udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
183
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 181-183
Névmutató:
Márai Sándor
2009. április 29.
Április 28-én a Magyar Kulturális Intézettel közösen szervezett kulturális esttel zárta bukaresti útját az erdélyi unitárius egyház új vezetősége, akik bemutatkozni látogattak el a fővárosba. A múlt hónapban beiktatott Bálint-Benczédi Ferenc püspök a bukaresti egybegyűltekhez intézett köszöntőbeszédében röviden az erdélyi unitáriusok történetét elevenítette fel. Ezt követően Albert Júlia színművész Márai Sándor Sakk, illetve Titkos szám című művei alapján készült előadását láthatták a jelenlévők. /Szávuj Attila: Bukaresti híveihez látogatott az új unitárius püspök. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 29./2009. július 25.
A Magyarok Székelyföldi Társasága szervezésében június 24-29. között idén is sor került a már tízéves múltra visszatekintő Lármafa-találkozóra. A zarándokcsapat Székelyföldről indult, és kiegészült marosvásárhelyi, nyárádszeredai, cegőtelki, valamint a későbbiekben egy nyolctagú felvidéki csoporttal is. A zarándokút első állomása hagyományosan a Beszterce-Naszód megyei Cegőtelke volt. A cserhalmi emlékműnél a Szent László vezette kerlési (cserhalmi) csata legfontosabb momentumainak felidézése jelezte a zarándoklat kezdetét. A Lármafa zarándokutak legfőbb célja egyrészt a Szent László-kultusz felélesztése, ápolása, valamint olyan történelmi helyek felkeresése a Kárpát-medencében, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyarság aktív résztvevője és alakítója volt a térség történelmének, kultúrájának. Ugyanilyen fontos a nyelv szépségének és tisztaságának megóvása. Idei a résztvevők Kárpátalján, Felvidéken és Magyarországon kerestek fel olyan helyszíneket, melyek nagy fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc alakjához kötődnek, vagy történelmünk olyan jeles képviselőihez, mint pl. a híres egri várkapitány, Dobó István vagy Kossuth Lajos. Kárpátalján megálltak Tiszaújlakon, a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájának emlékére állított Turul emlékműnél. A munkácsi vár Zrínyi Ilonának, „Európa legbátrabb asszonyának” alakját idézi, aki 1685-től három évig irányította a vár védelmét. A vár udvarán méltó helyet kapott Petőfi Sándor mellszobra is, aki 1847 júliusában felkereste a munkácsi várat is. Szolyván lerótták kegyeletünket a sztálini terror idején ártatlanul elpusztult áldozatok előtt. A lágertemető helyén ma emlékpark van, több mint 12 ezer ember lelte itt halálát. Beregszászt a Rákóczi- szabadságharc bölcsőjének is lehet nevezni. Sok szép látnivalóban, lélekemelő élményben bővelkedett felvidéki utjuk is. A felvidéki Dobóruszka, a híres egri várkapitány, Dobó István szülőhelye. Nagyszelmencen 1946-ban kettévágták a községet, szögesdrótot húzva emberi életek, lelkek közé, elszakítva szülőt, gyermeket, rokont, jó barátot. Ez a szörnyű állapot 2005-től némileg enyhült a határátkelő létesítésével. Jártak II. Rákóczi Ferenc szülőhelyén, a borsi várkastélyban. A bölcsőtől a koporsóig, azaz a borsi várból a kassai Szent Erzsébet-székesegyházhoz mentek. A nagy fejedelem itt talált végső nyughelyet, amikor Konstantinápolyból hazahozták hamvait. Kassán voltak a híres „kassai polgár”, Márai Sándor emlékházánál is. Az anyaországban Vizsolyt és Tállyát keresték fel. /Borbély Mária: Lármafa-találkozó – 2009. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 24./2010. január 18.
Fennállásának húszéves évfordulóját ünnepelte Kolozsváron az RMDSZ
Annyi szépet és jót ránk hordtak itt, hogy csak győzzük a terhet – köszönte meg a hazai és határon túli vendégek méltató szavait Markó Béla az RMDSZ alapításának huszadik évfordulóján rendezett gálaesten.
Alapítói, egykori és jelenlegi tisztségviselői, valamint a történelmi magyar egyházak, a romániai, illetve magyarországi parlamenti pártok, és a Kárpát-medencei magyar szervezetek képviselőinek jelenlétében ünnepelte szombaton Kolozsváron fennállásának huszadik évfordulóját az RMDSZ. Nem volt véletlenszerű a helyszínválasztás, ugyanis 1990 januárjában éppen a kolozsvári Állami Magyar Színház épületében tartotta alakuló ülését a szövetség.
„Diktatúrát döntöttünk, demokráciát építettünk”
„Sokan felteszik ma a kérdést, hogy szükség volt-e létrehozni egy érdekvédelmi szövetséget abban a formában, ahogyan az 1989– 1990-ben létrejött. Sokan szerették volna azt látni, hogy több romániai magyar politikai csoportosulás jön létre akkor, majd rövid időn belül felmorzsolódik az országos politizálás színpadán. De nem így történt.
Az RMDSZ húsz éve a legstabilabb politikai csoportosulásnak mutatkozott és mutatkozik máig is: mi sem nevet, sem politikai programot nem cseréltünk fennállásunk óta” – mondta ünnepi beszédében Markó Béla. Az RMDSZ elnöke hozzátette: amellett, hogy az 1990 óta eltelt időszakban sikerült önálló magyar nyelven működő intézményeket létrehozni, helységnévtáblákat felállítani és javítani az útviszonyokon, a legfontosabb, amit fel tudnak mutatni, az a szövetség eszméje.
Mint elmondta, az 1989-es események és az elmúlt húsz év bebizonyította, hogy a magyar anyanyelvű kisebbség nélkül nem lehet sem diktatúrát megdönteni, sem demokráciát építeni.
Határtalan dicséretek
A hazai, valamint a határon túli politikai pártok vezetői egyaránt méltatták az RMDSZ húszéves tevékenységét. „Az RMDSZ mint párt is, de annak vezetői és tagjai is bizonyították helytállásukat a romániai politikai életben. Most, hogy ismét szerepet vállaltak a kormányzásban, el tudom mondani, hogy a politikai hatalom jó kezekben van Romániában. A Demokrata–Liberális Párt és RMDSZ közötti koalíció sikeres mandátumot ígér Romániának” – tolmácsolta Emil Boc miniszterelnök gondolatait Ioan Oltean, a PD-L alelnöke.
A parlamenti ellenzéket egyedül a Szociáldemokrata Párt (PSD) alelnöke, Cristian Diaconescu képviselte, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) küldöttének széke üresen maradt. A húszéves RMDSZ-t felvételről üdvözölte Joseph Daul, az Európai Néppárt európai parlamenti frakcióvezetője, majd Bajnai Gordon magyar miniszterelnök üdvözletét Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal szakállamtitkára tolmácsolta.
Megállapította: az RMDSZ nélkül nem beszélhetnénk ma magyar nyelvű intézményekről, magyar oktatásról, a magyar–román együttélés új korszakáról, közös kormányülésekről. Kasza József a vajdasági, Berényi József pedig a felvidéki magyar közösségek jókívánságait hozta el Kolozsvárra.
Intő szó Máraitól
Az ünnepi gálaest fénypontját az évfordulós emlékplakettek átadása jelentette: az RMDSZ vezetősége méltatta mindazokat az alapító, egykori és jelenlegi tisztségviselőket, közéleti személyiségeket, akik részt vállaltak az érdekvédelmi szövetség munkájában. Gyarmathy János marosvásárhelyi képzőművész alkotását bár a kolozsvári színpadon csupán húsz kiemelt személy vehette át, a kitüntetést 267 személynek ítélték oda.
„Úgy gondolom, hogy az RMDSZ valóban helytállt az elmúlt 20 évben, de mostanában egyre több szó esik az érdekvédelmi szövetség kapcsán a hatalomról, mint arról az emberjogi képviseletről, amit alakulásakor célul tűzött ki. Azt kívánom a mai RMDSZ-nek, hogy a hatalom szeretete ne győzze le a szerető haza hatalmát” – parafrazálta Márai Sándort az emlékplakettet átvevők nevében Cs. Gyimesi Éva.
Mit hoz a jövő?
A beszédet mondók többésge és a házigazda egyaránt megemlékezett az RMDSZ alapító nagyjairól, így az elhunyt Sütő Andrásról és Domokos Gézáról is, ám a jelenlevők nemcsak a múltba tekintgettek, hanem célokat is tűztek ki maguk elé. „Mára a romániai magyar kisebbség több joga is megvalósult ám még hátravan jó pár cél megvalósítása, így az önálló erdélyi magyar egyetem és a különböző autonómiák elérése” – mondta Markó Béla.
Az évforduló alkalmából megjelent az érdekvédelmi szervezet két kiadványa is: a Húszéves az RMDSZ című könyv a szövetség két évtizedes történetét, összes dokumentumát, egykori és mai tisztségviselőinek névjegyzékét foglalja egybe, az Évek és képek című kiadvány pedig közel 700 fotóban mutatja be a szövetség húszéves történetét megalakulásától napjainkig.
Sipos M. Zoltán. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)2010. január 26.
A marosvásárhelyi kultúra a magyar kultúrában
Ez volt a témája annak a kellemes hangulatú, jól szervezett, pörgő rendezvénynek, amelynek házigazdája a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület és az EMKE megyei szervezete volt szombaton délután a Kultúrpalota kistermében.
Marosvásárhely ékszeréről, amely a magyar szecessziós építészet remekei közé tartozik, a város és a megye épületeinek alapos és hűséges ismerője, Keresztes Gyula nyugalmazott építészmérnök számolt be. Előadásában a Kultúrpalota sok apró, érdekes, létező és már nem létező részletére hívta fel a közönség figyelmét, olyan díszítőelemekre, amelyeket talán akkor sem veszünk észre, ha naponta elmegyünk a Palota mellett vagy különböző rendezvényeken veszünk részt.
A magyar kultúráról, s azon belül Márai Sándor megfogalmazásában a vers szerepéről és hatásáról Nagy Miklós Kund, lapunk főszerkesztője beszélt. A műsor szervezője és vezetője, Kilyén Ilka marosvásárhelyi költő, Nagy Attila verseit szavalta. A prózai és lírai szövegek között két vásárhelyi hangszerkészítő és zenész, a lanton és gitáron játszó Lőrinczi György, s a saját készítésű citeráját megszólaltató Sándor Vilmos zenei betétjei hangzottak el. A rendezvény színes, érdekes főhajtás volt a magyar és benne a jellegzetes vásárhelyi kultúra előtt.
(b.gy.) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. március 16.
Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek?
Elgondolkodtató, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki-tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek. Külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, gyerekek, művészek, vadászok és halászok, a „gondolkodók” (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb. Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Az önálló magyar intézményekre szükség van.Az önálló intézményrendszer közösségünk kohéziójának egyik záloga, az önálló szervezeti élet rendkívül fontos eleme. De feltevődik a kérdés: mégis, hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18–20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (amolyan HMCS-k, azaz helyi menő csávók), akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban, s az iskolai „böját dé böjátokat”, “„böját de kártiér”-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokkal: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
A Főtér átrendezése alkalmával kirobbant vita közepette alkalmam volt olyan kolozsvári románnal társalogni, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy ideig nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán legbefolyásosabb tanácsadója. Ez a beszélgetés afféle utolsó cseppet jelentett a pohárban, ebben az évben ugyanis ez már a sokadik ilyen beszélgetés román értelmiségiekkel, aminek végkövetkeztetése, legalábbis számomra, rendszerint ugyanaz: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel!
Az említett hölgy értetlenül állt aFőtéravatása kapcsán kibontakozott botrány láttán.
– Nem értem az egészet. Minek ez a felhajtás, hogy nincs magyar program is? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekkel, nem is ismerem őket, kit hívtam volna meg? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő. És még azt: ha a nemzeti-keresztény és a szabadelvű beállítottságú magyarok összefognak, akkor ti, románok valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltok.
Az értetlenkedés folytatódott: szerinte mi, magyarok állandóan csak nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Olyan ufó-szerűek, akik valahonnan a homályból hirtelen előbukkannak, aztán követelnek valamit a történelem nevében. A „dicső múlt nevében”. Hogy az nekünk jár és kell. Mert a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is, nem probléma. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? Elmondta, ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratot követelő lajstromát. Mivel nem hittem el neki, elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Ő is úgy látja, mi már csak relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, s ha nem vagyunk, akkor meg miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal, és nem a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Nem értik, mi a rendeltetése, mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, nekik ez egyszerűen a Societatea Muzeului Ardelean. Pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.Beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy „historical moment” (történelmi pillanat) és „tradition of our great ancestors” (dicső elődeink hagyománya), „we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land” (azt a felismerést és meggyőződést visszük így tovább, amit legszebben Márai Sándor formált szavakká: Az „ország”, a „nép” még nem „haza”), akkor unottan abbahagyták.
– A ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. – Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz erre is.
– Szükségünk van rátok, akarunk kommunikálni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen?
Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét. (Dr. Octavian Buracu, a jól ismert, de, sajnos, nem eléggé becsült Interetnikai Párbeszéd Szövetségnek, az Erdélyben élő többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok közötti megbékélést szolgáló civil szervezetnek az alapítója és elnöke volt. Sokan a magyarok közül ma is tisztelettel emléleznek rá.) Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor, Tompa Gábor vagy akár Kántor Lajos kellene hogy legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…
A fenti írást a www.koliver.wordpress.com címen elérhető személyes blogon közöltem, ahova összesen 64 vélemény érkezett. Ebből idézek néhányat.
Dunailaci felhasználó például azt írta: „Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy az egész magyarság búval bélelt. Siránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.”
Erna szerint „végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban), akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat, amelyben mi élünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lennének ránk kíváncsiak…”
Ezzel szemben az Autonómiát Székelyföldnek nevű felhasználó úgy gondolja „Nem kell ennyire borúlátónak lenni. Nem értenek és nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben különválunk, mindent párhuzamosan csinálunk, külön sörözünk, néhány éve teljesen külön is kocsmázunk. Az igazság az, hogy mi NEM AKARUNK VELÜK EGYÜTT ÉLNI, s jólesne, ha ők is ugyanezt tennék, ugyanakkor pedig, ha bármit kérünk, elvárjuk, hogy szó nélkül megadják.”
Kolev felhasználó azt írta: „Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított. Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk… És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.”
Attila nevű kommentáló azt állítja, a leírt jelenséget tapasztalta román ismerőseinél. „Sokszor kérdeztek a magyarokról. A magyar kajákról, a Magyarország–erdélyi magyarok kapcsolatról, egy-egy magyar szó jelenteséről, stb. Nem utasítottak el, s nem „bozgoroztak” le. Pedig a Mărăşti tömbháznegyedben nevelkedtem, és nap mint nap velük jártam. És még el se románosodtam. Magyar család, barátok, barátnő, suli, egyetem. Ugyanakkor teljesen egyetértek azzal, hogy szükség lenne információk átadásra a magyar közösség eseményeiről a románok felé, román nyelven. Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szidó kommentekkel. De ugyanakkor néhány ember nyitna közösségünk felé. És ez haladást jelent megmaradásunk, jövőnk felé. Az űrhajósok és a városalapítók között is meg kell találnunk az „arany középutat”. Nem szabad elfelednünk múltunkat, de oda kell figyelnünk jövőre. És a JÖVŐ A FONTOSABB!!!”
Réka azt írta: „Igen, Olivér, igazad van, nekem is ezt vágta egyszer a fejemhez egy román ismerősöm, hogy mi párhuzamos világban élünk mellettük. Először felháborodtam ezen, de aztán elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyire igaza van. Egy másik síkon éljük életünket és jól érezzük magunkat így, hogy a két sík csak akkor találkozik, amikor mi akarjuk.”
Ercsey-Ravasz Ferenc nem hiszi azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jó barátok leszünk. „Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg). De néhány dolgot elérnénk vele. Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül. Másodszor eloszlatnánk egy halom előítéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transzszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görög katolikus templom befalazását-lerombolását… A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni. Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon. Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.”
Kiss Olivér. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)2010. március 31.
Erkel és a költészet napja
A Költészet Napja, illetve Erkel Ferenc születésének kétszázadik évfordulója alkalmából április 10-én gálaműsort szerveznek a nagyváradi Filharmóniában.
Az április 10-én, szombaton este hét órától kezdődő gálaműsoron közreműködik a Nagyváradi Állami Filharmónia zenekara és énekkara. Vezényel Kulcsár Szabolcs, a Kolozsvári Magyar Opera karmestere. Az est énekes szólistái Vigh Ibolya (szoprán) és Pataki Adorján (tenor), a Kolozsvári Magyar Opera művészei lesznek. A gálán fellép majd Tolcsvay László budapesti előadóművész is, aki két alkalommal a szimfonikus zenekarral közösen, egy alkalommal pedig szólóban lép fel a Filharmónia színpadán. A verseket a Nagyváradi Szigligeti Színtársulat színészei – Csiky Ibolya, Dobos Imre, Dimény Levente, Fábián Enikő, Firtos Edit, Kovács Enikő, Tóth Tünde adják majd elő.
A gálaműsort ismertető tegnapi sajtótájékoztatón Tódor Albert a Filharmónia igazgatója és Dimény Levente a színtársulat vezetője elárulták, hogy egy magyarországi produkciós iroda kereste meg őket azzal, hogy szeretnének a Költészet Napja alkalmából egy gálaműsort szervezni Romániában, azért itt, mert Magyarországon április 11-én választások lesznek, és a produkciós iroda nem szeretné azt, ha a rendezvénye bármiféle politikai felhangot kapna. Nagyvárad és Kolozsvár volt a két lehetséges helyszín, végül Nagyvárad mellett döntöttek. Ez az esemény a vers ünnepe, mely Erkel Ferenc születésének bicentenáriumáról is meg kíván emlékezni, ezért a gála zenei részét Erkel kompozíciók fogják alkotni. És mivel Márai Sándor születésének is most van a százéves évfordulója, ezért Márai versek is felhangzanak majd az Ady, Arany János, Pilinszky, Radnóti, stb. versek mellett. A közel két órás gálára ingyenes belépőket lehet igényelni a Filharmónia és a színház jegypénztárában.
Pap István. Forrás: erdon.ro2010. június 3.
Trianontól Schengenig – az igazság és a megbékélés útján
A világnyelveken beszélő nagy nemzetek fiai, történelmi, irodalmi, művészeti és tudományos nagyságai közismertek – mi, magyarok is számon tartjuk és értékeljük őket. Nem így az ún. kis nemzetek nagy emberei. Külföldön járván nemegyszer már annak is örülhettünk, hogyha valaki a "magyar aranycsapat" nagy labdarúgójáról, Puskás Ferencről hallott…
Az Európai Unió nemzeteinek közössége, az őket összekapcsoló kölcsönös megismerés, tisztelet és szolidaritás szelleme, egymás, illetve közös értékeiknek a megbecsülése jó alapot és lehetőséget szolgáltak arra, hogy világhírre érdemes – de mégis kevéssé ismert – nagy magyarjainkat is megismertessük európai testvérnépeinkkel. Ezért jött létre ez a kiállítás, melynek címe: Hírneves magyarok – A trianoni múltból a schengeni jövőbe.
Ezen túlmenően viszont – akarva-akaratlanul – egy gyászos évfordulót is idéz a kiállítás. Olvassuk csak a nagy magyar neveket: Bolyai János matematikus, Liszt Ferenc zeneszerző, Munkácsy Mihály festőművész, Ady Endre költő, Bartók Béla, a magyar zene másik géniusza, Márai Sándor, a XX. század nagy regényírója – hogy csak néhányat említsünk a legjavából. Rögtön ezután pedig vessünk egy pillantást Kelet-Közép-Európa térképére: hol is születtek ezek a kiváló nagyságok? Szülőhelyüket hiába keresnénk Magyarországon. Kolozsvár / Cluj-Napoca – Románia, Doborján / Raiding – Ausztria, Munkács / Munkacevo – Ukrajna, Érmindszent / Eriu-Mecensiu és Nagyszentmiklós / Sânnicolau Mare – Románia, valamint Kassa / Kosice – Szlovákia, és a sort a délszláv államokkal folytathatnánk – íme ők valamennyien "külföldön" születtek...
A világhírű magyar nevek rendhagyó "térképével" egyben a II. világháborút lezáró békekötések, a Magyarországot darabjaira szakító trianoni békediktátum 90. évfordulójára is emlékeztetni szeretnénk, mely az ország 2/3 részét, lakosságának pedig több mint a felét a szomszédos országok fennhatósága alá juttatta, megkérdezésük nélkül magyarok millióit taszítva kisebbségi elnyomatásba, a másodrangú állampolgárság és a mesterséges asszimiláció állapotába.
Távol áll tőlünk a revizionizmusnak még csak a gondolata is. A szomszédos népeket sem akarjuk sérteni, hiszen velük együtt tartozunk vagy éppen igyekszünk a közös Európába. Kilenc évtizeddel a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája után viszont – úgy érezzük – tartozunk azzal, hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal szembenézzünk, és – amint nagy költőnk, József Attila írta – "a múltat bevalljuk" és "rendezzük végre közös dolgainkat".
Tavaly a kommunista múlt szörnyűségeivel nézett szembe az Európai Parlament. Az ateista-kommunista diktatúra idején Trianon és a kisebbségi elnyomás tabunak számított. Félnünk és hallgatnunk kellett – még a magyarságuk miatt üldözött és meggyilkolt halottainkat sem temethettük el méltóképpen. A nacionál-kommunista rezsimek meghamisították a történelmet, s az emberi gyászhoz való alapvető emberi jogunktól is megfosztottak.
A szabad és egyesült Európában, ahol éppen az Európai Történelem Háza közös tervének a megvalósításán fáradozunk, úgy ítélem, itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és Antigoné módjára, akár a posztkommunista kreoni hatalommal is szembeszállva, végtisztességet tegyünk Polüneikésznek – testvéreinknek, akik a szovjet "malenkij robotban", Tito partizánjainak vérengzéseiben vagy a Maniu-gárdisták kegyetlenkedéseiben tízezrével hullottak el gyászolatlanul, vagy a csehszlovákiai deportálásoknak és Ceausescu homogenizációs politikájának váltak áldozataivá. Mi, magyarok készek vagyunk a saját történelmi vétkeinket is beismerni, ugyanis tisztán látjuk, hogy a lágerek és a gulágok tömegsírjaival, az egymás ellen elkövetett bűnök tehertételével egyetlen nép sem lehet jó lelkiismerettel az egyesült Európa tagja.
"A múlt rendezése" és a megbékélés viszont a valóság beismerésével és az igazság kimondásával kezdődik. És minden nép és nemzet – nemcsak a többség, hanem a kisebbségek – emberi és kollektív jogainak az elismerésével folytatódik. – Az örmény holokauszt jóvátétele nélkül Törökország sem válhat az unió teljes értékű tagjává!
Mi nem revansizmust – hanem békét és testvéri együttműködést szeretnénk Európában. Olyanképpen, ahogyan Bartók Béla megfogalmazta: "Az én igazi vezéreszmém … a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére… ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…" Nos, ebből a "tiszta forrásból" erednek Márai Sándor szavai is, aki ekképpen vall Európáról: "A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit."
Tőkés László erdélyi EP- képviselő
Népújság (Marosvásárhely)2010. szeptember 6.
Divatszakma lesz az irodalom?
Beszélgetés Láng Gusztáv irodalomtörténész professzorral. (Szatmár volt a “nevelő-földem” Láng Gusztáv 1936-ban született Budapesten. Édesapja foglalkozása miatt gyakran és váratlanul változtatott a család lakóhelyet; ennek 1943-ban lett vége, amikor “hazaköltöztek” Szatmárra. Láng Gusztáv édesapja ugyanis a Szatmár megyei Erdődön született, nagyszülei ott élték le csaknem egész életüket, és Láng is minden iskolai szünidőt Erdődön töltött. “Szatmár volt tehát a “nevelő-földem”. Az ottani magyar nyelv, az iskolák, melyeket érettségiig kijártam, mai napig sokat jelentenek életemben” – vallja. 1959-től tanított a kolozsvári egyetem Magyar Irodalom Tanszékén 25 évig. A 80-as évek elején kiderült, hogy kettős – magyar és román – állampolgársága a két állam között létrejött szerződés értelmében nem tartható fenn tovább; valamelyikről le kell mondania. “A magyar állampolgárságról lemondani érzelmi okokból képtelen voltam, ezért távozni kényszerültem Romániából” – emlékezik Láng, aki a szombathelyi főiskolán lett tanár, majd 16 évig tanszékvezető. Jelenleg nyugdíjas.
Irodalomkritikákat és szaktanulmányokat egyetemi hallgató korától ír; ezek száma 500 és 600 között van. Kántor Lajossal megírták a romániai magyar irodalom 1944 utáni történetét; írt egy monográfiát Dsida Jenő költészetéről, és több irodalom-tankönyvet a romániai magyar iskolák számára. Az erdélyi magyar folyóiratokkal – elsősorban a Székelyfölddel és a Korunkkal – mindmáig “szerzői” kapcsolatban áll; Szatmárnémeti irodalmi rendezvényein minden évben szerepel. Két évig vendégtanár is volt a kolozsvári egyetemen; ez idő alatt Nagyváradon is többször megfordult előadóként.)
Látszólag összefügg, hogy a Bihar megyében meghirdetett 14 végleges magyartanári állásért mindössze 6-an “versengtek” – az őszre beígért PKE-magyarszakra viszont máris nagy a túljelentkezés. De ez csak a “fecsegő felszín”, hisz Kolozsváron sokan végeznek/végeztek. A “hallgató mélyben” valamiféle divatjelenség érlelődne, sikk volna az irodalommal foglalkozni, netán jól hangzik, feldobja az önéletrajzot?
Annak csak örülhetnénk, ha divatszakma lenne. Akkor bízhatnánk az irodalom varázsában, mely esetleg rabul ejti a vele csak divatból foglalkozót, és a felületes vonzalmat tartós elkötelezettséggé változtatja. A bölcsész pálya azonban – magyarországi adatok bizonyítják – inkább csak a reáltárgyakban gyenge fiatalokat vonzza. Vagy vonzalomról nem is beszélhetünk; a diplomaszerzés kényszere tereli a “könnyebb” (könnyebbnek érzett) szakma felé őket. Aki ezen változtatni kíván, annak tudomásul kell vennie, hogy a mai társadalomban az egyik alapvető jog az érvényesülés joga. Tanári pályára olyan típusú emberek mennek, akik a kockázatmentes életstílus hívei, de éppen biztonság-vágyuk megkövetelné, hogy a tanári munka tisztes megélhetést biztosítson számukra. És természetesen illő társadalmi megbecsülést. Vagyis egyfajta érvényesülést. Az a felfogás, mely a tanártól áldozatkészséget, lemondást követelt, már a múlté; általában elmondható, hogy a kisebbség identitás-őrzése nem épülhet az egyén szempontjából értelmetlen – érvényesülés-gátló – áldozatokra. Ehhez megfelelő kisebbségi iskola- és oktatáspolitikára van szükség; remélhetőleg lesz olyan magyar politikai szervezet, mely ezt megtervezi és képviseli.
Sok évtizedes egyetemi tanári tevékenysége, de nem utolsósorban irodalomtörténészi, kritikusi tapasztalata értelmében válhat-e irodalmárrá három, illetve öt esztendő alatt az, aki mondjuk nem szeret olvasni, vagy képtelen önálló véleményt megfogalmazni egy-egy irodalmi művel kapcsolatban? Magyarán: működik-e még a valaha olyan sokat emlegetett veleszületett hajlam (tehetség, érzék stb.) vagy ma már ezek sutba dobható avult kacatok?
Tehetség és elhívatottság nélkül egyetlen szakma sem művelhető; a tanári sem. A magyar szakos tanár egyik nélkülözhetetlen tulajdonsága az olvasás-szenvedély. Általános tapasztalat az olvasáskedv csökkenése a középiskolások körében; ezen csakis a tanárnak az órákon kisugárzó személyes példája segíthet valamelyest. Az önálló véleményalkotás szintén a “példaadás” körébe tartozik. Babits Mihály annak idején abban határozta meg az irodalomóra célját és hasznát, hogy megtanít beszélni és gondolkozni. Az irodalmi mű értelmezésének egyik lényeges ismérve éppen a személyesség; a befogadó saját élmény- és értékvilága szerint “érti meg” a művet, és miközben véleményt formál róla, önmagát is mélyebben érti meg. Az irodalomtanításnak e felfogás szerint szakítania kell a csak “tananyagszerű” ismeret-átadással, és a vélemény-alkotás szabadságára kell nevelnie. Természetesen úgy, hogy ezek a személyes vélemények – ha úgy tetszik, ízlés-ítéletek – minél szélesebb körű és szilárdabb intellektuális alapokra épüljenek. De ebben is a tanár példaszerepe lehet meghatározó.
Joggal beszélünk olyan sokat a globalizációról, hisz a hétköznapok majdnem mindenik vonatkozásában szembeköszön. De az irodalomban, melynek eszköze a nem globális nyelv, van-e hatása?
Nyugodtan felelhetek igennel, mert mivel elvben az irodalomra minden hat, ami az őt alkotó és befogadó közösségre hatást gyakorol, a tévedés kockázata kizárt. Ez a hatás azonban nyilván közvetett. Ilyennek látom a posztmodern szemlélet uralkodóvá válását, melynek egyik fontos összetevője az ahistorizmus, másik a dolgok hierarchikus rendjének tagadása. Mellőzve az idegen szavakat, a posztmodern életérzés tagadja (vagy megtagadja) létünk történetiségét, a történelmi múlt jelentőségét önazonosságunk alakításában. A hierarchia hiánya ugyanúgy tagadáshoz, az értékek tagadásához vezet, hiszen azok csak érték-rendben létezhetnek, és minden ilyen rend rangsorolást is jelent. Gondoljon arra, hogy jelenkorunk egyik vezető irodalomtudósa – akit egyébként igen nagyra becsülök – a (poszt)modernség legnagyobb erényének azt tekinti, hogy kifejezésre juttatja “az euro-személyiség válságát”. Az önmagával azonosságra, az autentikus létre törekvő személyiség létállapota, “ontológiai státusa” ezek szerint a válság, vagyis az, hogy önmagával nem azonos, hanem meghasonlott. Természetesen a személyiség önmegvalósítása sohasem volt akadálytalan, e tekintetben tehát mindig “válságban” volt. A kérdés az, hogy törekszik-e az ember – éspedig értékek mentése és azok szellemében – e válság leküzdésére, az autentikus létre. Ennek egyik lényeges vetülete a közösséghez való viszony. A globalizáció és szellemi kísérőjelenségei maguk is újra meg újra válságba kerülnek, és a maguk másságára törekvő, annak történelmi örökségét megőrző kulturális identitások éppen válság-leküzdő értékeket kínálnak.
Szűkítsük tovább a kört: a nyelv ugyanaz, összmagyar irodalomról mégis inkább csak mi, a mai Magyarország határain kívül élők beszélünk. Hogyan látja ezt a több mint negyedszázada Erdélyből Magyarországra távozott irodalomtörténész?
Beszélnek erről a magyar határon belül élők is. Mondhatnók erre fitymálóan Hamlettel, hogy “szavak, szavak, szavak”, vagy Petőfivel, hogy “megint beszélnek, csak beszélnek”, az igazán fontos kérdés azonban nem az, hogy beszélünk-e róla, mármint az egységről, hanem hogy valóban létezik-e. A nyelvi egység természetesen létezik, a közép- és kelet-európai diktatúrák bukása után pedig kialakulóban van az intézményes egység is; kisebbségi írók a magyar írószövetség tagjai lehetnek, műveiket magyarországi folyóiratok és könyvkiadók is megjelentetik, kapcsolatuk az “összmagyar” közönséggel zavartalan. Az egység azonban nem jelent egyformaságot. A kisebbségek irodalmának – és általában a kisebbségek kultúrájának – az ad létjogot, hogy valami többletet visznek az “összmagyar” műveltségbe. Ez a többlet éppen másságukból következik; az összmagyar irodalom a sokféleség egysége. Itt nem valami elvont, esetleg váratlanul kipattanó esztétikai értékre kell gondolnunk. A kisebbségi irodalmak létrehozója az identitás-őrzés volt, de – mint a globalizációval kapcsolatban említettem – ez nem csupán a kisebbség “válságmegoldó” ügye. Éppen e tekintetben szolgálhat minden határon túli irodalom érvényes mintákkal (és természetesen értékmintákkal) a magyarországi irodalom számára.
Végezetül engedjen meg egy személyes, de nem személyeskedő kérdést: több mint negyedszázadot említettem az előbb, felnőttként viszont az ember egészen másként érzékeli az idő múlását. Mire volt “elég” ez a 26 esztendő? Vagyis a kérdésem lényege: ha “otthont” álmodik, most, 2010-ben hol van ez az otthon?
Az emlékeimben. Márai Sándor írja valahol – talán a San Genaro vérében –, hogy az emigráns sohasem térhet haza, mert az otthon, melyet elhagyott, már nem létezik. Vagy pontosabban: egyre kevésbé létezik. Az én két otthonos városom, Szatmár és Kolozsvár, nem is hasonlít egykori, “otthon”-kori önmagára. Nem szólva arról, hogy az otthon emberi kapcsolatokat is jelent, és e városokban alig van már ismerősöm, s akik még vannak, egyre fogynak. Múltunk által vagyunk azok, akik vagyunk, és addig vagyunk, illetve addig értjük meg önmagunkat, amíg ezt a múltat emlékezetünkben megőrizzük.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)2011. január 12.
Újabb röpirat a mának
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)2011. január 28.
A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. február 26.
Bodor Ádám 75 éves
Február 22-én töltötte be 75. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
Kolozsvárott született. Az ottani Református Kollégium növendékeként 1952-ben, 16 éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, s a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa volt. Jelenleg a Holmi szerkesztőbizottságának tagja.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az ottani elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent, Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja.
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Az író pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában vehette át a Kossuth-díjat, "a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért."
Bodor Ádámot 75. születésnapja alkalmából hétfőn köszöntötték kiadója, a Magvető szerzői a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia szervezésében. A PIM-ben lezajlott rendezvényen Szegedy- Maszák Mihály irodalomtörténész mondott köszöntőt, Szűts Miklós beszélgetett Bodor Ádámmal, Dragomán György, Erdős Virág, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Szilágyi István és Vincze Ferenc pedig az ünnepelt írásaiból olvasott fel.
Népújság (Marosvásárhely)2011. március 26.
Fábián Ernő naplójegyzetei a diktatúra idejéből
Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni.
A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő nemrég kiadott naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára.
Amikor Fábián Ernő naplóírásba kezd, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban – főleg A Hétben és a Korunkban, valamint a szegedi Tiszatájban – követhető szellemi jelenlét áll mögötte, továbbá könyve jelent meg már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólt az egykori Megyei Tükör hasábjain.
Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek "virágzását" tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Legelső bejegyzésében a saját városában, Kovásznán történt konkrét esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus "a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol." (1980. szeptember 1-jei bejegyzés) Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta "munkanapló"-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt Tervek, jegyzetek kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: "Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg." Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen "fórum" volt. Következésképp kijelenthető, hogy nem tudatosan az olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető.
Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek (az utolsó bejegyzése 1990. április 14-ről származik), de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait, s értelmezi-kommentálja azokat. A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi, ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél "kispolgárias, ostoba társaságokról", "békaperspektíváról", a totális rendszer által "kitermelt" vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról stb., stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről. A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatók érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese, az ajánlást Németh Zsolt jegyzi.
Fábián Ernő: Naplójegyzetek, 1980–1990. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2010
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. április 5.
Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követõen szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Mûhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó - derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklõdõ vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve mûködõ Kráter Mûhely Egyesület tevékenységérõl is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, fõként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szõcs Géza kultúráért felelõs államtitkár mondta el, kiemelve: az elsõ megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. - Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülõföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és idõbeli egységét, ami a miénk, magyaroké - értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idõvel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos mûvek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: - Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tûntek el -, mondta, felelevenítve azt az idõszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. - Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életmûveket, és ebben a munkában a Kráter Mûhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot - emelte ki Szõcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. - Olyan részletek derülnek ki belõle, amelyekrõl a mai napig hallgatnak határon innen és túl - összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig késõbb irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. - A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzõit Rákosi és Kádár számûzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania õket. - A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart - szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes elõadást A nemzetféltõ Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes
Szabadság (Kolozsvár)2011. október 24.
1956-os megemlékezések: fáklyás felvonulás Kolozsváron, politikamentes tisztelgés Nagyváradon
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeztek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. „Szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni” – fogalmazott Szilágyi Mátyás magyar főkonzul Kolozsváron.
Előadásokkal, fáklyás felvonulással, istentiszteletek keretében emlékeznek Erdély-szerte a hétvégén az 1956-os forradalomra. A szabadságvágy megőrzésének fontossága volt a csíkszeredai ünnepi megemlékezés legfőbb üzenete. A rendezvényt – amely idén is a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusa előtti ’56-os emléktéren, a Gloria Victis-emlékműnél zajlott – Kelemen Csongor, a volt politikai foglyok Hargita megyei szövetségének titkára nyitotta meg, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Zsigmond Barna Pál főkonzul beszédében arról a „hazug” világról beszélt, amelynek Magyarország is részévé vált a 2. világháború után. „Akkori hőseink élete mérce, cselekedeteik megmutatják: a szabadságra csak azok méltók, akik nem adják fel az igazságot” – fogalmazott a diplomata.
„Nagypéntek nélkül nincsen húsvét”
Ráduly Róbert Kálmán, a megyeközpont polgármestere visszautalva az elhangzott Márai-versre, rámutatott: „Sokszor fogjuk hallani ezeket a sorokat, de nem fog úgy a lelkünkhöz szólni, mint Kelemen Csongortól. Értük vagyunk itt, és azokért, akik már nem élnek. Ha ők nem lettek volna, mi ma nem lennénk itt: ők adták viszsza a magyarság méltóságát.” A megemlékezésen résztvevőket végül Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök és Tamás József római katolikus püspök áldotta meg, rámutatva, azért van szükség a megemlékezésre, hogy a világ megnyugodjon. „Nemes ügyek érdekében mindig érdemes vállalni az áldozatot, sőts esetenként az életáldozatot is, hiszen nagypéntek nélkül nincsenek igazi húsvét” – hangsúlyozta az unitárius püspök. A beszédeket követően sor került az 5 éve leleplezett, Ercsei Ferenc szobrászművész által készített Gloria Victis-emlékmű megkoszorúzására az 1956-os téren.
Október 23. – az összmagyar forradalom napja
Egy emlékmű az előre mutató, pozitív gondolkodás jelképe is, nem csak a múltra való emlékezésé – hangsúlyozta Kántor Lajos a kolozsvári Sétatéren felállított ’56-os emlékmű koszorúzásán, szombat délelőtt. A szobrot felállító Kolozsvár Társaság elnöke kifejtette: a börtönajtót és napos rozettát ábrázoló emlékmű az egyesítés és nem a megosztás jegyében valósult meg. „A kapu múltunkat, jelenünket szimbolizálja. Mindent meg kell tennünk azért, hogy életünkben a napos oldal uralkodjék” – vélekedett Kántor Lajos.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja ünnepi köszöntőjében elmondta: szerencsés nép a magyar, hiszen mindig voltak olyan hősei, akik életük árán is utat mutattak, kinyitották a kapukat, amelyeket a zsarnoki önkényuralom megpróbált örökre befalazni. „Világosan tudjuk, hogy 1956-ban nem csak budapesti, magyarországi forradalom zajlott. Összmagyar forradalomról beszélünk, a nemzet egységesen, osztatlan lelkülettel cselekedett. E jeles napon fejet hajtok és tisztelgek az erdélyi, partiumi mártírok előtt” – fogalmazott a főkonzul.
A megemlékezés Novák Csaba Zoltán történész előadásával folytatódott a Kolozsvár Társaság székhelyén. A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa kifejtette: a 40-es és 50-es éveket felölelő román történetírás egyik jellemzője a mártirológia, a nemzet áldozatként való bemutatása, ez pedig magyar vonatkozásban az ’56-os eseményeket bemutató történetírás sajátja is. „Az utóbbi években ezzel szemben már több olyan tanulmány is napvilágot látott, amelyek szerzői tágabb értelemben elemzik a témát” – hangsúlyozta az előadó. Mint mondta, az 1956 előtti magyarságpolitika tekintetében a Román Munkáspárt – külső tényezők hatására – nem alkalmazott más kommunista országokra jellemző megtorlásokat. „Az 50-es években már a magyarság pozitív diszkriminációja is megfigyelhető: létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, ez pedig számos kulturális jogot von maga után. Az ’56-os eseményeket a vezetés ideológiai és politikai veszélyként érzékelte, a titkosszolgálat azonnal megkezdte a potenciális ellenfelek felkutatását, hosszú távon pedig megerősítették a nemzeti függetlenség és szuverenitás ideológiáját, etnikailag felhígították az autonóm tartomány vezetőségét” – magyarázta Novák Csaba. A kincses városi megemlékezéssorozat tegnap este fáklyás felvonulással ért véget: a résztvevők Mátyás király szülőháza elől a Házsongárdi temetőbe, Dsida Jenő sírjáig vonultak.
Politikamentes tisztelgés Nagyváradon
A Nagyvárad-Réti Református Egyházközség által szervezet megemlékezésén Bognár Zalán, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem történésze istentisztelet keretében tartott emlékbeszédet. Felidézte, hogyan vált a szovjet megszállás totalitárius rendszerré Magyarországon: eleinte például szórólapokon hirdették, hogy csakis a náci Németországhoz szeretnének stratégiailag közelebb kerülni, Magyarország rendszerébe nem szándékoznak beleszólni. Ez persze szemenszedett hazugságnak bizonyult. A történész kitért arra is, milyen nyomásnak vetette alá ez a hatalom az egyházakat: a keresztyén ünnepeket gyakorlatilag megszüntették, munkanappá nyilvánították, még az ország címerét is szovjet típusúra cserélték. A kultúrát is meghatározott keretek közé szorították, csakis propagandacélokra használták fel. Bognár Zalán úgy véli, az 1956-os események nem forradalomnak, hanem inkább szabadságharcnak nevezhetők: az emberek az alapvető jogaikért, személyes szabadságukért, a véleményük és a sajtó szabadságáért vívtak harcot.
Pálfi József várad-réti lelkipásztor az igehirdetés után azt hangsúlyozta, hogy az október 23-i megemlékezés nem pártesemény, és nem is lehet semmilyen politikai párt sajátja, hanem csakis a nemzeté. Ehhez híven a réti templom udvarán felállított 56-os emlékkőnél nem is hangzott el politikusi beszéd, csak a Váradi Dalnokok adtak elő két dalt, majd a gyülekezet közösen énekelte el a Szózatot. Az egybegyűltek otthonról hozott virágaikat helyezték el az emlékműnél.
(Szobrot kapott Baross Gábor. A kézdivásárhelyi vasútállomás közelében rövid megemlékezés keretében leplezték le a Baross Gábor 19. századi politikus tiszteletére készült emlékhelyet. A vasminiszterként emlegetett Baross a dualizmus korának kiemelkedő gazdaság- és közlekedéspolitikusa volt, neki köszönhető, hogy megépült a Brassó és Kézdivásárhely közötti vasút. Vetró András szobrász alkotását Vargha Béla esperes áldotta meg.)
Forró Gyöngyvér, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)2011. december 14.
IV. Kárpát-medencei Betlehemes találkozó - Hírek
December 14–18. között három országból hetvennél több magyar fiatal utazik Ukrajnába, a Kárpátaljára, hogy az ottaniakkal együtt részt vegyenek egy kárpát-medencei betlehemes találkozón.
A találkozó mottója Sík Sándort idézi: „Csak azt tudjuk szeretni, amit ismerünk!”
A Bekecs Beregszász – Kecskemét Baráti Társaság Egyesület 1999 óta építi a testvérvárosi kapcsolatokat Beregszásszal. A fiatalok cserelátogatása 2008-ban tematikus rendezvénnyé bővült. Az Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról és Magyarországról származó diákok az adventi időszakban családoknál laktak, együtt jártak iskolába a velük egykorú gyermekekkel, közösen töltötték szabad idejüket, közben sok helyen bemutatták betlehemes műsorukat. 2010-ben Erdélyben, Csíkszeredán találkoztak.
A betlehem-járás a magyar népi színjátszás téli ünnepköri szent formája. Ez a fajta népi színjáték, mely a szimbólumok nyelvén és eszközeivel dolgozik, már kihalóban volt. Lelkes néprajzosok, amatőr színjátszók feltámasztották, így a betlehemes játék – amely etnikus, szakrális és a szó minden értelmében hagyományból építkező – e találkozó keretében is egyesítő erővel bírhat.
A rendezvény alkalmat teremt arra, hogy a közös ünneplés közben gyerekek és szülők ismerkedjenek, barátkozzanak egymással. Lehetőséget ad arra is, hogy az ünneplés mellett a részt-vevő fiatalok megismerjék a mindennapok valóságát. A diákok részt vesznek tanórákon, a kísérők bekapcsolódnak a tantestületek munkájába, komoly tapasztalatcsere zajlik. A szervezők reményei szerint egy több határon átívelő, komoly kapcsolati háló alakul ki a diákok, a tanárok, az egyesületek és azok tagjai között. Ez a háló még bővülhet is, hiszen a szabadkai Október 10. Általános Iskola több nevelője is csatlakozik idén érdeklődőként a csapathoz.
2011-ben ismét Magyarországon kívül, Beregszászon lesz a találkozás. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola, a kassai Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alap-iskola és a kecskeméti Szent Imre Katolikus Óvoda és Általános Iskola diákjait a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban várják.
Az újra egyesülő Európában a civilek, a civil szervezetek irányításával a fiatalok szüntethetik meg az emberi kapcsolatokban az ismert történelmi okok miatt kialakult folytonossági hiányokat.
A 33 szentimrés diák és kísérő tanáraik kiutazását a HATÁRTALANUL! program keretében mintegy 800 ezer forinttal a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatja. A találkozót Kecskemét Város Önkormányzata, a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyei Katolikus Iskolák Alapítvány, a Lurkó Diáksegítő Alapítvány és több magánszemély segíti. A megvalósításban közreműködik a kecskeméti Bekecs Egyesület, a beregszászi Cserkészliliom Alapítvány, a kassai Árvácska Tehetséggondozó Társulás és a csíkszeredai „Csobod Öröksége” Egyesület.2012. március 13.
A harmadik ág – Magyarok a szétszórattatásban
Az Új Ezredév Református Központ gyülekezeti termében vasárnap este került sor Gazda József: A harmadik ág című monumentális szociográfiájának a bemutatására.
A budapesti Hét Krajcár Kiadó gondozásában megjelent kétkötetes, több mint 1200 oldalas könyvet dr. Bodó Barna egyetemi tanár mutatta be a szerző jelenlétében. Gazda József kovásznai közíró az emlékezetben megőrzött történelem („oral history”) eszközeivel írja meg a nemzet „harmadik ága”, a világban szétszórt magyarság sorskrónikáját. Mintegy ezer egyéni sors mozaikkockáiból áll össze A harmadik ág két könyve. Az idők árján című első kötet a magyar emigráció évszázadokon átívelő sorsát rajzolja meg, a Félszáz ország című második kötet a befogadó országok színhelyeiről nézve mutatja meg a magyar emigráció mai helyzetét. „Gazda József a háromszéki Kovásznáról rálát az egész világra – mondta a könyvet bemutató dr. Bodó Barna. – Tudja, amit az írástudónak tudnia kell, de nem mond semmit. Úgy van ott, hogy nem látjuk. Könyvét úgy olvashatjuk, miként a Bibliát: kézbe vehetjük, ha elbizonytalanodunk. Mert van kiút akkor is, ha nem látszik. A kiút bennünk van, ott kell megtalálni. Ezt mutatja meg nekünk Gazda József.”
A könyvbemutató bevezető részében az Új Ezredév kórus Szabó Gabriella karnagy vezényletével a közelgő nemzeti ünnephez és az alkalomhoz illő dalokat énekelt. Gazda István házigazda lelkipásztor felolvasta Márai Sándor Halotti beszéd című versét, amelybe a magyar emigráció minden tragikumát belesűrítette a költő.
A magyarországi könyvbemutató-körútról hazaérkezett Gazda József elmagyarázta, mi a „harmadik ág”: „a magyar fa belegyökerezik a történelembe, az időbe, valahová, amit szülőföldnek is lehet nevezni és olyan ágakat hajt, amelyek szétterebélyesednek és kinyúlnak a magyar hazának a földjéről. A magyarság beláthatatlan messzeségekbe nyúló gyökérzetű fája három ágra szakadt: az első ág a csonka országban élő magyarság, a második ág az elszakított területeken, a kilenc környező országban élő magyarság, a harmadik ág pedig a „nyugati emigráció” gyűjtőnéven emlegetett magyarság, amely 50 országban él a világ minden táján. A szerző beszámolt a könyv anyagának összegyűjtése közben Sidneytől Buenos Airesig szerzett döbbenetes tapasztalatairól, amelyek az emigrációban élő, magyarságukhoz sok esetben az anyaországban élőknél sokkal jobban ragaszkodó „elbujdosott” magyarok körében szerzett. „Ötven országban szóródtak szét a levelei a magyar fának” – mondta Gazda József, aki a könyv ajánlójában így fogalmaz: „E könyvvel és a benne megszólalók szavaival üzenem, mondom, kiáltom minden magyarnak, éljen bárhol is a nagyvilágban: sorsunk a saját kezünkben van. Csak akkor tudunk megmaradni, ha akarunk! És ha teszünk is érte.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2012. március 15.
Több erdélyi művész és tudós részesült magyar állami kitüntetésben
Bogdán Zsolt és Selmeczi György a Magyarország Érdemes Művésze díjat vette át tegnap, Kézdi Imola pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét kapja meg ma, de rajtuk kívül több erdélyi művész és tudós részesül elismerésben a nemzeti ünnep alkalmából.
Két kolozsvári művész is átvehette tegnap a Magyarország Érdemes Művésze díjat a nemzeti ünnep alkalmából. Bogdán Zsolt színművész és Selmeczi György Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, karmester, a Kolozsvári Magyar Opera művészeti vezetője a budapesti Iparművészeti Múzeum dísztermében Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-minisztertől, Halász János parlamenti államtitkártól és Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkártól vette át az elismerést a többi díjazottal együtt.
„Márai Sándor szerint az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka” – fogalmazott a nemzetierőforrás-miniszter a díjátadón.
A nemzeti ünnep alkalmából a Kolozsvári Állami Magyar Színház másik színművésze, Kézdi Imola is magyar állami kitüntetésben részesül, ő a ma esti néptánctalálkozó gálaműsora után veheti át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Szilágyi Mátyástól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától a Kolozsvári Magyar Operában. Bogdán Zsolt egyébként 2002-ben a Jászai Mari-díjat, 2008-ban a Magyar Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjét vette át, míg Kézdi Imola 2010-ben kapta meg a Jászai Mari-díjat.
Tegnap egyébként többek között a Magyarország Kiváló Művésze díjat és a Magyarország Babérkoszorúja díjat is kiosztották az Iparművészeti Múzeumban, a Parlamentben pedig Schmitt Pál köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök társaságában kiosztotta a magyar művészeti és tudományos élet legrangosabb kitüntetésének számító Kossuth- és Széchenyi-díjakat is az idei kitüntetetteknek.
Az államfő emlékeztetett: az UNESCO döntése értelmében 2012-es esztendőt a száz éve született Szentágothai János életművének szenteljük. „Az ő eredményessége és gazdag személyisége mindenestül azt üzeni nekünk, hogy csak a jelenben érdemes keresni a nagyság titkát” – méltatta a neves tudós alakját Schmitt.
A Kossuth Nagydíjat Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író kapta meg, váratlan balesete miatt azonban az elismerést csak később tudja átvenni. A Széchenyi Nagydíjat Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díjas orvos, agykutató, az MTA rendes tagja vette át az államfőtől. Kossuth-díjban 17 művész, köztük színészek, építészek, zenészek, filmrendezők részesültek. A könnyűzene területén például Demjén Ferenc és Kovács Ákos kapta meg a kitüntetést. Széchenyi-díjban pedig 17 tudós részesült.
További erdélyi kitüntetettek
Az erdélyi művészek közül Kardos M. Róbert nagyváradi színművész Jászai Mari-díjban, Böszörményi Zoltán író, költő, Iancu Laura költő és Kenéz Ferenc költő József Attila-díjban, Soó Zöld Margit festőművész pedig Munkácsy Mihály-díjban részesül. Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja a Kolozsvári Magyar Operában ma este Kézdi Imola színművész mellett Dávid Lajosnak, Gaal György Elemérnek, és Mózes Attila írónak adja át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, Asztalos Lajosnak és Bú József Olivérnek a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, Pataky Józsefnek és Tolna Éva Gizellának pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Csíkszeredában Bíró Béla a Magyar Arany Érdemkeresztet, Nagy László a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, míg Pál Ibolya Mária a Magyar Ezüst Érdemkeresztet veheti át, Pap Géza pedig Budapesten kapja meg a Magyar Érdemrend középkeresztjét.
Krónika (Kolozsvár)2012. március 28.
Nyelvőrző – „s midőn az ember érti már / sorsának szent zenéjét, / ajkát szavakra nyitja meg, / hogy mások is megértsék”
Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny, XVII. országos szakasz
Március 23-án, pénteken kezdődött, és egész hétvégén zajlott Kolozsváron az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny XVII. országos szakasza, amelynek mottója a címben idézett Csanád Béla-versrészlet volt, házigazdája pedig hagyományosan az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. A versenyt azon iskolák diákjai számára hirdették meg, ahol beszédművelő körök működnek; a felhívás sikeresnek bizonyult, hiszen Erdélyből és a Partiumból 19 beszédművelő kör képviseletében 80, a magyar nyelvet szerető nyelvművelő diák és felkészítő tanára vett részt a vetélkedőn.
Késő délután a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében újra felcsendült a Szivárvány havasán című népdal, az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny ünnepi nyitánya. A gyönyörű, sokakat megható népdalt ezúttal Csüdöm Tímea, az Apáczai-líceum XI. osztályos tanulójának előadásában hallgathattuk meg, majd Adorjáni Zoltán lelkész, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánjának áhítata következett. Lászlóffy Aladár Nyelvében él... című írását Szabó Eszter harmadéves bölcsészhallgató adta elő.
A rendezvényt Egyed Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professzora, a Georgius Aranka Társaság elnöke nyitotta meg, aki a meghívottak köszöntése után a bírálóbizottság tagjait mutatta be. A Nevelési, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium képviseletében Várady Izabella magyar nyelv és irodalom oktatásáért felelős szakreferens méltatta a rendezvényt, kitérve a helyes beszéd fontosságára.
„Az anyanyelv szabaddá teszi a gondolatot”
A vendéglátók nevében Vörös Alpár iskolaigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, hangsúlyozva, hogy jó érzés erdélyi magyarnak lenni. Wacha Imre, Lőrincze Lajos-díjas főiskolai docens Pál apostolt idézve arra biztatott mindenkit: szeressük anyanyelvünket, hiszen „szavam lehet zengő érc vagy pengő cimbalom, ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok”. Az anyanyelv örömet szerez, ha sokféleképpen használják, szabaddá teszi a gondolatot, fűzte hozzá. A megnyitó befejező mozzanataként megzenésített verseket és zsoltárokat adott elő a Református Kollégium kórusa.
Másnap, szombaton reggel 8 órakor vette kezdetét a vetélkedő a vendéglátó líceum három tanteremében. Az Édes anyanyelvünk kategória résztvevői nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási, illetve stilisztikai feladatokat kaptak; a Szép magyar beszéd versenyzőinek szövegjelöléssel, szövegértéssel és értelmezéssel kapcsolatos feladatokat kellett megoldaniuk; a Versben bujdosó kategóriában indulók kreatív szöveggyakorlatokkal, versírással próbálkoztak (mindhárom kategória két, illetve három fordulóból, egy írásbeli és egy vagy két szóbeli próbából állt). A feladatok megoldására két óra állt rendelkezésre; ezalatt a tanároknak, meghívottaknak Keszeg Anna és Zörgő Noémi, a BBTE oktatói(Képi retorikák: a vizuális írástudás alapjai), továbbá Virginás Andrea, a Sapientia EMTE adjunktusa (A sztori világa – mindennapi történeteink) tartott előadást, majd elkezdődött a Georgius Aranka Társaság Közgyűlése.
Szóban is helyt kellett állniuk
Az Édes anyanyelvünk versenyzőinek egyet-egyet kellett kiválasztaniuk a megadott témák közül, majd rövid felkészülési idő után a bírálóbizottság és a közönség előtt beszéltek azokról. A Szép magyar beszédben résztvevők egy előkészített, szabadon választott szöveget olvastak fel, majd első olvasatban tolmácsolták Wacha Imre írását. A Versben bujdosókategória versenyzőinek egy-egy előre megtanult verset kellett előadniuk, itt Dsida Jenő és József Attila versei közül válogathattak. Ezt követően a IX–X. osztályos diákok Orbán Ottó Érdeklődő, a XI–XII. osztályosok pedig Somlyó GyörgyA múzsa csókjai – mint isten útjai – kiszámíthatatlanok P. J.-nek című versét szavalták el.
A délelőtti próbák után a versenyzők felszusszanhattak, a bírálóbizottságok tagjai pedig munkához láttak. Délután elhangzott a Táborba hívó szó, és a tavalyi III. Aranka-tábor vetítettképes összefoglalóját is megtekinthettük. Ezután az Édes anyanyelvünk kategória kiértékelésével kezdődött a szakmai elemzés: mint kiderült, az írásbeli nyelvhasználati feladatai okoztak ugyan némi fejtörést a diákok többségének, a nyelvtani résznél azonban jól teljesítettek. A szóbeli kiértékelésénél Keszeg Anna a beszéd közbeni nonverbális kommunikációt emelte ki pozitívumként, illetve a szövegre figyelésre intette a versenyzőket.
A Szép magyar beszéd verseny szövegértelmezési feladatának értékelését Siposné Virág Erzsébet tartotta, majd Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnökeismertette a szövegjelölési példamondatok helyes megoldásait. A Versben bujdosó kiértékelésén megtudtuk, hogy a fiatalok többsége számára az utolsó feladat bizonyult a legnehezebbnek, amelyben Balassi-strófát használva kellett háromszakaszos verset írniuk, kedvenc énekesükről. A szóbeli fordulóról Albert Júlia színművész számolt be, a hanghordozás és a légzés fontosságát hangsúlyozva. A kiértékelő záró mozzanataként Lestyán Attila, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum XI. osztályos tanulója Dsida Jenő Hulló hajszálak elégiája című költeményét szavalta el.
A hosszú versenynapot musical zárta, a Frank L. Baum műve nyomán Zalán Tibor átdolgozásában készült, Puskás Zoltán által rendezett Óz, a nagy varázsló című előadás, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban láthattunk.
„Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel…”
Március 25-én, vasárnap reggel került sor a díjak kiosztására és a záróünnepségre. Ferenczes István Szerelmes vers című művét Buchman Wilhelm, a Református Kollégium XI. osztályos tanulója adta elő elsőként. Egyed Emese elmondta: kellemes együttlétet, sikeres versenyt tudhatunk magunk mögött, ami nem csoda, hiszen az Aranka György Nyelv- és Beszédművelő Verseny a szakmai együttlét lehetősége.
A magyarországi küldöttség részéről Kerekes Barnabás méltatta a rendezvényt, kifejtve: napjaink modortalansága, igénytelensége, durvasága ellen kellene összefognunk, hogy megőrizhessük, „ami még emberi ebben a világban”. Szavaira rímelt a két legutóbbi magyarországi anyanyelvi tábor útravalóul idézett jelmondata: „Építsünk hidat, tiszta szavakból, határok fölé” valamint: „Attól vagy ember, hogy különb tudsz lenni”. A tanár úr szavait a díjkiosztás követte; az értékes jutalomkönyvek mellett az Édes anyanyelvünk első kilenc helyezettje és a Szép magyar beszéd első tíz helyezettje részt vehet a Kárpát-medencei döntőn, Sátoraljaújhelyen, illetve a győri Kazinczy-versenyen. Várady Izabella köszönetet mondott a résztvevőknek és szervezőknek, majd kiemelte: a visszatérő versenyzők azt bizonyítják, hogy a diákok magukénak érzik az Aranka-vetélkedőt.
Befejezésül Márai Sándor Figyelj című írását idézte Vörös Alpár: „Ne akarj nagyon szépet, sem különösen meglepőt, sem vészesen egyénit és eredetit mondani. Nyisd ki a szemed, s figyelj, nagy erővel. Aztán hunyd be a szemed, és emlékezz, nagy erővel. Aztán hallasz egy hangot, látsz egy arcot vagy egy tájat, valami dereng… Akkor írjál nagyon lassan, gondosan. A többit bízd Istenre.”
TÖRÖK KAROLA
Szabadság (Kolozsvár)2012. május 31.
A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)2012. június 6.
Védjük megszerzett jogainkat!
Felháborító, ahogy a nacionalista, még halott nagyságainktól is rettegő román politika beleszólt Nyirő József hamvainak hazaszállításába, újratemetését megakadályozva.
De még fájóbb, ahogy némely magyar RMDSZ-vezetők viszonyultak ehhez a székelymagyar ember számára felemelő eseményhez. Frunda György szenátor hozzáállása, megnyilvánulása egyenesen sértő, érthetetlen a „székely írófejedelem” megalázása, elárulása. Hát ilyen ember Marosvásárhely RMDSZ-es polgármesterjelöltje? Akkor százszor inkább Smaranda Enache asszony, aki mindig kiállt mellettünk a legtűrhetetlenebb helyzetekben is, védve magyar embertársait honfitársai megalázó tettei, kijelentései ellenében.
Május 27-én este az egyik román tévécsatornán hallottam a bemondónő gúnyos megjegyzését, hogy a székelyudvarhelyi Pap-kertben összegyűltek közt sok olyan magyar ember volt, akinek fogalma sincs Nyirő József munkásságáról. Lehet, hogy sok magyar ember önhibáján kívül nem ismeri az író könyveit, nem is ismerheti, hisz az elmúlt, kommunista rendszerben tiltottak voltak művei. Az én fiatal koromban, a 60-as, 70-es években beszélni sem lehetett Róla, nem hogy taníthatták volna. Nekem szerencsém volt: édesapám, aki a dimbes-dombos erdővidéki kis falu, Középajta református lelkésze volt a 40-es években, az úgynevezett kis magyar világban megvásárolhatta Nyirő József, Wass Albert, Márai Sándor műveit, és a tiltott időszakban a padláson elrejtve egy láda mélyén őrizte őket. Amikor értelmes emberekké cseperedtünk kishúgommal együtt, és már titkot is tudtunk tartani, elérkezettnek látta az időt, hogy bevezessen tiltott nagyjaink életébe, munkásságának megismertetésébe. Esténként lekerült egy-egy nagyra becsült, féltve őrzött kincs a padlásról, és mi valósággal faltuk a szívszorító történeteket.
Óriási öröm számomra, hogy habár már őszülő halántékkal, de megérhettem azt az időt, amikor szabadon, félelem nélkül lehet olvasni, terjeszteni, megbeszélni, megosztani a felhalmozott, már-már fojtogató, kitörni készülő tudást eleinte csak közelebbi barátainkkal, később mind több ismerősünkkel, odaadni olvasásra féltett, a sok tudásra szomjas baráti kéztől megrongyolódott kincseinket.
Ezért fáj, hogy még most is, szabadnak hitt világunkban megtörténhetnek ilyen szégyenteljes dolgok némely RMDSZ-es vezetők hallgatólagos, talán tudatos beleegyezésével. Megalkuvó politikájuk oda vezetett, hogy maholnap azt is elveszíthetjük, amit kínkeservesen sikerült kiharcolni (lásd: magyar tagozat megszüntetése a marosvásárhelyi orvosi-gyógyszerészeti tanszéken, a Mikó-kollégium, szeretett alma materem visszaszolgáltatásának pere, melyet szégyenszemre magyar ember kezdeményezett telhetetlen kapzsiságában). Ha nem vigyázunk, újra elveszíthetjük megszerzett jogainkat is.
Vigyázzatok, kérlek, honfitársaim! Nemsokára választunk, nagyon gondoljátok meg, hová ütitek a pecsétet! Tudom, vannak kivételek is, és gondolom, megérjük azt is, amikor a polgár nem a pártot nézi, hanem az embert magát. Nekem is van kiválasztottam, aki nagyon sokat tett városunk szebbé, lakhatóbbá, szerethetőbbé tételéért, és emberséges, szavatartó, az egyszerű ember szavára is figyelő vezető. RMDSZ-es színekben indul, de tiszta szívvel fogom támogatni!
Bíró Miklósné Tompa Enikő, Sepsiszentgyörgy. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)