udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
195
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 181-195
Névmutató:
Nagy Lajos
2008. augusztus 6.
Augusztus 3-án, vasárnap Nagyernyén, a polgármesteri hivatal előtti téren felavatták Apafi Mihály fejedelem egész alakos szobrát, Miholcsa József marossárpataki szobrászművész alkotását. Olyan zarándokhelye lesz ez Nagyernyének, ahol a magyarság az összetartozás jegyében méltóképpen ünnepelhet, emlékezhet – mondta Jánosi Ferenc polgármester. Lovas huszárok, ünneplő ernyeiek vették körül a szobrot. Apafi Mihályt 347 évvel ezelőtt a Nagyernye melletti Libáncs mezején választották fejedelemmé. Apafi 30 éven át volt Erdély fejedelme, összességében becsülettel képviselte Erdélyt és a magyar nemzetet. A helyi tanács jóváhagyta a szobor felállítását, az engedélyek beszerzése másfél évbe is beletelt. A szobor Miholcsa József munkája, az öntőmester Sántha Csaba volt, a talapzat elkészítése Koré József helyi vállalkozó nevéhez fűződik. Miholcsa József szobrászművésznek ez a harmadik egész alakos szobra a gyergyói Kossuth Lajos- és a torjai Árpád-szobor után. „Népünk, nemzetünk veszőben van, kastélyaink, parkjaink tönkremennek, ittlétünk nyomai eltűnnek, én igyekszem kiegészíteni, nyomokat hagyni múltunkról. Ha Isten megsegít, még tíz szobrot kell elkészítenem a közeljövőben, és akkor meglesz a 20 választott erdélyi fejedelem szobra” – vallja a művész. Dr. Nagy Lajos bemutatta Sorstársak kórtörténete című kötetét, majd az ünnepség közös vacsorával zárult. /Antalfi Imola: Zarándokhely, ahol méltón ünnepelhet közösségünk. Apafi Mihály-szobor Nagyernyében. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 6./2008. augusztus 28.
A hivatalos évadnyitó gyűlést követően megtartotta nyilvános évadnyitó buliját a Csíki Játékszín társulata Csíkszeredában. A színtársulat a János vitéz daljátékkal kezd, felnőtteknek, illetve gyerekeknek szóló változatban is. További három bérletes előadás is műsorra kerül, Maurice Maeterlinck A kék madár című színjátéka, szilveszterkor a Fekete Péter zenés vígjáték, az évad utolsó műsorra tűzött alkotása pedig a Hamlet lesz. Kamaraszínházi meglepetésekkel is készül a társulat, a tavaly bemutatott Lila ákác rövidített változata, valamint Parti Nagy Lajos Ibusár, megállóhely című monodrámája is látható lesz, utóbbi Benedek Ágnes előadásában. /Túros Eszter: Improvizált színpadon. = Krónika (Kolozsvár), aug. 28./2008. augusztus 29.
Megjelent dr. Nagy Lajos Elfelejtett rétyiek című új könyve, a mellékletként csatolt füzet címe: Pálinkatan az erdélyhoni minden valláson lévő falusi iskolák számára. Készítették Nagyborosnyai Bartha András és Felső-boldogasszonyfalvi Bíró Sándor rétyi ev. ref. hitszónokok. A könyvecske Kolozsvárott jelent meg a Tilsch János tulajdonában lévő nyomdában 1846-ban. /Sylvester Lajos: Pálinkatan és az Elfelejtett rétyiek (Dr. Nagy Lajos új könyve) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./2008. szeptember 6.
Dr. Nagy Lajos könyves bemutatkozása a Rétyi Falunapokon páratlan esemény volt. Négy könyve sorakozott az asztalon: Réty monográfiája, Nagyernye monográfiája, az Életünk kórtörténete és az Elfelejtett rétyiek című kötet, amelynek melléklete a Pálinkatan. Egykori orvostanhallgató évfolyamtársak, kollégák, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet 1956–1959 alcímű kötet kapcsán volt politikai foglyok és más érdeklődők töltötték meg a termet. Párját ritkító, hogy a könyvkiadást az önkormányzatok ilyen mértékben támogassák. Réty monográfiájának és az Elfelejtett rétyiek megjelenését a helyi polgármesteri hivatal, Nagyernye monográfiáját az ottani önkormányzat támogatta. Az ugyancsak dr. Nagy Lajos által összehozandó, Komolló monográfiájának a kiadását a megyei önkormányzat is támogatni fogja. Dr. Nagy Lajost négykötetes szerzőként köszöntötték 75. születésnapja alkalmával. /Sylvester Lajos: /Könyves Nagy Lajos rétyi bemutatkozása. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 6./2008. október 3.
Akiket érdekel Marosvásárhely múltja, a kisebbségi lét utóbbi évtizedei, azoknak hasznos olvasmány dr. Nagy Lajos Életünk kórtörténete /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ című könyve. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rövid, de sorsdöntő időszakának (1956–1959) a mozzanatait foglalja össze, melyet az író a saját, valamint sorstársainak kálváriáján keresztül mutat be. Ekkor a román nacionalista-kommunista hatalom az országban még meglévő magyar egyetemeket is megszüntette vagy elsorvasztotta. Így került sor a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, valamint a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetre is. Előtte a legdurvább megfélemlítési akcióba kezdtek, melynek nyomán számos személyt ítéltek az egyetemről való kicsapásra, börtönbüntetésre, sőt, halálra is. Azok az „elvtársak”, akik a legvadabb intézkedéseket hozták, agitáltak a „nyugati kapitalisták” ellen, néhány évtized után az elsők voltak, akik Nyugat-Németországba, Amerikába vagy Svédországba telepedtek át. A nacionalista-kommunista hatalom igyekezett nagyrészt a magyarul beszélő gerinctelen emberekkel elvégeztetni a sovén piszkos munkát. /Weszely Tibor: Érdemes elolvasni. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 3./2008. október 21.
Wiener Ferenc, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet biológus oktatója 1956-ban diákjai számára elrettentő példaként állította pellengérre a genetikát, mint az angol–amerikai imperializmus szélhámosságba hajló áltudományát, és jelölte ki követendő útnak Micsurin, Tyimirjazev, Liszenko tanait. Egyúttal, Andrásofszky Tibor rektor mellett főszerepet játszott a magyarországi forradalom hatásának elhárításában, ami egyet jelentett az „ellenséges elemek” kizárásával, illetve termelésbe küldésével. Wiener elvtárs azután kint maradt Svédországban, ahol a genetika lelkes kutatója lett. Ugyanígy harcostársa, Méra Endre elvtárs, de ő Olaszországban kötött ki. Nem csak egyes tanárok és besúgó diáktársak segítettek a „tisztogatásban”, hanem megbízható, kegyelt bukaresti káderek is: Szekeres Sándor, Gere Mihály, Kopándi Sándor, Domokos Géza stb. Jellemző, hogy a nagyváradi származású Mogyorós Sándor (Alexandru Moghiorosként a központi bizottság titkára) üzent hadat a magyar nacionalizmusnak, elvtársa, Leonte Rautu (Leon Leibovici) pedig Nuszbaum Oszkár tanársegéddel és Moszkovics Károly diákkal együtt az izraelita osztályidegen egyetemi hallgatókat, köztük Lobsein Verát vette célba. Az 1956 utáni megtorlást kutatók számításai szerint Romániában mintegy 1500 magyar értelmiségi szenvedte meg, többen az életükkel fizettek. Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről képet ad Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas–Akadémia, Csíkszereda) című, könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett „ellenséges elemek” további sorsa. Kuna Tibor, gyergyócsomafalvi „kulákivadék” Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. /Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./2008. október 23.
Két székelyföldi művész, a kézdivásárhelyi Nagy Lajos és a sepsiszentgyörgyi Kovács László Attila munkáiból nyílik tárlat a nagyváradi FotoArt Galériában. A portrékat, tájképeket, akt- és szociofotókat bemutató tárlatot a megnyitón Tóth István, a váradi Tavirózsa Fotóklub elnöke méltatja. Kolozsváron október 23-án nyílik kiállítás Szentes Zágon fiatal fotóművész képeiből a Bulgakov kávéházban. Marosvásárhelyen, az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében még látogatható Virág György budapesti fotográfus több száz felvételből válogatott tárlata, amely néhai Balla Antal jobbágytelki népművelőt mutatja be. /Értékes fotók láthatók országszerte. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./2008. november 13.
A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó november 12-én újabb négy kötetét mutatta be a sepsiszentgyörgyi olvasóközönségnek: Cseke Gábor regényét /A bozót/, Tapodi Zsuzsa irodalmi tanulmányait /A soha el nem vesző könyv nyomában/, dr. Nagy Lajosnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet egy korszakáról szóló monográfiáját /Életünk kórtörténete/ és László-Herbert Márknak az I. Mihály román király végnapjait feltáró tanulmánykötetét /És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról?/ Sarány István csíkszeredai újságíró ismertette. /Váry O. Péter: Újabb négy Pallas-Akadémia-könyv. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 13./2009. február 5.
A szovátai Bernády Közművelődési Egylet elmúlt évi tevékenysége változatos volt. Januárban Dzsingisz kán és a mongol birodalom című előadás hangzott el, majd dr. Veér Győző beszélt az ujgurokról. Februárban jótékonysági estet szerveztek a Mezőhavas népi zenekar, a Szent Ferenc Alapítvány és a szovátai Szent József Otthon javára. A műsor bevezetőjét Mester Zoltán tartotta. Márciusban, Wass Albertre emlékeztek. A március 15-i megemlékezésen a kulturális műsorok szervezését ezúttal is az egylet vállalta fel. Áprilisban együtt ünnepelték az EMKE megyei szervezetével a magyar közművelődés napját Marosvásárhelyen. Az egylet Intermezzo kamarakórusa Fülöp Judit vezetésével fellépett. Júniusban a nagybányai művésztelep tárlatát nézték meg. Szeptemberben Beder Tibor, a Julianus Alapítvány, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke volt az egylet vendége. Október 6-án a református egyházzal közösen emlékeztek meg az aradi vértanúkról. Az egylet emlékezett a 70 éve elhunyt dr. Bernády Györgyre. Mester Zoltán előadásában kirajzolódott Bernády kevéssé ismert profilja: az Erdély magyarsága iránt aggódó ember arca, akinek városvezetése idején a városnak – a huszonötezer lakosú Marosvásárhelynek – tizennégy (!) közkönyvtára volt, és öt magyar napilapja. Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla Felső-Nyárád menti fotóalbumát mutatta be novemberben Józsa András tanár, helytörténész. Nagy Lajos székelykeresztúri tanító néprajzos könyvét mutatták be: Katonadalok a siklódiak emlékezetében. Decemberben az egylet szervezésében mutatták föl a szovátaiaknak a Bocskay Vince szobrászművész munkásságát méltató albumot. Még ebben a hónapban Kovács Mózes ny. agrármérnök harmadik könyvével ismerkedtek a városka emberei. Kovács Mózes kutatja s papírra teszi a szűkebb pátria, a Sóvidék és környéke közelmúltját. Az Intermezzo mellett a 15. Mátyás Huszárezred és a Mátyás Vilmos vezette Mezőhavas népi zenekar elmaradhatatlan tényezői a városkultúrának, jelezte a rendíthetetlen hitű Mester Zoltán. Ebben az ében volt már elődadás, melyet Magyar himnuszok az évszázadok folyamán címmel dr. Orosz-Pál József és Józsa András tartott. /Bölöni Domokos: Mester Zoltán, a reménymagyar. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 5./2009. március 2.
A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén nem csupán irodalomtanárokat képeznek, hanem az egyéb, irodalommal kapcsolatos szakmákba (kiadványszerkesztés, kritikaírás, rendezvényszervezés, korrektúra) is bevezetik a diákokat. Balázs Imre József erdélyi irodalomóráin 1918-tól mutatja be a térség irodalmát. Balázs Imre József egyetemi adjunktus a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén 1998 óta tanít a 20. század magyar irodalmával kapcsolatos tantárgyakat. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését, amely 2006-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában jelent meg könyv formában. 2008 áprilisától a Korunk főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Vidrakönyv (Koinónia Könyvkiadó, 2006). Folyamatosan születnek doktori értekezések és államvizsga-dolgozatok is kortárs szerzők műveiről. Jentős államvizsga-dolgozatok készültek Faludy György, Bodor Ádám, Szávai Géza, Szőcs Géza, Király László, Oravecz Imre, Márton László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Dragomán György és mások műveiről. Selyem Zsuzsa a Bevezetés az irodalmi tanulmányokba című tantárgy keretében a téma a kortárs költészet, próza, dráma és esszé. A harmadévesekkel a későmodernitás (Ottlik, Pilinszky, Weöres, Mészöly stb.) és a posztmodernitás (Bodor Ádám, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos stb.) irodalmával foglalkozik. Selyem Zsuzsa 2002-ben Balassa Péter szakirányításával doktorált Esterházy Péter prózájából az ELTE esztétika szakán. Balázs Imre József elmondta: A tanszék szakkollégiuma a Láthatatlan Kollégium (LK). A Láthatatlan Kollégium 1993-ban indult Gyimesi Éva irányításával, ennek az intenzív irodalmi műhelynek 2000–2002 között Lk.k.t. néven irodalmi lapja jelent meg, Selyem Zsuzsa volt a felelős szerkesztője. Selyem Zsuzsa szerint az egyetem felelőssége, hogy tudatosítsa a hallgatókban a világszinten megjelenő kortárs elméletek eredményeit. /Bonczidai Éva: Beszélgetés a kortárs irodalom tanításáról. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./2009. május 11.
Az újonnan alapított Világhírnév Kiadó első két megjelent kötetét ismertették Kolozsváron. A kiadó vezetője, Szabó Csaba, a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársa elmondta: az évek óta erdélyi megyékről folytatott szórványriport-sorozat alanyaiból nőtte ki magát ez az ún. szórványtengely-mozgalom, amelyhez kb. kétezer személy kapcsolódik. Az egyik kötet a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetőjének, Mihály Istvánnak különböző fórumokon már közölt esszéit kínálja „A képernyő jótékony homálya” címmel. Szabó Csaba Jó Sándor margarétái című munkájával folytatja sajátos regényes történelmi nyomozásait. Ezúttal a 14–15. századi Moldva, a Nagy Lajos korabeli Bedőházi Drágos és I. Bogdán honalapítása, Moldva és Erdély közös múltja közötti kapcsolatokat kutatja, rámutatva a közös lengyel, litván, magyar, moldvai, német és osztrák gyökerekre. /Ö. I. B. : Úttörő Világhírnév. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 11./2009. augusztus 31.
Augusztus 29-án bemutatták Dr. Nagy Lajos Komolló-monográfiáját a Rétyi Napok nyitórendezvényeként. A közel fél évszázada e tájon megtelepedett és orvosként dolgozó szerző negyedik könyve is összegző mű. Nemcsak a kis falu múltját, földrajzát, flóráját és faunáját írja le, hanem embereit, családjait örökíti meg, két igen emlékezetes lakójának, Dimény Jánosnak és Benkő Kálmánnak a szerző felkérésére írott visszaemlékezéseit is felhasználva. A szerző felkutatta a kis település egyházi levéltárának anyagait is. Sylvester Lajos értékelte Nagy Lajos e könyvét és munkásságát. /Simó Erzsébet: Bemutatták dr. Nagy Lajos Komolló-könyvét. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 31./2009. november 24.
A múlt héten Marosvásárhelyen tisztújító ülést tartott a Marosvásárhely–Kecskemét Baráti Társaság. Csegzi Sándor alpolgármester, a civil szervezet elnöke elmondta, a testvértelepülések közötti kapcsolatok közül ez a legaktívabb. Az elmúlt tíz évben több mint 200 rendezvényük volt. Ebben nagy szerepe volt néhai Balogh Csabának, aki Fodor Imre polgármestersége alatt volt a szervezet mozgatórugója, de ehhez hasonló érdemei vannak Nagy Lajosnak, Kovács Júliának, Náznán Olgának és még sokuknak. Leggyakoribbak a pedagógustalálkozók, az óvodák, iskolák közötti együttműködés. Drámapedagógiai tanfolyamokat szerveztek, közös szimfonikus hangversenyek voltak, több iskolai vetélkedő zajlik már évek óta. Képzőművészeti kiállítások voltak, operettestek. Hollanda Dénes, a Sapientia EMTE volt dékánja elmondta: a kecskeméti főiskola és a marosvásárhelyi egyetem közötti együttműködés nyomán lehetővé vált, hogy több éven keresztül a magyarországi gyárakban gyakorlatozzanak a diákok. Megválasztották az új vezetőséget: Csegzi Sándor elnök, Bordi Kinga ügyvezető alelnök, Valkay Ferenc gazdasági alelnök, Náznán Olga programvezető. /-vagy-: Ülésezett a Marosvásárhely – Kecskemét Baráti Társaság. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./2009. december 7.
A Kissolymosi Unitárius Egyházközség szervezte meg a megemlékezést dr. Kovács Lajos unitárius püspök születésének 100. évfordulója alkalmából november 13–14-e között. Az istentisztelet után dr. Kovács Lajos emlékére kopjafaavatás volt a templomkertben. Az avatáson a volt püspök emlékét méltatták Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Lőrinczi Lajos unitárius esperes, Tőkés Lóránt kissolymosi unitárius lelkész és Nagy Lajos, Székelyandrásfalva polgármestere. Az ünnepség a kultúrotthonban folytatódott ahol a helyi néptánccsoport, népi táncokat és a SOMOS zenekari együttes protestáns énekeket mutatott be népi feldolgozásban. / Beszámoló Dr. Kovács Lajos unitárius püspök születésének 100. évfordulója megemlékezéséről. = fgpi. hargitahalo. ro, dec. 7./ Dr. Kovács Lajos /Kissolymos, 1909. nov. 13. – Kolozsvár, 1994. okt. 2./ 1943-tól teológiai tanár volt, majd unitárius püspök 1972. márc. 19-től haláláig.2010. január 28.
Közadakozásból készül Bem–szobor Szamoskrassón
Szatmárnémeti – A szatmárnémeti Szent István Kör tagjai közadakozásból valósítanák meg a lengyel tábornok mellszobrát, amelyet 2010 szeptemberében avatnának fel. A szobor elkészítéséhez várják az adományokat.
Az alkotás arra emlékeztetne, hogy Bem József az 1848–1849–es forradalom és szabadságharc során egy éjszakát a megyeközponttól 18 kilométerre található Darvay–kúriában töltött — közölte Sipos Miklós református esperes, a frissen alakult szoborállító bizottság társelnöke.
„A kezdeményezés érdekében magánszemélyek eddig 200 eurót ajánlottak fel. Előzetes becslések szerint a szobor agyagprofilja 450–500 euróba kerülne. A szobor kőből készülne, mivel az ellenállóbb és olcsóbb a bronznál, és a színesfémtolvajok sem érdeklődnek iránta — tette hozzá Domokos Sándor, Kolcs község polgármestere, a bizottság másik társelnöke. A Szamoshát Kistérségi Társulás nyert egy EU–s pályázatot, melyben szerepel a szamoskrassói Darvay–kúria felújítása is. Ha ez megtörténik, valóban lehetővé válhat a a szobor felállítása.
Miért fontos?
„Összeurópai érdek, egy demokratikus Európa létrehozása — állítja Kónya László, a szervezőbizottság tagja. — Mi kelet–európaiak nem engedhetjük meg, hogy mindent a nyugat diktáljon. A magyar–lengyel együttműködés már Nagy Lajos idejében elkezdődött. Ez a kapcsolat tovább fejlődött Mátyás király és Báthory István idején, majd az 1848–as forradalom és szabadságharc idején új tartalmat kapott. Ebben játszott fontos szerepet Bem József. Ezért állítjuk mi őt Kossuth és Petőfi mellé. Mindenképpen méltó arra, hogySzamoskrassón szobra legyen.”
A szervező–bizottság továbbra is várja mindazon magánszemélyek és cégek adományait, akik támogatni kívánják ezt az ügyet. Az adományokat a Szatmár–Németi Református Egyházközség parókiáján lehet átadni. Forrás: erdon.ro2010. március 13.
Száz éve született László Gyula
Száz éve, 1910. március 14-én született Kőhalmon László Gyula Széchenyi-díjas festő-régész-őstörténész, a kettős honfoglalás elméletének megfogalmazója.
Gyermekkora szegénységben telt, a családot a trianoni béke után kiutasították Kolozsvárról. A Képzőművészeti Főiskolán diplomázott, ezután a Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténetet, néprajzot, régészetet, földrajzot hallgatott, és summa cum laude doktorált. A Múzeumi Központban volt előadó, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. 1940-ben visszatért szülőföldjére, Kolozsvárott lett egyetemi tanár. Tanulmányokat publikált a honfoglaló magyarok erdélyi megtelepedéséről és művészetéről; ekkor készült el hatalmas műve, A honfoglaló magyar nép élete. A magyarság szellemi életének meghatározó alakja volt, de 1949-ben távoznia kellett Kolozsvárról.
Magyarországon nem fogadták tárt karokkal, évekig a Nemzeti Múzeum kiállítási ügyeivel foglalkozott. Katedrát csak 1957-ben kapott, 1980-ig volt a budapesti egyetem professzora. Nemzedékeket tanított-nevelt arra, hogy a tudományos alaposság egyik záloga a kételkedés jogának mindenkori fenntartása.
A honfoglaló magyarság életének avatott ismerőjeként számos könyvet és mintegy 700 tanulmányt, cikket publikált. Szokatlan és merész kérdésfelvetéseire sokakat zavarba ejtő válaszokat adott, így – saját szavai szerint – a régészet persona non gratájának számított.
Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a "kettős honfoglalás" elméletét: eszerint a magyarság egy része már a Kárpát-medencében élt, amikor a IX. század végén az Árpád vezette honfoglaló magyarok ideérkeztek. Úgy vélte, hogy a Kárpát-medence temetőinek régészeti leleteiben 670 körül feltűnő "kései avarok", vagy ahogy díszítőelemeik nyomán nevezik őket, a "griffes-indások" jelenléte egy nagyszámú nép bevándorlásával magyarázható, amelyet ő a magyarság első betelepedési hullámával azonosított. Az ismert honfoglalás, amelyről minden igaz, amit eddig tudtunk, tervszerűen és békésen zajlott le, a honfoglaló magyarok a "kései avarok" települései mellé és nem rájuk települtek.
Elméletét a történészek jelentős része nem fogadta el, viszont számos felvetését helytállónak minősítették. Régészeti és nyelvészeti adatokat felhasználva az 1960-as években felvetette, hogy az uráli őshazát az eurázsiai erdőövezet nyugati részein kell keresni. Az uráli alapnépességet az úgynevezett szvidéri kultúrából származtatta (ez egy lengyelországi faluról kapta nevét). Álláspontja szerint az egységes nyelvet beszélő, kis területről szétvándorló finnugor ősnép elmélete nehezen igazolható, így az "összekötő nyelv" elméletét támogatta: eszerint nem egy, hanem sok ősnyelv volt, és a nagy területen szétszórt, kis csoportok között egymás megértésére alakult ki egy összekötő "közös jellegű" nyelv.
László Gyula képzőművészként is kiemelkedőt alkotott, számos kortársát és barátját rajzolta le. Kiállításaival sikert aratott, és műveit is maga illusztrálta. Munkásságáért megkapta a Fitz József- díjat 1988-ban, három évvel később Széchenyi-díjban részesült, a Nagy Lajos-díjat és a Budapestért díjat 1993-ban vehette át. Életének 89. évében, 1998. június 17- én hunyt el Nagyváradon.
Olvasóink is emlékezhetnek rá, hiszen Marosvásárhelyen is előadást tartott a KZST meghívására, és egyik utolsó interjúját a Népújságnak adta.
Nagy Attila. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. március 23.
Sólyom László: az anyaországok felelőssége, hogy fellépjenek kisebbségeik jogai védelmében
- Az anyaországok joga és felelőssége, hogy fellépjenek határaikon túli kisebbségeik jogai védelmében, s ha szükséges, a kisebbségek sérelmeit nemzetközi fórumok elé vigyék - mondta Sólyom László köztársasági elnök kedden Budapesten, a IV. magyar-lengyel barátság napján mondott köszöntő beszédében.
Az államfő megemlítette: már korábban is felvetette, hogy az Európai Uniónak a kisebbségi jogokkal foglalkoznia kell, sőt egy külön biztosi pozíció létrehozása is indokolt lenne. Az uniós polgárok közösségeinek a régiók és a kulturális nemzetek uniójává is kell válnia - hangsúlyozta Sólyom László.
Sólyom László emlékeztetett arra, hogy Lengyelország az Európai Unió szervei elé kívánja vinni a fehéroroszországi lengyel kisebbséget ért atrocitásokat. Ebben számíthat segítségünkre, hiszen a kisebbségvédelemnek nemcsak az unión belül, de az Európai Unió szomszédságpolitikájában is meg kell jelennie - fogalmazott.
A köztársasági elnök annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a lengyel-magyar barátság "mindig megújul, mindig meg fogja hozni a maga gyümölcseit". Utalt arra: Magyarország hálával tartozik azért, hogy a lengyelek napirenden tartják a százezernyi lengyel menekült második világháború kezdetén Magyarországra történő befogadását és a katonák továbbjuttatását a szövetséges erőkhöz. Az akkori lengyelek id. Antall Józsefet - a későbbi rendszerváltó miniszterelnök édesapját - nevezték "a lengyelek apójának" a menekítésekért.
Sólyom László Magyarország 1939-es segítségnyújtása kapcsán kifejezésre juttatta, hogy 1939-ben a két országnak ellentétes külpolitikai érdekei voltak. A lengyel-magyar barátság és az emberiesség mégis minden ellenkező érdek, politikai kötelezettségvállalás és nyomásgyakorlás ellenére, és azokkal szemben is érvényesülni tudott - emelte ki.
Szólt még arról is, hogy Lengyelország befogadta II. Rákóczi Ferenc fejedelmet az általa vezetett szabadságharc leverése után, továbbá a lengyelek légiójukkal segítették az 1848-1849-es magyar szabadságharcot. Felhívta a figyelmet arra is, hogy 1956-ban a tüntetők "Poznan, Varsó, Budapest" jelszóval indultak tüntetni, a forradalom és szabadságharc bukása után pedig a lengyel társadalom nyíltan kiállt a magyarok mellett, és segélyeket, illetve vért küldött az országnak.
Az államfő kiemelte: a lengyel-magyar kapcsolatok Lengyelországban annak délkeleti részén a legerősebbek, mert "itt voltunk és itt vagyunk fizikailag a legközelebb egymáshoz", ezért is ellenezte, hogy - ha csak átmenetileg is, de - bezárták Magyarország krakkói főkonzulátusát. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy az intézmény mihamarabb újra megnyitja kapuit.
Sólyom László közölte: a két ország parlamentjei 2007-ben határoztak arról, hogy március 23-át a magyar-lengyel barátság napjává nyilvánítják. Azóta közösen ünnepeltek Varsóban és Przemysl-ben, Krosnón, illetve Debrecenben, Győrött, és most Budapesten tartanak ennek jegyében rendezvényeket.
Lech Kaczynsky lengyel államfő nevében - aki családi okok miatt nem tudott Magyarországra jönni - Mariusz Hanzlik helyettes államtitkár mondott beszédet, amelyben felhívta a figyelmet arra: "a magyar-lengyel határ mindig a béke határa volt", a barátság pedig a gyakorlati életben nyilvánult meg. A két ország önkormányzatai kiemelkedő szerepet visznek a barátság ápolásában, s az Európai Unió és a NATO politikájában is mindkét állam részt vesz.
A helyettes államtitkár megjegyezte: a gazdasági kapcsolatok fejlesztése nem lenne lehetséges a magyarországi lengyelek nélkül, ehhez kapcsolódóan megköszönte Magyarországnak, hogy az itteni iskolákban van lehetőség lengyelül tanulni, ami a kisebbségi lengyelek identitását növeli.
A lengyel politikus elmondta: jövőre Poznanban rendezik a magyar-lengyel barátság napját.
A plenáris ülés után Sólyom László és Hanzlyk Mariusz megkoszorúzta Óbudán a katyni mártírok parkjának emléktábláját. A hivatalos program szerint a nap során a Wysocki légió és más hagyományőrző egyesületek korhű öltözékben felelevenítik, hogyan zajlott egy középkori vadászat, illetve hogyan harcoltak a katonák az 1848-1849-es szabadságharcban.
A rendezvény eseményei között szerepel ezen kívül többek között a Téka, a Kincső, a Lazurki és a Duna Művész Együttes műsora, valamint egy történelmi konferencia a lengyel hercegnőről és magyar királynéról, Piast Erzsébetről, aki Károly Róbert magyar király felesége és Nagy Lajos király édesanyja volt. A műsort irodalmi teadélután, filmklub és Chopin-est is színesíti. Forrás: MTI2010. június 30.
Folyamatosan újragondolunk minden tervet”
A XXII. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról, a további nyári eseményekről, az őszi évadkezdésről beszélgettünk DIMÉNY LEVENTÉVEL, a nagyváradi Szigligeti Társulat vezetőjével.
– A kisvárdai fesztiválon a Mauzóleum című produkciót mutatta be a nagyváradi Szigligeti Társulat. Milyen volt az előadás fogadtatása?
– Meglehetősen megoszlottak a vélemények. Az előadás utáni napon volt egy nagyon hasznos, építő jellegű szakmai beszélgetés az előadásról. Nagyon sok átgondolni- és leszűrnivalóval térhettünk haza a fesztiválról. Az ember akkor tud tanulni, ha szembesítődik saját hibáival is. Sokan vélték úgy Kisvárdán, hogy a társulat jó úton indult el. Már az is pozitívum, hogy olyan előadással jelentkeztünk, amelyről úgymond beszélni lehet. Persze nem volt díjözön. A váradi társulat a színházi szakmai körökben erős hátránnyal indul, amit a múlt határoz meg. Létezik az az elvárás is, hogy ripsz-ropsz történjenek változások. Ám nagyon sok mindent végig kell tudni vinni ahhoz, hogy eredmények szülessenek. És sok küszködés után is csak annyit mondhatunk majd, hogy eljutottunk a nulláig, aztán lehet tovább építkezni, haladni. Néhány évtized alatt kialakult előítéleteket kell levetkőzni.
– A Mauzóleum szerzője, Parti Nagy Lajos is megtekintette Kisvárdán az előadást. Őneki hogy tetszett a produkció?
– Ezt a darabot ’95-ben mutatták be Budapesten, a Katona József Színházban. Az író kíváncsi volt, mit lehet belőle most kihozni. Tetszett neki az, hogy sikerült áthozni a történetet 21. századi közegbe, és hogy érvényesült a mondanivaló.
– Milyen volt a fesztivál hangulata?
– Esős-borongós idő volt, a technikai hiányosságok is rányomták bélyegüket a rendezvényre, több előadás is elmaradt. De a résztvevők többé-kevésbé átfogó képet kaphattak arról, mi történik a határon túli magyar színházaknál. Ki lehetett alakítani egyfajta rálátást a kelet-európai színházi életre.
– Itt a nyári szünet...
– Augusztusban már a Budapesti Nyári Fesztiválon játsszuk majd A kávéház, valamint az Ali Baba és vAgy negyven rabló című produkciókat, az Esztergomi Nyári Játékokon pedig az Anconai szerelmeseket és A kávéházat.
– Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjának a premierje mikorra várható?
– Technikailag előkészítettük az előadást, amelyet Zakariás Zalán rendez. Egyelőre lezártuk a munkafolyamatot, aztán októberben újból folytatjuk. Egyeztetési és anyagi gondok miatt halasztottuk a bemutatót. Kár lett volna elkapkodni, nem is tudtuk volna annak rendje-módja szerint kijátszani ebben az évadban. Sok reményt fűzünk ehhez az előadáshoz.
– Összeállt-e már az új évad műsorterve?
– Az egész évadterv feltételes módban van – a színház, a színpad felújítása miatt. Komoly és fontos munkálatok vannak még hátra. Remélem, augusztus végére sikerül rögzíteni a tervet. Az, hogy hol játszunk, meghatározza, hogy mit viszünk színre. Folyamatosan újra kell gondolnunk minden ötletet, tervet. Az idén technikai szempontból nehéz évadunk volt. Úgy tűnik, a következő rettenetes lesz. Járkálunk majd, mint a vándormuzsikusok. Szeretnénk már egy helyen játszani, komfortot biztosítva közönségnek és színészeknek.
– Régebben fölmerült egy olyan lehetőség, hogy a volt Transilvania moziban is játszhatna a társulat. Látna-e ebben fantáziát?
– Ez ügyben mostanság is vannak tárgyalások az önkormányzattal. Csakhogy az épület rendbetétele sokba kerülne. Egyébként látok benne fantáziát. Remek kamaraterem lehetne. A terek is megosztódnának, a színház két társulata jobban beoszthatná, ki, mikor, hol játsszon.
– Mivel kezdi az új évadot a trupp? Mik a tervek őszre?
– Egy ifjúsági előadással kezdünk szeptember végén, aztán a Pirandello-darabot mutatjuk be. Október 15-én megünnepeljük azt, hogy 110 éve nyílt meg a váradi teátrum, amelyet egy év alatt építettek föl... A Mauzóleumot némi változtatással átvisszük a következő évadra. Ősszel részt veszünk a Székelyudvarhelyen megrendezendő Kortárs Drámafesztiválon. Novemberben az aradi Interetnikai Színházi Fesztiválra megyünk. Szilveszterre ünnepi produkcióval készülünk.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)2010. július 23.
Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)2010. augusztus 9.
Csupa csapás az élet – Moldvaiak Erdélyben
Fülöp G. Dénest, a marosvásárhelyi református vártemplom lelkészét nem csángóügyben kerestük fel. A véletlen folytán alakult úgy vásárhelyi látogatásunk és templomnézésünk, hogy amikor megtudta, mi járatban voltunk a Szeret mentén, elkezdte mesélni, hogyan csapódott hozzá segédlelkész korában, az '50-es évek végén a „csángómentés" ügye, és mennyit nyomott a latban ez a törvényszéki tárgyalások idején, amikor szabadságvesztésre ítélték. Esti beszélgetésünk a paplak szobáinak padlótól mennyezet magasságáig érő könyvespolcok előtt kezdődött, s a csángó ügyekről átindázott egyéb témákra is. Arra például, hogy most rendezik át a könyvtárat, az ő korában már a végső számvetésre is gondol az ember, s ezért, terveik szerint, mintegy háromezer kötet könyvet adományoznak szülőfaluja, Alsósófalva könyvtárának. A könyvek sorsa aztán visszacsalogatott a messzi múltba, vízum nélkül kalauzolt Hollandia felé, majd a második világháború sóvidéki eseményeihez kanyarodtunk vissza. A szerteágazó témakört egy rendkívül sokrétű munkát magára vállaló papi család elkötelezettsége, karizmatikus személyiségjegyeik fogják egybe.
Fülöp G. Dénes: 1948-ban volt a tanügyi reform, akkor, úgy látszik, a magyar oktatás számára fenntartottak egy kis engedményt. Az akkori magyar politikusoknak volt az elképzelésük, hogy a Kárpátokon túlról csángó földi gyermekeket hoznak át, akiket például a keresztúri tanítóképzőben négy iskolai év alatt átnevelnek azzal a céllal, hogy ezek a gyermekek visszamennek a saját csángó világukba, és ott szolgálják a népüket. Ez az egyik legésszerűbb megoldás lehetett, a gyermekek ugyanis nem tudtak írni, olvasni, nem akarom őket lebecsülni, de ez egy nagyon nagy dolog volt az ő életükben. Később,
1951-ben, ötvenkettőben Székelykeresztúron végzett tanítókat is neveztek ki csángó földre. Az egyik ilyen fiú volt, emlékezetem szerint, Illyés Jóska parajdi származású fiatal tanító, aki két-három esztendőt töltött csángó földön. Barabás Lajos volt osztálytársam is, aki cserkészügyekkel foglalkozott Szentegyházasfaluban 1990 után. Különben velünk korábban börtönt is viselt a Duna-delta lágereiben.
Én közelebbről Bartis Árpáddal, az akkori Magyar Autonóm Tartomány főtanfelügyelőjével kerültem kapcsolatba a csángó ügyek révén. Ezek között a falak között voltam 1959-ben segédlelkész. 1959. május másodikán megérkezett ide, ez elé az ajtó elé tizennégy csángó gyermek. Pont itt, a hátam mögött lévő falak mellett a templomnak nekiépítve volt a harangozói lakás, Ferenczi bácsiék laktak benne, s Ferenczi néni főzött a gyermekeknek. Három-négy napig velük voltam, mert nem találtam sehol Bartis Árpád bácsit, aki most is él, hála Istennek. Hivatalos úton volt Csíkban. Az én feladatom az volt, hogy ezeket a gyermekeket átadjam valakinek, és a további rendelkezést aztán tőle fogom kapni. Hát hazavártuk, és az történt, hogy elmondta nekem, nincs, akire rábízza a gyermekeket. Ezért én vigyem tovább őket. Mondanom sem kell, 1959-ben vagyunk, a nagy letartóztatások korszakában. Azt mondta, hogy ad nekem, úgymond, egy delegációt, amivel vigyem ki a gyermekeket egy olyan iskolához, ahol bentlakás is van az iskola mellett. Sáromberke volt ez a kiválasztott hely, ahová minden előzetes értesítés nélkül a Magyar Autonóm Tartomány tanügyi osztálya főnökének megbízólevelével marosvásárhelyi segédlelkészként, aki nem túlságosan közismert a vidéken, megjelentem a gyermekekkel. Gáncstalan lovagként arra kértem az ottaniakat, hogy fogadják be és szeressék ezeket a gyermekeket, nehogy kigúnyolják a sáromberkiek. A rövid szünet alatt felsorakoztak a tanáriban, az asztal egyik oldalán a tanítók, tanárok, a másikon a gyerekek. Elmondtam, az a cél, hogy értelmiségiekként visszakerüljenek csángó földre. Ez most, utólag megítélve is a gyermekek és a csángó népcsoport életében egy valóban jelentős akció volt.
A három-négy nap alatt, amíg a gyermekek itt voltak, és vártuk Bartis Árpád bácsit, mert csak meg kell érkeznie egyszer, kedves későbbi atyai barátom, Lestyán Feri bácsi, aki most Gyulafehérváron püspökhelyettes, s aki akkor Marosvásárhelyen volt lelkipásztor, adott ceruzára, füzetekre pénzt. Utána elvittem a gyermekeket Nagy Lajoshoz, a kistemplom lelkipásztorához, és ott népdalokat is énekeltek. Akkor hallottam azt, hogy Azért szeretek én faluvégen lakni, / Mert a rózsám odajár lovát itatgatni, / Lovát itatgatja, magát fitogtatja, / Gyenge orcicskáját szellő csókolgatja. Ez egy megható jelenet volt.
Valami olyasmi volt ez, mint amikor éppen ezek közül a falak közül 1557-ben idejöttek a székely gyermekek latin nyelvet tanulni, s innen mentek tovább Európa felé. A gyermekek átjöttek a Kárpátokon, hogy anyanyelvükkel s az erdélyi civilizációval megismerkedjenek. Sylvester Lajos. Erdély.ma