udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
117
találat
lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-117
Névmutató:
P. Buzogány Árpád
2008. november 15.
A Székely Útkereső 1990 áprilisa és 1999 decembere között Székelyudvarhelyen megjelentetett irodalmi és művelődési folyóirat. 1990-ben havonta, 1991–1994 között kéthavonta, 1995-től 1999 decemberéig (anyagi nehézségek miatt) negyedévenként, összevont lapszámokkal jelent meg. Főszerkesztőként mindvégig Beke Sándor jegyezte. 1999-től a folyóirat megszűnt ugyan, de jogutódja, a már korábban elindított Székely Útkereső Kiadványok folytatja a folyóirat programját és szellemi hagyományait. A kiadványok történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi esszéket, nagyobb lélegzetű ismeretterjesztő tanulmányokat tartalmaznak. Így a folyóirattal párhuzamosan nőtte ki magát a Székelyföld egyik szellemi műhelyévé az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. A folyóirat 1999-ben megszűnt, de az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó továbbélteti a Székely Útkereső Kiadványok megjelentetésével: könyvekbe foglalták a Székely Útkereső teljes anyagát. Hat ilyen összegező könyv született, valamennyit az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó jelentette meg. Ezek a következők: Székely Útkereső (1990–1999) – Laptörténet és sajtóvisszhang; Székely Útkereső – Szellemi műhely a XX. század végén Erdélyben; Az élőszó dicsérete. Kritikák, recenziók, beszélgetések a Székely Útkereső hasábjain; Becsüld a népet! – gyermekirodalmi antológia; Székely Útkereső Antológia 1990–1999; Magyar, székely és csángó örökség – a Székely Útkereső Kiadványok antológiája (1991–2006). A köteteket Beke Sándor és Brauch Magda aradi újságíró szerkesztette. Egyik kötet tavaly, a többi idén jelent meg. A szerkesztőt és a kiadót a Noé bárkája felé című Kányádi-versben megfogalmazott gondolat – feladat, kötelesség – vezérelhette: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. " A Laptörténet című kötetben a Hargita Népében is hetente közlő Barabás István bevezető tanulmányában – A Székely Útkereső az egyetemes magyar művelődéstörténet része – erkölcsi, esztétikai magaslatokba helyezte a folyóiratot. Beke Sándor neves írókat, történészeket, jó tollú újságírókat toborzott munkatársai közé. A Hargita Népe 1990. április 19-i számában Beke Sándor nyilatkozott a folyóiratról: „Célunk csupán egy lehet: mindannyiunk elé tárni székely közéletünket, s egy elnyomott, embertelen kisebbségi sors koromsötét emlékéből feloldani lebilincselt közművelődésünk, kultúránk, történelmünk és irodalmunk értékes pillanatait. " A fiatalon elhunyt költő, Vass László Levente Egyedül az éjszakában című verseskötete volt 1991-ben a Székely Útkereső Kiadványok első kötete. Az élőszó dicsérete című kötet a Székely Útkereső hasábjain közölt kritikákat, recenziókat, beszélgetéseket tartalmazza. A kritikákat Ráduly János jegyezte. A Becsüld a népet! című kötet a Székely Útkereső gyermekirodalmi antológiája. A szerzők között volt Benedek Elek, Marton Lili, Nagy Olga, Ráduly János, Csire Gabriella, Papp Attila, Fábián Imre, László László, P. Buzogány Árpád és Beke Sándor. Változatos olvasmányt kínál a Székely Útkereső Antológia 1990–1999 című kötet. Magyar, székely és csángó örökség a címe a Székely Útkereső Kiadványok antológiájának. A sorozat indulásának körülményeiről Beke Sándor nyilatkozott a Hargita Népének (2000. március 24.): „A lapszerkesztés során gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyon jó kézirat nem fér be a jellegénél fogva szűkre szabott laptestbe. Ezért úgy döntöttünk, hogy e nagyobb lélegzetű munkákat kis füzetekben, a Székely Útkereső Kiadványok sorozatban jelentetjük meg. " A sorozatban eddig 22 füzet vagy könyv jelent meg. Mutatóba néhány cím a sorozatból: Ráduly János: Nemzeti kincsünk – a rovásírás, Gábor Dénes: Gondolatok a székely himnuszról, Kisgyörgy Imre: Kopjafák – régen és ma, Kovács Piroska: Örökségünk a székely kapu, Bán Anna: Erdély és a székely székek címerei. /Borbély László: Könyvekbe mentett Székely Útkereső. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./ Vass László Levente /Székelyudvarhely, 1955. – Homoródalmás, 1979/ a hétfalusi magyar gimnázium végzettje, 1976-ban hivatásos taxisofőr Kolozsváron. Élete utolsó két évét Budapesten töltötte, gyógyíthatatlan betegsége elvitte, mielőtt költészete kiteljesedhetett volna.2008. november 25.
Tizedik alkalommal rendezték meg Az ekhós szekér nyomában elnevezésű színjátszó találkozót november 22-én Homoródkarácsonyfalván, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanácsa és a Dungó Kulturális Egyesület szervezésében. A vidékről hat csoport lépett színre a műkedvelők találkozóján. /P. Buzogány Árpád: Elindult az ekhós szekér. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 25./2008. november 27.
Dokumentum értékű fényképekkel rukkolt ki Egyed József Székelyudvarhelyen rendezett kiállításán. A Lövéte arcai, arcok Lövétéről című fotótárlatot a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont székhelyén nyitotta meg P. Buzogány Árpád. Lövéte Egyed József szülőfaluja. Népszokások, mesterségek, tájképek, épületfotók, portrék, élet- és zsánerképek fogadják a tárlatlátogatót. /Bágyi Bencze Jakab: Tájak, házak, életek – lencsevégen. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./2009. január 20.
Néhány városban már kezdetét vette a magyar kultúra napjának megünneplése. A határokon átívelő kulturális rendezvények január 22-én tetőződnek. Székelyudvarhelyen január 19-én a magyar kultúra napja alkalmából négy napos rendezvénysorozat vette kezdetét. Buzogány Árpád szervező elmondta: jelenlegi formájában hat éve szervezik ezt az ünnepségsorozatot. Történelmünk képei madártávlatból címmel szemelvényeket mutattak be a Haáz Rezső Múzeum időszakos kiállítótermében az európai és magyarországi régészeti légifotózás történetéből. Január 20-án a Démonok és asszonyok című képzőművészeti kiállítás nyílik Incze Ferenc munkáiból a Haáz Rezső Múzeum képtárában. Az Udvarhelyszéki Cimborák rendez kiállítást gyermekek alkotásaiból a Művelődési Ház előcsarnokában, este az Udvarhelyi Néptáncműhely mutatja be Regősök című előadását. Az Erdélyi Unitárius Egyház és a Communitas Alapítvány január 21-én rendez ünnepi hangversenyt Kolozsváron, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban. A kincses városban az Interkulturali-THÉ Műhely, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság szervez a fiatalságról szóló napot január 22-én. Sepsiszentgyörgyön előadásra, valamint az azt követő koncertre várják az érdeklődőket a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termébe. Csíkszeredában az ünnepséget január 22-én és 23-án a Hargita Megyei Kulturális Központ és a Kájoni János Megyei Könyvtár szervezi. A Csíki Székely Múzeumban a kulturális központ 16. fotótáborának anyagát bemutató kiállítás nyílik, bemutatják a marosvásárhelyi Bálint Zsigmond fotóművész albumát is. Szatmárcsekén is rendezvénnyel kezdődött a magyar kultúra napja országos rendezvénysorozata Magyarországon. /Bágyi Bencze Jakab, Darvas: A Magyar Kultúra Napja(i). = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 20./ A román kultúra napja és a magyar kultúra napja között csupán egy hét különbség van – az előbbit január 15-én, utóbbit 22-én ünneplik –, ezért a Magyar és Román Fotóművészek Nemzetközi Szalonja és a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub szervezésében immár harmadik alkalommal ünneplik ezt közös kiállítással a román és a magyar alkotók. A nemzetközi fotószalon fővédnöke Sólyom László magyar és Traian Basescu román államfő. A képeket négy helyen állítják ki: a nagyváradi Foto Art Galériában, a Budapesti Román Kulturális Intézetben, az Egyetemi Könyvtár előcsarnokában és a Bukaresti Magyar Kulturális Intézetben. Csíkszeredában fellép a Sebő Együttes, a Kájoni János Megyei Könyvtárban pedig magyar irodalmi és kulturális folyóiratokat mutatnak be. Gyergyószentmiklóson Beder Ilona Lélekföld című könyvét mutatják be, a szerző munkásságát és a könyvet Rokaly József nyugdíjas történelemtanár méltatja, majd a színházteremben átadják a Gyergyói Magyar Kultúráért kitüntetést. A kolozsvári rendezvénysorozatot a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán Egyed Emese nyitja meg, majd Aha, die Ungarn címmel magyarokról szóló német nyelvű anekdotákat adnak elő a német tanszék tanárai és diákjai. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában két budapesti szakember, Simoncsics Péter nyelvész Teátrista teátrum nélkül avagy Csokonai Vitéz Mihály ’fekete komédiája’, a Karnyóné és a két szeleburdiak címmel, Arany Zsuzsanna irodalomtörténész pedig Kosztolányi Dezső kórházi jegyzetei címmel tart előadást. A Farkas utcai Egyetemiek házában magyar népballadákat, egy Andersen-mesefeldolgozást kórusműveket és Chopin f-moll fantáziáját hallgathatják meg az érdeklődők. Marosvásárhelyen a debreceni Déri Múzeum Múltunk a kutak tükrében című vendégtárlatát nyitják meg. Január 22-én a Maros Művészegyüttes Sodrásban című műsorát mutatja be, majd Meister Éva színművésznő Csöndes kiáltvány a vesztesekért című verses-zenés pódiumműsorát láthatja a közönség. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata Boér Ferenc színművész Ady-estjével tiszteleg az évforduló előtt. 2001 óta közösen ünnepli a magyar kultúrát Nagyvárad és Berettyóújfalu. Magyar Nobel-díjasokról tart előadást Palló Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóhelyettese Sepsiszentgyörgyön, majd Bartók- és Brahms-művekkel lép fel a marosvásárhelyi Tiberius kvartett. Szatmárnémetiben az Ady Endre Társaság szervezésében rendezvénysorozattal emlékeztek a Himnusz születésének évfordulójára. /Rendezvények a Hymnus születésnapjára. = Krónika (Kolozsvár), jan. 20./2009. április 24.
P. Buzogány Árpád művelődésszervező Székelyudvarhelyen él, a Hagyományőrzési Forrásközpontban dolgozik, de a személyi igazolványában állandó lakcímként Gagy van bejegyezve. Nem is titkolja, hogy szívügye a falu, s ezt az eddig megjelent 12 kötetéből, verseiből, meséiből és lapokban közölt írásaiból sem nehéz megfejteni. A Hargita Népe novellapályázatára jó pár rangos nemzetközi díjjal a tarsolyában írói kategóriában jelentkezett. A Hagyományőrzési Forrásközpontban köteteket szerkeszt, helytörténeti munkákat ír, rendezvényeket szervez. P. Buzogány Árpád Kolozsváron megszerezte a magyar irodalom tanári diplomát. Dolgozott a könyvtárban, a helyi napilapnál, aztán öt évig a Csíkszeredai Székely Kulturális Központban, onnan kanyarodott vissza Székelyudvarhelyre a Forrásközponthoz. Művelődésszervezésből Budapesten az ELTÉ-n diplomázott. /Lázár Emese: A Művelődésszervező. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 24./2009. augusztus 7.
A székelykeresztúri Molnár István Múzeumban megnyitották a JubilArts elnevezésű képzőművészeti kiállítást, augusztus 5-én író-olvasó találkozót szerveztek, hétvégén pedig megnyitják az Évezredek a Nagy-Küküllő mentén című állandó régészeti és várostörténeti kiállítást. Olyan írókat, költőket hívtak meg, akik e kisvárosból, illetve a környékéről származnak: Szente B. Levente, P. Buzogány Árpád, Vass István, Kincsesné Bokor Anna, illetve Zagyi Ferenc köszöntötte az érdeklődőket. Fülöp Lajos muzeológus, néprajzkutató, egykori múzeumigazgató elmondta, habár Keresztúr soha nem volt kiemelkedő irodalmi központ, éltek, tanultak és tanítottak itt olyan írók, költők, tudósok – mint például Kriza János, Aranyosrákosi Székely Sándor, Tompa László, Szabó Gyula, Tiboldi István –, akik érdemben gazdagították az erdélyi irodalmat. Az est szervezője és házigazdája Szente B. Levente író, költő volt, aki jelenleg a székelykeresztúri Kisváros című önkormányzati lap főszerkesztője. P. Buzogány Árpád először a Romániai Magyar Szó 1993-ban meghirdette pályázatára küldte be írásait, amelyet megnyert. A gagyi származású 44 éves írónak, költőnek azóta számos hazai és külföldi lapban jelentek meg versei és meséi, és kötetei is népszerűek. Vass István nyugdíjas pedagógus – bár két önálló kötete is megjelent – nem tartja magát írónak. Műveiben főként szakmai kérdéseket boncolgat. „Írásaimat, tanulmányaimat elsősorban a pedagógusoknak szántam. Manapság az oktatáshoz is kezdünk úgy viszonyulni, mint a politikához és sporthoz: az emberek úgy gondolják, hogy ehhez mindenki ért” – fejtette ki Vass István. Az idő fogságában című első kötetéből, majd Nevelésszociológiai vizsgálatok egy székelyföldi kistérségben című könyvéből olvasott fel egy részletet. Kincsesné Bokor Anna a maga szórakoztatására kezdett el írni. A székelykeresztúri irodalomkedvelők elsősorban 2003-ban megjelent Mesélő Erdély című könyvsorozatának első kötetét, A bátorság próbáját ismerik. Ez a könyv folytatása az unitárius gimnáziumban 100 évvel ezelőtt elkezdett, a környék hagyományainak, kincseinek összegyűjtésére irányuló munkának. Zagyi Ferenc Székelykeresztúr kulturális krónikája c. könyve év elején jelent meg, amelyben a szerző széles áttekintést nyújt a környék másfél évtizedes művelődési múltjáról. Az egykötetes szerző 38 éven keresztül volt a város kulturális életének szervezője, így hiteles tudósítást tud adni erről az időszakról. Hat év kitartó kutatómunka során állította össze kötetét. – Ezen a héten zajlanak Székelykeresztúr fennállásának 550. évfordulója alkalmából megszervezett ünnepi rendezvények. /Lőrinci Réka: Író-olvasó találkozó az 550 éve alapított Székelykeresztúron. = Krónika (Kolozsvár), aug. 7./2009. augusztus 19.
A Brassó megyei Alsórákoson és a Kovászna megyei Felsőrákoson augusztus 21-28. között fotóművészeti alkotótábort szerveznek a testvértelepülések ezredfordulós képének megörökítése céljából. Az itt készülő felvételekből kiállítást terveznek, ami remélhetőleg több településre is eljut. /P. Buzogány Árpád: Megyehatárokon átnyúló fotóművészeti alkotótábor. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 19./2009. december 18.
Kristó Tibor Napnyugatra tartok című verseskötete a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg. A szerzőt a Hargita, majd Hargita Népe napilap újságírójaként, néprajzi tárgyú írások szerzőjeként ismerik legtöbben, azonban költőként sem volt terméketlen. /P. Buzogány Árpád: Napnyugatra, vagy inkább másfelé kellene tartani? = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 18./2010. február 8.
Karácsony Ernő kiállítása
Ma 17 órától nyitották meg a 42 éves udvarhelyi festő sorban 42. egyéni tárlatát Székelyudvarhelyen, melynek ezúttal a Bocskai Ház adott otthont.
A délutáni megnyitón P. Buzogány Árpád méltatta az 1968. január 18-án, Udvarhelyen született művészt. Továbbá emelték a koraest fényét a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai, Karácsony Orsolya zongorán és Bence Boglárka szavalatával kápráztatták el a nagyérdeműt. A Keleti Szél Szabadcsapat pedig a talpalávalót húzta.
Karácsony Ernő „anyagában főleg tájképeket láthatunk, többsége közvetlen környezetünkből ismerős: szejkei síugrató, udvarhelyi sósforrás, a Székely Támadt Vár, a sétatér” – állt P. Buzogány Árpád beszédében, aki hozzátette „néha tréfás, máskor meg cinikus utalásként értelmezhetjük ezeket a tájakat (mint az itt megjelenő erdélyi autópályát, ami jóformán még nincs is), a málladozó várat, amely idővel egészen elkophat. Portréi jórészt a tájképek részeiként bukkannak fel, bár a szakmai tudás minden festő esetében megköveteli, hogy ezt a témát, az emberi arc megörökítését nem lehet ki- vagy elkerülni.”
Ha kedvet kaptak megtekinteni a neves művész alkotásait, sőt egy-néhányat meg is vásárolnának, akkor irány a Bocskai Ház. A tárlat két hétig látogatható.
BEDŐHÁZI ATTILA-CSABA. Forrás: Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2010. május 8.
Egy kilencvenéves örökifjú
Kicsiny, öreg székely házunk / Sötét padlásán jártam, / S a bölcsőt, melyben ringattak, / Egy sarokban megtaláltam. // Mintha újra gyermek lennék, / Ráborulva hajtogattam, / S rég pihenő édes anyám / Bölcsődalát is hallottam. // Első gyermekként ringatott / E bölcsőben édes anyám, / Utánam meg Péter öcsém / Foglalta el ringó tanyám. // Majd a Margit húgomé lett, / Kitől Márta örökölte, / De őt az ég megsajnálta, / S a mennyeknek visszakérte. // Ám a bölcső tovább ringott, / Rozi húgom került belé, / Majd Kálmán öcsém követte, / De az ég őt is elvevé. // Azóta fönn porosodik / Kedves bölcsőm a padláson, / Szeretettel ringatgatom / Szeretett öreg pajtásom. * István Lajos: A bölcső. Korond, 1946. * Néprajzi értékű ez a kedves vers. Huszonhat éves fiatalember írta, művelődésre szomjazó, kultúréhes falusi legény, a vidéki pennás emberek kihalófélben lévő fajtájából való. Aki egy életre eljegyezte magát a helytörténettel, a fogalom legtágabb értelmében, vagyis mindennel, ami vele és körülötte szűkebb pátriájában történt. * Versének lelőhelye a Régi és valódi Lőcsei féle Székely Naptár az 1947-ik, 365 napból álló esztendőre, melynek címlapján még ez is olvasható: Uralkodó bolygó a ' Nap. A vásárok pontos jegyzékével. Kiadja a Székely Naptárak Kiadóvállalata, Tg.- Mures–Marosvásárhely, Eötvös J. utca 7. * István Lajos Korondon született, 1920. október 27-én. Az elemi iskolát Korondon végezte, majd magánvizsgát tett a polgári iskola VI. osztályából. Volt edénygyári munkás, tisztviselő 1960-tól 1980- ig, nyugdíjazásáig kerámiamester a korondi edénygyárban. Írásait a következő folyóiratok közölték: Székely Naptár, Ifjúságunk, Magyar Vetés, Népismereti Dolgozatok, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Hargita, Hazanéző, Honismeret és a Félegyházi Hírek. Kötetei: Korondi kerámia (Csíkszereda, 1973), Korondi székely hiedelmek és anekdoták (Budapest, 1973) – Hoppál Mihállyal. Munkáit a Lakitelek Alapítvány, a Martin György Alapítvány, a budapesti Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság díjazta. * A kilencvenedik esztendejét taposó nyugdíjas ma is szülőfalujában él. Legújabb könyvének címe: Korond és környéke, kiadja a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megye Tanácsa támogatásával. "A kiadvány múltunk, sajátos életformánk lenyomatának egy szelete – írja P. Buzogány Árpád, a kötet szerkesztője. – Nem csupán a tudomány számára összegyűjthető morzsákról van szó, hanem az élet részeként megismert tudásanyag hasznosságáról, amelyhez társul a szerző, az adatközlők sok- sok személyes élménye is. István Lajos a közössége birtokában lévő hatalmas tudásanyag jelentékeny részét évtizedeken keresztül megörökítette, "papírra tette" akkor, amikor a beszédhang és a mozgókép rögzítésének technikai feltételei nem mindenki számára voltak elérhetők. Azzal a céllal, hogy mások felhasználhassák, okulhassanak belőle. Ezért nevezzük őt Korond krónikásának."
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)2010. július 17.
… tenéked is úgy használjon"
Ráolvasások, népi imák Kibédről
Ráduly János: Hozzád fohászkodom imában. Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák, kántálóénekek
Székelyudvarhely, 2009
Hozzád fohászkodom imában a címe annak a terjedelmére nézve nem túl vastag, a hazai szakirodalom szempontjából azonban mégis fontos kötetnek, amely múlt esztendő végén a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál jelent meg. Az archaikus szövegek Kibédi ráolvasások, népi imák, legendaballadák, kántálóénekek alcíme jelzi, hogy a kiadvány egyetlen Kis-Küküllő menti település lejegyzett anyagát tartalmazza. Nem mellékes az sem, hogy negyvenhez közeli azoknak a köteteknek a száma, melyekben a Kibéden gyűjtött népköltészeti alkotásokat, a település folklórját népszerűsítette Ráduly János.
Amint Ráduly előszavából kiderül, 46 adatközlőtől jegyezte le a 80 számozott szöveget, melyből a kötet anyaga összeállt, ám hozzájuk számítva a szövegváltozatokat és a jegyzetanyagban közölt töredékeket, összesen 126 kibédi szöveget közöl a könyvben. Ez ismét – úgymond műfajmonográfiaként – a kibédi "tarisznya" szinte kifogyhatatlan voltának újabb bizonyítéka.
Maga a gyűjtő az előszóban ekként emlékezik a kezdetekre, egészen pontosan az első közlésre meg az azt megelőző lejegyzésekre: 1992- ben a kolozsvári Helikon folyóiratban 17 szövegváltozatot mutatott be, és már akkor felvetült az ötlet, hogy gyűjtse össze a község ráolvasásait, népi imáit, ugyanis "Munkánk eredménye több mint meglepetés: olyan szövegeket rögzíthettünk, amelyek bizonyíthatóan a reformáció kora előtti vallásos népi költészetben formálódtak" – fogalmazta meg már akkor, a Menj el, gonosz Sátán című közlés bevezetőjében. Már a hetvenes években, miközben Majlát Józsefné Ötvös Sárától balladákat gyűjtött (ebből állt össze a műfaji szempontjából személyi balladamonográfiaként meghatározható, Elindultam hosszú útra című, 1979-ben kiadott kötet anyaga), megkezdte "gyógyító tudásának rögzítését is". Ekkor, "az 1970-es évek elején leírtuk néhány gyógyító «praktikáját» (eljárását), s négy-öt töredékes imaszövegét is, ezeket azonban akkor közölni nem lehetett" – idézi az említett kötet magyarázó jegyzetében megfogalmazottakat Ráduly.
Hogy ennek ellenére mégsem adta fel a gyűjtő, azt a jegyzetekbe beépített, a nyolcvanas évek végéről származó változatok bizonyítják. A kilencvenes évek első felében – a közölt adatok tanúsíthatják – újabb lendület jellemezte Ráduly munkáját, az ezredforduló után pedig újabb eredményes időszakot jegyezhet ismét, legalábbis a népi imák és rontáselhárítások lejegyzését illetően. Akkoriban már többször is közölt, 1992-ben, a korábban említett Helikon-beli első alkalmat követően a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében még négy, 1994-ben, 2002-ben és 2004-ben egy-egy közlés jelzi az eredményes gyűjtőmunkát.
Ha a kötet szerkezetét nézzük, a gyűjtéssel, közléssel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat magába sűrítő előszót a sorszámozott gyűjtött anyag követi, végül szómagyarázat és hivatkozott szakirodalom.
A gyógyító funkciójú imádságok (ráolvasások) a legrégiesebb szövegek. Szabadversszerűek, rövidebb és hosszabb sorokkal, és a betűrím, a költői eszközök közül a felsorolás, fokozás talán gyakoribb a végrímeknél. Mellettük találjuk a valódi (epikus) ráolvasásokat, meg a kötet végén pár nem epikusat, pl. árpa, hideglelés, fejfájás, vaknap stb. ellenieket.
A kötet anyagának leggazdagabb rétegét a népi imák képezik. Legtöbbje esti ima.
Néhány, eredetileg legendaballada kántálóének funkcióban használatos Kibéden.
Az egyes szövegek közül sorszámozta Ráduly a típusokat, a fontosnak tartott szövegváltozatokat. A címet ő emelte ki a szövegből; ritkábban, ráolvasásoknál a funkciót találjuk címként (pl. A tehéntej megóvása, A vetés megóvása, Fogfájás gyógyítása, A vaknap gyógyítása stb.). A zárójelben látható alcím minden esetben a közölt szöveg funkciójára utal (pl. Pokolvar és köldökcsemer ellen, Esti ima, Betegség ellen, Igézés ellen, Nagyidő, erős idő ellen, Reggeli mosakodás közben, Bányászimádság, Gyümölcsfák ültetésekor, Kereszteléskor, Halott mellett, Árpa ellen, Kántálóének stb.). A szöveget az adatközlő teljes neve, életkora, illetve az adatközlés idejének megjelölése követi, több esetben pedig az adatközlőnek a szöveggel kapcsolatos vallomása, magyarázata is. A gyűjtő által összeállított jegyzetanyag zárja az egyes szövegközléseket, ebben szövegváltozatokat is olvasunk több helyen, összehasonlításképpen, vagy a típus töredékes előfordulását, az adatközlőtől származó más szövegváltozatokat.
Mi adja egy ilyen kiadvány értékét? Szakmai szempontból fontos, hogy egy néprajzilag (Rádulynak köszönhetően) egyre inkább ismert településről származó gyűjtés feldolgozva (jegyzetekkel ellátva) megjelenhet, mégpedig úgy, hogy nem kellett évekig pályázgatni és sorozatos visszautasításoktól elkedvetlenítve, elbátortalanítva lemondani a közzétételről. Tehát már a közlés ténye is üdvözölhető, értékelhető.
Másrészt pedig az egy településről származó anyaggal a műfajmonográfiák sora is elkezdődött. Mert hát, mint tudjuk, e műfajban kevés közléssel dicsekedhetünk erdélyi szinten. Sőt, azonnal hozzá kell tennünk: az utóbbi két évtized gyors változásai miatt alig van remény arra, hogy jelentősebb mennyiséget gyűjthessünk már.
A nyelvi zamat, íz egészen más élményt jelent. Mintha balladákat olvasnánk, mintha rég porladó emberek szólalnának meg. A közölt szövegek – bár néha jelentős romlás érte őket, mielőtt Ráduly lejegyezte volna – többsége talán több százada már, hogy e formában használatos. Tegyük hozzá mindjárt, ha továbbra is használatban maradna, nem kellene arra gondolnunk, hogy a korábbi életformát élő emberekkel együtt örökre eltűnnek környezetünkből. Mint ahogy maga a gyűjtő említi: utánajárva egyik szöveg történetének, már a XVI. század elején szerepelt egy része protestáns énekeskönyvben. Azonban éppen a rontások elhárítására szolgáló, nem közismert, és szűk körben áthagyományozott szövegek egykori alakjáról, nyelvi állapotáról éppenséggel semmit vagy vajmi keveset tudhatunk.
Ezért is kell értékelnünk, becsülnünk Ráduly munkáját, hogy felgyűjtötte, elénk teszi ezt a csodálatos nyelvi anyagot, korábbi századok nyelvi ízét. És nem csupán így olvashatjuk ezeket a szövegeket – rontást elhárító szerepben már talán nem is fogjuk sosem –, hanem arra is gondolhatunk, ahogyan eddig ezer meg ezer kisgyerek anyjától, nagyanyjától, általában idősebb nőrokonától megtanulta ezeket az imádságokat, miért ne használnók fel ma is ilyen célra? Miért ne hangozhatnának el reggel és este, szokásos esti meg reggeli imaként? Egyszerűségük, nyelvi megformálásuk alkalmassá tették már régóta, hogy kisebb gyerekek megjegyezzék és mondják. És miért nem hangozhatnának el Kibédtől távolabb is a mezőn vagy reggeli mosakodás közben mondható imádságok?
Hasonló joggal ajánlható a Mátyus Mihályné Orbán Erzsébettől lejegyzett szöveg is: Én istenem,/ legyen áldott szent neved,/ hogy megsült a kenyér,/ megóvtál tűztől,/ s adj áldást,/ adj egészséget/ az elhasználásához, vagy az Aratáskor való ima. Szülők, pedagógusok, lelkészek és vallástanárok könyvespol-cára is jól illik ez a kötet.
Végezetül pedig a 2004-ben Seprődi Józseftől lejegyzett népi imát ajánljuk az olvasó figyelmébe:
Támaszd fel ezeket a fákot is
(Gyümölcsfák ültetésekor)
Drága jó Atyám, / Nálad nincs lehetetlen, / Ahogy az a drága Krisztus, / Akit megfeszítettek, / Eltemettek, / S aki feltámadott, / Úgy támaszd fel ezeket a fákot is, / Hogy éljenek, / S legyen(ek) az emberiség javára. / Drága Jézusom, / Segílj meg, / Hogy ezt a fát elültethessük, / S ha elültettük, / Segítsd meg, / S őrizd meg, / Most és mindörökkén kérlek, ámmen.
Mert lehet-e szebben és eredményesebben imát mondani, mint amikor az egész emberiség javára kívánjuk azt, mi a mi kis munkánk által megvalósulhat?
P. Buzogány Árpád. Népújság (Marosvásárhely)2010. november 27.
Új folyóirat
Füzet méretű folyóirat első száma jelent meg A Vers címmel Székelyudvarhelyen. Főszerkesztője P. Buzogány Árpád, gondozza a Litera-Veres Könyvkiadó. Kortárs és klasszikus versek, versfordítások, illetve -elemzések kapnak helyet benne, egy lapszámba egy szerzőtől csak egy költemény kerülhet. Kéziratokat az [email protected] címre várnak. Az első szám szerzői a megjelenés sorrendjében: Szabó Lőrinc, Ambrus Lajos, Bágyi Bencze Jakab, Beke Sándor, Bölöni Péter, Botár Emőke, Főcze Kornélia, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Kiss Székely Zoltán, Reményik Sándor, Laczkó Vass Róbert, Majla Sándor, Nagy Ágnes, Tolokán Király Katalin, Sebestyén Irén, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, József Attila. A Reményik- és a József Attila- vershez Tolokán Király Katalin, illetve P. Buzogány Árpád fűz eligazító gondolatokat. Népújság (Marosvásárhely)2011. október 8.
Az Erdélyi Toll nyári száma
A Székelyudvarhelyen megjelenő irodalmi és művelődési folyóirat III. évfolyamának 2. számában olvashatjuk: Brauch Magda: A Székely Útkereső levelezésének felbecsülhetetlen értékű dokumentumai; Bertha Zoltán: "…meggyötörten is gyönyörű". Kányádi Sándor világa; Nagy Pál: Halhatatlan; Pomogáts Béla: Útkereső irodalomtudomány II.; Málnási Ferenc: Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében V.; 125 éve született – Tóth Árpád: Körúti hajnal; Málnási Ferenc: "A Végtelen Fény milliom karátja…"; "Félek a szótól" (Brauch Magda beszélgetése Böszörményi Zoltánnal); Csire Gabriella: Mondák és históriák; Bölöni Domokos: Csillagfogó; Csávossy György: Erdélyi ima; Jancsik Pál, Elekes Ferenc, Beke Sándor, Böszörményi Zoltán, Nagy Attila, P. Buzogány Árpád, Bencze Mihály, Fülöp Kálmán, Hadnagy József, Ráduly János, Mészely József, Nagy József Levente, Csatáné Bartha Irénke, Székely-Benczédi Endre versei * P. Buzogány Árpád: Hölgyválasz, Böszörményi Zoltán prózája; Eszteró István: Újszülött unokáknak; Elekes Ferenc prózája, Ötvös József: Jóska, a falu bolondja; Zsidó Ferenc: Laska Lajos hétköznapi kalandjai * Erdélyi történelmi népballadák II.; Barabás István: Magyar zene román lexikonban; Málnási Ferenc: Nagy Pál: Betűvetés mezején * Erdélyi Toll gyermekeknek: László László, Ráduly János, Csire Gabriella, Mészely József, Beke Sándor írásai.
b.d.
Népújság (Marosvásárhely),2012. január 28.
Új könyv a két Homoród mentéről
Mihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel)
Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.”
Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel.
P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely
Népújság (Marosvásárhely)2012. május 29.
Csak verskedvelőknek
A Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.”
A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: [email protected]
(-n-) Szabadság (Kolozsvár)2012. június 13.
Székelyföldet ünnepelte Európa
Kovács Piroska elnyerte az Europa Nostra 2012-es kulturális örökségvédelmi nagydíját
A 2012-es Europa Nostra Díjak hat nagydíjának egyikével tüntette ki Kovács Piroskát, a máréfalvi KŐLIK Hagyományőrző Művelődési Egyesület alapítóját az Európai Bizottság és az Europa Nostra június 1-jén Lisszabonban, Hargita Megye Tanácsának felterjesztése nyomán.
Székelyföldet, Hargita megyét ünnepelte Európa június 1-jén este Lisszabonban. Hargita Megye Tanácsa felterjesztése nyomán a máréfalvi Kovács Piroska a 2012-es Europa Nostra Díjak Európa kulturális örökségvédelméhez való kiemelkedő hozzájárulás kategóriájának győztese. A díjat a lisszaboni Jerónimos kolostorban szervezett péntek esti ünnepségen adták át Kovács Piroskának, a "székely kapuk őrzőjének" a Székelyföld népművészeti örökségének kutatásában és megőrzésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. A márciusban kihirdetett 28 Europa Nostra Díj nyertese közül a június 1-jei díjkiosztó ünnepségen választották ki a hat fődíjast, amelynek egyike Kovács Piroska. Az Európa kulturális örökségvédelméhez való kiemelkedő hozzájárulás kategóriája győztesének, a máréfalvi 80 éves nyugalmazott pedagógusnak, népművelőnek, néprajzi gyűjtőnek a helyi történelem és örökségvédelem területén végzett tevékenységét az év legkiemelkedőbb örökségvédelmi megvalósításaként ismeri el az Európai Unió.
– Ez a díj nem egy embernek szól, ez Máréfalva, Hargita megye, Székelyföld sikere is – nyilatkozta Kovács Piroska, akit Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kísért el a lisszaboni díjátadásra.
A tanácselnök szerint Európa figyelmének a középpontjába került Székelyföld, Hargita megye.
– Sajátos kulturális értékekkel rendelkezünk, a székely kapu mint szimbólum Európa egyik féltett kincse, amelyet mint bebizonyosodott, összefogással, odafigyeléssel meg tudunk védeni. Kovács Piroskán keresztül egész Székelyföldet díjazza Európa. Az összefogással végzett munkának eredménye van, ezért büszke vagyok arra, hogy Hargita Megye Tanácsa felelős és jelentős szerepet vállalt a Piroska néni által elindított mozgalomban, a székely kapuk mentésében. Büszkék vagyunk Kovács Piroska munkájára, kitartására – nyilatkozta Borboly Csaba hangsúlyozva: – Ez a díj is bizonyítja, hogy Székelyföld létezését nem lehet letagadni. Székely kapuk léteznek, Székelyföld létezik, és a Székelyföldért tevékenykedők Európa büszkeségei, eredményeinket egész Európában elismerik.
Hargita Megye Tanácsa 2009 óta tagja a Kovács Piroska által alapított KŐLIK Hagyományőrző Művelődési Egyesületnek, amely tevékenységét megyei szintre kiterjesztve közösen dolgoznak a székely kapuk megmentésén. A közös tevékenység eredményeként számos régi székely kaput újítottak és újítanak fel, felleltározzák a megye székely kapuit, és a hagyományos falukép, utcakép megőrzésén dolgoznak. Hargita Megye Tanácsa Kovács Piroska tevékenységét tavaly Orbán Balázs- díjjal ismerte el.
Kovács Piroska, máréfalvi viseletben szerényen és boldogan vette át a 10 000 euró értékű juttatással járó Europa Nostra nagydíjat. A zsűri tagjai elismeréssel nyilatkoztak Piroska néni munkásságáról, a közönség hangos "Bravó!"-val ünnepelte az udvarhelyszéki Máréfalva szülöttét. Rengetegen gratuláltak a meghatódott Piroska néninek, aki így nyilatkozott a díjátadást követően:
– Rendkívüli érzés és nagyon nagy megtiszteltetés ez a díj. Boldog vagyok. A díjátadó ünnepség felemelő pillanataiban azt éreztem, hogy jó lenne, ha az otthon ma-radott székely kapuk tulajdonosai, kapufaragók, kapuállító falvaink közössége is velem együtt érezné, hogy ennek a sajátosan ránk jellemző népi értéknek igenis helye van Európában, Európa hagyományos kultúrájában. Ez alkalommal Európa ránk figyelt, a székely kapu megkapta méltó helyét Európa kulturális palettáján. Ez további munkára ösztönöz.
Hargita Megye Tanácsának felterjesztése P. Buzogány Árpád történész munkáján alapult, aki így ír Kovács Piroskáról:
"Kovács Piroska nyugalmazott tanár, népművelő, néprajzi gyűjtő, helyismerettel, történelemmel, néprajzzal kapcsolatos gyűjtőmunkát végzett, melynek eredményét több önálló kiadványban jelentette meg. A székely kapuk udvarhelyszéki kataszterét összeállította, a régi kapuk megmentését, helyreállítását szorgalmazta és ennek hatására megyei program indult be. Tájházat alapított szülőfalujában, annak folyamatos programjai elsősorban az értékmentést szolgálják, illetve a fiatalokat megismertetik a hagyományos mesterségekkel (pl. kapufaragás). Sokoldalú munkásságát több helyi, megyei és romániai díjjal ismerték el.
Pedagógusként szülőfaluja iskolatörténetét készítette el, településével kapcsolatos adatgyűjtéseit terjedelmes kiadványban tette közzé. Szülőfaluja, Máréfalva a faragott és festett székely kapuiról híres. Kovács Piroska már a hetvenes években, Ceausescu diktatúrájában elkezdte gyűjteni, lerajzolni a faragott nagy kapuk mintakincsét, majd pedig a települése más tárgyi emlékeit – ez szolgált alapul a később létrehozott tájháznak, ahol tematikus kiállításokat szervezett.
A Máréfalván alapított Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület vezetőjeként szakmai rendezvényt kezdeményezett (Székely kapuk napja), és településükön több kaput műemléknek nyilvánítottak. A régi kapuk karbantartása, feljavítása azt eredményezte, hogy Máréfalva továbbra is Erdély egyik olyan települése, ahol a nagyméretű, szépen faragott kapuk meghatározzák a településképet."
Az esemény védnöke Aníbal Cavaco Silva, Portugália elnöke volt, aki jelenlétével megtisztelte a rendezvényt, ugyanakkor José Manuel Barroso. A díjátadó gálán részt vett Androulla Vassiliou oktatási, kulturális, többnyelvűségi és ifjúsági európai biztos, valamint Plácido Domingo világhírű tenor, az Europa Nostra elnöke is. A 28 nyertest a 31 országból benyújtott 226 projekt alapján választották ki. A díjazás négy kategóriában történt – megőrzés, kutatás, kiemelkedő tevékenységek, oktatás, képzés és tudatosítás. Minden kategória esetében egy elismert, független szakértőkből álló bírálóbizottság ült össze egész Európából, és minden nyertes egy plakettet vagy egy trófeát kapott. Továbbá kiválasztották a díjazottak közül a "nagydíj" hat nyertesét, köztük Kovács Piroska nénit, akik ezenkívül 10 ezer euró értékű juttatásban részesültek. Népújság (Marosvásárhely)2012. november 8.
A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro2012. december 11.
Fényképalbum bemutatója Székelyudvarhelyen
December 11-én, kedden 17 órától a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban P. Buzogány Árpád mutatja be a Rátok bízom című fényképalbumot, amelyet Sándor-Zsigmond Ibolya állított össze.
Az est házigazdája Miklós Zoltán, az intézmény igazgatója. Az album Molnár István múzeumalapító néprajzi hagyatékából, illetve a róla elnevezett múzeum fotótárából készült válogatás. A képek mellé a környező településekről gyűjtött népköltészeti alkotások, illetve a falvakról írt népszerűsítők kerültek.
Krónika (Kolozsvár)2013. január 11.
Könyvbemutató Máréfalván
2013. január 13-án, vasárnap 12 órakor a máréfalvi művelődési házban Mihálykó Ferencné Györffi Ilona Régi idők szép napjai című kötetét P. Buzogány Árpád szerkesztő mutatja be. Fellépnek: Györfi Erzsébet énekes (Csíkszereda), zenekíséret: Elekes Emőke, illetve zetelaki és máréfalvi népdalénekesek. „Az évek, évtizedek gyors múlásával, úgy hetven év körül az ember elkezd visszapillantani az elmúlt évekre, és akarva-akaratlanul úgy érzi, ezek emlékeiből kap erőt a mindennapok gondjainak, az öregségnek az átéléséhez. Úgy érzem, a gyermekkor szép emlékei erőt adnak az öregkor méltó elviseléséhez” – fogalmazott a szerző az előszóban, majd így folytatja: „Most, így alkonyórán szeretnék visszatekinteni szülőfalum múltjára, hagyományaira és népszokásaira”.
A kiadvány végigköveti a máréfalvi közösség jeles napjait és az azokhoz fűződő helyi hagyományokat, szó esik a különböző alkalomhoz kapcsolódó hiedelmekről, illetve a népi gyógymódokról. Ebben a gyűjteményben kapott helyet néhány régi recept is, valamint szólásmondások, tájszavak, mondókák és gyermekjátékok.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2013. február 22.
„Mindig hajt a kíváncsiság”
Dr. Gidó Csaba Vasszekér és mozdonygőz címen frissen kiadott tanulmánykötetét 2013. február 20-án Róth András Lajos mutatta be a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál megjelent kötet a székelyföldi vasútvonalak kiépítését tárgyalja. A székelyföldi vasút története (1868–1915) alcímű kiadványról a szerzőt, a székelyudvarhelyi Kós Károly szakközépiskola tanárát a könyvbemutató előtt faggattuk.
Van vasúttal kapcsolatos gyermekkori élményed, amire jól emlékszel?
Elgondolkodtam az utóbbi időben, honnan jön ez az affinitás a vasút iránt… egész gyermekkorom a vasútállomás és a vasúti sínek környékén zajlott, mert a gabonaraktár melletti negyedben nőttem fel. Gyermekkorom kedvenc szórakozása az volt, hogy pénzérméket helyzetünk a sínekre, meg köveket, vagy egyensúlyoztunk a síneken, ki tud minél hosszabb ideig elmenni úgy, hogy nem esik le a sínről.
Gyermekkoromban egy karácsonykor kaptam a szüleimtől egy elég nagy mozdonyt, ami az egyik kedvenc játékom volt, aztán az kimúlt úgy, hogy a család másik tagja, akiből szintén történész lett, egy alkalommal kíváncsi volt arra, hogy milyen a motra ennek a mozdonynak… Nekiállt kalapáccsal és szétverte, persze nem a jelenlétemben. És szerettem vonaton utazni mindig. Számomra mindig hatalmas élmény volt, és lehet, hogy innen is indul ez az affinitásom a vonat, az állomások iránt.
Gondolom, nagy kincs volt az a mozdony…
Igen, mert a hetvenes évek végén vagy a nyolcvanas évek elején kaphattam, akkor egy játékot kapni kicsit nehezebb volt, sorokat kellett érte állni. Azt hiszem, kínai gyártmány volt, jó nagy mozdony… Volt motra. A technikai dolgok soha nem fogtak úgy meg, inkább annak a világa: a vonat, vagonok belső világa, az utazás.
A fiúk sofőrök, tengerészek, mozdonyvezetők szerettek volna lenni, ilyen oldalról volt-e csábítás?
Nem, nem akartam mozdonyvezető vagy kalauz lenni. Én utazni szerettem. Gyermekkoromban más mesterségek jelentek így meg: szerettem volna állatorvos lenni, és már elég korán érdekelni kezdett a történelem, régész szerettem volna lenni. Amikor beiratkoztam az egyetemre, nem volt bennem, hogy mi leszek: régész, történész, tanár…
Van fényképed gyerekkorodból, ahogy a sínek környékén játszottatok?
Olyan sajnos nincs. Akkor nem készült annyi fénykép, mint ma.
Hogyan fogtál hozzá, hogy éppen a vasúttal kapcsolatosan kutass? Korábban közölt tanulmányaid más témájúak voltak.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, volt is egy mai napig kedvenc témám, a székely kivándorlás. Ennek van családi kötődése, nagymamám fiatal korában Bukarestben szolgált. Rengeteget mesélt arról a világról. És amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre, az első téma, ami igazán érdekelt, ez volt, a székely kivándorlás kérdése Romániába, nem Amerikába. Elég sokat kacérkodtam ezzel a gondolattal, el is kezdtem a kutatását, de éppen a kivándorlás kapcsán folyamatosan találkoztam a vasútnak a kérdésével, mert a korabeli diskurzus szerint székely kivándorlást úgy lehetne megszüntetni, hogy a Székelyföldnek kiépül egy modern infrastruktúra-hálózata, és ez által gazdasági fejlődésnek indul, épül az iparhálózat, virágzásnak indulnak a fürdők…
Érdekelt a kivándorlás, de egyre jobban kezdett érdekelni a vasút kérdése. Másodév végén döntéskényszerbe kerültem, Tonk Sándor tanár úr adta ki feladatként, mindenki döntse el a szakdolgozat témáját, hogy a nyári vakációban és a nyári gyakorlat ideje alatt azzal foglalkozzon. Felültem az udvarhelyi nagyállomáson a vonatra, de egyértelműen nem volt eldöntve, mi lesz a téma. Valahol Bögöz és Galambfalva között kezdtem el gondolkodni, ahogy ment velem a vonat, hogy milyen jó volna ezzel foglalkozni: kik azok, akik megálmodták ezt a vasútvonalat, miért ezt, kik voltak a munkások, akik építették, a tervező, a vállalkozó, hogyan hatott a településekre a vasútvonal megépítése… Udvarhelyiként még ott volt bennem a kérdés: miért nem épült meg a vonal tovább Udvarhelyről, miért zsákutca lett? Eldöcögött a vonat velem Kolozsvárra, az jó félnap, az idő alatt valamennyire papírra is tudtam vetni ezt a gondolatot. Elmentem erre a műhelymegbeszélésre, ahol mindenkinek be kellett számolni, miből írja a szakdolgozatot, és én mondtam, a Héjjasfalva–Székelyudvarhely vasútvonalról.
Tonk Sándor tanár mondta nekem: ne komolytalankodjon, fiatalember, az egy kicsi szárnyvonal, erről nem lehet szakdolgozatot írni… Végül a teljes székelyföldi vasúthálózatról kellett. Így lett ebből székelyföldi vasúthálózat-történet. De ma már ebből a szárnyvonalból is meg lehetne írni egy szakdolgozatot.
Szóval mégis az lett volna kedvesebb téma?
A mai napig ez a része a kedvesebb, mert személyes élmények kötődnek hozzá, természetesen, de jó, hogy ennek az egész nagynak fogtam neki. Egyetemi éveim alatt többnyire a megírt szakirodalomra és a sajtóra támaszkodtam. Az akkori szakdolgozatom – ennek témavezetője Magyari András volt, és Egyed Ákos történész segítségét kell kiemelnem – esetében komolyabb levéltári kutatás nincs, akkor még nem jutottam el olyan szintre, a megvédés után kezdtem el a levéltári kutatásokat.
Átnéztem a korabeli sajtót nagyrészt, és nem a technikai irányt követtem, hanem olyan társadalmi –gazdasági folyamatokét, amelyek színesebbé teszik a témát és nem csak merev, száraz technikatörténeti leírás felé mutatnak. Így még érdekesebb volt számomra ez a téma, mintha nagyon száraz levéltári forrásokkal kezdtem volna. Végül is szerencsésen alakult, mert a száraz forrásokat később építettem be, és érettebb fejjel vizsgáltam, amikor már volt egy kis tudásom, tapasztalatom.
A másodév és a doktori dolgozat megvédése közt elég sok év eltelt. Egyenes vonalú volt a kutatás vagy koncentrikus körökként tágult a téma?
Inkább úgy mondanám: hullámok vannak a kutatásban. Ha egy témával sokat foglalkozik valaki, egy idő után ráun. Hullámvölgyek voltak. A szakdolgozatom megvédése után áttértem egy másik témára, ami kapcsolódott a kivándorláshoz is: a tusnádi székely kongresszus. Ebből írtam a mesteri dolgozatomat. Olyan szempontból jó volt, hogy az egész kérdéskörnek más vetülete is előtérbe került. Amikor hazajöttem Udvarhelyre, egy kicsit fektettem ezt a témát, és foglalkoztam a két világháború közötti udvarhelyszéki református oktatás helyzetével. Ez teljesen új téma volt. Foglalkoztam egy keveset azzal is, hogy a második világháborúban megvont új román–magyar határ milyen hatással volt a határ két oldalán lévő falvak életére. Mind új témák voltak, és érdekesek, de mindig visszatértem a vasúthoz. Róth András Lajos, az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumhoz tartozó Tudományos Könyvtár szakembere nagy segítséget nyújtott számomra mindvégig. 2003-ban kapcsolatba kerültem Majdán Jánossal, aki Magyarország egyik legismertebb vasúttörténésze, talán az egyedüli olyan személy, aki nem a technikai, mérnöki világból jön, hanem történészként kezdett el foglalkozni a vasúttal.
A pécsi egyetemen tanít, és felajánlotta, jelentkezhetek hozzá doktorálni. A doktori iskola vezetője hosszú ideig Ormos Mária volt, hozzá is el kellett mennem és bemutatnom a témámat, és mivel neki is tetszett, 2004-ben felvettek a doktori iskolába. Hosszú ideig kint voltam Budapesten és az ottani levéltárakban kutattam. Érdekes, hogy a Héjjasfalva–Udvarhely vasútvonal iratcsomója szinte megsemmisült a második világháború alatt, teljes része nem kutatható, mert golyótalálat érte és bizonyos iratokat úgy hoztak ki, látszott, hogy keresztülfúrták a golyók. Az 1899 utáni iratanyag a második világháborúban, illetve az 56-os forradalom ideje alatt megsemmisült… Ami utána van, jórészt a sajtóra támaszkodik.
A könyv a doktori dolgozatom, amit 2011 decemberében védtem meg. Még lehet, hogy pihent volna a fiókomban a kézirat, ha nem ösztönöz Bárdi Nándor kutató, aki felvette a kapcsolatot a csíkszeredai Pro-Print Kiadóval, a Nemzeti Kulturális Alapnál pályáztak a kézirattal. Így kényszerítve voltam, hogy ezt útjára kell bocsátani. Mai napig nem befejezett kutatásnak tartom, látom – a könyv a 2012. júniusig folytatott kutatások eredménye.
Rendszeresen végigkutattál minden olyan lelőhelyet, ahol erre vonatkozó adatokat elérhettél. Nem feltételezhető, hogy valami nagyon gazdag anyag erről a témáról felbukkanhat?
A történetet nem tudnák átírni, de például a székelyföldi vasutakon szolgálatot teljesítő vasutasok, állomásfőnökök életpályája, kapcsolatrendszerük a helyi társadalommal érdekes részlete lehetne a témának. Az iparvasutak történetének is csak egy része lett felkutatva, mert legtöbbjük ideiglenes volt, csak addig működtek, amíg például egy helységben működött a kavicsbánya, vagy az erdőkitermelés. Érdemes volna ezeket is feltérképezni, tehát vannak apró részletkérdések, és tovább is lehetne vinni a történetüket az időben.
A források hozzáférhetősége miatt szűkítetted a témát a könyv címében is megjelölt időszakra?
Az egyik ok, hogy kellett egy időkeret számomra…
… hogy ne táguljon a végtelen felé a téma?
Az erdélyi vasutak építése 1868-ban kezdődött el és a Székelyföldet érintő utolsó vasútépítés 1915-ben, a Nyárád menti keskeny vágányú vasút átadásával fejeződött be.
Külön történet lehetne a vasút szerepe a két világháborúban, mert stratégiailag fontos volt. Ehhez más levéltárakat kellene kutatni, a Hadügyminisztériumnak az iratanyagára gondolok, és lehet, hogy még Bécs is szóba jönne. A két világháború közötti időszakra vonatkozóan a román forrásokat kellene kiemelten kutatni. Távlatokban szeretném ezt is megnézni.
Végső célod az, hogy ezen a témán belül minden fellelhető anyagot feldolgozz?
Igen, akár elvinni időben a kommunista rendszerig. Azután a vasút szerepe, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a közutakhoz és a repülőgépekhez képest. És lehetne bővíteni földrajzilag is, az erdélyi vasutakat komolyabban megvizsgálni.
A könyved nem sokkal a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvonal átadásának (1888. március 15.) 125. évfordulója előtt jelent meg. Ritka eset, hogy egy téma ennyire kötődik egy időponthoz?
Véletlen, hogy éppen most jelent meg a könyv. A könyvem eredményeként tüntetném fel – bár ez szerénytelenül hangzik –, de már az is nagy eredmény volna, ha a térség vagy Székelyudvarhely nagyobb figyelmet szentelne a vasútnak. Egész Romániában érvényes, hogy a vasúti közlekedés folyamatosan háttérbe szorul, pedig fontos tényező. Nyugat-Európában nem arra törekednek, hogy újabb és újabb vasútvonalakat szüntessenek meg, hanem azokat felújítják. Megpróbálják összhangba hozni a XXI. század kívánalmaival.
Magyarán megérett az idő arra, hogy nagyarányú korszerűsítés kezdődjön el.
Igen, mert amíg a pályát nem modernizálják, nem várhatjuk el, hogy a „székely gőzös” gyorsabban tegye meg az utat például Keresztúr és Udvarhely között. Át lehetne alakítani HÉV-rendszerű járattá a két város között.
Ha még több ideig foglalkoztál volna ezzel a témával, vagy bővebb adatokra bukkantál volna, milyen vonatkozásokat bővítettél volna a könyvben? Mi hiányzik, hogy az olvasó szempontjából teljesebb legyen a kép?
Hiányérzetem van olyan szempontból, pedig eléggé próbáltam anyagot gyűjteni, hogy a székelyföldi vasútvonalakat kiépítő vállalkozók hogyan kerültek kapcsolatba az itteni gazdasági-politikai elittel, és miért éppen ők építették ezeket a vasútvonalakat.
Jelkép volt-e a vasút abban a korban? Hogyan látja a korszakot jól ismerő történész?
Igen, a modernizáció jelképe volt. Egyfajta mintát hozott az egész monarchia területén, elég csak arra gondolni, hogy egy vasútállomáshoz bizonyos berendezés tartozott, ami mindenhol egységes volt. A viselkedésre is mintát jelentett: hogyan viselkedjen egy utas a többi ismeretlen utastársa jelenlétében. Illemtankönyvekben találtam olyan részeket, amik az utasok viselkedését szabályozták, írták elő. Kár, hogy nem bukkantam több ilyen illemtankönyvre, mert ezek a részek a mai ember számára igencsak izgalmasak.
Minden állomásnál meg volt határozva, mekkora park és zöldövezet kell körülötte legyen. És kerekes kút. Ez egy modell a családi háztartás számára is. Vagy különálló, fedett és tartós anyagból készült árnyékszék. Például a muskátli addig nem volt elterjedt növény vidékünkön, de minden állomásépület ablakában ott kellett legyen a muskátli. Még arra is előírás volt, hogy a kalauzok hogyan viselkedjenek.
Vagy amit lát, megízlelhet a restiben, a vendéglőben az utas: fasírozott, bécsi szelet, pogácsa, szódavíz – olyan dolgok, amik a vasútnak köszönhetők.
Tehát ahol vasút volt, ott ez mindenhol megvolt?
Egy uniformizált civilizációs modellt terjesztett a MÁV az egész monarchia területén. És a vasútnak köszönhetően jelenik meg először a reklám. Először éppen a vasúti utazást kezdik el reklámozni – falragaszos reklámmal, plakáttal, mert reklám volt már a sajtóban korábban is. Az állomásra belépő utas előtt ott vannak a reklámok, a berendezés padokkal, fogassal, ez egyben belső, otthonos környezetet tudott teremteni, és ez teljesen új volt egy szegényebb miliőből jövő ember számáéra.
A vasutas társadalom – hogy valaki a MÁV alkalmazottja, az presztízskérdés volt, és a vasúti állomásfőnök a helyi társadalom elitjébe tartozott. Sajnos ezt ma egyáltalán nem érezzük és a vasútnak, az alkalmazottaknak ez a presztízsük le lett rombolva az elmúlt 60-65 évben.
A könyvben szó esik arról, hogy a szárnyvasút mentén lakó székelyek nem voltak túl bizakodóak az új, a civilizáció ilyen betörése iránt, fenntartásaik voltak…
Az amúgy is konzervatív helyi társadalomban volt egy félelem a vonattal szemben és ez jogos volt. A vonattal, vasúttal új befektetők érkezhetnek a térségbe. Le lehet bontani társadalmi rétegekre, például a helyi kereskedő attól fél, hogy megjelenik az új kereskedelmi áru, a konkurencia. És megjelenik. És nagyon sok kisiparos bebukik, mert megjelenik tömegével az ipari, gyári áru, és az olcsóbb, mint az övék. A polgári réteg attól fél, hogy megjelenik egy idegen vállalkozói réteg, és előle lenyúlja a különböző vállalkozásokat ebben a térségben.
Ebben is van igazság, mert jöttek a vasútépítéssel együtt a nagy erdőkitermelések, és ez nem a helyi vállalkozók joga lesz, hanem főként budapesti vállalkozókhoz kerül át. Jogos a félelem, hogy a vasút nem csak pozitív hatást hoz, hanem háttérbe kerülhet a helyi társadalom a kívülről érkező tőkével, személyekkel szemben.
Ez tükröződik az újsághírekben, amiket idézel, hogy már az átadás környékén megjelentek más véleményt tükröző újságcikkek. A fenntartások lassan oldódtak, vagy aránylag gyorsan?
Ezt nem lehet így megsaccolni. De az látszódik, hogy megjelenik egy új vállalkozói réteg. Ez is egy újabb kutatás lehetne.
Gazdasági vonatkozásban tárgyalni?
Főképp azért, mert Székelyföldnek mi a legnagyobb kincse? Az erdőkitermelés. Ebben az időszakban megjelenik egy budapesti német–zsidó–magyar vállalkozói réteg, amely megkaparintja magának a székelyföldi erdőségek nagy részét és elég kemény tarvágásokat végeznek. Akkor sem helyben dolgozták fel a fát, hanem elvitték.
Ennyi ismeret birtokában hogyan látod, amikor nekifogtak vasutat építeni, mit kellett volna egészen másként tenni? Nem csak a gazdasági vonatkozásokra gondolok.
A székelyföldi vasúthálózat kiépítésénél a technikai részletkérdések előírás szerint működtek, ott változtatás nem lehetett. Az egyik nagy hibája, hogy a vasúthálózat nagyon nagy időintervallumban és kis szakaszokban épült meg. Ebből kifolyólag úgy látom, a vasút, sajnos, nem tudta megteremteni mind a mai napig a székelyföldi térségnek a gazdasági egységét – mert nem befejezett vasúthálózat. Mert szakaszokban épült ki, és minden székely vármegyét más-más, például mezőségi, dél-erdélyi területtel köt össze, a székely városok között hosszú ideig nem volt vasúti kapcsolat.
Amint az eredeti tervben volt…
Nincs hálózat, a kapcsolat a mai napig hosszas kerülőút révén valósul meg, például Marosvásárhely és Sepsiszentgyörgy között. Ez az egyik legnagyobb hibája. Kritizáljuk, úgymond, a román államot, hogy elhanyagolta, de a kritikát meg lehet fogalmazni a magyar állammal szemben is – talán Székelyföldön épült ki legkésőbb összefüggő vasútvonal. Hálózatot nem merek mondani, mert összefüggő vasúthálózat a mai napig nincs. A magyar állam sem törte össze magát, hogy Székelyföldet modernizálja, fejlessze. Persze készültek fejlesztési tervek, azok részben meg is valósultak.
Ha ezt a könyvet egy időszak lezárásaként nézzük, lesz-e olyan téma, ami pihentetni fogja ezt, egy ideig esetleg?
Lehet… Kacérkodok más témákkal. Az erdélyi történetírásnak vannak olyan témái, úgy látom, s nem tévedek, amik nincsenek felkutatva, fehér foltok. Például az infrastruktúra. Nincsen közúttörténet, telefon- vagy postatörténet, meg a vízhálózat hogyan épült ki a városokban.
Ezeket a kezdetektől kellene megírni?
Ezek alapkutatások. Rengeteg téma van… Kacérkodok a közút- és a telefonhálózat történetével. Van egy teljesen más témám is: Székelyderzs története.
Megint érzelmi alapon?
Igen. Ezek azok a témák, amik lehet, hogy kilépések lesznek, de azt hiszem, mindig vissza fogok térni a vasút témához.
Elégedett vagy most, hogy ez a munkád, hosszú ideig tartó kutatások után, könyvként kerül az olvasó elé?
Örvendek, hogy megjelent, és nem csak az én fiókomban pihen. Szerencsére olyan ember vagyok, hogy mindig hajt a kíváncsiság, sohase vagyok teljes elégedettségi állapotban. Hajt a kíváncsiság tovább. Remélem, hogy ezt – vagy más témát is – tovább tudom vinni.
P. Buzogány Árpád
Székelyhon.ro,