 1941. október 23-án rendeletben utasítja a keleti fronton előrehaladó, Besszarábiát megszálló hadsereget arra, hogy alkalmazzon kemény megtorlást, ha a csapatokat bármilyen támadás éri. Minden meggyilkolt román vagy német tisztért 200, a közkatonákért pedig 100 kommunistát és zsidót végezzenek ki. Mivel Észak-Erdélyben is több helyen sor kerül a hadijog megsértésére, orvtámadásokra, kialakul a hisztéria és rémhírkeltés, a magyar honvédség néhány alegysége Ippen és Ördögkúton él a megfélemlítés eszközével. Ennek célja a további orvtámadások megszüntetése, a félelemkeltés. Mivel ez túlméretezett volt, a honvéd hadvezetés kivizsgáltatja a körülményeket, a kiváltó okokat és a felelősöket hadbíróság elé állítják.
A magyar hadsereg nem volt fasiszta
A korábbi évtizedekben kiadott kiadványok hallgatnak arról, hogy a vasgárdista propaganda miatt Észak-Erdély bizonyos régióiban a települések átadására feszült, ellenséges légkörben kerül sor. Nem emlegetik, hogy 1940. szeptember 6-án Romániában a hatalmat Antonescu marsall és a Vasgárda veszi át. A szélsőségesen idegengyűlölő fasiszta mozgalomnak nagyszámú erdélyi támogatója kerül, tartani lehet attól, hogy Észak-Erdélyben fegyveres ellenállást szerveznek. A magyar honvédség 1940. szeptember hetedikétől kezdve kénytelen „teljes harcszerű viszonyok között” vonulni. Ettől kezdve a partizánakciók, az orvtámadások szervezőinek felelőssége provokálni a harckészültségben haladó hadsereget. A román szakirodalom többsége erről egy szót sem ír. Még az olyan kiegyensúlyozottnak tűnő kiadvány is, mint a Dictatul de la Viena (A. Simion, 1972) hallgat arról, hogy a román civil lakosság vasgárdista elemei partizán módon, felelőtlenül golyószóróznak, tüzelnek, lövöldöznek egy teljes fegyverzetben, hadrendben menetelő, román–magyar közös megegyezés alapján haladó honvédségre.
A kiadványok többsége csak fasiszta-horthysta megszálló hadseregről tud, és azt állítja, hogy ezrével gyilkolják, kínozzák ok nélkül az ártatlan és békés románokat. Az olyan uszító és magyarellenes kiadványok, mint például a Teroarea Horhysto-fascistă în nord-vestul României (Horhysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában), 1985-ben megjelent kiadvány is csak a magyar katonaság „békés lakosság” elleni kegyetlenkedéseit ecseteli, természetesen uszító jelleggel. Nem emlegetik a honvéd csapatok elleni váratlan fegyveres orvtámadásokat. Csak az Ördögkút környéki orvtámadásokban 24 magyar katona vesztette életét. E kiadványok objektivitását megkérdőjelezi az is, hogy horthysta-fasiszta magyar hadsereget emlegetnek. Nem célunk bizonygatni, hogy 1940-ben nincs fasiszta magyar hadsereg, azt sem, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nem volt fasiszta, lényegében annak áldozata. Egy szóval sem tagadjuk, sőt, messzemenően elítéljük az Ippen és Ördögkúton történteket. De azt is valljuk, hogy a megtorlásokról egyoldalú képet nem szabad rajzolni. Állítjuk, hogy további alapkutatások által, valamint az előzmények ismeretében árnyaltabb kép tárulhat elénk. Az ellentmondásos adatok alapján az áldoztok száma két-háromszáz főre tehető. Összehasonlításul: 1941. október 22-én, amikor Odesszában a megszálló román haderőt partizántámadás éri, Antonescu elrendeli a megtorlást. Ez alkalommal 60 ezer zsidót gyilkolnak le – olvashatjuk Randolph L. Braham Román nacionalisták és a holocaust című könyvében. Az ippi megtorlás előzményei
„A magyar hadvezetés már a bevonulás első napjaiban tapasztalhatta, hogy az egyik legellenségesebb vidék a Szilágyság (…) a vasgárdista mozgalomnak is erős bázisa volt. Mivel Iuliu Maniu szülőhelye, Badacson község is itt található, e vidék egyben a fanatizált Maniu-gárdák melegágyának is tekinthető.” E megállapítást azért idézem – az Erdély a hadak útján 1940–1944 című tudományos igénnyel megírt műből, mert hozzásegít annak megértéséhez, hogy miért Ippen és Ördögkúton kerül sor a nagyobb méretű megtorlásokra. Hogy Szilágy megye volt a fanatikus vasgárdista magyarellenes mozgalom erdélyi bázisa bizonyítja az a tény, hogy a tizenegy észak-erdélyi megyében a halállal végződő atrocitások felét (47,44 százalékát) itt követik el. Ilyen téren a székely megyék átlaga 3,61 százaléka a szilágyságinak. Mindez egyértelműen mutatja, hogy ahol kismértékű a magyar katonaság elleni provokáció, partizántámadás, ott a katonai beavatkozások, felelősségre vonások, büntetések száma is elenyésző. A magyar katonai bevonulás Erdély nagy részén nemcsak békésen zajlik, hanem diadalmenetben is. A magyar lakosság örömmel fogadja a felszabadítókat.
Az Ippen elkövetett megtorlás előzményeihez tartoznak a román katonák atrocitásai, az orvlövészek, az orvtámadások, a rémhírek és az így gerjesztett hisztéria. A szeptember 7. utáni napokban az itt felvonuló budapesti 2. gyalogdandár alakulataira lőnek. Szeptember 11-én a Szilágyszegről Szilágygörcsön felé menetelő 32/I. zászlóalj parancsnoka arról értesül, hogy a közeli Debren nevű községben katonai ellenállásra lehet számítani. A községbe küldött járőröket valóban ellenséges hangulatú lakosság fogadja. Egy Tyerján Alexa nevű férfi nemcsak nyilvánosan becsmérli a honvédséget, hanem megtámadja Tóth János gyalogos járőrt, aki önvédelemből kénytelen fegyverét használni.
A szilágysomlyói járás katonai vezetője szeptember 13-i jelentésében arról számol be, hogy Alsó-, Felsőkaznacs, Márkaszék, Porcz, Lesmér, Somály és Kémer környékén fegyveresek garázdálkodnak. A II. hadtest vezérkari főnökét is arról értesítik, hogy a Szilágysomlyó melletti erdőkben mintegy 80–100 fős fegyveres banda tanyázik. Egy esetleges partizánakció elhárítására a 2. gyalogdandár parancsnoka kénytelen elrendelni e terület átfésülését, és a 32. gyalogezred katonáiból karhatalmi egységet szervez. Délután 5 órakor újabb hír borzolja a kedélyeket. Szilágysomlyó és Szilágynagyfalu közt a közeli erdőből többször tüzet nyitnak a távbeszélőt lefektető járőrre. Épp ez idő tájt érkezik a Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi század Szilágyippre, hogy házkutatásokat tartson, begyűjtse a lakosságnál lévő fegyvereket. A honvédeket Nagyfaluban az a hír fogadja, hogy egy almáskosárba rejtett pokolgépes merényletben három magyar katona életét vesztette. Ez rémhír a javából, de akkor ezt nem tudhatta senki. A félretájékoztatás szerint egy honvéd lőszeres kocsira a helybeliek almával teli kosarat tesznek fel, amelybe pokolgépet rejtettek, tehát partizánakcióra került sor. Lényegében a szabálytalanul tárolt – a margittai román laktanya pincéjében talált – kézigránátok robbannak fel szeptember 7-én a VI. hadtest 11/1. géppuskás századának lőszeres kocsiján. A gránátok a hepehupás úton élesítődnek, a robbanáskor halálosan megsérül a lőszertisztes és a kocsihajtó. A honvédek elleni provokációk, a rémhírek hozzájárulnak a honvédség elkeseredéséhez, a bosszú hangulatának kialakulásához. Ilyen előzmények árnyékában kerül sor az ippi atrocitásokra és nagyszámú ártatlan ember halálára.
(folytatjuk)
KĂĄdĂĄr Gyula
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. oktĂłber 5.

„Tiszta” Romániát! (11.) – Megtorlások Észak-Erdélyben
Nem szabad felejteni
Az ördögkúti, az ippi, a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi vérfürdőket nem szabad egybemosni. Köztük nincs ok-okozati összefüggés. Az ördögkúti és az ippi katonai megtorlások nem a magyar társadalom által tervezett és támogatott románellenes pogromok voltak, ezeket a katonai egységek parancsnokainak helytelen döntései és a vasgárdisták provokációi okozták.
A Maniu-gárdák, az önkéntes félkatonai alakulatok, a voluntárok megszervezését viszont a román társadalom egy jelentős része támogatta. Az 1944. őszi magyarellenesség szításában, szervezésében nemcsak deklasszált elemek – vasgárdisták, köztörvényes bűnözők, illetve kalandorok – vesznek részt, de jelentős szerepet vállalnak az értelmiségiek is. A megfélemlítést, a „magyartalanítást” előre megtervezik, számítanak arra, hogy a „politikailag jól nevelt” fiatalemberek hajlandóak részt venni ártatlan magyarok legyilkolásában. Nem véletlenül olvashatjuk a Népi Egység 1944. november 19-i számában, hogy még békés románok bottal, fegyverrel és gránáttal a kezükben törtek rá magyar polgártársaikra. Felfegyverzett és fajgyűlölettől telített ifjak a legkönyörtelenebb módon végeztek ki ártatlan székely családapákat és asszonyokat. (…) Majd a megrémült lakosság soraiban megjelentek a »mentők«, és kilátásba helyezték, ha átkeresztelkednek, vallást változtatnak, nem lesz bántódásuk.” Annak ellenére, hogy Benkő Levente újságíró a Szárazajtáról írt monográfiájában történészi alapossággal mutatja be az Olteanu irányította szabadcsapatok szervezését, a véres pogromokat, az olvasók többsége még ma sem ismeri azok mozgató rugóit. E félkatonai alakulatok vérgőzös tevékenységét elrettentő példaként lehetne tanítani, amit a meghamisított történelem oktatása és az idegengyűlölet eszmeisége tett lehetővé. Sajnos, Romániában a fiatal nemzedék magyarellenes nevelése ma is élő gyakorlat. Gondoljunk csak a kovásznai kokárdás együtt ünneplésre! A román történelemkönyveken, a tévécsatornákon, az írott sajtón keresztül a románság tömegei nem a világ legtermészetesebb dolgaként értelmezik az erdélyi magyarság, köztük a székelyek autonómiaigényét, a megmaradást biztosító közösségi jogok követelését. Annak ellenére, hogy egyre több józan gondolkodású román történész és politikus európai szinten szól e kérdéshez, még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy hangjukat hallassák, mert azt elnyomja a szélsőséges nacionalista tobzódás. Évtizedek után sem csökken a román államnacionalizmus idegengyűlöletre ösztönzése. Az imaginárius történelmi múltra alapozva hirdetik a románok előjogait az erdélyi magyarokkal szemben. 69 év távlatában is cél a román népet abban a hitben ringatni, hogy az állítólagos történelmi múlt sérelmei miatt jogos a magyarság autonómiajogától való megfosztása. Jogos az etnikai arányokat megváltoztató régiósítás, hogy lehetővé váljon a székely-magyar tömb gyors ütemű felszámolása. A magyarellenes propaganda, az erőszakos beolvasztásra törekvés ellenére kijelenthetjük: nincs szükségünk hőzöngő román, illetve magyar gyűlöletkeltőkre. Ez utóbbiakra azért, mert hiteltelenítik a közösségi jogok kivívására indított küzdelmünket. Nekünk nem nagyotmondó hőbörgőkre van szükségünk, hanem olyanokra, akik következetesen és egyenes gerinccel, nyíltan, őszinte szókimondással harcolnak a közösségi jogokért. Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos és Egeres arra int, hogy nem szabad felejteni, de túl kell lépni a történelem során elszenvedett sérelmeken. Meg kell érteni: Erdély két nép hazája. Nincs román Erdély, mint hogy nincs magyar Erdély. Van a románok és a magyarok közös Erdélye, van Székelyföld, amely a székelyeké és az itt élő románoké is.
Maniu-gárdák A Maniu-gárdisták, a voluntárok olyan félkatonai szervezetek tagjai, amelyek Erdély történetébe gyilkossággal, rablással írták be nevüket. Az uszító jellegű bukaresti Ardealul lap Észak-Erdély felszabadításának ürügyén már 1940. augusztus 27-én megkezdi az önkéntesek toborzását. Teszi mindezt akkor, amikor erre nincs szükség, mert Észak-Erdély megszállására épp ekkor kezdi sikeres offenzíváját a nagyszámú, állig felfegyverzett szovjet és a román hadsereg.
A Maniu-gárdák szervezésének gyökerei korábbra nyúlnak vissza. 1929-ben az akkori kormánypárt, Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja hozza létre az első levente típusú félkatonai alakulatokat, ami parázs vitát vált ki a román parlamentben. Az 1944 őszén szervezett és Maniu nevét viselő önkéntes alakulatok eszmei megalapozói: dr. Anton Ionel Mureşeanu, az észak-erdélyi román menekültek Bukarestben székelő egyesületének elnöke, a kéthetente megjelenő Ardeaulul kiadója, valamint a brassói Tribuna napilap kiadó-szerkesztője, Gavril Pop. Az önkéntesek toborzásának szükségességét a magyarokkal való leszámolásban látják. Úgy gondolják, hogy Erdély kérdésében csak a fegyverek dönthetnek. Gavrilă Olteanu, a brassói önkéntesek parancsnoka, tartalékos kapitány szeptember 8-i kiáltványában a voluntárok előtt álló szent célt így fogalmazza meg. „A győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani [a magyaroktól] a felszabadított Erdély földjét” a Tiszáig. A „dák buzogány” lesz a magyarokkal való leszámolás eszköze, és ami a leglényegesebb: véglegesen lezárják az Erdéllyel kapcsolatos területi vitát. A toborzás 1940. szeptember 5-én a brassói városházán működő turisztikai irodában kezdődik. A brassói voluntárok vezetője Olteanu lesz. Az ő neve később a leggaládabb gyilkosság szinonimájává vált. A brassói alakulat szervezésénél – a szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint – figyelembe veszik „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításait, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyását”. Olteanu és az önkéntesek toborzásának támogatói közt találjuk Brassó megye alprefektusát, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, újságszerkesztőket. Olteanu, miután hiába várja a bukaresti főparancsnokság utasításait, szeptember 3-án bejelenti: „elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Kijelenti, hogy az általa vezetett voluntárok az önálló tevékenység minden eszközével rendelkeznek, ezért nem csatlakoznak a reguláris katonai alakulatokhoz, önállóan fognak harcolni. Az önkénteseket két csoportra tagolja. Egy 300 fős alakulat feladata lesz a front mögötti fegyveres bandák felszámolása, a rendfenntartó hatóságok támogatása. Egy 250 fős csoport, amely katonailag képzetlen elemekből áll, műszaki és egészségügyi feladatokat kap. A brassói Maniu-gárdával egy időben Bukarestben hét önkéntes alakulat jön létre. Az Ardealul szerint a Bukarestből elindult önkéntesek száma ekkor 5400, míg a román nagyvezérkar nyilvántartása szerint 1700. Később az Észak-Erdély területén tevékenykedő önkéntesek összlétszáma – az Ardealul végleges adatai szerint – eléri a 17 ezret. A román nagyvezérkar engedélye nélkül indul Székelyföldre a Gavrilă Olteanu parancsnoksága alatt álló brassói voluntárok 600 fős csapata. Olteanu az önkéntesekhez intézett szeptember 12-i beszédében a „hóhér szomszédokkal”, azaz a magyarokkal való leszámolást hirdeti. Az önkéntesek tudatában voltak annak, hogy Olteanu és eszmetársai pogromok végrehajtására és a székelység megfélemlítésére vezetik őket. Olteanu, hogy törvényesítse a vezetése alatt álló félkatonai alakulat létét, 1944. szeptember 13-án engedélyt kér a brassói orosz katonai parancsnokságtól, hogy megkezdje a székelyföldi „partizánok” kiirtását, a „front háta mögött a csend” biztosítását. Utóbb hazugságok garmadáját sorolja fel, hogy miért volt fontos gyors hadba szállása. Arcátlanul hazudik, 30–40 ezer fegyveres székelyt és lőszerraktárakat, komoly katonai összecsapásokat emleget, megjegyzi, hogy több ezer fegyvert és nagy mennyiségű lőszert zsákmányolt és adott át a reguláris csapatoknak. Alakulata szeptember 15-én indul Sepsiszentgyörgyre. Útközben fosztogatnak, bántalmazzák a székely lakosságot. Szeptember 25-én Sepsiszentgyörgyről Szárazajtára mennek. Erre ürügyként szolgált néhány helyi román torzsalkodása, sérelme székely szomszédjával, falustársával.
Szárazajta Az 1614-es katonai összeírás szerint Szárazajta 400 fős, jelentősebb lélekszámú település. Lakosságának 70 százaléka szabad székely, 30 jobbágy és zsellér. Orbán Balázs nem tud románokról, Szárazajtát színmagyar településnek mutatja be. Szerinte Szárazajtán nemcsak mindenki magyar, de mindenki magyar vallású is. Adatai szerint (1869-ben) Szárazajtán 1489 református, 29 unitárius, 18 katolikus, 2 lutheránus él. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a románság nagyobb számú letelepedése 1869-től számítható. Berecz Gyula 1893-as könyvében, Háromszék vármegye népoktatási intézeteinek történetében írja, hogy Szárazajtán a népesség 3,5 százaléka, azaz 56 személy román nemzetiségű. A mintegy tíz román család letelepedése az 1869 utáni negyedszázadban elképzelhető, de a jelentősebb lélekszámú román vallásúaké aligha. A görög katolikusok és a görögkeleti vallásúak betelepedésének kezdetét a 18. századra tehetjük. Mivel Berecz Gyula nem tud arról, hogy a faluban létezett volna görög katolikus vagy görögkeleti iskola, ez azt bizonyítja, hogy a teljesen magyar környezetbe szórványosan érkező román családok hamar elszékelyesedtek. Nyelvileg nem alkotnak akkora lélekszámú közösséget, amely vállalhatná az önálló román iskola és tanító fenntartását. Szárazajtán 1890 táján 198 görög katolikus és 93 görögkeleti, azaz 291 román vallású személy él, de 81 százalékuk nem vallja magát románnak, mert anyanyelve magyar. Az 1910-es magyar népszámláláskor – a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelvet veszik alapul – mindenki magyarnak számít.
Tény: Szárazajtán 1920-ig nincs nyelvi és vallási kérdés, mindenki békességben él, de a román uralom kezdetén – az Alszegben élő más vallású kis közösség kétharmada – a népességi összeírásban románként jelenik meg. Ez nem köpönyegforgatást jelent! Arról van szó, hogy az összeírók már 1920-ban alkalmazzák a visszarománosítási program előírásait, amely a vallás és a származás alapján állapítja meg a nemzetiséget. Románnak írják tehát azokat is, akik egyébként magyar anyanyelvűek és magyarok. A románok száma 217, arányuk az összlakosság keretében 12,9 százalék. Hogy ezek közül hányan románok, illetve hányan beszélik a román nyelvet, nem tudhatjuk. Szárazajta monográfiájában azt olvassuk, hogy a román népszámlások még azokat a magyarokat is románnak írják, akik „magyar vallásról az ortodox vallásra tértek/téríttettek át”. Számukra 1928-ban templomot építenek. A román uralom berendezkedése után kezdetben még működhet a magyar felekezeti iskola, de 1933 után a tankötelesek csak román állami iskolába járhatnak. Mivel a románok száma jelentéktelen, a diákok közt nem alakul ki román–magyar ellentét. A görög katolikus egyház betiltása után (1948-ban) a görög katolikusok egy része a görögkeleti (ortodox) vallás híve lesz. 1992-ben a népesség 7,88 százaléka, 2002-ben 33 személy, a lakosság 4,2 százaléka vallja magát román nemzetiségűnek.
Szárazajta rövid falu- és népességtörténetét azért mutattuk be, mert Miklósvárszék e székely faluja az 1944. szeptember 26-i mészárlás után a köztudatban mint román–magyar település jelenik meg.
(folytatjuk)
KĂĄdĂĄr Gyula
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2013. oktĂłber 31.

Az autonĂłmia gondolata nem ĂşjkeletĹą
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, váradi főlevéltáros tartott előadást, Észak-Erdély 1944 szeptember- 1945 március közt címmel.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros arra hívta fel a figyelmet: az általa felvázolt, múltidéző téma olyan, napjainkban különösen aktuális témákat boncolgat, mint a közigazgatási átszervezés és az autonómia kérdése, vagy az Erdély az erdélyieké gondolata. Arra emlékeztette hallgatóságát: 1940-1944 között Erdély két részből állt, melyet tulajdonképpen gazdasági vagy földrajzi szempontok nem indokoltak. A magyar fennhatóságú Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar és 1 millió román került, a román vezetésű délen pedig 500 ezer magyar maradt. A reciprocitás elve alapján egyik területen sem alkalmaztak nemzetiségbarát politikát. Északon a magyarok joggal úgy érezhették, ismét államalkotó nemzetté váltak, délen viszont erősödött bennük a kisebbségi öntudat, és úgy vélték, hogy ez az állapot hosszú távon fenntarthatatlan. Mint ismert, eközben Románia 1940-ben ugyan elveszítette Észak-Erdélyt és Dél-Dobrogea-t, azonban 1941-ben megszerezte Észak-Bukovinát és Besszarábiát, illetve megszállta Transznisztriát. Zajlott a háború, a különböző csatatereken emberek haltak meg, de a politikusok, katonai szakértők már azt fontolgatták, mi legyen, ha eljön a béke- magyarázta a történész. Több elképzelés is felmerült a nagyhatalmak részéről, a Szovjetunió az oszd meg és uralkodj elve alapján úgy gondolta, hogy talán jó lenne egy önálló erdélyi állam létrehozása, mert úgy nyomást tudna gyakorolni, de azért a területrendezést attól tette függővé, hogy Magyarország és Románia milyen magatartást tanúsít.
KĂśzigazgatĂĄs
Románia 1944 augusztusában pálfordulást hajtott végre, októberben pedig sikertelennek bizonyult Magyarország kiugrása, így úgy tűnt, Romániának kedveznek a fejlemények. A Szovjetuniónak viszont nem tetszett, hogy nem a baloldali erők szerezték meg a hatalmat, így megpróbálták befolyásolni a romániai eseményeket, például kormánybuktatásokkal. Közben a román hadsereg haladt előre Erdélyben, Iuliu Maniu azt is felvetette, hogy polgári hatóságként hozzák létre a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztosságát. Az említett ok miatt viszont a Szovjetunió nem engedte a román közigazgatás megszervezését egész Észak-Erdélyben, végül pedig novemberben úgy döntött, hogy Észak-Erdély teljes területéről a román rendfenntartó szervek ki kell vonuljanak, illetve a politikai hatalmat is át kell adni, és szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, opportunista megfontolásból csupán a román postai és vasúti alkalmazottak maradhatnak.
Autonomista tĂśrekvĂŠsek
Észak-Erdélyben tehát 1944. november 12. és 1945. március 6. között szovjet katonai közigazgatás működött. Érdekességképpen a főlevéltáros megjegyezte: két hónappal korábban, 1944. szeptember 9-én az Erdélyi Magyar Tanács levélt intézett Horthyhoz, melyben kérte, hogy kezdeményezzen fegyverszünetet és béketárgyalásokat, Észak-Erdélyben tehát a konzervatív erők is jobban látták, hogy mi kellene tenni, mint magyarországi eszmetársaik. Dr. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta: a baloldali fordulathoz, tehát a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez nem csupán a kommunisták fűztek nagy reményeket, hanem jónak találták a más érzelműek is, hiszen hatályban maradt a magyar törvénykezés (kivéve a zsidóellenes és náci törvényeket), maradt a pengő és a szovjetek úgy nevezték ki a megyei, városi, községi vezetőket, hogy figyelembe vették a nemzetiségi arányokat. Biharban például Csillag András lett a főispán, Nagyváradon pedig Csíky Gyula a polgármester. Ezekkel az intézkedésekkel magyarázható: felcsillant annak az illúziója, hogy Erdély esetleg önálló autonóm köztársaság legyen, az autonomista törekvések hívei voltak olyan baloldali személyiségek, mint Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Lakatos István, Kurkó Gyárfás vagy Bányai László, akiket később emiatt meghurcoltak, illetve börtönbe zártak. Felmerült az is, hogy az erdélyi megyék fogjanak össze és alkossanak közös kormányt. Románia természetesen szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak tekintette ezeket. 1945 februárjának végén az éppen regnáló román kormány megbukott, március 6-án Petru Groza lett a kormányfő, két nappal később pedig Sztálin megengedte, hogy Észak-Erdélybe visszatérjen a román közigazgatás, melynek tiszteletére március 13-án nagy ünnepséget szerveztek Kolozsváron, melyen Mihály király és Visinszkij marsall is részt vett.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2013. november 9.

Valentin Stan: jogos a szĂŠkelyek autonĂłmiaigĂŠnye
– vélekedett Valentin Stan történész, politikai elemző, a Bukaresti Tudományegyetem professzora abban a televíziós interjúban, amelyet a Székelyek Nagy Menetelése kapcsán adott pénteken az MTVA bukaresti stábjának. A történész emlékeztetett arra, hogy a székelységnek a románok ígértek autonómiát. Utalt arra, hogy Románia 1919-ben Alexandru Vaida-Voevod miniszterelnök révén szerződést írt alá az antanttal a kisebbségek védelméről, és ebben vállalta, hogy etnikai autonómiát biztosít a szászoknak és a székelyeknek oktatási és vallási kérdésekben.
„Abban a pillanatban ez az egyezmény előfeltétele volt annak, hogy nemzetközi szinten elismerjék Románia kiegészülését, az egységes román nemzetállam létrejöttét” – mutatott rá a történész. Hozzátette: az Erdély Romániával való egyesülését kimondó 1918. december 1-jei román nemzetgyűlés kiáltványa is teljes nemzeti szabadságot ígért Erdély népeinek. Mint kifejtette, ekkor többek közt Iuliu Maniu – az egyesülés atyjának tekintett román politikus – is aláírta, hogy az erdélyi népeknek joguk lesz az anyanyelvű közigazgatáshoz és igazságszolgáltatáshoz, valamint számarányos képviseletet kapnak nemcsak a törvényhozásban, hanem Románia kormányában is.
Indokolatlan fĂŠlni az autonĂłmiĂĄtĂłl
„Ezek az emberek, akik létrehozták Nagy-Romániát, úgy értékelték, hogy az autonómia megerősíti az államot, mert ők a Monarchiában éltek, és ők sem kapták meg azt, amit a magyaroknak meg kellett volna kapniuk ezeknek a dokumentumoknak az alapján. Tudták, hogy egy állam csak akkor lehet erős, ha minden polgárát képviseli, és ehhez figyelembe kell vennie minden polgára követelését”– magyarázta a bukaresti professzor.
Szerinte indokolatlan dolog 2013-ben félni az autonómiától, ha azok az elődök, akik az egyesülést megvalósították, ebben a román állam megerősítését látták. Arra a kérdésre, hogy vajon megértette-e a románság a Székelyek Nagy Menetelésének üzenetét, a székelyek autonómiakövetelését, Valentin Stan nemmel válaszolt.
„Nem tudják ezt megérteni. Az átlagromán gondolkodásmódja egy olyan közegben alakul ki, amelyben ez a kérdés nem szerepel napirenden, vagy eltorzítva jelenik meg” – magyarázta. Úgy vélekedett, a román politikustársadalom és az elit nagy része az autonómiát az elszakadás fogalmával azonosítja, és minden olyan lépést, amely a székelység etnikai, területi autonómiája felé vezet, úgy értelmezi, hogy azzal a székelyek ki akarják vonni magukat az állam ellenőrzése alól.
„Így nevelik a románokat”
„Amíg az autonómia a román állam tagadását jelképezi számukra, amíg az autonómia egy másik államberendezkedésbe való szökési kísérletet jelent, addig a románok félelemmel tekintenek rá, és a román állammal szembeni hűtlenség bizonyítékaként értékelik” – mutatott rá. Arra a kérdésre, hogy honnan ered ez a félelem, Stan azt mondta: a románokat így nevelik az osztálytermekben, a sajtóban és a politikai diskurzusok szintjén. Mint mondta, ennek kell megváltoznia ahhoz, hogy kialakulhasson egy etnikai párbeszédre nyitott társadalmi réteg, és az emberek megértsék a székelység autonómiaigényét. Szerinte annak is kulcsszerepe van, hogyan jelenítik meg a székelyek a céljaikat.
Mintha egymást kellene meggyőzniük
„Nekem az a benyomásom, hogy a székelyek és általában a romániai magyarok vezetői hajlamosak arra, hogy az egymás közti viszonyukkal foglalkozzanak, mintha egymást kellene meggyőzniük” – jegyezte meg. A román történész szerint a magyar vezetőknek ehelyett többet kellene kommunikálniuk a román értelmiséggel, és ha nem is találnának támogatásra, meg kell alapozniuk az érveken alapuló párbeszédet, hidat kell építeniük a románság felé, ha el akarják érni az autonómiát.
Október 27-én a szervezők becslése szerint 120 ezren – a hatóságok állítása szerint 15 ezren – vettek részt a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű demonstráción, több mint 50 kilométeres összefüggő menetoszlopot alkotva egy székelyföldi országúton. A tüntetés résztvevői önrendelkezési jogukra hivatkozva Székelyföld államon belüli önkormányzását követelték. Stan nemzetközi kapcsolatokról és az európai szövetségi rendszerekről tart előadást a Bukaresti Tudományegyetemen, doktori dolgozatát pedig a szubszidiaritásnak a kisebbségvédelemben és az európai biztonságban játszott szerepéről írta.
MTI
ErdĂŠly.ma

2013. december 28.

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilĂłgia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(OroszlĂĄnos Udvar)
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2014. februĂĄr 1.

L. Balogh BĂŠni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai ĂŠs az anyaorszĂĄgi romĂĄnok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
DĂŠl-Dobrudzsa BulgĂĄriĂĄtĂłl valĂł elcsatolĂĄsa
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A tĂśbb mint 3 200 000 romĂĄn lakosbĂłl 270 ezren az OsztrĂĄk CsĂĄszĂĄrsĂĄghoz tartozĂł Bukovina tartomĂĄnyban, 2 930 000-en pedig a Magyar KirĂĄlysĂĄg terĂźletĂŠn ĂŠltek: a tĂśrtĂŠneti ErdĂŠly, valamint a BĂĄnsĂĄg, a Partium ĂŠs MĂĄramaros terĂźletĂŠn.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
TĂşlnyomĂł rĂŠszĂźk falun ĂŠlt, a vĂĄroslakĂłk arĂĄnya mĂŠg az 5%-ot sem ĂŠrte el. Ezzel magyarĂĄzhatĂł, hogy a nagyobb erdĂŠlyi vĂĄrosok lakossĂĄgĂĄnak csekĂŠly hĂĄnyadĂĄt alkottĂĄk a romĂĄnok: 1910-ben BrassĂłban ez 29, Szebenben 26, KolozsvĂĄron 12%-ot jelentett. ErdĂŠly szĂĄmos helyĂŠn viszont nagy zĂĄrt tĂśmbĂśkben ĂŠltek, ĂŠs az ott lakok tĂşlnyomĂł tĂśbbsĂŠgĂŠt kĂŠpeztĂŠk.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irĂĄnyĂş kĂśzponti intĂŠzkedĂŠs azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyĂ­t, hogy az 1910. ĂŠvi nĂŠpszĂĄmlĂĄlĂĄs adatai szerint a magyarorszĂĄgi romĂĄnoknak csak mintegy 12%-a beszĂŠlte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsĂł olyan kĂ­sĂŠrlet, amely 1867-es alapon a szĂĄszokhoz hasonlĂłan a romĂĄnokat is megprĂłbĂĄlta integrĂĄlni a magyar politikai ĂŠletbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
FelhasznĂĄlt irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,

lapozĂĄs: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-124




(c) ErdĂŠlyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | MĂŠdiaajĂĄnlat | AdatvĂŠdelmi zĂĄradĂŠk