udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
69
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-69
Névmutató:
Munkácsy Mihály
2016. július 13.
Tanár Úr, a fésűssegéd
Túl a kilencvenen, mind a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, irodalomtörténésze, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi-múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel.
A Kálvin János utca, ahol Endre bátyánk otthona megbúvik két arctalan-jellegtelen tömbház árnyékában, egyenesen a templom melletti parkra szolgál. Oda, ahol Nagyszalonta nagy szülötteinek szabadtéri panteonja áll, örvendetesen gyarapodó szobraival. Jó kis hely ez a város térképén: a Kálvin utcát északról a Kossuth Lajos, délről a Bocskai István utca fogja közre, s ha innen az emberfia átsétál az orvos/természettudós/nyelvész/költő Földi János és a „fekete bojtár”/költő/író/szerkesztő Sinka István szalontafiak nevét viselő kurta sikátorokon, egyenesen az Arany János utcára, a költő hajdani szülőházát pótló épület portájáig jut. – Ennél eszményibb szellemi életteret, értéksűrítőbb környezetet, töményebb kulturális hátteret Kárpát-medence szerte nehéz volna fölfedezni…
Házigazdánk várakozással átitatott hevülettel fogadja némi késedelemmel érkező kettősünket. „Már kihűlt a kávé!” – dohogja sajnálkozva, miközben keresztül terelget bennünket gyümölcsfás-virággruppos udvarán. Fürgén, szinte szökellve lépked, járásában szinte nyoma se mAradt a nemrégiben megesett combnyaktörésnek. Nem, szellemileg sem torpant meg a 92. életévét taposó Tanár Úr, hiszen alkotóereje teljében küldözgeti folyóiratunk, a Várad számára – a költő születésének bicentenáriumára készültében – a Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című sorozatát. Viszont menten kiderül: Dánielisz Endre „nem kényelmes” interjúalany. Nem mintha anyanyelvünk őreként nem volna képes „nyomdakészen”, „szabatosan” fogalmazni, hanem annyira gyorsan, annyira sokfelé pörögnek az esze kerekei, hogy riporter legyen a talpán, aki képes egy ilyen rakoncátlan alany csapongó emlékezetét, asszociációváltásait mAradéktalanul nyomon követni…
Genitivus singularis
„Ami a gyökereimet illeti, eleim felvidéki cipszer kisiparosok voltak – válaszolja beszélgetésindító kérdésemre –. Őseim 1730-40 körül kerültek Békésbe a törökvilág elmúltával. Békéscsabát és környékét szinte teljesen kiirtották a törökök. Az idetelepített szlovákokkal együtt cipszerek is jöttek, mint kereskedők, mesteremberek. Ritka családnév a mienk, kevesen vagyunk mi, Dánieliszek. Az ótestamentumi ‘Dániel’ névből ered – héberül is tudok egyet s mást, hiszen teológiára is jártam –, azt jelenti, hogy ‘Isten a bírám’. Ezt a nevet genitívuszba tették: ‘Andreas filius Danielis’, ‘Dániel fia, Endre’. Tehát én genitivus singularisba vagyok téve. A személynév mögül kikopott a ‘filius’ így rögzült a ‘Andreas Danielis’ forma – Latintanár is valék, ezért büszkélkedhetek a latintudásommal.”
Biztatnám, ösztökélném, „foglaljon már helyet, Endre bátyám, mert elfárad!”, hiába teszem. Nem ül le, hevesen gesztikulál. Nem céltalan sétifikál fel s alá: ahogy témát váltunk, szerre előkotorja a témába vágó, a témát illusztráló dokumentumokat, fotókat, kiadványokat. Az egyik A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása című kismonográfia. Tanulmány és családi krónika egyben. Szerzője a néprajzos Dánielisz Endre. „Ezt a kis füzetet Békéscsabán adták ki, a Munkácsy Mihály Múzeum Chronica Bekesiensis sorozatának első kötetként, majd Váradon is megjelentettük, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Bizottság Partiumi füzetek című sorozatában. Az én ükapám fésűs volt, a kerek szaruból egyenes fésűt remekelt. A mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött. Édesapám is örökölte a mesterséget. Sőt, hadd verjem a mellem fél téglával: nekem is van fésűssegédi diplomám!”
A platnitól a kraccerig
Lapozgatom, ízlelgetem a fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyvecskét, egyre-másra számomra ismeretlen, jobbára németes hangzású kifejezésekre, szakszavakra bukkanok. „Igen – bizonygatja Dánielisz Endre diplomás fésűssegéd –, annak idején, amidőn kezdett fejlődni a magyar kézműipar, (mint megannyi más mesterség esetében, ebben a szakmában is), a szerszámok, az eszközök, az eljárások, a műveletek elnevezését, a szakma tolvajnyelvét többnyire a németből kölcsönzött, magyarított szavakból alakították ki. Tetszenek tudni, mi az a kraccer? A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit egy tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett. A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott, ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták.”
„Ezen a fotográfián Dánielisz Endre I. látható a feleségével. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról Nagyszalontára. Feleséget is Békéscsabáról hozott magának, aki 13 gyereket szült, ebből 11-et felneveltek. A kisiparosoknál az egész család be volt fogva. Édesanyám is besegített édesapám műhelyébe, ő vágta a fogat. Ezen a fotográfián én volnék, ez bizonyítja, hogy már 14 éves koromban csináltam a fésűt.”
Cukrászinasi kitérő
Miután gazdag leckét kaptunk a fésűművesség műhelytitkaiból, a saját életének fordulatai felé terelem kisipar-történeti előadónkat. „Amikor óvodáskorú lettem, nem volt magyar óvoda, hiába lakták a várost nyolcvan százalékban magyarok. Egyébként a nemzetiségi gyerekeket csak hétéves korukban írathatták be az elemibe, a románok már hatéves korukban elkezdték a betűvetést. Az első elemit a református iskolában kezdtem. Négy év után azt mondták a szüleim: ha te iparos leszel – annak szántak, hogy folytassam a mesterséget – mégis menjél gimnáziumba, végezd el a négy gimnáziumi osztályt. Igen ám, de efféle állami tanintézmény akkoriban csak románul működött. Becsöppentem egy román nyelven tanuló közösségbe, ma is csodálkozom rajta, hogy bírtam. Nagyszalonta magyar volt, de a környéke román. A törökök kiűzését követően, 1700 után valósággal megszállták a hajdan magyarok lakta falvakat, Belényes környéki románok. A román diákok számára internátust is működtettek, magyar diák kevés volt, öten-hatan jártunk egy-egy negyvenes létszámú osztályba. Bár néha lekommunistáztak vagy leboanghenoztak bennünket, megvoltunk egymással. A szüleimnek tandíjat kellett fizetniük, de három év múltán elfogyott a pénzük, búcsút kellett vennem a gimnáziumtól. Mit volt mit tenni, fésűssegéd lettem. Apám váltig vakarta a fejét: hiába kisgépesítette a műhelyét, a hetipiacot is elárasztják a gyárilag tömegesen gyártott, olcsó műanyag fésűk, a hajviselet, a szokások is megváltoztak. Mert hát ki igényel manapság finomra kveccsolt, spiccfállal gondosan megreszelt, fényezett, díszített kontyfésűket? Kiveszik a kenyeret a kezünkből, mondta, válassz más mesterséget! Így adtak be cukrászinasnak az Oszaczky-féle híres műintézetbe… Sose felejtem el: éppen a cukrászinasi alkalmasságomhoz szükséges orvosi bizonyítványra várakoztam a rendelőben, amikor valaki azt pusmogta, a rádió bemondta, hogy Szalontát Magyarországhoz csatolják! Szeptember 6-án délelőtt be is vonultak a magyarok. Még két hónapot inaskodtam, amikor elkezdtem könyörögni a szüleimnek: legalább a négy gimnáziumot járhassam ki! Novemberben kezdődött a tanítás. Végül le is érettségiztem.”
A gálosházi barlang felfedezője
Endre bátyánk ifjúkori kalandozásai között külön fejezetet érdemelnek a barlangászként aratott babérjai, amikor a legjelesebb kutatókkal járta be a bihari karsztvidéket. „Nem csak a gyáripar, hanem a bécsi döntés is betartott apámnak, hiszen a határ öt kilométerre volt Szalontától, a dél-bihari románság, a fésűsműhely legszámottevőbb vevőköre elszakadt tőlünk, a Biharországhoz visszacsatolt magyar falvak népe pedig hozzászokott, hogy a békéscsabai vagy a gyulai piacon vásároljon. Komoly válságba jutottunk, de egy élesdi rokonunk mentőövet nyújtott: üzente, hogy a révi barlanghoz és turistaszállóhoz gondnokot keresnek. Édesapám felszámolta a szalontai műhelyét, és családostól odaköltözött. Ő a szállóval foglalkozott, édesanyám lett a szakácsnő. A vakációban én voltam a Zichy-barlangban az idegenvezető. Jeles Kolozsvári geológusok, dr. Balogh Ernő és Tulogdi János végzett ott rendszeres tudományos kutatást, valamint Kessler Hugó, az aggeteleki barlang igazgatója. Magam 16 évesen tapasztalt barlangjáróként, jó segítségnek bizonyultam a kutatók számára. Tovább hatoltunk a révi barlang még ismeretlen járataiba, de számomra a legszebb élményt, a legizgalmasabb kalandot az jelentette, amikor Kesslerrel feltártuk a tudományosság és a barlangkedvelők számára eddig teljesen ismeretlen csarnóházi, illetve gálosházi barlangot. A szalontai újság el is hírelte, hogy Dánielisz Endre felfedezte a gálosházi barlangot, ahová Xántus Jánossal tértem vissza, aki a Tündérszép tájakon című könyvében örökítette meg. A révi jó világ hamar elmúlt, a menedékház fölötti gerincen húzódott a határ, a románok át-átcsaptak, mindent elhordtak. Amikor bejöttek az oroszok, híre ment a szálló italkészletének, s miután már semmi sem mAradt, akkor is a nyakunkra jártak, követelőztek. Előbb egy erdészházba, majd Élesdre menekültünk. Ott – mivel kiderült, hogy a nagyváradi kefegyárat, amely fésűket is gyártott, háborús károsodás érte, jóapám – mivel magával hurcolta minden szerszámját – még egyszer beindította a fésűsműhelyét.”
Tárkányi tanítóskodás
A dánieliszi pálya következő, fontos és életélményekben gazdag stációja a köröstárkányi tanítóskodás volt. „Azt olvastam a Kolozsvári Világosságban: nincs Erdélyben elég magyar tanító! Arra biztatták az érettségizetteket, végezzék el Kolozsváron a tanítói tanfolyamot. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (a Zichy barlang gazdája) jóvoltából szállást is kaptam, másfél hónapot tanultam a gyorstalpalón. Idealista voltam, kitaláltam, hogy én köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert abban a dél-bihari faluban nagyon megnyomorították a magyarok iskoláját. De tartottam attól, hogy semmit nem értek a paraszti élethez, nem ártana, ha előbb még tapasztalatokat szereznék valahol. Végül Tamásdára helyeztek. Este érkeztem, az idős tanító bácsi nem nagyon örvendezett nekem, féltette a kenyerét. Mondta, hogy itt most negyven gyerek van, azokkal egymaga is elboldogul. Elgyalogoltam Erdőhegyig, de az ottani református iskolába se kellettem, ugyanígy jártam Zerinden is. Kétségbeesetten jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol azzal fogadtak, hogy épp most távozott innen a három köröstárkányi tanítónő. Kiderült, olyan sok gyerek van, hogy ők hárman nem győznék, kellene még egy kollega!”
Endre bátyánk nem tudta, hogy Belényesben kell leszállnia a vonatról, onnan gyalogolni öt kilométert Tárkányig. Tájékozatlanságában ott szállt le, ahol a Tărcaia megálló nevet írták, holott az Kistárkányra szolgált. Éjfél is elmúlt, amire célhoz ért, és bekopogott a református parókia ablakán. A lelkész, Szablyár Kornél fogadta, és nyomban kinevezte igazgatónak. A papot ugyanvalóst lefoglalta a napi politizálás – a kommunista párt tagja lett –, ezért az is elfordult, hogy… a tanítójára bízott egy-egy temetést.
„Mindössze húsz esztendős voltam, a kolleganők szépek voltak, de nem mertem udvarolni, mert… féltettem a tekintélyemet. Egy évig voltam én az igazgató, azalatt egy ácsmester segítségével színpadot állítottunk, és elkezdtem a fiatalokkal foglalkozni. Egyfelvonásos színdarabokat tanítottam be, néptánccsoportot alapítottunk, irodalmi rendezvényeket tartottunk. Bunta Trézsi, Oláh Teréz volt az én primadonnám… Ajjaj, de szép lány volt! Hoppá, ezt a jegykendőt nékem készítette! De hát kinek ajándékoznak jegykendőt a tárkányi lányok? Annak, aki megkéri a kezüket.”
(A Trézsit felidéző közjáték alatt Endre bátyánk szemlátomást felélénkül, ugyanúgy, mint később, amikor egy ifjú helybeli kolleganőnkről ejtünk szót. „Tündérszép lány, Szalonta legszebb lánya” – áradozik a 92. életévét taposó férfiú.)
„Számomra, későbbi néprajzos számára Köröstárkány maga volt a pAradicsom. Gyűjtöttem a népdalokat, a balladákat, a szokásokat, a babonákat, az állatok neveit. Magammal vittem a hegedűmet is, húztam a talpalávalót, nem engedtem a fiatalokat tangózni, inkább a tárkányi ugrósat jártam a lányokkal, fiatalasszonyokkal. Mindemellett majdnem belehaltam Tárkányba! Rendszertelenül táplálkoztam, senki nem főzött rám, csak a disznóvágások idején terhelték túl a gyomromat kóstolóval. Végül kilyukadt tüdővel kellett abbahagynom néptanítói pályafutásomat.”
A bolygatott Bolyaiban
„1947-ben megcéloztam a Kolozsvári egyetemet. Úgy véltem, az igazi tudományosság alapja a filozófia, az esztétika, az etika. Beiratkoztam, de nem volt lakásom. Emiatt beiratkoztam a teológiára is, ott laktam, rohangáltam a Bolyai és a Teológia között, két év után jelesen letettem a lévita vizsgát. Ekkoriban már elkezdték bolygatni a Bolyait, megalakult a KISZ, be kellett iratkozni az ifjúsági szövetségbe, és sokaknak szemet szúrt ez az én kétlakiságom. Az nem lehet, hogy miközben nálunk Gaál Gábort és Csehi Gyulát hallgatod – háborogtak –, az alatt a teológián Tavaszi Sándortól és Maksay Aberttől tanulod az idealizmust. Igaz, abbahagytam a teológia tanulmányaimat, de a filozófiáról is lemondtam, hiszen nem a nagy görögöket tanították. Ami érdekelt, a néprajzoktatást abbahagyták, mert Gunda Béla visszament Debrecenbe, a filozófiát én töröltem, mAradt a pedagógia és a lélektan. Zörgő Benjámin tanította a pszichológiát. Heten voltunk összesen, Szőcs István, a későbbi vérmes kritikus volt a legokosabb közöttünk. Sikeresen államvizsgáztam, első fokozatú tanárként helyeztek Arad megyébe. Ott beindították a tanítóképzést, hiszen annyira kihaltak a tanítók, hogy két párhuzamos osztályt is indítottak. Négy évig tanítottam Aradon. Nem csak pedagógiát, hanem oroszt, magyart, történelmet, állampolgári ismereteket.”
*
Félbeszakítjuk a beszélgetést, megegyezünk, hogy legközelebb Dánielisz Endre hazaérkezésével folytatjuk. Nem, Endre bátyánk egyáltalán nem fáradt el, annyira nem, hogy amikor előszedett iratgyűjtőibe kezdi visszarakni a dokumentumokat, az egyikből kifordulnak a lapok, és szétszóródnak a szőnyegen, mire Szűcs Laci kollégám ugorna, kilencvenkét esztendős házigazdánk egy huszonkét éves ifjonc fürgeségével mindent összegyűjt…
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro2017. február 18.
Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba. Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)2017. március 15.
Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)2017. március 15.
Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma2017. július 3.
Ott tartotta aranymiséjét, ahol keresztelték és szentelték
Különleges volt idén Gyergyócsomafalva templomának búcsúünnepe, hiszen a helybéli születésű dr. Czirják Árpád pápai prelátus aranymiséjét mutatta be. A község önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki.
A Szent Péter és Pál búcsú alkalmából Gyergyócsomafalva szülöttjét, dr. Czirják Árpád pápai prelátust tüntette ki díszpolgári címmel a községvezetés, kiemelkedő egyházi és közéleti tevékenysége elismeréseképpen. Márton László-Szilárd polgármester az ünnepségen azt mondta, a községi díjakat olyan személyiségeknek adják, akik értékeket teremtettek a közösség számára, életüket, munkásságukat szentelik annak, szolgálva ezáltal a közösség fejlődését. Az eseményen dr. Borsos Géza, a Csomafalvi Értelmiségi Fórum elnöke mondott méltató beszédet, dr. Czirják Árpádot a Márton Áron-i magatartás folytatójaként jellemezte. Mint mondta, Csomafalváról indulva, messzire jutott, de szülőfaluját lélekben sosem hagyta el, erkölcsi értékrendjét híven megőrizte. Az Erdélyi magyar breviárium című, háromkötetes munkáját a nemzeti önismeretet elősegítő, hiánypótló, nevelő írásnak nevezte. Dr. Czirják Árpád is felszólalt: köszönetet mondott a kitüntetésért és hangsúlyozta, továbbra is harcolni fog szülőfalujáért, az erdélyi magyarságért. Mint fogalmazott, „szóval és tollal” harcol azért, hogy Székelyföldnek, a magyarságnak jövője legyen. Az eseményen a Csomafalváért díjat is átadták, amelyet idén Vaszi Miklós leköszönő önkéntes tűzoltóparancsnok kapott a közösségért végzett munkájáért. A községvezetés továbbá pedagógusoknak adott át érdemdíjat, köszönetképpen munkájukért. A Szent Péter és Pál búcsú szentmiséje a megszokottnál is ünnepélyesebb volt, ugyanis dr. Czirják Árpád pápai prelátus aranymiséjét mutatta be. Prédikációjában arra biztatta a híveket, hogy törekedjenek a jóra. Szót ejtett arról a veszélyről is, ami ma az egész keresztény Európát fenyegeti, és azt mondta, ez alól Székelyföld sem kivétel. Hangsúlyozta, a szülőföld megvédésében nagyon fontos azoknak a jelenléte, akik képesek felrázni a csüggedésbe süllyedt magyarságot, éppen ezért nem jó, hogy olyan sokan elhagyják szülőhazájukat. Az aranymisén résztvevők megtekinthették Balázs József festőművész alkotását, dr. Czirják Árpád atya arcképét is.
– Biztos vagyok benne, hogy a kép nem olyan magas rangú, mint amilyen a modell. Mert ha olyan képet festettem volna róla, mint amilyen pap Czirják atya, akkor én nem Balázs József lennék, hanem legalább Munkácsy Mihály – fogalmazott a festőművész.
Dr. Czirják Árpád pápai prelátus Gyergyócsomafalván született 1943. január 7-én. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, ahonnan a gyulafehérvári római katolikus középiskolába került. Középfokú tanulmányai befejezésével a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola hallgatója lett. A teológiai évek után Tűrben, Balázsfalván, Kézdivásárhelyen volt gyakorló lelkipásztor. 1984-ben a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa. 1994-től a Gyufehérvári Főegyházmegye érseki helynöke. 1989-től jelentek meg írásai. 2007-ben vonult nyugdíjba. Legismertebb könyvei közé tartozik az Erdélyi Magyar breviárium három kötete, melyben fontos szerepet kap a magyarság múltja, jelene és jövője. Hargita Népe (Csíkszereda)2017. július 22.
Reformátorok nyomában: tanulmányúton a dési gimnazisták
A reformáció 500. évfordulója alkalmából izgalmas feladatra vállalkozott néhány dési középiskolás. Visszanyúltak a gyökerekig, hogy felfedezzék a reformáció máig ható erejét, gyümölcseit. Mindazt, amit ott értékesnek, érdekesnek, netán elfeledettnek véltek, gyönyörű PowerPoint-bemutatóval színesítve elmondták a vasárnap délelőtti népes templomi gyülekezetnek.
Luther Márton, Kálvin János, Zwingli Ulrich, Károli Gáspár, Szegedi Kis István életének és munkásságának legizgalmasabb eseményeit elevenítette fel Bálint Gabriella vallástanár, valamint Albert Kinga, Nagy Krisztina, Rónai Bernadett, Zágoni Nóra, Daróczi Loránd, Kalmár Loránd és Kerekes Konrád középiskolai diákok kutató, feltáró munkája, s ígéret szerint a reformátorok névsora bővül, mert érezhető volt, hogy igény van rá. A vasárnaponkénti rövid bemutatók műszaki munkatársa két diák, Gombár László és Müller Hunor volt.
A jubileumi évet a kisebb tanulók körében vetélkedővel tette emlékezetessé Bálint Gabriella vallástanár. Az előzetes felkészülést, a kijelölt könyvészet (Bottyán János: Hitünk hősei) alapján történő adatgyűjtést változatos fordulókból álló verseny követte. A májusi eseményre 32 gimnáziumi diák nevezett be. Négyes csoportokba szerveződve oldottak meg írásban egy feladatlapot, majd képfelismerés, híres mondások szerzőinek megnevezése és villámkérdések megválaszolása következett. A részt vevő gyerekek közül 15-en jutalomkiránduláson vettek részt június utolsó és július első napján.
Kezdő úti cél a reformáció városa, Debrecen volt. A Református Nagytemplom monumentalitása, a Déri Múzeum kincsei és Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája, a Nagytemplom szomszédságában virágzó Líciumfa látványa valósággá minősítette mindazt, amit a diákok a versenyre való felkészülés során könyvből ismertek meg. Délután az Aquaticum enyhet adó hűs vizét, este a Tiszaladányi Református Egyházközség Gólyafészek vendégházának meleg szeretetét élvezték a kirándulók.
Másnap a hungarikumok sorát gyarapító első teljes magyar nyelvű Vizsolyi Biblia szülőfalujába, a református Betlehembe vezetett útjuk. Az Árpád-kori templomról, a templomi tárlóban megtekinthető Vizsolyi Bibliáról hiteles adatokkal bővült ismeretük, a templomkertben található műemlék épületben berendezett Mantskovit Bálint Nyomdatörténeti Múzeumban pedig nemcsak hallottak a Biblia nyomtatásának történetéről, hanem hagyományos merített papírra ki is nyomtatták Károli Gáspár munkájának első oldalát.
Szórványmagyarságban élő gyerekeink kezében életre kelt a múlt, Reményik Sándor A fordító című versének sorai megteltek tartalommal: „Az, kinek szellemét ma körülálljuk,/A Legnagyobbnak fordítója volt,/A Kijelentés ős-betűire/Alázatos nagy gonddal ráhajolt”.
Frissen emlékeztek még a gyerekek a templomfalak között hallottakra, nevezetesen arra, hogy mekkora jelentősége volt a magyar református vallás megerősödésében annak, hogy Károli Gáspár a közeli Göncön „az Igének keresett magyar igéket”, s így nemzeti öntudatunk támpillérévé válhatott a Vizsolyban kinyomtatott első teljes magyar nyelvű Szentírás.
Lélekben megerősödve indultak tovább a gyerekek Sárospatakra.A Rákócziak dicső kora címet viselő állandó kiállításon azok életével ismerkedtek meg a pataki várban, akiknek Biblia iránti tisztelete azzal is igazolható, hogy Rákóczi Zsigmond, a későbbi erdélyi fejedelem, akkori egri főkapitány pártfogása és támogatása nélkül nem valósulhatott volna meg a Vizsolyi Biblia kiadása.
Ez a kis tanulmányúttal felérő kirándulás sem sikerült volna a Dési Református Egyházközség segítsége nélkül. Köszönetünk jeléül hadd mondjuk el, hogy volt miről mesélni. Az élmény pedig nem csupán leckefüzet mellett fel-felvillanó nyári emlék lesz. Egyik részt vevő kisdiákunk már a kirándulás másnapján kamatoztatta elsőéves konfirmációi bizonyságtétele alkalmával.
Czirmay Júlia, tanítónő / Szabadság (Kolozsvár)2017. október 25.
A temesvári Piarista templom festője
Kiállítással egybekötött Ferenczy József Emlékkonferencia
A konferencia Ferenczy József (Marosvásárhely, 1866–Temesvár, 1925) festőművész munkásságának állít emléket. Az Új Ezredév Református Központban (Temesvár, spl. Morarilor 1b.) 2017. október 27-én, pénteken 15.00 órától, illetve 28-án 10.00 órától a művész életútját és ránk hagyományozott örökségét szegedi, békéscsabai, marosvásárhelyi, kolozsvári és temesvári művészettörténészek ismertetik az érdeklődőkkel. A rendezvény idején a festő alkotásaiból nyílik kiállítás. A programra a belépés díjtalan, minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!
Időpont: 2017. október 27–28. (péntek–szombat). Helyszín: Temesvár, Új Ezredév Református Központ (Spl. Morarilor 1b). Szervező: Szórvány Alapítvány. Támogató: Polgármesteri Hivatal, Temesvár
RÉSZLETES PROGRAM
Október 27., péntek
15.00 óra: A konferencia megnyitója.
Köszöntő: Farkas Imre mérnök, Temesvár város alpolgármestere.
Megnyitó: prof. dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke.
Előadások:
15.30: Miklósik Ilona művészettörténész, Temesvár: Ferenczy József Temesvárott.
15.55: Váraljai Anna művészettörténész, Szeged: Bihari Sándor népi zsánereinek hatása Ferenczy festészetére.
16.50: Gyarmati Gabriella művészettörténész (Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba): Századfordulós körkép. A XIX. és XX. század fordulójának magyarországi művészete európai perspektívából.
17.15: Ferenczy József-kiállítás. Megnyitja Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészek Szövetsége temesvári filiájának elnöke.
18.00: Baráti este: meghívott Juhász Tamás professzor (Kolozsvár).
Október 28., szombat
10.00: Sebestyén Mihály történész, Marosvásárhely: Ferenczy József fiatalkorának Marosvásárhelye.
10.25: Murádin Jenő művészettörténész, Kolozsvár: Erdély képzőművészete a 19–20. század fordulóján.
11.20: Annemarie Podlipny-Hehn művészettörténész, Temesvár: Ferenczy József életútja.
11.55: Szekernyés János műkritikus, helytörténész: Ferenczy József Temesvár művészeti életében.
12.20: Helytörténeti értékek és a Szórvány Alapítvány – könyvkiállítás az Alapítvány kiadványaiból – bemutatja Kovács Katalin szociológus, az Alapítvány munkatársa.
12.30: Konferencia zárása: dr. Bodó Barna. Nyugati Jelen (Arad)2017. december 9.
Sükösd Ferenc színvilága (Emléktárlat Sepsiszentgyörgyön) (1937–1972)
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek többsége a sikeres tehetségkutatásnak köszönhetően jutott el az 1949-ben alakult marosvásárhelyi líceumba, majd később a kolozsvári főiskolára, s melynek a sóvidéki Sükösd mellett a háromszéki Plugor Sándor és Kosztándi Jenő vagy a gyergyói Márton Árpád és Gaál András lehetnének beszédes példái.
Jól ragadja meg a faluról a nagyvárosba érkezés elfogódott hangulatát az akkori tanárok közül Barabás István, aki 1950 körül megfestette a Beiratkozás az iskolába című festményét, és Izsák Márton szobrász-igazgató, aki egy bekecses legénykében az öntudatos Márton Árpádot örökítette meg. Közös volt bennük s későbbi munkásságukban is meghatározó maradt a hamar dologra fogott gyermekek szívóssága – Sükösd az apja mellett törte az útépítésnél felhasznált követ –, valamint az otthoni élmények és bevésődések élethosszig tartó vállalása. Már elindulásukkor mércét jelölt ki számukra a Kultúrpalota Bernády-gyűjteményének gazdag anyaga, többek között Munkácsy Mihály és Paál László festményei, melyek természetértelmezése és színfelfogása sokuk kezdeti korszakában nyilvánvaló hatásként mutatható ki. Közeli barátai és pályatársai rá emlékezve gyakran alkati fegyelmezettségét hozták fel, ami azonban nagyfokú lelki fűtöttséget, a képeken is nyomot hagyó, belső izzást leplezett. „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog” – jegyezte fel inkább csak saját magának Sükösd. Amit jelképesnek olvasunk, az maga az élet: a kőtömbről vissza-visszapattanó kalapács ütemes hangja mögött mindennapi viaskodása az anyaggal, az izmokat estére elnehezítő, könyörtelenül nehéz munka realitása húzódott meg. A tapasztalati örökség predesztinál: a művész minden képét látszólag súlyos matéria borítja, ami megjelenítésben szűkszavú, balladás hangvételt eredményez, miközben csupán képzeletünk szövi elmesélhető történetté a képek által közvetített látványt (Cantata profana). Főiskolai tanárainak szellemi és technikai befolyása, Kádár Tibor folyamatos figyelésre, kísérletezésre buzdító személyisége, Miklóssy Gábor gyakran kíméletlen kritikája, egy-egy téma vagy beállítás akár hetekig-hónapokig tartó rajzoltatása nemcsak a művészeti életre készítette fel, hanem emberi kitartással is felvértezte a növendékeket. A világ töredékeire, a hétköznapi élethelyzetekre mint lehetséges képtémára tekintő, fürkésző kíváncsiság és a magas szintű szakmai tudás inspiráló kettőssége Sükösd Ferenc életművében is tetten érhető. A magyar művészettörténetben leginkább Nagy Istvánhoz köthető az a reduktív hozzáállás, amely a lényeges formai elemeket összeválogatva a tájképeknél sommázó kompozíciókhoz, a portréknál drámai lélekbelátáshoz vezetett. Rendkívül találó és Sükösd művészetére is alkalmazható Egry József idevágó gondolata: „A képtérből igen sokat kell elvennünk, hogy üres ne legyen.” Ha csak felületesen is végigsiklunk a Sükösd-képeken, egyértelmű a szerkezet, a racionális képépítkezés és a gáttalanul áradó színzuhatagok közötti egyensúlyozás, a korstílusnak is megfeleltethető szintézis megtalálása. Más művein viszont a művész gondosan egymáshoz igazítja az árnyalatokat, ilyen az egységes tónusban tartott Kerítés, ahol a lépésről lépésre történő keverés következtében a deszkák orgonasípjai a meszes fehértől egészen a puha barnákig és zöldekig terjedő regiszterben szólnak. Némely képeken emberi figurák, sok esetben konkrét családtagok bukkannak fel, máskor csupán a hiányukat érzékeljük egy ottfelejtett, kék festőkabát láttán (Műteremhangulat). Minden motívum ténylegesen tapintható, egyszersmind elvonatkoztatott, időtlen, nem evilági dimenziókat sejtet. A sóvidéki gyermekkorból ismert állatok mozdulatai a művész stilizáló szándéka ellenére pontosak, mégis a jelenet egy pillanata alatt a meg nem verselt balladák, az el nem mesélt mítoszok tartományába hurcolnak minket (Viadal). Önálló sorozatot képeznek a Kultúrpalota egyik folyosójából elrekesztett műtermének képkivágatai. A szikár megfogalmazás, a művész szinte rejtőzködő jelenléte, a kenyércsendélet szociális üzenete, a háztetőn fészkelő fekete madarak sejtelmessége, a visszafogott pasztellszínek használata a Derkovits-hagyomány felfedezésére utalnak, melynek különféle rétegei Nagy Albert, Nagy Pál vagy Simon Endre művészetében is felfejthetőek. Sükösdnél az enteriőröket ablakkeretek, festmények, ajtónyílások, falsíkok kontúrozzák. A műterem falai mindig ferdék, néha az a benyomásunk, hogy ránk dől az egész konstrukció: itt jelentkezik árulkodóan a felfokozott lelki töltet. Ziffer Sándorról jegyezték fel, hogy csendéleteit mindig tükörből nézte és festette meg, hogy ne a konkrét valóságot, hanem annak sűrítményét, a képet lássa. A nagy előd, az 1930-as évek embert próbáló időszakában dolgozó Derkovits még talán joggal vélhette úgy, hogy a család, a műterem valamiféle védelmet jelent a külvilág „zajával”, ridegségével, szuronyos menetelésével szemben. Pár évtizeddel később Sükösd megértette, hogy az intim szféra védelmet nem, legfeljebb vigaszt nyújthat, de a lélek belsejébe menekített emlékek és érzések kifestésével szellemi társakra lelhetnek a rossz korban született, didergő művészek is. Sükösd sok mindent tudott, ami speciálisan az övé volt. 1983-as székelyudvarhelyi kiállításának leporellóján állapította meg rövid írásában a pályatárs Balázs Imre, hogy helye az erdélyi festészetben már többé-kevésbé körvonalazható, viszont ebben a széles mezőnyben kell elhelyezni sajátosan egyéni látásmódját. Az egyes cikkekben, visszatekintésekben például gyakran fel-felmerül a különös, fanyar, mégis megnyugtató zöldjeinek említése. 1978-ban, már halála után igen találóan fogalmazta meg Jakobovits Miklós nemzedéke legjobb koloristájának tartott művészbarátjáról: „Hisz hol találunk olyan kesernyés, szelíd, mély, sejtelmes zöldeket, mint a Sükösd bivalyos képein? Kinél olyan gondolatébresztők és lelket simogatóak, bensőségesek a színek, mint az ő Sóvidéket ábrázoló tájképein?” Elgondolkodtató felvetés: valóban, milyen zöldeket ismerünk egyáltalán? Almazöld, méregzöld, fűzöld, smaragdzöld, krómoxid-zöld… A napi használat és a képzőművészeti szaknyelv praktikus és bevált megjelölései sorjáznak elénk. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a művész festményei alapján összeállítható a csak rá jellemző színskála képi világának bartóki zengésű alaphangjaiból: sófehér, bivalyfekete, kézvörös, árnyékkék, keselyűsárga, és persze a legfontosabb: a Sükösd-zöld. Szücs György,
a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. december 12.
A titok – első alkalommal állít ki erdélyi alkotó főhelyen a Műcsarnokban
A titok címmel látható a Műcsarnokban Jakobovits Miklós (1936–2012) nagyváradi képzőművész retrospektív kiállítása. A 120 műből álló tárlat felöleli Jakobovits valamennyi alkotói periódusát, átfogó képet adva a nagy és változatos életműről.
A kortárs művészet reprezentatív kiállítóhelyének számító budapesti intézmény két központi termében helyet kaptak az örmény származású, Kolozsváron született festőművész hatvanas-hetvenes években készült, a goyai jegyeket viselő, fellinis hangulatú, a metaforikus, csendes lázadás jegyében fogant narratív, grotesz munkái éppúgy, mint absztrakt, monokróm alkotásai. Ez utóbbiak a nyolcvanas években születtek, azt követően, hogy Jakobovits Miklósnak sikerült eljutnia Spanyolországba, az ottani múzeumokban testközelből ismerkedve meg a kortárs ibériai képzőművészet nagyjainak munkáival. Elsősorban az informer művészet művelői, közülük is Antoni Tapies gyakorolt nagy hatást rá.
Fiatalabb pályatársa és barátja, a kiállítás kurátora, Újvárossy László szerint akkoriban kapott művészi hitvallásában hangsúlyos szerepet a „két színfoltnak is van szentsége” gondolat. A tárlatból nem hiányoznak a művész kétezres években készült, vegyes technikájú, a kísérletezés, az interdiszciplinaritás jegyeit viselő munkái sem, az úgynevezett rozsdaképek. Ezek az emberi élet törékenységének, az elmúlásnak metafórikus kifejezései.
A Munkácsy Mihály-díjas Jakobovits Miklós sokoldalú, aktív személyiség volt, nem csak képzőművész, hanem művészetszervező, művészeti író és közéleti ember is. A Körösvidéki Múzeum munkatársaként, Coriolan Hora-val egyetemben fontos szerepe volt az intézmény képzőművészeti részlegének gyarapításában. A nagyváradi bazilikában található Egyházművészeti Barokk Képtár egyik létrehozója, az Erdélyi Művészeti Központ megálmodója, a Barabás Miklós Céh elnöke volt. 2004-től tagja volt a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának.
Jakobovits Miklós az első olyan, nem csupán erdélyi származású, de élete végéig szülőföldjén alkotó képzőművész, akinek életművét ilyen léptékű tárlat keretében mutatják be a Műcsarnokban. A cím, A titok, a műalkotás megszületésének megfoghatatlan, szinte misztikus voltára utal, ami Jakabovits Miklóst főleg pályája kései szakaszában nagyon foglalkoztatta. A titok a nagyszabású, Egy/Kor – Különutak és kivonulás a konszolidáció idején címet viselő kiállításegyüttes része. Ez a művész helyzetét, az alkotók egzisztenciális tereit, a kívülállás és az ellenállás egyedi formáit vizsgálja a Rákosi-, a Kádár- és a Ceaușescu rendszerben, 11 alkotó életművén keresztül, akik közül a legismertebb Karátson Gábor. A kiállítás január 28-ig látható. Pengő Zoltán / maszol.ro