udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
211
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 211-211
Névmutató:
Marx, Karl
2007. július 21.
Magyarország 1944 őszén, ‘45 tavaszán történelmének egyik legnehezebb szakaszát élte meg. A nyilas uralom idején a magyarság kiválóságait internálták a sopronkőhidai börtönbe. Az ország legnépszerűbb férfi színészétől, Jávor Páltól öt magyarországi miniszterelnökig a nemzet színe-javát. 1945 elején az egyik internált magyar katonatiszt, Révay Kálmán huszár százados lerajzolta fogolytársait. Az egyik arckép alá a lerajzolt személy a következőt írta: ,,Ha beledöglik is, kibírja! Veress Lajos Veress Lajos” Ez a mondás felbukkan a vezérezredes nagybácsi unokaöccse, az író, irodalomtörténész, drámaíró Veress Dániel esetében is. Veress Dániel a Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, azonban 1951-ben eltávolították az egyetemről. A Sepsiszentgyörgyre hazatérő egyetemista Veress Dániel felkereste dr. Izsák József magyartanárt, aki később Illyés Gyuláról, Asztalos Istvánról írt monográfiát, s a tanár úr a következőket mondta: ,,Ne búsulj, Danikám, én kidolgozok neked egy hároméves olvasási programot, s ha te ezt végigolvasod, tízszer annyit fogsz tudni, mint akik most marxista módon értelmezve az irodalomtörténetet hallgatják az egyetemen. ” Így is lett. Később elnyerte az egyetemi diplomát. Megpróbálták Veress Dánielt a társadalmi élet széléről is kiszorítani, tizenöt esztendei küzdelmet vívott, de utána már ő vette számba az alkotókat. Az 1968-ban a Mikesről írt Négy tél, ‘70-ben a Báthori Zsigmond korát megjelenítő Véres farsang, egy évre rá a Grafenbergi éjszakák, öt évre rá az Örvényben, ‘82-ben az ünneprontók s 1991-ben A megtévesztett jelzi drámaírói munkásságának gazdagságát. Eközben szöveggyűjteményekkel szolgálta az erdélyi magyar öntudat megtartását A bölcsészet parancsai, A magyar elbeszélő költészet remekei és az Emlékezetül hagyott írások című köteteiben. Legkedvesebb témája Mikes Kelemen munkásságának feltárása volt. Az első a Négy tél című Mikes-dráma volt, majd 1972-ben a Rodostói csillagnéző, 1976-ban a Mikes és a szülőföld című kötet. Budapesten 1978-ban jelent meg az Így élt Mikes Kelemen című életrajzi regény és a Törökországi levelek 1974-ben. Utána 1988-ban Mikes Kelemen: Törökországi levelek és a kevésbé ismert Mikes-mű, a Mulatságos napok. A Sepsiszentgyörgy szülötteit ábrázoló szoborgalériában ott lesz Veress Dániel mellszobra is. /Kónya Ádám: Mélyen tisztelt emlékező közösség! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 21./ Emlékeztető: Dr. Izsák József (Sepsiszentgyörgy, 1921. aug. 1. - Marosvásárhely, 2004. jún. 23.) irodalomkritikus, irodalomtörténész, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének tanszékvezető tanára volt 1980-ig, a főiskola megszüntetéséig.2007. augusztus 25.
Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszélt Domokos Mátyás 1985-ben, hogy a 20. század második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát. Csoóri Sándor szerint a városi értelmiségnek kellene megőriznie és továbbörökítenie a paraszti kultúrát. Magyarországon az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak. Domokos Mátyás idézte Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. Az elit nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni. Az ezredvégre – globálisan is – fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…) Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? – kérdezte Pécsi Gyöngyi, Domokos Mátyás munkásságára emlékezve. Domokos Mátyás gondolatait összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című köteteiben. Az esszéválogatás azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít. Domokos Mátyás mindkét könyvnek a ,,sorskérdések” a hangsúlyozott kulcsfogalma. Azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt. Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben. Az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is – bizonyos engedékenysége ellenére is – az ötvenes évek gyakorlatát folytatta, roppant alattomossággal. Domokos Mátyás nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól. Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai – Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig – következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás” (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ‘45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal – összhangban a nagy nemzedékek távozásával – a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak – azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik. Domokos Mátyás keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel”. A hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét uralkodó pozícióba. Bemutatta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. Furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták – Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig. A magyar irodalom egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Domokos Mátyás szerint megroppant a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, az ezredfordulóra pedig a magyarországi posztmodern is kimerítette lehetőségeit. Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a 2004-es népszavazásról írott vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás” a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy beteljesültnek látta Ady jövendöléseit.,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk” – írta. Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, a szétesett, média vezérelte társadalom megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája – utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje”-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, hol tévesztettünk utat ismét. Az egy évvel ezelőtt elhunyt szerkesztő, Domokos Mátyás emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása. /Pécsi Gyöngyi: Mielőtt a karámok összezárnak (Domokos Mátyás emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./2007. augusztus 28.
Nemrég óriási dokumentumértékű hagyatékot bíztak a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumra. A marosvásárhelyi születésű, a Nemzetközi Fotóművész Szövetség legmagasabb kitüntetését elnyert Marx József fotóművész szakmai munkásságának tárgyi maradványait – több tíz ezer negatívot, számos fotót és kiállítási katalógusok tömkelegét – örökölte meg az intézmény. Zepeczaner Jenő, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója is megrögzött fotós, jó barátságban volt Marx József fotóművésszel, aki munkásságának hatvan éve alatt, egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig, évente 20–30 nemzetközi kiállításon vett részt, és körülbelül 200 hazai, illetve külföldi oklevelet, kitüntetést nyert el. A húszas évektől kezdve mindent és mindenkit lefotózott Erdélyben, de nem csak ott. Riportképei, műemlék- és várképei, néprajzi témájú fotói, illetve színházi képei hatalmas dokumentumerővel bírnak. Erdély minden szegletét bejárta, megörökítette, lencsevégre kapva tájakat, embereket, népviseleteket, épületeket. Alkotásai számos folyóiratban és napilapban megjelentek, köztük a Sütő András főszerkesztette Új Életben, amely újság állandó fotóriportere volt. 1960 és 1985 között ő fényképezte a marosvásárhelyi és szatmári színház bemutatóit, illetve a sepsiszentgyörgyi színház számos előadásáról készít képeket. Marx József családja úgy döntött, hogy az udvarhelyi múzeum lesz a legjobb hely hagyatéka számára. /Máthé László Ferenc: Marx hagyatéka a múzeumban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 28./2007. szeptember 10.
A közvélemény úgy vélekedik, hogy a művelt Nyugat, a nyugati (keresztény) világ csak egyet akar: velünk tartani. A „mi” természetesen a magyarokat jelenti. A sajtó döbbenettel vette tudomásul, hogy egy Cián-cég (a kor IG Farben-Industrie-ja) nem a magyarokkal rokonszenvez, hanem a Romániából kisajtolható profit oldalán áll. A kapitalizmus farkastörvényeitől sokan eltekintenek, „amióta a marxi eszméktől búcsút vettünk hivatalosan. ” Éppen Székelyudvarhelyen foszlottak szét az illúziók, amikor kiderült, hogy a Cserehátra a görög katolikus román apácákat a svájciak csempészték be. Akkor derült ki, hogy a régi kapcsolatok mára elsorvadtak. A verespataki aranybánya ügye a két ország összefogásán múlik. /Sebestyén Mihály: A délibábszínház bezárása. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 10./2007. október 11.
A Koalíció a tiszta felsőoktatásért elnevezésű civilszervezeti tömörülés a romániai egyetemek korrupciójával foglalkozik. A lavinát alighanem a temesvári egyetemen történt kezdeményezés indította el, ahol az egyetemi reformcsoport hónapok óta bizonyítékokkal tárja fel az egykori párttitkárokból, illetve a forradalmat vérbefojtókból álló “professzori” gárda önkényeskedését és inkompetenciáját. A temesvári eset korántsem egyedi. A gomba módra szaporodott egyetemek a korrupció és az inkompetencia melegágyai. A plágium megszokott, a címeket és tudományos titulusokat pénzért vásárolják, illetve bőkezűen ajándékozzák a politikai hatalmasságoknak. Akárcsak a politikában, gazdaságban vagy a közélet egyéb területein, az egyetemeket a szekus besúgókból és tudományos marxizmust oktató pártaktivistákból európai tanulmányok “szakértőivé” előléptetett gárdára bízták. /Chirmigiu András: Sebtisztítás. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 11./2008. január 29.
Huszonöt évvel ezelőtt állították bíróság elé a csehszlovákiai hatóságok Duray Miklóst. A magyar oktatásért küzdő felvidéki ellenzéki írót csaknem ötszáz napig tartották fogva ítélet nélkül. Amikor a csehszlovák hatóságok 1983 januárjában Duray Miklós író ellen meghirdették a kommunista Csehszlovákia első magyarellenes politikai perét, a felvidéki magyar politikusokat érintő tisztogatások már több mint egy évtizede tartottak. Szarka László történész a pozsonyi Szabad Újságban így emlékezett vissza azokra az időkre: „1970-ben felmentették Szabó Rezsőt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztségéből, s megszüntették Dobos László tárca nélküli miniszteri tisztségét, 1972-től pedig több rendelet szabályozta a nyelvhasználati és oktatási jogokat. Kötelezővé tették a helynevek szlovák használatát, majd csökkentették a nyitrai magyar tanárképzés keretszámait. Az oktatási tárca folyamatosan próbálkozott a magyar iskolákban a szlovák tannyelv bevezetésével. Emiatt 1978. áprilisában Duray Miklós vezetésével, s szlovákiai magyar értelmiségiek részvételével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság. ” 1982. június 3-án Duray lakásában házkutatást tartottak, majd államellenes bűntény elkövetésével vádolták. 1982. november 10-én letartóztatták és vizsgálati fogságba helyezték, s 1983. január 31-re és február 1-jére meghirdették Duray perét. Szarka László szerint „Duray Miklós a klasszikus koncepciós tárgyalásokat idéző bírói-ügyészi kérdésekre a nemzetiségi politika kíméletlen kritikájával válaszolt. A két és fél hónapos előzetes fogva tartás börtönélményein felülemelkedve tárgyilagosan, világos, egyértelmű érvekkel bizonyította a maga igazát. ” 1983. február 22-én 105 napi fogva tartás után Duray Miklóst szabadlábra helyezték, de 1984. május 10-én a magyar iskolákért folytatott fellépései, a Jogvédő Bizottság memorandumai miatt ismét letartóztatták. Első és második vizsgálati fogsága idején – ítélet nélkül – összesen 470 napon át tartották őt börtönben. Fogva tartása ellen amerikai szenátorok, a PEN Club, valamint magyar és amerikai írók, csehszlovákiai és magyarországi értelmiségi csoportok, emberjogi aktivisták tiltakoztak. 1985 elején szlovákiai származású magyarországi értelmiségiek levélben kérték Szűrös Mátyást és az MSZMP központi bizottságát (KB), hogy segítse elő Duray szabadulását. Az aláíróknak Radics Katalin, a KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának helyettes vezetője nyomatékosan kijelentette, hogy a párt „nem állhat ki egy antimarxista személyért”. /Kristály Lehel: Negyedszázada kezdődött a Duray-per. = Magyar Hírlap (Budapest), jan. 29./2008. február 25.
Megjelent A sztálinizmus irodalma Romániában /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2007/ című tanulmánykötet, Balázs Imre József szerkesztésében. A tanulmányok a kolozsvári Sapientia – Kutatási Programok Intézete támogatásával készültek. A kötetről Szőcs István fejtette ki véleményét. Gheorghiu-Dej látszólagos sztálinizmusának titkai a mai napig feltáratlanok. Miként volt lehetséges, hogy míg az összes szovjet csatlósállamban a moszkovita frakció, amelyik a háború éveit Moszkvában vészelte át, kinyírta a honi gárdát, azokat, akik odahaza harcolták és szenvedték végig a fasizmus korszakát; ez alól az egyetlen kivétel volt Románia, Lásd a Pauker-Luca ügyet. A román kommunista vezetés titokban már 1953-ban létrehozott egy olyan szervet, amelynek feladata volt titokban elhárítani a szovjet befolyást, ahol csak lehet. Gheorghiu-Dej rendszere „ellensztálinizmus” volt, erős nemzeti vonásokkal. A korszak íróinak helyzetéről, életéről kellett volna többet írni, jegyezte meg Szőcs István A sztálinizmus irodalma Romániában című tanulmánykötetről, ehelyett olyan személyekről esik szó a tanulmánykötetben akiknek inkább kuriózumgyűjteményekben volna helyük, mint például a Fáskerthyeknek, az Aszódiaknak. A kötet szerzői „egybemossák az írókat nem is a műkedvelőkkel, hanem egyrészt a kontárokkal, másrészt a közművelődés hivatalsegédjeivel. ”A mai kritikusoknál ilyen őrszavak szerepelnek, mint referencia, kód, trend, retorika, munkás-szubkultúra stb., ugyanúgy alkalmazzák a divatos filozófusok vagy „antropológusok”, megállapításait, mint régebben a marxista szerzőket, „nem az elemzés kiindulópontjaként, hanem védőmázként bevonva vele a szöveget” – állapította meg Szőcs István. Nagy István munkásíró „nem csak íróként volt kreatúra. Mint ‘munkáshős’, munkásértelmiségi, majd mint kommunista közéleti személyiség is kreatúra volt. ”1956 kora őszén Szőcs István olvasta Nagy István egyik cikke korrektúralevonatában ezt a kitételt: A trianoni határ azért igazságtalan, mert azontúl is élnek – románok!... E mondatot aztán a cenzúra törölte, Herédi Gusztáv figyelmeztetésére. Nagy István egy alkalommal nem találta megfelelőnek Méliusz József versét, ezért kiegészítette: Leplezzétek le / leplezzétek le / az imperiálistákat / az imperiálistákat. Utána Szőcs István izgatottan várta: mit fog szólni Méliusz a verse megfejeléséhez? Semmit sem szólt, sőt, így vette fel következő kötetébe. És Nagy Istvánt kinevezték a Bolyai Tudományegyetem rektorává! Majd „kinevezték a Román Tudományos Akadémia tagjává, mint magyar szellemi nagyságot!”A tanulmánykötet szerzői „a diktatúrakorszak jellemzésénél éppen a kisebbségi mivoltból indulnak ki, azon belül is a primitivizmus és a parodizálás érdekli őket”. Ha meg akarja érteni az ember, hogy mi a sztálinizmus, akkor a diktatórikus korok legjellemzőbb közös vonásainak bemutatásával kell kezdeni, nemcsak az írók, költők szövegeinek felidézésével, fejtette ki véleményét Szőcs István. „A kisebbségek és a diktatúra viszonya mindig is sajátos volt, különbözött a diktatúra és a többség viszonyától. ” „A magyar kisebbségi politizálás félezer éves hagyománya az egy hazáért két pogány közt helyzet. ” A „második világháború után a magyar nemzetiségi „végeken”, amikor éppenséggel a sztálinizmushoz kellett védelemért folyamodni a poszt-kisantant szomszédság ellenében, amely végül is szintén csak minimálisnál kevesebb oltalmat szándékozott nyújtani. ”A tanulmánykötet „szenvtelen tárgyilagossággal foglalkozik a sztálinistának nevezett korszak irodalmával”. A „tárgyilagosság azonban nem meggyőző, mert nincs mögötte megértés, beleérzés, sem a korba, sem a szerzőibe. ” Hogyan voltak képesek így írni ebben a korban? A válasz: „így kellett, mert így lehetett.” „Kisebbségi irodalomra a rendszernek is szüksége volt, mert bizonyítani is kellett: lám, ezek itt lent – féltő gondoskodásunk alatt – élnek! És a kisebbségnek is szüksége volt irodalomra, mint annak jelzésére, hogy akárhogy is nézünk már ki, de azért még vagyunk. ”/Szőcs István: A múlt idők setét virága I. = Helikon (Kolozsvár), jan. 25., II. – febr. 10., III. – febr. 25./2008. április 2.
Újabb részletet közölt a lap Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című önéletírásból. Romániában az 1940-es évek végén a leszámolások folytatódtak, több írót elhallgattattak, illetve üldöztek. A magyar irodalomban hasonló volt a helyzet, ismertek voltak főleg Méliusz József kirohanásai, aki szerint még Sinka Istvánt is ki kell ebrudalni Erdélyi Józseffel együtt az irodalomból. Méliusz Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc művei indexre helyezését is helyeselte Szabó Dezsővel és Nyírő Józseffel együtt. Bözödi György meghurcolásának Katona Szabó István is tanúja volt Kolozsváron. A „szelektálók” között jeleskedett Földes László is, aki féltette Nyírőtől, de általában a népi íróktól a magyar olvasókat, Földes ekkor az Állami és Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségét vezette. Mint marxista esztéta, az Andreeseu Intézetre nevesített egykori Magyar Művészeti Intézetben tartott előadásokat. Ebben az időben a nagy román költő, Tudor Arghezi cipőfűzőt árult Bukarestben. Sadoveanut kiáltották ki a román irodalom legjelentősebb alakjának. Sadoveanu halála után, a Sztálin halála utáni „olvadás” idején vették elő Arghezit, beültették egy írószövetségi kongresszuson ünnepélyesen az elnökségbe azok, akik, addig gyalázták. Arghezi anyja magyar volt, de görcsösen igyekeztek, nehogy a közismert Eminovics-Eminescu után kiderüljön, hogy a XX. század legnagyobb román költője nem tiszta román. József Attila pedig maga írta: „apám félig székely, félig román vagy talán egészen az”, de ez benne van minden magyar iskoláskönyvben, és senkiben nem okozott kisebbrendűségi érzést a magyar kultúra vagy a költő értékével kapcsolatban. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./2008. augusztus 27.
Kortárstalálkozóra várják augusztus 31-én, vasárnap a Havadon született és távolba szakadtakat, a 65 – 66 éves kortársakat. Ekkor megvásárolható Havad monográfiájának mindkét kötete. Meghívták a falutörténet szerzői csoportjának néhány tagját is: Bartos Miklóst, Gegesi László Jánost és Székely Ferencet. Megemlékeznek azokról a munkatársakról, akik ma már nem lehetnek ott: néhai Nagy Ödön lelkészről, dr. Zielmann Jenő orvosról, Nagy Olga néprajzkutatóról, Molnár Dénes grafikusművészről és Marx József fotóművészről. /Kortárstalálkozó és monográfia. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 27./2008. szeptember 16.
A Duna TV-ben elhangzott Markó–Tőkés-párbeszédnek az ezután létesítendő brüsszeli magyar képviseleti iroda egyik sarkalatos tétele a közös álláspont kialakításának szükségessége. Kiss Péter kancelláriaminiszter ,,a kölcsönös be nem avatkozás" és ,,az egyenlő távolságtartás" marxista-leninista tételét hangoztatta. A kölcsönös be nem avatkozás tétele kimondottan a Kárpát-medencében az utódállamokba szétforgácsolt magyarság ellen irányult, s ennek legszorgalmasabb alkalmazói a magyar politikai vezetés és a kormányok voltak. Ebben a kérdésben Kádár János még Rákosinál is ,,jobban" teljesített, az 1957-es híres romániai látogatása és marosvásárhelyi beszéde a be nem avatkozás ürügyén megnyitotta az utat Romániában az 1956-os eseményekhez kapcsolódó brutális megtorlás és leszámolások előtt. /Sylvester Lajos: Beavatkozás vagy be nem avatkozás? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./2008. október 28.
Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./2008. október 31.
Bretter György filozófiája. Értelmezések, dokumentumok, visszaemlékezések címmel jelent meg 2007-ben a Pro Philosophia Kiadónál a Magyar Nyelvű Filozófiai Irodalom Forrásai tizedik köteteként az Egyed Péter által szerkesztett munka. A recenzens szerint lényegében befejezetlen monográfia ez a munka egy torzóban maradt életműről (Bretter György 1932-ben született és 1975-ben, 43 évesen halt meg). Bretter meggyőződéses marxistaként indult, a hetvenes évek közepétől, utolsó éveiben ideológiakritikusként definiálja magát. Bretter marxistaként gondolkodó volt. /Ferencz Enikő: Befejezetlen Bretter-monográfia. = Krónika (Kolozsvár), okt. 31./2008. november 14.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának 5. évfordulója alkalmából november 15-én ünnepi ülést tartanak Kolozsváron. Ezt készítette elő a november 12-i rendezvény az arad-belvárosi református egyházközség imatermében, amelyen az EMNT aradi szimpatizánsai találkozhattak egymással, és meghallgathattak egy előadást a történelmi Magyarország széteséséről. A rendezvény szervezője Borbély Zsolt Attila, az EMNT jegyzője volt. Elmondta, hogy az EMNT a kitűzött célokból a következőket valósította meg: „Egyrészt az erdélyi magyarság autonómia-statútumainak a megfogalmazását, amit az EMNT képviselői benyújtottak a román parlamentnek. Másrészt olyan konferenciák szervezését, amelyen nemzetközi tekintélyű szakemberek beszéltek az autonómiáról, és adtak útmutatást az erdélyi magyarság számára, hogy miként küzdhet az önrendelkezéséért. ”Az EMNT nem jogi szervezet, nincs bejegyezve, így eszközei szűkösek. Ezek egyikének a nyilvánosság erejét tartotta Borbély, egy másik fontos eszköznek meg azt nevezte, hogy a tanács elnöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő, méghozzá a legaktívabbak egyike. A találkozón Vincze Gábor történész, a Hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum egyháztörténeti referense tartott előadást Erdély és Kelet-Magyarország elvesztése történelmi szükségszerűség, vagy történelmi baleset? címmel. Kifejtette: „Arra hívtam fel a figyelmet, hogy nem fátum volt, hogy a történelmi Magyarország megszűnt létezni 1919–1920-ban, hanem megnevezhető emberek sorozatos hibái, bűnös nemtörődömsége, hazaárulása miatt keletkezett az a folyamat, ami Trianonhoz vezetett. A marxista történetírás azt sulykolta belénk, hogy a történelmi Magyarország szétesése szükségszerű volt, hiszen a Monarchia a népek, nemzetiségek börtöne volt, és a szabadságvágyó nemzetek el akartak szakadni. Ez nem igaz! Ha balesetnek tekintjük, hogy valakit belelöknek egy gödörbe, amiben kezét-lábát töri, akkor baleset volt Erdély és Kelet-Magyarország elvesztése. De inkább tudatos bűncselekménynek nevezem, amit Magyarországgal elkövettek 1919–20-ban. ” /Pataki Zoltán: Ötéves az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 14./2008. november 20.
Marx Artúr (Nagyenyed, 1927. dec. 25. – Freiburg, 1991. jún.) nagyenyedi származású biokémikus emlékét idézte fel népes hallgatóság előtt a magyar tudomány napja alkalmából Lőrincz László nyugalmazott muzeológus-tanár Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. Marx Artúr a régi Nagyenyed világának egyik közismert kereskedő-családjából származott. Tanulmányait a Bethlen Kollégiumban végezte, egyetemi diplomát a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem természettudományi karán szerzett. Kutatói munkásságának első szakasza a bukaresti Ion Cantacuzino Intézetben bontakozott ki. Fő kutatási területei: a baktériumok biokémiája, az immunológia és a mikrobiológia. Szakkönyvek szerzője, illetve társszerzője volt. Marx Artúr élete utolsó szakaszában Németországban élt, ahol kiváló eredménnyel folytatta tudományos kutatói munkáját. 1991-ben halt meg Freiburgban. Hamvai a nagyenyedi református temető családi sírjában nyugszanak. /Józsa Miklós: Nagyenyedi tudósra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 20./2008. november 22.
Néhány éve az egyik egyetemi tanár mesélte, hogy egyetemükön a vallástörténetet oktató személy a pártállam idején a marxizmus professzora volt. Találtak ugyan egy tehetséges, felkészült papot, de az illetőnek nem volt doktorátusa, így állami egyetemre nem nevezhették ki. Maradt a szükségmegoldás, bár köztudott volt a diktatúra idején a professzor dühödt ateizmusa, vad egyházellenessége. Most Marx, Engels, Lenin és Ceausescu helyett Jehováról, Buddháról, Krisztusról, Mohamedről, Luther Mártonról és Kálvin Jánosról beszél nap mint nap. Nincs egyedül. Hányan lettek buzgó párttagokból egyik napról a másikra bigott templomlátogatók, a diktátor dicsőítőiből a diktatúra vad ellenfelei? A kommunizmus lelkes propagálóiból multimilliomos kapitalisták. Elvárható lenne a fordulat a román állam részéről is, a politikai perekben elítéltek esetében. Mert sokan, például az 1958-ban a Szoboszlay-perben elítéltek ügyében a mai napig sem született meg a perújrafelvételről, az ítéletek megsemmisítéséről szóló határozat. Még a kivégzettek eltemetésének helyét sem hajlandóak felfedni az illetékesek. A politikusok valószínűleg arra várnak, hogy a per utolsó túlélője is lehunyja szemét, s akkor majd melldöngetve Európa elé állnak “nagylelkű”, az akkori elítélteket felmentő, sőt dicsőítő politikai döntésükkel. Lehet, azért késik a felmentés, mert az elítéltek túlnyomó többsége magyar nemzetiségű volt. /Ujj János: Pálfordulás, mikor? = Nyugati Jelen (Arad), nov. 22./2009. február 13.
Mintegy másfél évvel ezelőtt, egy csíkszeredai író-olvasótalálkozón Pomogáts Béla neves budapesti irodalomtörténész bejelentette: megírja az erdélyi irodalom teljes történetét! A Pallas-Akadémia Kiadó mindjárt fölvállalta a kiadását, mert nagy szüksége van ennek az összegzésre az erdélyi önismeretnek és -becsülésnek. Január 20-án, a magyar kultúra napjai keretében, a csíkszeredai polgármesteri hivatal tanácstermében ünnepi hangulatban mutatták be a Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944) című könyvet – a Pallas-Akadémia kiadó 500. köteteként! –, amely a vállalt irodalomtörténet első kötete, s tartalmazza mindazokat a jelentős irodalmi dokumentumokat is, melyek az illető korszak erdélyi szellemi életének meghatározó gondolatait, törekvéseit hordozzák. Az erdélyi magyar irodalomról több könyv és tanulmány is készült, közülük csak egynek volt összefoglaló jellege: Kántor Lajos és Láng Gusztáv munkája, a Romániai magyar irodalom című munkának, ez azonban csak az 1945 és 1970 közé eső korszakot dolgozta fel. Szükség volt egy új és átfogó irodalomtörténeti összefoglalásra. Pomogáts Béla úgy érzi, könyve két területen hoz újat, először is abban, hogy egy közel százesztendős korszakot tekint át, másodszor pedig abban, hogy ezt az összefoglalást nem terhelik meg a korábbi: marxista-leninista irodalomfelfogás kötelező babonái. Tehát olyan írókról, például Nyírő Józsefről vagy Cs. Szabó Lászlóról, is tárgyilagosan beszélhet, akik korábban nem kaphattak helyet az irodalomtörténeti folytonosságban. Pomogáts Béla (Budapest, 1934) irodalomtörténész, kritikus a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a budapesti tudományegyetemen tanult. Részt vett az 1956-os forradalomban, egy időre internálótáborba került. Pályáját középiskolai tanárként kezdte, 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1992-től igazgatóhelyettese. 1990-től a Literatura szerkesztője, később főszerkesztője. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia, 1995–2001 között a Magyar Írószövetség, legutóbb pedig az egykori Illyés Közalapítvány elnöke (2002–2007). Az irodalomtudomány akadémiai doktora. Számos díja közül megemlítendő a József Attila-díj (1991), Év Könyve Jutalom (1992), Kisebbségekért-díj (1996), Széchenyi-díj (2003). Marosvásárhely és Kalotaszentkirály díszpolgára. Hetvennél is többre tehető megjelent köteteinek száma. Kutatási területe a 20. századi, illetve a jelenkori magyar irodalom. Az erdélyi irodalmat érintő számos alapmunkája (A transzilvanizmus, Akadémiai Kiadó, 1983; Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban, Magvető, 1987; Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Tankönyvkiadó, 1990; Romániai magyar irodalom, Bereményi Kiadó, 1992; Erdélyi tükör, 1995; Épülő hidak. Magyarok és románok, Pont, 1998), illetve a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál kiadott tanulmánykötetei (Erdély hűségében, 2002; Kulcsok Erdélyhez, 2003; Erdélyi tetőn, 2004; Felelősség Erdélyért, 1-2-3, 2005–2006) valósággal predesztinálták a Magyar irodalom Erdélyben című nagyszabású vállalkozásának megírására. Pomogáts Béla elmondta, írt egyszer egy magyar irodalomtörténetet is /Az újabb magyar irodalom 1945–1981 /Gondolat, 1982/ , „s mindenki feljelentett, aki úgy érezte, hogy nem elég magasra srófolt jelzőkkel illettem, s terjedelmileg is hátrányba került másokhoz képest. ” /Cseke Gábor: Van erdélyi irodalomtörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 13./2009. május 15.
Bretter Zoltán /sz. Kolozsvár, 1958/ a bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója, az SZDSZ országgyűlési képviselője volt 1990-től 1998-ig. 1982-ben elhagyta Kolozsvárt, Magyarországra telepedett. Sokáig úgy érezte, hogy „egy teljesen idegen országba” érkezett. A majdnem negyedszázad, amit azóta Magyarországon eltöltött, „végül is otthonossá tette” ezt a vidéket. Bretter Zoltán a demokratikus ellenzékben találta meg a baráti körét, majd az SZDSZ-hez csatlakozott. Kolozsváron az irodalmi kört jelenleg Bretter-körnek hívják, édesapjáról, Bretter György marxista filozófusról nevezték el A bukaresti Magyar Kulturális Intézet a bukaresti magyar kultúrának is egyfajta közösségi helye. /Ágoston Hugó, Szőcs Levente: Rendszerváltástól kultúráig. Bretter Zoltán szerint a kultúra képviselete nagyobb szabadsággal jár. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./2009. július 23.
Nagy Károly a Romániai Magyar Dolgozók Egyesületének megbízásából hosszadalmasan magyarázta, hogy milyen rossz a kapitalista rendszer. A kiutat, a jövőt csak a baloldali gondolkodás tudja felmutatni A baloldal átengedte a terepet a jobboldali, sőt a szélsőjobboldali erőknek. Nagy Károlytól megtudhatjuk: „A szocialista útkeresés elkerülhetetlen hibái, a véres sztalinista önkény, a fegyverkezési verseny miatti szegénység és az immár majd, százesztendős rágalomhadjárat miatt, kompromittálódott a kommunista mozgalom”. Még él az az idős nemzedék, „amelyik emlékszik arra, hogy az államszocialista rendszerben, ha alacsony színvonalon is, de létezett létbiztonság, nem volt munkanélküliség, létezett mindenki számára hozzáférhető, ingyenes egészségügyi szolgáltatás és közoktatás. Persze létezett sok rossz is. ” A kiút a jelenből: „a baloldalnak meg kell újulnia, illetve ismét baloldallá kell válnia. Ehhez viszont ideológia kell, ami feltételezi a marxizmus alapos tanulmányozását és kritikai újraértékelését”. Végre kell hajtani a javak legalább részleges újraelosztását. /Nagy Károly: Baloldali-e a baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), júl. 23./2009. július 27.
Nem sokan fognak hozzá kilencvenéves korukban könyvet írni. Bíró Antal atya azonban azok közé tartozik, akikre Isten sok feladatot rótt, és akik igyekeznek tehetségük és lelkiismeretük szerint teljesíteni azokat. Hatalmas lelkesedéssel vállalta fel Böjte Csaba mellett a munkát Szászvároson. Közben kitartóan küzd a szászvárosi magyarságért, kertészkedik, az egész erdélyi magyarságot pedig verseken keresztül biztatja a jóra, szépre. Kilencvenedik születésnapjára lett kész az a verseit tartalmazó könyvecske, amelyet a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség ezeréves jubileumára állított össze. Antal atya ízig-vérig pedagógus. Ma is büszke arra, hogy magyar–román szakos pedagógusi diplomáját Domokos Pál Péter írta alá, hogy a ferences rend íratta be Kolozsvárra magyar–német szakra. Azután mégsem élhetett pedagógusi hivatásának, mert Márton Áron megtiltotta, hogy papjai marxista iskolában tanítsanak. Antal atyát Márton Áron szentelte pappá, a későbbi években hat évet sínylődött lágerekben. A temesvári egyházmegyében szolgált, ahol 47 éven keresztül németül prédikált. Harminc éve nyugdíjas, azóta többet dolgozik, mint előtte. /Takács Éva: A remény kapujában. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 27./2009. augusztus 21.
Gyimesi Éva nyomon követése 1986-tól egyre szorosabbá vált, „A célszemély mozgása” című napi beszámolókat viszonylag magas rangú tisztek írták alá. Rossz arcú alakok követtek mindenüvé, emlékezett Gyimesi Éva. A fokozott megfigyelés fokozottsága azzal is magyarázható, hogy Bukarestben ekkoriban szorosan ráálltak a Kriterion-szerkesztő Molnár Gusztáv akcióira, a Limes-kör vezetőjére, akivel Gyimesi Éva rendszeresen találkozgatott Salat Levente, Vekov Károly, Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Lőrincz Csaba, Szilágyi N. Sándor és mások társaságában. Molnár Gusztáv hatalmas dokumentum-anyagot halmozott fel, és szerkeszteni kezdte a Limes című szamizdat számait. A Limest alapítója „marxista” körnek nevezte, nyilván konspiratív céllal, mert ki-ki a saját világnézeti meggyőződését képviselhette ebben az értelmiségi körben. Abszurd helyzet volt, hogy a háziasszony, anya, tanár, magánszemély napi foglalatosságait szorgalmasan feltárták. A cikkíró erre egy példát idézett, az egyik napi jelentést, melyet Pop Silviu ezredes írt alá. Nevetséges a részletesség, melyben még az is szerepel hogy hány percet várt a buszra, hogy bevásárolt, milyen utcákon ment stb. /Gyimesi Éva: ”A célszemély mozgása” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./