udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 85 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-85

Névmutató: Székely Géza

2015. április 18.

Székely Géza Mentor-díjas
Évente tíz kiváló oktatót díjaz a Mol Románia és a Közösségért Alapítvány, olyan pedagógusokat, akik túllépik a hagyományos oktatói-nevelői szerepkört, és idejüket, tudásukat teljes odaadással, minden anyagi érdek nélkül arra fordítják, hogy a gyermekek életében maradandó értékeket teremtsenek. Az április 15-én tartott idei díjkiosztó díszvendége Ivan Patzaichin többszörös olimpiai kenubajnok volt, a tíz díjazott között jegyzik az alsócsernátoni, jelenleg Kolozsváron élő Székely Géza tanárt, képzőművészt is. A Mentor-díjat ötödik alkalommal adták át, a kitüntetetteket a Közösségért Alapítvány kuratóriuma választotta ki 414 jelölt közül.   
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. május 4.

Az én Hóstátom
– Vas Géza fotótárlata az Apáczai Galériában
A Cifra Kalotaszeg és a Széki hagyományos öltözködés című fotótárlatok után, immár harmadik ízben mutatkozik be Vas Géza az Apáczai Galéria közönségének. Bevallása szerint a fotózás nem mestersége, hanem szenvedélye. Bármit szívesen lefotóz, de leginkább a népviseletek megörökítését tekinti hivatásának. Ebből fakad ars poeticája is, amely szerint nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem viseletében is. A mostani, mintegy félszáz alkotás is ezen hitvallásból eredő elkötelezettségét tükrözi: mindannyiunk feladata a múlt értékeinek felkarolása és a mai életbe való, alkotó módon történő átültetése. Meglátása szerint ugyanis egy adott etnikumnak, népcsoportnak csak így van esélye a túlélésre, csak így lehetséges folytonosságának megőrzése.
Ilyen értelemben önmagukért beszélnek a múlt héten megnyílt kiállításon szereplő felvételek, amelyek egy olyan közösség világába nyújtanak bepillantást, amely csodával határos módon ma is tovább élteti több évszázados életformáját és szellemi-kulturális értékrendjét. A hóstátiak életerejét és önazonosság-tudatának példaszerűségét igazolja többek között az is, hogy képesnek bizonyultak újból talpra állni, jóllehet emberfeletti megpróbáltatásokban volt részük különösen az 1970-es és ’80-as évek rombolási őrületében – amikor telkeik helyén tömbháznegyedek épültek, ekképpen pedig a kertészkedő, állattartó életmód fenntarthatatlanná vált, és a közösség léte is veszélybe sodródott.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

2015. november 18.

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

2016. január 7.

Pezseg a kulturális élet Csíkszeredában
Több mint 50 kiállítás és 170 színházi és táncos előadás, közel 40 könyvbemutató, és mintegy 100 különböző zenei stílusú koncert, számos fesztivál, konferencia, beszélgetés – ez volt Csíkszereda kulturális élete 2015-ben.
Az alábbiakban megpróbáltuk összegezni az elmúlt év csíkszeredai kulturális rendezvényeinek felhozatalát, abban a tudatban, hogy az események száma valamivel több az alább bemutatottaknál, hiszen számos civil szervezet, iskola, magánszemély szervezett eseményeket még ezeken kívül. Ezúttal főként a felnőtteket megszólító rendezvényeket tartottuk szem előtt.
Esemény eseményt ért a Kájoni János Megye Könyvtárban, tavaly összesen 180 különböző rendezvényt, programot szervezetek az intézmény munkatársai, ezeken mintegy 7250 személy vett részt. Ebből 30 könyvbemutató, író-olvasó találkozó, 7 képzőművészeti és egyéb kiállítás, 3 ismeretterjesztő és tudományos előadássorozat volt. Vendégük volt többek között Tóth Krisztina író, Fábián Janka és Jose Hradil szlovéniai író. Szeptemberben a Sebő együttes, Jordán Tamás színész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész zenés esttel nyújtott élményt a közönségnek, de fellépett a Role zenekar és Németh Viktor is. Ferenczes István költőt 70 éves születésnapján köszöntötték, bemutatták Mirk László versantológiáit, meghívottjuk volt Fekete Vince, Ady András, Czegő Zoltán, valamint Kozma Mária írónő is több alkalommal. A rendezvények közül kiemelkedő volt februárban a Kányádi Sándor felolvasómaraton.
24 ezer látogató a múzeumban
A Csíki Székely Múzeum történetébe az elmúlt év a nyugodt haladás, a megtervezett szakmai építkezés éveként fog bekerülni – jellemezte a 2015-ös évet Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. A Mikó-várban 9 időszakos kiállítást nyitottak, a Kossuth utcai galériában hetet. A jelentősebb kiállítások között volt a Szárhegy 40, a Mária-tisztelet Erdélyben és a Márton Áron 75 jubileumi tárlat. Volt Múzeumi Esték előadássorozat és három filmfesztivált is szerveztek, ugyanakkor ismét nagy volt az érdeklődés a Múzeumok Éjszakája iránt. A Csíki Székely Múzeumnak tavaly összesen 24 ezer látogatója volt.
Rendezvények a főkonzulátuson
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa szervezésében a Lázár-házban is több kiállításmegnyitót és könyvbemutatót tartottak. Az év elején Ugron Zsolnával találkozhatott a közönség, februárban Becze Zoltán Márton Ferenc festőművészről készített dokumentumfilmjét mutatták be. Áprilisban Fodor István fotókiállításának megnyitóját tartották, majd Molnár Imre történész könyvével emlékeztek Gróf Esterházy Jánosra. Májusban Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve bemutatójának adott otthont a főkonzulátus. Szintén májusban Horváth Péter Kornél budapesti belsőépítész munkáiból, majd Bodosi Dániel néhai baróti festőművész munkáiból nyílt kiállítás. Októberben Hunyadi Mária textilművész és Hunyadi László szobrászművész kiállítása, majd Albert Flórián magyar aranylabdás válogatott-labdarúgó személyes tárgyai, pályafutásának relikviái voltak láthatók, decemberben Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kiállítását fogadták. Az év végén Becze Zoltán csíkszeredai újságírónak az első székely olimpiai bajnokról, Keresztes Lajos birkózóról készült dokumentumfilmjét mutatták be.
Több területen volt jelen a kulturális központ
A megyei tanács alintézményeként működő Hargita Megyei Kulturális Központ szervezője, vagy társszervezője volt számos kulturális rendezvénynek, dokumentumfilm bemutatóknak adott otthont, konferenciát szervezett, fotósulit, a Hargitai Megye Napokat, a Székelyföld Napokat, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált és Régizenei Nyári Egyetemet, a magyar tudomány napját, Csángó napot, különböző képzéseket, könyvbemutatókat, kiállításokat, hangversenyeket, előadásokat kínált az érdeklődőknek.
Előadássorozat a városházán
Az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezete és Csíkszereda Polgármesteri Hivatala által elindított, A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadás-sorozat szellemi örökségünk feltárását hivatott előmozdítani. Az elmúlt évben is majdnem minden pénteken tartottak előadást vagy könyvbemutatót a városháza dísztermében. Az előadásokat Veress Dávid szervezte.
Kiállítások galériákban
A Megyeháza Galériában 2015-ben tizenhat kiállítást nyitottak meg. Ez a galéria a hét minden napján, a nap huszonnégy órájában látogatható. Itt volt látható többek között a Prisma fotóklubb kiállítása és a CreArt program keretében nyitott tárlat is. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megalakulásának 25. évfordulója alkalmából szervezett ünnepi rendezvénysorozat keretében Iochom Zsolt fotókiállítása is itt kapott helyet, de  a Bukaresti Országos Képzőművészeti Szalon anyagából hozott hatvan alkotás is. Augusztus végén a Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotóműhelyben készült munkákat mutatták be. szeptemberben a Hargitai Szalont nyitották meg, októberben a CreArt-alkotásokból nyílt kiállítás. Az év végén a Pulzus Nemzetközi Művésztelep elmúlt négy évéből válogatott alkotásokból nyílt kiállítás, ez január 13-ig látogatható.
A csíkszeredai Pál Aukciós Ház és Galériában január folyamán még látható volt Fazakas-Koszta Tibor Elrejtés-Felfedés című kiállítása, februárban és márciusban Székely Géza Létterek című tárlata, márciustól májusig Csillag István Eső című kiállítása. Június-augusztus időszakban Plugor Sándor Ex Libris című emlékkiállítása volt látogatható, majd az október-december közötti periódusban Incze Mózes kiállítása. Az év folyamán több alkalommal is tartottak művészeti beszélgetést, tárlatvezetést.
Az elmúlt évben Sándor Krisztián, Mircea Roman, Szauder Dávid, Ion Grigorescu, Popa Laurian és Cosmin Moldovan képzőművészeti kiállításait lehetett megtekinteni a Petőfi utcai Új Kriterion Galériában. Itt adták át ugyanakkor augusztusban Kányádi Sándornak a Kriterion-koszorút.
Közel 140 színházi előadás
138 színházi előadást tekinthettek meg a csíkszeredaiak a Csíki Játékszínben 2015-ben. Ebből közel 50 gyerekeknek szóló előadás volt – a Lurkó Fesztiválon 21 előadást láthattak – a többi előadást felnőtteknek kínálták.  A színházba járók a Mária főhadnagy, Édes Anna, Dirty Dancing, Özönvíz előtt, Rendes feltámadás, A Lourcine utcai gyilkosság, Rumcájsz, a rabló, Éjjeli menedékhely, Angyalfütty, A Napsugár fiúk, Tizenegy,  „...függök ezen a zord élet párkányon”, Három arany hajszál, Egy őrült naplója, Kakuk Marci, Top Dogs, Galaxis útikalauz stopposoknak, évadzáró gálaműsor, Isteni színjáték avagy, Szemenszedett igazság,  A nők iskolája,  Hamupipőke, Hippolyt, a lakáj című előadásokat nézhették meg.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek 18 előadása volt az elmúlt év folyamán Csíkszeredában. A közönség láthatta A sóvidéki kalapács, a Magyaroké, a János vitéz és a Táncoljatok című előadásokat, ezen kívül különböző rendezvényeken folklórműsorokkal léptek fel, megtartották tavaly is két alkalommal a Csűrdöngölő gyermek- és ifjúsági néptánctalálkozót, az Ezer Székely Leány napját, az Erdélyi Prímások 18. Találkozóját. Divat a népviselet címmel pedig autentikus viseleteket és feldolgozásokat mutattak be.
Komolyzenei koncertek
A Csíki Kamarazenekar 2015-ben 8 zenekari koncertet tartott Csíkszeredában. Volt koncertjük a Márton Áron Gimnáziumban februárban, ünnepi hangversenyük márciusban közösen a Georgius Kamarazenekarral, és ugyancsak közös hangversenyük májusban a felújított Csíki Moziban. Hagyományosan a városnapi nyitóhangversenyt is megtartották. A Virtuózok Székelyföldön keretében is fellépett a zenekar, majd Filmzene élőben címmel koncerteztek. Tartottak gyerekhangversenyt – nem csak gyerekeknek, és a Novák Gálán is lehetett őket hallani, látni.  A zenekari koncertek mellett 9 kamarakoncertet tartottak.
A Székelyföld kulturális folyóirat havonta megjelenő számának bemutatói alkalmából író-olvasó találkozóra, beszélgetésre hívta az érdeklődőket. A Gutenberg könyvesboltban is könyvbemutatókon, foglalkozásokon lehetett részt venni. Ugyanígy a Sapientia egyetem is számos kulturális eseményt szervezett a városlakók számára. Ugyanakkor az intézmények mellett különböző kávézók, kultúrkocsmák is várták kulturális rendezvényekkel a közönséget. Az Ólommadár kávézóban például közel 40 koncertet, több kiállítást, felolvasóestet szerveztek az év során.
A Csíkszeredai Városnapok, a csíkszeredai Nemzetközi Jazzfesztivál, a Dob-ban Ritmusfesztivál is kínálta a jobbnál jobb kulturális programokat. Múlt év folyamán volt olyan, hogy egy átlagos csütörtök délután két kiállításmegnyitó, egy könyvbemutató és egy színházi előadás között válogathatott a közönség. Éppen ezért több szervező is említette, jó lenne, ha létrehoznának egy olyan felületet, ahol egymás programjait nyomon tudnák követni, azért, hogy ne szervezzék egymásra az eseményeket.
Péter Beáta. Székelyhon.ro

2016. január 23.

Virtuális csángálás az ezeréves határon túli Csángóföldön
A magyar kultúra „elsüllyedt Atlantiszáról” a magyar kultúra napján beszélgettek az Apáczaiban.
A magyar kultúra napján az ezeréves határon túli vidék zárt világába kalauzolták el az érdeklődőket  a kolozsvári Apáczai Csere János Líceumban a Testvéreink, a csángómagyarok címmel tartott kétnapos rendezvénysorozat keretében. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és az Apáczai Líceum Aranyecset Tehetségműhelye által szervezett eseményen a csángó kultúrával foglalkozó kutatók, nyelvészek, néprajztudósok igyekeztek a fiatalokhoz közelebb hozni ezt a valójában távoli kultúrát.
Ebből az alkalomból hozta el Kolozsvárra néprajzi gyűjteményét a Bákótól 10 kilométerre található Lujzikalagor magyar tanára, Petres László, amelyet péntek este mutattak be a líceum dísztermében. Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza tanár köszöntője után Tánczos Vilmos néprajzkutató tartott előadást.
Szerinte a csángó kultúra napjainkban másodlagos reneszánszát éli, hiszen mind Erdélyben, mind az anyaországban fokozott érdeklődés mutatkozik a csángómagyarok iránt. Ennek az oka, hogy a modern ember elbizonytalanodott, a technika elidegenítette a valódi értékektől, és a múlt dolgai között keresi önmagát.
Bár a néprajzi értékkel bíró tárgyak természetes környezetükben egyre pusztulnak, szerencsére mindig vannak olyanok, mint Petres László, akiknek a kultúrmissziója révén egy részük megmenekülhet. A néprajzkutató úgy vélekedett, hogy a tárgyak valódi értéke abban mérhető, hogy mennyire nyújtanak betekintést egykori tulajdonosaik életvilágába. Köztudott, hogy a viseletek rendszerint kifejezték a hordozójuk pontos származását, korát, egyéniségét és társadalmi helyzetét is. A katrinca (kötény), rokolya (szoknya), és kirpa (fejrevaló kendő) mintái falvanként változtak, akárcsak a népdalok és táncok. Ettől olyan rendkívül gazdag a csángók öröksége, melyeket Tánczos az elsüllyedt Atlantisz kincseihez hasonlított.
Petres László hat éve él és tanít a csángók által lakott Lujzikalagoron. Beilleszekedésének nehézségeiről, tapasztalatairól, a helyi lakosság mindennapjairól, jövőképéről egyaránt beszélt, és részletesen kitért a Kolozsvárra hozott gyűjtemény darabjainak bemutatására is. A hallgatóság átfogó képet kaphatott a rendkívül zárkózott, mélyen vallásos, különös észjárású népcsoportról. Megítélése szerint a mintegy 180 ezer lélekszámú csángó közösségnek csupán az egynegyede ért és beszél magyarul, de ez változóban van, mivel egy nyelvváltás van folyamatban.
Az elvándorlás problémája ugyanúgy érinti a csángókat is, mint a románokat, legtöbbjük Spanyolországban, Olaszországban vagy Angliában dolgozik. A hazatérő fiatalok már nem értik őseik világát, nem tudják „olvasni” a viseleteket sem. Érdekes azonban, hogy még azok is, akik egyáltalán nem beszélnek magyarul, emlékeznek egy-egy nagyszülőtől tanult imádságra, balladára. Petres a gyűjteményéről elmondta: olyan darabokból áll, melyeket évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt még hordtak. Beilleszkedve a lujzikalagoriak közé, a megmentés szándékával kérte el az olykor hanyagul őrzött, értékes viseleteket.
Az este színfoltja két csángó fiatal, Mokány Róza és Tímár Karina közreműködése volt, akik ékes tájszólással pusztinai és lujzikalagori népdalokat, balladákat, imádságos énekeket adtak elő. Erős identitástudatról téve tanúbizonyságot, beszéltek arról is, hogy mit jelent számukra a csángó kultúra, és hogyan örökítik át őseik hagyatékát Budapesten, vagy éppen Kolozsváron. foter.ro

2016. február 13.

Nincs szükség magyar nyelvű művészeti képzésre Kolozsváron?
Szerkesztőségünkhöz is eljutott az a körlevél, amiben a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozata a tanügyminisztériumnak címzett beadványához gyűjt aláírásokat a tagozat fennmaradása érdekében. SZÉKELY GÉZA képzőművész-tanárt illetve TÖRÖK ZOLTÁN megyei főtanfelügyelő helyettest Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.
Székely Géza képzőművész-tanár az Erdélyi Riport megkeresésére először a tagozat történetéről beszélt: „1992-ben kerültem az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, és már néhány év alatt egy igencsak jól működő rajzkört hoztam létre, mindenfelől jártak hozzánk a gyerekek. Ezen felbuzdulva gondoltuk azt a kollégákkal, hogy érdemes lenne továbblépni, és átalakítani a szakkört művészeti tagozattá. Ezt több évnyi szervezkedés, aláírásgyűjtés után, 16 esztendeje sikerült elérnünk az V-VIII. osztályra, mert több iskolával folytatott sikertelen egyeztetés után Wolf Rudolf akkori igazgató vállalta, hogy befogadja a művészeti tagozatot, annak ellenére is, hogy akkor még az Apáczaiban tanítóképző működött, és műterem sem volt, tehát nem voltak ideális körülmények ehhez. Ezt ellensúlyozandó vállaltam, hogy „tanítok szekrényből ki, szekrénybe be”, csak fogjunk neki, mondjuk ez azóta is így maradt. Menet közben többször is próbálkoztunk, hogy a képzési formát a líceumi osztályokra is kiterjesszük, de sem a tanfelügyelőség, sem a minisztérium részéről nem kaptunk támogatást. Annyit sikerült elérnünk, hogy fél csoporttal fakultatív módon tudunk a líceumi osztályok számára is emelt óraszámban művészeti képzést biztosítani. Pedig igény is és terv is lenne, hiszen a felső tagozatból megteremtett alapokon lehetne akár a nyomdatechnika, a reklámgrafika, akár az építészet irányába is továbbmenni.”
Talán ebből is látszik, hogy az Apáczaiban működő művészeti tagozatnak nem az az elsődleges célja, hogy képzőművészeket neveljen, jóllehet – Székely Géza tanár úr friss számításai szerint – az elmúlt 16 év tanítványaiból több mint 30 diák került művészi pályára. „De mellettük volt számtalan olyan tanulónk, akik a más területeken szerzett jó tanulmányi eredményeik mellett fejlesztették művészi képességeiket, s számtalan tanulási problémával küzdő gyerek is járt hozzánk, akiknek az erős rajzkéssége volt az egyetlen terület, ahol sikerélményt szerezhettek. A diszlexiásoknak pedig kifejezetten jót tesz a rajzkészség fejlesztése, hogy egyéb területeken helytálljanak, több diákunk ennek köszönhetően tudott felfejlődni az elvárt szintre egyéb tárgyakból, és abszolválni a középiskolát.”
„Nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni”
Az Apáczai művészeti tagozata ötödikben eddig is mindig kis létszámmal indult. Mint a tanár úrtól megtudom, 12 gyereknél többel nehéz foglalkozni, hiszen mindenki egyénileg dolgozik, így a tanárnak is sok időt kell külön-külön foglalkozni minden egyes tanulóval. Ennek ellenére a létszám nyolcadikig majd minden osztályban folyamatosan növekedett, aztán jellemzően lassan felduzzadt akár húsz főre is, mert minden évben érkeztek az osztályokba újabb és újabb gyerekek más iskolákból is.
„Ami nálunk folyt az elmúlt 16 évben, az egy egész Közép-Erdélyben egyedülálló oktatási forma, főleg azért is, mert magyar nyelven zajlik a képzés. Egyébként éppen ezért érnek minket támadások, hiszen az Apáczai felé irányítjuk tovább középiskolába a gyerekeket, és nem a román tannyelvű Ladea Líceumba. A velünk kapcsolatos ellenszenvüket a Ladea vezetősége több gyűlésen is kinyilvánította már korábban. Részben ennek is a következménye, hogy ötödik osztályt már a tavaly sem indíthattunk, viszont akkor azt az ígéretet kaptuk a tanfelügyelőségtől, hogy idén mindenképpen lesz erre lehetőségünk, amivel, ha rajtunk múlik, könnyedén élni is tudnánk. A 29 negyedikesünk közül nyolcan jelezték, hogy jönnének, és más iskolákból is többen érdeklődtek, szóval a létszám meglenne, de nagyon úgy néz ki, hogy a magyar szaktanfelügyelők sem állnak ki a magyar nyelvű művészeti képzés mellett.”
Mint Székely tanár úr elmondta, az ellenállás már csak azért is érthetetlen, mert pluszforrásokat sosem igényeltek a minisztériumtól, hanem pályázatokból és szponzorok segítségével fedezték az anyagi igényeket, pedig rengeteg eszközre volna szükségük: papír, festékek, vésők, linóleum. A linómetszetekkel még nemzetközi elismeréseket is nyertek, olyan magas színvonalú munka folyt és folyik ezen a téren.
 A művészeti képzéssel egy időben alapították az Apáczai Galériát, ahol a tanévben, mondhatni minden hónapban újabb kiállítást szerveznek. Jelen pillanatban Testvéreink a csángómagyarok címen van egy néprajzi jellegű kiállításuk, Petres László lujzikalagori magyartanár fotódokumentációval gazdagított gyűjteményéből, ehhez színvonalas konferenciát is szerveztek, dr. Péntek János, dr. Pozsony Ferenc, dr. Tánczos Vilmos, dr. Zakariás Erzsébet részvételével.
„Most, hogy a helyzetünk bizonytalan, nem tudunk tervezni, nem merünk pályázni. Pedig az mind a kiállításoknak, mind a rendszeres alkotótáboroknak elengedhetetlen feltétele. A tanfelügyelőség részéről az elmúlt 16 évben semmiféle támogatást nem kaptunk, most az egyszer legalább kiállhatnának mellettünk” – zárja a beszélgetést Székely Géza.
Járható út lehet az aláírásgyűjtés
A Kolozs megyei tanfelügyelőségtől Török Zoltán főtanfelügyelő helyettest kérdeztük, mi az ő hivatalos álláspontjuk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ügyében:
„Az iskola vezetősége által benyújtott beiskolázási tervből az derül ki, hogy két osztályt szeretnének indítani a következő évben: egy intenzív angolt, illetve a képzőművészeti osztályt. Viszont az iskolának jelenleg 29 negyedik osztályos tanulója van, ami nem teszi ezt lehetővé. Ha mondjuk, 40 gyerek lenne negyedikben, minden további nélkül jóváhagyhattuk volna a kérést. A minisztérium minden megyének kioszt évente egy normát, azaz meghatároz egy bizonyos beiskolázandó, beiskolázható diákszámot, amit a tanfelügyelőség átlagol, és leoszt osztályokra. Ebből kijön, hogy például egy ötödik osztály indításához harminc diák szükséges, ez az előírás, ettől alapesetben nem lehet eltérni. Több helyen előfordul, hogy nem gyűl össze harminc, hanem mondjuk csak huszonöt gyerek, az osztály természetesen akkor is elindul, az osztályra kiosztott normából pedig megmaradnak helyek. Ezeket ősszel, amikor látjuk a teljes képet, a tanfelügyelőség újraoszthatja. Művészeti tagozatra nincs külön szabályozás, velük is csak ez alapján tudunk eljárni. Tehát én az igazgató úrnak azt mondtam, két eshetőség van. Eldöntik, hogy az egy induló osztály legyen teljesen művészeti szakirányú, de akkor le kell mondani az intenzív angolról idén, vagy ha az intenzív angol osztályra fel tudják duzzasztani a létszámot húsz fő fölöttire, illetve emellett a művészeti osztályba is lenne tízegynéhány iratkozó, akkor szeptemberben a tanfelügyelőségen tudjuk tárgyalni az ügyet, és lehet, hogy tudunk segíteni, de csak akkor. Ez nem csak halogatás, tavaly is tíz magyar iskolában indulhattak osztályok a fel nem töltött helyek újraosztásának köszönhetően. Nekik egyik megoldás sem elfogadható, ezért úgy döntöttek, hogy aláírásokat gyűjtenek, és felterjesztik az ügyet a minisztériumhoz, ami járható út lehet, meg kell próbálni. Ha a minisztérium küld a tanfelügyelőségnek egy átiratot, hogy az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban jóváhagynak ötödikben 12 fővel egy művészeti osztályt, 16 fővel pedig egy intenzív angol osztályt, akkor nálunk ennek semmi akadálya nincs. Egyéb esetben tartani kell magunkat a normához, mert így is folyamatosan küzdünk a finanszírozással. A 2016-os évre jelen pillanatban úgy állunk, hogy decemberre öt napra elegendő fizetés marad, a többi 25 napra pedig nincsen keret.” erdelyiriport.ro

2016. február 25.

Moldvában nem lehet keveset ülni
Az újtusnádi származású Petres László hat éve él és tanít magyar nyelvet a moldvai Lujzikalagorban. S bár elsősorban tudományos céllal költözött Moldvába, ottléte alatt mesemondó versenyt szervezett, csángó népviseletek gyűjtésébe kezdett. Az egyelőre vándorkiállítás formájában működő tárlatnak igazi helye Moldvában lenne, mondja, ahol egy tájházban nemcsak a turisták nyerhetnének bepillantást a csángók mindennapjaiba, de talán a helyiek is ráébredhetnének: a réginek, avíttasnak képzelt kultúrájuk olyan érték, amelyhez tudatosabban kellene viszonyulniuk.
– A kolozsvári Apáczai Gimnáziumban január második felében nyílt meg a Kalagori nagy hegy alatt… című kiállítása. Hogyan jött létre ez a tárlat?
– Az Apáczai Gimnázium képzőművész-rajztanárának, Székely Gézának van egy rendezvénysorozata, amelyben különböző erdélyi régiókat mutat be a diákoknak. Tavaly Székelyföld volt a téma, idén Testvéreink a csángómagyarok címmel a moldvai csángók kerültek a középpontba. Ez ügyben Székely Géza megkereste Tánczos Vilmos néprajzkutatót, javasoljon neki témákat. Tánczos tudta, hogy Moldvában viseleteket is gyűjtök, beajánlott hát az Apáczai tanárának. Így került a gyűjtemény egy része Kolozsvárra. Többnyire női viseleteket hoztam el, fele részben Lujzikalagorból, fele részben a környező falvakból. Moldvában, Csángóföldön ez a viselet még élő hagyomány, az idősebb nemzedék a katrincának nevezett szoknyát, házi szőttes inget még a mindennapokban is hordja. A fiatalabb nemzedék pedig valamilyen szinten el akar határolódni ettől az örökségtől – ezért a nagyszülők halála után a ládákban őrzött hozományokat nagyon sok esetben eltüzelik, szemétre dobják.
– A fiatalabb nemzedék elhatárolódása minek köszönhető?
– Egyértelműen az életmódváltással függ össze ez a fajta szemlélet. Ami a fiatalabb generációnak ma értékes, abban a régiségnek nincs helye, hiszen az az elmaradottság szimbóluma. Így az egész kultúra, a nyelv, amelyért a néprajzkutatók gyakran bejárnak Moldvába, és ami egy letűnt világ része, az nagyon sokszor a szegénységgel, nélkülözéssel kapcsolódik össze – ők is egy modern, új világban szeretnének élni.
– Egy gyűjtőnek szívesebben odaadják a tárgyaikat, ha tudják, hogy megőrzésre kerülnek?
– Nem, ez nem így működik. A legtöbb esetben könyörögni kell az idősebbeknek, hogy eladják a ruhadarabokat, hiszen sok-sok éjszakát töltöttek a petróleumlámpa mellett, amíg megvarrták ezeket a ruhákat, amíg megtanulták a hímeket, a mintákat, amíg megtermelték a lent, kendert, megszőtték a vásznakat – benne van fiatalságuk egy része. Azt szoktam mondani nekik, hogy nem azért kérem, hogy üzletet indítsak a tárgyaikból, hanem egy múzeum számára gyűjtöm. Ami persze nekik sokszor felfoghatatlan, hiszen a viselet még a mindennapjaik része.
– Van helyben is egy múzeum, ahol meg is nézhetik, valóban jó helyre kerültek a viseletek?
– Volt egy tájház Kalagorban, amit egy darabig működtettünk, egy 150 éves boronaház. Ebben állítottuk ki a tárgyak egy részét – de végül a tulajdonosnak más szándékai voltak az épülettel, ezért ki kellett abból költözzünk. Így a gyűjtemény, melyet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége finanszírozott kezdetben a Kovászna megyei tanács támogatásával, és amit majd saját pénzemből folytattam – egyelőre vándorkiállítás formájában tekinthető meg, Kolozsvár után április közepétől Csíkszeredában lesz látható. Erdélyben két nagyobb csángóviselet-gyűjtemény van, az egyik Kallós Zoltáné Válaszúton, a másik Pozsony Ferenc gyűjteménye Zabolán, tehát egyik sem az eredeti közegében. Pedig fontosnak tartom, hogy Moldvában is megtekinthető legyen egy ilyen reprezentatív gyűjtemény, hiszen minden, ami a csángó örökség része, többnyire Erdélyben, de leginkább Magyarországon található. Egy élő tájházat álmodtam meg, ahol ez a letűnőben lévő fantasztikus és titokzatos világ vitalitásában mutatkozhat meg táborozó gyerekeknek, látogató felnőtteknek.
– Ha jól értem, a legnagyobb probléma, hogy saját kulturális hagyományaikat nem tekintik értékként. Lehet ezen változtatni?
– Moldvában ezek a dolgok sokkal bonyolultabbak és mélyebben gyökereznek. Mindegyik falunak megvoltak a saját jellemzőik: színhasználatban, motívumhasználatban, viselési módban különböztek egymástól, amelyekről meg tudták állapítani, ki honnan származik, milyen életkorú stb. Az utóbbi időben ezek a régi hímek felhígultak – megváltoztatták őket, nagy, virágos mintákat használnak, a len és kendervászon is egyre nehezebben beszerezhető. Lassan a finom kis különbségek eltűnnek. Ezzel együtt érdekes módon nagyon sok helyen a katolikus papok karolják fel a viseleteket. A helyi hatalom, a polgármester arra ösztönzi a helybélieket, hordják a viseleteiket, alapítsanak táncegyütteseket – s ezeket román viseletként, táncként definiálják. Az idősebb nemzedék már nem tiltakozik ez ellen, a középnemzedék számára már nem életbe vágó. Például a bákói televízió egy műsort készített decemberben guzsalyaskodó kalagori gyerekekkel – román viseletről, román szokásokról beszéltek mindvégig. Miután az iskolában elfogadott lesz, hogy ezek a román népi kultúra részei, akkor nyilvánvaló, hogy az ősök is románok voltak. S ekkor nyilván felteszik a kérdést, hogy miért is van szükség magyarórára, miért beszélünk itt magyar múltról, ha mindenki román volt.
– Ha már szóba kerültek az iskolai magyarórák – hogyan került Moldvába? Filozófia szakot végzett Kolozsváron, majd doktori tanulmányai során a 19. századi emlékiratokkal foglalkozott...
– Egyfajta tudományos érdeklődés miatt mentem Moldvába: érdekelt az a nyelv, amit ott beszélnek – a 18–19. századi emlékiratok nyelvezetének élő formája. De Moldvában nem lehet keveset ülni: egy kis idő elteltével óhatatlanul részese leszel ennek a világnak. Sok mindent elterveztem, elkezdtem, aminek hosszabb kifutása volt, mint egy év. Elindítottam a Baka András csángó mesemondó találkozót. Baka diószéni kántor, „diák” volt, háromszéki származású, tudatosan gyűjtötte a csángó meséket. Kitűnő mesemondóként szórakoztatta az egész falu népét. Az ő szellemi örökségéhez akartam visszanyúlni. Ezekre eljönnek a helyi mesemondók is – egyébként ők tréfás beszédeknek is hívják ezeket a történeteket, s még mindig a mindennapjaik részét képezik, bele-beleszövik a beszélgetéseikbe. A zsűribe helyi mesemondó asszonyokat, csíkszeredai színészeket, zenészeket, tanárokat is vendégül láttunk már. Zsigmond Emese főszerkesztő asszonnyal – aki nagyon lelkén viseli a moldvai csángó magyar gyerekek sorsát – állandó kapcsolatban vagyunk, a szerkesztőségNapsugár-különdíjjal jutalmazza a legjobbakat, akik részt vehetnek a Kriza János Ballada- és Mesemondó Versenyen Sepsiszentgyörgyön.
– A gyerekek hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a tanárok jönnek-mennek?
– A kalagori gyerekek egy részével én kezdtem el foglalkozni, ezért ők azt látják, hogy én odaköltöztem hozzájuk. De sokszor megkérdezik, nem vagyok valakinek a rokona Kalagorban? Persze, kialakul egy erős kötődés – azok, akik belekezdenek a csángóföldi oktatásba, előbb-utóbb szembesülnek azzal, hogy sok olyan dolog hárul rájuk, amely az iskolai oktatásban nem szokványos. Más világot képviselsz, több vagy számukra, mint egy pedagógus. Sokszor elmennek a házam előtt, „berikojtanak”, egy-két szót váltunk, a gyerekek megmutatják új ruhájukat, elmondják, milyen volt az iskolában, adnak egy szem cukorkát. A szülők pedig, mikor befogadnak, akkor majdnem családtagként kezelnek. Az elején, ha elmentem hozzájuk, „kirikojtottam” őket, kijöttek a kapuba s ott eldiskuráltunk. Ez nem távolságtartás a részükről, hanem így működnek, ezek a szokások. Utána már behívnak a ház elé, a harmadik-negyedik alkalommal már beinvitálnak a házba, aztán már természetes, hogy te bemész hozzájuk. Sokszor hívnak, menjek hozzájuk, „járjam meg” őket, s részükről ez természetes kérés: ha családtagként kezelnek, miért nem akarnál elmenni hozzájuk?
– Hat év után hogyan látja, milyen kifutása van a magyar nyelvű oktatásnak Moldvában?
– Ezt nagyon nehéz megítélni. Moldvából nagyon sokan elmentek a kilencvenes évek végétől Nyugat-Európába. A gyerekek előtt majdnem egyetlen alternatíva áll: elmenni innen. Nagyon él bennük az a meggyőződés, hogy pénzt csak külföldön lehet keresni. Az első nemzedék, amely elment, még azt tervezte, hazajön, minden falu szélén van egy ún. „új negyed”, amely üresen áll, mert nem jöttek haza. Kiürültek a falvak – eltűnik lassan az a nyelvi világ, ami a moldvai csángóknak nagy értéke, s amely generációról generációra öröklődött. Az elvándorlással pedig épp azok a generációk estek ki, amelyek tovább tudták volna adni, éltetni ezt az örökséget, amelyek példamutatók lehettek volna a közösség számára. Abban bízom, hogy a magyarórák kapcsán a gyerekek pozitív élménnyel maradnak, s a saját gyerekeiket már olyan irányba tudják terelni, hogy már tudatosabban vállalják identitásukat.
– Beilleszkedés szempontjából mi volt a legnehezebb?
– Amikor először odakerültem, füleltem, ki beszél magyarul. Mindenki románul beszélt – aztán rájöttem, magyarul beszélnek, csak amikor valaki idegen közeledik feléjük, akkor váltanak át románra, mert hát nem lehet tudni, ki az az idegen. Most már csak a magyar beszédet hallom, a titokzatos kalagori nyelvjárást. Elfogadtak, befogadtak, most már kalagori vagyok, annak ellenére, hogy „magyarkának” is neveznek, aki ott szolgál tanárként. Hihetetlen hitük, vallásosságuk mai napig meglep – az a mély meggyőződésük, hogy Jézuska és Szűz Mária a mindennapjaikban tevékenykedik, közöttük van. Ez nem bigottság, hanem egy nagyon mélyből jövő vallásosság, ami hihetetlenül szép és felkavaró. Meg hát a nyelvük is lenyűgöző – Varga Mihály volt a szomszédom, most decemberben halt meg, vele sokat beszélgettem, azaz inkább csak hallgattam, milyen tömören és kifejezően beszél. Amit én több mondatban elmondtam, azt ő pár szóban ki tudta fejezni, így azt éreztem, fecsegek mellette. Olyan kifejezéseket, mondatokat, szófordulatokat használnak, ami valóságos nyelvi kincs. Így sokat hallgatok és gyönyörködöm a beszédükben. Szép nehézség ez!
Demeter Zsuzsa. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. március 4.

Megőszült harmaton – pusztinai útiképek az Apáczai Galériában
Tavaly ősszel kerekedett fel a Homoród Fotóklub egy csoportja (Andorkó Attila, Bálint Zsigmond, dr. Dáné Hedvig, Forrai Tibor, Hátszegi Csaba, dr. Sata Attila és Tóth András), hogy bejárva Pusztinát és környékét, elénk tárja a moldvai magyarság ezen életterének őszbe fordult, általuk fontosnak vélt, arculatbeli vonását. Az így született fotókból az Apáczai Galériában nyílt kiállítás, amely megtekinthető március 22-ig, munkanapokon 14–20, szombaton 9–20 óra között.
Vörös Alpár igazgató a továbbiakban méltatta a tárlat létrejöttének fontosságát kiemelve, hogy a Testvéreink, a csángómagyarok című, egész tanévre szóló témakörbe illeszkedő jelen esemény is hozzájárul az Apáczai-líceum diáksága és mindannyiunk önazonosság-tudatának továbbépítéséhez.
A megnyitóra a debreceni Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumból érkezett diákokat és tanáraikat, valamint az őket vendégül látó apáczaisokat, illetve a jelen lévő érdeklődő közönséget Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa részéről Skelet György konzul köszöntötte.
Székely Géza képzőművész-tanár. Szabadság (Kolozsvár)

2016. március 19.

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 17.

A pillanat metamorfózisa
Vas Géza: Torockói képeslapok fotótárlatának margójára
Cifra Kalotaszeg, Széki hagyományos viselet, Az én Hóstátom után, Vas Géza ez alkalommal Torockóra kalauzol bennünket az Apáczai Galériában megnyílt fotótárlatával.
A kiállításra került hatvan felvétel ékesen bizonyítja készítőjének szenvedélyes elkötelezettségét, amit a hajdan bányászvárosként ismertté vált, manapság pedig elsősorban a faluturizmusból prosperáló település iránt tanúsít.
Akárcsak a fent említett tárlatok esetében, a mostani kiállítás is elsősorban a tárlat témájául szolgáló település lakóinak hagyományos öltözködése bemutatására fekteti a hangsúlyt. Ilyenformán a Különböző viseletek nevet viselő ciklus képein szembesülhetünk az ünnepi ruhába öltözött, különböző korosztályú nők és férfiak méltóságteljes, az adott ünnephez „hangolódott” magatartásával, éthoszával. A felvételek meggyőzően érzékeltetik, miként válik a ruha és annak viselője valamely szakrális esemény szerves részévé. Pontosabban, hogyan képes felnőni valamely közösség egy-egy ünnepi alkalomhoz, amely alkalom résztvevőitől lelki-szellemi-testi ráhangolódást, egyszóval emberi tartást igényel. Tehát nem a kényelmes, a manapság annyira „trendi”, laza életfelfogás és minden áron való szórakozni vágyás nyilvánul meg, hanem a szó hagyományos értelemében vett, az „áldozathozatalra” felkészült közösségi szellem. Ebben a kultikus, ünnepi légkörben pedig minden személynek megvan a kijelölt-megjelölt szerepköre. Ezek az emberek tehát mindenekelőtt nem szórakozni, hanem – kilépve a törődéssel teljes hétköznapok sodrásából – átlényegülni, megtisztulni, újjászületni akarnak. Közösségük által önmagukat megőrizni szeretnék.
A szóban forgó fotósorozaton belül találunk olyan felvételeket, amelyek „ellesett pillanatokat” ragadnak meg. Ilyenformán elsősorban a maguk „természetes”, keresetlen mivoltukkal hatnak. „Beállítatlanságukkal” életszerűséget sugallnak. Hitelességük abban rejlik, hogy a szerző minden esetben „elkapja” azt a helyzetet, amelyet érdemesnek vélt kiragadni az ünnepi folyamatból. Emellett pedig, képes jól bemérni azt a szöget és fényviszonyt, amely a legsokatmondóbb, a „legárulkodóbb” az adott mozzanatban. Így válik a fényképezőgép által kimerevített pillanat művészileg hitelessé. Így értelmeződik át a fotóművész „meglátása” folytán a gazdag színharmóniájú ruhakölteményekben megnyilvánuló ünnepi eseménysor, és alakul át üzenethordozó, katartikus közeggé. És ez a megállapítás érvényes a szépia árnyalataiban megfogalmazódó felvételekre is, amelyek a maguk „egyszínűségében”csupán sejtetik a torockói viseletre jellemző színkavalkádot.
Székely Géza
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 18.

Nyolcan az úttörők közül a BMC Galériában
A 11. évébe lépett galéria történetéből nyújt ízelítőt a Barabás Miklós Céh Farkas/ Kogălniceanu utca 27. szám alatti székházában augusztus 16-án, a Kolozsvári Magyar Napok keretében megnyílt, Kosztolányi-mottóval – „Mostan színes tintákról álmodom” – fémjelzett festészeti, grafikai kiállítás. Az úttörők, a legrégebbi kiállítók – Andrásy Zoltán, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Horváth Gyöngyvér, Kolozsi Simona, Sipos László, Soó Zöld Margit és Székely Géza – alkotásaiból rendezett tárlat közönségét Kolozsi Tibor Munkácsy-díjas szobrászművész, a BMC elnöke köszöntötte, majd Németh Júlia műkritikus elevenítette föl az alakulás éveit, emlékezett meg a négy évvel ezelőtt elhunyt Jakobovits Miklós festőművészről, a Céh egykori elnökéről, aki idén augusztusban lett volna nyolcvanéves, és méltatta a tárlatot.
Szabadság (Kolozsvár)

2016. szeptember 5.

Világgá – haza
Így, így. Hiszen a haza csak annyiban földrajzi jelenség, amennyiben „belakja” a földműves, az iparos, a tanító, az írás- vagy képzőművész egyéni s legbelső világát. Hazát lehet választani, ám a szülőhaza varázsát nem pótolhatja idegen föld- vagy néprész.
Elnéztem csernátoni Székely Géza grafikus, festőművész igazodását mindehhez, és sok más titokhoz 28 éves korában, ezelőtt harminc esztendővel, amikor megnyitottam első kiállítását szülőfalujában. Akkor a Kolozsvári Utunk irodalmi hetilapban megjelenő méltatásomat ugyanezzel a címmel tettem közzé: Világgá – haza. Nehéz bejutni egy ember világába, ha nincs kézügyben sem kilincs, sem más fogódzó. Az ő művészi világa esetében hasonló helyzetbe kerülünk.
Különösen akkor, ha önmagára zár ajtót, ablakot.
Jelen itthoni – otthoni – vendégművészünk, Székely Géza esetében is firtatni lehet ezt a bejutási kérdést. Még akkor is, ha itt, Alsócsernátonban látta meg a napvilágot. És ezzel, mondhatni, a kérdések, meglepetések elejére jutottunk. Tulajdon édesapja fedezte föl benne a rajzoló, festegető, színező tehetséget, meg sem állott véle Kosztándi Jenő festőművész, a tehetségeket FelsőHáromszéken nagy gonddal begereblyéző híresség műterméig.
Most és innen nézve simának tűnik a művészi fejlődés útja. Következett tanulásban, eszmélésben Marosvásárhely, majd Kolozsvár, a Művészeti Egyetem és a kiváló mesterek, pszichológusok és didaktikusak a művészet osztatlan mezein. Életútnak ez így egyszerű, ám térjünk vissza a fent említett kilincshez! Nagyon ritka az a művész, aki egyszerűen elrebben az ősi fészekről, nekiindul a nagyvilágnak, feledi a bölcsőket, koporsókat, az utcák fáit, patakokat. Székely Géza egy-egy grafikai vagy pasztellsorozatával mintha térdet és fejet hajtana Csernáton, Székelyföld előtt.
Nézzük a férfi- meg nőportrékat, köztük apjáét, és arra is kell gondolnunk, hogy ezeket az arcokat szemrebbenés nélkül kiválogathatnánk más népek férfiinak ezer portréja közül is. Mi a titka ennek? Mintha magunk éltük volna meg az arcok, a nyakak, vállak ráncainak minden eredetét annyi ezer esztendő alatt. Mind a miénk.
Az anyakép, a mindenható is ott a maga kendőjével. Faluvég nevű festménye (1974) ma is az ősi, a szülőföld eligazító emlékét idézi a vásznon. El-elcsukló hangon valljuk más népekkel, néprészekkel, hogy a szabadságharcok mind, mind vélük és érettük történnek.
Nem is tettünk olyan nagy utat máig Csernátonon belül, illetve kívül. A grafika, a festészet műfajain belül és az önmagára találás jajain fölül hihetetlenül nagy az út a Madách Imre-féle ember- és történelemlátás motívumaiig. Az emberi és emberiségi kétségek, a természet és a tudós emberi meglátások vetületei itt vannak a vásznakon. A grafika, a hidegtűkarc, pasztell meg szénrajz – mind a belül viaskodó ember és művész arcvonása.
A célszerű zsúfoltság mellett színtónusok változatossága is jellemzője Székely Géza művészetének. És ebben az élményhalmazban, művészi vajúdásban „van-e visszatérés” faluja kapuihoz? Kapu c. műve erre a bizonyosság. A mai férfi, két fiatal másik férfi apja, másként nyitja azt a kaput, azt az ablakot, melyekről annyi helyen álmodott.
Itt van a nyitott és zárt ablakok jelensége – Igézet címmel. Állsz előtte, és arra gondolsz: vajon melyik ablakszem igéz ma, most nála? A zárt vagy a nyitott? Az elvonatkoztatás, a gondolkodásra, a keresésre késztető művek címeiből jegyzek ide: Alter ego, Múzsák asztala, Szatír ikon, Hiátus, Árgus…
Meg kell említenünk azt is, hogy nem tudván „kibeszélni” mindent a palettán színekben, szenekben, a költészethez is fordul Székely Géza. És képzőművészi alkotásait elemezve azt kell mondanom, hogy nem csak azért, mert a felesége, Cseh Katalin költő.
Harminc évvel ezelőtt is magam nyitottam meg az ifjú Székely Géza első kiállítását Csernátonban. Senki nem akart ma és itt évfordulni. Az egybeesés a véletlen műve. Noha hiszem a nagyszerű író Karinthy Frigyes szavait: ez nem véletlen, ez vélet. Nyugtassuk a művészt azzal talán, hogy valahol valaki valamit akar vele és érte… Azóta maga is vitte-növesztette hírét-nevét falujának, határokon túl és vissza, vissza a megtartó földre. Sosem fordított hátat sem a gondolkodó, szenvedő ember világának, sem az ő népének.
Czegő Zoltán
(Elhangzott Székely Géza csernátoni kiállításának szombat esti megnyitóján.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. október 4.

Emberi és szakmai hitelességünk útvesztői, avagy az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának kálváriája
Oktatásunk vesszőparipája a gyermekközpontú, kreativitásra való nevelés. Ennek jegyében sikerült szülői kezdeményezéssel valamint az RMDSZ szakmai támogatásával, továbbá az RMDSZ közbenjárásával tizenhat évvel ezelőtt létrehoznunk az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban a képzőművészeti tagozatot.
A tanügyminisztérium által is szentesített képzőművészeti tagozat létrehozásának indítékait  a Szabadságban annak idején  megjelent (2001. április 11.) írásában találó módon, Németh Júlia művészeti író  így foglalta össze: „A dicséretes kezdeményezéssel megoldódni látszik azon szülők dilemmája, akik művészhajlamú gyermekeiket kénytelenek voltak román iskolába beíratni. A képzőművészeti líceumban ugyanis nincs magyar nyelvű oktatás. A szeptemberben beinduló ötödik osztály ilyenformán ugyancsak hiánypótló. Annál is inkább, hogy sajnos, közismert a hazai művészeti oktatás távolról sem rózsás helyzete.”
A küzdelmes és megvalósításokban gazdag évek során azonban, nemhogy elnyertük volna a tanügyi hivatalosságok bátorító támogatását, hanem ellenkezőleg: a jelenlegi megszüntetési próbálkozást megelőzően már két alkalommal (2007-ben és 2010-ben) igyekeztek ellehetetleníteni a tagozat létezését. Mindkét alkalommal azonban (aláírásokkal is támogatott) közösségi összefogással sikerült talpon maradnunk. A 2010. február 1-én közreadott tiltakozó felhívásban – máig érvényesen – többek között  ez áll: „Habár a képzőművészeti oktatás országos szinten (még a román tannyelvű iskolákban is) létszámgondokkal küzd, sikerült mindeddig szórvány helyzetben is fennmaradni.  Ezen tagozat színvonalát nyomatékosítja, hogy az évek során sikerült szülői támogatással, pályázati és szponzori támogatás révén a képzőművészeti oktatás speciális elvárásainak megfelelő infrastruktúra létrehozása. A képzőművészeti tagozaton az oktatást olyan szakemberek biztosítják, akik nemcsak szakmai tapasztalattal rendelkeznek, de elismert művészek is.
Székely Géza, képzőművész-tanár, a képzőművészeti tagozat szakirányítója Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 19.

Rajzos búcsú adventtől, máris itt a Szilágyság
Körösfőtől Vajdakamarásig mintegy 200 alkotás érkezett a kolozsvári Apáczai-líceum decemberben zárult, Adventi várakozás című rajzpályázatára. Ebből nyílt tárlat az iskolában tegnap. A pályamunkáknak közel egynegyedét díjazták, az Encyclopaedia Alapítványhoz érkezett bőkezű adománynak köszönhetően.
A megnyitón elhangzott a magát daloló vallástanárként meghatározó Miklós György minikoncertje. Székely Géza képzőművész-tanár meggyőződéssel hirdette, hogy előbb-utóbb a képzőművészeti oktatást akadályozók is belátják e szak fontosságát, és elmondta: az Apáczai-líceum ötödik osztályának megszüntetése kapcsán megnyilvánuló tiltakozás nagy haszna, hogy a köztudatba vitte, miszerint a gyermekeket nem lehet sablonszerűen nevelni. Örömmel számolt be az Apáczai-líceum diákjainak nemzetközi képzőművészeti sikereiről.
Az Adventi várakozás témában érkezett pályamunkák leleményesen használták a karácsonyi témakör jellegzetes elemeit, de több tucatnyi alkotás kilép a tipikus karácsonyi motívumok köréből, így láthatunk hátán ajándékkal vágtázó szarvast, de pálmafákat is. Az Apáczai-líceum első emeletén megtekinthető tárlat alkotóinak legfiatalabbja hároméves. Szép számmal láthatunk a tapasztaltabb diákok részéről különleges technikákkal készült műveket is. Aranyosegerbegyről, Vajdakamarásról, Körösfőről, a kolozsvári belvárosi iskolákból, a kerekdombi iskola magyar negyedikeseitől, a hallássérültek iskolájából is érkeztek pályamunkák.
Az iskolában éppen a napokban kapták kézhez a hírt, miszerint az Apáczai-líceum diákjai szép elismeréseket arattak az Európai Parlament magyar tájékoztatási irodájának pályázatán, a szabadkai Ex libris nemzetközi pályázaton és a budapesti Szenczi Molnár Albert Református Gimnázium Jézus élete című pályázatán, amelynek apáczais díjazottai közül itt csak a megszüntetett ötödik osztálybelieket említjük, akik e munkáikat már a megszűnés híre utáni lelkiállapotban kényszerültek véglegesíteni: Váradi Ákos (2. díj), Imre Szilárd, Tóth Szonja és Boda Orsolya (dicséret).
Az Apáczai-líceum legközelebb január 27-én lép ismét a nagyközönség elé szilágysági néprajzi kiállításával, ahol népművészeti tárgyakat csodálhatunk majd meg (többek közt a zilahi múzeum jóvoltából), másnap pedig a témához kapcsolódó konferenciával. Ez lesz az első egy 8-10 eseményt felölelő rendezvénysorozatból, amely az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának idei témaköréhez kapcsolódik. Ez a hetedik tematikus év, eddig jártak már ecsetjeikkel és kirándulásokon a Kalotaszegen, Székelyföldön, bebarangolták a Mezőséget és a csángók vidékét is, az idén a diákok a Szilágysággal ismerkednek.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

2017. január 23.

Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása
– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón)
Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét.
Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor.
A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom.
Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta.
Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg.
Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia.
A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont.
Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát.
Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta.
Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át).
A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat.
A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

2017. március 4.

Szilágysági hangulatok színekben, formákban, zenében
Az Apáczai Galériában állították ki munkáikat Szilágy megyei képzőművészek
Színvonalasnak, érdekesnek, összetettnek nevezte Székely Géza képzőművész-tanár az Apáczai Galériában csütörtökön megnyitott, Szilágysági reflexiók című tárlatot, amelyen Szilágy megyében élő, dolgozó és alkotó művészek állítottak ki munkáikból. A kiállítás része annak a projektnek illetve elképzelésnek, hogy a galéria programjaiba bevonják a líceum képzőművészeti osztályának diákjait, órákat tartanak ott, boncolgatják, megbeszélik az alkotásokat. Ezáltal közelebb kerülnek – adott esetben – a Szilágyság arculatához, megismerhetik ennek a tájegységnek a kincsestárát, magyarázta Székely Géza, hozzátéve, hogy a galéria tárlatai természetesen sosem öncélúak, esztétikai élményként mindig igen megragadóak a látogatók számára.
A tárlaton munkáikkal részt vevő képzőművészek – Adorjáni Ilona, Bajusz Katalin, Horváth Levente, Keresztes József, Rózsa Róbert, Sepsi József, Simonfi Tímea, Szabó Attila, Szabó Vilmos (1942–2009), Vári Váncza Edith – alkotásait Szabó Attila képzőművész, muzeológus mutatta be és méltatta röviden. A kiállítás a Szilágyságra összpontosít nem csak témában, hanem a tíz képzőművész révén is, akik ott élnek és alkotnak, noha nem mind ennek a tájegységnek a szülöttei. Azonban nem annyira az életrajzi háttér a fontos, hanem a képi világ – magyarázta a muzeológus, kiemelve és ráirányítva a figyelmet mindegyik alkotó esetében pár jellemző motívumra, stílusra: a színvilágra, a népi hagyomány követésére, fény és árnyék érzékletes festésére, a félelem és fájdalom drámai megjelenítésére emberi alakokon keresztül, az anyaság motívumára, a fafaragásokban megmutatkozó egyfajta szakralitásra.
A megnyitón nem csak a képzőművészeti alkotásokkal, hanem zenei momentumokkal is sikerült szilágysági hangulatot teremteni: Horváth Levente hagyományos hangszereken, dorombon és furulyán játszott, Szabó Attila citerázott, Gáspár Anna népdalokat énekelt, Székely Géza pedig elszavalta Hervay Gizellának a Szilágysági Szent Johanna című versét.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 1.

Emlékeztető Jel-kép
Búcsútárlattal jelentkezett csütörtök délután az Apáczai-líceum Galériájában az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete. A kiállítás címe: Jel-kép – in memoriam Kassák Lajos, Hamvas Béla, Tamási Áron. Ötvennégy szerző hatvanöt alkotása idézi fel a képzőművészet eszközeivel a három magyar irodalmi nagyság életművét. A rendezvény apropója: Kassák 130, Hamvas és Tamási 120 éve született.
A megnyitón Vörös Alpár iskolaigazgató és Székely Géza képzőművész-tanár, EMME-irányító szavaiból kitűnt, hogy ez az utolsó kiállítás a díszteremben, remélhetőleg október-november tájékán már a felújított épületben folytatható az egyesület tevékenysége. A tárlat anyagát szakmai szempontból Németh Júlia műkritikus méltatta, emlékeztetve a három, a maga nemében géniusz úttörő szerepére. Marosán Csaba színművész részleteket adott elő az idézett irodalmárok műveiből.
Az EMME idei Székely Bertalan-díját Petea Ovidiu, a Tribuna grafikusa érdemelte ki, akinek Székely Géza nyújtotta át az elismerő kitüntetést. Végezetül pedig közölte: következő, immár őszi tárlattémájuk, Viszonylatok címmel, Arany János születésének 200., a Reformáció megalapításának 500. és Kodály Zoltán halálának 50. évfordulója kapcsán szolgáltat ihletet a hazai magyar képzőművész-társadalomnak.
A mostani kiállítás április 30-ig munkanapokon 14-19, szombaton 8-19 óra között tekinthető meg.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 11.

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 22.

Tizenegy képzőművészeti arculat a Minerva-házban
Csíki képzőművészek alkotásaiból álló tárlat nyílt csütörtökön a Minerva-ház emeleti termében. Székely Géza, a kiállítás méltatója szerint a tárlat különlegessége, egyedisége abban rejlik, hogy különböző képzőművészeti arculatokkal szembesíti az érdeklődőket.
Tibori Szabó Zoltán köszöntötte a Minerva Művelődési Egyesület részéről a jelenlévőket, kiemelve: ez a második tárlat, amelyet a Studio9 csoportosulás a Minervával közösen hozott létre. A rövid bevezetőt követően a tizenegy csíki képzőművész műveiből álló tárlatot Székely Géza képzőművész nyitotta meg. A kiállítók (Bara Barnabás, Botár László, Gergely Miklós Csaba, Gergely Zoltán, Kristó Róbert, Nagy Ödön, Ráduly Mária Piroska, Szabó Árpád, Turcza László, Váncsa Mónika és Xantus Géza) mindannyian a Studio9 csoportosulás tagjai.
– Több mint tizenegy éve immár, hogy felvetődőtt a közös kiállítások, csoportosulássá való szerveződés lehetősége. A több mint egy évtizedes egyhelyre való tartozás elsősorban a következetes, kitartó munkának tudható be, amelynek eredményeképpen születhettek meg azok a sokszínű és árnyalatokban gazdag, évente megismétlődő, közös tárlatok, képzőművészeti megnyilvánulások, amelyek visszaigazolták a csoportosulás életképességét, meglétének szükségességét – mondta a méltató.
Székely Géza szerint a csoportosuláson érezhetők az avantgárd, neoavantgárd, és a posztmodern irányzatok hatásai, valamint azok egyéni módon történő beépítése, emellett minden alkotó kapcsolódik, személyes látásmódja mentén a couleur localehoz, genius locihoz, ezt próbálják beépíteni az európai kortárs képzőművészeti törekvésekbe.
Székely Géza külön-külön is elemezte a kiállított munkákat, amelyek között találhatunk neoklasszicista hangvételű vagy pop art műveket, a realizmus jegyében fogant festményeket, de szembesülhetünk a fotó és fényrajz párbeszédével is.
A Studio9 részéről Xantus Géza, a csoportosulás szervezői tevékenységeit is magára vállaló festőművész köszöntötte a résztvevőket. A tárlat április 27-ig, munkanapokon 10–16 óra között látogatható a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében (Jókai/Napoca út, 16. szám).
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. július 29.

XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-85




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék