udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 106 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106

Névmutató: Szilágyi N. Sándor

2005. december 7.

A román nyelvnek anyanyelvi szinten való tanítása miatt az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul több egyetemi oktató és politikus – jelentették be a Bolyai Kezdeményező Bizottság sajtótájékoztatóján. Szász Csaba egyetemi oktató szerint azért tesznek panaszt a bukaresti bizottságnál, mert szerintük azáltal, hogy a diákoknak a román nyelv és irodalom tantárgy esetében tudásukat az érettségi és képességvizsgán azonos pontrendszer alapján mérik fel, a magyar diákokat az egyetemi felvételin – ahol e jegyek egy része számít – diszkrimináció éri. A romániai magyar diákok amiatt is hátrányba kerülnek, hogy az általános iskola felső tagozatán egységes tanterv alapján oktatják a román nyelvet, nem tesznek különbséget román és nem román anyanyelvű gyerekek között. Ezért a kisebbségi diákoknak nehezebbé válik az állam nyelvének elsajátítása, ami miatt később hátrányba kerülnek. A panaszlevelet eddig Hantz Péter, Kovács Lehel, Péntek János, Szilágyi N. Sándor, Vekov Károly, Szász Csaba, a Babes–Bolyai Tudományegyetem oktatói írták alá. Kézjegyével látta el a panaszt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógus- szövetség elnöke, Sógor Csaba, RMDSZ szenátor és Török Ferenc, Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes is. /B. T.: Diszkriminálásra panaszkodnak a román nyelv tanítása miatt. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./

2006. január 27.

A magyar egyetemi vezetők kötelessége lett volna, hogy válaszoljanak az egyetem rektorának, Nicolae Bocsan professzornak, 2005. dec. 20-án kiadott közleményére, ennek elmaradása miatt több magyar egyetemi oktató közös levélben reagált. Ellentmondó, hogy Bocsan rektor kétségeket fogalmazott meg Kása Zoltán professzor szakmai és vezetői rátermettségét illetően, hiszen eddig senkinek sem volt kifogása munkájával kapcsolatban. A 2004-ben bevezetett szenátusi szabályozásnak /amely megszigorította az új tanszékek és karok létrehozását/ az volt a célja, hogy elejét vegye a nyelvi „vonalak” szerinti tanszéki, kari önállósulásnak. A magyar oktatók az oktatás nyelve szerinti kritériumot szorgalmazzák, kiállnak az anyanyelvi oktatás mellett. Az egyetemen a magyar és német nyelvi „vonalaknak” nincs kellő autonómiájuk: minden tekintetben alá vannak rendelve a románnak. Az aláírók: Bodó Barna, Bege Antal, Cseke Péter, Dezső Gábor, Egyed Ákos, Egyed Emese, Egyed Péter, Gábor Csilla, Gazda Klára, Hatházi András, Kassay Gábor, Keszeg Vilmos, Kovács András, Molnár Bodrogi Enikő, Néda Zoltán, P. Dombi Erzsébet, Pál Judit, Palocsay Kisó Kata, Péntek János, Pethő Ágnes, Pozsony Ferenc, Sárkány Kiss Endre, Sipos Gábor, Szabó Zsolt, Szenkovits Ferenc, Szilágyi N. Sándor, Tánczos Vilmos, Ungvári Zrínyi Imre, Veress Károly. /Válasz egy rektori közleményre. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./

2006. augusztus 4.

Kása Zoltán professzor reagált az egyetemmel kapcsolatos cikkekre. Cs. Gyimesi Éva Soliloquium az erdélyi magyar egyetemről (Élet és Irodalom, 2006/22.) bírálta az önálló magyar egyetemért küzdőket, azt állítva, így akarják magunkat előléptetni professzorrá ott, ahol még csupán adjunktusok lehetnek, „hiszen a tanszékvezetéshez rögtönözni kell a tudományos és tanári titulust.” Cs. Gyimesi Éva nagyon jól tudja, hogy ez nem lehetséges. Romániában a gyakornoki, tanársegédi, adjunktusi, docensi és professzori állásokat csak versenyvizsgával lehet elfoglalni. Az egyetemi szenátus javaslatát még jóvá kell hagynia a minisztérium mellett működő országos szakbizottságnak. Sokszor előfordul, hogy nem adják meg a beleegyezésüket. Ugyancsak Cs. Gyimesi Éva írta Szilágyi N. Sándor Mi-Egy-Más című könyve méltatása kapcsán (Élet és Irodalom, 2006/27.), hogy „ezt a könyvét is Erdélyben szinte teljes hallgatás övezi”. Valójában az egyetem bölcsészkarán volt a könyv bemutatója. Ezt a találkozót a Szabadság beharangozta, majd 2003. december 19-i számában részletesen beszámolt a bemutatóról, és méltatta a könyvet. A Transindex internetes újság szintén december 19-én részletes méltatást közölt, továbbá A Székelyföld c. folyóirat 2005. februári száma is foglalkozott a könyvvel. Ezek a cikkek a magyarországi olvasókat tájékoztatja arról, hogy az erdélyiek bezárkóznak, haragba vannak a románokkal, és általában elég elmaradottak. Ez fokozhatja bizonyos körökben a határon túli magyarok iránt kialakult ellenszenvet. „Ha ezt a véleményt Törzsök Erika fogalmazza meg a Szabadság hasábjain (jún. 23.), akkor sejtjük, miért teszi. De Cs. Gyímesi Évának miért érdeke ez?” Demény Péter A szükségtelen kiegyensúlyozottság c. cikkében (Szabadság, júl. 12.) hivatkozott egy régebbi írására, hogy „nem érzem még feltétlenül szükségesnek az önálló magyar egyetemet”, majd néhány gondolatot fogalmaz meg, talán épp ennek igazolására. Egyik: „A (bölcsész) diákok többsége nem elég tájékozott és felkészült, hogy egyetemista legyen – nem értem tehát, miért kellene növelni a hallgatók számát.” Miért növelné az önálló magyar egyetem a hallgatók számát? Esetleg elvonná máshonnan. Nem panaszkodni, inkább tenni kell valamit. Méghozzá egyetemi szinten. Kása professzor a matematika és informatika szakokon társaival már évek óta foglalkoznak azzal, hogy a jó képességű hallgatókat „felhozzák” a megfelelő szintre, Demény szerint: „A román államtól és a balkáni bürokráciától független Sapientia immár évek óta létezik, mégsem sikerül egyenletesen magas színvonalú oktatást biztosítania.” Milyen fogalmai lehetnek az egyetemi oktatásról annak, aki ilyesmit leír? Hogy lehet olyasmit elképzelni, hogy egy öt éve létező egyetem „egyenletesen magas színvonalú oktatást” biztosíthat? A Sapientián eddig végzettek sokkal nagyobb arányban államvizsgáztak sikeresen (állami egyetemeken!), mint ahogy azt az akkreditációs törvény kéri. /Kása Zoltán: Kánikulai gondolatok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 4./

2007. március 3.

Az RMDSZ-kongresszuson bemutatásra kerülő tanulmánykötet, Csata István és Kiss Tamás Népesedési perspektívák című könyve az erdélyi magyar népesség regionálisan tagolt előreszámítása. Kiss Tamás demográfus kifejtette, az RMDSZ Ügyvezető Elnökség Demográfiai Munkacsoportja 2002-ben alakult meg. A szóban forgó kötet bizonyos szempontból összegzi az itt folyó kutatások eredményeit. A szerzők mások eredményeire is építhettek, például Szilágyi N. Sándoréra, aki az asszimilációval, vegyes házassággal kapcsolatos fogalmi rendszert dolgozta ki, vagy Horváth István migrációs kutatásaira. A szerzők munkájukban négy forgatókönyvet tárgyalnak. Létezik egy alapváltozat, egy másik, amelyik jobb termékenységi és halandósági viszonyokkal számol, és egy harmadik, ami kedvezőtlen értékekkel számol. A negyedikben a kutatók nem számolnak a migráció hatásaival. Az utolsó modell nem realisztikus, de összehasonlítva a többivel, képet ad arról, hogy mekkora is lesz az elvándorlás hatása. A számítások szerint a bánsági és dél-erdélyi szórvány-területeken a legrosszabb helyzet, ahol magyar népesség 30 év alatt várhatóan megfeleződik. Ezeken a területeken a magyarok többsége vegyes házasságot köt. Elképzelhető, hogy 30 év múlva a homogén magyar házasságokon belül sem lesz mindig lehetséges a magyar identitás újrateremtése. Kolozsváron a magyarok elvándorlása tekintetében kedvezőtlen helyzetben van a város. Ezen a dolgon enyhít, hogy talán ez az egyetlen olyan központ, ahova jelentős mértékben érkeznek más régiókból fiatalok. A magyarok többsége nem vegyes házasságokban él, de egy szignifikáns kisebbség román párt választ magának. Ez a házasulandók, házasok egynegyedét, sőt az utóbbi években 30 százalékát teszi ki. Kolozsváron a vegyes házasságokból inkább a román irányba mozdulnak el a gyermekek. Más régiókban ez másképp van, Székelyföldön és a határmentén a vegyes családokon belüli etnikai szocializáció sokkal kiegyenlítettebb. Kolozsváron az oktatási rendszernek kulcs szerepe van a magyar életvilágok, közösségek újratermelődésében. Azért az iskola a fő pillér, mert a munkahelyek többnyire vegyesek, a magyarok kis százaléka dolgozik magyar vállalkozásokban, vagy magyarként jellemezhető munkahelyeken. A szerzők kiemelten kezelték a különböző iskolai szintekre, tehát az elemi, általános- és középiskolai szintekre belépő népesség számának a nyomon követését. 1989–93 között 3–4 év alatt a születések száma mint a románoknál, mind a romániai magyaroknál, rövid idő alatt negyven százalékkal csökkent, ami az oktatási rendszert érzékenyen érintette. Ez a hullám először az elemi iskolákon, majd az általános iskolákon vonult át. Most hullámzik át a középiskolákon, a 2008–2009-es tanévtől kezdődően pedig az egyetemista korú populáció fog negyven százalékkal csökkeni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jelenlegi helyszámokkal a romániai magyar felsőoktatási rendszer nem lesz fenntartható. Ugyanakkor az egyetemek számára újabb bonyodalmat jelent Románia csatlakozása az Európai Unióhoz. A kutatás szerint a jelenlegi választási rendszerben a következő harminc évben adottak a demográfiai feltételek egy egységes politikai parlamenti képviselethez. A magyar választók jelenleg 6,9 százalékos aránya ahhoz nem elég, hogy több magyar politikai szervezet is jelen legyen a törvényhozásban. /Mihály Zsombor: Népesedési perspektíváink. Beszélgetés Kiss Tamás demográfussal. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

2007. június 29.

Az elhunyt Domokos Géza mindannyiunk ismerőse volt, emlékezett Cseke Gábor. A vezető román és magyar tévéadásokban valahol a „futottak még”-féle hírekben emlékeztek róla. Cseke Gábor szerint az aktív politikából való önkéntes távozásakor, a kilencvenes évek első felében a szolgálatos hangadók közül számosan úgy gondolták, hogy egy fontolva haladóval kevesebb áll az útban. Az Erdélyi Napló 1993. február 11-i számában Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor, Domokos egykori tanítványa és munkatársa a Kriterionnál, megkövette az igazságtalanul félreállásba hajszolt közembert, aki mégiscsak tető alá hozta az RMDSZ-t, a romániai magyarság érdekképviseletét. Ő volt az, aki az elsők között önvizsgálat alá vetette nem csupán politikai-emberi múltját, hanem jelenét is, így születettek meg könyvei – a három kötetes Esély, az Igevár és az Éveim, útjaim, arcaim. /Cseke Gábor: Kő a boltozatban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 29/

2007. július 25.

Noha 2001 óta törvény szavatolja a magyar nyelv használatának a jogát azokon a romániai településeken, ahol a magyarok aránya meghaladja a húsz százalékot, a hivatalok csak elvétve iktatnak magyar nyelvű kérvényeket. Az okok között helyenként a fordítás többletköltségeit, az ügyintézés nehézkességét említik. Az is felmerül, hogy az erdélyi magyarok többsége nem ismeri a magyar hivatali nyelvet. Szatmárnémeti magyar lakosai alig élnek a közigazgatási törvény által szavatolt nyelvhasználati jogukkal. A város önkormányzata ez év tavaszán nyitott ügyfélfogadási irodát, így a hivatalhoz folyamodóknak nem kell a különböző osztályokat felkeresniük. Az új közönségszolgálati iroda hét alkalmazottja közül kettő jól beszél magyarul. A város magyarságának aránya megközelíti a negyven százalékot, furcsán tekintenek az emberre, ha magyarul szeretne kérvényezni valamit. „Senki sem akart még nálunk magyar nyelvű beadványt letenni, de azért próbálja meg, hátha az illetékes osztályon van olyan személy, aki magyarul tud majd válaszolni – mondta az iroda egyik alkalmazottja. – Szép számmal fordulnak hozzánk olyanok, akik magyar nyelven érdeklődnek, viszont az írásbeli kérvényeket vagy egyéb hivatalos beadványokat már mindenki román nyelven fogalmazza meg. ” Az önkormányzat magyar polgármesterének címzett leveleket is többnyire az állam nyelvén fogalmazzák. Évente csak egy-két magyarul írott levelet kapnak. Az 51 százalékban magyarok lakta Tordaszentlászlóban is románul írják a kérvényeket. A közhivatalnokok többsége magyar anyanyelvű, de a kérvényt a román nemzetiségű jegyzőnek láttamoznia kell, így hát le kell neki fordítani a dokumentumot. „Csak román nyelvű űrlapokat használunk, és ha valaki nem igazodik el a kitöltéssel, inkább segítünk neki” – jegyezte meg a hivatalnok. Sepsiszentgyörgyön a városháza szociális irodájánál már a bejárat előtt magyarul kérdezik, milyen ügyet szeretnének intézni. Tankó Vilmos, a szociális iroda vezetője elmondta: azokat a kéréseket, amelyek kizárólag az iroda vagy a városháza hatáskörébe tartoznak, két nyelven lehet benyújtani, ilyenek többek között a lakásigénylésre vagy tűzifaigénylésre vonatkozó kérések, amelyekhez magyar és román formanyomtatványokat is készítettek. A gyermeknevelési támogatásokra vagy a fűtéstámogatásra vonatkozó kérések csak román nyelven tölthetők ki. „Vannak dolgok, amelyek elméletben gyönyörűek, a gyakorlatban viszont nem működnek” – jegyezte meg a hivatali nyelvhasználati gyakorlat kapcsán Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész. Az emberek megszokták, hogy ami hivatalos, azt románul kell írni. A nehézségek abból fakadnak, hogy a törvényhozó elfelejtett a fordítási költségekről rendelkezni. Márpedig a szakképzett fordító igénybevétele fontos lenne. A romániai magyarok többsége nem ismeri a magyar hivatali nyelvet. Sok esetben a tanár sem tudja, hogy a néptanácsnak, a polgármesteri hivatalnak vagy éppenséggel az önkormányzatnak kell címezni a kérvényt. „Sokat segítene, ha legalább a romániai magyar sajtó egységesen nevezné meg az intézményeket. Ezt a célt szolgálta a közigazgatási szótár kidolgozása; a szerkesztőségek többsége azonban nem veszi figyelembe a nyelvészek által javasolt megnevezéseket” – tette hozzá Szilágyi N. Sándor, aki szerint az lenne megoldás, ha a magyar nyelv is hivatalos nyelvvé válna legalább azokban a közigazgatási egységekben, amelyekben többségben van a magyarság. Erre vonatkozó törvényjavaslatát azonban annak idején még az RMDSZ is elvetette. A 2001/215-es helyi közigazgatási törvény értelmében minden olyan közigazgatási egységben (településeken, illetve megyékben), ahol egy nemzeti kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, a kisebbségi nemzet tagjainak jogukban áll anyanyelvüket is használni az önkormányzattal való kommunikáció során. A helyi önkormányzatok kötelesek biztosítani, hogy a lakosok az anyanyelvükön kaphassanak szóbeli felvilágosítást. Kötelesek továbbá írásban is a kisebbség nyelvén válaszolni, amennyiben a beadványokat ezen a nyelven fogalmazzák. A jogszabály azt is előírja, hogy a képviselő-testületi ülések napirendi pontjainak, illetve határozatainak tartalmát is az anyanyelvükön hozzák a 20 százalékot meghaladó kisebbség tagjainak tudomására. Hivatalosan magyarul. = Krónika (Kolozsvár), júl. 25./

2007. december 14.

Könyvbemutatóval egybekötött könyvvásárt tartottak a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karának magyar szakos tanárai, professzorai. A kiadványok egyetemi jegyzetek, konferencia- és tanulmánykötetek, tankönyvek formájában jelentek meg. A témák különböznek egymástól, de egy közös van bennük: a magyar nyelv ápolása. A kötetek az egyetemi oktatás segédei próbálnak lenni. Megjelent könyvek: Máthé Dénes: Retorika a bölcsészeti oktatásban, Simoncsics Péter: Chrestomathia Hungarica, Fazakas Emese: Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe, Kádár Edit: Alaktan és szófajtan, Fóris-Ferenczi Rita: Anyanyelv – Pedagógia, Máthé Dénes: Nyelvi létmódok, Fazakas Emese: A fel, le és alá igekötők használati köre a kései ómagyar kortól napjainkig, Benő Attila és Szilágyi N. Sándor: Nyelvi közösség, nyelvi jogok. /Fodor Tekla: Egyetemi jegyzetek, tankönyvek és tanulmányok a Filológia Tanszéken. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./

2007. december 20.

Ötvenéves a NyIRK, teljes nevén: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. 1957-ben indult Kolozsváron a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirataként. Azóta is születése helyén jelenik meg évente kétszer. Az ünnepi számban két magyarországi szaktekintély: Görömbei András irodalomtörténész és Szathmári István nyelvész köszöntötte a folyóiratot. Ebben a számban Péntek János szóföldrajzi vizsgálatokat végzett a moldvai magyarban, Gulya János pedig a Halotti Beszéddel foglalkozott. A NyIRK megtett útjáról a folyóirat tudományos titkára, Murádin László nyelvész, a közismert nyelvművelő tájékoztatott. Kezdetben a példányszám ezer körül mozgott, 1974-től 500-600, 1993-tól csupán 350, 1997-ben megint 950, utána ismét visszaesett 300-ra. Csak megrendelők kapják, az Akadémiai Könyvtár számos példányt cserepéldányként küld szét a világba. Az I. évfolyam főszerkesztője Jancsó Elemér volt, őt követte Nagy István, aztán jött Gáll Ernő 1978-ban, utána a nemrég elhunyt Szabó Zoltán következett. A NyIRK tárgyköreit a nyelvészet és az irodalomtudomány között osztja meg, de nem zárkózik el más, humán jellegű szaktudományok, így a folklór vagy művelődéstörténet elől sem. Az írások szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kutatóiból, illetve a kolozsvári egyetem magyar tanszékeinek tagjaiból kerülnek/kerültek ki (Antal Árpád, Benő Attila, Csomortáni Magdolna, Egyed Emese, Fazakas Emese, Máthé Dénes, P. Dombi Erzsébet, Péntek János, Szabó Zoltán, Szabó T. Attila, Szilágyi N. Sándor és mások). A lap megindította a hely- és személynévkutatást. /Komoróczy György: Ötvenéves a NyIRK. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 20./

2008. május 13.

Elhunyt Géczi A. János. Íróként, az akkori fiatalokat bemutató Ajtók című antológiában, 1986-ban jelentkezett, s a következő évben, 1987-ben jelent meg önálló kötete is, Holdfényben címmel a Forrás sorozatban. Akkori novellái a nyolcvanas évek erdélyi hétköznapjait elevenítették meg. Akkor még mérnökként dolgozott, s íróként került a könyvkiadás vonzáskörébe. 1992-ben még megjelent egy – a Kolozsvári Írók Társasága próza-díjával kitüntetett – kötete, a Patthelyzetek. Azután belevetette magát a könyvkiadás titkainak elsajátításába: a számítógépes szerkesztéstől és nyomdatechnikától a könyvtervezésig. Később megvált a Kriteriontól, saját kiadót hozott létre és működtetett. Legjelentősebb teljesítménye az erdélyi magyar költészet, rövidpróza, dráma és esszé hat kötetes antológiája volt (Álmok szállodája, Lassított lónézés, Válás után, Örökmozgó, Caligula helytartója, Az emberfejű madár. 2002–2007), s közben Szilágyi Domokos nyugat-európai útinaplójának (2003), Szilágyi N. Sándor és Egyed Péter esszé- és tanulmányköteteinek, Varga Attila jogtudományi tanulmányainak kiadása (2003, 2005), a fiatalon elhunyt Vass László Levente vershagyatékának (2004), a Zokogó majomból írt Bálint Tibor-színműnek, a Sánta angyalok utcájának (2004) önálló kötetbe foglalása, Vetési László szórványtémájú írásainak (2002) és Nagy Sándor egykori bukaresti lelkész regáti szórványmagyarságról szóló munkájának (2000) megjelentetése és egy ifjúsági könyvsorozat. Az általa kiadott és a sepsiszentgyörgyi Charta Nyomda által kivitelezett könyvek megtervezésükben, grafikai és nyomdai kiállításukat tekintve napjaink erdélyi magyar könyvtermésének színvonalas teljesítményei. Halálával pótolhatatlan veszteség érte a könyvesek céhét. Ott fog pihenni a Házsongárdi Pantheonban, nagy erdélyi írók és nyomdászok, könyvkiadók társaságában. /Dávid Gyula: Búcsú Géczi A. Jánostól. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

2009. augusztus 21.

Gyimesi Éva nyomon követése 1986-tól egyre szorosabbá vált, „A célszemély mozgása” című napi beszámolókat viszonylag magas rangú tisztek írták alá. Rossz arcú alakok követtek mindenüvé, emlékezett Gyimesi Éva. A fokozott megfigyelés fokozottsága azzal is magyarázható, hogy Bukarestben ekkoriban szorosan ráálltak a Kriterion-szerkesztő Molnár Gusztáv akcióira, a Limes-kör vezetőjére, akivel Gyimesi Éva rendszeresen találkozgatott Salat Levente, Vekov Károly, Balázs Sándor, Bíró Béla, Fábián Ernő, Lőrincz Csaba, Szilágyi N. Sándor és mások társaságában. Molnár Gusztáv hatalmas dokumentum-anyagot halmozott fel, és szerkeszteni kezdte a Limes című szamizdat számait. A Limest alapítója „marxista” körnek nevezte, nyilván konspiratív céllal, mert ki-ki a saját világnézeti meggyőződését képviselhette ebben az értelmiségi körben. Abszurd helyzet volt, hogy a háziasszony, anya, tanár, magánszemély napi foglalatosságait szorgalmasan feltárták. A cikkíró erre egy példát idézett, az egyik napi jelentést, melyet Pop Silviu ezredes írt alá. Nevetséges a részletesség, melyben még az is szerepel hogy hány percet várt a buszra, hogy bevásárolt, milyen utcákon ment stb. /Gyimesi Éva: ”A célszemély mozgása” = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

2010. december 11.

Diverzánsok
„Amikor egy alapvető nemzetpolitikai célkitűzés a megvalósulás küszöbén áll, valahogy mindig akad határon innen és/vagy túl olyan diverzáns erőcsoport, mely kísérletet tesz annak megtorpedózására. Így volt ez 1992. október 25-e után is, amikor az RMDSZ eladdig az adott kérdésben ismételten egymásnak feszülő döntéshozó grémiuma soha nem látott egységben fogadta el a Kolozsvári Nyilatkozatot, mely először mondta ki egyértelműen és félreérthetetlenül, hogy közösségünk központi célkitűzése a belső önrendelkezésen alapuló autonómia kivívása. (Mi több, a parlamenti frakciók tagjai még esküt is tettek e gondolatkörhöz való hűségükre.) Egy kolozsvári, SZDSZ-es bekötöttségű, magukat liberálisnak mondó értelmiségiekből álló csoport – Cs. Gyímesi Éva, Magyar Nándor László, Szilágyi N. Sándor, Bányai Péter, Eckstein-Kovács Péter és mások – aláírásgyűjtést szervezett a döntés ellen, azt követelve, hogy a már lezárt kérdést bocsássák társadalmi vitára. Akciójuk nem járt sikerrel, két évig zajlott a bátortalan, de autonómia-elvű önépítkezés, addig, amíg Markó Béla 1995-től újabb mandátumot kapva a legfontosabb határidős programpontok teljesítése nélkül (!) át nem állt teljes mértékben a nómenklatúra-építésre s nem tette naftalinba az autonómiaprogramot” Erdélyi Napló (Nagyvárad)

2011. január 7.

A nyelv akkor szép, ha beszélik
Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, gondot fordít rá, és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki mûveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének - interjú Murádin László kolozsvári nyelvésszel, nyelvjáráskutatóval.? (Nyelvész, nyelvjáráskutató, nyelvmûvelõ. 1930. november 29-én született az aranyosszéki Harasztoson. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth-gimnáziumban, Kolozsváron a Piarista Fõgimnáziumban és a marosvásárhelyi Bolyai-gimnáziumban végezte; a Babeº-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1954-ben. Már harmadéves korában gyakornokként alkalmazta a BBTE, majd két évet tanársegédként dolgozott. 1958 óta a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet tudományos kutatója. 1964-ben fõkutató, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztõje. Kutatási területe a magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi vonatkozásai, fõ mûve a tizenegy kötetes Romániai magyar nyelvjárások atlasza, õ gyûjtötte össze a nyelvföldrajzi adatokat, és õ is szerkesztette a nyelvatlaszt. ?letmûve példátlanul gazdag, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csûry Bálint-emlékéremmel tüntette ki.)
Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét, és ez idõ alatt olyan sok írása, könyve jelent meg, hogy szinte lehetetlen felsorolni. Hogyan esett a választása a nyelvészpályára, miként vált nyelvmûvelõvé?
- Nyolcvanévesnek lenni nem nagy öröm, csak olyan értelemben, ha az ember még tud dolgozni, gondolkozni, írni, és nem beteg, nem fekszik az ágyban. Persze jobb lenne negyvenévesnek lenni, de a kor mégis alkalmas számot adni életünk folyásáról. Már a gimnáziumban szerettem az irodalmat, azért jöttem egyetemre, hogy irodalmár legyek, de úgy alakult, hogy megkedveltem a nyelvészetet, és úgy éreztem, talán a nyelvtudomány konkrétabb, nem annyira sokoldalú, nem annyira sokféleképpen megközelíthetõ, mint az irodalom. Elsõsorban a nyelvtörténethez vonzódtam - jó tanáraim voltak, például Szabó T. Attila, Gálffy Mózes -, olyannyira, hogy harmadéves koromban kineveztek a nyelvészeti tanszék gyakornokává. Miután elvégeztem a szakot, a tanszéken maradtam, ahol négy évet töltöttem el, kettõt gyakornokként, kettõt pedig tanársegédként. Szemináriumokat tartottam nyelvtörténetbõl, magyar nyelvtanból és nyelvjárástanból. Tulajdonképpen ez a négy év az én nyelvészi formálódásomnak a kora, mert az egyetem négy éve nem nagyon elég ahhoz, hogy kiforrott nyelvész legyen valakibõl. Kiváló kollégám, Szabó Zoltán ott volt tanársegéd, a tanszéknek rendkívül jól felszerelt könyvtára volt Szabó T. Attila tevékenységének köszönhetõen. Ott maradtunk a tanszéken esténként tízig, és mindent elolvastam, amit ebbe az idõbe be tudtam szorítani.
- Mi áll közelebb a szívéhez, a nyelvjárástan vagy a nyelvmûvelés? Hogyan kezdett hozzá a romániai magyar nyelvjárásokat feltérképezõ atlaszok elkészítéséhez?
- Elsõsorban nyelvjárástannal foglalkoztam, és másodsorban nyelvmûveléssel. Nyelvjárástannal azért, mert az egész tanszék a nyelvatlaszkészítés lázában élt. Akkor készült el a csángó nyelvjárás hétkötetes atlasza, amelyet végül 1991-ben adtak ki, ebben tevékenyen részt vettem, fõleg az ellenõrzés, kiegészítés munkájában. Ekkor kezdõdött a székely nyelvjárás felmérése is, amely sajnos a mai napig nem látott napvilágot, bár úgynevezett mutatványlapok készültek belõle. Márton Gyula igyekezett minden fiatal kutatót bevonni ebbe a munkába, és szûkebb szülõhazájának falvait osztotta ki. ?n Aranyosszéket kaptam, pontosabban az Aranyos-vidék nyelvjárását. A nyelvmûvelés nem sajátosan az én területem volt. Elsõsorban Gálffy Mózes, de Gyimesi ?va is könyvet jelentetett meg nyelvmûvelõdési témában, és lényegében minden nyelvész érezte, hogy a romániai viszonyok között a formálódó sajtóban, közbeszédben és a mozgalmi nyelvben olyan feladatok vannak, amelyeket szóvá tenni, segíteni, ajánlatokat tenni szükséges. Nincs a romániai magyar nyelvészek között olyan, aki ne foglalkozott volna nyelvmûveléssel is. Ezt jól mutatja, hogy, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Anyanyelvünk mûvelése címmel egy olyan könyv, amelybe lényegében valamennyi erdélyi nyelvész cikket írt Gálffy Mózes és az én szerkesztésemben. Négy év után átkerültem a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetbe, ahol a nyelvföldrajzi kutatások intenzíven folytak. Kettéváltak a munkálatok részint a Márton Gyula, részint a Szabó T. Attila vezetésével. Márton Gyula véleménye szerint minden magyarlakta településen gyûjteni kell kis (800 címszavas) kérdõívvel. Az általános nagy atlasz sokkal kevesebb kutatóponttal, de 3400 címszóval készült. Ez egymásnak nem mond ellent, sõt kiegészíti egymást. Az egyik mélyfúrást végez, a másik összefüggéseket, a nyelvjárási határok megrajzolását segíti elõ. Bihartól Moldváig, Máramarostól a szerb határszélig kb. 25 kilométernyire egy-egy falut jelöltünk ki, ami persze függött az egyes vidékek nemzetiségi megoszlásától is. A szilágyságit 8, a székelyföldit 56, a mezõségi nyelvjárást 48 kutatóközponton gyûjtöttük össze. Szabó T. Attila, aki maximalista volt, 2250 falura tervezte az atlaszt, de így 136 falu lett, ami lefedi a területet.
- Mennyire korlátozta a kommunista hatalom a nyelvészek tevékenységét?
- A nyelvtudományi intézetben 1955-ben, 1956-ban alakult egy nyelvjárás-kutatói csoport, amelynek vezetõje Szabó T. Attila volt. Két fõkutatót neveztek ki, Gazda Ferencet és Nagy Jenõt. Mire a kérdõív elkészült, politikai okokból Gazda Ferenc kikerült az intézetbõl, tulajdonképpen bezárták. ?n besegítettem egy darabig. Aztán Szabó Attila kérte, hogy menjek át a nyelvkutató intézetbõl a nyelvtudományi intézetbe, mert hallás tekintetében kiváló dialektológiai lejegyzõ vagyok, míg a nagyatlasz két személyre kiosztva elkészült. Át is kerültem 1958 novemberében, de alig dolgoztam együtt Nagy Jenõvel fél évig, õ is kikerült az intézetbõl, szintén politikai okokból. 1958-nál tartunk, amikor az '56-os forradalom megtorlása épp divat volt. Volt neki egy nyelvtankönyve, amelynek óriási szójegyzékében, ha az ember felülrõl lefelé olvasta, egymás után következett Gorkij és a gorilla. Egy év vizsgálati fogság után kiengedték.
- Gondolom, a rezsim ?nt is megfigyelte.
- A Nagy Jenõ helyét nem töltötték be, így rám maradt mind a 3400 kérdés, ami egy-egy falut felölelõ kutatóponton körülbelül 3-4 napi munkát jelentett. Emberfeletti munkát igényelt, mert figyelni kellett, meg kellett keresni a megfelelõ embert, kérdéseket feltenni, fonetikusan lejegyezni mindent, ráadásul teljesen ismeretlen terepen. Közben Szabó T. Attilának is megszûnt az állása, s egyedül maradtam az atlasszal. ?gy alakult, hogy eljött hozzánk az intézetbe Bakos Ferenc magyarországi nyelvész - õ készítette az idegen szavak szótárát, és megírta a magyar nyelv román kölcsönszavainak történetét -, elõgyakorlati összefoglalót adott, a mi anyagunkat jegyzetelte. Nem volt ez ellen semmi kifogásunk, bár Márton Gyulának igen, mert õ is hasonló jellegû könyvet írt a munkatársaival. Szerintem egy kicsit hangosan beszéltünk a nyelvészeti tanszéken, amire rögtön felfigyeltek az állambiztonsági szervek. Azután állandó megfigyelés alá kerültem: hová megyek, kinél alszom, mit csinálok, mikor lesz atlasz. Az intézet igazgatói nem akadályozták a munkámat, de többször feljelentettek, hogy terepezés során a papnál aludtam, amit a párttitkár egyszer mosolyogva közölt is velem. Végül megúsztam, mert nem velem volt bajuk, hanem azzal, hogy miként lehet összehozni egy olyan nyelvatlaszt, amelyben tulajdonképpen fel van tüntetve, hogy a magyarság hol, milyen vidéken, mennyire él tömbben. Ez azt is jelentette, hogy amikor már elkészítettem az egész atlaszt, és hozzá kellett volna kezdeni a térképek megrajzolásához, akkor már lekerült napirendrõl a magyar nyelvatlasz az intézetben. Nem bántottak engem, de az atlasz kiadásáról szó sem lehetett. Gondolkodtam, hogy ezt hogyan tudnám valamiképpen hasznosítani. Arra gondoltam, írok egy adattárat, amely tulajdonképpen felsorakoztatja a térképlapok adatait.
Végül jött a rendszerváltás, és az atlaszt a Budapesti Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadta. Eddig tíz kötet jelent meg, háromszáz térképlap minden kötetben, az utolsó várhatóan a következõ két hónapban fog megjelenni, és ezzel ez a munka befejezõdik.
- A nyelvjáráskutatás mellett miként maradt ideje a nyelvmûvelésre is?
- Egy erdélyi magyar nyelvésznek több mindennel kell foglalkoznia. Köztem és a többi nyelvész között az a különbség, hogy a többiek is közölnek egy-két nyelvmûvelõ cikket itt-ott, de senki nem tart ki, megunják az emberek. Szilágyi N. Sándornak is rovata volt az ?j ?letben, egy évig csinálta, majd átadta nekem. Másoknak is volt nyelvmûvelõ rovatuk, de általában tizenöt-húsz cikk után megunták, és inkább a szûkebb szakmájukkal foglalkoztak. ?n eléggé csökönyös ember vagyok, és a nyelvjáráskutatással párhuzamosan kitartottam a nyelvmûvelés mellett is. A nagyközönség nem olvassa el a nyelvjárásokról szóló írásokat, az inkább a szakmának szól. Annak köszönhetõen, hogy népszerûsítõ és olykor bíráló cikkeket is írok, a nagyközönséggel sokkal jobb a kapcsolatom, mint a kollégáimnak. A cikkek válogatásából pedig idõnként könyvek születnek, körülbelül hat nyelvmûvelõ jellegû könyvem jelent meg, az utolsó ezelõtt két éve Mitõl szép egy szó? címmel. Talán azért is szerettek engem a lapszerkesztõk, mert nem voltam az a típusú nyelvmûvelõ, aki lát egy hibát egy lapban, és azzal dörgedelmesen kioktatja a szerzõt, hogy márpedig ez így van. Nyelvmûvelõ cikkeimet tulajdonképpen olvasmánynak szánom. Hiába mondja meg az ember, hogy ezt így kell írni, azt meg úgy, vagy ezt nem szabad használni... Szerintem az embereket egy dologra kell megtanítani: szeretni a nyelvet. Ha az ember szereti a nyelvet, ha a magáénak érzi, akkor a nyelvére vigyáz, akkor a nyelvére gondot fordít és a stílusa, a beszéde is sokkal jobb lesz.
- Egyik tanulmányában vitatkozik azokkal a nyelvészekkel, akik szerint a nyelv folyamatosan változik, ezért nem kell beavatkozni a nyelv demokratikus folyamataiba.
- Azzal persze egyetértek, hogy a nyelv változik. Ami ma hibának számít, lehet, hogy száz év múlva nem lesz az. ?n csak azzal nem értek egyet, ha valahol nem figyelnek a nyelvhelyességre, nem mûvelik a nyelvet. Azt vallom: mindenki beszélhet úgy, ahogy akar, de ennek határt kell szabni. Elvileg nagyon szép, hogy a nyelvmûvelõ leírhatja mindenrõl, ha nem jó, de nem ez a nyelvmûvelés útja. A nyelvmûvelés útja az anyanyelv ismeretének a gyarapítása, az anyanyelv szeretete. Az anyanyelv kötelezettségvállalás, az én nyelvem kifejezhet mindent, amit el akarok mondani. Vannak olyanok a nyelvészet berkeiben, akik teljesen feleslegesnek tartják a nyelvmûvelõ, nyelvvédõ munkát. Van egy másik irányzat, amelynek az a neve, hogy határtalanul. Szerintük nem igaz, hogy az anyaországiak beszélnek helyesen, hanem mindenki helyesen beszél, aki a magyar nyelvet használja. Azt viszont nem lehet megengedni, hogy egy szóra, fogalomra hatféle változat legyen. A második világháború óta a nyelvfejlõdés nem egy irányba, az egységesülés felé, hanem az elkülönülés felé halad. Minden nyelvre hat a másik nyelv, el kell ismerni, hogy a magyar nyelvre a környezeti és az európai nyelvek hatottak. A magyar nyelv elég egyedi, de a körülötte levõ indoeurópai nyelvek hatása teljesen megfigyelhetõ. Nem lehet elkerülni, hogy egy másik nyelvbõl ne vegyünk át szavakat, csak vigyázni kell, hogy mit, mikor, hogyan és miért.
- Hogyan vélekedik az erdélyi magyar sajtó nyelvhasználatáról?
- Sokaknak rossz véleménye van a sajtó nyelvérõl, ami szerintem igazságtalan. Lehetne jobb, nem eléggé gondos, de nem igaz, hogy rossz a sajtó nyelve. Persze könnyû annak, aki folyóiratot szerkeszt, amelybõl két szám jelenik meg egy évben, így könnyebb csiszolni a szöveget. Más viszont az, ha délután ötre le kell adnom az anyagot. De tudja, mi a baj? Valahol elsikkad az ellenõrzés. Nem tudom, most hogy mûködik, de régebben öt ember olvasott el egy szöveget, márpedig ebben az esetben nagy marhaság nem maradhat benne.
- Mit gondol a kortárs magyar irodalomról, a napjainkban használt nyelvrõl, illetve az elharapódzó vulgaritásról? Hol a határ, amelyen túl a vulgáris nyelvhasználat is hiteltelenné válik?
- Ez eléggé kérdéses a mai színházi, drámai irodalomban. ?n mérlegelnék, és egyfajta középutat tartok jónak. Mert akik gyakorta használnak vulgáris szavakat, azok azt mondják: kérem, én ezzel jellemeztem azt a szereplõt, aki beszél. Minden fél mondata végén ott a bazd meg. Ebben természetesen van valami, az ember jellemét visszaadja a beszéde is, de azért arra vigyázni kell, hogy az olyan mértékkel történjék, amellyel csak épp érzékeltesse. ?n jobban szeretek Mikszáthot olvasni, mint Spiró Györgyöt, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartom õt nagy írónak.
- ?n szerint önmagában, szakmailag vagy a társadalom egésze szempontjából fontos a nyelv mûvelése?
- Erre nehéz válaszolni. A hibás nyelv a társadalom számára is hibás, nemzeti identitásvesztéshez vezet. Aki szépen és jól beszél magyarul, akinek szép az anyanyelve, aki mûveli magát az irodalom és a sajtó révén, az megmarad a nemzetének. Belsõ identitás kell ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok. Engem rettenetesen bosszant például, hogy ha becsengetek valakihez, akirõl tudom, hogy magyar, úgy válaszol nekem: cine? Szóvá is szoktam tenni. Saját magunk alatt vágjuk a fát, ha nem beszéljük a nyelvünket, hiszen a nyelv akkor szép, ha beszélik.
Kiss-Elõd Gergely. Krónika (Kolozsvár)

2011. január 7.

A cenzúra a legjobb stiliszta
Ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész.
„Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevődjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta.” Kitűnő kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezleten, amelyről minden bizonnyal egy másik kéztől származó, menetrendszerű beszámoló is ment az ilyen „ideológiai” ügyekben illetékes „szervekhez”.
A pannon magyar értelmiségnek ajánlom
Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétől származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen működött, valahogy így: „A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye időnként nem a legmegfelelőbb helyeken villan fel.”
Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínűleg azért, mert a közvetlen szerkesztőt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve, a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben „villant fel” a könyvben, eléggé következetesen.
Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elő, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfőképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számbavéve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különböző műfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk.
Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekről, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának időbeli eltolódása, esetenként a Szekuritáté általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelező, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenő ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelős szerkesztőkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerű sorozata, a Kiskatedra megszűntével, az ő műfajához hasonló, legszűkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel.
És mindezt az ember nem úgy művelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte Ahogy lehet rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér… egy meditációt, testvéreim.
Cs. Gyimesi Éva, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. június 11.

Gyimesi ?va: A cenzúra a legjobb stiliszta
A pannon magyar értelmiségnek
Aki az ideológiai normákhoz nem tud alkalmazkodni, az fogalmazzon úgy, hogy ne vevõdjék észre, mert már Goethe megmondta: a cenzúra a legjobb stiliszta. Kitûnõ kollégám és barátom, Láng Gusztáv bírálta így az egyetemi jegyzetemet 1983-ban, egy olyan tanszéki értekezlet keretében, amelyrõl minden bizonnyal egy másik kéztõl származó, menetrendszerû beszámoló is ment az ilyen ideológiai ügyekben illetékes szervekhez. Ha nekem nem is, de kollégámnak éppenséggel akkor nagyon vigyáznia kellett, hogy megfelel-e az elvárásoknak, mert másképpen nem kap kivándorlási útlevelet. Elhangzott mástól is ilyen irányú kritika, az viszont már kielégítette az állítólag Goethétõl származó szentencia imperatívuszát, mert az elméletekben jártas másik férfiú idevágó mondatában az öncenzúra ügyesen mûködött, valahogy így: A szóban forgó irodalomelméleti jegyzetben a sajátos szellem fénye idõnként nem a legmegfelelõbb helyeken villan fel. Csodák csodája, minden óvatoskodó változtatás nélkül jelent meg aztán nyomtatásban a kézirat Teremtett világ címmel a Kriterionnál, valószínûleg azért, mert a közvetlen szerkesztõt (Szilágyi N. Sándor kollégát) kivéve a szolgálatos fülek közül senki nem értette, cenzorunk pedig meg se parittyázta az ontológiai, ismeretelméleti, esztétikai és nyelvfilozófiai hátteret, ami a marxista esztétikákkal szemben villant fel a könyvben, eléggé következetesen. Elnézést, hogy ezzel a személyes emlékkel hozakodom elõ, de még sorolhatnám azokat a filozófiai és elméleti tárgyú könyveket, amelyek akkoriban szintén átcsúsztak a szigorú réseken: Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szilágyi N. Sándor tanulmányaira gondolok legfõképpen, a Bretter-iskola markáns csoportjára. Számba véve, milyen kompromisszumokra kényszerítettek egykor a publikálási körülmények, a nyilvánosság folytonos állami kontrollja, és újraolvasva különbözõ mûfajú szövegeinket, úgy gondolom, minden múltbeli gondolatunkat és kifejezésünket nyugodtan vállalhatjuk. Most nem beszélek olyan nyilvánvaló veszteségekrõl, amelyekben többünknek része volt, mint például a letiltottság állapota, mondjuk, 1986-ban, vagy egy-egy kézirat kiadásának idõbeli eltolódása, ami nem más, mint a kéziratok évekig tartó veszteglése a fiókokban, esetenként a Securitate általi elkobzása is a házkutatások törvénytelen aktusai során, mert nem siránkozni, hanem bátorítani akarok.
Közben nálunk igazi kunszt lett úgy megírni a mondanivalót, hogy a folyóiratokban, heti- és napilapokban kötelezõ, zsarnokunkhoz intézett dicshimnuszok túloldalán lehessen valami olvasnivaló is azok számára, akik nem a címlapon megjelenõ ideológiai szószra voltak kíváncsiak. Az ilyesmikért felelõs szerkesztõkkel olykor alkuk is köttettek, hogy például Láng Gusztáv távozása után, nagy sikerû sorozata, a Kiskatedra megszûntével, az õ mûfajához hasonló, legszûkebben szakmaira redukált, önkorlátozó stílusú rovat jelenjék meg Bölcsészkedjünk címmel. ?s mindezt az ember nem úgy mûvelte már, hogy közben a Reményik Sándor képviselte Ahogy lehet rezignációját éreztük és éreztettük folytonosan az olvasókkal is, hanem olykor a cirkuszi mutatványos mosolyával, amint hajlékonyan átbújik azon a bizonyos karikán. Nem tartom becstelen dolognak, hogy rendszeresen publikáltunk egy olyan rezsimben, amikor jogos lett volna minden tiltakozás, de az a sztrájk, amit a fogalmazni és publikálni képes erdélyi értelmiség vezetett volna be, ha nyíltan ellenáll, az erdélyi magyar nyelvhasználat és irodalmi vagy tudományos értékteremtés mindennapi kis tetteinek teljes feladását jelentette volna, a szellemi táplálék megvonását azoktól, akik mégis csak megtanulhattak anyanyelvükön olvasni.
Nos, ha úgy tetszik, a beszédmód, a stílus, a szellemi színvonal kérdése ez az egész. Nem néztem utána, hol is állította volt a szellemóriás német író ezt a ragyogó jellemzését a hatalom egyik eszközének, legtöbbször eléggé iskolázatlan lakájának, vagyis a cenzúrának, sokkal jobban bízom egykori kollégám, Láng Gusztáv memóriájában, mert ez a gondolat megér... Egy meditációt, testvéreim.
(Az írást nem sokkal halála elõtt küldte szerkesztõségünkbe Gyimesi ?va.)
?let és Irodalom,

2012. március 24.

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 27.

Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum
1989. december 25.
A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat.
1990. április 21–22.
Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26.
Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25.
Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31.
December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március
Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14.
Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28.
Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul.
1995. április
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28.
Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember
Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23.
Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői.
2003. július 7.
Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10.
Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17.
Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25.
Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30.
A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18.
Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29.
A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9.
Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23.
Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18.
A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8.
Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17.
Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18.
Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21.
A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25.
Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki.
2005. március 30.
Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita.
2005. április 9.
A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15.
Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21.
A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19.
Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2.
A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3.
A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8.
Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9.
Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30.
A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7.
A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8.
A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12.
A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14.
A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21.
A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24.
A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26.
A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2.
A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30.
Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4.
Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7.
A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12.
Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13.
Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12.
A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21.
A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20.
Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17.
A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7.
Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5.
A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2.
Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31.
Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3.
Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23.
Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március
Az SZNT  kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21.
Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január
A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18.
Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25.
A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila.
(Bakk Miklós politológus összeállítása alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 19.

Díjakat adtak át a tudomány ünnepén
A magyar tudomány ünnepe alkalmából négy kutatót díjaztak Marosvásárhelyen a Bolyai János Tudomány és Technika Házában.
Pénteken a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vásárhelyi szenátusi termében értekeztek a magyar tudomány ünnepe alkalmából, a beszélgetésen a romániai magyar közoktatásról és a pedagógusképzésről is szó esett. Szombaton a Bolyai János Tudomány és Technika Házában folytatódott a rendezvénysorozat, négy kutató vehette át a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) díját.
Péntek János, a KAB elnöke, aki ismertette a Magyar Tudományos Akadémia Erdélyben létrejött szakbizottságát, megalakulásának előzményeit, arra is kitért, hogy jónak látták, hogy évenként díjakat osszanak ki a kutatók ösztönzésére. Erre az idén került sor első alkalommal.
Az átadott négy közül a társadalomtudományok kategóriában Németh Boglárka Noémi nyelvész vehetett át díjat. A második, fiatalnak járó díjat természettudományi kategóriában Baricz Árpád matematikusnak ítélték oda. A Tudomány Erdélyi Mestere kitüntetést Szilágyi N. Sándor vehette át, a tudomány népszerűsítéséért járót pedig a Korunk kapta, az elismerést Kántor Lajos vette át.
Krónika (Kolozsvár)

2012. november 21.

Anyanyelvoktatás. Irányok és törésvonalak
A magyar tudomány ünnepe napján a romániai magyar közoktatás helyzetéről szervezett tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán. Az előadók mellett akadémikusok, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség országos és megyei szervezetének elnöke, főtanfelügyelők, főtanfelügyelő-helyettesek, tanfelügyelők vettek részt. A meghívottakat Németh Tamás professzor, az MTA főtitkára valamint Péntek János egyetemi tanár, a Kolozsvári Területi Bizottság (KAB) elnöke köszöntötte, aki a Kárpát-medencei magyar oktatás rendszerének közelítése érdekében ajánlotta az Akadémia elnökségének ezt a témát.
Az őszi ünnepi akadémiai rendezvényt minden évben más-más helységben szervezik. Marosvásárhelyen a közoktatást holisztikus, az egészre való rálátás szempontjából vizsgálják – nyilatkozta a kolozsvári nyelvészprofesszor. Az összkép ellentmondásos helyzetre utal: miközben úgy tűnik, hogy az oktatáspolitika javul, s új magyar intézmények jönnek létre, a mérések azt mutatják, hogy csökken a színvonal, s ezzel együtt helyenként a magyar iskolák vonzereje is. Nem elég megünnepelni, hogy létrejött egy magyar iskola, a későbbiekben sem szabad elfeledkezni az oktatás színvonalának a megőrzéséről. A csökkenés lényeges oka a pedagógusképzésben keresendő. Nem elég a hivatástudat, ha nincs meg a szakmai tudás, hisz közismert, hogy kisebbségi körülmények között többet, jobban kell teljesíteni. Baj van a szülők hozzáállásával is, hisz sok családban nem nevelik munkára a gyermekeket. Aki pedig nem tanul meg dolgozni, az sajnos tanulni sem tud. Vannak sikeres gyermekek, de az egyedi esetek nem ellensúlyozzák az összképet – összegezett a KAB elnöke.
Ezt erősítették meg az elhangzott előadások is. Pletl Rita, a Sapientia Marosvásárhelyi Műszaki és Humán tudományok Karának egyetemi tanára az anyanyelv-oktatás helyzetéről 15 éve elkezdett országos mérések eredményét ismertette. Bár az 1990-es években az elemi oktatásban voltak rossz eredmények, a kisiskolások anyanyelvi képességei ma már elérik azt az általános szintet, ahonnan tovább lehet lépni. Ez azonban szertefoszlik az általános iskolában, amelynek a gerince megroppanni látszik, s a folyamat magával fogja rántani a középiskolát is. A szövegalkotás terén nem észlelhető javulás, s a szövegértés szintje az elvárható alatt marad. Mindez az önálló tanulást gátolja nemcsak anyanyelvből, a többi tantárgyból is, s a tudás alkalmazásának szinte az átlagosnál gyengébb marad. Pletl tanárnő ígérete szerint a felmérés eredményét elküldik az iskoláknak, hogy minden tanintézményben fel tudják mérni az átlagszinthez viszonyított helyzetüket.
Szentes Erzsébet előadásából – Önismeret, pályaválasztás és életpálya összetevők vizsgálata az erdélyi magyar diákok körében – kiderült, hogy nem működik a pályaválasztási tanácsadás, gond van a végzősök pályaképével. A középiskolában nem tudnak eleget a választott szakmákról, s döntésüket nem a szakma jellegzetességei és saját képességeik ismeretében hozzák meg, pusztán csak érzelmi alapon (szeretem, nem szeretem) választanak. A tanári pályát a megkérdezetteknek mindössze a 4,5 százaléka választaná, az indoklás szerint rosszul fizetik a pedagógusokat, s 25 százalékuk határozott elutasító választ adott. A felmérés feldolgozásáról, számszerű adatairól Harangus Katalin mutatott tanulságos grafikonokat (Anyanyelvi kompetenciák: jelen és jövő a mérések tükrében).
Kit terhel a felelősség: a középiskolákat vagy az egyetemeket? – tette fel a kérdést Tonk Márton. Székely Tünde doktorandussal készült előadásában elhangzott, hogy a rendszerváltás utáni pozitív expanziót 2009 óta az egyetemre felvételizők számának stabilizálódása, majd az utóbbi években 5 százalékos csökkenése követte. Beszédes adat, hogy a közel 8.000 érettségiző fiatal közül 1.800-2000-en iratkoznak be magyar tannyelvű egyetemekre, 25 százalékuk román felsőoktatási intézményt választ, 50 százalékuk pedig nem tanul tovább. A magyarországi adatokhoz képest, ahol minden 100 főre esik egy egyetemi hallgató, a romániai magyarság körében mindössze 0,3 százalék.
A hozzászólások az oktatásügy szinte minden kérdését érintették. Péntek János vetette fel, hogy a romániai magyar oktatásnak nem jöttek létre a megfelelő szakmai háttérintézményei, annak ellenére, hogy a tanügyi törvény ezt lehetővé teszi. A szakma és a politika között működnie kellene a munkamegosztásnak – vélekedett Burus Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke. Kerestély Irma, Kovászna megye főtanfelügyelője beszámolt, hogy a tehetségkutató, tehetséggondozó központ megalakítására a tanügyminiszter jóváhagyását várják. A hozzászólók közül többen is felvetették, hogy nem valósult meg a politika, hatóság és szakma folytonos együttműködése, egymás tájékoztatása. A romániai oktatásügyben ma sincs egységes stratégia, s a kapkodás, a tűzoltó módszerek az általánosak, miközben mindenki a másikra mutogat, amikor valami nem valósul meg. A felelősség vállalása helyett megmaradt a szolgalelkűség, s az intézményvezetők, pedagógusok továbbra is fentről várják az utasításokat, ahelyett, hogy a lehetőségeket kihasználva cselekednének.
Az oktatásügy másik fenyegető problémája az általánossá váló pedagógushiány. Míg tanítóból túl sok is van, ahogy nyugdíjba vonul a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán végzett nemzedék, egyre kevesebb lesz például a matematika, fizika és a magyar szakos tanár. 36 évesnél fiatalabb ezekből a szakemberekből nincs is Hargita megyében, s a vidéki iskolákban kénytelenek egyre több szakképzetlen oktatót alkalmazni – hangzott el a Ferencz S. Alpár volt főtanfelügyelő hozzászólásában, aki a közoktatási törvény beüzemelésének, a távirányítás továbbélésének a problémáit is felvetette.
Visszaállítani a tanár tekintélyét, társadalmi megbecsülését, pályadíjjal ismerni el munkájukat, átképezni a tanítókat – a tanácskozáson részt vevő akadémikusok a megoldáson gondolkoztak, hisz korszerű tankönyvekkel, segédeszközökkel is nehéz lesz dolgozni a jövőben, ha nem a legjobbak vállalkoznak a következő nemzedékek oktatására.
Az ünnepi összejövetel másnapján a Bolyai János Tudomány és Technika Házában a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Németh Boglárka Noémi nyelvészt a társadalomtudományok, Baricz Árpád matematikust a természettudományok kategóriában díjazta. Szilágyi N. Sándor munkásságát a tudomány erdélyi mestere címmel ismerték el, a Korunk folyóiratot a tudományok népszerűsítéséért tüntették ki.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

2013. március 9.

Beszélgetés a szórványkérdésről: lehetőségek és alternatívák
A szórvány kitelepedésének elősegítése címmel szervezett beszélgetést csütörtökön a Kolozsvári Magyar Politológus-hallgatók Társasága és a kolozsváros.ro csapata a kolozsvári Sapientia EMTE-n. Székely István politológusnak, az RMDSZ főtitkárhelyettesének, és Gergely Balázsnak, az EMNP alelnökének beszélgetését Szalma György, a kolozsváros.ro főszerkesztője moderálta. A szórványkérdés az utóbbi időben a közbeszéd előterébe került Szász Jenő „kontrollált visszavonulást” „népességáttelepítést” javasló, elhíresült kijelentései nyomán. Székely István a szórvány fogalmának tisztázását, a népességtelepítések történelmi analógiáit számba véve leszögezte: ilyen jellegű programokat csak jelentős állami támogatással lehetne megvalósítani; kizártnak tartotta, hogy ez akár a tömbmagyar Székelyföld irányába megtörténhessen. A meghívottak egyetértettek abban, hogy folyamatosan zajlik ugyanakkor az egyes térségek szórványosodásához hozzájáruló belső migráció, amelynek körülményeit viszont bizonyos eszközökkel alakítani lehet.
Mint ismeretes, széles körű vitát gerjesztett Szász Jenőnek, a budapesti Nemzetstratégiai Intézet nemrég kinevezett vezetőjének a Kárpát-medencei Magyar Képviselők (KMKF) februári fórumán, zárt ajtók mögött elhangzott kijelentése, amelyben a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, az „önkéntes területfeladásnak” a lehetőségét vetette fel – emlékeztetett Szalma György, hozzátéve: a rendezvény a társadalmi párbeszédre kínálna lehetőséget a kérdés kapcsán.
Mi a szórvány?
Székely István politológus mindenekelőtt a szórványfogalom tisztázását tartotta szükségesnek. Mint kifejtette, az elmúlt húsz évben több értelmezés is született; a számbeliségből kiinduló megközelítés szerint, ha egy településen egy adott lélekszámnál kevesebb magyar él, az szórványközösségnek tekinthető. Egy másik értelmezés arányszámot állapít meg: a tíz százalék alatti közösséget minősíti szórványnak. A politológus szerint vitatható a „szórványmegyék” megfogalmazás, ugyanis a mindennapi élet szempontjából nem a megyei, hanem a helyi népességarány a meghatározó. Maros megyének például a déli, Szilágy megyének pedig a keleti része szórvány, ugyanakkor a megyék szempontjából nem lehet erről beszélni – hangsúlyozta.
Egy másik megközelítés értelmében az intézmények megléte vagy hiánya a döntő: szórvány az, ahol nincs oktatási intézmény, sem etnikailag elkülönült történelmi egyház. Mindemellett, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor meglátásában az alapkérdés az, hogy a mindennapi kommunikáció szintjén hány százalékot tesz ki az interetnikus, és mennyit a saját etnikumon belüli kommunikáció – tette hozzá. Egy másik, összegző célú, funkcionális jellegű értelmezésnek megfelelően a szórvány az a közösség, amely külső segítségnyújtás nélkül alkalmatlan, vagy nincs lehetősége a saját nemzeti identitásának a megőrzésére és továbbadására. Az elmondottak alapján a dél-erdélyi megyékben, Észak-Erdélyben pedig elsősorban Máramaros és Beszterce megyében találunk szórványosodó közösségeket – állapította meg Székely István.
„Nem ördögtől való” a migráció
Az 1990-es nagyváradi RMDSZ-kongresszus óta létezik egy olyan megfogalmazás, miszerint a szórványt a saját településén kell hozzásegíteni ahhoz, hogy etnikai identitását, saját kulturális értékeit megőrizze; ebben a kérdésben mindig konszenzus volt valamennyi határon túli magyar pártban – hangsúlyozta az RMDSZ főtitkárhelyettese.
Gergely Balázs kiemelte, helyénvalónak tartja – a sajtóban való üzengetés helyett – a téma megtárgyalását, az erről szóló társadalmi párbeszédet. Egy korábbi nyilatkozatára utalva megerősítette: „nem tartja ördögtől valónak”, ha adott esetben egy kisközösség, család vagy egyén, aki a szórvány olyan pontján él, hogy saját helyzetét, identitásának megőrzését már kilátástalannak tartja, más helyre költözzék. Ez egy ténylegesen zajló folyamat, hiszen például Kolozsvár is egy nagy vonzerővel bíró központ, a magyar népességnek legalább fele áttelepedett valahonnan – fejtette ki a politikus.
Hangsúlyozta, Szász Jenő kategorikusan „áttelepítésről” beszélt, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az EMNP vezetői határozottan elutasítanak. Mint mondta, Szásznak az elképzelése egyébként is megbotránkoztató, hiszen az adott közösség „értékes tagjaira” értette a kitelepítést, áttelepítést. Az egyének, családok létező migrációja ugyanakkor egy kétoldalú folyamat, mivel a költözési szándék mellett az új környezetnek befogadónak is kell lennie. Mindezekről a kérdésekről széles körben kellene gondolkodni, tárgyalni, tekintve, hogy az elmúlt húsz év demográfiai mutatói nem sok jót ígérnek.
Népességtelepítési analógiák
A népességfogyás problémájának kezelésére vonatkozó történelmi előzményeket összegezve Székely István elmondta: a 19. század végén a magyar kormány a mezőgazdasági területek túlnépesedése okán beindult tengerentúli kivándorlásra próbált választ adni. Az 1894-ben elfogadott állami telepítések törvényében pontosan szabályozták a feltételrendszert, amely szerint a magyar államkincstár tulajdonában levő – elsősorban bánsági – területekre lehetett költözni. A program főleg Bácskát, Temesvár környékét, a Mezőséget célozta; a jogszabály szerint egy új település létrehozásához például 150 telepes kellett, a templom és iskola felépítését az állam vállalta. A Kolozs megyei Detrehemtelep például mezőgazdaságilag használhatatlan terület volt, ezért a magyar állam saját költségén lecsapoltatta, hasznosíthatóvá tette. 1904-ben a projekt finanszírozására egy telepítő és parcellázó bankot is létesítettek – tette hozzá a szakember. Mint mondta, a program keretében 1390 családot sikerült telepíteni.
További példa az 1921-es román földtörvény, amelynek révén megindították a határmenti magyar települések közé iktatott román helyiségek létesítését; 1940-ben a bukovinai csángókat Bácska északi részére telepítették, e népesség később Magyarországra költözött; a kommunizmus alatt pedig a németek által elhagyott falvakba a termelőszövetkezetekben földműveléssel foglalkozó családokat telepítettek – részletezte Székely István. Következésképpen, ilyen jellegű programok az államreformmal függnek össze, abban az esetben lehet működtetni őket, ha az állam segíteni tudja a telepesek anyagi boldogulását, lakhatási feltételeket, munkahelyeket teremtve. Mint mondta, az eddigi analógiák alapján kizárja a Székelyföld irányába történő esetleges telepítés lehetőségét, hiszen a magyar állam nem rendelkezik megfelelő autoritással és vagyonnal a folyamat beindítására, Romániának pedig nem valószínű, hogy ez lenne a prioritása. Ugyanakkor a magyar kormány részéről, vagy a magyar közbeszéd terén egyetlen olyan kijelentés sem hangzott el, amiből arra lehetne következtetni, hogy a magyar állam a maga romlott demográfiai mutatóit Kárpát-medencei magyarokkal töltené fel – válaszolt Székely István a moderátor kérdésére, miszerint elképzelhető-e, hogy a felvetett „áttelepítés” Magyarország fele irányulna.
Gergely Balázs szerint a feltételezés nevetséges, és felhívta a figyelmet arra, hogy a határon túlra szánt magyar állami támogatások jelentős részét interetnikus- és szórvány-környezetbe folyósítják. A néppárti politikus úgy vélte, a felelősen gondolkodóknak be kell látniuk, hogy meggondolatlan és megalapozatlan kijelentésekre alapozva nem szabad politikai harcteret teremteni, mert ez elsősorban a szórványosodás elszenvedőinek lenne kárára.
Alternatívákat fiataljainknak
Gergely Balázs megállapította, erkölcsileg elfogadhatatlan embereket egyik helyről a másikra telepíteni szervezett, tömeges módon. Hangsúlyozta, mindenki szabad akarata szerint él ott, ahol jól érzi magát. Mindemellett úgy vélte, ha egyének, családok költözni óhajtanak, ahhoz technikai feltételeket, segítséget lehet nyújtani. A potenciálisan befogadó térségek, települések vonzereje, a munkahelyteremtés befolyásolhatja az ilyen típusú migrációt – jegyezte meg.
Székely István nehezményezte, hogy az erdélyi – egyébként igen jó szakemberek által végzett – demográfiai kutatások nem tértek ki a belső migráció hátterére, arra, hogy valójában mi áll egy adott terület súlyos népességfogyása mögött. Hangsúlyozta, létezik egy erre alkalmas adatsor, ugyanis a 2011-es népszámlálás során is rákérdeztek arra, hogy az illető hol született, hol volt a jelenlegi előtti lakhelye, illetve kiderül a kérdőívből, hol történt az összeírás. Úgy vélte, ezeknek az adatoknak az elemzése felülírná azt a képet, amely jelenleg – elsősorban a dél-erdélyi szórvány alakulása esetében – kirajzolódik. Kifejtette: a szórványrégiók fiataljai folyamatosan áramlanak a tömbök irányába az országban különböző helyeken tevékenykedő, utazgató ifjúsági szervezetek közreműködésével kialakított kapcsolatrendszerük, másrészt a szórványkollégiumok révén.
A politológus szerint megfelelő odafigyelést, infrastruktúrát, anyagi támogatást kell a szórványkollégiumok, az ifjúsági szervezetek programjai, valamint a magyar házak láncolata mellé rendelni. Mint kifejtette, valószínűleg nem szerencsés az évtizedek óta ugyanabban a környezetben élő polgárok kimozdítása. Mindamellett az új egzisztenciát, új családot létesítő fiatalok számára – nem normatív jellegű – alternatívákat lehet megfogalmazni, amelyekkel vagy élnek majd, vagy sem. Az interetnikus környezetből, szórványból származó polgárok, az esetleges külföldi munkavállalásuk nyomán felhalmozott tőkéjükből valószínűleg inkább a nagyobb magyar lélekszámú településeken fognak letelepedni – vélekedett.
Kiemelte, a politika eszközrendszere kevés a szórványprobléma megoldására: a politika jelzéseket bocsáthat ki követendő magatartásformákat illetően, felerősíthet bizonyos folyamatokat. Elmondta, az Antall-kormány idején egy pénzalapot különítettek el a nyugatról való hazatérés ösztönzésére; Erdélybe egyetlen személy, egy politikushoz közel álló polgár tért vissza.
Székely István Gergő politológus hozzászólásában felvetette: érdemes lenne a támogatáspolitikát oly módon alakítani, hogy az interetnikus vagy szórványkörnyezetben élő szülők a gyermekeiket a lakóhelyük közelében levő, magyar tannyelvű oktatást biztosító felsőoktatási intézményekbe küldhessék, a másod- vagy harmadrangú román tannyelvű egyetemek helyett.
Bodó Barna politológus, egyetemi tanár szerint a Válaszúton létesített intézményhez hasonló szórványkollégium-típusban kell gondolkodni, amely valódi közösségi életformát biztosít a diákoknak, szüleik is tudatában lévén annak, hogy az ott-tanulás társadalmi előrelépést jelent számukra. Hozzátette, fontos lenne kielemezni, hogy a különböző támogatáspolitikai eszközök milyen eredménnyel jártak. Tibád Zoltán, a Bethlen Gábor Alap kolozsvári irodavezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikai ösztönzés és támogatási rendszer mellett ugyanolyan fontos, hogy megfelelő emberanyag is létezzen az adott szórványkollégium létesítésére és működtetésére.
Zay Éva
Szabadság (Kolozsvár),

2013. október 1.

Másfélezer magyar elsőéves kezdte el tanulmányait a BBTE-n
Soós Anna: békés körülmények között fejleszthetjük a magyar tagozatot
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozata hétfő délután, az egyetem főépületében tartotta meg tanévnyitóját. Az egyetemen 14 000 elsőéves kezdte meg tanulmányait, közülük 1521 magyar. Soós Anna, a magyar tagozatért felelős rektorhelyettes az elért eredményekről, az új képzésekről, a mesteris hallgatók létszámának növekedéséről, a különböző egyetemekkel való együttműködésről beszélt. A rektorhelyettes örömmel nyugtázta, hogy a BBTE-n sikerült megteremteni a munkához szükséges feltételeket, és békés körülmények között fejleszthetik a BBTE magyar tagozatát. Talpas Botond diák-alprefektus is köszöntötte az elsőéveseket, figyelmeztetve őket a rájuk váró munkára, a felelősségvállalásra. Szilágyi N. Sándor nyelvész, a BBTE egyetemi professzora Metaforák és elmevírusok címen tartott tartalmas előadást. Az ünnepség elején közreműködött a Visszhang kórus Molnár Botond karnagy vezényletével.
Szabadság (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék