udvardy frigyes
A romĂĄniai magyar kisebbsĂŠg tĂśrtĂŠneti kronolĂłgiĂĄja 1990-2006
 

talĂĄlatszĂĄm: 83 talĂĄlat lapozĂĄs: 1-30 | 31-60 | 61-83

NĂŠvmutatĂł: LĂĄszlĂł MĂĄrton

2014. ĂĄprilis 9.

Történelmi előadássorozatot szervez a Balassi Intézet Bukarestben
Erdélyről, a közös magyar-román történelemről szóló előadássorozatot indít a Balassi Intézet Bukarestben, ahol szerdán tartják meg a húsz alkalomra tervezett sorozat első előadását.
A Balassi Intézet bukaresti központjának közlése szerint az előadássorozat megkísérli pótolni román vonatkozásban a magyar történetírásnak azt a hiányosságát, hogy a szomszédos országok közegében folytasson tudományos párbeszédet.
Kósa András László, a Bukaresti Magyar Intézet igazgatója az MTI-nek elmondta: az előadóktól azt várják, hogy köntörfalazás és udvariaskodás nélkül, kizárólag a szakmai korrektségre és a legújabb tudományos eredményekre alapozva, összefoglalóan mutassanak be egy korszakot, egy fogalmat, egy vitatott eseményt vagy személyiséget.
Az előadások célja, hogy tartalmas szakmai párbeszéd induljon az olyan tabunak számító vagy túlfűtött módon tárgyalt kérdésekről, mint Erdély népesedéstörténete, 1848 és a párhuzamos nemzetépítések kezdete, a dualizmus kora, az első világháború és az impériumváltás, a két világháború közötti mindennapok Erdélyben, az „utolsó magyar világ" Észak-Erdélyben 1940-44 között, valamint a román kommunista párt nemzetiségpolitikája.
Szerdán Stefano Bottoni magyarországi történész és Rostás Zoltán romániai szociológus mutatja be a projektet. Levetítik Galán Andrea és Zámborszky Ákos Szomszédaink a magyarok: Románia című filmjét. A továbbiakban a meghívott előadók között lesz többek között Borsi Kálmán Béla, Miskolczy Ambrus, Szász Zoltán, Varga Bálint, Egry Gábor, Hunyadi Attila, Gidó Attila, Balogh Béni, Sárándi Tamás, Nagy Mihály Zoltán, László Márton, Novák Csaba Zoltán és Lőrincz József.
MTI. ErdĂŠly.ma

2014. jĂşlius 15.

KastĂŠlynap Gernyeszegen
65 ĂŠvvel az ĂĄllamosĂ­tĂĄs utĂĄn...
Erdély egyik legszebb barokk kastélya, a Teleki család ősi hajléka nyitja meg a hétvégén a kapuit a nagyközönség előtt. A július 19-én, szombaton zajló egész napos rendezvény-sorozatot negyedik alkalommal szervezi meg a gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület. A részletekről Lukács Katalint kérdeztük.
– A kastély szombaton délelőtt 10 órától látogatható, a hivatalos megnyitóra 11 órakor kerül sor. Ekkor nyílik meg Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállítása is, a tárlatot Plájás István fotóművész méltatja. Délelőtt gyerekprogramok zajlanak, 10 és 14 óra között a játszma.ro csapata társasjátéksarkot működtet, 11 órakor a Habakuk Ifjúsági Bábjátszó Egyesület bemutatja Marék Veronika: Süni és a barackok című meséjét, illetve A két kis egér pórul jár című produkciót, déli 12 órától 16 óráig pedig a Creactivity Egyesület szórakoztatja a gyermekeket.
– Milyen újdonságokat találunk az idei kínálatban?
– A kastélynap idei tematikája a 65 évvel ezelőtt bekövetkezett államosításhoz kapcsolódik. Az egyik kiemelkedő mozzanat Az erdélyi főnemesség élete az 1949-es államosítás után című kerekasztal-beszélgetés és kiállítás-megnyitó. Meghívottak: dr. László Márton történész, gr. Kálnoky Tibor és gr. Teleki Kálmán. A másik fontos programpont a 17 órakor az erdélyi főnemesség államosítás utáni életérol induló beszélgetés gr. Haller Bélával és gr. Degenfeld Schonburg Istvánnal. A programban filmvetítések is szerepelnek. Délelőtt 11 és 19 óra között a gernyeszegi kastélyről tavaly készült Árnyak és fények című alkotást, illetve a szintén tavalyi készítésű Visszatérőben a Teleki- kastély című dokumentumfilmet lehet megtekinteni, levetítésre kerül ugyanakkor a Griff, a Dámvad és a Varjú, valamint a Démonok tánca című, széki gróf Teleki Ernő emlékére készült dokumentumfilm. 19 órakor felolvasószínházi produkció kezdődik, az érdeklodok Saviana Stanescu Rendkívüli képességekkel rendelkező idegenek című művét láthatják Patkó Éva rendezésében, Márton Réka, Monica Ristea, Benedek Botond Farkas, B. Szabó Zsolt előadásában. 20 órakor bezárnak a kastélyban lévő kiállítások, 21 órától Ede&Femi koncertezik, 22 órakor pedig funky diszkó kezdődik Bródyval. Természetesen a kastélynap idején vezetett séták is lesznek, a magyar közönség számára 12, 15, 16 órától és 18.30- tól.
Nagy SzĂŠkely IldikĂł, NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2014. jĂşlius 22.

Szeretet mint egyetlen mentőöv...
Negyedszer ĂŠbredt a gernyeszegi kastĂŠly
Több nemzedéket és kultúrát fogadott "szárnyai alá" szombaton a gernyeszegi Teleki- kastély. A nagyközönség előtt negyedszerre megnyíló grófi hajlék minden korosztály számára kínált valami emlékezeteset, az évszázados fák alatt szaladgáló, a kastély udvarán társasjátékozó, kézműveskedő gyerekek, a letűnt korok hangulatát egy pohár sör mellett ízlelgető fiatalok és a patinás termekben személyes emlékeket visszajátszó idősebb korosztály is fénnyel telítődött, megpihent ezen a napon. Ami pedig az etnikai sokszínűséget illeti, bár a rendezvény megnyitójának kizárólag magyar közönsége volt, a későbbiekben román látogatókkal és angol vendéggel is találkoztunk.
A Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület a 65 éve bekövetkezett államosítás felidézésére összpontosított a minden eddiginél gazdagabb rendezvény szervezésekor. A kastélynap első mozzanata – talán jelzésértékűen – a 17 éves Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig című fotókiállításának megnyitója volt. Ezt megelőzően Kálmán Attila történész, majd gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa köszöntötte az egybegyűlteket.
– Egy kastély életében fontos, ha belakják, ha élet van benne, ebben pedig a családnak van fontos szerepe. A gernyeszegi Teleki család visszatért, és próbálja széppé tenni, visszaadni a kastélyt a közösségnek – mondta a történész. Gróf Teleki Kálmán a pillanat fontosságára hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, a család önerőből nem tudja megmenteni a kastélyt, ahhoz mindenkinek a munkájára szükség van.
KastĂŠlysorsok tizenĂŠves szemmel
"Elhagyatva, megkopva, romjaikban történelmünk fontos tanúi. A kastélyokba azonban lassan visszatér az élet. Jelentheti ez azt, hogy a 65 évvel ezelőtt eltüntetett erdélyi arisztokrácia is elfoglalja az őt megillető helyet a közéletben...?" – olvashatták Kozma Attila gondolatait a kiállítás anyagát ismertető plakáton. A megnyitón a történész azt emelte ki, hogy a rendeltetésüket 1949-ig teljesítő műemlékek több művészeti irányzat őrzői a reneszánsz kortól a 19. század végének építészeti stílusáig, de nemcsak műépítészileg, hanem történelmük miatt is figyelemre méltóak.
– Tíz-tizenöt éve kezdődött el a kastélyok megmentése. Ez egy lassú folyamat, rengeteg önkéntesen, szeretetből végzett munka tartozik hozzá. A kastélyokat csak a szeretet mentheti meg – tette hozzá a történész. A nagy felbontású fényképeket sajátos panoramikus képfeldolgozással alakító bolyais diák alkotásait Plájás István a fotóművész szemével láttatta.
– Meglepő, hogy egy tizenhét éves fiatal ilyen kiállítást tud összehozni, és az is, hogy nem csúcstechnológiával, hanem kézi munkával dolgozik. Amikor két szögből fotózunk, a vonalak sohasem találkoznak. Ferencz András ezt is megoldotta, lehetetlen megtalálni, hogy hol ragasztotta össze a lefotózott darabokat. De még ennél is dícséretesebb a témaválasztás, az a hagyaték, amire igyekszik felhívni az emberek figyelmét.
Időutazás kicsiknek és nagyoknak
A tárlatnyitó után Kozma Attila a Visszatérőben a Teleki-kastély című dokumentumfilmet ajánlotta a közönség figyelmébe, amelyet tavaly a Simonffy Katalin kezdeményezte negyedik médiatáborban az Erdélyi Televízió munkatársaiból, illetve a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságírás és média szakon tanuló diákjaiból szerveződött stáb készített Keresztes Péter rendező-operatőr irányításával. A helyi lakosok kastélyhoz fűződő emlékeiből születő alkotást ez alkalommal többször is megtekinthették az érdeklődők.
Ferencz András kiállítása mellett, a szomszédos teremben az erdélyi főnemesség 1949 utáni életét megörökítő tárlat várta a látogatókat. A kiállítás többek között arra is választ adott, hogy a vagyonukból kiforgatott földbirtokosok milyen "kenyérkereső" foglalkozásokat végeztek Marosvásárhelyen, név szerint megnevezve az asztalosokat, ácsokat, bolti eladókat, cipőtalpalókat, egér- és patkányirtókat, állatgondozókat és még számtalan, betűrendbe szedett szakma nemesi származású művelőit.
A kora délutánt a gyereknép számára többállomásos kalandjáték tette izgalmassá. Korhű öltözetben várták a hajdani "kastélylakók", hogy a kis játékosok megtalálják őket a termekben vagy a kertben, és a feladatok teljesítése – labdadobálás, kirakós, várépítés, találós kérdés – után kiérdemeljék az udvarhölgyi, udvarmesteri címet.
154 csalĂĄd kĂĄlvĂĄriĂĄja
Kastélynapi újdonságnak számított az erdélyi főnemesség államosítás utáni életét felidéző két beszélgetés, melynek során gr. Teleki Kálmán és gr. Kálnoky Tibor, majd gr. Haller Béla és gr. Degenfeld Schonburg István pergette vissza az időt. Az emlékezés előtt dr. László Márton történész villantotta fel a sötét színjáték előzményeit. Az izgalmas ismertető során elhangzott, hogy az 1848 nyarán kezdődött államosítás először a bankok, bányák, főbb infrastruktúrák, a vasút és a hajóparkok felé irányult, a következő évben pedig a gyógyszertárakat, majd a bérházakat is célba vette. A nagybirtokok államosítása nemcsak az ingó és ingatlan vagyon eltulajdonítását jelentette, a volt tulajdonosokat az osztályharc nevében kényszerlakhelyre szállították. Éjszaka törtek rájuk otthonukban, és rendszerint mindössze egy tízkilós csomagot engedélyeztek elvitelre.
– 1949. március 2-án este 8 órakor indult be a gépezet. Egyidőben hajtották végre a listán szereplő családoknál, azért, hogy azok ne tudják egymást értesíteni, és ne legyen mód a menekülésre. Maros megyében 90 birtokot és 154 családot érintett az államosítás. Egy alkalommal az egyik szolgát is felpakolták a teherautóra, mert azt hitték, hogy családtag, ez az ügy később tisztázódott. Az elkobzott javakra a Nemzeti Múzeum, illetve az Akadémia tartott igényt, a bútorok egy része helyi vállalatokhoz és iskolákhoz került. A javakról készült leltárok sok esetben nem találtak, a vagyontárgyak eltűnését nem lehetett nyomon követni – hangsúlyozta a történész.
FĂŠlig a fĂśld alatt
Gróf Teleki Kálmán megdöbbentő részletességgel idézte fel a Görbe utca 52. szám alatti, 25 négyzetméternyi szuterén berendezését, ahol a kilakoltatás után 19 éven át lakott a család – kezdetben hatan, aztán egyre kevesebben –, a félig föld alatti otthonét, amelyben édesapja "passzióból" fogta a patkányokat.
Az államosítás előtti éveket az idősebbektől hallott történetekből elevenítette fel a Teleki család leszármazottja, akit, 1947-es születésű lévén, nem kötnek személyes emlékek ahhoz az időszakhoz.
– A szüleim itt éltek, a kastélyban. Apám mintagazdaságot vezetett. 1944-ben, amikor a front közeledett, Pomázig menekültek. Budapest mellett vészelték át a háborút. Azután apám, aki nagyon kötődött Erdélyhez, a hazatérés mellett döntött. Üres kastély fogadta a szüleimet, egy kicsit a németek, keményebben a falu hordott szét mindent, ami pedig megmaradt, azt a szovjet csapatok tüntették el. 1945-től újra itt lakott a családunk, de a testvéreim Vásárhelyen tanultak, így ők nem élték át azt a súlyos, márciusi éjszakát.
A Teleki család leszármazottja azt is elmesélte, hogy édesapja hogyan szerezte vissza az eltulajdonított bútorokat a falubeliektől. Megbízható emberektől derítette ki, hogy kinél vannak a javak, szekérrel ment el a szóban forgó házakhoz, aztán igen diplomatikus módon vette vissza tulajdonát, mondván, "jaj, Pista, hogy örülök, hogy azt az asztalt nekem megtartottad." Az államosítás során azonban mindent lefoglaltak a párt emberei.
– Tizenhét éves koromig soha nem utazhattam a szüleimmel – ezt érzékelte leginkább az életet ellehetetlenítő tiltásokból az egykori gyermek, aki a milícián való kötelező "jelenéseket" viszont egészen viccesnek találta, ott ugyanis "vidám társadalmi élet zajlott" akkoriban.
Gróf Teleki Kálmán apja többek között a rókatelep kocsisaként biztosította családja megélhetését, édesanyja nyelvórákat adott. Ami a tanulási lehetőségeket illeti, bátyja fémipari líceumot végzett, 1952-ben "normális körülmények között" érettségizett, Böske nővére 14 éves korától dolgozott, így esti tagozaton végezte a középiskolát, Juliánna nővérét pedig 11. osztályban eltávolították az iskolából. Kálmán hét osztályt járt Vásárhelyen, és mivel itt nem volt lehetősége továbbtanulni, Vajda-hunyadon végezte a középiskolát. A kiszolgáltatottság korának legsötétebb pillanata számára 1957-ben, egyik nővére letartóztatásakor következett be.
– Gondolt-e a család a kivándorlásra? – tette fel az egyik alapkérdést Kozma Attila.
– Ez nálunk folyamatosan téma volt. A szüleim úgy gondolták, hogy itt mindig is hátrányos helyzetben lesznek, innen meg kell próbálni elmenni – mondta gróf Teleki Kálmán, aki 1982-ben telepedett ki Belgiumba, 11 évvel azután, hogy nővére Németországba ment férjhez.
"Nem lĂĄtom a romokat"
A gernyeszegi Telekiek sorsát a kőröspataki gróf Kálnoky család élettörténetével állította párhuzamba a történész. Gróf Kálnoky Tibor a Nyugaton élő főnemesség szemszögéből elevenítette fel az erdélyi birtokok államosításának időszakát, illetve az azt követő évtizedeket.
– Amerikában csak a pénz számított, a létért kellett küzdeni – mondta a gróf, akinek nagyanyja az "új világban" felszolgálóként kapott rövid ideig munkát, és egy átalakított tyúkólban lakhatott. Kálnoky Tibor Nyugat-Európában nőtt fel, 1987-ben járt először Erdélyben.
– Jöttünk, hogy lássuk a köveket, a régi helyeket, de közben találkoztunk az emberekkel is, akik nagyon kedvesek voltak. A lényeg még itt volt.
A múltidézés végén Kozma Attila beszélgetőtársai jövőképéről érdeklődött.
– Én nem nézem, hogy mi történt, és azt sem, hogy most mi van. Én nem látom a romokat, hanem csak azt, hogy mindabból, ami itt van, mit lehetne csinálni – utalt erdélyi terveire gróf Kálnoky Tibor. A Teleki család leszármazottja így összegzett az elkövetkezőket illetően:
– Nincs jövőképem, a jelennek élek. Mindennap próbálok tenni valamit, kis lépésekben igyekszem előre haladni, és örülök, ha ez sikerül. Nem szabad belegondolni a nagy dolgokba, mert csodát nem tehetek.
Nagy SzĂŠkely IldikĂł, NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2014. szeptember 24.

BemutatjĂĄk a vadadi emlĂŠkmĹąvet
A CsĂ­kfalva kĂśzsĂŠghez tartozĂł Vadad faluban a vasĂĄrnapi bĂşcsĂşnapon Kiss IstvĂĄnra, a kulĂĄknak bĂŠlyegzett ĂŠs 1950. jĂşlius 21-ĂŠn, 48 ĂŠves korĂĄban meggyilkolt fĂśldmĹąvesre emlĂŠkeznek a helybĂŠliek.
A vadadi „búcsú”, amit immár hagyományosan évente Szent Mihály napján, vagy az azt megelőző, vagy követő vasárnapon tartanak, összegyűjti a falu népét. Ilyenkor hazatérnek a faluból elszármazottak, s rendszerint a szüreti mulatságot és bált is a búcsú napjára időzítik.
Amint a helybéli Szakács Endrétől, a Kiss István emlékére létrehozott – a megye egyetlen ilyen jellegű – emlékmű állítójától megtudtuk, vasárnap az istentisztelet után, 12 órától mutatják be a kopjafát a falu lakóinak. „Pontosan abból a meggondolásból kiindulva választottuk ezt a napot, hogy ilyenkor az elszármazottak is itthon vannak, illő, hogy ők is lássák ezt a megyében egyedülálló alkotást, amit falustársunk emlékének szenteltünk. Nem avatás lesz, hanem bemutatás, ugyanis a Csíkfalvi Kulturális Napok rendezvényre október 25-én kerül sor, a községi elöljáróság akkorra időzítette a hivatalos avatást” – mondotta el Szakács Endre, akinek oroszlánrésze van abban, hogy végre Maros megyében lesz egy olyan emlékmű, amely a kommunizmus által kivégzett falusi embereknek állít emléket.
A fellelhető dokumentumok alapján László Márton történész megpróbálta egymás mellé rakni a töredékeket, s rekonstruálta Kiss István megölésének történetét. 1950. július 21-én késő este, valamivel éjfél előtt hárman érkeztek Kiss István lakásához: Lőte László, Tóth Zoltán és Turcu Adrian. Felszólították, hogy öltözzön és jöjjön velük, mert viszik Nyárádszentmártonba kihallgatásra. A kivégzés a faluba vezető, Nyárádszentmárton felőli főút és a vadadi bekötőút kereszteződése környékén történt, ott, ahol ma egy vaskorlátú híd áll. A szekusok által a lelövésről készített jegyzőkönyv szerint: éjjel fél egy és kettő között Kiss István fellökte az őt kísérőket s elkezdett szaladni a nádas felé. Ekkor megállásra szólították fel. Majd többször utána lőttek. Körülbelül 20 métert tett meg, amíg lelőtték. Az eset a főúttól mintegy 200 méterre történt. Így szól a jegyzőkönyv, amit nyilván hamisítottak. Ugyanis a megkínzott ember akkor már képtelen lehetett szaladni. Holttestét soha nem sikerült megtalálni, valahol a megyei út közelében nyugszik.
BakĂł ZoltĂĄn, SzĂŠkelyhon.ro

2014. szeptember 27.

Kézzel írt történelem – Jókaitól a… jókedvig
SzĂźletĂŠsnapi beszĂŠlgetĂŠs a 75 ĂŠves PĂĄl-Antal SĂĄndor levĂŠltĂĄros-tĂśrtĂŠnĂŠsszel
– Kezdjük egy pontosítással: ön rendes tagja vagy külső tagja a Magyar Tudományos Akadémiának?
– Az MTA-nak a külföldön élő magyar tudósok csak külső tagjai lehetnek, a rendes tagok Magyarországon élő magyar állampolgárok. Az Akadémiába a határon túli tudósokat is választják, akárcsak a rendes és levelező tagokat. Sokan összetévesztik a köztestületi tagokat a külső tagokkal, és azt hiszik, hogy azok is akadémikusok. Köztestületi tag lehet bárki, aki doktori fokozattal rendelkezik, a magyar tudományosságot műveli, és hivatalosan kéri a köztestületbe való felvételét. Elméletileg minden tudományos doktori fokozattal rendelkező magyar az MTA köztestületi tagja lehet, de akadémikus csak megválasztott. Erdélyben jelenleg 17 akadémiai külső tag él, köztestületi mintegy 800, ha nem több.
– És ki lehet levelezőtag?
– Csak magyarországi tudós.
– Karcfalván született, mégis Nagybányán és Csíkszeredában járt középiskolába.
– Elég hányatott gyermekkorom volt. Hadiárvaként nőttem fel. Miután anyám újból férjhez ment egy színesfémérc-kutató bányamérnökhöz, elég sűrűn változtattuk lakhelyünket, oda költöztünk, ahova a munkája szólította. Elemibe Csíkmadarason és Karcfalván jártam, az V-VIII. osztályt már a Nagyvárad melletti Élesden végeztem. A középiskolát Nagybányán kezdtem a műszaki-vegyészeti középiskolában, amit nem fejeztem be. Mivel azt 1955 elején átalakították inasiskolává, és közben nevelőapám is meghalt, otthagytam, és visszaköltöztünk Csíkmadarasra, ahol gazdálkodásból éltünk. Így még gyerekfejjel gazdálkodó lettem. A középiskolát magánúton folytattam a mostani Márton Áron Líceumban, amely akkor tízosztályos volt.
– Milyen volt a nagy múltú alma mater szellemisége, milyen emlékei vannak az akkori Csíkszeredáról?
– Mivel az utolsó év második felében engedélyezték a magántanulók óralátogatását, anélkül, hogy feleltettek volna, kerékpárral bejárogattam Csíkszeredába, ahol egy befogadó osztályra találtam (megjegyzem, nem voltam egyedüli magántanuló). Mint magántanuló, eléggé szegényes tarsollyal ballagtam, úgyhogy volt, amit az egyetemen bepótoljak. Mégis szeredai gimnazistává váltam, és a rövid ideig tartó és rendellenes gimnazista státusom ellenére az iskola neveltjének éreztem magam. Azóta is rendszerint részt veszek az érettségi találkozókon. Csíkszereda kisváros volt nagy múltú iskolával, ma már virágzó város, ahová otthonosan térek vissza, elég sűrűn, hiszen az egyik lányom is ott él.
– Következtek az egyetemi évek; miért választotta pont a történelmet?
– Gyermekkoromban rengeteg Jókai-könyvet olvastam, otthon megvolt a százkötetes "Jókai összes". Élvezettel faltam a történelmi regényeit. Bizonyosan neki is köszönhetem az erős vonzódást a történelem iránt. A sors mégis úgy hozta, hogy az egyetemre nem a történelemre, hanem a közgazdasági szakra felvételiztem, ahol az első évet el is végeztem, de a másodévet már a történelmen folytattam.
– ’63-ban végzett, s első, de mondhatom azt is, hogy utolsó munkahely-állomása a marosvásárhelyi levéltár volt…
– Talán azzal kezdeném, hogy már másodéven ismeretséget kötöttem az oklevelekkel, és jó paleográfusnak (régiírás-kiolvasónak) bizonyultam. Harmadév után a nyári praktika idején a brassói levéltárban egyedüli diák voltam, aki régi iratokat elolvasott és cédulázott. Úgyhogy már akkor megbarátkoztam a levéltárral. Ötödév végén a bukaresti Állami Levéltár fiatal levéltárosokat verbuvált a történelem, jog és román nyelv szakot végzők soraiból. Ekkor többet is kiválasztottak a jelentkezők közül, majd jött a háttérkivizsgálás, és mivel a levéltár a Belügyminisztériumhoz tartozott, elég alapos átvilágításon estünk át. Nagyon megrostálták a jelentkezőket. A jelölt nem lehetett a volt kizsákmányoló osztályok sarja, nem lehetett külföldön élő vagy büntetett előéletű rokona, szülei nem lehettek volt történelmi pártok tagjai stb. Nekem nagy szerencsém volt, mivel a szülőfalumban lefolytatott helyszíni kutakodás során a káderes tolmácsa, a marosvásárhelyi levéltárban dolgozó egyik leendő kolléganő a védelmemre kelt. (Mikor azt mondták, hogy kizsákmányolók voltak a szüleim, ő kizsákmányoltakat közvetített, pedig akkor még nem is ismert. Az illető hölgy később átment a tanügybe, ma is Marosvásárhelyen él.)
– Egyedüli magyarként került a levéltárhoz?
– Az évfolyamunkról ketten lettünk levéltárosok, Molnár János a gyulafehérvári levéltárba került, én Marosvásárhelyre. A kollégám és akkor végzős román társaink többsége egypár év múlva otthagyta a levéltárat. Nagyon kevesen tudtak ebbe a szakmába beilleszkedni.
– Mi a véleménye, miért vettek fel akkor két magyar fiatalt a levéltárhoz?
– Ez országos szinten nem sok. Szükség volt a nagy mennyiségű magyar nyelvű levéltári anyagot feldolgozni tudó szakemberekre. Kézzelfogható, hogy erre a legmegfelelőbbek az iratok nyelvét ismerő magyar anyanyelvűek voltak. Amikor végeztem, éppen akkor nyitott Bukarest e téren. Később, a ’70-es években változott a káderpolitika, egy idő után már csak magyarul tudó vagy vegyes családból származókat vettek fel. Így az ezredfordulóra a levéltárakból "kifogytak" a magyar levéltárosok. Én voltam az utolsó. (Erről cikkezett is annak idején Bölöni Domokos.) A változás után, 2006–2008-tól egypár erdélyi levéltárban ismét dolgozik egy-egy magyar levéltáros.
– A ’89-es változás után egymás után jelentek meg az Ön művei. Ez azt jelenti, hogy a "nyersanyagot" már korábban kibányászta, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor ez megjelenhet nyomtatásban?
– Nem mondom, hogy nem gyűjtögettem. Volt egypár témám, amihez anyagot jegyzetelgettem, hogy majd nyugdíjas koromban felhasználom kedvenc témáim megírásához, de az nem jelentett anyaghalmozást. Miután ’90-ben, 50 éves koromban elhárultak a szellemi kibontakozás előtti akadályok, ki is használtam a kínálkozó lehetőségeket. Addig is publikálgattam román nyelven (magyarul inkább rövid történelmi cikkeket közöltem a napilapokban, főként a Vörös Zászlóban), most viszont megadatott az anyanyelven való publikálás lehetősége, ami nagy könnyebbséget jelentett. De a lényeg nem az volt, hogy volt-e előre kijegyzetelt anyagom, hogy tele volt-e a fiókom? Hanem az, hogy tudtam, mit és hol keressek. Ezt a tapasztalatot kamatoztattam más levéltárakban is. Aki nem tudja, hogy a számára szükséges forrás hol található, az rengeteg időt elpazarol, amíg megtalálja. Mondjam úgy: én ezt az időt megspóroltam. És ez sokat segített abban, hogy többet szenteljek az írásra.
– Első kötete, ami megjelent ’90 után, Backamadaras falutörténete volt. Azelőtt nem nézték jó szemmel, ha ősi székely falvainkról, 600-700 éves településekről közöltek helytörténeti anyagot?
– Valójában nem ez volt az első terjedelmesebb írásom, hiszen a Politikai Könyvkiadó Testamentum sorozatában 1984-ben már kiadás előtt állt egy székely történelemmel kapcsolatos, Szabó Miklóssal közösen írt munkánk, de azt cenzúrai jóváhagyás után a nyomdából visszavonták. Úgy járt a mi munkánk is, mint az Erdélyi szótörténeti tár, a Romániai magyar irodalmi lexikon, a Népismereti dolgozatok és más magyar kiadványok. A Backamadaras ’92-ben jelent meg; egy gyorsmunkáról van szó, amely fél év alatt készült el a község okleveles említésének 650. évfordulójára. Egy lelkes munkacsoport munkája volt, amelyet én vezettem, a kötetet szerkesztettem, és a történelmi részt is én írtam. Falutörténetről lévén szó, adatokat elsősorban a helyszínen kellett összegyűjteni, amit a helyi szerzőtársak végeztek. A történeti részt viszont, amelyhez levéltári kutatás kellett, rám hárult. És hogy feleljek a kérdés második felére is, ’90 előtt nem az volt a gond, hogy az ilyen témájú írásokat nem nézték jó szemmel, hanem kicenzúrázták azokat, nem adtak kiadási engedélyt rájuk.
– 1997-ben jelent meg a Mentornál A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára, amit Vigh Károllyal közösen írtak.
– Tévedés, ezt egyedül írtam. Vigh Károly marosvásárhelyi származású kolozsvári könyvtároshoz annyiban kapcsolódik a kérdés, hogy én fejeztem be és adattam ki a Marosvásárhely helyneveit tartalmazó, még 1939-ben készült kéziratát, amelynek a kiegészítéséhez halála előtt hozzáfogott, de befejezni már nem tudta. Ezt a kiegészítést Marosvásárhelyen kezdte, és Svédországban, az egyik leányánál folytatta. Halála után a félbeszakadt munka az Országos Széchényi Könyvtárba került. Én, ismerve a fiát, megkérdeztem, tudja-e, hogy édesapja utolsó óhaja a kézirat véglegesítése és alkalomadtán való kiadása volt? Erre ő felkért a munka befejezésére, vállalva a kiadási költségeket. Ezután széles körű levéltári kutatást végeztem, és kiegészítettem a kéziratot, a kötet Csíkszeredában jelent meg. Ez alkalommal összegyűjtöttem Marosvásárhely régi utcaneveit is, és kiegészítve a 20. századi utcanévadatokkal, megszületett az önálló utcanév-történeti munka. Úgy érzem, hogy ezzel kielégítettem egy valós szükségletet, hiszen ma is kapok visszajelzéseket annak hasznosságáról.
– És a Kádár Zsomborral írt közös kötet?…
– Kádár Zsombor erdőmérnök jó barátom volt, tizenvalahány könyve jelent meg, inkább szótárakkal foglalkozott. Egyszer elhozott hozzám egy 1100 oldalas erdészettörténeti kéziratot. Hónapokig olvastam, észrevételeztem. Abban a formában nem tudta kiadni, s akkor ajánlottam én is, más is, hogy bontsa bizonyos témákra. Lett is abból három kötet, de egy része még mindig értékesítetlen maradt. Amikor 75 éves volt, felkeresett, s azt mondta: te, Sanyi, én már letettem a plajbászt, megkérlek, ebből fabrikálj egy könyvet. Kivettem az egészből a még használható részeket, és kiegészítettem levéltári adatokkal. Így lett belőle a közös erdészettörténeti kronológia.
– 1995-ben új beosztást kap: levéltári szakértő. Mit jelent ez?
– Magas képzettségű levéltárost. Azelőtt főlevéltáros voltam.
– Nyilván régóta ismeri a VI-VII. osztályban használatos A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai c. tankönyvet. Mi a véleménye, fontos az, ha már a gimnáziumban elkezdődik a magyarság múltjának ismerete és oktatása?
– Ismerem mind a két szerzőt. Rátermettségüket nem vonom kétségbe. Tankönyvükre nagy szükség volt, de úgy vagyunk vele, mint általában minden újdonsággal. Rendkívül jó, fontos, de nem szabad ezen a szinten megállni. Ezt jobbítani lehet, és kell! Közben, ugye, megjelent A székelység története. Ezt sikerültebbnek tartom. Nekünk, kisebbségieknek, akik szervezett körülmények között eddig nem tanultuk múltunk történetét, most már van lehetőség erre, és rendkívül nagy szükség is van, hiszen ha nem ismerjük múltunkat, gyökértelenekké válunk. Az ilyen tankönyvek ne csak az iskolásoknak készüljenek, hanem a szülőknek is. Hiszen ismerethiány-pótlóak. A múltismeret tanulását pedig minél korábban meg kell kezdeni. A kisebb iskolásoknál főként az eseményekre összpontosítva, mert arra fogékonyabbak, a nagyobbaknak, a középiskolásoknak már magyarázó szöveggel is ellátva. Fontos, hogy megértsük, mi miért történt. Ha nem ismered fel a hátteret, a kiváltó okokat, a levegőben tapogatózol. Ezért is szükséges a jó tankönyv.
– Lát-e esélyt arra, hogy egyszer a román és a magyar történészek leülnek egy asztalhoz, s ŐSZINTÉN, a tények tudatában írják meg Erdély történelmét, s azt tanítják majd mind a magyar, mind a román osztályokban?
– Jelen pillanatban erre nincs esély! Túl szerény és vékony az a román történészréteg, amely hajlandó lenne a múltra vonatkozólag, a magyar történészekkel karöltve, egy pártatlan Erdély-történetet írni. Például Kolozsváron és Bukarestben is van néhány történész, akik jól ismerik az erdélyi múltat, de az ő tevékenységük még nem hozott áttörést. Ehhez a politikum szemléletváltozása szükséges. De a kérdés megoldása azért is nehéz, mert mindenik népcsoportnak – egymás mellett élve is – megvan a maga történelme, amelynek a megírását szinte lehetetlen úgy összehangolni, hogy azzal mindkét fél elégedett legyen. Gondolok itt elsősorban a kontinuitáselméletre, az 1848-as forradalomra és egyéb eseményekre. Ebben a kérdésben valamelyes előrehaladást a közös kerekasztal-megbeszélések hozhatnak.
– Egy fiatal, jól képzett, aktív levéltárosnak, László Mártonnak adta át a széket, akinek külön erénye, hogy sokat publikál, kutatási területe a közelmúlt. Mire kellene fókuszáljon a következő időszakban, hogy apadjanak a "fehér foltok"?
– A levéltárost a kutatók a szó jóhiszemű értelmezésében szolgának tekintik. És valóban, egyik feladata a forrásanyaghoz való hozzáférés elősegítése. Ez azonban nem lehet azonos a kutató munkájának az elvégzésével, még a szükséges dokumentáció kikeresésével sem. A levéltáros feladata a levéltári anyagok rendezése, nyilvántartásba vétele, és – ha szükséges – a nyilvántartások használatához való tájékoztatás nyújtása. De a levéltáros ne elégedjen meg a hivatali feladatok elvégzésével, hanem legyen kutató is, ahogy teszi azt a fentebb említett utódom, és számos kollégája, Berekméri Róbert és Barabás Kisanna marosvásárhelyi egyházi levéltárosok, Bicsok Zoltán csíkszeredai kolléga és mások. Nagy szükség van a kutatómunkába való bekapcsolódásukra, hiszen rengeteg a feltárnivaló. Bármelyik korszakot vesszük, sok a fehér folt. És a levéltáros ott él a forrás tövében. Ajánlom, merítsen minél többet belőle.
– Min dolgozik jelenleg?
– Nemcsak kutatok, nemcsak írok, más teendőim is vannak. És ezek olyan vállalások, kötelezettségek, amelyeket nem illik visszautasítani. Jelenleg egy nagy kézirat lektorálását végzem, amelyet már egy hónapja nyaggatok, mert nehéz anyagnak bizonyult.
– Miről van szó?
– Benkő József 1778-ban kiadott Transilvania Generalisa, Erdély leírása. A latinul írt többkötetes mű fordítása már régebb elkészült, kiadását pedig a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vállalta. Az ottani munkatársak alapos szerkesztői munkát végeztek, nagyon sok magyarázó szöveggel, és felkértek annak történelmi szempontból való lektorálására. Nem könnyű munka, mert a mai olvasó számára is jól érthetővé kell tenni.
– És mi következik ezután?
– Év végére be kell fejezzem a Magyar Országos Levéltár "fondjegyzéknek" hívott nyilvántartása román nyelvre fordítását. Ez egy kétkötetes munka, a román–magyar levéltári egyezmény része, s mivel kevés a két nyelvet egyaránt jól ismerő szakember, engem kértek fel erre. Nem utasíthattam vissza, hiszen eddig is jól együttműködtünk. Ugyancsak év végéig kell összeállítanom a Bernády György életéről és tevékenységéről szóló kéziratot, amelynek a szerkesztését elvállaltam. Ezután jönne – jövő tavaszra – a Bodor Péter életéről régebb beígért kötetem. A Román Televízió bukaresti magyar adásában Miholcsa Gyuláék egy 80 perces filmet készítettek róla, amelyhez a dokumentációt én nyújtottam. Miután nagyon sok időt áldoztam a székely ezermester életére vonatkozó, nehezen hozzáférhető, szétszórt források összegyűjtésére, ideje befejeznem ezt a témát. Végül – igaz, hogy ez már nem a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre – most már biztosan közölhetem, hogy szeptember 26-án lesz a legújabb könyvem bemutatója a Bernády Házban (tegnap volt – sz.m.). Címe: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. A Mentor Kiadó adta ki, a nyomdai munkákat a csíkszeredai Gutenberg nyomda végezte.
– Mit tartalmaz a kötet?
– Amint a címből is kiderül, a székely történelmi szimbólumok egyik nagy családjának a történetét. A székelyföldi pecséthasználat történetét, a használt címerek és egyéb jelképek leírását, valamint egy nagy albumot színes fotókkal. Nagyon nehéz munka volt, az anyag összegyűjtése rengeteg időmbe került. De megérte. Egy évek óta tartó kutatómunka összefoglalója, egy átfogó szintézis.
– Nyilván ezt a nagy munkát el sem lehetne képzelni számítógép nélkül…
– 20 éve használom a számítógépet, enélkül nem tudnék élni. Úgy vágtam neki, hogy nem jártam kurzusra, hanem vettem egy oktatófüzetet, ennek segítségével összeállítottam a Vígh-féle kötetet. Rengeteget bosszankodtam, mert az elején sokat bakiztam, de sikerült "megszelídítenem" ezt a csodálatos találmányt. Nem egyedül, hanem harmadik osztályos unokám s egy ötödikes barátja segítségével. Azóta nélkülözhetetlen munkaeszközöm.
– Igaz az, hogy humor nélkül nem tudnánk legyőzni az élet szomorú oldalát?
– Ha magadra mosolyt erőltetsz, megváltozik a közérzeted. Légy jókedvű, ha nehezedre esik is, és mosolyogj! Könnyebben felvidulsz, tapasztalatból tudom. Rájöttem, hogy összejöveteleken, előadás közben a könnyed hangvétel feloldja a hangulatot. Egy könnyed bevezető után a hallgatóság is jobban odafigyel.
– Díjak, elismerések? Kérem, említsen meg néhányat!
– A kapott díjak két csoportra oszlanak, a levéltári szakmával kapcsolatosakra, és a tudományos munkámat méltatókra. A levéltárosi tevékenységemre vonatkozóak közül kiemelném a Pauler Gyula-díjat és a Széchényi Ferenc-díjat, a történészi munkásságomra vonatkozóak közül az akadémiai Arany János Érmet, de fontos számomra a Gr. Mikó Imre-emléklap és a Gábor Áron- díj is.
SzĂŠkely Ferenc, NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2014. oktĂłber 27.

EmlĂŠkmĹą az ĂĄldozatoknak
Első alkalommal állítottak emlékművet a hétvégén Marosszéken, illetve Háromszéken olyan személyeknek, akiket bizonyíthatóan a kommunisták gyilkoltak meg. 
A Maros megyei Vadadon Kiss Istvån helyi gazdånak adóztak tisztelettel, akit a kollektivizålås ellenzÊse miatt vÊgeztek ki kÜzponti parancsra, míg HåromszÊken az ozsdolai betyåroknak ållítottak emlÊktåblåt. A Csíkfalva kÜzsÊghez tartozó Vadadon szombaton avattåk fel az 1950. július 21-Ên a kommuniståk åltal kivÊgzett Kiss Istvån fÜldmŹves emlÊkmŹvÊt. 
Ez az első köztéri alkotás Maros megyében, melyet olyan személynek állítottak, akit bizonyíthatóan a kommunisták végeztek ki központi parancsra, hogy megtörjék a gazdaköri rendszert, és rábírják a földműveseket a kollektivizálásra. A rendezvényen László Márton történész kiemelte: Kiss István meggyilkolása nem volt egyedi eset a vidéken.
„A kutatásaim során a vadadiakhoz hasonlóan ellenálló közösséggel még nem találkoztam, többszöri fenyegetés ellenére sem hátráltak meg a kommunisták elől. 1948-ban egy bálban egy Fülöp Albert nevű helyi besúgó elvesztette a feljegyzéses füzetét, amelyből kiderült, hogy a szintén helyi Kiss Vencelt figyelte, ezért Kiss Vencel megverte őt. A városból kiszállt a milícia, de a faluban megkongatták a harangot, a férfiak összesereglettek, mire a rendőrök elmenekültek. A falu megvédte Kiss Vencelt. Éjszaka megérkezett a katonaság, kilenc személyt letartóztattak, de a falu továbbra is ellenállt. 1950-ben megjött a központi parancs, hogy az ilyen ellenálló településeken példát kell statuálni, embereket kell kivégezni. Ennek lett az áldozata 1950. július 21-éről 22-ére virradóan Kiss István” – mesélte a történész. Rámutatott, a gazda kivégzése után javait elvették, és szétosztották a helyi kommunista pártiak között, a feleségét pedig kilakoltatták, és kitiltott személynek nyilvánították.
Bányai Antal felszólalásában hozzátette: az ő édesapját, Bányai Györgyöt „nézték ki” a szekusok, mivel a „magyar világban” a falu vezetője volt, módos gazda, de amikor megtudták, hogy hat gyereke van, Kiss Istvánra esett a választásuk, akinek egyetlen fia a háborúban meghalt.
„A faluból öt férfit, közöttük apámat is, kényszerítettek, hogy megássák a sírját, apámmal átkutattatták a zsebeit, majd bedobatták a testet a gödörbe. Azt is mondták, hogy jól tapossák meg a földet, de erre már nem voltak hajlandóak, ezért a puskatussal belökték őket a gödörbe” – mesélte az édesapjától hallott részleteket Bányai Antal. Hozzátette, hogy az 1989-es rendszerváltozás után keresték a maradványokat, de már nem találták.
Az emlékmű Szakács Mátyási Endre kezdeményezésére készült, aki a kopjafánál egy cserépnyi földet is elhelyezett. „Kiss István felesége, Kiss Irma kiment arra a helyre, ahol a falutársak mondták, hogy eltemették a férjét, és a véres porból egy adagot a háza kútjának lábánál eltemetett. Onnan hoztuk mi most ezt a cserép földet” – mondta a kezdeményező.
Szombaton megtört a jég a háromszéki Ozsdolán is: a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége kőelemre erősített márványtáblával rótta le tiszteletért mindazon ozsdolaiak előtt, akik a kommunista rezsim mártírjai vagy áldozatai voltak. Az avatóünnepségen – amin meglehetősen kevés helybéli vett részt – jelen voltak a Székely Nemzeti Tanács tagjai, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselői, míg az önkormányzatot Csíki Dávid alpolgármester képviselőte.
A jelenlévők számára Tófalvi Zoltán író, történész elevenítette fel a múlt rendszer szörnyűségeit, és beszélt azokról a személyekről, akik áldozatául estek a kommunizmus pribékjeinek. A történész szerint a terrorista jelzőt nem a nagyvilágban, hanem Kézdivásárhelyen és a környékbeli falvakban használták először, így bélyegezve meg többek között a két híres ozsdolai betyárt – Pusztai Ferencet és Dézsi Dénest –, akik a rendszer ellen harcoltak, és életüket is adták. Szót ejtett falustársukról, Szígyártó Domokosról is, akit a szamosújsvári börtönben végeztek ki, alig negyedórás tárgyalás után.
„A történelem cinizmusa, hogy a hely, ahol Szígyártót és társait hóhéraik kivégezték, ma élelmiszerraktár – mondta a történész, fájlalva, hogy még ma sem lehet az emberhez méltó végtisztességet megadni a kommunizmus áldozatainak. Rámutatott, mivel továbbra sem férnek hozzá a levéltárak anyagaihoz, nem tudni, hol vannak eltemetve az áldozatok.
A történész arra kérte az ozsdolaiakat, legyenek büszkék elődeikre, míg Török József, a volt politikai foglyok megyei szervezetének elnöke a megbékélés emlékművének nevezte a felavatott jelt, amit Jakab-Fancsali Kálmán címzetes esperes, ozsdolai plébános áldott meg.
Bartos LĂłrĂĄnt, GĂĄspĂĄr Botond
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2014. december 23.

Támogatáskérelem a Márton Áron püspökről szóló nagyjátékfilm készítéséhez
Az erdélyi egyházmegye történelmi, kulturális és hitéleti örökségének ápolása céljából Márton Áron püspök életéről szóló nagyjátékfilmet szeretnénk készíteni. Márton Áron életével hitelesített tanítása ma is korszerű, ma is élni tanít. Mögéje ma is fel lehet sorakozni. Ez a kiindulópontja a róla tervezett nagyjátékfilmnek.
A filmkészítés bonyolult, de ugyanakkor szép élményeket kínáló közösségi erőpróba. Összefogást, szervezettséget, hitet és áldozatot kíván. A Mustármag célja, minél többekkel „együtt játszani” ezt a játékfilmet. Azt szeretnénk, hogy ez az alkotás a hívő népközösség tanúságtétele legyen. A filmnek közösségi súlypontja van. A mű úgy van megírva, hogy az egyházmegye népe minél tevékenyebben és minél nagyobb létszámban tudjon belekapcsolódni. Többezer szereplőt vonunk be, több mint 20 helyszínen, 140 helység lakóit szólítjuk meg. Már az előkészület alatt felszínre kerül mindaz, ami abban az időben összetartotta a népet: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség. Vélemények a film forgatókönyvéről:
„Tömör drámaisága mindenképpen egy átütő, nagyhatású filmet ígér… És erre van most szükség.” – László Márton történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv alapos, tartalmas, valósághű…A történet fő és mellékszereplői, véleményem szerint, jól ábrázolják a korszakot, Márton Áron életét és munkásságát. „ – Novák Csaba Zoltán történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv érdekes, ízes és hiteles.” – dr. Xantus Gábor rendező-operatőr, filmegyetemi tanár, Kolozsvár „Nagy öröm volt elolvasni a forgatókönyvet…veretes és értelmes.” – Tarjányi Irma Krisztina színművész, Bonn
„Isten segítségével nagyon szép filmet fogunk készíteni. Nagyon erős és szép történet. Különösen megkapó Márton Áron és a nép kapcsolata.” – Dér András filmrendező, Budapest
A film kĂśltsĂŠgvetĂŠse 1.015.255 euro. Jelenleg az egyhĂĄzmegye tĂśbb mint szĂĄz templomĂĄban folyik az adomĂĄnygyĹąjtĂŠs. A tĂŠl folyamĂĄn a mĂĄs felekezetĹąek is bekapcsolĂłdnak a gyĹąjtĂŠsbe.
A film négy évszakos forgatást igényel. 2015 őszén szeretnénk elkezdeni Csíkszentdomokoson a film őszi jeleneteinek a forgatását.
Kérjük szépen, hogy amennyiben lehetősége van, anyagilag támogassa ezt a közösségépítő missziós munkát. Köszönettel: Papp László, r.k. pap
Tel. 0744 99 70 42, e-mail cĂ­m: mustarmag2000[kukac]yahoo.com, www.martonaronfilm.ro
Erre a cÊlra lÊtrehoztuk a Mårton Áron Film Egyesßletet.
Adatai: ASOCIATIA ARON FILM EGYESULET
Cím: Tîrgu-Mureş, Str. Călăraşilor nr.1
AdĂłszĂĄm: CIF: 33035501
SzĂĄmlaszĂĄmok: RO47BTRLRONCRT0245987901
HUF RO10BTRLHUFCRT0245987901
KĂśzlemĂŠny
ErdĂŠly.ma

2015. mĂĄrcius 12.

A forgatĂłkĂśnyvĂ­rĂłkat ma sem ismerjĂźk
Az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről nehéz kívülálló, elemző történészként írnom. Igaz, hogy kutatóként foglalkoztam ezzel is, jól ismerem a szakirodalmat és a hozzáférhető forrásokat – de mégis… Túlságosan sok személyes emlékem van azokról a napokról, hetekről.
Rendszeresen 1979 óta jártam Erdélybe. A nyolcvanas években rengeteg barátra tettem szert – majd egy idő után tartós barátnőre, aki a menyasszonyom, majd 1990-ben a feleségem lett. 1990. március 15-én is hozzá utaztam a barátaimmal Marosvásárhelyre. Az autórádióban már délután hallottuk, hogy Szatmárnémetiben „cirkusz” van. Meg sem fordult a fejemben, hogy Vásárhelyen pár nap múlva sokkal nagyobb lesz… Amikor megérkeztem, megtudtam, hogy az orvosi egyetemen, ahol a menyasszonyom is tanult, igen feszült volt a légkör. A román hallgatókat tanáraik folyamatosan uszították az ülősztrájkot folytató magyar társaik ellen. A román professzorok (akiknek egy része nyíltan dicsekedett a vátrás tagságával) elutasították a magyar követeléseket, amin senki sem lepődött meg, mert az egyetemen belül is tudott volt, hogy nem egy tanár csak azért kerülhetett be korábban az egyetemre, mert „megbízható román elvtárs” volt.
A 20-i békés tüntetésen mi is ott voltunk. Felemelő érzés volt. A tömeg méltóságteljesen, békésen viselkedett. Máig sem tudom, hányan lehettünk, de az bizonyos, hogy több tízezren. A nyárias hőség ellenére senki sem moccant. Tudtuk, az erőnk abban van, hogy sokan vagyunk. Nagyon sokan. Eleinte nem vettük komolyan, hogy a hátunk mögött, a Iancu-szobornál megjelent egy román csoport. Hamarosan szemből jött egy másik, majd elkezdődött a palack- és kődobálás. Az összecsapások kirobbanása előtt mentünk vissza a kollégiumba. Amikor két-három órával később visszakíváncsiskodtunk a központba, már javában „állt a bál”, és büszkén állapítottuk meg, hogy a megtámadottak (a székelyek) fölülkerekedtek és futnak a betolakodók…
Talán ennyit elég is elmondani a személyes élményeimről. Azóta történészként sokat foglalkoztam a magyar–román kapcsolatokkal, Bukarest magyarságpolitikájával. Öt évvel ezelőtt megpróbáltam – az akkor elérhető források alapján – földolgozni, történészként elemezni az eseményeket (Marosvásárhelyi dosszié 1-2., in Nagy Magyarország, 2010, 2. sz., 4–23.). Akkor még sok mindent csak sejteni lehetett. Rá két évvel, 2012-ben megjelent két fiatal kollégám kiváló könyve (László Márton–Novák Csaba Zoltán: A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.), amely korábban hozzáférhetetlen levéltári források és általuk készített interjúk segítségével árnyalják és gazdagítják korábbi ismereteinket. Sok mindent azonban máig nem lehet tudni.
Mivel a „vásárhelyi fekete március” főbb eseményeit az olvasó ismerheti az elmúlt negyedszázadban megjelent tanulmányból, interjúból, visszaemlékezésből, én most csak néhány fontosabb kérdésre térek ki. Az egyik első, megválaszolásra váró kérdés az, hogy miért éppen Marosvásárhelyen provokálták ki ezt az összecsapást? Ne feledjük, hogy már január 26-án volt egy magyarellenes tüntetés a közeli Szászrégenben, majd pedig március 15-én Szatmárnémetiben. A „forgatókönyv” kísértetiesen hasonló a vásárhelyihez.
A véleményem szerint szinte szükségszerű volt, hogy Marosvásárhely legyen az összecsapás helyszíne. Ne feledjük, hogy 1990 elején a valamikori székely főváros még – igaz, hogy csekély többséggel – magyar többségű volt. A román lakosság jelentős hányadát az 1970-80-as években telepítették be. Ezek a „kolonizátorok” (mondhatjuk nyugodtan gyarmatosítóknak őket) előbb-utóbb megszerezték a vezető pozíciókat. Ez a „felsőbbrendűségi” tudattal átitatott, mélyen soviniszta csoport – tízezres nagyságrendről van szó! – egzisztenciálisan veszélyeztetve érezte magát a „forradalom” utáni napokban, hetekben, amikor szóba került az, hogy a Ceausescu-diktatúra utolsó időszakában pozícióba helyezett személyeket el kell távolítani, az iskolák, közintézmények, gyárak éléről. Mivel ezt a szándékot gyorsan át lehetett konvertálni „román-üldözéssé” (ugyanis a pozíciók nagy részébe visszakerültek volna az 1980-as években elbocsátott magyar vezetők), könnyű volt hiszterizálni az amúgy is frusztrált és gyanakvó román lakosság egy részét. Az „iskolakérdést” – amelyet a többi erdélyi városban több-kevesebb sikerrel – sikerült megoldani, Marosvásárhelyen a feszültségek egyik forrásává sikerült változtatni.
Nagyon leegyszerűsítve 1990 tavaszán azt „kellett” eldönteni, hogy ki fogja ezentúl „birtokolni” a várost: a magyarok vagy a románok?
A magyarellenes eseménysorozat „motorja” a Vatra Românească volt. A nagy kérdés az, hogy kik kezdeményezték a megszervezését és kik álltak mögötte? A korabeli sajtóból és az azóta hozzáférhető dokumentumokból nyilvánvaló, hogy a „csausiszta” elnyomó apparátus (a hadsereg keretén belül addig megbúvó Securitate és a rendőrség), a hadsereg, az államigazgatás és igazságszolgáltatás jelentős része nyíltan vagy burkoltan a VR-t támogatta vagy egyenesen a tagja volt. A VR-nek kulcsszerepe volt február és március folyamán a helyi románság hiszterizálásában, a környékbeli román falusiak mozgósításában. Tevékenységüket elemezve nyilvánvaló, hogy profi diverziós munkát folytattak. Vajon milyen pénzből és kiknek a „szakmai” támogatásával? A kérdés talán költői – de a válasz csak hipotetikus lehet, ugyanis egyelőre bizonyíték nincs arra, hogy az éppen március közepén újjászervezés alatt álló Securitate-utódszervezet, a SRI mozgatta a szálakat.
Az is kérdés, hogy az események alakulásában/alakításában milyen szerepe volt Ion Iliescunak? A személyes felelőssége elvitathatatlan. Csupán azt nem lehet – egyelőre – tudni, hogy kezdeményezője volt-e az akciónak, vagy „csak” rábólintott és jóváhagyta azt? Azt is jó lenne tudni egyszer, hogy személyesen kik írták az események „forgatókönyvét”? Tartok tőle, hogy ez utóbbit sohasem fogjuk megtudni.
Végül az utolsó kérdés, melyen érdemes elgondolkodni: mi lett a „vásárhelyi verekedés” (más olvasatban: „magyarellenes pogrom” vagy „interetnikus konfliktus”) következménye? A „forgatókönyvírók” általam feltételezett szándéka bejött: a városban élő magyarok egy része az események hatására elmenekült, elköltözött. Néhány év múlva kiderült, hogy a románok aránya elérte a számukra kívánatos 50 százalékos „álomhatárt”. Miután a polgármesteri széket is sikerült megszerezni, a város románosítása még vadabbul folyik, mint a nyolcvanas években. És mit tesz eközben a magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ? Szerintem semmit. Bizonyára sokan nem értenek velem egyet, de engedtessék meg, hogy egy magyarországi „kívülállóként” megfogalmazzam azt a véleményemet, miszerint az RMDSZ vezetése már 1990-ben „föladta” ezt a várost. Bár ne lenne igazam…
Vincze GĂĄbor
(A szerző történész)
ErdĂŠlyi NaplĂł (KolozsvĂĄr)

2015. mĂĄrcius 12.

HĂĄrom magyar pĂĄrt, hĂĄrom megemlĂŠkezĂŠs a fekete mĂĄrciusrĂłl
Nem csak március 15-én, a magyar szabadságharc kitörésének napján nem tudnak együtt ünnepelni a romániai magyar pártok marosvásárhelyi vezetői, a város huszonöt évvel ezelőtti tragikus eseményeire is külön-külön emlékeznek meg.
Hiába próbálkozott egy pártok fölötti, „ökuménikus” megemlékezés javaslatával, Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti fekete március egyik főszereplője és áldozata, ötlete nem aratott sikert a romániai magyar politikai alakulatok sorában. Kezdeményezését csak a néppárt civil szervezete, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) karolta föl, mely negyed évszázaddal a „hodáki betörés” után, március 19-én egész napos rendezvénnyel tiszteleg az áldozatok előtt. A csütörtöki eseménysorozat délelőtt fél 11-kor, a marosszentgyörgyi római katolikus templomban kezdődik.
Délután 5 órakor a marosvásárhelyi magyarság huszonöt évvel ezelőtti, időközben elhunyt két vezéregyéniségének, Sütő András írónak és Jakabffy Attila mérnök-tanárnak a sírját koszorúzzák meg a református temetőben. Ezt követően 6 órakor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban A balkánbajnok című filmet vetítik le, és bemutatják Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének a legújabb, bővített kiadását.
„Sajnálom, hogy még egy ilyen alkalommal sem lehet visszaállítani az 1990-es magyar összefogást, pedig igazán felemelő lett volna, ha együtt tudunk emlékezni. Smaranda Enache és a Pro Európa Liga hajlandó lett volna egy román-magyar kerekasztal-beszélgetést szervezni, ahol helyi és bukaresti értelmiségiek ültek volna, de sem az RMDSZ, sem az MPP nem volt vevő az ötletünkre” – panaszolta el szerkesztőségünknek Kincses.
Az MPP adja meg a hangot
A fekete március emlékének szánt első rendezvényre már e hét végén sor kerül. Szombaton délelőtt 10 órától, a Kultúrpalota kistermében Negyed évszázad címmel szervez konferenciát az MPP politikai háttérintézménye, az Orbán Balázs Akadémia. A rendezvényen a polgáriak és meghívottjaik olyan kérdésekre keresik a választ, mint: hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? Miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni? Vitaindítónak a szervezők a Yorick Stúdió 20/20-as című színházi produkciójából készült felvételeket szánták. Résztvevők: a civil szféra részéről Novák Zoltán és László Márton történészek illetve Gagyi József egyetemi tanár, míg a politikumot Kovács Péter és Biró Zsolt képviseli.
Az RMDSZ ragaszkodik a hagyomĂĄnyĂĄhoz
Az RMDSZ és a Bernády György Közművelődési Alapítvány ragaszkodik a több mint másfél évtizedes hagyományhoz. A Borbély László politikai alelnök által vezetett háttérszervezet évente megszervezi azt a kisebbségi szemináriumát, amelynek középpontjában a romániai nemzeti csoportok együttélése áll. Az idén március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19-20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szerveznek kerekasztal beszélgetést, melynek résztvevői szintén Novák Zoltán és László Márton, valamint Soós Zoltán múzeumigazgató, Gabriel Andreescu és Vasile Cernat egyetemi oktatók. A szervezők ugyanakkor számítanak Moca Rudolf, a Marosvásárhelyi Rádió roma nyelvű műsorának szerkesztőjének, a RomoSapiens Egyesület elnökének, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának, volt miniszterelnöknek, valamint az RMDSZ több politikusának a jelenlétére.
Szucher Ervin
SzĂŠkelyhon.ro

2015. mĂĄrcius 15.

GĂśrgetni a fekete mĂĄrcius terhĂŠt
Hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? – különösképpen erre a két kérdésre próbáltak választ találni a Negyed évszázad címet viselő szeminárium résztvevői, melyet a hét végén az Orbán Balázs Akadémia szervezett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.
A szervező Magyar Polgári Párt háttérintézményének számító Orbán Balázs Akadémia megvallott célja egy olyan fórumot teremteni, melynek keretében a legérintettebbekkel, a város lakóival, a felnövekvő új nemzedék tagjaival közösen keressen választ a negyed évszázad után megfogalmazódó kérdésekre. A célkitűzés részben sikerült: meglepően kevés érdeklődőt vonzott az egyébként színvonalas szeminárium, melynek vitaindítójául a Yorick Stúdió számos díjat elnyert20/20 című magyar-román színházi előadása szolgált.
Az Etnikai interferencia vagy egymás melletti békés élés? címet viselő kerekasztal-beszélgetés során Szucher Ervin újságíró illetve meghívottjai, Novák Zoltán és László Márton történészek valamint Gagyi József egyetemi tanár olyan témákat feszegettek, mint az etnikai térkép átrajzolásával járó, 1960-as, 70-es évekbeli erőszakos iparosítás, a huszonöt éve tartó túletnicizált átmenet vagy a sokat vitatott multikulturalitás kérdése. Mindhárom meghívott úgy vélte, a város negyed évszázad után sem heverte ki teljesen 1990 márciusának traumáit. Ezen túl a többségi nemzet mindmáig a másik kiszorításában látja az etnikai kérdés megoldását – fejtette ki László Márton. Ez egy 1848-ban beindult folyamat, ami Trianon után fokozódott. A szovjet parancsra létrehozott Magyar Autonóm Tartomány is csak afféle porhintés volt, egy nagy illúzió – vonta le a következtetést Gagyi József, a Sapientia oktatója. Elhangzott az is: a politikum nem teljesen érdekelt a kisebbségi kérdés megoldásában; választások előtt mindkét félnek jól jön a téma felmelegítése.
Arra a kérdésre, hogy milyen multikulturalizmust akar vagy inkább képes elfogadni a magyarság, illetve az etnikai interferencia vagy az egymás melletti békés élés a megfelelőbb, a megszólaltattak úgy vélték, Marosvásárhelyen két, egymással párhuzamos társadalom létezik. Ahhoz, hogy erős lábon álljon a magyarság, saját intézményhálózatra volna szüksége – jelentette ki Novák Zoltán, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy bizonyos területeken nincs szükség az együttműködésre a többségiekkel.
Néhány apró és langyos fricskát leszámítva a második panel, amelynek keretében Kovács Péter és Biró Zsolt ült Kiss Csaba rádiós újságíró asztalához, baráti hangnemű beszélgetésre sikeredett. Mind a meghívott, az RMDSZ főtitkára, mind a házigazda, az MPP országos elnöke rendkívül visszafogottnak bizonyult, mintha mindketten arra törekedtek volna, hogy ne ártsanak a két párt közötti viszonylag új és törékeny békének. Biró üdvözölte Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök ötletét, miszerint a 2016-os helyhatósági megmérettetéseket még az idén tavasszal előválasztások előzzék meg. Kovács Péter, aki szerint kisebbségi helyzetben luxusnak számít a többpárti rendszer, beismerte, hogy az MPP és a néppárt létrejöttében az RMDSZ-nek is megvan a maga felelőssége. „Természetesnek tartom, hogy Gyergyószentmiklósnak MPP-s polgármestere legyen, hisz a jelenlegi elöljárónak két bűnrossz RMDSZ-es elődje volt” – jelentette ki. A két pártvezető abban is egyetértett, hogy Marosvásárhelyen rendkívül nehéz lesz Dorin Floreát kibillenteni a polgármesteri székből, hisz egy roppant ravasz politikus, aki tudja, miként kell a maga javára fordítani a magyar szavazók egy részét.
SzĂŠkelyhon.ro

2015. mĂĄrcius 16.

Negyed ĂŠvszĂĄzad
MPP-rendezvĂŠnyek a magyar szabadsĂĄg napjĂĄra
Negyed évszázad címmel szervezett konferenciát szombaton az Orbán Balázs Akadémia, a Magyar Polgári Párt politikai háttérintézménye. A Kultúrpalota kistermében sorra került eseményen arra keresték a választ, hogy hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, meddig görgetjük a fekete március hagyatékát, miként tehetjük önmagunk számára szerethetővé azt a várost, amelyben napról napra teret veszítünk, illetve milyen multikulturalizmust szeretnénk, vagy milyen multikulturalizmussal tudunk megbékélni?
Délután 6 órától a Maros Művészegyüttes kövesdombi előadótermében gálaestre került sor. Az érdeklődők a Háromszék táncegyüttes Gábor Áron című táncjátékát láthatták. A gálaműsor keretében könyvjutalomban részesítették az MPP által meghirdetett irodalmi páyázat nyerteseit. Ünnepi beszédet mondott Bíró Zsolt, az MPP elnöke, Magyarország csíkszeredai nagykövete tolmácsolta Orbán Viktor miniszterelnök üzenetét. Az előadást követően állófogadásra került sor.
Etnikai interferencia vagy bĂŠkĂŠs egymĂĄs mellett ĂŠlĂŠs?
A délelőtti ülésszakon vitaindítóként részletet mutattak be a 20/20 című színházi előadásból, majd Szucher Ervin újságíró és vendégei, Novák Zoltán és László Márton történészek, illetve Gagyi József egyetemi tanár a fentiek mellett arról vitázott, hogy mennyire vetette vissza Marosvásárhelyt 1990 fekete márciusa, mennyire tett jót vagy rosszat a városnak az 1960-as, '70-es évekbeli ipari fejlesztés, meddig tarthat a túletnicizált 25 esztendős átmenet?
A szeminárium második részében Kiss Csaba rádiós szerkesztő vendége Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára és Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke volt, akik generációváltás = szemléletváltás?, az etnikai pártok létjogosultságáról és szerepéről, a politikai pluralizmus korlátairól értekeztek.
Kovács Péter a Népújságnak elmondta, fontosnak tartotta eljönni a Magyar Polgári Párt rendezvényére, hiszen az elmúlt évben az MPP és az RMDSZ között folyamatos közös munka, közös gondolkodás alakult ki. – Az európai parlamenti választásokat megelőzően már a választási programunkat velük együtt dolgoztuk ki, az autonómiatervezet kapcsán is van egy közös munkacsoportunk, együtt dolgozunk európai uniós szinten is a FUEN-ben, az Európai Nemzetek Föderatív Uniójában. Úgy gondolom, az ilyen jellegű beszélgetéseknek, műhelymunkáknak helyük van. Az RMDSZ és az MPP között egészséges együttműködés, mellérendeléses viszony van, és az ilyen jellegű beszélgetések is ide tartoznak.
EgyĂźtt a lehetetlen is lehetsĂŠges?
A gálaesten tartott ünnepi beszédében Bíró Zsolt Kölcsey Ferenc intelmét idézte – "Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges" –, arra figyelmeztetve, hogy veszélyes a "megosztósdi", mert közben megfeledkezünk legfontosabb dolgainkról. Így aztán negyedszázaddal a rendszerváltás után sincs megoldva az erdélyi magyarság helyzete: "őshonos magyar közösségünktől megtagadják az önrendelkezés legelemibb formáit, csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, és még az ország alkotmánya által szavatolt gyülekezési és véleménynyilvánítási jogunk gyakorlásában is korlátozni próbálnak bennünket!" – mondta az MPP elnöke, majd figyelmeztetett: "Nem egymást kell legyőznünk, kicsinyes érdekeinkre hivatkozva, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amely, nem tudni, milyen gondolatoktól vezérelve, félelemből vagy éppen bűntudatból táplálkozva akarja elvitatni jogunkat a szülőföldünktől, anyanyelvünktől, de még az egyszerű hétköznapjainktól is. Ezzel az erővel szemben külön-külön gyengék vagyunk, de együtt legyőzhetjük!"
Nem ĂŠrdekkĂśzĂśssĂŠg, ĂŠrtĂŠkkĂśzĂśssĂŠg!
Bíró Zsolt elmondta, hogy huszonöt év mérlegéről beszélgettek délelőtt a Kultúrpalotában egy konferencián, és 25 év legszomorúbb mérlege a félmillió magyar hiánya. "Ilyen körülmények között újra kell értékelnünk sok mindent a szórványban és Székelyföldön vagy a Partiumban és Belső-Erdélyben éppúgy, mint Marosvásárhelyen. Újra kell értékelnünk dolgainkat, mert negyed évszázad után más a helyzet, mint 1990-ben. Mélyről indultunk, de 25 év után nem vigasztalódhatunk azzal a marosvásárhelyi magyar orvosképzés megoldatlan helyzete kapcsán, hogy van Bolyai iskolánk, amint azt sem mondhatjuk, hogy magyar orvosi nélkül a Bolyai sem ér semmit.
Mára szertefoszlani tűnnek az uniós intézményrendszerbe vetett reményeink, de itt sem mondható, hogy attól, hogy Európa érzéketlen és kettős mércét alkalmaz, lemondanánk a szabad közlekedésről vagy a vámunióról. És más a helyzet hála Istennek a nemzetpolitikában is, hiszen az Antall József által kimondott mondattól eljutottunk a nemzet közjogi egyesítéséig. Ma már Kárpát hazában gondolkodhat a Kárpát-medence magyarsága" – jelentette ki.
Új helyzet van, ehhez kell igazodni
Nemzetpolitikai szempontból nem elég csak kritizálni, de nem elég csupán elmélkedni sem. Tenni kell! Bírálat helyett építő kritika, elmélkedés helyett elméletek szükséges. Ez a felelős ellenzék feladata – mondta a továbbiakban az MPP elnöke. "A mi programunk címe: Az emberek pártján, a magyar emberek pártján! Keresni kell a közös cselekvés és a közös fellépés lehetőségét azokkal, akik azt hirdetik, hogy minden magyar számít! Nem számító magyarok kell legyünk, hanem felelős magyarok, és akkor minden magyar nyer!" – zárta beszédét Bíró Zsolt.
MĂłzes Edith
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2015. mĂĄrcius 16.

MarosvĂĄsĂĄrhely nem heverte ki a traumĂĄt
Hol tart az erdélyi magyarság és Marosvásárhely 25 évvel a kommunista diktatúra bukását követően, és meddig görgetjük a fekete március hagyatékát? – különösképpen erre a két kérdésre próbáltak választ találni a Negyed évszázad címet viselő szeminárium résztvevői, melyet a hétvégén az Orbán Balázs Akadémia szervezett a marosvásárhelyi Kultúrpalotában.
A szervező Magyar Polgári Párt háttérintézményének számító akadémia megvallott célja egy olyan fórumot teremteni, aminek keretében a legérintettebbekkel, a város lakóival, a felnövekvő új nemzedék tagjaival közösen keressen választ a negyed évszázad után megfogalmazódó kérdésekre.
A célkitűzés csak részben sikerült, meglepően kevés érdeklődőt vonzott az egyébként színvonalas szeminárium, amelynek vitaindítójául a Yorick Stúdió számos díjat elnyert 20/20 című, magyar–román színházi előadása szolgált.
MindmĂĄig kiszorĂ­tĂłsdi
Az Etnikai interferencia vagy egymás melletti békés élés? címet viselő kerekasztal-beszélgetés során lapunk munkatársa, Szucher Ervin újságíró, illetve meghívottjai, Novák Zoltán és László Márton történész, valamint Gagyi József egyetemi tanár olyan témákat feszegetett, mint az etnikai térkép átrajzolásával járó, 1960–70-es évekbeli erőszakos iparosítás, a huszonöt éve tartó túletnicizált átmenet vagy a sokat vitatott multikulturalitás kérdése.
Mindhárom meghívott úgy vélte, a város negyed évszázad után sem heverte ki teljesen 1990 márciusának traumáit. Ezen túlmenően a többségi nemzet mindmáig a másik kiszorításában látja az etnikai kérdés megoldását – fejtette ki László Márton.
Ez egy 1848-ban beindult folyamat, ami Trianon után fokozódott. A szovjet parancsra létrehozott Magyar Autonóm Tartomány is csak afféle porhintés volt, egy nagy illúzió – vonta le a következtetést Gagyi József, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatója. Elhangzott az is: a politikum nem teljesen érdekelt a kisebbségi kérdés megoldásában – választások előtt mindkét félnek jól jön a téma felmelegítése.
Arra a kérdésre, hogy milyen multikulturalizmust akar vagy inkább képes elfogadni a magyarság, illetve az etnikai interferencia vagy az egymás melletti békés élés a megfelelőbb, a megszólaltattak úgy vélték, Marosvásárhelyen két, egymással párhuzamos társadalom létezik. „Ahhoz, hogy erős lábon álljon a magyarság, saját intézményhálózatra volna szüksége” – jelentette ki Novák Zoltán, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy bizonyos területeken nincs szükség az együttműködésre a többségiekkel.
Egy asztalnĂĄl BirĂł Zsolt ĂŠs KovĂĄcs PĂŠter
Néhány apró és langyos fricskát leszámítva, a második panel, amelynek keretében Kovács Péter és Biró Zsolt ült Kiss Csaba rádiós újságíró asztalához, baráti hangnemű beszélgetésre sikeredett. Mind a meghívott, az RMDSZ főtitkára, mind a házigazda, az MPP elnöke rendkívül visszafogottnak bizonyult, mintha mindketten arra törekedtek volna, hogy ne ártsanak a két párt közötti, viszonylag új és törékeny békének.
Biró üdvözölte Brassai Zsombornak, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének ötletét, miszerint a 2016-os helyhatósági megmérettetéseket még idén tavasszal előválasztások előzzék meg. Kovács Péter, aki szerint kisebbségi helyzetben luxusnak számít a többpárti rendszer, beismerte, hogy az MPP és a néppárt létrejöttében az RMDSZ-nek is megvan a maga felelőssége.
„Természetesnek tartom, hogy Gyergyószentmiklósnak MPP-s polgármestere legyen, hisz a jelenlegi elöljárónak két bűnrossz RMDSZ-es elődje volt” – jelentette ki. A két pártvezető abban is egyetértett, hogy Marosvásárhelyen rendkívül nehéz lesz Dorin Floreát leváltani, hisz egy roppant ravasz politikus, aki tudja, miként kell a maga javára fordítani a magyar szavazók egy részét.
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2015. mĂĄrcius 19.

MarosvĂĄsĂĄrhely fekete mĂĄrciusĂĄra emlĂŠkeznek
Több helyszínen, különböző politikai alakulatok és civil szervezetek szervezésében emlékeznek Marosvásárhelyen a következő napokban a fekete márciusra a pogrom 25. évfordulóján.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd, a huszonöt évvel ezelőtti események egyik szenvedő alanya szervezésében csütörtökön fél 11-től ökumenikus istentiszteletet tartanak a marosszentgyörgyi római katolikus templomban, 17 órától pedig Sütő András és Jakabffy Attila marosvásárhelyi sírjánál, a református temetőben koszorúznak. Az eseménysorozat 18 órakor, az Ariel Ifjúsági- és Gyermekszínházban zárul. Itt a Fehér januártól a fekete márciusig című filmet vetítik le, majd bemutatják Kincses Előd Fekete március című könyvének bővített kiadását. A kötetet és szerzőjét Boris Kálnoky, a Die Welt újságírója méltatja, beszédet mond Tőkés László EP-képviselő és Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete.
Az RMDSZ és háttérszervezete, a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 20-án, pénteken 1990–2015. március 19–20. – Visszatekintés és jövőkép címmel szervez kerekasztal-beszélgetést.
A 10 órakor kezdődő szemináriumon olyan elismert történészek értékelik a 25 évvel ezelőtti eseményeket, mint Novák Zoltán és László Márton, a fekete március eseményeinek történeti feltárására törekvő, A szabadság terhe című könyv szerzői, Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Gabriel Andreescu, a SNSPA Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem történelem szakának egyetemi oktatója és Vasile Cernat, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója.
A rendezvĂŠnyen a civil tĂĄrsadalom ĂŠs politikai ĂŠlet jeles szemĂŠlyisĂŠgei is felszĂłlalnak: Emil Constantinescu, RomĂĄnia volt elnĂśke, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga elnĂśke, Alina Nelega, a MarosvĂĄsĂĄrhelyi Nemzeti SzĂ­nhĂĄz mĹąvĂŠszeti igazgatĂłja, MarkĂł BĂŠla, az RMDSZ volt elnĂśke, KirĂĄly IstvĂĄn, KolozsvĂĄry ZoltĂĄn ĂŠs mĂĄsok.
A beszélgetés célja közös, befogadó identitás kialakítása, a gyűlöletbeszéd és a szélsőséges megnyilvánulások elleni együttes fellépés, hiszen, a szervezők meglátása szerint ezen magatartásformák csak ártani tudnak egy olyan multikulturális városnak, mint Marosvásárhely.
17 órától az alapítvány székhelyén a marosvásárhelyi eseményeket feldolgozó Fehér Könyv bővített, második kiadásának bemutatására is sor kerül, amelyet az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítás és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövid változatának levetítése követ majd. A helyi és a megyei önkormányzat közös rendezvényen eleveníti fel a tragikus eseményeket.
Pénteken, március 20-án 13 órától a Kultúrpalota Tükörtermében Identitás, etnicitás, etnocentrizmus, nacionalizmus az Európai Unió jelenlegi kontextusában címmel szervez konferenciát, amelynek tíz meghívott előadója közül mindössze Eckstein-Kovács Péter kolozsvári ügyvéd-politikus képviseli az erdélyi magyarságot.
SzabadtĂŠri kiĂĄllĂ­tĂĄs SzĂŠkelyudvarhelyen
A forradalomtól fekete márciusig című szabadtéri kiállítással emlékezik az 1989-es forradalomra és az 1990-es marosvásárhelyi márciusi eseményekre a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal, a Haáz Rezső Múzeum és az Areopolisz Egyesület. A tárlatot vasárnap, március 22-én 12 órakor nyitják meg a székelyudvarhelyi Márton Áron téren. A pannós kiállítást Kápolnási Zsolt és dr. Gidó Csaba történész állította össze Balázs Attila, Balázs Ferenc, id. Csedő Attila, Szabó Károly és Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi, valamint Ábrahám Zoltán és Vajda György marosvásárhelyi fényképészek archív felvételeiből. A kiállítást Novák Károly történész méltatja, majd megkoszorúzzák a művelődési ház melletti Sütő András-szobrot. Beszédet mond Lőrincz György író.
Riportok, sorozat az ETV-ben
A marosvásárhelyi tragikus eseményekre reflektál a héten az Erdélyi Magyar Televízió több műsora is. A Híradó a szerdán kezdődött sorozatban emlékezik a konfliktusra, történészek, értelmiségiek, politikusok közreműködésével. Csütörtökön 21.30-tól a témába illő Holtpont című riportfilmet láthatják a nézők. Március 24-én a Metszet című magazin is a marosvásárhelyi szomorú eseményekkel foglalkozik.
Szucher Ervin
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2015. mĂĄrcius 22.

FehĂŠr kĂśnyv a fekete mĂĄrciusrĂłl
Nem lehet úgy kiejteni Marosvásárhelyen azt, hogy március 20-a, hogy mindannyian ne azokra az 1990-es tragikus eseményekre gondoljunk. Erről szólt a péntek esti megemlékezés a Bernády Házban, a Fehér könyv második kiadásának ismertetésével és a Marosvásárhely fekete márciusa című film rövidített változatának bemutatójával.
Az 1990. március 19-ei pogrom átélői, az RMDSZ volt székházának padlására szorult áldozatok, a Fehér könyv szerzői és szerkesztői, a 12 órás film készítői, a március 20-án, Marosvásárhely főterén készült fényképfelvételek fotósai, érdeklődők, megemlékezők töltötték meg a Bernády Házat péntek este. Bevezetőképpen Ritziu Ilka Krisztina két kesergőt adott elő, majd Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, házigazda köszöntötte a jelenlevőket és beszélt arról, hogy nekünk, marosvásárhelyieknek mit is jelentett és a mai napig mit jelent a fekete márciusként elhíresült tragikus eseménysorozat.
Míg délelőtt román nyelvű kerekasztal-beszélgetésnek adott otthont a Bernády Ház, ahol román és magyar történészek, közéleti szereplők, a civil szféra meghatározó személyiségei beszélgettek a történtekről, annak előzményeiről és következményeiről, délután a megemlékezés helyszíne volt a kulturális központ.
A délelőtti órákban Novák Zoltán, László Márton, Soós Zoltán, Gabriel Andreescu, Vasile Cernat történészek, Emil Constantinescu volt államelnök, Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla, az RMDSZ volt szövetségi elnöke, Káli Király István, Kolozsváry Zoltán volt városi képviselők, az események szemtanúi beszélgettek, és mindannyian egyetértettek abban, hogy csakis közösen lehet Marosvásárhelyt erős kulturális várossá, multikulturális központtá tenni, magyarok és románok együttes erővel érhetik ezt el.
A Fehér könyv második, bővített kiadásának bemutatóján Gálfalvi György szerkesztő, a Látó szépirodalmi folyóirat volt főszerkesztője beszélt arról, hogy hogyan született meg a kötet a márciusi események első évfordulójára. Szomorú könyvnek nevezte a kötetet, amelyet szomorú szívvel mutat be – mondta, majd személyes vallomással folytatta, saját élményeit, érzéseit osztotta meg a közönséggel. A hivatalos dokumentumok hamis állításaira hívta fel a figyelmet Káli Király István szerkesztő, a könyv egyik szerzője, aki 1990. március 19-én ott volt 78 másik társával a padláson, akit lent a feldühödött tömeg várt és botokkal ütlegelt. Mind a hetvennyolcan aláírták nevüket a Fehér könyvbe, annak első kiadásába, mondta, de egy óvatlan pillanatban, amikor elfordult, azt valaki ellopta tőle. Ezért is, de nem csak, nagyon értékes az a könyv, amely remélhetőleg egyszer visszajut hozzá – fogalmazott Káli
VĂŠgĂźl TĂłfalvi ZoltĂĄn ĂźzenetĂŠt tolmĂĄcsolta BorbĂŠly LĂĄszlĂł. A tĂśrtĂŠnĂŠsz, nyugalmazott ĂşjsĂĄgĂ­rĂł, meg szeretnĂŠ Ă­rni a mĂĄrciusi esemĂŠnyeket kivĂĄltĂł folyamat tĂśrtĂŠnetĂŠt is.
A tizenkét órás Marosvásárhely fekete márciusa című film egyórás, rövidített változatát is levetítették a Bernády Házban, ahol a Bálint Zsigmond, Both Gyula, Vajda György, Haragos Zoltán, Kucsera Jenő és néhány ismeretlen személy fényképfelvételeiből nyílt kiállítást is bemutatták.
Antal Erika
SzĂŠkelyhon.ro

2015. mĂĄrcius 23.

Visszatekintés és jövőkép
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ pénteken szervezett szemináriumot a 25 évvel ezelőtti véres márciusi események emlékére. A kerekasztal-beszélgetésen jelen volt Emil Constantinescu, Románia volt elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Alina Nelega, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti igazgatója, Markó Béla szenátor, az RMDSZ volt elnöke, Frunda György miniszterelnöki tanácsos, Novák Zoltán és László Márton, A szabadság terhe című könyv szerzői, Sorin Rusu színikritikus, Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Vasile Cernat, a Petru Maior Egyetem előadótanára, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, illetve Káli Király István, Gálfalvi György, Kolozsváry Zoltán és Gáspár Sándor, a 25 évvel ezelőtti véres események résztvevői.
Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke szerint 25 év elteltével eljött az ideje, hogy új lapot kezdjünk a romániai magyarság és a román társadalom együttélésével kapcsolatban. A szemináriumon részt vevő magyar és román személyiségek egyetértettek abban, hogy a különböző nemzeti közösségeknek közeledniük kell egymáshoz, jobban meg kell ismerniük egymás kultúráját, gondolkodásmódját. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy Marosvásárhely modern város legyen, valóban befogadó társadalommal. Mint mondta, a legsúlyosabb hiba, amit Marosvásárhely és az ország lakossága elkövethet a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi események kapcsán, a felejtés. Mielőbb fel kell fedni a pogromkísérlet értelmi szerzőinek kilétét, az igazságszolgáltatásnak mindent meg kell tennie, hogy a konfliktus kitervelői és manipulálói feleljenek tetteikért.
Románia a korrupció hálójában vergődik
Emil Constantinescu szerint az ultranacionalista, szélsőséges retorika csak rövid távon működhet, ám hosszú távon garantált a kudarc. – Bárhol megfordultam a világban, mindenhol azt kérdezték tőlem, hogyan valósult meg a románok és a magyarok közötti megbékélés a kilencvenes évek eseményei után. – Úgy gondolom, döntő szerepe volt ebben a ’90-es évek után kialakult értelmiségi elitnek, amelynek sikerült megakadályoznia a szélsőséges retorika terjedését. Ma mind Romániának, mind Magyarországnak, de az egész Európai Uniónak is az a legnagyobb problémája, hogy nincs átfogó történelmi projektje. Az EU-nak azért vannak problémái, mert bürokratikus struktúrává vált. Hiányoznak a közös projektek, a közös sikerélmények, amelyek összekötnének minket – mondta egyebek között, hozzátéve, hogy a romániai kisebbségnek és a többségi társadalomnak is közös projektekre lenne szüksége. Jelen pillanatban Romániának, amely a korrupció hálójában vergődik, morális forradalomra lenne szüksége – állapította meg Constantinescu.
AggasztĂł a demokrĂĄcia ĂĄllapota
Markó Béla szerint az 1990 márciusában történtek azt mutatják, hogy Romániában sokan, főként a régi rendszer emberei, abban voltak érdekeltek, hogy az etnikai kérdést, a román–magyar viszonyt konfliktusos útra tereljék: az volt a cél, hogy egyszer és mindenkorra gátat vessenek a romániai magyarság jogköveteléseinek, annak, hogy a közösség a többséggel egyenlő jogokat vívjon ki magának. Azonban mégsem a konfliktus, hanem az etnikumközi párbeszéd érvényesült. Kijelentette: 1996 történelmi pillanat volt az ország és a magyarság számára, amikor az akkor hatalomra kerülő jobboldali pártszövetség bevette az RMDSZ-t a kormányba. Ez olyan pozitív történelmi precedenst jelentett, amely hatással volt a román politikai élet további alakulására, és hat nehéz év után elkezdődhetett a nemzetiségi kérdés megoldásának folyamata. Nem ment könnyen, a Demokratikus Konvencióval közös együttműködés során is számos vita volt a kisebbségi jogok kapcsán, ám létezett szándék a román–magyar viszony rendezésére.
Markó ma kevésbé optimista a kisebbségi jogok és a demokrácia állapotát illetően, mint tíz évvel ezelőtt. Romániában jelenleg sorra megkérdőjeleződnek a demokratikus értékek és intézmények, általában aggasztó a demokrácia állapota, ez pedig kihat a kisebbség–többség viszonyára, a kisebbségek jogérvényesítési lehetőségeire.
DemokrĂĄcia demokratĂĄk nĂŠlkĂźl?
Smaranda Enache a civil társadalom szerepét emelte ki a román–magyar párbeszéd elindításában. Jó volt az együttélés a két nemzet között, mégis kirobbanhatott a konfliktus szikrája, mondta a márciusi eseményekről. Véleménye szerint a történészek és a szociológusok feladata az igazság kiderítése. A rendszerváltás után a civil szervezetek megalakulásával folytatódott az "igazi" forradalom. – Ma demokraták nélküli demokrácia van Romániában, és ennek a találkozónak az lehetne a célja, hogy újra mozgósítsuk a civil társadalmat, a demokrata politikusokat, hogy újraépítsük a valós demokráciát. Folytatni kell a párbeszédet, nem szabad helyet adni a szélsőségeseknek – mondta a Pro Európa Liga elnöke.
Frunda György szerint is előre kitervelt pogromkísérlet volt 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A Szekuritáté tenni akart valamit, és a legérzékenyebb pont a magyar kérdés volt. Arra is felhívta a figyelmet, hogy csak magyarokat és cigányokat ítéltek el az események után, a legsúlyosabb ítéletet pedig Cseresznyés Pál kapta, akinek éppen Emil Constantinescu kegyelmezett meg. Mint mondta, vannak az együttélésnek pozitív jelei, jobb a helyzet, mint 10-20 évvel ezelőtt, de a parlamentben még mindig nem sikerült elfogadtatni a magyar jogköveteléseket tartalmazó törvényeket, nem sikerült kiharcolni az autonómiát, nem fogadják el a magyarság szimbólumait, a törvények alkalmazásával is baj van, ezeket meg kell oldani.
Káli Király István a bizalmat emelte ki. Az egyéni és közösségi érzésekről, az előítéletekről, egyéni kálváriájáról szólva, amikor mondvacsinált indokokkal törölték a polgármesterjelölt-listáról, beszélt négy román barátjáról, akik azokban a napokban és években sokat segítették. Kijelentette: nem hisz a hivatalos dokumentumokban, nem hisz semmiféle hatalomban, de a négy barátjában ma is megbízik.
KolozsvĂĄry ZoltĂĄn a sajtĂł szerepĂŠre vilĂĄgĂ­tott rĂĄ. Kijelentette, fĂĄj neki, hogy az egyik marosvĂĄsĂĄrhelyi romĂĄn napilap ma is a magyargyĹąlĂślet szĂ­tĂĄsĂĄnak az eszkĂśze.
Karácsonyi Zsigmond szerint a magyarellenes uszítás nem vásárhelyi specifikum, országos jelenség. Példának az egyik kereskedelmi hírtelevízió március 15-i műsorát hozta fel, amikor a Kultúrpalota mellől "élőben" arról beszéltek, hogy a magyarok le akarták és le akarják választani Erdélyt Romániáról.
Sorin Rusu a színház példáját hozta fel, ahol a magyar és a román tagozat előadásait feliratozzák, nem azért, mintha nem értenék meg, hanem egymás iránti tiszteletből.
Külön konklúziókat nem fogalmaztak meg, de Emil Constantinescu szerint a pénteki volt a legszínvonalasabb szeminárium, amelyen ebben a témában részt vett. Véleménye szerint nem kell a kontextusból egy eseményt kiemelni, mert a fekete március sem volt egyedi eset. 25 év után el kellene kezdeni megírni az újkori történelmet. Ebben nagy a történészek felelőssége.
A délutáni program keretében bemutatták a márciusi események Fehér könyvét, majd az 1990. március 19., 20., 21-én készült képekből összeállított fotókiállítást nézhették meg az érdeklődők. A rendezvénysorozat filmvetítéssel ért véget Marosvásárhely fekete márciusáról.
MĂłzes Edith
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2015. mĂĄrcius 24.

Hogyan ĂŠs kiket nyomaszt a Fekete MĂĄrcius?
Vajon hogyan látja az operatőr, a történész és az író a vásárhelyi eseményeket egy negyedszázad múltán? Huszonöt esztendővel ezelőtt, ezekben a napokban, amikor még három hónap sem telt el azóta, hogy közelmúltunk történetének legsötétebb „aranykora” véget ért, ismét gyülekezni kezdtek a fellegek az erdélyi magyarság feje fölött. Alantas indulatok szabadultak el Marosvásárhelyen. Erre a történelminek nevezhető fordulópontra csak józanul, a tanulságok megjegyzésével szabad emlékezni és kell emlékeztetni.
A Ceauşescu-rezsim halálos szorításából az utolsó pillanatban és éppen csak megszabadult közösség fél évszázadnyi kényszerű várakozás után szerette volna minél hamarabb révbe érve látni mindazon természetes jogokat (anyanyelvű oktatás, anyanyelvhasználat a közéletben), amelyek hiányát oly sokáig sínylette. A sors azonban más forgatókönyvet tartogatott a számára. A négy évtizednyi elfojtás után nemcsak a szabadságvágy tört ki ellenállhatatlan erővel a romániai társadalomból. Így történhetett meg, hogy gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-botos megnyilvánulások formájában érkezett válasz.
Szükségszerű volt-e ez a végkifejlet? Lehetett volna-e másként? Diogenész szerint Szolón, amikor megkérdezték tőle, hogy az emberek miként követhetnék el a legkevesebb jogtalanságot, a következőt felelte: "Ha azok, akiket nem ért jogtalanság, épp úgy sértve éreznék magukat miatta, mint akiket jogtalanság ért". Vajon miért bizonyult járhatatlannak ez az út? És ha már az indulatok előtt gyengéknek bizonyultunk, elég erősek voltunk-e ahhoz, hogy utólag józanul és olyan mércével ítéljük meg a történteket, amelyet – legalábbis emberi fogalmak szerint – igazságosnak nevezhetünk? Az átélt szenvedés megtisztulást hozott-e, vagy újabb és még igazságtalanabb szenvedéseket?
Olyan kínzó kérdések ezek, amelyekre – bár elemzések, tanulmányok tucatjai születtek azóta – még mindig keressük a választ. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a marosvásárhelyi etnikai konfliktusnak nem volt igazi nyertese. Megnyomorított és megkeseredett emberek százai, ezrei hordozzák azóta is mindkét fél részéről azt a lelki ballasztot, ami egy ilyen esemény hosszú évtizedekig kitörölhetetlen velejárója. Az már a sors kegyetlen iróniájának tudható be, hogy a fel- és megoldás eszközeivel is ellátott bennünket. De rövidlátók módjára nem vesszük észre és nem használjuk ezeket. Mintha valami titokzatos erő folyton megbénítaná a lábainkat, hogy ne tudjunk az egyetlen járható útra lépni. Hogy előtte kipróbáljuk az összes járhatatlant…
Marosvásárhely „fekete márciusának” 25. évfordulóján nemcsak érdemes, de egyenesen ajánlott lenne mindent újra átgondolni. és nem a legerősebb ösztönnek – az egymásra mutogatásnak – engedelmeskedve, hanem a józan mérlegelést részesítve előnyben. Így talán lenne rá mód, hogy becsületes emberekként újra egymás szemébe nézve és egymásnak kezet nyújtva megtaláljuk a mindannyiunk számára üdvözítő megoldást. Nem tévesztve szem elől azt, amit Pál apostol írt az efezusiaknak címzett levelében: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban”. Úgy gondolom, hogy e soroknak nemcsak az Égei-tenger kisázsiai partvidékén, de a keresztény Európában is érdemes lenne érvényt szerezni.
Lakatos MihĂĄly
A Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében a fenti téma kapcsán 2015. március 25-én 18 órától Marosvásárhelyen, a Kövesdombi Unitárius Egyházközség előadótermében, illetve március 27-én 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók-termében kerül sor a „Fekete Március – 1990.” című rendezvényre. A rendezvényen Miholcsa Gyula filmrendező, Simó Márton író és László Márton történész beszélgetnek a negyedszázaddal ezelőtt lezajlott eseményekről. Miholcsa Gyula részleteket mutat be a 2010-ben készült „Marosvásárhely fekete márciusa” c. dokumentumfilmjéből, Simó Márton, aki feltehetőleg az első olyan író, aki szépirodalmi alkotásban is megörökítette az akkori eseményeket, a „bozgor” c. regénytrilógiájából olvas fel részleteket, míg László Márton, aki társszerzője a Novák Csaba Zoltán történésszel közösen 2012-ben a Pro Print Kiadónál megjelentetett „A szabadság terhe – Marosvásárhely, 1990. március 16-21.” c. kötetnek, a történész szemszögéből elemzi az eseményeket, azok következményeit és tanulságait.
SzĂŠkelyhon.ro

2015. mĂĄrcius 24.

Fehér könyv – dokumentum a jövőnek
Az 1990-es marosvásárhelyi események élő történelmünk szomorú fejezete. 25 év olyan távlat, ami már lehetővé teszi, hogy a történészek megpróbálják objektíven feltárni a valóságot, de még nem olyan nagy idő, hogy letisztuljanak az érzelmek. Egyéni, közösségi trauma volt, amely mind a magyarokon, mind a románokon igen hosszú ideig gyógyulósebet ejtett. Marosvásárhely fejlődésére mind a mai napig kihat. Mert nem tudunk eltekinteni az akkor történtektől. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kötelességének tartotta megemlékezni a 25 évvel ezelőtti eseményekről. Március 20-án délelőtt közéleti személyiségek beszélgettek az előzményekről, következményekről, délután pedig az események helyszínén készült fotókból nyílt kiállítás. Bemutatták a Fehér könyv újabb kiadását és levetítették Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című dokumentumfilmjének egy részletét.
Akik délután beléptek a Bernády Ház földszinti kiállítótermébe, újra felidézhették azokat a mozzanatokat, amelyek március 19–21. között történtek. Bálint Zsigmond, Both Gyula, Haragos Zoltán, Vajda György és "ismeretlen szerzők" fotói meséltek, főleg a csata utáni helyzetről, hiszen nem sokan tudtak az összetűzés alatt kattintani. A fényképek így is felkavaróak. S hogy ne csak a fotó, hanem az élő emlékezés is rögzüljön, nem sokkal a fekete márciust követően, 1991-ben jelent meg először a Püski Kiadó gondozásában a Fehér könyv, amely melegében összegyűjtötte a személyes emlékeket, helyszíni tudósításokat, rádió- és sajtódokumentumokat, fényképeket, amelyek azóta referenciaértékűek lettek a történészek számára. Az érdeklődés óriási volt, hiszen az összes városban lakót érintették a márciusi események, így a könyv már akkor, megjelenését követően hiánycikk lett. A 25. évforduló alkalmat teremtett arra, hogy újra kiadják. Ennek a kötetnek a bemutatójára került sor az alapítvány által szervezett rendezvényen. Először Borbély László, a Dr. Bernády György Alapítvány elnöke szólt a megjelentekhez. Elmondta, sok mindent beszélnek azóta, és sokféleképpen közelítik meg még ma is a történteket, az előzményeket mind a románok, mind a magyarok, de az biztos, hogy a marosvásárhelyi fekete március a régi hatalom kiszolgálóinak volt a szervezett akciója, amely a visszarendeződést szolgálta. Ma sem tudjuk, kik voltak a szervezők, a felbujtók, mert ezek még mindig a gazdasági, politikai elithez tartoznak, akik továbbra is többé-kevésbé a háttérből irányítják az ország dolgait. Ettől függetlenül nekünk kötelességünk emlékezni és emlékeztetni, minél több oldalról megvilágítani az eseményt, hogy a történészeknek legyen bőséges forrásuk ahhoz, hogy minél jobban megközelíthessék a valóságot – mondta többek között Borbély László, majd hozzátette, ezért vállalta fel a Bernády Alapítvány, hogy összegyűjti és megőrzi a fotókat, és támogatott két tehetséges fiatal történészt, Novák Zoltánt és László Mártont, aki kiadtak egy könyvet is.
Az újra megjelent Fehér könyvről Gálfalvi György nyugalmazott szerkesztő beszélt. Nehezen tudott megszólalni, mert sok személyes élmény fűzi elsősorban az első kötet megjelenéséhez. S bár bevallotta, nem volt itthon március 19–20-án, hiszen egy testvérvárosi kapcsolat ügyében jártak el Szegeden, a kötetbe kerültek mélyen megrázták. Bravúr volt az első kötet kiadása, hiszen alig kaptak Magyarországon is olyan könyvkiadót, amely felvállalta egy ilyen témájú könyv megjelentetését. Majd, az igazságkeresés buktatójaként, a kinyomtatott példányok behozatalának, terjesztésének kálváriájára is kitért. A második kötet szerkesztését is örömmel elvállalta, ugyanabból az indíttatásból, amiért az elsőt tette. A kötet az oral history élő tanúvallomása.
Káli Király István könyvkiadó sem tudott eltekinteni a személyes élményeitől, hiszen fiatal mérnökként már 1989 decemberétől az események közepében állt. Egyike volt azoknak, akik az RMDSZ volt székházának padlására szorultak a támadó románok elől. Akkor sem, most sem tud objektíven közelíteni mindahhoz, amit látott, hallott, átélt. S azt is elárulta, nagyon sok minden van, amit nem vetett papírra, mert úgy érzi, hogy nincs meg a kellő nyugalma, hogy távolságtartóan tudja leírni. Majd valamikor – ha a fennvaló is úgy akarja, mondta –, kiegészülhet a március 19–20-i történeti irodalom egy önvallomással, amiből még sok mindenre fény derül – mondta Káli Király István.
A bemutatót követően Miholcsa Gyula 11 órás dokumentumfilmjének mintegy másfél órás, rövidített változatát vetítették le, amely elsősorban az etnikai konfliktust kiváltó távoli és közeli okokra világított rá. A vetítést megelőzően többen – az 1990 márciusában padlásra szorultak közül – jelezték, van még mesélnivalójuk a történészeknek, s addig nem nyugszanak, ameddig nem derül ki, hogy kik voltak a szervezők. A történelmi kötet egyik szerzője, László Márton, több szemtanút is meghallgatott, és lejegyezte történeteiket, abban a reményben, hogy majd egyszer a sokféle megközelítés elvezet az események tisztázásához.
Miholcsa Gyula filmjét március 25-én délután 6 órától a marosvásárhelyi kövesdombi unitárius templomban láthatják újra az érdeklődők. Az emlékezés során beszélgetésre kerül sor az egykori marosvásárhelyi eseményekről Miholcsa Gyulávak, Simó Márton íróval, illetve László Márton történésszel. A filmvetítés mellett részletek hangzanak el Simó Márton Bozgor című regénytrilógiájából.
(erdĂŠlyi)
NĂŠpĂşjsĂĄg (MarosvĂĄsĂĄrhely)

2015. mĂĄrcius 30.

A rejtélyes katonatisztek és a győztesek (Marosvásárhely fekete márciusáról Sepsiszentgyörgyön)
Három nézőpontból – az író, a történész, az operatőr-dokumentumfilmrendező –, de nagyjából ugyanazok a következtetések hangzottak el pénteken este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának szervezésében zajló eseményen, amelyen Marosvásárhely fekete márciusát idézték fel.
Három hónappal azt követően, hogy véget ért a legsötétebb aranykor, megbukott a Ceauşescu-diktatúra, újabb gondokkal szembesült a romániai magyarság: a szabadságvágy mellett az indulatok is elszabadultak, az anyanyelvű iskolákért tartott gyertyás-könyves tüntetésre fejszés-baltás randalírozás volt a válasz, a Marosvásárhelyen 1990 márciusában történteknek pedig csak vesztesei vannak – vezette fel a beszélgetést a szervező intézmény vezetője, a házigazda Lakatos Mihály. Az eseményen részleteket vetítettek Miholcsa Gyula Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenegy órás dokumentumfilmjéből, Simó Márton székelyudvarhelyi író Bozgor című regénytrilógiájának a témához illő passzusaiból olvasott fel, László Márton történész pedig a Novák Csaba Zoltánnal közösen kiadott, A szabadság terhe című könyvében megjelent kutatásait ismertette. Miholcsa Gyula, a közszolgálati televízió magyar adásának munkatársa a vetítés felvezetőjében leszögezte: amint az a filmből is kiderül, helytelen nemzetiségi, etnikai konfliktusról beszélni a marosvásárhelyi események kapcsán, valójában szervezett támadás történt: Görgény-völgyi parasztokat leitattak, félrevezettek, felbujtottak és bevittek a városba, megmutatták, kiket kell támadni. Azért sem helyes etnikai konfliktusról beszélni, mert azzal a felelősséget a magyarokra és a románokra hárítanánk, és elterelnénk a figyelmet az igazi tettesekről – magyarázta Miholcsa Gyula. László Márton arra világított rá: megvoltak azok a történelmi előzmények, amelyekre hivatkozva fel lehetett korbácsolni az indulatokat, hiszen a román államépítés kizáró jellegű, nem számol más nemzetiségűekkel, így veszélyként élték meg a magyar közösségnek az anyanyelvű iskolahálózat visszaállítására vonatkozó kérelmét. Azt is leszögezte: egybehangzó vélemény, hogy a Securitate volt érdekelt a konfliktus kirobbantásában, március végén járt le ugyanis az a december végi változások során szabott három hónapos türelmi idő, amely alatt még kaptak fizetést a volt titkosszolgálat emberei, valamilyen módon tehát igazolniuk kellett, hogy az új rendszerben is szükség van a hírszerző szolgálatra. A magyar közösség követeléseit szeparatista veszélyként állították be, így igazolták munkájuk fontosságát.
Ezt a mára már egybehangzó véleményt azonban a történésznek bizonyítania kell, s minthogy a szekustisztek nem mondják el az igazságot, alternatív módszerekhez, vallomásokra, korabeli jelentésekre, dokumentumokra kénytelen hagyatkozni. Ezek tanulmányozása során derült ki többek között, hogy a hivatalos jelentésekben, a visszaemlékezésekben minduntalan felbukkannak bizonyos katonatisztek – aligha véletlenül, ugyanis a Securitatét december végén a hadsereg alárendeltségébe, kötelékébe helyezték át. A katonai egyenruha a 90-es évek elején presztízst, védelmet biztosíthatott a szekusoknak, akik egy hiteles intézmény egyenruhájában szervezkedhettek. Mint László Márton sorolta, a Görgény-völgyi parasztok visszaemlékezéseikben is katonatisztekről beszéltek, akik a március 19–20-i események előtt feltűntek falujukban, és jelezték: hamarosan szükség lesz rájuk. Továbbá a védelmi minisztériumnak a parlamenti vizsgálóbizottság számára készített jelentésében is szerepel: március 20-án délben katonatiszteket küldtek a Görgény völgyébe, a dokumentum szerint azért, hogy meggyőzzék az ott élőket, ne menjenek be Marosvásárhelyre. Feltevésüket – miszerint valójában szekusok voltak – megerősítik korábbi esetek is: résztvevők visszaemlékezései szerint bizonyos katonatiszti ruhát viselő egyének a katonai személyzettől eltérő módszereket alkalmazva emeltek ki a tömegből magyarokat, illetve igazoltatták őket.
Miholcsa Gyula azt hangsúlyozta: ha az utcai konfliktusban részt vevő magyarok és románok perspektívájából nézzük a dolgokat, győztesei nem voltak az eseményeknek. A magyarok a cigányok segédletével március 20-án visszaverték a támadókat, de a magyarság mégis vesztesként került ki a fekete márciusból. A halálos áldozatokon és a sérülteken túl sokak számára lelki megrázkódtatást jelentettek a történtek, sok magyar elvándorolt Marosvásárhelyről, nem lett egyhamar önálló Bolyai-iskola, magyar orvosi egyetem máig nincs, az etnikai mérleg átbillent a románok javára, ma ők adják a polgármestert is, hosszú időre megszűnt mindenféle kapcsolat a városban élő magyarok és románok között. Ugyanakkor vannak nyertesei a történteknek, ezek kilétére az események okait firtató különféle forgatókönyvekből lehet következtetni. Győzött például a Securitate, amely Román Hírszerző Szolgálat néven folytatta tevékenységét. Sikerült a hatalmat minden szinten átmenteni – a következőkben ugyanis azért sem lehetett volt szekusokat eltávolítani bizonyos funkciókból, mert mindenki azt kiáltotta: etnikai hovatartozása, románsága miatt váltanák le. Győztek a románok is: a magyarok elvándorlása nyomán munkahelyek ürültek meg, ők kerültek többségbe. Nyertesnek tekinthetők a választásokon taroló pártok, Ion Iliescuék. Továbbá az események Erdély fejlődésének visszaszorításához vezettek: az etnikai konfliktus hírére a nyugati befektetők elkerülték a térséget. Az is a forgatókönyvek egyike, hogy egy olyan időszakban, amikor a térségben országok bomlottak fel (Szovjetunió, Csehszlovákia stb.), az erdélyi románokat így uszították a magyarok ellen, nehogy véletlenül maguk is Erdély leválását kezdeményezzék – sorolta Miholcsa Gyula.
FarcĂĄdi Botond
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

2015. jĂşnius 5.

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanĂşk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jĂśttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
StratĂŠgia a beolvasztĂĄsra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
TĂłfalvi ZoltĂĄn
KrĂłnika (KolozsvĂĄr)

2015. szeptember 28.

KollektivizĂĄlĂĄs HĂĄromszĂŠken
Hatvanöt éve, szeptember 23-áról 24-ére virradó éjszaka hurcolták el a bő egy évvel korábban sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre szállított háromszéki földbirtokosokat a még távolabbi kényszerlakhelyre, a Duna-csatornához. Részleteket közlünk Márton László történész készülő könyvéből, amely korabeli dokumentumok alapján faluról falura rekonstruálja a háromszéki kollektivizálás történetét.
LĂĄzongĂĄs ĂŠs megtorlĂĄs
A szervezĂŠs
Románia más megyéihez hasonlóan 1949-ben Háromszéken is megkezdődött a kollektív gazdaságok megszervezése. A megyei párttitkár Tóth Géza, Luka László féltestvére helyismerettel rendelkezett, az iratok tanúsága szerint az ő kezében volt a megye vezetése, a közös gazdaságok szervezését is gyakorlatilag ő irányította. (...)
Az első kollektív gazdaságot Torján avatták fel 1949. augusztus 14-én; a szervezés folyamán az ottani állami gazdaság alkalmazottjainak egy részét átterelték a leendő gazdaságba. Ezt követően Angyaloson (1950. május 28.), s az ottanival párhuzamosan Lemhényben is közös gazdaságot alakítottak, ami presztízskérdés is volt: innen származott Luka László/Vasile Luca, akkor Központi Bizottság-tag és pénzügyminiszter – 1950. június 11-én avatták fel, stílszerűen róla nevezve el.
1950. jĂşniusĂĄban megvĂĄltozott az addigi, a kollektivizĂĄlĂĄssal szembeni viszonylag mĂŠrsĂŠkelt irĂĄnyvonal, 14-ĂŠn megyei pĂĄrtaktĂ­vaĂźlĂŠsen kritizĂĄltĂĄk a KovĂĄsza ĂŠs az Uzon jĂĄrĂĄsbeli pĂĄrtbizottsĂĄg tagjait, mert nem avattak fel mĂŠg egyetlen kollektĂ­v gazdasĂĄgot sem.
Tóth Géza és Tóth Ernő felkereste a kézdivásárhelyi járási pártbizottság titkárát, Ábrahám Sándort, aki elmondta, hogy Kézdi járásban miként szervezik a kollektív gazdaságokat: nyomásgyakorlást alkalmaznak, ha pedig ez nem használ, az ellenszegülőket a Milíciára vagy a Securitatéra hívatják, ahol odaadnak a fogvatartottnak egy alapszabályzatot tanulmányozni, és mindennap megkérdik, hogy mit tanult, egész addig, míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Ha gyereke van az iskolában, hazaküldik, elmagyarázva, hogy addig nem mehet vissza, míg az édesapja be nem lép. Ha valakinek valamilyen múltbeli kihágása volt, hívatják a Milíciára vagy a Securitatéra, és addig fenyegetik, míg kollektivista lesz belőle.
Ezután Tóth Ernő utasította Zsigmond János és Csákány Géza járási pártaktivistákat a komolyabb szervezőmunkára: „a szervezésnek mennie kell, csupán vér ne folyjék”, mondta nekik, ettől kezdve a Kovászna járási szervezés is nyomásgyakorló és erőszakos módszerekkel folyt.
Ennek eredményeképp az addig nehéz terepnek számító Háromszék megyében 1950. július 23-án egyszerre hét közös gazdaságot is sikerült avatni, elérvén – határidő előtt – a kitűzött tervet, a 14 kollektív létrehozását. Nagy Mihály megyei pártelsőtitkár közlése szerint megpróbáltak túlteljesíteni, ezért elkezdték további tíz szervezését, s a feszített munka nyomán augusztus végéig még hat kollektív gazdaságot avattak fel a megyében. (…)
Időközben azonban a robbanáspontig fokozódott a feszültség az erőszakos kollektivizálás miatt.
Feszültség Törvénytelenség, erőszak már az 1950. június 16-ai ülés előtt is történt. A kollektivizálás során a vidéki társadalomból elsősorban a nincstelenek és kis földterülettel rendelkezők álltak be legkönnyebben az új gazdaságba, mivel számukra új, felemelkedéssel kecsegtető lehetőség nyílott: a nincstelenek az alapszabályzatnak megfelelően 25–50 ár területet kaphattak saját használatra, és a kevés földterülettel vagy a megfelelő mezőgazdasági felszerelés hiányával küszködőknek pedig a gépesítés lehetősége és az állami támogatás ígérete jelenthetett előrelépést. De csak ezeknek a rétegeknek a belépése a leendő közös gazdaságba annak fenntarthatóságát is veszélyeztette a túl kevés földterületre jutó túl sok tag miatt. Így az az abszurd helyzet is előállt, hogy a propaganda szintjén a rendszer által vidéki szövetségesnek kikiáltott nincstelenek („agrárproletárok”) felvételét szórványosan akadályozták.
A gazdasági működőképesség biztosításáért valamikor 1950 tavaszán a Központi Bizottság mezőgazdasági ügyosztálya egy tervszámot is kitűzött: három hektár mezőgazdasági területnek kellett jutnia minden családra a kollektív gazdaság földjéből. A célszám eléréséért viszont a falu néhány tehetősebb gazdájának a földjét is meg kellett szerezniük. E gazdálkodók persze ellenálltak a beszervezésnek, hiszen nekik volt veszítenivalójuk, de a párthatározatok is tiltották ezt, mert e tehetős gazdálkodók a pártideológia szerint „kulákoknak”, tehát osztályellenségnek minősültek – ilyenkor kidobták a „befurakodót” a közösből.
Meg lehetett szerezni más módon is a kiszemelt gazda földterületét: gazdasági szabotázs vádjával bíróság elé állítani, majd mindenét, közte a földterületét is elkobozni – hiszen már a bíróságok is a pártutasítások végrehajtói voltak. És hogy ne zavarhassa meg az új gazdasági rend megvalósítását, az adott gazdát vagy pár hónap/év börtönbüntetésre ítélték, vagy megfenyegették, így az családostul, mindenét hátrahagyva elhagyta a kollektivizálandó falut.
Nem volt ez másként Háromszék megyében sem, de nem a falvankénti pár ember sorsa miatt vált robbanékonnyá a kollektivizálás miatt feszült hangulat – hiszen ugyanez történt a másik négy székely megyében is – a beszámolókból és pártvizsgálati anyagokból úgy tűnik, a Háromszék megyei pártvezetés és személyesen Tóth Géza téves helyzetértékelés és félreértelmezett/túlságosan fontosnak ítélt központi utasítás miatt rossz döntést hozott: az illető község teljes lakosságának kollektivizálása mellett döntöttek, és ezzel maguk ellen fordították az adott települések nagy részét adó kis- és középbirtokosokat. (...)
MegmozdulĂĄsok, megtorlĂĄs
A feszült helyzet még kiélezettebbé vált az erőszakos – és Háromszék megyében tömeges – kollektivizálás júliusi bein­dulásával. Az első, a sepsikilyéni július 24–25./augusztus 1-jei tüntetés akkor robbant ki, amikor kollektivizálással kap­csolatos megszorító intézkedés bevezetésére tömeg gyűlt össze, és még egy félreértelmezett hír is fokozta a rendszerellenes hangulatot. A második tüntetés Rétyen, 1950. augusztus 18./25-én szintén a kollektív gazdaság szervezése során történt, ezek – eddigi ismereteink alapján – egy-egy napig tartottak, és csak tüntetésre került sor. De a mikóújfalusi, 1950. augusztus 27-én kezdődött megmozdulás során már az erőszak határát súroló események zajlottak, és öt napig tartott.
Források tanúsága szerint a mikóújfalusi eseményt követően majdnem egy hónapon keresztül – a szeptember 22-ei megtorlásig – 18 helységben, majdnem mindenütt, ahol kollektív gazdaság alakult, kisebb-nagyobb lázongások törtek ki. Érdekesség, hogy még a hatalmi megtorlás után is kitört egy megmozdulás Fotosmartonoson szeptember 28-án.
A hatalom végül is egy központi akcióval 1950. szeptember 22-re virradó éjszaka csapott le ezekre a falvakra. Felbujtóknak a kulák minősítésű gazdákat tekintették, függetlenül attól, hogy részt vettek-e vagy sem a megmozdulásokban, így falvanként névjegyzéket állítottak össze róluk, és őket hurcolták el családjukkal együtt ezen az éjszakán.
Több helységben összecsapásra került sor a karhatalmi erők (Milícia, Securitate, hadsereg) és a gazdák elhurcolá­sát megakadályozni akaró helybeliek között, ennek során két helységben halálos áldozatai is voltak az összecsapásnak, Sepsi­gidófalván és Maksán két-két személyt lőtt le a karhatalom. László Márton
HĂĄromszĂŠk (SepsiszentgyĂśrgy)

lapozĂĄs: 1-30 | 31-60 | 61-83




(c) ErdĂŠlyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | MĂŠdiaajĂĄnlat | AdatvĂŠdelmi zĂĄradĂŠk