udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 117 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-117

Névmutató: Nagy Mihály Zoltán

2011. július 13.

Magyar–román levéltári együttműködés
Együttműködési szerződést ír alá holnap Gyulafehérváron a Magyar Országos Levéltár és a Román Országos Levéltár. Az egyezményben a felek kinyilvánítják közös szándékukat, mely szerint az elkövetkező években kiemelt programnak tekintik az 1918–19-ig keletkezett romániai, illetve magyarországi közlevéltárakban őrzött, Erdélyre vonatkozó levéltári állagok és sorozatok feltárását és megjelentetését, valamint azok hozzáférhetővé tételét a tudományos kutatás számára.
Az együttműködési szerződés aláírásán a Román Országos Levéltárat többek között Nagy Mihály aligazgató képviseli, a Magyar Országos Levéltárat pedig Mikó Zsuzsanna vezérigazgató. Az együttműködési szerződés értelmében magyar részről a Magyar Országos Levéltárban, a Hadtörténelmi Levéltárban, a Magyar Tudományos Akadémia Levéltárában és az önkormányzati levéltárakban található erdélyi vonatkozású állagok, sorozatok feltárására, román részről pedig a Román Nemzeti Levéltárban található erdélyi vonatkozású állagok, sorozatok és gyűjteményes alapok feltárására kerül sor. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. július 14.

Kutathatóbbá teszik Erdély történetét
„Olyan iratanyagok leírását tesszük közzé, amelyek eddig is szabadon hozzáférhetők voltak, csak az átláthatatlan struktúra miatt a legjobban képzett történészek sem tudták, hol lelhetők fel ezek az anyagok” – nyilatkozta a Krónikának Mikó Zsuzsanna, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója azt követően, hogy tegnap Gyulafehérváron egyezményt írt alá a román testvérintézmény vezetőivel. Ebben a Román Országos Levéltár vállalta, hogy elkészíti az Erdély 1918 előtti történetére vonatkozó, romániai levéltárakban megtalálható fondok, állagok és sorozatok leírását, amit magyar nyelvre is lefordít.
A magyar fél pedig azt vállalta, hogy a Magyar Országos Levéltárban, a Hadtörténeti Levéltárban, a Magyar Tudományos Akadémia Levéltárában és az önkormányzati levéltárakban térképezi fel az erdélyi vonatkozású fondokat, állagokat és sorozatokat. Valamennyi leírásból kétnyelvű könyvek születnek. Amint az igazgató asszony kérdésünkre elmondta, a levéltárosok az összetartozó iratok egységét nevezik fondnak. Példaként elmondta, az erdélyi kancellária iratai egy fondot képeznek. Ezen belül például a gazdasági jellegű iratok alkotnak egy állagot. „Tulajdonképpen a fondok és állagok a levéltárakban őrzött anyagok szerkezetét írják le” – magyarázta Mikó Zsuzsanna. Hozzátette, a tervezett könyvek kiadása elsősorban a kutatók számára fontos. Ők azonnal át fogják látni, hogy milyen anyagokat érdemes átnézniük, és milyen anyagokat biztosan nem érdemes, mert azokban nem fognak a kutatási területükre vonatkozó iratokat találni. A tájékozódást eddig az is nehezítette, hogy eltér a román és a magyar levéltári struktúra. „Olyan iratleírásokat is közzéteszünk, amelyek eddig nem is foglalkoztatták a történészeket, mert nem is tudatosult bennük, hogy ilyen típusú iratokat is őrzünk” – tette hozzá.
Azt is megjegyezte, egy kicsit a közember számára is érthetővé szeretnék tenni a levéltári rendszert, átláthatóvá az őrzött anyagot. A levéltárakban juthat ugyanis értékes információkhoz például az a polgár is, aki a családfája után kutat.
A Magyar Országos Levéltár már el is kezdte a most vállalt munkát. A Román Országos Levéltár 2012 januárjában lát neki. „2014-ig el kell hogy készüljenek a fölmérések, a fondleírások, a fordítások, és ha az idő engedi, és megvan rá az anyagi fedezet, már bizonyos kötetek is megjelenhetnek – részletezte a feladat lényegét Nagy Mihály, a Román Országos Levéltár igazgatóhelyettese. – Egy olyan adatbank alakul majd ki a munka nyomán, amely segíti az eligazodásban mindazokat, akik Erdély történelmét kutatják. Megtörténhet ugyanis, hogy például a kolozsvári táblabíróság két-három folyóméternyi irata valami ok folytán a Debreceni Levéltárba került, és ott őrzik.
Egy kutató számára ez rendkívül fontos információ lehet, hiszen megtörténhet, hogy az általa kutatott téma iratai nem Kolozsváron, hanem Debrecenben keresendők” – szemléltette e példával az egyezmény fontosságát. Nagy Mihály elmondta, a levéltárak eddig sem titkolóztak, de e segédeszköz nélkül a kutatók aligha boldogulhattak. A tegnap aláírt egyezmény előkészítése egyébként már 2009-ben elkezdődött, legutóbb marosvásárhelyi találkozójukon tárgyaltak a két ország főlevéltárosai. Kérdésünkre, hogy melyik félnek lesz több munkája, Mikó Zsuzsanna nem tudott egyértelmű választ adni. Hozzátette, a most elvégzendő leírás híján csak sejti, hogy a romániai levéltárakban található több, Erdély történetére vonatkozó anyag. Így hát a magyar kutatók lehet, hogy többet nyernek e megállapodásból. Hozzátette, a román kutatók számára az lesz a legfontosabb hozadék, hogy román nyelvű leírást kapnak a magyar levéltárakban fellelhető anyagokról. (Kevesebb levéltáros lesz Romániában. A gyulafehérvári aláírási ceremónia utáni sajtótájékoztatón jelentette be Dorin Dobrincu, a Román Országos Levéltár igazgatója, hogy az intézmény közel száz alkalmazottjától kénytelen megválni. Hozzátette, a képességek és a tudás intézményen belüli felmérésével kívánják kiválasztani az elbocsátandó alkalmazottakat. Az igazgató valószínűsítette, hogy a leépítés az intézmény munkáját hátrányosan érinti, de hozzátette, a levéltár lehetőségei is a tágabb gazdasági kontextustól függenek. Dorin Dobrincu nem kívánt részleteket elárulni a tervezett leépítésekről. Kijelentette, a gyulafehérvári sajtótájékoztatót a magyar–román egyezmény aláírása alkalmából hirdették meg.)
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

2011. augusztus 31.

Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./
Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel.
Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni.
Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét.
A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény.
1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források.
Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak.
Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni.
Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet.
Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások.
Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás.
Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra.
Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak.
A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is.
A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték.
Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak.
Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem.
Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában).
Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából.
A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén).
Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja.
A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá.
*
Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel.
Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban.
Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is.
Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla.
*
Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét.
Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük:
Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba.
Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján.

-

2011. szeptember 24.

A múlt feltárása nem válhat ügynökvadászattá!
Besúgók, mártírok és a keveset emlegetett lényeg
„Sok érdeklődőt vonzott az a könyvbemutatóval egybekötött előadás, amelyet kedd délután tartottak a nagyváradi Posticumban, s ahol bemutatásra került a „Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989” című könyv. A bemutató moderátora Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója volt, a tanulmánykötetről pedig Gyarmati György történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, pécsi egyetemi tanár és Bánkuti Gábor történész, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa beszélt.”
Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad)

2011. november 11.

Bizonytalan a levéltári restitúció
Beláthatatlan ideig kitolódhat az egyházaktól elkobzott levéltári anyagok teljes körű visszaszolgáltatását lehetővé tevő, a hét elején elfogadott törvény hatálybalépése, miután csütörtökön a Szociáldemokrata Párt (PSD) nevében Lia Olguţa Vasilescu szenátor, az alakulat szóvivője bejelentette: az alkotmánybíróságon kívánják megtámadni a jogszabályt.
Mint hangsúlyozta, az 1950/153-as rendelet értelmében az egyházak nyilvántartásait az anyakönyvi hivatalok vették át, nem pedig az Állami Levéltár, ez utóbbihoz később kerültek át megőrzésre történelmi dokumentumokként. Hozzátette: az 1971/472-es rendelettel az egyházaktól, különféle – akár szocialista – szervezetektől, de még magánszemélyektől is vettek át iratokat, „azonban ha minden ezen rendelet alapján történt átvételt önkényesnek minősítenek, az fölöslegessé teszi az Állami Levéltárat”.
Vasilescu szerint az is aggályos a visszaszolgáltatásban, hogy miközben most bárki által kikérhetőek és kutathatóak az egyházi dokumentumok, ha azok visszakerülnek az egyházakhoz, akkor az állampolgárok – szerinte – már nem fognak tudni ezekhez hozzáférni, s nem fogják tudni például örökségüket bizonyítani. „Mindez oda vezet, hogy eltűnik a nemzeti archívum. Elismerjük, hogy a tulajdonhoz való jog alapjog, és tiszteletben kell tartani, de fontos az információkhoz, illetve a személyek kilétéről szóló adatokhoz való hozzáférési jog is” – indokolta a korábban a Nagy-Románia Párt (PRM) sorait erősítő szenátor, hogy pártja szerint miért alaptörvény-ellenes a levéltári törvény.
Levéltári vétó
A jogszabálytervezetet egyébként korábban az Állami Levéltár is negatívan véleményezte, amikor a képviselőház kulturális bizottsága kért szakjelentést. A testület végül ettől függetlenül pozitívan véleményezte a jogszabálytervezetet.
Válaszában a levéltár leszögezte, három ponton is kifogásolja a jogszabályt, ezért nem javasolja azt elfogadásra. Elsőként – akárcsak csütörtökön Lia Olguţa Vasilescu – azzal érveltek, hogy csak utólag kapták meg az iratokat az anyakönyvi hivataloktól mint történelmi dokumentumokat. Ugyanakkor – hívták fel a figyelmet – Erdélyben 1895-ig, míg az Ókirályságban 1865–66-ig csak az egyházak vezettek anyakönyvet, így sehol máshol nincsenek regisztrálva a korábban született személyek. Ha az egyházaknak ezeket visszaszolgáltatnák, akkor kikerülnének a levéltár tulajdonából, s tulajdonképpen egy magánlevéltárba kerülnének át, amelyek helyzetét Romániában egyetlen törvény sem szabályozza.
Másodsorban azt hozták fel, hogy amennyiben önkényesnek neveznék az 1971/472-es rendelet alapján megszerzett dokumentumok átvételét, akkor vissza lehetne igényelni valamennyi, ez alapján átvett okmányt, ami pedig semmissé tenné az Állami Levéltár szerepét. Ennél a pontnál említették meg rendellenességként azt is, hogy a levéltári anyagok a visszaszolgáltatás nyomán a püspökségekhez jutnának vissza, nem pedig korábbi tulajdonosaikhoz. A harmadik pontban arról írnak, hogy a parlament jogharmonizációért felelős tanácsának 2009-es állásfoglalása szerint annak a megállapítása, hogy az esetleges átvételek önkényesnek minősíthetőek-e, és az egykori tulajdonosoknak joga van-e azok visszaszerzésére, kizárólag a bíróságok döntését képezhetik. Emellett szerintük nem megvalósítható az sem, hogy a jogszabály értelmében 30 napon belül vissza kellene szolgáltatni az igényelt dokumentumokat, mivel igen sok közülük nincs is leltárba véve, vagy éppen nincs még szakemberek által feldolgozva. A képviselőházhoz címzett válaszzáró gondolataként pedig azt is nehezményezik, hogy az új törvény nem jelöli meg konkrétan, hogy miként biztosítják majd az egyházak a szabad hozzáférést a visszakapott iratokhoz, s az sincs előírva, hogy ellenőrizni kell ezt, mivel semmiféle szankciót nem helyeznek kilátásba a jogszabálytervezet kidolgozói.
Paradox módon a Máté András és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő által kezdeményezett jogszabálytervezetet ellenző szakértői jelentést Dorin Dobrincu levéltár-igazgató helyett helyettese, az RMDSZ által az intézmény vezetőségébe delegált Nagy Mihály látta el kézjegyével. Nagy a Krónika kérdésére elmondta, felettese éppen szabadságon volt, a választ, amely már korábban megszületett azonban határidőre vissza kellett juttatni, így kénytelen volt azt ellátni kézjegyével.
További késlekedés kilátásban
Az igazgatóhelyettes ugyanakkor lapunknak elmondta, a levéltárosok egy része azzal érvel, hogy az Állami Levéltárban kell őrizni a hasonló iratokat, így történik ez tőlünk nyugatabbra, például Franciaországban és Németországban is. Nagy elmondta, a jogszabály szerint azonban a dokumentumok abban az esetben átadhatóak az egyházaknak, ha megfelelő tárolási körülményeket tudnak biztosítani, szakképezett levéltárost alkalmaznak, s hozzáférhetővé tesznek mindent a nagyközönség számára. Szerinte ennek a magyar történelmi egyházak próbálnak is maximálisan megfelelni, hiszen nekik is érdekük, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak.
Nagytól azt is megtudtuk, hogy tulajdonképpen két típusú irat visszaszolgáltatását teszi majd lehetővé a jogszabály, amennyiben az alkotmánybíróság elutasítja a PSD kifogásait, illetve Traian Băsescu államfő is kihirdeti azt. Elsősorban rengeteg anyakönyvről van szó – hogy pontosan mennyiről, arról sem az egyházaknak, sem pedig a levéltárnak nincs pontos kimutatása. Az 1974-es levéltári törvénnyel elkobzott történelmi jellegű iratok, dokumentumok átvételekor viszont már készült jegyzőkönyv – de ezek összegzését még nem végezték el.
Fontos azonban, hogy legyenek bizonyítékok a visszaigényléskor, mivel a jogszabály szerint az egyháznak, azaz a püspökségnek a megyei levéltárnál kell kérvényeznie a visszaszolgáltatást, a szakhatóságnak 30 napon belül kell a kérvényt elbírálnia, s pozitív döntés esetén legtöbb egy éven belül vissza kell szolgáltatnia a kért iratokat. Nagy szerint viszont ez ennél tovább is elhúzódhat, mivel az RMDSZ-es képviselők által beterjesztett jogszabálytervezetbe a bizottsági vita során, a nagyobbik kormánypárt, a demokrata-liberálisok kezdeményezésére még beiktattak egy módosítást, ami szerint a levéltáraknak a visszaszolgáltatást megelőzően valamennyi dokumentumról mikrofilmet kell készíteniük. Ez Bukaresten kívül korábban is a 42 megyei levéltárból ötben volt lehetséges, ma azonban már a folyamat túl költséges volta miatt csupán a fővárosban foglalkoznak ezzel. Információi szerint a 2012-es évi büdzséből fogják majd előirányozni a szükséges forrásokat, de az már a parlamenten múlik, hogy jóváhagyja-e majd ezeket.
Máté András képviselő kérdésünkre elmondta, nem hiszi, hogy akkora összegről lenne szó, hogy ne lehetne előirányozni, azt azonban nem tudja megbecsülni, hogy pontosan mennyire lenne szükség.
Az egyházak már rég erre várnak
Az erdélyi magyar történelmi egyházak már több mint két évtizede várnak erre a jogszabályra, elfogadását így lapunk megkeresésére valamennyi püspökség képviselője üdvözölte. Igaz, többen közülük szkeptikusak még a tekintetben, hogy mikor indulhat be a tényleges visszaszolgáltatás. Ők azonban már készülnek az iratok fogadására, legtöbb helyen már meg is van a tárolásukra alkalmas tér, s szakembereket is alkalmaztak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség korszerű levéltári raktárai, az érseki levéltár és még nyolc gyűjtőközpont biztosítani tudja a megfelelő tárolási körülményeket, az optimális mikroklímát, a dexion fémállványzatot, savmentes levéltári dobozokat, tűz- és víz elleni védelmet, a szakembereik által pedig az iratanyag feldolgozottságát és a kutatóknak a hozzáférhetőséget is – mondta el a Krónikának Bernád Rita, a gyulafehérvári főegyházmegye főlevéltárosa. Az érsekség államosított plébániai anyakönyveit, amelyek megközelítőleg 120-150 iratfolyóméter mennyiségű kötetgyűjteményt jelentenek és mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet az Állami Levéltár jelenleg tíz megyei – Fehér, Szeben, Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Máramaros, Hunyad, Kolozs és Beszterce-Naszód – igazgatósága őrzi. Ezt a mintegy ezer darab anyakönyvi kötetet veheti vissza az egyház.
„Amennyiben a felekezeti iskolák levéltárait is visszakapnánk, úgy az még 150-200 folyóméternyi mennyiségű iratanyag gondozását jelentené. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség esetében kisebb mennyiségű egyéb plébániai irattípust államosítottak az anyakönyvek mellett. Ezek, mivel külön fondokba lettek sorolva, nehezen lesznek majd azonosíthatók” – véli a főlevéltáros. Bernád Rita elmondta, számukra egyaránt fontos a tulajdonjog, és a levéltári anyag őrzési állapota, a biztonsági másolat készítése az eredeti levéltári anyag védelmét kell, hogy szolgálja. „Bízunk benne, hogy a tervezett mikrofilmezések a megígért időn belül elkészülnek, és mihamarabb beindíthatjuk központilag anyakönyveink és egyéb államosított egyházi levéltári anyagaik visszaigénylését” – szögezte le Bernád Rita.
Az EREK kevés anyagot vár
Az Erdélyi Református Egyházkerület nem kap vissza túl nagy anyagot a levéltári törvény módosításával – jelentette ki kérdésünkre Ősz Sándor Előd. Az egyházkerület levéltárosa kifejtette, az anyagaik jelentős részét, a kollégiumi levéltári dokumentumokat 1948-ban az iskolákkal együtt államosították, és ezek nem kerültek a törvénymódosítás hatálya alá, így nem jutnak vissza az egyház tulajdonában. Ősz ugyanakkor hangsúlyozta, jóvátétel a levéltári anyagok restitúciója, hiszen ilyen jellegű visszaszolgáltatásra még nem volt példa.
Üdvözli a levéltári törvény módosítását Pap Géza erdélyi református püspök is, aki a Krónikának elmondta, bízik benne, hogy a levéltári anyagok visszaszolgáltatása nem lesz olyan hosszas, mint az egyházi ingatlanok restitúciója. Ugyanakkor abban is bíznak, hogy egészében és épségben kapják meg az anyagot, nagyon komoly és értékes dokumentumokról van szó, a református egyház felelőssége teljes tudatában fogja ezeket gondozni és megőrizni, szögezte le a püspök. Régóta tervezik, hogy új levéltárba költöznek, a jelenlegi ugyanis szinte telített. Már ki is nézték a megfelelő ingatlant, még apróbb javításokat végeznek, s alkalmas is lesz a levéltári anyagok fogadására.
A KREK évente kérte az iratokat
Régóta várja a törvény ilyen irányú módosítását a Királyhágómelléki Református Egyházkerület – mondta el lapunknak Csűry István püspök. Mint elmesélte, mostanáig is évente legalább egyszer próbálkoztak az egyházi archívum viszszaigénylésével, bár törvényi keret híján mindhiába. „Nagyon lényeges, történelmi és vagyoni jelentőségű dokumentumokról van szó” – fogalmazott. Elmondta azt is, számít rá, hogy a dokumentumok tárolására nagyon szigorú szabályozás születik majd. A püspök azt mondja, bármilyen erőfeszítést megér, hogy az anyagok visszakerüljenek a jogos tulajdonosokhoz, hiszen felbecsülhetetlen értékről van szó. Csűry István azonban azt sem tartja kizártnak, hogy a visszaigényelt anyagokat nem szolgáltatja majd vissza hiánytalanul az állam. Mint mondja, a királyhágómelléki kerülethez tartozó egyházközségeknél nagyjából az összes fontos adat megtalálható, így ellenőrizhetik majd, hogy valóban minden megvan-e.
Pesszimista váradi katolikusok
Sokkal pesszimistább ennél a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség levéltárosa, Emődi András. A szakember szerint ugyanis a román sajtóban, illetve az ellenzék berkeiben tapasztalható hisztéria nyomán egyhamar nem válik jogerőssé a szabályozás. Nagyvárad esetében is óriási anyagról van szó egyébként – nemcsak magának a püspökségnek van archívuma, hanem például a székeskáptalannak is, de vannak személyes iratok is. „Vitális kérdés, hogy az esetleg visszakapott anyagokat hol tároljuk majd. Nagyváradon ebből a szempontból jó a helyzet, hiszen a püspöki palota várhatóan hamarosan teljes egészében visszakerül a püspökség birtokába, és az én személyemben levéltáros is van” – mondta Emődi.
Unitárius egyház: kevés a bizonyíték
A törvény elfogadása mindenképpen üdvözlendő, hiszen nagy lépést jelent a történelmi igazságszolgáltatás terén – nyilatkozta a Krónikának Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház püspökhelyettes-főjegyzője. Mint mondta, felértékelhetetlen eszmei értékkel bíró anyagról van szó: elsősorban egyházközségi anyakönyvekről, emellett kolozsvári, tordai és székelykeresztúri unitárius kollégiumok levéltári dokumentumai, illetve egyéni hagyatékok is a jogtalanul elszállított iratok részét képezik. A főjegyzőtől azt is megtudtuk: az anyagmennyiségről nem áll rendelkezésükre pontos adat, ezeknek ugyanis csak egy részéről készült jegyzőkönyv elvitelük során.
„Nem lepett meg, hogy több mint két évtizednek kellett eltelnie a rendszerváltás után a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáig. Az általános törvényhozási és politikai viszonyokra jellemző a késlekedés” – fogalmazott a püspökhelyettes, aki úgy véli, a visszaszolgáltatás üteme az Állami Levéltár helyi kirendeltségeinek élén álló személyek jóindulatán múlik.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

2011. november 11.

Késhet az erdélyi magyar egyházak levéltári dokumentumainak visszaadása
Késhet az erdélyi magyar történelmi egyházak levéltári dokumentumainak visszaszolgáltatása, miután a román Szociáldemokrata Párt (PSD) úgy döntött, hogy megtámadja az alkotmánybíróságon a restitúcióról szóló levéltári törvényt.
A jogszabályt a héten fogadta el a román képviselőház, amelynek ügydöntő hatásköre volt ebben a kérdésben. A törvényt már csak Traian Basescu államfőnek kell aláírnia, de időközben újabb akadályba ütközött az ügy. Lia Olguta Vasilescu, a román ellenzéki PSD szóvivője ugyanis bejelentette, hogy pártja az alkotmánybíróságon fogja megtámadni az új levéltári törvényt, amely lehetővé teszi az erdélyi magyar történelmi egyházaknak, hogy visszaigényeljék a kommunizmus idején tőlük elkobzott iratokat, amelyek most a Román Állami Levéltár gondozásában vannak.
A Krónika című erdélyi napilap pénteken emlékeztetett, hogy korábban a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) sorait gyarapító, általában magyarellenes álláspontjáról hírhedt politikus szerint pártja éppen a jogszabály restitúcióra vonatkozó részét kifogásolja, és ez ellen emel alkotmányossági kifogást a taláros testületnél.
Az erdélyi magyar történelmi egyházaktól két rendelet értelmében koboztak el a román kommunista hatóságok az egyház életével kapcsolatos iratokat, főleg anyakönyveket.
A visszaszolgáltatási folyamatot hátráltathatja az is, hogy amennyiben a jogszabály hatályba lép, valamennyi visszaszolgáltatandó iratról mikrofilmet kell készíteni. Nagy Mihály, a Román Állami Levéltár aligazgatója szerint ezek elkészítésére jelenleg csak Bukarestben van lehetősége az intézménynek, és a parlamentnek a jövő évi költségvetésben meg kellene növelnie a levéltár költségvetését ahhoz, hogy ez a folyamat elkezdődhessen.
Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői üdvözölték a jogszabály parlamenti elfogadását, hiszen már a rendszerváltás óta szorgalmazzák az elkobzott levéltári állományok visszaszolgáltatását. Ugyanakkor egyesek kételyeiknek is hangot adtak a folyamat zökkenőmentes lebonyolítását illetően. Reményüket fejezték ki, hogy ez a restitúciós folyamat nem lesz olyan lassú, mint az ingatlanok visszaadása, amely még jelenleg is tart annak ellenére, hogy egy évtizede elkezdődött.
erdon.ro

2011. november 12.

Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatása – a realitás talajáról szemlélve
Nagy Mihály Zoltán, az Országos Levéltár aligazgatója az új levéltári törvényt értékeli
A héten a képviselőház megszavazta az 1996/16-os levéltári törvény módosítását. A Máté András Levente és Kerekes Károly RMDSZ-es képviselők által kezdeményezett módosítások elfogadása lehetőséget teremt a kommunizmus idején elkobzott, beszolgáltatott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatására. Amennyiben az Alkotmánybíróság nem ad helyet a benyújtott kifogásoknak, illetve az államelnök kihirdeti a törvényt, akkor a jogszabály érvénybe lép. Az egyházi levéltárak visszaszolgáltatásának ügye számos kérdést felvet, ezekről faggattuk Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár aligazgatóját.
– Ha az egyházi levéltárak jogállásának hátterét nézzük, és hogy ezt miként szabályozták Románia modernkori történelmében, akkor kiindulópontnak az 1925-ös levéltári törvényt tekinthetjük, amely 8. szakaszában kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek és a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn, ugyanakkor a felekezeteknek nem kell beszolgáltatniuk irataikat az állami intézményekbe. A jogszabály előírása szerint az iratokat keletkezésük után harminc évvel be kellett szolgáltatni az államnak, de az 1925-ös levéltári törvény előírta, hogy sem a nemzeti kisebbségek, sem az egyházak levéltáraira nem vonatkozik ez a kitétel. A törvény tehát elismerte a felekezeti levéltárak létét, de kimondta azt is, hogy a szóban forgó intézményeknek az állam ellenőrzése és felügyelete alatt kell tevékenykedniük. Ugyanakkor a törvény leszögezte, hogy ezekben a levéltárakban biztosítani kell az iratok tárolásához szükséges megfelelő körülményeket, illetve a képzett szakszemélyzetet. 1957 júliusában újabb román levéltári törvény jelent meg, és érdekes módon ennek a jogszabálynak a 11. paragrafusában szintén az szerepelt, hogy az egyházak, a különböző felekezetek vagy vallási közösségek saját maguk tarthatják fenn levéltáraikat. Ugyanúgy a törvényalkotó megszabta azt is, hogy az iratokra az egyházaknak különösen ügyelniük kell, és levéltáraik úgyszintén az állam felügyelete alatt működnek. Itt már a jogalkotó annak a lehetőségét is felvetette, ha: az egyházak akarják, akkor a birtokukban lévő dokumentumokat megőrzésre leadhatják az állami levéltárakhoz. 1971-ben újabb jogszabály jelent meg, amelyet 1974-ben módosítottak. Ez azonban már az egyházak számára kevésbé pozitív kitételeket tartalmazott, ugyanis a 22. szakaszában az szerepelt, hogy az egyházaknak be kell szolgáltatniuk iratanyagaikat az állami levéltárnak. A törvény megjelenése után bizottságokat állítottak össze a felekezetek és az állami levéltárak képviselőiből, hogy eldöntsék, mely iratokat kell átadni az állami levéltáraknak, amelyek bekerültek az úgynevezett Nemzeti Levéltári Fondba. A következő állomás az 1996-ban megjelent 16-os levéltári törvény volt, amelynek 18. paragrafusa leszögezte, hogy ha egy irat egyszer bekerült a Nemzeti Levéltári Fondba, nem vehető innen ki. Ugyanakkor a jogszabály nem tett külön említést arról, hogy a felekezetek saját levéltárakat tarthatnak fenn.
– Ezek szerint a most módosított levéltári törvény a kommunizmus és a rendszerváltás után hozott jogszabályokhoz képest jelentős előrelépést jelent…
– Az RMDSZ már a 2000-es évek elején lépéseket tett egy új levéltári törvény megszületése érdekében, amely az állami közlevéltárak mellett a magánlevéltárak helyzetét is szabályozta volna. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy a megyei levéltárak ne közvetlenül Bukarest igazgatása alá tartozzanak, hanem az adott megyék közigazgatási hatáskörébe kerüljenek. Újabban Kerekes Károly és Máté András Levente indítványozta az 1996/16-os számú levéltári törvény, mindenekelőtt a 18-as szakasz módosítását. Következésképpen tárgyalás kezdődött a magyar történelmi egyházak, az állami levéltár, a kormány és a szövetség képviselői között. Az egyik alapvető kérdés az volt, hogy milyen jogszabályok alapján vették el az egyházak tulajdonát képező levéltári iratokat. A törvény végleges szövege leszögezi, hogy az 1950-ben kibocsájtott jogszabály, valamint az 1974-es levéltári törvény 22. paragrafusa alapján elkobzott iratanyagokat kell visszaszolgáltatni a volt tulajdonosoknak. Fontos továbbá megemlíteni, hogy az 1950-ben megjelent 153. számú törvény értelmében az egyházaktól elvették az anyakönyveket, amelyek először a helyi lakossági nyilvántartókhoz kerültek. Ez az állam szempontjából azért is volt lényeges, mert az országvezetés közigazgatási reformot helyezett kilátásba, amelynek nyomán aztán elrendelték a tartományok létrehozását. Ugyanakkor népszámlálásra készültek, ami miatt az állami közigazgatásnak úgyszintén szüksége volt az egyházi anyakönyvekre, így elrendelték azok átadását.
Egyesek úgy vélték, hogy el kell ismerni az egyházak tulajdonjogát, de az iratokat nem kell visszaszolgáltatni, mert nem az egyház feladata azok megőrzése. A parlamenti bizottsági ülések alkalmával végül olyan megoldás született, hogy csakis abban az esetben szolgáltatják vissza a dokumentumokat, ha az egyházak biztosítják az anyagok megfelelő tárolását, garantálják azok kutathatóságát, és szakképzett alkalmazottakkal rendelkeznek. Ennek érdekében olyan előírás is bekerült a jogszabályba, hogy az átadás előtt az érintett dokumentumokról kötelező módon mikrofilmet kell készíteni. Ugyanakkor a visszakapott iratokat nem szétszórva fogják tárolni, nem kerülnek vissza a gyülekezetekhez, a parókiákra, hanem – mint ahogyan azt a törvény előírja – a püspökségeken, egyházkerületeknél fogják tárolni azokat. Itt ki kell emelni, hogy ezek a kitételek éppen azt szolgálják: az iratok továbbra is kutathatók legyenek, vagyis így sikerült eloszlatni az ezzel kapcsolatos félelmeket. A törvény szerint az egyházaknak bizonyító iratok alapján be kell nyújtaniuk igénylési kérésüket az adott megyei levéltárakhoz, amire azoknak harminc napon belül választ kell adniuk. Amennyiben nem támasztanak kifogást, akkor egy éven belül a dokumentumokat természetben, eredeti formájukban vissza kell szolgáltatni volt tulajdonosuknak.
– A felek között vitát váltott ki az egyházi anyakönyvek kérdése. Milyen álláspontok fogalmazódtak meg ezzel kapcsolatban?
– Valóban különböző vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy az egyházi anyakönyvek miként keletkeztek. A Tridenti zsinat hozott elsőként határozatot arról, hogy a katolikus egyház vezesse be az anyakönyveket. Ezek után a protestáns egyházak is hasonlóképpen döntöttek saját híveik számontartása érdekében. Nagyon fontos leszögezni, hogy az anyakönyvek az adott egyházak belső igazgatási iratai, és nem az állam utasítására születtek meg. Magyarországon 1895-ben bevezették az állami anyakönyvezést, és ezt egyesek úgy értelmezték, hogy korábban az állam az anyakönyvezést az egyházakra ruházta át. Azt is kiemelném, hogy a gyülekezet számontartásán kívül az anyakönyvezésnek gazdasági vonatkozása is volt, hiszen pontosan tudni kellett, hogy a híveknek mennyi adót kell beszolgáltatniuk.
Ugyanakkor az egyházi anyakönyvek kérdése felvet még egy nagyon fontos problémát. Tekintettel arra, hogy személyes adatokról van szó, korlátozni kell az ezekhez való hozzáférhetőséget, hiszen nem bárki szerezhet tudomást az azokban szereplő adatokról. A román levéltári törvény szerint csak a száz évvel korábban kibocsátott anyakönyveket lehet szabadon forgatni, kutatni. Hasonlóképpen az egyházak belső szabályzatában is szerepel a száz éves határ, tehát akárkinek ők sem szolgáltatják ki az adatokat.
Az iratok visszaadása az egyházak számára mindenkép plusz kiadást jelent majd, hiszen levéltárakat kell kiépíteniük, megfelelő személyzetet kell alkalmazniuk, és biztosítaniuk kell a kutatótermi szolgálatot is. Külön kérdés, hogy az egyházak mennyire készültek fel az említett feltételek teljesítésére. Nincs kizárva továbbá az a lehetőség sem – amennyiben a felek megegyeznek –, hogy a tulajdonjog visszaszálljon az egyházakra, de a dokumentumok megőrzése a jövőben is az állami levéltárak hatáskörében maradjon.
– Az anyakönyveken kívül milyen típusú dokumentumokat szolgáltatnának vissza? Rendelkeznek-e információkkal az iratanyagok tartalmát illetően?
– Természetesen egyéb iratokról is szó van, főleg 1974-ben kerültek át nagyon fontos iratok az egyházaktól az állami levéltárakba. Ezekről konkrét jegyzékek léteznek, amelyekről az egyházaknak is tudomása van. Megtörtént amúgy az is, hogy a kommunizmus időszakában különböző püspökségek vagy egyházkerületek egyes vezetői önként adtak át anyagokat az államnak. Sajnos, a törvény ezekre az esetekre vonatkozóan nem tartalmaz előírásokat, mert itt önkéntes iratátadásról van szó.
– Lehet-e tudni konkrétan, hogy összességében, illetve külön-külön egyházakra lebontva milyen mennyiségű dokumentum átadásáról van szó?
– Erre vonatkozólag egyelőre nincsenek pontos kimutatások. A sajtóban olyan hírek is terjedtek, hogy a megyei levéltárak által őrzött iratoknak közel ötven százalékát kell majd visszaszolgáltatni. Ez nem igaz, hiszen 1974-ig az állami törvények megengedték az egyházi levéltárak működését, s kevés olyan püspökség és egyházkerület volt, amely átadta volna az általuk kibocsátott iratoknak az összességét. Nagyon sok anyag megmaradt a gyulafehérvári érsekség levéltárában, a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség és a Kolozs-Dobokai római katolikus főesperesség iratait nagyon jó állapotban megőrizték a templomtornyokban, a református egyházkerület dokumentumait pedig a Farkas utcai templom oldalsó termeiben. Az egész ügy pikantériája az, hogy a törvény legnagyobb kedvezményezettjei tulajdonképpen nem a magyar történelmi egyházak, hanem a görög katolikus egyház. Amikor 1948-ban felszámolták ezt az egyházat, akkor az iratok egy része elpusztult, másik része különböző intézményekhez került, vagy átadták azokat az ortodox püspökségeknek, amelyektől legvégül az állami levéltárak raktáraiba kerültek. A módosított jogszabálynak köszönhetően tehát a görög katolikus püspökségek több mint háromszáz éves múltjuk írásos emlékeit kaphatják vissza. A magyar történelmi egyházak esetében a legfontosabb iratok mindenekelőtt az anyakönyvek, illetve azok a dokumentumok, amelyeket 1974 után vettek el.
– A jogszabály kötelező módon előírja a visszaadandó okiratok mikrofilmre vitelét. A törvény szerint egy év állna az illetékesek rendelkezésére ezek elkészítésére. Az állami levéltárak fel vannak készülve arra, hogy eleget tegyenek a megszabott feltételnek?
– Ez nagyon komoly logisztikai és anyagi kérdéseket vet fel, hiszen Bukaresten kívül az országban csupán öt megyei levéltárban készítettek mikrofilmeket. Megfelelő anyagi források hiányában 2005-től kezdődően már csak a fővárosra korlátozódott ennek a munkafolyamatnak az elvégzése. A bizottsági viták során felmerült, hogy amennyiben mikrofilmeket kell készíteni a szóban forgó dokumentumokról, akkor az állami levéltárak a jelenlegi finanszírozás mellett nem biztos, hogy ennek a feltételnek eleget tudnak tenni. Az állami levéltárak egyébként ígéretet kaptak a kulturális bizottság részéről, hogy a jövő évi költségvetésben megpróbálnak majd számukra anyagi forrásokat elkülöníteni.
– Szakmai szempontból fontosnak ítéli a mikrofilmek elkészítését?
– Az egyházi anyakönyvek nagyon fontos adatokat tartalmaznak, hiszen ezek jelentős jogbiztosító iratok. Ebből kifolyólag nagyon fontos lenne ezek mikrofilmezése, bár felmerült az a kérdés is, hogy másolatról nem lehet kiadni igazolást. Az elkövetkezőkben biztosítani kellene az egyházak számára is a jogot, hogy az anyakönyvekről hiteles másolatot bocsáthassanak ki a különböző tulajdonjogi, örökösödési vagy egyéb perek esetében.
– Mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti időszakban hozott törvény tiszteletben tartotta az egyházak tulajdonjogát? Hiszen az impériumváltást követően minden téren korlátozni próbálták a kisebbségbe került magyarság jogait.
– A két világháború között polgári demokratikus rendszer próbált kiépülni, amelynek működésébe beletartozott a tulajdonjog tisztelete. Ezért nem merült fel, hogy az iratokat államosítani kell. Ugyanakkor az állam számára abban az időszakban a dokumentumok bekérése óriási megterhelést jelentett volna, hiszen ekkor épültek ki a megyei levéltárak. Tulajdonképpen Erdélyben a két világháború között nem létezett minden megyében levéltár, hanem központi iratmegőrzők működtek. A dokumentumok begyűjtésére sokkal nagyobb kapacitású levéltárakat kellett volna létrehozni, amelyre az adott időszakban nem volt lehetőség. Amikor 1974-ben atomerőműveket és óriási hidakat kezdtek el építeni, akkor már nem volt kérdéses, hogy ezeket az iratokat be kell szolgáltatni, és hol fogják azokat tárolni. Az is lényeges, hogy milyen elméletet vallott az adott levéltárosi és történészi társadalom. Míg a két világháború között tiszteletben tartották az egyházak iratmegőrzési jogát, és fel sem merült ezek beszolgáltatásának lehetősége, addig 1974-től egészen más típusú logika uralta el a szakma képviselőinek gondolkodásmódját, amelynek hatása ma is érezhető.
PAPP ANNAMÁRIA 
Szabadság (Kolozsvár)

2012. január 13.

Pápai nyomás Băsescura
Segítséget kértek az államfőtől a katolikus egyházi vezetők a levéltári törvény ügyében
Vatikáni nyomásgyakorlásnak is minősíthető nyílt levél érkezett a napokban a román államelnöki hivatalhoz, amelyben a romániai katolikus egyházi főméltóságok arra kérik Traian Băsescut: járjon közbe annak érdekében, hogy mielőbb lépjen életbe az egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatását lehetővé tevő törvény.
A múlt év decemberében tartott katolikus püspökkari konferencia résztvevői nyílt levélben fordultak Traian Băsescuhoz, a lapunk birtokában lévő dokumentumot múlt héten iktatta az államelnöki hivatal. Ismeretes, hogy az egyházak által kért törvényt tavaly elfogadta a parlament, ám elakadt az Alkotmánybíróságon, így a kommunista hatalom által „átvett” levéltári anyagok nem kerülhettek vissza jogos tulajdonosaikhoz.
Bíborosi tekintély
Nagy Mihály Zoltán, az Állami Levéltár aligazgatója úgy véli, a nyílt levél – annak ellenére, hogy késve kerül az államfő elé, mert alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályt nem írhat alá az államfő – azért jelentős, mert így az érintett felek is megszólalhattak. „Az egyházak eddig nem igazán hallatták hangjukat a szakma és a közvélemény előtt” – magyarázta. Kérdésünkre, mekkora súlya van egy ilyen nyílt levélnek, Nagy hangsúlyozta: a hónap elején bíborossá kreált Lucian Mureşan, a balázsfalvi székhelyű Fogaras–Gyulafehérvári Görög Katolikus Főegyházmegye nagyérseke is a levél aláírói között szerepel, így mindenképp sokat nyom a latban, még akkor is, ha a keltezésekor még nem volt bíboros. „Amikor a püspökkari konferenciák megszólalnak, ott van mögöttük a Szentszék is” – hangsúlyozta Nagy, aki szerint egy ilyen lépés a nyomásgyakorlás egyik eszközeként is felfogható.
Az egyház nem adja fel
„Függetlenül az Alkotmánybíróság döntésétől és a törvény alakulásától, továbbra sem mondunk le az egyházi levéltári anyagainkról, és továbbra is harcolni fogunk azért, hogy visszakapjuk a dokumentumainkat” – fogalmazott lapunk megkeresésére Potyó Ferenc, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke. A pápai káplán hozzátette, különösen nagy anyag nem illeti egyébként a római katolikus egyházat, az „igazi várományosok” a görög katolikusok, akiknek iratai az egyház 1948. évi felszámolása alkalmával vagy megsemmisültek, vagy az ortodox egyházhoz, onnan pedig az állami levéltárba kerültek.
Az egyházak kérését kommentálva Nagy Mihály Zoltán úgy vélekedett: el kell fogadni és tiszteletben kell tartani a tulajdonjogi kérdéseket, amelyek az ügy kapcsán felmerülnek. Emlékeztetett: első szakaszban, 1950-ben az egyházak belső igazgatása szempontjából is fontos  iratokat, az anyakönyveket kellett átadni  az állami hatóságoknak, később az 1971-es  – 1974-ben módosított – levéltári törvény  iratanyagaik állami levéltárnak történő beszolgáltatására kötelezte az egyházakat. „Ha az egyházak betartják az irattárolás szabályait, biztosítják az iratokhoz való hozzáférést és a dokumentumokról pedig mikrofilm készül, amely az állami levéltárakba kerülnek megorzésre, szakmailag nincs semmi, a visszaszolgáltatás ellen felhozható érv” – hangsúlyozta az Új Magyar Szónak az Állami Levéltár aligazgatója.
Hogyan tovább?
Amint arról lapunkban már beszámoltunk, a taláros testület nem tartalmi, hanem csupán formai okokra hivatkozva nyilvánította alkotmányellenesnek a törvényt, azzal érvelve, hogy a jogszabályban a képviselőház által elfogadott jelentős módosításokat a szenátus már nem véleményezhette, ezzel pedig sérült a parlament kétkamarás törvényhozási jogalkotási elve. A törvényt az ellenzék támadta meg az Alkotmánybíróságon.
Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő, a tervezet egyik előterjesztője lapunknak elmondta: a február 1-jén kezdődő parlamenti ülésszakban a törvény a szenátus szakbizottsága elé kerül, utána a szenátus plénumának kell megszavaznia. Ezt követően a képviselőház kulturális és művelődési szakbizottsága, illetve plénuma kell hogy jóváhagyja. „Ez a procedúra akár másfél hónapig is eltarthat, nagy valószínűséggel ismét jogi huzavona lesz belőle” – nyilatkozta lapunknak a képviselő. A politikus tart attól, hogy a Demokrata Liberális Párt ezúttal nem fogja egykönnyen megszavazni a szociáldemokrata párt által „magyarbarátnak” tartott törvényt, de – mint mondta – „a kedvező döntés elmaradása esetén koalíciós vitákra kell számítani, ugyanis az RMDSZ számára prioritás ez az ügy”.
Farkas István
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. január 14.

Katolikus püspökök fordultak Băsescuhoz a levéltári törvény módosítása érdekében
Levélben kérte Traian Băsescu segítségét a Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia, amelynek tagjai az államfőtől várnak segítségét az egyházaktól a kommunizmus idején elkobzott egyházi levéltári anyagok visszaszolgáltatása érdekében. A római, a görög, az örmény és a bolgár katolikus egyházakat magában tömörítő szervezet decemberi ülésén döntött a levél tartalmáról. A parlament tavaly megszavazott egy törvényt, amely lehetővé tette volna az egyházi levéltári anyagok restitúcióját, azonban az alkotmánybíróság formai kifogások miatt alaptörvénybe ütközőnek nyilvánította a jogszabályt. Potyó Ferenc, a gyulafehérvári római katolikus érsekség általános helynöke az Új Magyar Szónak elmondta: nem mondanak le a román állami levéltárhoz került irataikról függetlenül attól, hogy mit döntött az alkotmánybíróság. A pápai káplán szerint különösen nagy anyag nem illeti egyébként a római katolikus egyházat, az „igazi várományosok” a görög katolikusok, akiknek iratai az egyház 1948. évi felszámolása alkalmával vagy megsemmisültek, vagy az ortodox egyházhoz, onnan pedig az állami levéltárba kerültek. Nagy Mihály Zoltán, az Állami Levéltár aligazgatója a lapnak elmondta, a nyílt levél – annak ellenére, hogy késve kerül az államfő elé – jelentős, mert így az érintett felek is megszólalhattak. Nagy szerint a lépés a nyomásgyakorlás egyik eszközeként is felfogható. A katolikus egyházon kívül a romániai magyar protestáns egyházak is vissza szeretnék kapni a tőlük jogtalanul elkobzott levéltári anyagokat, amelyek között többnyire az egyházak belső igazgatása szempontjából fontos iratok, például anyakönyvek találhatók. Az alkotmányellenesnek nyilvánított törvény szerint az állami levéltárnak mikrofilmes másolatot kellett volna készítenie az egyházak által visszakért iratokról, de ezeket csak akkor adhatták volna át, ha az egyházak megfelelő tárolási helyet biztosítanak. Kerekes Károly, a levéltári törvény módosításáról szól törvény egyik kezdeményezője szerint a jogszabály a február 1-jén kezdődő parlamenti ülésszakban a szenátus szakbizottsága elé kerül, majd a szenátusnak és a képviselőháznak is döntenie kell a tervezetről. Az RMDSZ képviselője szerint a folyamat akár másfél hónapig is eltarthat. A politikus ugyanakkor megjegyezte, az egyházi levéltári iratok restitúcióját nacionalista hangvételű vita övezte, és előfordulhat, hogy a PDL ezúttal nem fogja megszavazni az ellenzék által magyarbarátnak” tartott törvényt. (maszol)
Transindex.ro

2012. február 11.

A kollektivizálásról
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi találkozóján László Márton történész jól dokumentált, érdekes és figyelemre méltó előadást tartott A vidéki társadalom és gazdálkodási mód átalakítása 1949-1962 között címmel. Az előadás írott anyaga több mint hatéves munka eredménye, amely fiatalok és idősek számára egyaránt érdekes, tanulságos olvasmány lehet.
A vidéki társadalom állami függésbe kényszerítése
A tanulmányozott 13 év alatt a hatalom érvényesítette a kommunista ideológiát: megszüntette a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, minek következtében újratagolódott a vidéki társadalom. Addig volt: földműves, gazda, nagygazda. A kommunista felosztás szerint: nincstelen, szegény-, középparaszt, kulák. A kulák az akkori hatalom ellensége volt, mert vállalkozása volt, fizetett munkaerőt alkalmazott, sok földje volt. És mivel nem tűntek el egyik napról a másikra, ún. osztályharc alakult ki. 1947-ben megalakították a napszámosok szakszervezetét a kulákok ellen. Következtek az erőszakos fellépések, mint a kulákok “leleplezése”, “korlátozása”, gyerekeik tanintézményekből való eltávolítása. Növelt gazdasági terheket róttak ki rájuk a “földfelajánlással”. A helyi közigazgatás vezetői párthű nincstelen és szegényparasztok lettek, akik vakon hajtották végre a parancsokat. A vidéki társadalom állami függésbe kényszerült. 1950-1951-ben a tűzifa- kiutalást miniszteri határozattal szabályozták: előbb tüzeljék el a kukorica- és napraforgószárat, csak utána kapnak tűzifa-kiutalást. Az eredmény: a kétségbeesett emberek eltüzelték kerítéseiket, a fahidakat, a fakorlátokat. Megtiltották a háztájiban tartott állatok levágását. A tulajdonosok nem rendelkezhettek szabadon saját javaikkal. Így a gazdák berendezkedtek az önellátásra, a vidéki társadalom modern jobbágysorsra jutott. Az akkori hatalom érvényesítette totalitárius szemléletét, mindent ellenőrzés alá vont. A munkaerőt az “önkéntes”, a “hazafias” munka bevezetésével vonta ellenőrzése alá, az állampolgárok anyagi javait az “önadóval”, a “földfelajánlással”, amelynek következménye volt a rendszeres és tudatos leszegényítés. A mezőgazdaság jövedelmét az iparosításra fordították, ennek érdekében tagosították a földeket, gépesítettek egyes mezőgazdasági munkálatokat.
Tömeges kollektivizálás gyilkosságokkal is
A termőföld állami tulajdonba került, a mezőgazdasági termelést állami ellenőrzés alá vonták. Olyan kényszerítő módszereket alkalmaztak, mint: kényszermunka, elbocsátással való fenyegetés, rokonság meggyőzésére kényszerítés, zaklatás, fogva tartás, túszejtés, kilakoltatás, zsarolás. De nem riadtak vissza az erőszakos módszerektől sem: fizikai bántalmazás, kivégzés. A tömeges kollektivizálás időszakában egy-egy nagygazda házát foglalták le székháznak. Megyénkben a kollektivizálás során a következő személyek vesztették életüket: Vadasdon 1949. augusztus 7-én Sántha József kántortanítót gyilkolták meg. Nyárádszeredában 1949. augusztus 9-én Kacsó István gazdálkodó veszítette életét. 1950-ben, mert nem akartak beállni a kollektívbe, további hat embert gyilkoltak meg: Vadadban (július 21.) Kiss István gazdálkodót, Mezőbodonban (augusztus 2.) Bihoreanu Viorel gazdálkodót, Marosoroszin (augusztusban ) Lâlut Remus gazdálkodót, Maroslekencén (augusztus 11.) Brustur Remus polgármestert, Udvarfalván (augusztus 13) Nagy László gazdálkodót, Mezőszilváson Grindean Ioant. Márkodon egy férfi a kollektív gazdaságban megölte a brigádos fiát. Vadadban 1953-ban egy kulák öngyilkosságot követett el kilépési próbálkozása után. Maros megyében 1950 októberéig 39 kollektív gazdaság alakult, az ingatlanelkobzások nyomán károsult családok száma 52 volt.
Kollektivizálás elleni megmozdulások
Talán kevesen tudják, hogy 1950 szeptemberében a volt Kis-Küküllő megyében, Radnóton, Oláhsályin, Oláhkocsárdon, Kincsesen voltak megmozdulások, amelyek kisebb mértékben kihatottak Kutyfalvára, Kerelőre, Kerelőszentpálra. 1950 szeptemberében a volt Háromszék megyében is kollektivizálás elleni tiltakozások voltak. A megmozdulások nyomán nagyon sok személyt egyszerűen elvittek ismeretlen helyekre. 1951-ben kollektívellenes tüntetés zajlott Marosvásárhelyen is, a pártszékház előtt. A kollektivizálási kudarc miatt 1951 szeptemberében leváltották a Maros Magyar Autonóm tartomány pártbizottságának titkárát, Nagy Mihályt és a mezőgazdasági ügyekért felelős titkárt, Danescu Petrut. A hatalom 1953-1958 között a mezőgazdasági társasok szervezését helyezte előtérbe. 1958-1962 között a közös gazdaságokat átszervezték kollektív gazdaságokká. 1961. augusztus 28-án leváltották Csupor Lajost, a tartományi pártbizottság elsőtitkárát, az ok: lemaradás a kollektivizálásban. 1962-ben, a kollektivizálás befejezésének évében 17 ezer agitátor és 3 ezer helyi képviselő vett részt a kollektivizálásban.
A kollektivizálás társadalmi-gazdasági következményekkel járt: az ország lakosságának 70%-a vidéken élt, jórészt önellátóak voltak – ezek állami függőségbe kerültek, megkezdődött az elvándorlás vidékről, csökkent a vallásosság, egyes egyházi ünnepek eltűntek, a fonó, aratóbál stb. megritkult és megváltozott az értékrend.
Kilyén Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2012. május 5.

TÚLSÚLYBAN? Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948
Az 1944-1948 közötti átmeneti időszak és az RKP hatalomra kerülésének egyik igen fontos kérdése a kisebbségiek által betöltött szerep. Igaz, hogy a kisebbségiek importálták a kommunizmust Romániába?
Milyen arányban voltak jelen a különböző romániai nemzetiségek a Román Kommunista Párt soraiban? Mivel magyarázható a jelenlétük? Kisebbségiek vezették az RKP-t az első időszakban? Hogy alakult a magyarok jelenléte?
Az RKP két világháború közötti történetét jelentősen befolyásolta, mondhatni meghatározta a kisebbségiek jelenléte a párt vezetői és tagjai között. Az 1933-ban regisztrált 1635-ös tagság etnikai szempontból nagyon változatos képet mutatott. A párttagok etnikai megoszlása a következőképpen alakult: magyar 440, román 375, zsidó 300, bolgár 140, orosz 100, moldován (besszarábiai) 70, ukrán 70, egyéb 170.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny gyökeresen megváltoztatta az RKP státusát. A párt 23 évi fennállása alatt csupán egy frakcióktól szétszabdalt, periférikus politikai csoportosulásként létezett. Az 1944-es év kül- és belpolitikai eseményei, a szovjet jelenlét hirtelen befolyásos tényezővé tették. Az RKP egyre nagyobb szerepet kapott és játszott a háború utáni román kormányokban. Ez a szerep szükségessé tette, hogy a bukaresti pártközpont legitimációt szerezzen, tömegtámogatottságra tegyen szert.
Az RKP bukaresti központja első lépésként megnyitotta a párt kapuit majdnem minden belépni akaró előtt. A nagyfokú propaganda megtette a hatását, ugyanis az RKP már 1945 júliusában 148.521 tagot számlált, amely az 1944-es adatokat tekintve, látványos és gyors növekedésként értékelhető. (1. táblázat). A párttagok etnikai összetételét és területi megoszlását vizsgálva azonban bizonyos „aránytalanságokat” figyelhetünk meg. Az ország iparilag fejlettebb régióiban (Bánság, Kolozs, Brassó, Prahova, Bukarest) nagyobb volt a párttagok száma, mint a gazdaságilag elmaradottabb, rurális jellegű vidékein (Olténia, Dobrudzsa).
Ugyancsak szembetűnő jelenség a kisebbségiek (magyarok, zsidók, szlávok) arányaiban viszonylag masszív jelenléte a párttagok körében. Országos szinten, 1945 nyarán a párttagok 19%-a a magyar lakosság köréből került ki, de jelentős arányban képviseltették magukat a zsidók (5,7%) és a szlávok (ukránok, szerbek, szlovákok, ruténok 4%) is. Bizonyos erdélyi régiókban a magyar párttagok abszolút többségben voltak (Szatmár, Brassó, Kolozs), de más tartományokban is jelentős arányban mutatható ki a magyar jelenlét.
Országos szinten a párttagok 37%-a (55.582) származott Erdélyből, akiknek közel fele, 50,4%-a vallotta magát magyarnak, amely megközelítőleg kétszeres felülreprezentáltságot jelentett. (1. táblázat) A párt tagsága az 1946-os év folyamán is folyamatosan növekedett. Az 1946-os év végére az 1945 nyarán regisztrált adatok megduplázódtak, a pártagok száma elérte a 379.455-es számot. (2. táblázat) A párttagok számának növekedése az ország „Ókirályság”-nak is nevezett részén csökkentette a különböző régiók közötti eltéréseket. Az abszolút román többségű területeken bekövetkezett változások következtében ugyan csökkent a kisebbségiek aránya (országos szinten: magyarok 16,2%, zsidók 5,5%, szlávok 3,7%), de jelenlétük a pártban még mindig meghatározó volt, főleg az erdélyi régiókban (Erdély szinten: magyarok 45%, zsidók 3,3%, szlávok 5,9%) (2. táblázat)
Az 1947-1948 közötti két év jelentős változásokat eredményezett a párt tagságának etnikai összetételét illetően. A Román Szociáldemokrata Párt és az RKP egyesüléséből létrejött Román Munkáspárt 1948 novemberében 730.195 tagot számlált, amelynek már „csak” 10,98%-a volt magyar származású, és 3.75% vallotta magát zsidónak. Ezek az arányok már többnyire megfeleltek az illető népcsoportok országos arányainak. Az 1947-1948-ban kialakult arányok az 1948-as párttisztogatás után sem változtak látványosan: magyarok 11,34%, zsidók 3,54%. (3. táblázat)
A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakult a párttagok összetételének aránya két, a jelenség szempontjából jelentős erdélyi megyében, Kolozs és Maros megyében. A román többségű Kolozs megyében 1946 januárjában a párttagok több mint fele 67,38% (6818 személy) volt magyar, 29,44% (2979 személy) román és 3,17% (321 személy) zsidó.
Kolozs megyei szinten a párt etnikai összetételét illetően már az 1946-os év végére látványos változások mentek végbe, ugyanis a román párttagok aránya elérte a 40,64%-ot, a magyarok aránya visszaesett 54,45%-ra, a zsidóké pedig felemelkedett 4,91%-ra. (4. táblázat)
Az 1946-os évben a magyar többségű Kolozsváron is változott a párt etnikai összetétele. Az év eleji adatokhoz viszonyítva a román párttagok száma látványosan megnövekedett, ennek következtében pedig, annak ellenére, hogy számszerűleg itt is növekedésről beszélhetünk, csökkent a magyar és a zsidó párttagok aránya.
Mégis megfigyelhető egy folyamat, miszerint az új tagok többsége román nemzetiségű volt. Ez talán annak is betudható, hogy Észak-Erdély kérdését a nagyhatalmak Románia számára kedvezően oldották meg, és hogy a párton belül is kezdetét vette egy erőteljes románosítás.
Sok román azért lépett be a pártba, mert ott túlsúlyban voltak a kisebbségiek.
Maros megyében az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától, 50,8% magyar, 46% román.
1947-től a románság csatlakozása az RKP-hoz egyre nagyobb arányokat öltött. 1947 végén a párttagok 22,61%-a volt román nemzetiségű. A magyarok aránya visszaesett 73,64%-ra, de még így is az abszolút többséget jelentették. Az 1948-as esztendő eseményei folytán a Maros megyei RKP tagságának etnikai összetétele a román és a magyar nemzetiségűek arányát tekintve jelentős változáson ment keresztül. A magyarok aránya visszaesett 55,50%-ra, a románság aránya pedig elérte a 39,86%-t. 5% eltéréssel ezek az arányszámok megfeleltek már a megyei arányoknak
Ami Marosvásárhelyt illeti, a város 74,28%-át kitevő magyarság a párttagok 61,89%-t adta, a 23,40%-t kitevő románság pedig az összes párttagok 29,44%-t. A város összlakosságát tekintve a zsidók képviseltették magukat a legnagyobb arányban az RKP-ban. A város lakosságának 1,62%-a volt zsidó, a párttagoknak pedig 8,55%-a. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag. A különböző nemzetiségiek arányszámában mutatkozó kezdeti eltérések viszonylag gyors megszűnését jelezte az a tény is, hogy 1948-ban Marosvásárhely román lakosságának 10,38%-a volt párttag, míg a magyar lakosság esetében az arány 6,99%. Megyei szinten fordított volt a helyzet, a román nemzetiségűek 3,29%-a, a magyaroknak pedig 4,16%-a volt párttag.
A különböző kisebbségiek jelen voltak az RKP legfelsőbb vezetésében is pl. Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Vasile Luca (Luka László), Mogyorós Sándor, Goldberger Miklós.
Ebben az időszakban jelentős volt a kisebbségiek száma és aránya a vidéki pártszervek vezető funkcióiban is, vagyis az ún. második vonalban. Az etnikai szempontból közel fele-fele arányban megoszló Maros megyében a vizsgált időszakban az RKP megyei tanácsában és a különböző ügyosztályoknál, az üzemi, vállalati sejtekben a magyarok abszolút többségben voltak, akár csak a párttagság esetében.
1946-ban a 22 tagú megyei tanácsnak 15 magyar, 4 román és 3 zsidó tagja volt. A megyei szervezet fontos vezetői tisztségeit magyarok töltötték be.(Schüssler Károly politikai titkár, Benke József szervezési titkár, Vásárhelyi Domokos káderfelelős, Nagy Mihály tömegszervezeti titkár).
Ennél árnyaltabb volt a kép a román többségű Kolozs megyében, de a kisebbségiek még így is felülreprezentáltak voltak. 1946-ban az RKP Kolozs Megyei Bizottságának fontosabb funkciói a következőképpen oszlottak meg: Oltean Ioan politikai titkár, Balázs Egon tömegszervezeti felelős, Nagy Dezső szervezeti felelős, Szőcs József politikai nevelési felelős, Marginean Gheorghe - káderfelelős. A párt második vonalához tartozó kisebbségiek szerepét érzékelteti az a kimutatás is, amely szerint még 1952-ben is az RKP-n belüli osztályvezetők és segédeik fele kisebbségi volt. A KB 546 körzeti felelőse és instruktora közül (leszámítva a külügyet) 133 zsidó, 52 pedig magyar származású volt.
A kisebbségiek nagyarányú jelenléte a párt vidéki vezető szerveiben gyakran gerjesztett konfliktust a többségi románokkal. A két világháború közötti időszakból örökölt pilléresedett társadalmi mechanizmusok éreztették hatásukat a pártszervezésben is. A vegyes lakosságú vidékeken (Bihar, Szatmár, Nagybánya) gyakran került sor párhuzamos pártstruktúrák kiépítésére, külön a román és külön a magyar lakosság számára.
A fenti adatokból kitűnik, hogy valamilyen okból kifolyólag a tárgyalt időszakban a magyarság és a zsidók inkább felkarolták a baloldali mozgalmat, mint a többségi románság. Ismerve a két világháború közötti romániai kisebbségek helyzetét, az adott gazdasági, politikai és geostratégiai helyzetet, helytelennek tartjuk a statisztikai adatok leegyszerűsített bemutatását. Véleményünk szerint a háttérben, az egyszerű számadatokon túl egy sokkal komplexebb folyamat húzódik. Az ok-okozati tényezők egy jelentős része a sajátos kisebbségi helyzetből adódott, a másik része pedig jellemző volt az akkori román társadalom egészére.
A világháborúban elszenvedett óriási anyagi és erkölcsi károk után a társadalom békére, megújulásra, megtisztulásra vágyott. A Szovjetunióról keveset tudó (némely káder esetében pedig az elkötelezett fanatizmus miatt akár tudatos önámításról is beszélhetünk) társadalom egy jelentős része a baloldali eszmékben vélte felfedezni mindennek a biztosítását. A Vörös Hadsereg jelenléte, az adott geostratégiai helyzet is egyértelműen kedvezett az adott országok kommunista pártjainak. A vészkorszakot túlélő zsidó lakosság pedig arra számított az első időszakban, hogy felkarolva az internacionalizmust is hirdető mozgalmat, túlléphetnek a nacionalizmus és fajüldözés korlátjain.
A számbelileg sokkal nagyobb és politikailag is jobban megszervezett erdélyi magyarság esetében, habár sok esetében hasonló okok játszottak közre, egy kissé árnyaltabb a kép. A két világháború közötti időszakban (habár egyik kisebbség esetében sem figyelhetünk meg tömeges jelenlétet a párt soraiban) a kommunista párt volt az egyetlen szervezet az országban, amely nem ismerte el a Trianoni békeszerződést, és amely a marxis-lenini nemzetiségpolitika nevében teljes jogegyenlőséget hirdetett. Az illegalizmus időszakának sajátos hagyományai miatt 1944 augusztusában arányaiban több volt az ideológiailag jobban képzett, bevethető zsidó, illetve magyar káder.
Az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség a kezdetektől csatlakozott a szovjetek és a kormány által is támogatott baloldalhoz, amely elfojtott mindenféle olyan próbálkozást, amely nem volt összhangban a politikai elképzeléseivel. A románság számára megmaradt még egy ideig a Tătărescu-féle Parasztpárt, mint alternatíva.
A két világháború közötti román közigazgatás visszatérése nem kecsegtetett sok jóval az erdélyi kisebbségek számára. Mindezt tetőzték a Maniu-gárdák visszaélései is, amelyekről gyakran olvashatunk magukban a pártiratokban is. A szovjet közigazgatás által nyújtott hozzáállás, védelem is növelhette a Szovjetunió és a szovjet politikai rendszer presztízsét.
Erdély nagyobb városai a két világháború között, és még részben a vizsgált időszakban is, magyar vagy magyar-zsidó-német többségűek voltak, tehát az első lépésként megszervezett városi munkásság többsége is szükségszerűen magyar vagy kisebbségi volt. A két világháború közötti román kisebbségi politika mulasztásaira jó gyógyírnek tűnt a nemzetköziséget, a kisebbségi problémák másfajta, emberségesebb megoldását hirdető kommunizmus. A Petru Groza által hangoztatott „magyarbarát politika” is növelte ebben az időszakban a baloldali mozgalom iránti bizalmat. Az RKP által alkalmazott osztályalapú rekrutációra, szelekcióra a fenti okok miatt a kisebbségiek gyorsabban reagáltak, hisz a kisebbségi jogok viszonylagos tiszteletben tartása mellett a párt gyors karrierlehetőségeket is biztosított. Az adott körülmények között még az is megtörténhetett, hogy a magyar származású kőművesből néhány magyar és román nyelvű tanfolyam elvégzése után megyei szervezési titkár, megyei első titkár, majd törökországi konzul válhatott, mindössze hat év leforgása alatt.
Fontos kérdés, hogy volt-e nemzeti identitása a kisebbségi származású kommunista vezetőknek, és ha igen, milyen mértékben befolyásolta személyiségüket, tevékenységüket.
Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a fontos, döntéshozói tisztségbe került kisebbségi származású kommunista vezetők esetében az internacionalizmus volt a meghatározó, és a politikai identitásuk fölülírta a nemzeti identitásukat. Az illegalitás éveiben szocializálódott magyar és zsidó kommunisták viszonylag korán kiszakadtak tradicionális környezetükből és a másodlagos szocializációjukat adó új környezetben egy új identitást szereztek, melynek alapját a marxi-lenini tanok képezték. Nemzeti identitásuk számos olyan elemét mellőzték (vallás, sajátos közösségi érdek, az anyanyelvű kultúra bizonyos elemei), amely nem volt összhangban a kommunista dogmákkal. Nemzeti identitásuk egyfajta nyelvi kontextusban, latens módon volt jelen, vagy ritka esetben az adott nemzetiség bizonyos ügyei iránt kinyilvánított empátiában is megnyilvánult.
A magyaroknak a párt vezetőségében betöltött szerepét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy magyar származású személyek inkább a párt illegalista korszakában töltöttek be fontosabb tisztségeket. Abban az időszakban, amikor a párt gyakorlatilag alig létezett néhány száz taggal. 1944 után a már említett Luka Lászlón kívül egyetlen magyar származású személy sem rendelkezett fontos döntéshozói szereppel a pártvezetésben.
A párt második vonalában fennmaradó kisebbségi fölülreprezentációt az 1950-es évek elejére nagymértékben csökkentették. A zsidók tömeges kivándorlása és a fontosabb pártfunkciókból való eltávolítása is fontos momentuma volt ennek a jelenségnek. A bizonyos területeken fennmaradt magyar túlsúlyt a hatvanas évek elején számolták fel a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egy időben. Azt is elmondhatjuk, hogy az 1944 utáni korszakban a kisebbségi származású, főleg a magyar káderek szerepe egyfajta közvetítő szereppé alakult át a centrum és a periféria között. A magyar kisebbség hiába volt fölülreprezentált még egy ideig a párt második vonalában, az erősen centralizált pártvezetési mechanizmusok következtében az említett káderek az esetek többségében végrehajtóként, közvetítőként, egyfajta „transzmissziós szíj”-ként tevékenykedtek. A magyar és a zsidó kisebbség egyes tagjai a fentiekben vázolt okokból valóban fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak, és jelenlétüket nem lehet tagadni. Azonban nem lehet a legfontosabb elemeknek tartani őket a kommunizmus hatalomra kerülésében, legkevesebb két okból: nem foglaltak el tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, és a román pártvezetők mindvégig gyanakvással kezelték őket, főként a magyarokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Novák Csaba Zoltán. Transindex.ro

2012. augusztus folyamán

Daczó Katalin beszélgetése Ferenczné Kurkó Veronikával
Kurkó Gyárfás, a magányos magánember
Politikai pályafutása csúcsán „a nép fiának” nevezték, ünneplőbe öltözött emberek, diadalkapuk vártá, amerre járt, de erre a Kurkó Gyárfásra, a közismert politikusra[1] saját lánya, a Brassóban élő Ferenczné Kurkó Veronika nem emlékszik. Az ő emlékeiben egy visszahúzódó, meggyötört, magába forduló férfi maradt meg, akivel felnőttként találkozott. Kurkó Veronikával kétszer is beszélgettem, először 1998, másodszor 2012 tavaszán. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket.
-Kevés a személyes emlékem, mert négyéves voltam 1949-ben, amikor őt elvitték és 19 éves 1964-ben, amikor hazajött – mesélte Ferencz Nagy Veronika. – A szüleim Brassóban ismerkedtek meg. Édesapám a szászrégeni inasévei után itt, Brassóban akart műhelyt nyitani. A domokosi nagymamám épp a brassói nagyszüleimhez küldte apámat, hogy szerezzenek neki kvártélyt, s így ismerte meg édesanyámat, Kató Emmát. 1932-ben összeházasodtak. Együtt építették a Fehér utca 16. szám alatti házat (ma az egyik fiam lakik benne), s édesapám műhelyt nyitott a Hosszú utcában. Én ’45 januárjában születtem és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra. Aztán ’50-ben visszahoztak engem Brassóba a nagyszüleim. Édesanyám ’54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, munkába állt.
-Az édesanyja politizált?
-Benne volt a női szövetségben, én már nem tudom, hogy hívták annak idején. Segítettek gyermekeket, előadásokat szerveztek. Később, Kolozsváron a Romániai Demokrata Nők Országos Szövetségének volt a tagja. Miután édesapámat elvitték, nem foglalkozott politikával.
-Emlékszik az édesapja letartóztatására?
-1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát – persze arra volt engedélye –, mást nem kaptak. Azt mondták, menjen velük három napra Bukarestbe. A három napból lett tizenöt év, úgy elvitték. Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában van. Ugyanakkor többeket letartóztattak, Balog Edgár, Márton Áron, Méliusz József, Csőgör Lajos is akkoriban volt elvíve, de a család nem szabadott mondja, mi történt velük. Csak miután iskolába kezdtem járni, mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot a Balogh Edgár családjával, és ott is tudták a gyerekek, hogy mi a valós helyzet... Sokat sírtam kicsi koromban, hiányzott nagyon édesapám. Édesanyám mesélte, hogy mennyire szeretett, és mennyire akart gyereket, s aztán nem sok öröme telt benne... A dolgot nehezítette, hogy katonai törvényszék ítélte el, ezért édesanyámmal megfizettették a perköltséget, de őt nem hívták a tárgyalásra, és titkos volt az aktaszám. A húga sokat járt érdeklődni, hogy hátha valamit megtud, de hiába. Aztán ’54-ben küldött egy levelezőlapot, kérte anyut, hogy küldjön meleg ruhát. Édesanyám küldött.
-Tudták látogatni?
-Nem, nem tudtunk semmit róla.
-Tizenöt évig nem tudtak semmit róla?
-Csak ’64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Szamosújvárról szabadult. Korábban azt hallottuk, hogy Codleán van, s elmentünk mi is Codleára, de hát ott nem volt... Ő sem tudott rólunk, nem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron. Hazahoztuk onnan, de meg volt lepődve, amikor engem meglátott, mert amikor utoljára látott, még kicsike voltam. Így akárhova mentem, mindenhol a nyomomban volt. Én magáztam. Erre azt mondta, tudod mit? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mondom, mire tetszik célozni? Azt mondja, hogy amikor elvittek, akkor tegeztél, tegezzél ezután is. Egy kicsit nehezemre esett az első időben, de aztán megszoktam.
-Biztosan nehéz volt egy apa-leány kapcsolatot kialakítani...
-Egy kicsit nehéz annyi évi hiány után...
-Mennyire sikerült lelkileg közel kerülni hozzá? Mennyire nyílt meg?
-Nem mertünk kérdezni soha semmit, mert az elején kérdezett valamit édesanyám, s akkor nagyon kikelt. Ideges lett. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha hagyjuk, nem kérdezünk semmit, nem kavarjuk fel az emlékeket.
-Elég zaklatott idegállapotban került haza, ugye?
-Nagyon zaklatottan került haza, nem tudott beleilleszkedni az akkori időbe, szokásokba.
-Mikor kezdődtek az idegproblémái?
-Úgy különben nem mutatkozott rajta semmilyen ideg-dolog, ha nem említettük az eltöltött éveket.
-Milyen volt a viszonya Márton Áronnal?
-Rokonok voltak Márton Áronnal, unokatestvérek. Annyit tudok, hogy a börtönben egyszer Márton Áron beteg volt, és édesapám a napi ebédadagját neki adta, hogy egy kicsit jöjjön helyre. Aztán mikor Márton Áron hazajött, küldött nekem pénzt, s azt mondta, hogy azért mert az ebédjét egyszer nekiadta.
-Később kapcsolatban maradt Márton Áronnal, vagy más rabtársaival?
-Nem emlékszem, hogy kapcsolatban lettek volna. Mikor a többiek hazajöttek, – jóval édesapám előtt – azokkal édesanyám tartotta a kapcsolatot. Balogh Edgárékkal sokáig leveleztünk is, jártam náluk Kolozsváron vakációban. Méliuszéknál is jártunk egyszer Bukarestben, meghívtak, de édesapám egyikükkel sem találkozott miután hazakerült. Írni sem írt azután.
-Mivel töltötte a napjait?
-Egy ideig dolgozott, 1965-ben a brassói posztógyárban kapott állást mint karbantartó lakatos, és ott dolgozott 1972-ig, nyugdíjazásáig, de olyan kevés nyugdíjat kapott, hogy abból nem tudtak megélni. Aztán az Írószövetség elismerte tagjának, és onnan kapott két évig nyugdíjat, aztán sok utánajárás után elismerték, hogy illegális harcos, s aztán ilyen nyugdíjat kapott. Az utolsó években otthon ült, újságot olvasott, járkált a városban, elment a Pojánába gyalog, nem volt más tevékenysége. Azt hiszem, hogy egyszer járt Csíkban is, de olyan magába zárkózott lett, nem nagyon érdekelte semmi. S aztán mi sem erőltettük. Gyomorrákban halt meg 1983-ban.
-Mikor járt utoljára Csíkszentdomokoson Kurkó Gyárfás?
-Azt hiszen Szentdomokoson ’72-ben volt utoljára, mikor meghalt az édesanyja.
-Testvéreivel mennyire tartotta a kapcsolatot?
-Volt egy húga és egy öccse, akik Brassóban laktak, azok néha eljöttek, de ő nem ment hozzájuk.
-Volt egy paptestvére is Olaszországban, Alajos. Vele milyen volt a viszony?
-Ő írogatott levelet, én válaszoltam, de azt hiszem, csak egyszer találkoztak itt Brassóban.
-Sokan úgy tartják, hogy még a paptestvére sem akart vele szóbaállni, mert kommunista lett...
-Valóban, eleinte nem akart tudni róla Alajos.
-Önnek személy szerint volt hátránya abból, hogy Kurkó Gyárfás volt az édesapja?
-Hátrányom az volt, hogy nem tudtam leérettségizni. Én ’62-ben végeztem, amikor ő még börtönben volt. Édesanyámnak sokan tanácsolták, hogy váljon el, hogy tudjak az iskolával előrehaladni, de édesanyám nemet mondott, és én is.
-Itt, Brassóban mennyire él Kurkó Gyárfás emléke?
-Semennyire. Például a születésének száz éves évfordulójakor, 2009-ben, a Brassói Lapok sem emlékezett meg róla. A temetőbe ezelőtt vagy tíz évvel bekenték a sírkövét kátránnyal, annyira, hogy nem lehetett látni, hogy mit ír, aztán nagybátyám még élt, lement, lepucolta úgy, ahogy tudta, hogy lehessen elolvasni a nevét.
[1]Kurkó Gyárfás (1909-1983), lakatos, politikus. Pályáját a Magyar Dolgozók Országos Szövetségében kezdte, 1934-től-szervezet átszervezéséig -a MADOSZ elnöke, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke (1944-1947). Az MNSZ-en belül fokozatosan „radikalizálódott”, felismerte, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült a Kommunisták Romániai Pártja magyarságpolitikai elképzeléseivel, 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd az 1949 őszi letartóztatása után 1951-ben Márton Áronnal együtt ítélték el, mint „magyar irredentát”. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult. (Nagy Mihály Zoltán-Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kötete alapján -A szerk.)
Székelyföld

2012. augusztus 22.

Csíkszentdomokoson találkoznak Márton Áron püspök életútkutatói
A Márton Áron-kutatás eredményeit, aktuális kérdéseit és feladatait összegzik Csíkszentdomokoson, Erdély nagy hatású római katolikus püspökének a szülőfalujában egy augusztus 23. és 25. között tartandó konferencián.
A szervezők közleménye szerint az első ízben megrendezett, de hagyományteremtőnek szánt Márton Áron-konferencia célja, hogy az egyházi és világi körökben tevékenykedő történészek találkozzanak, bemutassák egymásnak és a nagyközönségnek jelenlegi kutatási eredményeiket és jövőbeni kutatási terveiket. A konferencia lehetőséget nyújt a kutatók együttműködésének a kialakítására.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye honlapján közölt adatok szerint a konferencián Denisa Bodeanu történész a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatója a Márton Áron megfigyelési dossziéjában megtalálható adatokat összegzi, Stefano Bottoni történész a római katolikus egyház társadalmi helyzetéről, Márton Áron 1945 utáni szerepéről értekezik, Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója pedig az Egyházügyi Hivatal irataiból kirajzolódó Márton Áron-képről tart előadást.
A konferencia szervezői - a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a Márton Áron Társaság - közleményükben leszögezik: Márton Áron egyházi és társadalmi vezetői szerepének a részletes feltárása a jelenkori egyháztörténet-kutatás kiemelkedő feladata. Emlékeztetnek arra, hogy püspökségének negyvenegy éve alatt Márton Áron az erdélyi magyarság „egyik legfontosabb vallási, nemzeti és társadalmi erőközpontja volt”.
A közlemény Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek a konferencia résztvevőihez intézett üzenetét is idézi. „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is, amelyért minden erdélyi katolikus plébánián a szentmisék végén imádkoznak” - üzente Jakubinyi György érsek.
A rendezvényt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Magyarország Külügyminisztériuma, a Bethlen Gábor Alap, valamint az RMDSZ is támogatja.
Márton Áron 1896-ban született Csíkszentdomokoson, 1939. február 12-én szentelték fel a Gyulafehérvári főegyházmegye püspökévé. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” címet adományozta neki. 1949-ben a kommunista hatóság letartóztatta, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, 1955-ben azonban nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Márton Áron 1980-ban hunyt el. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

2012. november 27.

Bemutatják dr. Bura László könyvét
Könyvbemutató és történelmi előadás Scheffler János és Bogdánffy Szilárd püspökök koncepciós peréről.
A Szent István Kör történelmi előadás keretében mutatja be dr. Bura László idén, Sakkfigurák címmel megjelent könyvét. A szerző a két boldoggá avatatott mártír püspök meghurcoltatásáról gyűjtötte össze a levéltárak hozzáférhető anyagát. Az egyházak megtörése az elnyomó kommunista államhatalom kiemelt célja volt és elérése érdekében minden eszközt felhasznált.
A könyvet bemutató dr. Nagy Mihály levéltáros előadásában mintegy keretként szól a korszak egyházi politikájáról és a koncepciós perek anatómiájáról. A szerző, dr. Bura László szerint, a könyvben bemutatott iratok pontosan bemutatják, „... hogy milyen is az, amikor a semmiből csinálnak valamit, színtiszta kitaláció volt minden. A könyv maga azért is érdekes, mert ez egy társadalomrajz, egy jogi ügynek a bemutatása, ami arra való, hogy az ember, ha elolvassa, látja, hogy tulajdonképpen mi is volt a háttérben. (...) A címet sokáig nem adtam meg, aztán ráakadtam egy részre, ahol teljesen világossá vált, hogy hogyan is néztek ki előre maguknak embereket, és hogyan is mozgatták őket, pont úgy, mint egy sakkjátszmában."
Az előadására és könyvbemutatóra 2012. november 29.-én, csütörtökön, 17.00 órakor kerül sor, a szatmárnémeti római katolikus püspökség konferencia termében.
szatmar.ro

2012. december 29.

Rendületlenül: Márton Áron püspök filmes idézése
A Duna televízió december 27-én délután vetítette azt az egyórás filmet, amely Rendületlenül címmel Márton Áron püspök portréját rajzolja meg. A filmet Jakab Gábor pápai káplán, plébános forgatókönyve alapján Xantus Gábor forgatta az 1990-es évek elején, majd az újabb, többek között a CNSAS-beli (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság, szerk. megj.) levéltári kutatások nyomán feltárt adatokkal Xantus Áron operatőr-rendező társalkotói közreműködésével 2012-ben kiegészítette.
A film néhány költői szépségű részlete (a havas táj fenyőkkel mint az útra bocsátó, megtartó szülőföld képe, a letartóztatás utáni éveket, az igaztalan vádakat, embert próbáló benti körülményeket sommázó drótkerítéssel szegélyezett máramarosszigeti börtönablakok, a letartóztatást megelőző eseményeket mesélő szállítási vállalkozó történetét kísérő képsorok a régi autó belsejéből filmezve, s az utat szegélyező fák egyenletes sora a fenyegető szürkeségbe veszően előrevetíti a közelgő, fenyegető eseményeket) művészfilmet ígér, miközben tulajdonképpen egy nagyon erős és jól összeválogatott anyagra épülő dokumentumfilm. Nem csak a ritkaság számba menő eredeti kép- és hangfelvétel (Bács Lajos egykori eredeti felvétele) miatt: már a film elején, majd mintegy a látottakat keretbe zárva a végén is magát Márton Áront halljuk, pátoszmentes, mély hitét kifejező szavait, mondatait. Nem is csak a korabeli újságoldalak, fotók és híradórészletek teremtik meg a korhangulatot. A filmben olyanok szólalnak meg s vallanak a főhősről, akik azóta már nincsenek az élők között: a püspök Anna nevű testvére Márton Áron hivatáskereséséről beszél, Csillag Pálné a csíksomlyói búcsú fehér lovának történetét idézi fel, Lakatos István mint a börtönévek utolsó élő tanúja a cellatársak és őrök viszonyulásáról mesél, Sztojka Ferenc a püspökkel való autózás emlékeit idézi, „kegyelmes úr”-nak nevezve Márton Áront: csupa olyan jó érzékkel jó időben felvett jelenet, ami ma már történelem. Mint ahogy dokumentumértékű, mert eredeti, élőben filmezett esemény az is, ahogyan Márton Áron korábbi titkára, később püspöki irodaigazgató, Csíki Dénes 1990-ben saját kezével feszíti fel a parkettet, hogy alóla a lehallgató berendezés drótjait kihúzza. Mindezt kiegészíti Nagy Mihály Zoltán történész beszámolója a Denisa Bodeanuval való közös kutatásról, amely a megfigyelési dossziék adataival szolgál: Márton Áron esetében nem is egy, hanem két ilyen létezett, az első 174 kötetnyi, közel 56 000 oldal, a második 62 kötetnyi, megközelítőleg 24 000 oldal anyaggal – ekkora adathalmaz még a szigorúan ellenőrzött titkosszolgálati alapember, Pacepa esetében sem gyűlt fel.
Mindezek az anyagok, amelyeket 1990 és 2012 között gyűjtött, válogatott és rendezett képi egységgé a Xantus Áron–Xantus Gábor szerzőpáros, kiegészülnek az időközben elhunyt László Gerő hangján szóló összekötő szöveggel és a megszólalók vallomásaival, valamint a Jakab Gábor által felolvasott Márton Áron-szövegekkel. Ezek együtt megrázó filmet alkotnak, múltidéző és jelenre figyelmeztető erővel hatottak a karácsonyi hangulatban. Az év végi számvetésre is felkészítettek a képsorok, hiszen úgy mutatták a múltat, hogy egy, a történelem viharait rendületlenül álló hőssel szembesítettek, aki a maga egyszerűségében, szerénységében olyan mély istenhitből fakadó, pózmentes helytállás példáját tárta elénk, amely a talmi sztárok világában az igazi értékek felé fordít.
BODÓ MÁRTA
Szabadság (Kolozsvár)

2013. január 19.

„A buzgó, értelmes, egyenes jellemű papot szerette és becsülte minden ember”
Wiszkoczy Henrik (1800–1871) nagyenyedi minorita rendfőnök tragikus élete
Wiszkoczy Henrik neve és személyisége szervesen összefonódik az 1848–49-es forradalom nagyenyedi tragikus eseményeivel. Közvetlen részvevője, szereplője, szemtanúja s egyben súlyos szenvedője is a városra zúduló kíméletlen támadásoknak 1849 januárjában. Személyéről, szerepléséről viszont aránylag szűkszavúan szólnak napjainkban mindazok, akik a szóban forgó események fölidézésével foglalkoznak. Adózzunk tehát bővebben emlékének, hiszen élete legtragikusabb szakaszát itt Nagyenyeden élte át azokban a gyászos kimenetelű hideg, téli napokban.
Trencsén vármegye Kisutczaújhely nevű községében született 1800. december 30-án. Középiskolai tanulmányai végeztével 1821. október 25-én a Minorita rendbe lépett s a próbaévet a szepescsütörtökhelyi kolostorban töltötte. Ezt követően a teológiai tanulmányait részben Egerben, részben Szegeden hallgatta nagy szorgalommal és kitűnő eredménnyel. A szerzetesi szent fogadalmat 1824. október 8-án tette le Szegeden. 1826. szeptember 23-án Makón történt pappá szentelése után két évig a miskolci gimnázium tanára, innen 1833-ban a budapesti egyetemre ment, ahol a bölcsészeti tudományokból vizsgázott szép sikerrel, minek eredményeként a Rend a nyírbátori kolostorhoz rendelte az ottani növendékeknek a bölcsészeti tudományok tanítására. Nyírbátorról Szegedre helyezték át, ahol négy éven át a papnövendékek teológiai oktatásával bízták meg. Szegedről Aradra ment, az ottani Minorita Ház alelnöki tisztével ruházták föl. Itt szintén négy évet töltött. A továbbiakban aztán Marosvásárhelyre került, ahol a Ház főnöki tisztségével bízták meg, amelyet öt évig viselt a legnagyobb buzgalommal, miközben az alsósófalvi római katolikus egyházközség adminisztrálását is ráruházták. Marosvásárhelyről ismételten Aradra megy vissza, a Rend másodházfőnöki minőségében a gazdasági ügyek vezetőjeként hat évet töltött e Maros-parti városban. Ezt követően Balka Arnold, Nagy Mihály helységbeli földbirtokosok gyermekeinek nevelője. Két év után visszahívást kapott a Rend részéről, amely 1846-ban Nagyenyedre küldte minorita házfőnöknek és a plébánia lelkészének. Így találják e városban az 1848–49-es forradalmi mozgalmak és tragikus események.
A várost közvetlenül fenyegető veszedelem hírére, mely Axente Sever román vezér csombordi táborából érkezett – írja br. Kemény Gábor az eseménynek szentelt könyvében 1863-ban –, a derék és köztiszteletben álló Wiszkoczy Henrik nyomban Prodanhoz, a felenyedi betolakodó román csapatok vezetőjéhez sietett – aki éppenséggel bajtársaival mulatott – s erélyesen fölkérte, hogy miként azt előzetesen megígérte, hasson oda a város megmentésére, mire Prodan kardot kötött s haragosan elhagyta a házat. Kemény Gábor így folytatja: „A prezidens is kisiet, de nem veszi útját egyenesen a »residentiába« (a minorita zárda felé), hanem – ekkor már javában égvén a Magyarutca külső része – arra felé indult segítséget és tüzet kiáltozván. Nemcsak a tűz világolt, de ekkor nagy hó is volt, tehát hóvilág is, és mindezeknek tetőzésére a legtisztább telehold. A járókat, kelőket majdcsak úgy lehetett látni, mint nappal. Nem sokat haladhatott a presidens, míg reá rivalgának, fenyegeték, puskagolyók röpülnek körülötte: sebesítve rogyik össze. Sebe nem volt halálos, a nagy hideg, a havon fekvés, és az, hogy kifosztották nemcsak attól mi zsebeiben volt, de gúnyái egy részétől is, pl. csizmáitól, miben nagy szükséget láttak az oláhok, azt eszközölték, hogy hamar magához tért. Felkelt, vánszorogni kezdett hazafelé. Az oláhok közül ezt észreveszik, utána iramodnak és lándzsa döfésekkel, ütésekkel újra földre terítik. Még a zárdáig nem ért vala az oláh zaj. Hosszas kimaradása a presidensnek aggódóvá tette pap társait sorsa iránt. Keresésére mentek. Meg is találták, másodszori aléltságában, a földön vérében fetrengve. Felemelték, hazavitték. Nem volt még magánál, de ápolás után magához jött. Elbeszélte mi történt vele.”
Eme első enyedi áldozat a későbbiekben így örökítette meg a személyével történteket:
„Alább írt Isten és a világ előtt, saját tapasztalataim után őszinte meggyőződésemből vallom azt, hogy az 1849. évi januárius 8-án és az ezt követett napokra hivatkozólag, Nagyenyed városa gyámoltalan és fegyvertelen népe minden igaz ok nélkül oláhság által megtámadtatott. A rablást, gyújtást és gyilkolást könnyen meg nem fogható hallatlan kegyetlenséggel jan. 8-án úgy éjjeli 11 óra felé kezdette el. Én elejökbe mentem őket megkérendő s nagy iszonyodással láttam, midőn az egész várost minden oldalról vízözönleg meglepvén, minden háznál, az egyik csoport a házakba ablakokon belőtt, a másik csoport azonnal a házat gyújtotta, a harmadik csoport betörvén a kapukat, ajtókat, házba rohant be kegyetlenül ölvén a benttaláltakat, levetköztetvén meztelenségre csikorgó hidegben, nagyot, kicsinyet, öreget, fiatalt, nemi különbség nélkül. Borzasztó ütések és verések között csak pénzt és pénzt követeltek. Ezek, tanuk cáfolhatatlan vallomása és mindnyájuk tiszta tudomása szerint Axente és Prodan vezérek parancsolatából történtek. Magam valék az első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat elvágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek.”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 21.

Az Erdélyi fejedelemség megszületéséről
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Oborni Teréz, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, az ELTE docense tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében.
A megjelenteket Nagy Mihály Zoltán az Országos Levéltár Bihar megyei kirendeltségének főlevéltárosa köszöntötte. Oborni Teréz történész hangsúlyozta: előadásának fő gondolatmenetét arra az időszakra alapozza, amikor az Erdélyben, illetve a Partiumban kialakult állam különösen fontos szerepet játszott a magyar nemzet történelmében, és arra is kitér, milyen események következményeként rendelkezett önálló államisággal. Arra hívta fel a figyelmet: a 16. századi kényszerváltozások hozták létre az Erdélyi fejedelemséget, mely aztán a 17. században is betöltötte a hivatását, és menedékül szolgált azok számára, akik a királyi Magyarországról politikai, vallási vagy egyéb üldöztetésük miatt menekülni kényszerültek.
Mohács után két királyt választott a magyar nemesség: Szapolyai I. Jánost (1526-1540) és Habsburg I. Ferdinándot (1526-1564). Szapolyai megválasztásában döntő volt, hogy 1510-1526 között Erdély vajdája volt, a Mohácsnál játszott szerepe, illetve nem szereplése pedig közismert. (Szegfű Gyula „a magyarság eredendő bűnének” nevezte a két királyválasztást, mely az ország kettészakadásához vezetett- emlékeztette hallgatóságát Oborni Teréz). Az 1530-as évek a két király közötti harcokról szóltak, a csatamezőkön és a tárgyalóasztaloknál egyaránt. A váltakozó intenzitással szünetelő és újra fellendülő béketárgyalásokban közvetítő szerepet játszott Jagelló Zsigmond lengyel király és bekapcsolódott a manőverekbe Fráter György is. Az 1538-ban megszületett Váradi béke aztán kimondta az ország kettészakadását (Szapolyai megkapta Erdélyt és a keleti országrészt, Ferdinánd pedig Horvát-Szlavóniát és a nyugati országrészt), de ugyanakkor kilátásba helyezte az egyesülést is azáltal, hogy ha Szapolyai meghal, Ferdinánd jogara alá kerül az ő országrésze is. 1539-ben egy dinasztikus kapcsolat lévén Szapolyai feleségül kérte Jagelló Zsigmond leányát, Izabellát, 1540-ben pedig megszületett János Zsigmond. Ebben az évben Szapolyai meghalt, ezt megelőzően azonban megeskedte hű embereit, hogy mindig a gyermeke érdekeit veszik majd figyelembe.
Keleti Magyar királyság
1541. augusztus 29-én Buda elesett, Szulejmán oszmán császár pedig szandzsákként Izabella királynénak ajándékozta Erdélyt. 1542-ben Gyulafehérvár lett a főváros, 1544-ben pedig a tiszántúli vármegyék is csatlakoztak Erdélyhez. Az 1540-es években tehát még nem beszélhetünk Erdélyi fejedelemségről, hiszen Izabella magyar királyné volt, János Zsigmond pedig a választott király cím birtokosa- magyarázta Oborni Teréz, aki e tekintetben Makkai László történésznek adott igazat, aki 1944-ben keleti Magyar királyságnak (a keleti kisbetűvel, mint jelző) nevezte a tárgyalt korszakbeli Erdélyt. 1551-1556 között egy rövid ideig Habsburg fennhatóság alá került Erdély (közben 1551. december 17-én meggyilkolták Fráter Györgyöt), majd 1556-1559 között Izabella közigazgatási, alkotmányügyi és külpolitikai szempontból is megszervezte az erdélyi államot. 1559-1571 közé tehető János Zsigmond, mint választott magyar király (electus rex) uralkodása, mely periódus egybeesett a keleti Magyar királyság létének utolsó, háborúzással teli időszakával.
János Zsigmondnak ezen országrész területeinek megtartásáért harcolnia kellett Ferdinánddal, majd ennek utódjával, I. Miksával. A Nyugat-Európa által is elismert, 1570-ben megkötött Speyer-i békeszerződésben jelent meg először Erdély mint önálló államalakulat. Egy ekkor készült térképen is mint fejedelemség volt ábrázolva, János Zsigmond új címe pedig Erdély és Magyarország hozzá kapcsolt Részeinek fejedelme volt. 1570-ben tehát lezárult a keleti Magyar királyság korszaka, Erdély pedig ettől kezdve önálló államalakulatként, de kettős- osztrák és oszmán- függésben-, tehát korlátozott szuverenitással működött.
A Báthoryak kora
János Zsigmond halála közjogi és politikai válsághelyzetet eredményezett. Az őt követő Báthory István vajdának nevezte magát, és hűségesküt tett a magyar királynak, de ugyanakkor az oszmán uralkodó akaratának is alávetette magát. 1576-tól lengyel király és erdélyi fejedelem volt, de 1576-tól haláláig Krakkó élt. A többször lemondó és visszatérő Báthory Zsigmond (1588-1602) fejedelem idején Erdély belépett a 15 éves háborúba. 1595-ben a Habsburgok és Erdély szövetségi szerződést kötöttek, az 1597-es Prágai szerződésben pedig Báthory Zsigmond lemondott Erdélyről. 1602-1604 között Giorgio Basta szörnyű katonai uralma alatt a két országrész egyesült. A zűrzavarnak 1604-ben Bocskai mozgalma vett véget, 1605-1606 között pedig Bocskai István fejedelemségéről beszélhetünk, aki politikai végrendeletében azt az útmutatást és követendő elvet tanácsolja utódainak, hogy „mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani”.
A bécsi béke
Az 1606-ban, Habsburg I. Rudolf idején megkötött Bécsi béke kimondta, hogy Bocskai Erdély és a Részek birtokában marad, tehát Erdély fejedelme és a magyarországi Részek ura, birodalmi fejedelem, a halála után pedig Erdély és a többi területek visszakerülnek a királyhoz. Ugyanakkor Rudolf külön okiratban elismerte Erdély és a Részek különállását.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,

2013. április 7.

Nagyvárad kincses képeskönyve
Nagyvárad- Péntek délután az Ady Endre Középiskola dísztermében mutatták meg a Kincses Képeskönyv sorozat ötödik kötetét, mely a Partium fővárosába, Nagyváradra kalauzolja el (gyermek)olvasóit.
A szervezők nevében Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket, megjegyezve: többnyire olyanok jöttek el a könyvbemutatóra, akik sokat tudnak a város 900 éves történelméről, holott a kiadvány inkább azoknak szól, akik kevésbé járatosak ebben a témában, de remélhetőleg azért a gyermekek, illetve fiatalok is hallanak majd a kötetről, és tanulmányozni fogják. Zágoni Bálint szerző, kiadó elmondta: a sorozat kezdeményezője a testvére, Zágoni Balázs volt, akinek megtetszett az a széria, mely fiktív városokat mutat be annak tükrében, hogy miként alakultak, fejlődtek az évszázadok folyamán. Természetesen Kolozsvárral indítottak, és olyan városokra összpontosítanak, melyek meghatározó fontosságúak a magyar múlt, lakosságszám, illetve a kulturális örökség szempontjából. Elsősorban 8-12 éves gyermekeknek szánják a képes albumokat, de felnőttek is bátran forgathatják ezeket. Egy-egy kötet összeállítása általában több mint egy évet vesz igénybe. Nem enciklopédiákat jelentetnek meg, hanem átfogó témákat, minél nagyobb területeket érintenek röviden, bemutatva az adott korszak fontosabb személyiségeit is, azzal a céllal, hogy az olvasókat továbbgondolkodásra, kutakodásra serkentsék.
A kötetet illusztráló Jánosi Andrea az oldalkonstrukciók kulisszatitkaiba avatta be az érdeklődőket. Megjegyezte: nagy „szívfájdalma” hogy a kétoldalas panorámaképek jelentős részét szövegek takarják el. (Öt ábrázolást ezért nagyobb méretben kiállítottak a rendezvényen). Megtudtuk azt is, hogy a képanyagokat történészekkel konzultálva, egyeztetve állította össze, például korabeli metszetek alapján. Megjegyezte: azt reméli, hogy kevésbé idealizáltak a képek, mint idealizáltak, hiszen igyekezett valósághű lenni, csak azoknál a képeknél engedett szabad teret a fantáziájának, melyek életképeket ábrázolnak.
Történészvélemények
A rendezvény második felében a kötet összeállításánál közreműködő történészek fejtették ki a véleményüket. Emődi Tamás arra hívta fel a figyelmet: Várad kakukktojás abból a szempontból, hogy nem őrződött meg a középkori városmag, és nem létezik a 16. századnál korábbi ikonográfiai forrás, illetve topográfiai kutatások sem folytak, ezért későbbi katonai felmérések úgymond visszavetítésével próbáltak rekonstruálni helyzeteket, kerülve az anakronizmust. Dr. Fleisz János azt emelte ki, hogy váradivá kellett tenni a kötetet, az eseményeket hitelesen megjeleníteni, úgy, hogy azon korosztály tagjainak érdeklődését is fel tudják kelteni a történelmi események iránt, akiket eddig nem igen szólítottak meg ilyen jellegű, a tényeket mesevilág szerűen tálaló kiadványokkal. Emődi András elmondta: a 16. század végéről, illetve a 17 századból sok a grafikai vizuális emlék a várostrom miatt, utána azonban következik egy hosszú, másfél évszázados periódus 1817-ig, mely korszakból csak levéltári leírások maradtak fenn. A kommunista időszakkal foglalkozó Nagy Mihály két meghatározó várostörténeti esemény domborított ki ebből a periódusból: a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének 1956-os tevékenységét, valamint 1964-et, mely esztendőben a váradiak sikeres élőlánccal védték meg a Szent László templomot.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro.

2013. május 7.

Kertész Melinda
OKMÁNYSTOP Miért vonakodnak a román törvényhozók visszaadni a levéltári anyagot az egyházaknak?
"Egyesek attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni" - vélekedik Nagy Mihály Zoltán történész.
Nem kaphatják vissza a kommunista diktatúra idején elkobzott levéltári anyagukat az egyházak, egyes törvényhozók ugyanis nemzetbiztonsági kockázatot és történelemhamisítás lehetőségét látták a visszaszolgáltatásban. Nagy Mihály Zoltán történészt, a Román Országos Levéltár volt aligazgatóját többek között arról kérdeztük, hogy mi a valódi tétje annak, hogy az államosított iratok az állam kézben maradnak.
Egyelőre nem lesz levéltári visszaszolgáltatás
Főként az erdélyi magyar történelmi egyházakat érintette volna, ha a levéltári anyagok kezelésére vonatkozó törvény a levéltári anyagok visszaszolgáltatásáról is rendelkezik. Az egyházak már tizenöt éve kérik az elkobzott levéltári anyagaik visszaszolgáltatását.
A levéltári anyagok visszaszolgáltatására vonatkozó előírás a törvény 2011-ben, a PDL-RMDSZ kormányzás idején elfogadott változatában szerepelt. A jogszabály úgy rendelkezett, hogy az egyházak visszaigényelhetik 1974-ben elkobzott történelmi értékű dokumentumaikat, az állami levéltárban pedig másolat marad róluk. Azonban a törvénynek ezt a verziót az ellenzékben levő USL megtámadta az Alkotmánybíróságon.
Az USL főleg az egyházi anyakönyvek visszaszolgáltatását ellenezte, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. A taláros testület azért dobta vissza a törvényt, mert két tervezet összevonásából született, amelynek egyik részét a szenátus nem tárgyalta
A kommunista diktatúra során az egyházaktól elkobozta a levéltári iratokat a karhatalom.
Milyen mértékben kebelezte be az egyházi levéltárakat és mi volt a tétje ennek az államosításnak? Nagy Mihály Zoltán: – Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy az egyházaktól milyen levéltári iratokat vettek el, melyek voltak az iratok „beszolgáltatásának” jogi alapjai, és mikor történtek a „beszolgáltatások”. Ha az iratok „beszolgáltatásáról” beszélünk, akkor nyomban felmerül a kérdés, hogy Romániában 1990 előtt a törvények biztosították-e az egyházak számára azt a jogot, hogy az általuk kibocsátott, képzett iratokat megőrizhessék levéltáraikban, vagy be kellett-e szolgáltatniuk azokat? Az 1925-ben megjelent, majd 1957-ben módosított román levéltári törvény úgy rendelkeztek, hogy az egyházaknak nem kell beszolgáltatniuk az általuk kibocsátott iratokat az állami levéltáraknak. Ennek ellenére a Belügyminisztérium 1950-ben, rendeleti úton arra kötelezte az egyházakat, hogy szolgáltassák be az egyházi anyakönyveket. Ezeket az anyakönyveket (keresztelési, házassági, elhalálozási) először a néptanácsoknak kellett átadni, majd a ’60-as évektől innen kerültek be az állami levéltárakba. Az állam egyrészt azzal a nem kimondott szándékkal vette el ezeket az iratokat, hogy elegendő információval rendelkezzen a lakosság számarányáról az 1952. évi nagy területi átszervezés, tartományosítás előtt, másrészt az intézkedés az egyházak társadalmi befolyásának csökkentését szolgálta.
Az 1971-ben megjelent, majd 1974-ben módosított új levéltári törvény arra kötelezte többek között az egyházakat, hogy az úgynevezett történelmi jelentőségű iratokat szolgáltassák be az állami levéltáraknak. Úgynevezett vegyes bizottságokat állítottak fel, ahol az egyházak delegált képviselői és az állami levéltárak munkatársai közösen mérték fel a püspökségi, esperességi és plébániai levéltárakat és irattárakat, és az esetek többségében jegyzőkönyvben rögzítették az „átvett” iratokat. Ekkor kerültek át iratok az állami levéltárakba a különböző gyűjteményekből, többek között az állami múzeumokból, sőt még a Román Akadémiától is. Röviden, azt kell mondanunk, hogy állami kényszer hatására történtek meg az iratbeszolgáltatások, amely jogsérelmet, úgy, ahogyan az történt a földtulajdon és más egyéb javak elkobzása esetében, valamilyen formában orvosolni kellett volna. Vagyis megtalálni annak a módját, hogy miként kerüljenek vissza ezek az iratok jogos tulajdonosaikhoz.
Léteznek információk az állami levéltárakban levő egyházi iratok tartalmára illetve mennyiségére vonatkozóan? Melyek számítanak a legfontosabb dokumentumoknak?
– Nem rendelkezünk pontos adatokkal. Azonban a magyar történelmi egyházak kérésére 2011-ben készült egy felmérés, hogy milyen egyházi iratok vannak az erdélyi megyei állami levéltárakban, amely kimutatás csak a nagyobb egyházi fondok, gyűjtemények neveit és az iratmennyiséget rögzíti. Ez jó kiindulási pont lehet a későbbiek folyamán. Az egyházak számára az egyházi anyakönyvek a legértékesebbek, hiszen azok az adott egyház híveire vonatkozó legfontosabb adatokat rögzítik. Az anyakönyvek mellett a ’70-es évek második felében elkobzott iratok a legfontosabbak, mert azok sok esetben oklevelek, vagy nagyon fontos történelmi jelentőségű iratok.
Hogyan történt az egyházi iratkezelés a kommunizmus ideje alatt? Hozzáférhettek az egyházak az elkobzott dokumentumaikhoz?
– Az egyházaktól elkobzott iratokhoz a kutatók szűk, privilegizált köre juthatott hozzá.
A dokumentumok tanulmányozása adatvédelmi kérdéseket is felvethet, például az anyakönyvek esetében. Jelenleg mennyire hozzáférhetők az egyházi dokumentumok?
– Az iratok kutathatósága esetében vannak bizonyos nemzetközi szabályok, amelyeket Romániának is tiszteletben kell tartania. Általánosan elfogadott szabály, hogy az anyakönyveket 100 évvel a keletkezésük után lehet csak kutatni, vagyis ma a román állami levéltárakban szabadon kutathatók az 1912-ig keletkezett egyházi anyakönyvek. A többi állami tulajdonban lévő egyházi irat esetében a hozzáférést az is korlátozza, hogy az iratokat rendezték-e. Sajnos az egyházi iratok egy része ma is feldolgozatlanul áll, és a levéltári törvény értelmében ezek nem kutathatók. A hozzáférés és kutatás tekintetében 2007-ben történelmi jelentőségű változásoknak lehettünk a szemtanúi, miután Dorin Dobrincu vette át a levéltárak vezetését. Egy óriási nyitásról van szó, amely, reméljük, hogy a tavaly lezajlott vezetőcserék ellenére tovább folytatódik.
2011-ben az USL ellenezte az anyakönyvek visszaszolgáltatását, arra hivatkozva, hogy a lakosság-nyilvántartás állami feladat. Mi állhat ennek az érvelésnek a hátterében?
– Mindenkinek, még a politikusoknak is, de ide kell sorolnom a levéltárosokat is, tisztelniük kell és meg kell érteniük a történelmi hagyományokat, különbségeket.
Az érvelés hátterében valójában a történészek “féltékenysége” áll, akik attól félnek, hogy ha az iratok visszakerülnek az egyházak tulajdonába, akkor azokat már nem lehet kutatni.
Mikorra nyúlik vissza az anyakönyvvezetés történelmi gyakorlata, mekkora lehet az anyakönyvi fond? – Erdély területén a polgári anyakönyvvezetést 1896-tól vezették be, vagyis addig csak az egyházak rögzítették ezeket az adatokat. A román királyság területén, francia mintára már a fejedelemségek egyesülését követően egy erőszakos szekularizációs folyamat zajlott le, elkobozták az ortodox egyház összes javait, a levéltáraikat az állam elvette.
Az egyházi anyakönyveket nem kell összekeverni a lakosság-nyilvántartással, ugyanis az egyházi anyakönyvek az adott egyház belső ügykezelése során keletkeztek, nem állami utasításra vezették azokat, és az adott egyház híveinek a fontos adatait rögzítik. A katolikus egyház esetében az anyakönyvvezetés bevezetését a tridenti zsinat írta elő a 16. század közepén.
Márton Árpád képviselő az alsóházi vitát követően arról számolt be, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva, a "történelemhamisítás megelőzése" érdekében szavazták le az állami levéltárakban őrzött iratanyagok visszaszolgáltatását az egyházaknak. A levéltári anyagokat illetően mi adhat okot az ilyen típusú aggodalomra, illetve milyen valós kára származhat az államnak abból, hogy visszaszolgáltatja a dokumentumokat?
– Meglehetősen suta az az érvelés, hogy ezeket az iratokat nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem szolgáltatják vissza jogos tulajdonosaiknak. Ugyanis a levéltári törvény értelmében a román állami levéltárakba csak úgynevezett nem titkosított, a magyarországi levéltári terminológiával élve, nem minősített iratok kerülhetnek be. Tudomásom szerint az egyházaktól elvett iratokat sem átvételük előtt, sem utána nem tekintették minősített, titkosított iratoknak, vagyis nem áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat.
Számomra az is értelmezhetetlen, hogy az iratok visszaszolgáltatása történelemhamisításhoz vezetne. Nagyon jó lenne hallani ezektől a személyektől, hogy milyen “történelmi igazság elferdítéséről” van szó, vagyis egyesek mit akarnak meghamisítani, elferdíteni. Valószínűleg sokan nem olvasták Lucian Boianak a román történelmi mítoszokról szóló könyvét. Pedig sokak számára tanulságos olvasmány lenne.
A Márton Árpád-féle javaslat, amelyet korában, igaz, nem ebben a formában, de Máté András Levente és Kerekes Károly terjesztett be, számos olyan garanciát tartalmaz, amely az állam és kutatók jogait védelmezi. A törvényjavaslat úgy rendelkezett, hogy csak abban az esetben szolgáltathatók vissza az egyházaktól elkobzott iratok, hogyha azokat a régi és immár új tulajdonosok megfelelő körülmények között tárolják, képzett személyzettel, levéltárossal rendelkeznek, és az iratokat kutathatóvá teszik, vagyis kutatótermet működtetnek. Sőt, a jogszabálytervezet arról is rendelkezett, hogy az iratok csak az előzetes mikrofilmezésük után kerülnek átadásra.
Transindex.ro

2013. augusztus 15.

Könyvbemutató: Egy kor fény- és árnypontjai
Nagyvárad- Kedden az Ady Endre Középiskolában mutatták be dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvét.
A múltat többet közt azért kell tanulmányozni, hogy tanuljunk belőle, anélkül azonban, hogy a megszerzett tudást leszámolásra, mások kiközösítésére vagy pellengérre állítására használnánk. Ugyanakkor ez ahhoz is szükséges, hogy helyesen tudjunk értékelni egy adott kort, a saját értékrendünkbe beiktassunk valamit mindabból, ami egykor jó és helyes volt, hogy olyan emléket tudjunk mi is állítani, melyben majdan visszatekintve megtalálhatjuk önmagunkat. Ezek a megfontolandó szavak, mondatok, tanácsok kedd délután a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében hangzottak el dr. Lőrincz Ottó kanonok-esperes, nagyszalontai plébános A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye története 1945 és 1989 között című könyvének, doktori disszertációjának a bemutatásakor. A szép számú érdeklődőt Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Ezután dr. prof. Marton József tanszékvezető egyetemi tanár azon meggyőződésének adott hangot, hogy az árulkodó című kötet egy kényes, de az utókor számára fontos témát boncolgat. A szerző jogosan érezhette magát felhatalmazva arra, hogy a kommunista időszakot kutassa, hiszen személyes átélője, szemlélője volt az akkori társadalmi körülményeknek. Ez egy tudományos dolgozat esetében előny, hiszen közvetlenül ismeri az akkori eseményeket, de ugyanakkor hátrány is, mivel az érzései szubjektívek lehetnek, de ő igyekezett ezeken felülkerekedni. A kiadvány így egy átfogó és valós képet a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség helyzetéről a szocializmus évtizedeiben. A bevezető fejezetek azokról az előzményekről szólnak, melyek befolyásolták a kommunista időszakot egyházügyi szempontból. Az ezt követő oldalak talán a legkényesebb ügyet, a váradi és szatmári egyházmegyék joghatósági vitáját taglalják, a két püspökség hol egyesített, hol pedig szétválasztott jellegét. Hiánypótlónak tekinthető az archív anyagokat felszínre hozó rész, és szintén különösen figyelemre méltóak a békepapokról szóló gondolatok. Külön fejezetek mutatják be a szerzetesrendek tevékenységét, és boldog Bogdánffy Szilárd vértanú püspök életét és munkásságát. E tekintetben a szerző egy újdonsággal is előáll, elfogadható magyarázattal szolgál a néhai főpásztor egyházmegye váltásával kapcsolatban. Az ökuménia kerül előtérbe a Szent László-templom lebontására tett kísérlet leírásakor, a szlovák hívekről szóló rész és a következtetések levonása után pedig függelékekkel zárul a kötet. „Egy nehéz korszak lehangoló eseményei kerülnek bemutatásra, mégis a reménység szelleme hatja át a doktori munkát”- vélekedett a könyv méltatója.
Fénypont és árnyék
Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, főlevéltáros arról beszélt, hogy egy kutatómunka során milyen problémákkal kell szembesülni. A historia domusok a közvélekedéssel ellentétben szűkszavúak, elég kevés iratot tartalmaznak, 1948 után pedig a váradi püspökség és székeskáptalan teljes anyaga átkerült az állami levéltárba. A korabeli egyházpolitikában érintett állami szervek iratai, illetve az állambiztonsági szolgálatdokumentumai viszont jól hasznosíthatóak egy tanulmány elkészítésekor. A szakember szerint a könyvben ott lappang, hogy a túlélés, együttműködés és ellenállás hármasának kérdéskörével nem csupán a híveknek, hanem az egyházi vezetőknek is szembe kellett nézniük, a kötet azonban nem redukálódik le az ellenállók és együttműködök, illetve az üldözöttek és ügynökök szerepének az ismertetésére.
Dr. Lőrincz Ottó a hitelesség kedvéért felmutatta az átvilágosítási dossziéjának azon lapját, mely azt bizonyítja, hogy nem működött együtt a titkosszolgálattal és nem tudta őt beszervezni a Securitate. Hangsúlyozta: azért döntött a könyv megírása mellett, mert nem akarta, hogy legyen egy szürke folt az egyházmegye történetében, szándékosan vállalva azt is, hogy nemcsak a jót és a szépet tárja fel. Úgy fogalmazott: arra törekedett, hogy legyen realitása és tartalma a történelemnek, ne egy olyan átlátszó ablaküveg legyen, amelyen át lehet látni, hanem olyan, melynek van fénypontja és árnyéka is. A felszólalások után a közönség tagjai kérdéseket tehettek fel, melyek során szóba került a felelősség, a megbocsátás és az örökség helyes megítélésének a kérdése is, majd dedikálással ért véget a kulturális esemény.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-117




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék