udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
748
találat
lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-660 | 661-690 ... 721-748
Névmutató:
Tudor, Corneliu Vadim
2012. szeptember 11.
A Székely Mikó Kollégium ügye az EP-ben
Tőkés László európai parlamenti képviselő első ízben 2011 januárjában lépett fel az Európai Unióban a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium ügyében, amikor is levélben kereste meg Viviane Reding jogügyi biztost a magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása terén mutatkozó anomáliák tárgyában.
Ugyanez ismétlődött meg idén júniusban, amikor is erdélyi képviselőnk a református Kollégium – folyamatban lévő – visszaállamosítása, illetve a többségi román ortodox egyház elvtelen favorizálása ellenében emelte fel szavát az Európai Bizottságnál.
Képviselőnk legutóbb az Európai Néppárt EP-frakciójának kihelyezett, firenzei ülésén, szeptember 7-én szólalt fel a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott egyházi tulajdonok ügyében. Olaszországi néppárti konferenciájuk alkalmával a politikum és az egyházak cselekvő szolidaritása szerepelt a napirenden. Az egyik előadó, Rüdiger Noll, az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) vezető képviselője ekkor tájékoztatta őt az általa vezetett Egyház és Társadalom elnevezésű bizottság azon folyamodványairól, melyeket – a keresztény szolidaritás szellemében – Mona Maria Pivniceru igazságügy-miniszterhez, valamint Victor Ponta miniszterelnökhöz intéztek, a Székely Mikó erőltetett visszaállamosítása kérdésében.
Az EP mai, strasbourgi munkanapján Tőkés László napirend előtti felszólalásában vetette fel ismét a botrányossá dagadó székelyföldi iskolaügyet. A szeptember elsejei, sepsiszentgyörgyi tiltakozó nagygyűléssel a kassai „alkotmánymenetet” állította párhuzamba, az erdélyi és a felvidéki magyarság elleni román és szlovák többségi kormánypolitika állandó megfigyelés (am. monitoring) alá helyezését kérve a Parlamenttől és a Bizottságtól.
Tudnivaló, hogy az Európai Unió intézményei, köztük is az utóbb létrehozott Külügyi Szolgálat kiemelt figyelmet szentel az EU-n kívüli, ún. harmadik országokban elkövetett emberi és kisebbségi jogok elleni jogsértéseknek. Elfogadhatatlan, hogy ezzel szemben az EU egyes tagországai – minként Románia és Szlovákia is – következmények nélkül folytathatják jogsértő és kisebbségellenes politikájukat.
Felszólalásában Winkler Gyula RMDSZ-képviselő méltán utasította vissza azt a gyakorlatot, hogy az Európai Bizottság rendre a tagállamok hatáskörébe utalja vissza a kisebbségi vonatkozású ügyeket.
Tabajdi Csaba szocialista képviselő Magyarország-ellenes kirohanását követően Corneliu Vadim Tudor nagyromániás képviselő „a nemzetközi és a hazai maffia” bűneként leplezte le a felsőcsertési ciános bányakitermelés beindításának minapi engedélyezését.
Az egyperces felszólalások rendjén Gál Kinga néppárti képviselőnő szintén a Mikó Kollégium ügyével foglalkozott, rámutatva arra a veszélyre, hogy ez a kirívó eset súlyos precedenst jelenthet a Románia által vállalt tulajdon-visszaszolgáltatás eltérítése tekintetében. Éppen ezért az Európai Bizottság nagyobb odafigyelése várható el ebben és a hasonló ügyekben – zárta beszédét az erdélyi származású kisebbségpolitikai szakember.
A felszólalások között magyar szempontból is különleges figyelmet érdemel az, melyet Romeva i Rueda képviselő az autonóm önállóságát kivívott Katalónia nemzeti ünnepe alkalmából tartott, a katalánok európaisága összefüggésében.
Strasbourg, 2012. szeptember 10.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Mellékelve közöljük Tőkés László EP-képviselő hivatkozott felszólalását.
F E L S Z Ó L A L Á S
Ugyanazon a napon, szeptember 1-jén a szlovákiai Kassán (Kosice), valamint a romániai Sepsiszentgyörgyön (Sfântu Gheorghe) is közösségi jogaik védelmében szerveztek tüntetést a kisebbségi magyarok. Bratislava szlovák állampolgárságuktól, Bukarest pedig magyar egyházi iskolájuktól akarja törvényellenes, diszkriminatív módon megfosztani őket.
Az Európa Tanácsba, majd az Európai Unióba való felvételük alkalmával mind Szlovákia, mind Románia kötelezettséget vállalt az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartására nézve. Ennek ellenére, ezen posztkommunista országok nacionalista kormányai mind a mai napig saját önkéntes vállalásaikat sem hajlandók teljesíteni.
Kérem a Bizottságot és a Parlamentet, Martin Schulz elnök urat és Viviane Reding ez ügyben illetékes alelnök asszonyt, hogy kezdeményezzék Románia és Szlovákia monitorizálásának elindítását durván magyarellenes politikájuk ügyében, valamint a fennálló sérelmek mihamarabbi orvoslását.
Strasbourg, 2012. szeptember 10.
Tőkés László EP-képviselő
erdon.ro2012. szeptember 14.
A hallucináló Vadim Tudor Vass Ádámot fenyegeti
Újabb felháborító és megdöbbentő kijelentésre ragadtatta el magát a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes retorikájáról ismert Corneliu Vadim Tudor: a „politikus" gégéje elvágásával fenyegette meg Vass Ádámot, a Kolozsvári CFR labdarúgócsapatának magyar válogatott középpályását. „Ez a Vass magyarnak mondja magát, de nem magyar, hanem egy szamár! Hogy mondhat ekkora hülyeséget? Van egy tetoválás a nyakán, én láttam, Magyarország címerével és egy térképpel, amely magába foglalja Erdélyt is! Le kellene ragasztani a tetoválását egy ragtapasszal, amikor a román bajnokságban pályára lép, máskülönben nem tudom miként tudnánk eltávolítani a tetoválását anélkül, hogy elvágjuk a gégéjét. A tény, hogy Romániába jött futballozni azzal a tetoválással a nyakán, elképesztő vakmerőségről tesz tanúbizonyságot", őrjöngött a Ceaușescu család egykori udvari költője.
A 24 éves Vass már akkor kiverte a biztosítékot a román nacionalistáknál, amikor megérkezésekor kijelentette: örül, hogy Kolozsvárra szerződött, mert így egy magyar városban futballozhat (erre vonatkozik Vadim első kérdése). A Ferencvárosban nevelkedett, agyontetovált középpályás akkor sem lopta be magát a vasgárdisták utódainak a szívébe, amikor egy sportnapilapnak azt nyilatkozta: büszke rá, hogy magyar, ezért is tetováltatta a nyakára a magyar címert.
De hogy az őrjöngő Vadi hol látta a történelmi Nagy-Magyarországot ábrázoló tetoválást? Csak nem Vass Ádám felsőtestéről álmodozott?
szatmar.ro
Erdély.ma2012. szeptember 17.
Hírsaláta
NEVE EZUTÁN: KOZMUTZA FLÓRA. A kolozsvári hallássérültek intézetét dr. Kozmutza Flóra gyógypedagógusról, pszichológusról, Illyés Gyula író feleségéről nevezik el. Kozmutza Flórát rokoni szálak fűzték Kozmutza Kornélhoz, az egykori kolozsvári Kozmutza-szanatórium megalapítójához. A volt Kozmutza-szanatóriumot 1957 óta birtokolják a magyar hallássérültek. Ez az egyetlen intézmény Romániában, ahol magyarul zajlik a hallássérültek oktatása. Illyés Gyuláné dr. Kozmutza Flóra 1905-ben született Budapesten. A magyar gyógypedagógiai pszichológia művelőjeként, megújítójaként vált ismertté. (Paprika Rádió)
TÖRVÉNYTELEN „JÓVÁTÉTEL”. A Mátyás-szoborcsoport ügyében is vizsgálja a rendőrség Apostut. Műemlékeken és védett övezeteken elvégzett engedély nélküli beavatkozás miatt indított kivizsgálást a rendőrség csalásokkal foglalkozó ügyosztálya Sorin Apostu volt kolozsvári polgármester ellen. A rendőrség szóvivője szerint tavaly júniusban hárman is büntetőfeljelentést tettek a városvezető ellen, mivel az engedély nélkül beavatkozást végzett a műemlékeken. A kolozsvári sajtó tudni véli, hogy a Mátyás-szoborcsoport elé elhelyezett, magyarokat sértő felirat ügyében folyik a vizsgálat, pontosabban Nicolae Iorga román történésztől származó, Mátyás román eredetére utaló idézetért, miszerint: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, amikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.” Annak idején a felirat elhelyezését Sorin Apostu történelmi jóvátételnek nevezte. (Paprika Rádió) V. C. TUDOR FENYEGET. Felháborító és megdöbbentő kijelentésre ragadtatta magát a magyarellenes retorikájáról ismert Corneliu Vadim Tudor: gégéje elvágásával fenyegette meg Vass Ádámot, a Kolozsvári CFR labdarúgócsapatának magyar válogatott középpályását. „Ez a Vass magyarnak mondja magát, de nem magyar, hanem egy szamár! Hogy mondhat ekkora hülyeséget? Van egy tetoválás a nyakán, én láttam, Magyarország címerével és egy térképpel, amely magában foglalja Erdélyt is! Le kellene ragasztani a tetoválását egy ragtapasszal, amikor a román bajnokságban pályára lép, máskülönben nem tudom, miként tudnánk eltávolítani a tetoválását anélkül, hogy elvágjuk a gégéjét. (Szatmar.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. október 19.
Szájtépők
Először nem hittem a szememnek: dugig volt az ország legnagyobb stadionja. De nem sportesemény zajlott, még csak nem is valamelyik vallásos szekta kongresszusa. Hanem csak egy sima politikai gyűlés, igaz, kétpárti. Jelöltbemutatónak mondták, de inkább kampányindítónak tűnt, emiatt persze illegálisnak is nevezhetnénk, mert a decemberi parlamenti választásokat megelőző kampány hivatalosan csak november 9-én indul(hat). Ám törvényességről beszélni a balkáni Romániában olyan, mintha világszínvonalú magyar futballról beszélnénk. Tény, hogy egyik napról a másikra félszázezernél is több pártaktivistát, politrukkot, közalkalmazottat, helyezkedő iparost és tizedrangú sztárocskát rendelt fel a két kormányzó párt Bukarestbe, becsődítették őket az új „nemzeti arénába”, ahol hosszan szidták-mocskolták az általuk meneszteni nem tudott államfőt, meg mindenkit, aki eszükbe jutott. A legundorítóbb kiállás azon vezérszónokoké volt, akik úgy méltatták és óhajtották és nyaldosták Európát meg az Uniót, hogy közben folyvást köpködték és fenyegették mindkettőt. Tették ezt annak ürügyén, hogy a legjelentősebb kontinentális politikai család, az Európai Néppárt épp akkor tartotta kétnapos kongresszusát pár kilométerrel arrább. Az USL nevű torzszülött (szocialistákkal cimboráló liberálisok érdekszövetsége) percre pontosan a vezető európai politikusok felszólalásának idősávjára szervezte rá a két román pártkorifeus, Ponta és Antonescu diskurzusát. A demagógiával, populizmussal, handabandázással átszőtt stadionbeli beszédek semmiről sem szóltak, a politikai elemzők nem is tudták érdemben értekelni őket. A nacionalista hörrentések hallatán már csak Vadim Tudort és Gigi Becalit hiányolták a balliberális társaságból, de előbb, mint utóbb összenő, ami összetartozik. „Ezekben a percekben Băsescu elnök két jó barátja, Tőkés László és Orbán Viktor Románia föderalizációjáról beszélnek a parlament épületében” – hazudta Ponta bele a mikrofonba, Antonescu meg azokat dicsérte, akik már rég elhagyták az országot, majd pedig az öklét rázta a nyugat felé. Nos, ezektől, pártjaiktól meg a mögöttük állóktól semmi jóra nem számíthatunk a következőkben, de félnünk nem érdemes, mert láttunk mi már karón varjút.
Dénes László
Székelyhon.ro2012. október 25.
Vadim Tudor úgy szereti népét, hogy tagadja a romániai holokausztot
A Holokausztot Tanulmányozó Elie Wiesel Intézet (INSHR-EW) Corneliu Vadim Tudor politikus megbüntetését kéri a hatóságoktól, aki a múlt héten kijelentette, hogy Romániában nem volt holokauszt, derül ki az intézmény egyik szerkesztőségünknek elküldött közleményéből.
„Azt hiszem, itt az ideje, hogy ez az ügy a törvény hatálya alá kerüljön. Az illetékes intézményeknek ki kell vizsgálniuk és állást kell foglalniuk”, mondta az Elie Wiesel Intézet igazgatója, Alexandru Florian Corneliu Vadim Tudor politikus nyilatkozatainak eddigi történetéről.
Az INSHR-EW kifejezi „felháborodását” és „aggodalmát” Vadim Tudor Realitatea tévében tett kijelentései miatt. „Romániában nem volt semmilyen holokauszt. Halálomig tagadni fogom, mert szeretem a népemet”, mondta a PRM (Nagy-Románia Párt) vezetője az október 18-i „Realitatea la raport” műsorban.
„Úgy a műsorvezető, mint ahogy a meghívottak egy része is asszisztált a második világháború idején, Ion Antonescu felelősségét terhelően meggyilkolt több mint 280.000 román és ukrán zsidó és 11.000 roma emlékének bemocskolásához”, áll az intézmény közleményében.
Ezzel összefüggésben az INSHR-EW azt kéri a hatóságoktól, hogy a 107/2006-os törvény alapján hivatalból indítsanak vizsgálatot Corneliu Vadim Tudor kijelentéseivel kapcsolatosan. A törvény 6. cikkelyében ez áll: „A holokauszt, vagy ennek következményeinek nyilvános tagadása bűncselekmény és 6 hónaptól 5 évig terjedő börtönnel és bizonyos jogok megvonásával büntetendő”. Ugyanakkor az Elie Wiesel Intézet a Realitatea TV által készített műsor elemzését kéri a CNA-tól (Országos Audiovizuális Tanács).
A PRM vezetője nyolc évvel ezelőtt a România Mare kiadványban közzétett egy anyagot, amiben arra mutatott rá, hogy „angol és amerikai tudósok is tagadják a holokausztot, bizonyítékokkal és logikus érvekkel támasztva alá, hogy a németek nem gázosíthattak el 6 millió zsidót, mert ez fizikailag és műszakilag lehetetlen volt”. A holokauszt, tette hozzá, „csak egy cionista hadicsel volt, hogy 40 év alatt kifacsarjanak Németországból kb. 100 milliárd márkát és hogy terror alatt tartsanak bárkit, aki nem ért egyet a zsidó igával”.
Nem ez az első eset, amikor egy román politikus tagadja a holokauszt megtörténtét Románia területén. Dan Şova, a jelenlegi parlamenti kapcsolattartásért felelős miniszter márciusban szintén tagadta a holokausztot, egy tévéműsorban kijelentve, hogy „a zsidó eredetű történetírások említettek valamit egy érdekes könyvről a zsidókkal szembeni romániai pogromról. Látni fogjuk, hogy Teşu Solomovicinak van egy érdeke könyve a zsidók pogromjáról. Elismeri, hogy Románia területén egyetlen zsidónak sem kellett szenvednie és ez Antonescunak volt köszönhető”.
eurocom.wordpress.com
Erdély.ma2012. november 22.
Román állami kitüntetések címeres gazembereknek
Csalók, közpénzek lenyúlói, hivatali visszaélésért, megvesztegetésért börtönbüntetésre ítéltek (így például a korrupció miatt öt évi börtönre ítélt Cătălin Voicu, az országos vasúttárság pénzeit saját céljaira felhasználó Mihail Necoliaciuc, az okirathamisító Valentin Hurduc, a szekus verőlegény, Vasile Ciolpan) – egyszóval címeres gazemberek kaptak fontos állami kitüntetéseket 1989 után.
Az „intézkedő" honatya
A Florin Costiniu volt bíró, továbbá a két kétes hírű üzletember, Costel Căşuneanu és Marius Locic társaságában csalás, okirathamisítás, hatalommal való visszaélés, megvesztegetés miatt már 2010-ben előzetes letartóztatásba helyezett Cătălin Voicut az igazságszolgáltatás öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. (Az ítélet azonban még nem végleges). A szenátor egyebek között 260 ezer eurót követelt és kapott Costel Căşuneanutól, 119 ezer eurót vett át Marius Locictól több, korrupció miatti ügycsomójuk „elintézéséért".
Cătălin Voicu számos fontos emberrel volt ugyanis kapcsolatban, akik „intézkedtek" felkérésére – természetesen ő maga is „fontos ügyeket" intézett el szükség esetén számukra. Kapcsolatai hosszú időkre nyúltak vissza, így például „jó embere" volt Ion Iliescu korábbi elnök bizalmi embere, a Védő-Őrző Szolgálat megalapítója, Dumitru Iliescu is.
Cătălin Voicu tényleges tiszt volt a kommunista rendszerben, majd 1989 után Ion Iliescu tábornoki rangra emelte, második mandátuma alkalmával elnöki tanácsosnak nevezte ki, a kormányőrség (SPP) képviselője volt a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban. Viorel Hrebenciuc 2004-ben képviselővé választatta, 2008-2012 között szenátor volt. Ion Iliescu államfő két alkalommal is kitüntette: egyszer a Katonai Érdemrend parancsnoki, majd lovagi fokozatát vehette át.
Az „évszázad hamisítója"
Hasonlóképpen magas kitüntetést vehetett át – és ugyancsak Ion Iliescu államfőtől – a „évszázad hamisítójának" nevezett Valentin Hurduc, aki a kommunista rendszer áldozatának nevezte magát (Ceauşescu ideje alatt börtönben ült). Állami javak megkárosítása, pénzhamisítás, bélyeghamisítás és közszállítási jegyek hamisítása miatt a Legfelsőbb Bíróság négy év börtönre ítélte. A Coresi nyomda alkalmazottját 1997-ben vették őrizetbe, amikor 10 ezer dollárért megpróbált áruba bocsátani 300 ezer, hamisított cigaretta-védjegyet.
Mindennek ellenére Ion Iliescu elnök 2003-ban a Hit Szolgálata nemzeti érdemrend III. fokozatával jutalmazta, „az 1988-1989 időszakában tanúsított rendkívüli bátorságáért és honpolgári szelleméért, a kommunista-ellenes Luneta című folyóirat kiadásáért". Ugyanakkor Hurduc volt az, aki 1997-ben felgyújtotta Bukarestben, az akkoriban még a Scânteia-háznak nevezett Szabad Sajtó Palotáját.
A kérdésre, miszerint tudta-e, hogy a friss kitüntetett éppen akkor szabadult ki a csalás miatt letöltött börtönbüntetésből, az államfő csak ennyit válaszolt: „Nem érdekel. Az életben mindenkinek lehetnek bajai, ám megvannak a maga érdemei".
Mihai Necolaiciuc több százmilliós összegeket sikkasztott az országos vasúttáraságtól, majd, amikor már érezte, szorulni kezd nyaka körül a hurok, akkor az Egyesült Államokba menekült, röviddel azelőtt, hogy a bukaresti 1. kerületi bíróság kiadta volna ellene az előzetes letartóztatási parancsot. Az Egyesült Államokban viszont letartóztatták – nem romániai bűncselekményei miatt, hanem azért, mert megszegte a bevándorlási törvényt. A román államnak nem kevés erőfeszítés árán sikerült hazahozatnia, ám idén januárban a bukaresti bíróság végleges határozattal kiengedte a börtönből.
A cárt – Necolaicuicot így nevezték az állami vasúttársaságnál tanúsított önkényeskedő magatartása miatt – 2000-ben, Anca Boagiu akkori közlekedési miniszter javaslatára Emil Constantinescu államfő kezéből átvehette az ország legmagasabb kitüntetését, a Románia Csillaga nemzeti érdemrend lovagi fokozatát.
Kommunista börtönigazgató, verőlegény
Magas kitüntetést kapott Vasile Ciolpan is, aki a kommunizmus idején a Gheorghiu Gheorghiu Dej börtönrendszerének alkalmazottja volt. 1950 és 1955 között ő volt a hírhedett máramarosszigeti börtön parancsnoka, egyike volt a legkeményebb verőlegényeknek. Emil Constantinescu elnök azonban minderről tudomást sem véve 1997-ben, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából az 1941-1945- A Második Világháború Emlékkeresztjét adományozta neki.
Az Ellenállás és a Kommunizmus Áldozatai Emlékmúzeumának igazgatója, Gheorghe Mihai Barlea ezt követően felhívta az államfő figyelmét Ciolpan múltjára, és másnap Constantinescu máris visszavonta a kitüntetést – ám az érmet a kitüntetett nem volt hajlandó visszaadni, így az 2002-ig, amikor is visszaadni kényszerült, nála maradt.
„Éremfosztás"
A második személy, akitől 1989 után magas rangú állami kitüntetést vontak vissza, Corneliu Vadim Tudor volt. Őt – ugyancsak Ion Iliescu elnök – tüntette ki Románia Csillaga lovagi fokozatával. A kitüntetést a Traian Basescu által a parlament előtt felolvasott, a romániai kommunizmust elítélő nyilatkozat idején okozott botránya miatt vonták vissza a Romániai Csillaga Érdemrendet, az adományozás Becsületbírósága, a Doina Cornea asszony által vezetett testület javaslatára. A határozat két hónapig állt Calin Popescu Tariceanu akkori miniszterelnök asztalán, majd ugyancsak 60 napig rostokol Traian Basescu államfőnél is, mígnem a kitüntetést megvonták a „néptribuntól".
Mindez végül is külső nyomásra történt: a korabeli amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rica helyettese, Daniel Fried, de az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, Nicholas Taubman is szóvá tette Corneliu Vadim Tudor kitüntetését, amelynek nyomán egyébként a béke Nobel-díjas Elie Wiesel és a romániai származású, a holocausttal foglalkozó amerikai történész, Randolf R. Braham is visszaadta Ion Iliescutótól kapott korábbi kitüntetéseit.
Persze olyan eset is volt, hogy a megjutalmazott – nem is tudott kitüntetésétől. Állítólag így járt ad sógornője. Rodica Odobescu, aki a TAROM román országos légiszállíási vállalat vezérigazgatója volt, amikor Ion Iliescu államfőtől megkapta a Repüléstani Erény lovagi fokozatát. A sajtó felháborodására Odobescu kijelentette: senki nem értesítette őt a kitüntetésről, egyébként ünnepség sem volt, az érdemrend odaítélésének hírét csak akkor kapta meg, amikor az már megjelent a Hivatalos Közlönyben.
Bogdán Tibor
Maszol.ro2012. december 12.
Huszonkét év parlamentjei
Az 1990. évi rendszerváltást követően a parlamenti választások általában nagy politikai csatákat váltottak ki. Ezek a választások 2008-ig az elnökválasztásokkal együtt zajlottak le, ami tovább növelte a csata élességét. Idén feltehetően minden eddiginél nagyobb parlament alakul ki a választások nyomán.
Több mint harminc párt
Az 1989. évi események felszínre hozták az akkoriban rendkívül erőssé vált Ion Iliescut, amelynek pártja, a Nemzeti Megmentési Front uralta az első, a Ceauşescu-korszak után demokratikusnak mondható választásokat. Bár az 1990. évi választáson több mint harminc párt indult, a Nemzeti Megmentési Front 67,5 százalékkal győzött. A szavazatok szétforgácsolódása miatt a képviselőházba 27 párt került be (közülük 11 a nemzeti kisebbségeké), a szenátusba pedig 7 politikai tömörölés. Jelentősebb szavazattal – a Nemzeti Megmentési Front mellett – csak a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ rendelkezett, mindketten meghaladták a 7 százalékot.
Miniszterelnökként a Nemzeti Megmentési Front egyik vezetőjét, Petre Romant nevezték ki, az 1991. évi bányászjárás azonban a kormányfő végét jelentette, helyét Theodor Stolojan vette át.
A Nemzeti Megmentés Frontjának életében fontos pillanat volt 1992. márciusa. A tömörülés elfogadta Petre Roman európai, haladó programját. Iliescu hívei nyomban kiváltak a pártból és létrehozták a később a Társadalmi Demokrácia Pártjának nevét felvevő tömörülést, a Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontját. Az „eredeti" Nemzeti Megmentési Frontot 1993-ban Nemzeti Megmentési Front-Demokrata Párt, majd Demokrata Párt néven jegyezték be.
Băsescu színre lép
Az 1992. évi parlamenti választások alkalmával kezdett kikristályosodni a romániai politikai élet. A kettéhasadt Nemzeti Megmentés Frontja már nem érte el korábbi jó eredményét: a Ion Iliescu által vezetett Nemzeti Megmentés Demokratikus Frontja azonban így is jól szerepelt, 34 és 35 százalékot szerzett a képviselőházban és a szenátusban. A következő helyet a Demokratikus (később: Demokrata) Konvenció és a Nemzeti Megmentési Front foglalta el.
A kormány miniszterelnöke Nicolae Văcăroiu lett, aki négy éven át őrizte meg tisztségét, ezzel mostanáig álló rekordot állított fel. A kormány szilárdsága nem mutatkozott meg azonban a gazdasági stabilitásban, amelyet a hiperinfláció jellemzett, a privatizáció pedig stagnált.
Az 1996. évi parlamenti választásokon a Demokrata Konvenció legyőzte a Társadalmi Demokrácia Pártját, a Demokrata Párttal és az RMDSZ-szel szövetkezve sikerült kormányra lépnie.
A kormánykoalíció ugyan erős parlamenti többséggel rendelkezett, a politikai stabilitást azonban meggyengítette Traian Basescu színrelépése. Így az 1996-2000 közötti időszakban a kormány élén három miniszterelnök: Victor Ciorbea, Radu Vasile és Mugur Isarescu állt.
Ciorbea-kormány a Demokrata Párttal kiéleződött vitájában 1998. március 30-án mondott le. Helyét az ugyancsak parasztpárti Radu Vasile vette át. Gazdasági intézkedései azonban – például a bányák bezárása – átfogó társadalmi mozgalmakhoz vezettek, a bányászok 1999. elején Miron Cozma vezetésével ismét elindultak Bukarest felé, hogy megdöntsék a kormányt. De a Vasile-kormányt azért is többen bírálták Romániában, hogy támogatta a NATO-t Szerbia bombázásában – sokan úgy vélték, Románia elárulta a „baráti Szerbiát".
A kabinet egyetlen sikerét az jelentette, hogy Romániát az Európa Tanács helsinki összejövetelén meghívták, kezdje meg a tárgyalásait Európai Uniós tagságáról
A parasztpárt ennek ellenére megvonta támogatását Radu Vasilétől, aki azonban csak hosszas győzködés után volt hajlandó lemondani.
A kormány élére Mugur Isarescu került, azzal a feltétellel, hogy csakis a választásokat készíti elő, ezt követően ismét átveszi helyét a Román Nemzeti Bank élén. A jobboldal kudarcos kormányzása gyakorlatilag a Demokrata Konvenció szétbomlásához vezetett 2000-ben.
Politikai és gazdasági stabilitás
Ezt követően természetszerű volt a baloldal előretörése: 2000-ben a választásokat az Adrian Nastasé által vezetett Szociáldemokrata Párt nyerte meg, a Konzervatív Párt akkori elődjével, a Humanista Párttal szövetkezve. Az elnökválasztásokon Ion Iliescu diadalmaskodott a második fordulóban, miután a romániai választók bizonyságot tettek felelősségükről és masszívan őrá szavaztak Corneliu Vadim Tudor ellenében. A szociáldemokraták 46 és 45 százalékkal nyertek a szenátus és a képviselőház esetében.
A miniszterelnök, Adrian Nastase vezetésével helyreállt a gazdasági stabilitás, az ország fejlődött, elsősorban a 2002-2004 közötti időszakban. A szociáldemokraták az RMDSZ-t ugyan nem vették be a kormányba, de Markó Béla tömörülése évenként megkötött protokollum alapján támogatta a kormányzást. Ekkor csatakozott Románia a NATO-hoz és jól haladtak a tárgyalások az ország uniós előcsatlakozása esetében is. Beindult a privatizáció és bár a „nem adjuk el az országot" jelmondattal élő ellenzék élesen bírálta a kormány ilyen irányú intézkedéseit, a Petrom részvényeinek jelentős többségét felvásárolta az OMV, magánkézre került a galaci Sidex is.
Ismét Băsescu
Ebben a helyzetben került sor a 2004- évi parlamenti és elnökválasztásokra. A nagy párharcra az Adrian Nastase és a Traian Băsescu által vezetett politikai tömörülések között került sor. A törvényhozás fórumában a szociáldemokraták és a Humanista Párt együttesen a szavazatok 36 és 37 százalékát szerezte meg a képviselőházban és a szenátusban, a másik oldalon a Demokrata Pártból és a Nemzeti Liberális Pártból álló DA szövetség 31 százalékot ért el mindkét házban, az államfőválasztásokat pedig Traian Băsescu nyerte meg Adrian Năstaséval szemben.
Államfőként Traian Băsescu kihasználta azt, hogy a szociáldemokraták csak választási, nem pedig pártszövetséget kötöttek a humanistákkal, így az RMDSZ-szel szövetkezett DA szövetség alkothatott kormányt, a – később az államfő által „nemtelen szövetségnek" nevezett – humanistákat „átvéve" a szociáldemokratáktól. A kormányfő Călin Popescu Tăriceanu lett, aki miniszterelnöksége idején szembekerült az államfővel. Ennek nyomán a DA szövetség kettészakadt, a nemzeti liberálisok és az RMDSZ kisebbségi kormányt alakított, amelyet a parlamentben a szociáldemokraták is támogattak.
2007-ben a parlamenti többségnek sikerült felfüggesztenie tisztségéből Traian Băsescut, aki azonban akkor még igen nagy népszerűségnek örvendett a választók körében, így a népszavazás nyomán visszatérhetett az államfői palotába.
„Szörnyszövetség"
A 2008. évi parlamenti választásokban a szociáldemokraták, a demokrata liberálisok és a nemzeti liberálisok között folyt a harc. A demokrata liberálisok szerezték a legtöbb mandátumot a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok előtt. A 2008-2009-es évben a demokrata liberálisok és a szociáldemokraták együtt kormányoztak – ezt az időszakot „szörnyszövetségnek" nevezték.
A szövetség nem is maradt sokáig talpon, 2009-ben a szociáldemokraták – politikusuk, Dan Nica belügyminiszteri tisztségből történt kényszerű lemondása után – kiléptek belőle. A demokrata liberálisok, a Traian Băsescu által támogatott Emil Boc kormányfővel az élen kormányon maradtak, az RMDSZ-szel szövetkezve. A kormányfő 2012-ben mondott le, helyét Mihai Răzvan Ungureanu vette át; kormánya 79 napig, az ellene benyújtott bizalmatlansági indítványig volt hatalmon.
Traian Băsescu ekkor arra kényszerült, hogy a nemzeti liberálisokkal szövetkezett szociáldemokraták részéről nevezzen ki miniszterelnököt, Victor Ponta személyében. Kabinetje a választások után megválasztandó új kormányig marad – amelyet, a választási eredmények fényében, feltehetően ugyancsak ebben az összetételben követ majd az újabb kormány.
Maszol.ro2013. január 9.
A Securitate egy volt kémelhárítója kerül az EP- be
A Securitate – az egykori kommunista titkosszolgálat – egy volt tisztje kerül Romániából az Európai Parlamentbe – közölte keddi számában a România Libera című napilap.
Dan Zamfirescu a Nagy Románia Párt (PRM) jelöltjeként kap mandátumot, miután a párt listáján 2009-ben EP-képviselővé lett Gigi Becali futballmecénást decemberben a román parlament képviselőjévé választották, és lemondott európai parlamenti mandátumáról.
Zamfirescuról, aki 1980-tól 1990-ig a Securitate, majd 1990- től 2002-es nyugdíjazásáig a Román Hírszerző Szolgálat tisztje volt, a román átvilágítási intézet 2007-ben megállapította, hogy a rendszerváltás előtt "politikai rendőrségi tevékenységet" folytatott – írta a bukaresti lap.
"Én a Securitate tisztje voltam, nem besúgó. A kötelességemet teljesítettem, és azt teszem halálomig: szükség esetén kész vagyok fegyverrel a kezemben meghalni a hazáért. Büszke vagyok arra, hogy a román kémelhárítás tisztje voltam" – idézte a România Libera Zamfirescut.
Corneliu Vadim Tudor EP-képviselő, a PRM elnöke hivatalos átiratban értesítette a román állandó választási hatóságot arról, hogy a párt pótlistájáról Zamfirescut küldik Becali helyett Brüsszelbe. A România Libera úgy tudja, a párt európai parlamenti listáján egy másik jelöltet illetett volna a mandátum, de Vadim Tudor szerint azért ugrották át az illetőt, mert már nem tagja a PRM-nek, nem fizette rendesen a tagdíjat, és már három éve nem látták a pártszékházban.
A pásztorból lett milliárdos üzletember Gigi Becalit, a bukaresti Steaua futballklub tulajdonosát annak ellenére választották meg 2009-ban Nagy Románia párti EP-képviselőnek, hogy a választási kampány jelentős részét – egy önbíráskodás gyanúja miatt elrendelt – előzetes letartóztatásban töltötte. Az idegengyűlölő kijelentései miatt több ízben megbírságolt Becalit decemberben a Nemzeti Liberális Párt színeiben választották parlamenti képviselővé Bukarestben.
Népújság (Marosvásárhely),2013. február 11.
Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),2013. február 19.
Ki kit provokál?
A székely zászlók ügyében igazi diplomáciai hidegháború alakult ki Románia és Magyarország között. A diplomaták még úgy-ahogy visszafognák magukat, de a bukaresti román írott és elektronikus sajtó egyszerűen nem hagyja, hogy hamvába temetkezzék a mesterségesen fölszított parázs, s a három napig tartó csodák panoptikumába vonuljon az egész zászló-ügy. A sajtó oldalán a zászlóellenességben az Antena 3 nevű, egyébként is sovén hangvételű tévéadó viszi a prímet, s egy verébfejű műsorvezető hölgyemény, valamint egy stréber riporter vezényletével – nyilván gazdájuk, a magyargyűlöletéről is elhíresült Dan Voiculescu megrendelésére! – erősen fújják a kását, szítják a hangulatot, s ha úgy érzik, ők maguk nem eléggé hitelesek, erősek és meggyőzőek, odarendelik Vadim Tudort s más díszpintyeit a román politikai mocsárnak. Azok csak hitelesek!
A dolog hullámverésének az adott újabb tápot, hogy rengeteg magyarországi önkormányzat – szolidaritásból! – kitűzte a székely zászlót, sőt a lobogó a magyar Parlament épületére is felkerült. Ezt a gesztust Romániában a vérmesebbek úgy értékelik, hogy Magyarország provokálja, sőt lekezeli Romániát. Ez újra okot szolgáltat a híres „magyar arrogancia” fölemlegetésére, mellyel a szomszédos stratégiai partner belekontárkodik Románia belügyeibe. A régi jó nacionál-kommunista szöveg, új tartalmakkal és új felhangokkal. Egy 95 esztendeje tartó megaláztatás újabb fejezete, melynek során az úgynevezett „utódállamok” nyíltan vagy burkoltabban a területükre szakadt magyarság felszámolására, beolvasztására, elnemzetlenítésére törekedtek. A magyarságot egyetlen utódállamban sem tartották és tartják a többséggel egyenrangú közösségnek, melynek elidegeníthetetlen joga van nyelvéhez, ezer esztendős kultúrájához, a közösségi önrendelkezés természetes megéléséhez, az autonómiához. Ez utóbbinak szerves része lenne a saját nemzeti szimbólumok szabad és háborítatlan használata is, s ezt végre már a nemzetközi jogban is kodifikálni kellene. Ha a sasmadár nem akar varjú lenni, a ló pedig kecske, akkor ezt a jogát senki nem vitathatja el. Még fenyegetőzéssel sem.
Ami a budapesti Országházra kitűzött székely lobogót illeti, jó helyen van az ott. Ha nem sérti a budapestiek szemét, hát ne sértse a bukarestiekét sem.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,2013. március 19.
Erősödő magyarellenesség
Ahogy megtörtént a marosvásárhelyi szabadságtüntetés és az erdélyi magyarság méltósággal és fegyelmezetten megünnepelte az 1848-as márciusi forradalom 165. évfordulóját, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan egyre erősödik a magyarellenesség Romániában, mintha valami revans lenne készülőben a jogait követelő magyarság ellenében. Politikusok és sajtóbéli hangadók viszik a prímet az akciókban, s céljuk nagyon könnyen tetten érhető: a magyarságot megfosztani még a nehezen kivívott jogaitól is, visszasüllyeszteni oda, ahol a diktatúra nacionálkommunista jogfosztottságában leledzett.
Érdemes megfigyelni a vadnacionalisták egyre gyakoribb szerepeltetését a román televíziós csatornákon: valóságos „föltámadását” éli meg Corneliu Vadim Tudor, s fel-feltünedezik Gheorghe Funar, a kolozsvári városrontó cigányfattyú is. Szóval ilyen dögevő keselyűk köröznek sorsunk felett, s csatlakozik hozzájuk néhány bértörténész is (gondolom, megválogatva!), kik fennen hirdetik a románság kőkorszaktól, sőt korábbról való erdélyi jelenlétét, s minden más népekkel szembeni előbbrevalóságát.
A magyarság ellen kibontakozó hazai kampány egyik figyelmeztető jele, ahogyan a román médiák elébe mennek az 1990-es marosvásárhelyi véres események évfordulója taglalásának, s váltig állítják, hogy Marosvásárhely főterén – egy nappal korábban pedig a Bolyai Líceum szomszédságában – a szegény fejszés, capinás görgényi „városlátogatókat” alattomos módon megtámadták a marosvásárhelyi és környékbeli magyarok és cigányok. S ebben a nemtelen támadásban nagy szerepe volt a „külföldi agentú-ráknak” is, úgymint szovjet, magyar ésatöbbi… S kik mondják el ezt? Volt szekus- és rendőrtisztek, vélhetően az események aktív szervezői.
A napokban rátámadtak A székelység története című félhivatalos iskolai tankönyvre is, s állítják, hogy az súlyosan románellenes, durva ferdítéseket tartalmaz. Milyen ferdítés lenne az igazság kimondása, a tény, hogy az 1916-os román betörésnél (hadüzenet nélküli vala!) a szedett-vedett regáti hadsereg kirabolta a védtelenül maradt Székelyföldet és Barcaság szász falvait? A rablásnál aztán csak a futáshoz értettek jobban… De ez megint egy más téma.
Ha itt hazudik, ha provokál valaki, azok nem mi vagyunk. Talán egyszer eljön az igazság órája is.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó
Erdély.ma,2013. március 27.
Igazi laudációt a szekus besúgók írtak
Születésnapi beszélgetés Tokay Györggyel
E beszélgetés aláírója nagyon jól tudja, hogy „nem illik” egy interjú során tegeződni – de mindkét fél ugyanúgy szemforgatásnak minősítené, ha több mint negyvenéves ismeretség után a látszat kedvéért magázódnánk. Pláne akkor, ha a házigazda egy pohár itallal is megkínál. – Március 27-én van a születésnapod, amelyen a Nyugati Jelen és olvasói, tulajdonosa nevében is köszönteni szeretnélek. Hogy érzed magad hetvenes éveid majdnem közepén? – Hogy mondjam, nem érzem az öregséget tehernek, pedig lenne okom rá. De ne részletezzük, hogy mit jelent ágyba feküdni, a kerekesszék Schumacherének lenni. Ez van, az embernek ezzel ki kell egyeznie, de engem nem zavar, mert megvannak a könyvek, megvan a televízió, az internet – az ember nézegeti a világot, és csodálkozik. Még mindig csodálkozom.
– Min csodálkozol?
– Hogy semmit nem tanulunk, és mindent elfelejtünk. Ugyanazokat a hibákat látom elkövetni, egy kicsit aktualizálva, az utóbbi 22 esztendőben. A politikai életnek a hordozói tulajdonképpen a politikai akaratot megfogalmazó pártok. Azok pedig olyan társadalmi tömörülések, amelyek értékek és érdekek mentén szerveződnek – például a munkaadók, a munkáltatók stb. stb. Hogy 22 év alatt ezt miért nem tudtuk megtanulni mind a mai napig ebben az országban, azt nem tudom. De itt személyek mögött tömörülnek az emberek, s ebből kifolyólag aztán a politika, sajnálatos módon szégyenteljesen sekély. Néha az a benyomásom, a tévéhíradót nézve, hogy ha valaki kellőképpen meg van borotválva, egy rendes öltönyt vesz magára, és mondjuk egy lila nyakkendőt, az már politikai személyiség. A semmiből is csinálunk politikai személyiségeket, akik jönnek, mennek, eltűnnek, megjelennek, körülöttük pártok szerveződnek, az emberek az egyik pártból a másikba mennek, s az ország marad ott, ahol van. Ez egy kicsit kiábrándító. Kiábrándító az is, hogy a magyarok – legyen az RMDSZ vagy más politikai tömörülés – hiába próbálják az országban megvalósítani az európai gondolkodás normáit, tiszteletben tartatni ezeket, mert a politikai élet társszereplői egyszerűen nem látnak partnereket a magyarokban, önmaguk pedig csak ritkán politizálnak értékek és érdekek mentén. Az isten szerelmére: melyik társadalmi osztályt képviseli, mondjuk, a Szociáldemokrata Párt? Az alkalmazottakat? Ahogy elnézem a vezetőséget és adóbevallásait, nem egészen úgy néz ki, mintha az alkalmazottak pártja lenne. A jobboldali liberálisok lennének a munkáltatók – de ha jól látom, a szociáldemokratákkal vannak együtt, holott az érdekek, elvben, nehezen kibékíthetők, hogy ne mondjam: egyáltalán. Rendben van: mondjuk, hogy elegünk volt az ideológiai alapon szerveződő pártokból (nekem speciel ez a véleményem), elég volt nekem a Kommunista Pártból, még sok is. Akkor maradjunk egy olyan pártnál, amelyik programok körül szerveződik, ahova besorolnánk magunkat, s Romániában vagy még két pártot. Melyik az a program, amelyiket meg akarjuk valósítani, hogy mindenkinek jó legyen? Ennél közelebbi meghatározást nemigen tudok. Hogyan legyen mindenkinek jó? No, ez az, amire nem válaszoltak. Kitört a nagy válság – ebből a kifelé menet a nagy probléma, mert beleesni beleestünk. Elmúlt 4-5 év, és nem látok egyetlen politikai szerveződést, amely azzal állt volna elő, hogy mi úgy akarunk a válságból kitörni, hogy a következő koherens programot valósítjuk meg… Ennek a programnak vannak nagyon kellemetlen részei, például csökkenni fognak az ilyen-amolyan juttatások, kisebb lesz a… de: ezen az úton ez meg az meg fog megvalósulni. Nincs ilyen. Ha erre gondolok... – De egyébként jól érzed magad…
- Jól érzem, de ha magam csinálnám, akkor biztosan nem érezném jól. Ám most, hogy kívülről látom a dolgokat, mint magánember, jól érzem magam.
– Menjünk tovább. Az utóbbi időben ritkán jelensz meg a nyilvánosság előtt, legutóbb a Kölcsey-díjad átvételén láthattunk, és gondolom, érezted magad is, mennyi szeretet és megbecsülés vesz körül az aradiak részéről. „Életművem az, hogy önökkel lehetek, életművem az, hogy önöknek legyen magyarhoz és emberhez méltó életük” – mondtad akkor szerényen. Csakhogy sokan jól emlékszünk, például, 1990 szeptemberére, amikor parlamenti képviselőként betegséged dacára éhségsztrájkba kezdtél az aradi magyar középiskoláért, vagy arra, hogy amikor már reménytelennek látszott a dolog, határozottan kimondtad: a Szabadság-szobor állni fog. Az életműved sok ilyen konkrétumból tevődik össze. Vagy egy díjazottnak illik szerénynek lennie?
– Született optimista vagyok, nyilván a megbecsülés, ami körülvesz, ehhez hozzájárul. Tudod, ahogy volt ez a Kölcsey-díj – legyen Kölcsey-díj, vagy Simonyifalva díszpolgársága – mert én is díszpolgár vagyok ám, és nem fogom elfelejteni, míg a világ világ –, ezeket azért kaptam, mert az emberek megbecsülnek, és ennél nagyobb öröme nem kell legyen valakinek. Persze jó lenne, ha egy kicsivel több pénzem is lenne, de inkább ezt választom, a megbecsülést és a szeretetet, mint a sok pénzt és a megvetést, amivel én is nézem azokat, akik, hát, nagyon görbe utakon jutottak az anyagi javakhoz. De én nagyon nem szeretem ezeket a témákat, nagyon nem szeretek beszélni se róluk, olyan prédikáció- és vasárnapi igehirdetés-, olyan osztályfőnöki óra-szerű szavak ezek. Csinálni kell, s akkor meglátjátok, hogy jó lesz. Nem kell erről sokat beszélni, csak azért mondtam most is, mert megkérdeztél. Persze, hogy örültem a díjaknak. De ezzel kapcsolatban hadd mondjak el valamit. Nagyon szépen beszélt a laudációban Borbély Laci barátom, amikor aradi barátaim megtiszteltek a Kölcsey-díjjal. Néhány nappal azután kezembe jutott, 22 év után, a szekuritátés dossziémnak egy része, pontosabban a ’82–84-es évekből. Hát, kedves barátaim, az én laudációmat ott írták meg, ti. amit ott felsorolnak, kb. így: „a magyar nyelv és kultúra fanatikus propagálója”, írja a spicli főhadnagy, „a magyar iskolákért harcoló nacionalista sötét alak”, mondja az őrnagy úr – tehát már 1984-ben elismernek olyan dolgokat, amikre nagyon büszke vagyok. Laci barátom elmondta, mit csináltam az RMDSZ-ben – de hogy előtte mit csináltam… tulajdonképpen a laudációmat 1982 után írták, itt vannak a dossziék, aláírva, gyönyörű pecsétekkel. Megáll az ember esze, hogy mit hoztak fel ellenem, mint gonosz, átkos tevékenységet: hogy szeretem a fajtámat, az anyanyelvemet, a saját kultúrámat – ez a legsötétebb bűnök közt szerepelt. Az, hogy ezt a kultúrát hirdetem, az bűn volt, hogy az iskoláinkért „tűzbe megyek”, az is bűn volt. És most itt van ez a laudáció, ami ezelőtt 30 évvel majdnem egy vádirathoz elég volt. Nem kerültem börtönbe, de oda akartak. – Közel két évtizedes politikusi pályafutásod alatt biztosan sok elégtételed is volt, de csalódnod is jócskán kellett – gondolok, például, a Neptun-üggyel kapcsolatos támadásokra, vagy a kisebbségügyi miniszterségből való távozásodra. Az aktív politizálás befejezésével hogyan gondolsz minderre? Mi az, amire a legszívesebben emlékszel, s van-e olyan, amit elfelejtenél?
– Ha azt kérdezed, mit szeretnék elfelejteni, vagy a Neptun-ügyre gondolok: mindig is akadnak olyan emberek, akik kitartanak bizonyos értékek, érdekek fenntartása mellett, ezeknek pedig vannak ellenségeik. Normális dolog. Valamikor a szekus tiszt volt az ellenség. Azt hiszem, 1992-ben, amikor C. V. Tudor az egyik versében Domokos Géza mellett szerénységemet is akasztófára javasolta, akkor összehívtam egy gyűlést, vettem két üveg whiskyt, és azt mondtam: uraim, ettől a perctől fogva ember vagyok, ha C. V. Tudor azt mondja, hogy engem fel kell akasztani, akkor valóban csináltam valamit. Lent voltunk a parlament étkezdéjében, s megkérdezték a román kollégák, hogy mit művelünk, akkor azt mondtam: megünnepeljük azt, hogy engem Corneliu Vadim Tudor kötélre javasolt egy újévi versében. Hogy azután a saját fajtámtól is kaptam a szemem közé, hogy árulónak, vagy baleknek neveztek – vagy gazember, vagy balek, mondotta az egyik ellenfelem –, és a neptunizmus után azt akarták egyesek, hogy ne vehessek részt az RMDSZ politizálásában…, de az RMDSZ úgy döntött, hogy mégis szüksége van rám, és nem azokra, akik ezt a vonalat úgy látták, hogy egy autodaféval a máglyán megégettessek. A mai napig is híve és fenntartója vagyok a tárgyalások elméletének a konfliktusos megoldásokkal szemben. Egyszerűen azért, mert alapvető katonai, stratégiai és politikai alapelv az, hogy ha a kisebbik erő egy nagyobb erővel csap össze, abból többnyire vesztesen kerül ki. A konfliktusos megoldás nem kedvez a számbeli kisebbségben lévőnek – ezt bizonyítja a történelem, ezt bizonyítja az ETA, IRA és egyéb szervezetek évtizedekig elhúzódó politikai gyakorlata is. Én magam a békés tárgyalások híve voltam, vagyok és maradok, úgyhogy evvel szépen megnyugodtam, ezzel mentem nyugdíjba és ezzel maradok továbbra is. Nem találtam elvet még, amely bebizonyítsa, hogy nekem nincs igazam. Nyitott vagyok mindenféle érvelésre s várom, hogy jöjjön valaki, aki bebizonyítsa, hogy miért nincs. Ami az aktív politizálás befejezését illeti: vannak egyesek, akik nem tudnak elbúcsúzni attól az érzéstől, hogy ők fontos személyiségek. Ha egyszer képviselő voltál, vagy miniszter, avagy nagykövet, az újságírók hajkurásztak és a televízióban osztottad a malasztot, és igét hirdettél, akkor az idők végeztéig ott kell lenni, s ha véletlenül nem vagy ott 75 éves korodban, amikor a hamut is mamunak mondod, vagy arrafelé irányulsz, akkor neked feltétlenül boldogtalannak kell lenned. Én ezt nem hiszem. Én azt hiszem, hogy, amint az Írás mondja, mindennek megvan a maga ideje. Mindennek. Én rengeteg követ összegyűjtöttem, de a kődobálást el fogom hagyni. Ha valóban írok még, nem fogok köveket hajítani, megvárom, amíg a földön lévőkbe egyesek belebotlanak. Mert belebotlanak, higgyétek el. A valóság olyan kemény, ha marhaságokat vagy aljasságokat hirdetsz, végül belebotlasz. Én ezt megvárom. Minek kell nekem köveket dobálni?!
– Nem is kődobálásról lenne szó, hanem arról, hogy jó másfél évtizedig benne voltál, közvetlenül a nagypolitika első vonalában (nagykövetként talán már nem annyira a közepében), ismerted az összes „nagykutyát”, minden mozgást tudtál, a pletykákat is. Ezt – nyilván egy racionális szűrőn áteresztve – nem lenne érdekes megírni?
– Hadd kérdezzem meg: minek? Vagy van egy olyan üzenet, ami az egyedi történésekből levonható – és ez fontos –, vagy nincs üzenet, csak érdekesség. Viszont azt megírják a bulvárlapok, az Isten szerelmére. Hogy ki kivel, miért és hogyan – az végső soron nem igazán fontos, a miért és hogyan talán fontosabb lenne. Ha magamat meggyőzöm arról, hogy vannak olyan dolgok, amiket el kellene mondani a politizálás mikéntjével, erkölcsével kapcsolatban, elmagyarázni az embereknek, hogy nem a büntetés nagysága, hanem a büntetés elkerülhetetlensége fogja megállítani a korrupciót, akkor igen. Ha valaki hajlamos lenne megkérdezni, elmondanám, hogy az önkényuralom felé vezető úton a titkos hírszerző szervek vérre menő ellenőrzése létfontosságú, és hogy ennek az ellenőrzésnek az egyik leghatékonyabb módja a költségvetés ellenőrzése, az nagyon jó lenne. De erre nem hiszem, hogy lenne olvasói igény.
Készült veled egy érdekes interjúkötet, amelyből azonban, ismétlem, sok minden kimaradt. Világos választ várok: írsz-e, ahogy régebben fontolgattad, vagy nem írsz? – Talán írok, s ha igen, valami nagyon személyeset. Biztosan csak azt tudhatom, amit én láttam, amit én éreztem. Hogy mások mi éreztek, mit láttak, az kérdéses. Hát erről lehet szó. Kérdés, hogy van-e időm rá.
– Születésnapodon kívánunk jó egészséget, hogy maradjon idő rá.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),2013. április 11.
Ady, a bukarestiek családias iskolája
198 éves a fővárosi magyar tannyelvű oktatás
Volt már 9-es számú Elméleti Líceum, 5-ös számú Matematika-Fizika Líceum, a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb korszakában pedig – amikor vegyes, román–magyar évfolyamok létrehozására kényszerítették –, a 33-as számú Ipari Líceum nevet is viselte Bukarest egyetlen magyar nyelvű oktatási intézménye. Az Ady Endre Elméleti Líceum folyosóin ma több száz magyar diák zsivaja hallatszik.
A fő céljaként az identitásmegőrző kultúratámogatást meghatározó iskolában mindig arra törekedtek, hogy Bukarest valamennyi magyar gyermeke számára biztosítani tudják az anyanyelvi óvodai és iskolai oktatáshoz való hozzáférést. Ezért aztán az intézmény befogadóképességét is növelni kellett, 2007-ben kormánypénzből elkezdődött az iskola bentlakásának építése, de pénzhiány miatt még a belső szerkezet befejezése előtt leálltak a munkálatok. „Volt egy időszak amikor gyimesi csángó diákjaink is voltak. A vidéki gyerekekre gondolva fogtunk bővítési munkába, hogy közel tudjuk őket tartani, amíg megszokják a bukaresti életet. Ha a líceum után egyetemre mentek volna, továbbra is szállást biztosítottunk volna nekik” – tájékoztat Bejan Ibolya, az iskola igazgatónője (képünkön). A projektre még a sportpályát is rááldozták. „Ez a bentlakás a legnagyobb álmunk, hisz így tudnánk növelni a gyermekek számát. Mint minden szórvány magyar oktatási intézménynek, nekünk is szükségünk lenne erre” – teszi hozzá. Az 1992-től önálló vált tanintézet épületét amúgy folyamatosan tatarozzák: 2003-ra a teljes épületet megerősítették, földrengésbiztossá tették. Saját forrásból biztosították a földgáz bekötését az óvodai konyhába, kicserélték a nyílászárókat. A feltámadás, az újjászületés évei voltak ezek, hiszen korábban nem bántak túl kegyesen az iskolával.
Nehéz múlt, biztató jövő
Sötét korszak volt az 1985-1990-es időszak, nem is szeretnek róla beszélni. Azért fel-fel idézik, ahogyan röviddel a rendszerváltás után az 1815-ben felekezeti iskolaként indult tanintézet tanárainak és diákjainak a református Calvineum templom épületébe kellett menekülniük a román iskolatársaik agresszív lázadása elől. „Az osztályaink akkor is alacsony gyermeklétszámmal működtek, és ezt Ceauşescu nem nézte jó szemmel. Ezért sok olyan diákot utaltak hozzánk, akik a jobb román líceumokba nem jutottak be. A cél nyilván az etnikai összekeverés volt, de emellett az elméleti líceumból szaklíceumot csináltak. Az 1989-es események után azt hittük, hogy jobbra fordulnak a dolgok, ’90-ben végül, amikor a magyar tanulók ismét visszanyerték az anyanyelvű oktatáshoz való természetes jogukat, azt gondoltuk, megbeszéljük a román tantestülettel, költözzenek át egy másik iskolába. Egy akkori államtitkárral ki is egyeztünk abban, hogy várunk 1992-ig, míg az utolsó évfolyam is befejezi a 12. osztályt. Ez a terv azonban meghiúsult, mert idő előtt kiszivárgott, a románok pedig úgy döntöttek, tudtunkra adják, hogy innen nem mennek el, mert ez az ő iskolájuk. Valaki felbujtotta az itt maradt diákokat, mert egyik reggel szó szerint elfoglalták az iskolát, bezárkóztak az épületbe, minket pedig kőzáporral fogadtak. Betörték az ablakokat, csak úgy repkedtek a fejünk felett az üvegszilánkok. A falakra mindenféle üzeneteket irkáltak, hogy menjünk oda, ahonnan származunk, üvöltözve fenyegettek. Egész éjjel attól rettegtünk, hogy felrobbantják az iskolát” – eleveníti fel Bejan Ibolya. Az ellenpropaganda hátterében Corneliu Vadim Tudor állt, a Nagy-Románia Párt elnöke. „Volt neki akkoriban egy sikeres lapja, abban is megjelentünk valami olyan címmel, hogy nem engedjük tanulni a román diákokat. Ez ellen nem sokat tudtunk tenni, és mivel féltettük a diákjainkat, a fő célunk az volt, hogy biztonságba helyezzük őket” – magyarázza az igazgatónő. A líceum tantestülete ekkor döntött úgy, hogy a református templomba, a Calvineumba költözteti a diákokat, míg minisztériumi szinten rendezik a dolgokat. Körülbelül két hétig voltak kénytelenek ottmaradni, a gyerekeket szinte teljesen elzárták a külvilágtól, hogy ne essen bántódásuk: iskolába jövet és hazafelé is felnőttek kísérték őket. „Néhány hét elteltével már a visszaköltözésen és egy új iskolanév választáson gondolkoztunk: először Sükei Károly bukaresti születésű költő-újságíró után akartuk az iskolát elnevezni, de arra gondoltunk, őt kevesen ismerik, főleg Bukarestben. Petőfin is gondolkoztunk, de mivel már volt egy Petőfi-ház Bukarestben, nem akartuk, hogy az emberek keverjék az intézményeket. Végül Adyra esett a választás az Octavian Gogával való barátságára, valamint a liberális nemzetiségi szemléletére való tekintettel. Ebben az időszakban Balogh Péter szobrászművész egy Ady-mellszobrot adományozott a Calvineumnak és egy másolatot az iskolának is” – idézi fel Bejan Ibolya. Az igazgatónő akkoriban került az iskolához fiatal tanárként, s bár nem nagyon vett részt az akkori adminisztratív döntésekben, az események mély nyomokat hagytak benne.
Már nem a fennmaradás a tét
A kedélyek 1992 nyara környékén kezdtek végül lecsendesedni, a bukaresti iskolában azóta kizárólag magyarul folyik az oktatás óvodától a tizenkettedik osztályig. A három csoportos napközi jelenleg 60 gyereket fogad reggeltől délutánig, míg az osztálytermek padjait 128 diák koptatja. Évente 15 körüli az első osztályba beiratottak száma, az óvoda pedig mintegy hatvan gyerekkel indul évente. Utóbbi egyébként igen népszerű Bukarest-szerte, többek közt jó konyhájának köszönhetően. „Sajnos csökken a bukaresti magyarság száma, és ezzel nyilván a gyermeklétszám is. Nagy a fluktuáció is: az üzletemberek és politikusok jönnek-mennek, beadják gyermekeiket tanulni, majd néhány év múlva továbbviszik őket. Próbáljuk évente felmérni a templomokban, hogy hány gyerekre számíthatunk, szórólapokat osztogatunk, mindenféle népszerűsítő rendezvényt, ünnepséget szervezünk, hogy valamennyi magyar gyermekes családhoz eljusson az iskola híre. Sok volt diákunk hozza hozzánk a gyerekét. Jól ismerjük a bukaresti magyarokat, a gyerekekkel közvetlenül bánunk, ami nagyon családiassá teszi a hangulatot. És hát ilyen kevés gyerekkel ez könnyebb is. Már nem a fennmaradás a tét, hanem a minél színvonalasabb, emberibb oktatás biztosítása. És az, hogy legyen ránk kereslet ” – összegez az igazgatónő.
Bukaresti iskolatörténet
Az 1815-ben felekezeti iskolaként alapított tanintézet kezdetben Sükei Imre református lelkipásztor otthonában működött. Az 1875-ben felépült egyemeletes iskola már szolgálati lakással is rendelkezett. 1904-ben a Sfinţii Voievozi utcában leányiskola, 1906-ban a Sfântul Ştefan utcában fiúiskola nyitotta meg kapuit a magyar tanulóifjúság előtt. Az 1910–11-es tanévben a római katolikus iskola tanulóinak száma elérte az 1141-et, a református iskolát pedig 468 diák látogatta. Az iskolák napközis rendszerben működtek, jól felszerelt szertárakkal, műhelyekkel és könyvtárakkal rendelkeztek. Bukarest több kerületében bérelt épületekben óvodai csoportok és elemi iskolai osztályok is működtek. Az első világháború után hanyatlásnak indult a bukaresti magyar oktatás. Bár az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozat egyenlő jogokat ígér valamennyi román állampolgár számára, a valóság mást mutatott: az iskolát seqestrum (zárlat) alá vetik. Az 1940-es bécsi döntést követően a bukaresti magyar lakosság, így a tanuló ifjúság száma is jelentősen csökkent, az iskola pedig újra szélsőséges elemek céltáblájává vált. ’44-ben három bombatalálat romba döntötte a Sfinţii Voievozi-i iskolaépület kétharmad részét: pillanatok alatt semmisült meg a modern tanfelszerelés, a bútorzat, a fizika- és biológia-szertár, az asztalosműhely. Takács Pál igazgató, aki az óvóhelyen vészelte át a bombázást, emberfeletti erőfeszítéseket tett a magyar nyelvű oktatás újrakezdése érdekében, és az 1945–46-os tanévben az iskola Egységes Magyar Gimnázium néven már működött. A felekezeti- és magániskolák 1948-as államosítása Bukarestben 89 tanintézetet érintett, köztük a legrégibb, az 1730-ban alapított zsidó gimnáziumot és a református magyar iskolát is. Az addigi gimnázium 1949-ben líceumi rangra emelkedett, majd 1958-ban tanügy-minisztériumi határozat alapján az iskola elfoglalta mai épületét.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár).2013. június 17.
Corneliu Vadim Tudort eltávolították a Nagy-Románia Párt éléről
A Nagy-Románia Párt (PRM) 24 megyei szervezetének képviselői szombaton rendkívüli ülést tartottak, amelyen úgy döntöttek, hogy megvonják a bizalmat Corneliu Vadim Tudor pártelnöktől és az alakulat ügyvezető elnökségétől.
Gheorghe Funar, az alakulat főtitkára arról nyilatkozott, hogy az ülésen módosították a PRM alapszabályzatát is.
A párt vezetését az ősszel esedékes rendkívüli kongresszusig egy átmeneti politikai vezetőtanácsra bízzák. Ez alkalommal tisztújítás is lesz, amelyen a pártelnöki, az első-alelnöki, az alelnöki és a főtitkári tisztségekért lehet versenybe szállni.
Funar elmondta, hogy Vadim Tudornak joga van ismét elnöknek jelöltetni magát a kongresszuson. Vadim Tudor felháborodottan jelentette ki a sajtónak, hogy az ülés szabályellenes volt. Hozzátette: őt nem olyan egyszerű leváltani, ugyanis a pártnak ő az alapító elnöke, és bármikor törölheti azt a romániai politikai szervezetek jegyzékéből. Ugyanakkor azt is megjegyezte, biztos benne, hogy a tisztség megvonása mögött a Szociáldemokrata Párt (PSD) áll. hotnews.ro
Erdély.ma2013. július 12.
Nagyrománia Párt: túl sokat kapnak a magyarok
Hetek óta mind az írott, mind az elektronikus médiában azon jajong Gheorghe Funar és Vadim Tudor, újabban Marius Paşcan, a Demokrata Liberális Párt Maros megyei szenátora is, hogy a magyarok túl sokat kapnak vissza a restitúciós törvény eredményeként, főként az arisztokrata családokat és a történelmi magyar egyházakat vádolják, és természetesen Magyarországot, mely úgymond folytatja „a bécsi döntés után elfoglalt Észak-Erdély területén elkövetett rablást, fosztogatást, visszaszolgáltatva olyan ingatlanokat, amelyeket a magyar hatóságok telekeltek be magyarországi intézmények, magán- és jogi személyek nevére”.
Fáj nekik, hogy visszaszolgáltatták egyebek között a Görgény- és Maros-völgyi erdőket, földeket azoknak, akik bizonyítani tudták a tulajdonjogot. Maros megye demokrata-liberális szenátora rosszallja azt is, hogy a parlamenti kisebbségi szervezetek évente több mint 83 millió lej támogatást kapnak az államtól kulturális, vallási rendezvényekre, míg a székely megyékben élő románok szervezetei alig jutnak pénzhez.
e-nepujsag.ro
Erdély.ma2013. július 29.
PRM: véget ért a Tudor-éra
Véget ért Corneliu Vadim Tudor pályafutása a Nagy-Románia Pártban (PRM): a szélsőségesen nacionalista, de a parlamentből már a 2008-as választások alkalmával kiesett párt szombati, Gyulafehérváron megtartott rendkívüli kongresszusán kizárták az alakulatból az alapító elnököt.
A kongresszusi küldöttek Gheorghe Funart, Kolozsvár egykori polgármesterét választották meg a PRM új elnökévé. A mintegy hétszáz küldött közöl csupán négyen szavaztak Vadim kizárása ellen, és hárman tartózkodtak.
A voksolást követően Funar úgy nyilatkozott, hogy a kongresszus munkálatai az egység és a jóindulat jegyében zajlottak, egyben kifejezte reményét, hogy a PRM-ben megvan az erő az újjászületéshez. Hozzátette: a kongresszuson megjelent küldöttek agybehangzó véleménye az volt, hogy a pártnak egységre van szüksége, ugyanakkor egyetlen személy, Corneliu Vadim Tudor volt elnök egyszemélyes diktatúráját demokratikus, a párt alapszabályát tiszteletben tartó vezetőségre kell lecserélni. Az alapító elnök Corneliu Vadim Tudor kapcsán úgy nyilatkozott: egy pártelnök nem maradhat „száz évig" a tisztségében. Azt is elmondta, hogy olyan alapszabály-módosításra tett javaslatot, amelynek értelmében két, egymást követő mandátumra korlátoznák a pártelnök, az alelnökök és a főtitkár hivatali idejét. Ezt szintén az" egyszemélyi diktatúra" elkerülése érdekében javasolta.
Vadim Tudor viszont törvénytelennek nevezte a szombati kongresszust, és közölte: nem zárhatják ki a pártból, mivel annak nevét az ő nevére jegyeztette be a szabadalmi hivatalban. Elmondta, bíróságon kívánja igazát bebizonyítani.
Mint arról beszámoltunk, a PRM országos választmánya még június közepén leváltotta a párt teljes elnökségét, Vadim Tudorral együtt. A 24 területi szervezet részvételével, ám Tudor távollétében Bukarestben rendezett akkori pártgyűlésen rendkívül éles bírálatok fogalmazódtak meg a szélsőségesen nacionalista alakulat alapító elnökével szemben.
Dumitru Badea, a PRM Neamţ megyei elnöke – a rendkívüli választmányi ülés egyik kezdeményezője – szerint Tudor okolható a part mélyrepülésével, mindössze 1-2 százalékos támogatottságával. Sőt a moldvai politikus azzal vádolta az elnököt, hogy a tavalyi választásokon miatta nem jutottak vissza a parlamentbe – ahonnan 2008-ban hullott ki az alakulat –, mivel kampányrendezvények helyett többnyire televíziós showműsorokban mutatkozott.
Vadim meg is kísérelte visszaszerezni a hatalmat: két nappal a rendkívüli kongresszus előtt, csütörtökön a Tricolorul című lapban azt írta, hogy a pártelnökség kizárta a PRM-ből Gheorghe Funart. Vadim a cikkben keményen bírálta az egykori kolozsvári polgármestert, úgy fogalmazva, hogy kígyót melengetett a keblén, amikor befogadta a pártba. Funar viszont még pénteken jelezte: mivel az elnökséget már leváltották, az nem zárhatta ki őt a pártból, és már akkor előre vetítette, hogy a rendkívüli kongresszuson Vadim Tudor kizárásáról is döntés születhet. Azt is közölte, hogy indul a pártelnöki tisztségért, mivel „most, amikor Magyarország közel áll ahhoz, hogy elvegye Erdélyt, szükség van a PRM-re." A kettejük közötti viszony megromlását többek között azzal indokolta, hogy Tudor egyrészt azért orrolt meg rá, mert keveset mosolyog, másrészt pedig azért, mert egyszer úgy nyilatkozott, hogy Jézus nem zsidó volt, hanem „dák ivadék."
Vadim Tudor és Funar: szélsőséges karrierek
Az 1949-ben Bukarestben született ex PRM-elnök, Corneliu Vadim Tudor 1967-ben érettségizett a bukaresti Sfântul Sava Gimnáziumban, majd 1971-ben a Bukaresti Egyetem filozófia szakán diplomázott, államvizsga-dolgozatát a vallásszociológia témájában írta. 1975-ben a tartalékos tisztek számára fenntartott bukaresti intézményben tanult, majd 1978-ban Herder-ösztöndíjjal Bécsben folytatott történelmi tanulmányokat. Számos verseskötete jelentetett meg, több költeményében dicsőítette Románia akkori diktátorát, Nicolae Ceauşescut. A rendszerváltás után megalapította a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nagy-Románia Pártot, amely 1992-től kezdve 2008-ig folyamatosan parlamenti párt volt. Legjobb eredményét 2000-ben érte el a párt, amikor 121 parlamenti mandátumot szerzett, Vadim Tudor pedig bejutott az elnökválasztás második fordulójába, ahol a voksok 33 százalékát megszerezve alulmaradt Ion Iliescuval szemben. A PRM a 2008-as választásokon kiesett a parlamentből, az egy évvel későbbi európai parlamenti választásokon viszont 8,65 százalékot szerzett, így három képviselőt – köztük magát Tudort – küldhetett az európai törvényhozásba.
Az 1949-ben a Temes megyei Nagyszentmiklóson született Gheorghe Funar közgazdász diplomát szerzett. 1989 előtt a Kommunista Párt tagja volt. A rendszerváltást követően beiratkozott a soviniszta, magyarellenes Román Nemzeti Egység Pártjába (PUNR), amelynek 1992 és 1997 között az elnöke volt. 1998-ban belépett a Nagy-Románia Pártba, amelynek a hétvégi rendkívüli kongresszuson való elnökké választásáig főtitkára volt.1992 és 2004 között Kolozsvár polgármestere volt, ezen időszak alatt magyarellenes megnyilvánulásai miatt vált hírhedté.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)2013. augusztus 14.
Felelőtlen az államfő (Háromszéki politikusok Traian Băsescu nyilatkozatáról)
Igen élesen támadta Magyarországot, az erdélyi magyarság autonómiaigényét a marosfői nyári egyetemen Traian Băsescu államfő. Az erdélyi magyar pártok háromszéki vezetőit kérdeztük arról, miként vélekednek az elnök nyilatkozatáról, s milyen következményei lehetnek a magyar–román viszonyban, befolyásolhatja-e valamilyen formában jövőnket.
Széteshet Románia
Felelőtlennek tartja Traian Băsescut magát és nyilatkozatait is Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, hisz azokat támadta az elnök, akik korábban partnerei voltak, akikkel közösen akarták biztosítani Közép-Kelet-Európa stabilitását. Annál is érthetetlenebb az államfő megnyilvánulása, mert Orbán Viktor Tusványoson kimondottan Románia-, román- és Băsescu-barát üzeneteket fogalmazott meg. Felelőtlennek tartja azt is, hogy ilyen aránytalan reagálás született, hiszen egy magyarországi ellenzéki párt vezetőjének szavaira válaszolt az elnök. „Olyan, mintha Corneliu Vadim Tudor vagy Gheorghe Funar hőbörgéseire válaszolnának folyamatosan a magyar politikusok” – vélekedett. „Nagyon veszélyesnek tartom, és rossz dolgokat vetít előre, hiszen a következő másfél évben két választás is lesz, nem fog a magyarellenesség leállni, várhatóan folyamatos téma lesz. Ugyanakkor a magyarországi választások előtt a magyar pártok is üzeneteket közvetítenek majd Erdélyben, s a románok, nem tudván, miként kezeljék ezt a kérdést, többnyire hisztérikusan reagálnak. Az erdélyi magyarok elvárnák, hogy ne Románia vagy Magyarország mondja meg, mi jó nekünk, hanem bízzák ránk, hogy eldöntsük, jogaink mely mértékben érvényesülnek” – mondta Antal Árpád. Az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke úgy véli, Traian Băsescu Maroshévízen darázsfészekbe nyúlt, ahol azoknak próbált megfelelni, akik frusztráltak, mert nem tudtak megfelelni feladatuknak, s hiába telepítették be őket ide negyven-ötven évvel ezelőtt, nem sikerült elrománosítaniuk Székelyföldet. „Akkorát mondott, hogy Európában betörtek a kancelláriák ablakai” – vélekedett, de kifejtette: mindezek dacára van a mostani történéseknek jó oldaluk is, végre Európa, az Egyesült Államok is láthatja, az erdélyi magyarságnak nincs partnere, és nincs, akivel tárgyalnunk ügyeinkről, pártállástól függetlenül az összes román politikai vezető magyarellenes, ugyanazt szajkózza Ponta, Băsescu, Antonescu vagy Voiculescu. „Lehet, eljött az idő, hogy akárcsak a 90-es évek elején, közepén, ismét Amerika, Európa közvetítsen a román–magyar viszonyban”– hangsúlyozta. Ugyanakkor Antal Árpád azt is elmondta: Románia vezetőinek jó lenne észrevenniük, hogy nem a magyarok a nagy ellenségeik. Jelenleg európai viszonylatban Romániában a legalacsonyabb a születések száma, és a világra hozott gyermekek 30 százaléka mély szegénységbe érkezik, esélye sincs a társadalom hasznos tagjává válni. Az elmúlt húsz év román kormányai meg sem próbáltak javítani a helyzeten, de ha nem lesz radikális változás, a meg nem született gyermekek helyét idegenek foglalják el, akiknek kultúrája sokkal távolabb áll a romántól, mint a magyar. „Ha a titkosszolgálatok, az állami szervek, az egyházak nem változtatnak eddigi politikájukon, ha nem keresnek megoldást a demográfiai problémákra, ha így folytatódik minden, mint eddig, ha a magyarokkal harcolnak ahelyett, hogy a valós gondokkal foglalkoznának, húsz-harminc év múlva Románia, sajnos, szétesik. Sajnos, mondom, mert nem nélkülünk, hanem velünk együtt történik majd ez” – hangsúlyozta Antal Árpád.
Újraindítani a román–magyar párbeszédet
A balkáni politizálás mesternyilatkozata volt Traian Băsescu megnyilvánulása – véli Nemes Előd, az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint a román politikusok mindig helyszínhez és alkalomhoz illesztik kijelentéseiket. Az államfő esetében is figyelembe kell venni, hogy Marosfőn milyen közönség előtt fejtette ki mondandóját – vélekedett. A magyar fiatalok húsz éve ilyen nyári egyetemeken szocializálódnak, a románok kevésbé, nem szokták meg, hogy az ilyen helyeken elhangzanak meredekebb üzenetek is, ezért reagáltak olyan hevesen a tusványosi vagy EMI-táborbeli előadásokra. Nemes Előd pont a mostani történések kapcsán fogalmazta meg: jobb lenne, ha Tusványos ismét a román–magyar párbeszéd helyszínévé is válna, sok feszültség levezethető lenne, ha nem a sajtóban üzengetnének egymásnak a felek, hanem egy asztalhoz ülnének. Ugyanakkor nem hiszi, hogy Traian Băsescunak módjában áll Tusványost betiltani, az államelnök túllépte hatáskörét marosfői nyilatkozataival – fogalmazott a néppárti politikus. A román vezetők az elmúlt egy évben többször próbálták kihasználni, hogy Magyarország nehéz helyzetbe került az EU-ban, saját állampolgárait védi, míg az itteni vezetők mindenben alkalmazkodni próbálnak az uniós elvárásokhoz. Megpróbálják kihasználni ezt a helyzetet, ám Nemes Előd szerint ez nem sikerül nekik, Traian Băsescu egy új pártot akar felfuttatni, kihasználja, hogy Pontáék népszerűsége kicsit csökkent, mindent bevet – fogalmazott a néppárti politikus.
Băsescu megy, Székelyföld marad
Sérelmezte Traian Băsescu kijelentéseit Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt megyei elnöke is. Mint fogalmazott, szégyellné magát Băsescu helyében, hisz éveken át odaült Orbán Viktor mellé, jópofizott, barátkozott, most pedig támadja, fenyegeti. „Băsescu elnök úr elfelejti, hogy Románia az EU tagja, nem tilthatja meg, ki, mikor, hova megy, ha mégis meg akarják tenni, akkor vissza kell állítaniuk a Ceauşescu-féle kommunista, diktatórikus berendezkedést” – mondotta. „A román politikusoknak inkább az országban élők mély szegénységével, saját népükkel kellene foglalkozniuk, nem a magyarokkal. Bizonyára zavarja őket, hogy végre körvonalazódik a teljes körű magyar összefogás” – vélekedett. „Băsescu csak egy politikus, aki ma van, holnap nincs, Székelyföld azonban volt, van és lesz” – hangsúlyozta Kulcsár-Terza József.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. augusztus 31.
Tőkés László: le kell dönteni a hazugság falát
Tőkés László EP–képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti tanács elnöke exkluzív interjút adott az erdon.ro hírportálnak. – Az utóbbi időben többek között románellenesnek, nacionalistának, revizionistának, szekusnak nevezték, mi a véleménye minderről, hogy éli meg a folyamatos támadásokat? – Ilyenkor a közel-keleti helyzetre gondolok. Még elképzelni is borzasztó, hogy miben élnek például a palesztinok, vagy az izraeliek. Folyamatos lövészárok-állapot jellemzi az életüket, és ilyenkor fogjuk fel, hogy mit jelent az a stabilitás, amelynek a veszélyeztetésével vádolt meg engem Traian Basescu elnök úr egészen értelmetlenül és váratlanul. Verbális szinten egy hasonló dolgot élek át immár közel huszonnégy esztendeje, nem is számolva a Ceausescu korabeli időket. Ezt az állapotot nem lehet megszokni. Az ember természetes állapota a béke, ráadásul én békés embernek ismerem magam, de a látszat néha talán mást mond. Sőt, rám akarják varrni, hogy én békétlen ember vagyok, viszont egy síkon helyezkedik el a béke és a stabilitás, és más síkon az igazság és a jogosság. Még a Szentírás is azt mondja, hogy igazság nélkül nincs békesség. Nem lehet úgy túllépni egy poszttrianoni és egy kommunista időszakon, mintha nem történt volna semmi. Ez az ellentét generálja ezt az állapotot. Azok románellenesek, akiknek az országából hárommillióan kivándoroltak, mint ahogy ezt mondta Antal Árpád Sepsziszentgyörgy polgármestere. Azok a szélsőséges román nacionalisták, akik a nép nevével az ajkukon tönkreteszik Romániát és semmivé változtatják azt a szabadságot, amit Temesváron kezdtünk el kivívni, és csődbe juttatják az országot. Temesváron nem azért álltak a románok mellém, mert én románellenes lettem volna, vagy 2007-ben nem azért szavaztak rám a románok az európai parlamenti választáson, mert románellenes lettem volna, sőt, épp ellenkezőleg, én éles különbséget teszek a román politikusok és a román nép között. A román nép a magyar nemzettel együtt a béke, a stabilitás fő támasza lehetne, ha a politikusok nem gerjesztenék fel mindig ezt az elvakító gyűlölködést, amelynek a zavarosában aztán ők halásznak.
– Mi a véleménye Victor Ponta azon kijelentéséről, hogy Tőkés és az ő pártja Basescu politikai kreatúrái, melynek célja az, hogy az RMDSZ-t próbálja zsarolni?
– Egy olyanfajta Basescu ellenesség alakult ki Romániában, mint amilyen az Orbán Viktor ellenesség Magyarországon, de ezzel távolról sem akarok a két politikai vezető személyiség közé egyenlőség jelet tenni. Aki ütni akar Basescun, az engem is rossz hírbe akar keverni Basescu úrral. Vagy nemrégen Vona Gáborral akartak összemosni, noha nem is voltam ott abban a táborban, és semmi közöm a Jobbikos politikához, noha hálás vagyok nekik, hogy megvédtek. A KDNP is védelmemre kelt, melynek dr. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az elnöke. Még Frunda György is megvédett, noha ő jobban tenné, hogyha Victor Ponta tanácsadójaként a miniszterelnöknek mondaná meg, hogy te Victor, azért ezt az ügyet nem így kellene kezelni. Általában célzatosan eltúlozzák az én Basescu elnökhöz fűződő kapcsolatomat. Soha nem voltam vele egy társaságban, a protokolláris, hivatalosság szintjén túlmenően soha semmiről nem tudtam vele egyeztetni, mert a magamfajta nemzeti politikusokkal nem áll szóba a román hatalom. Általában a számára kedvező magatartású kiválasztott magyar politikusokkal tárgyal, lásd a neptuni tárgyalókat: Borbélyt, Tokajit, Frundát. Most például Ponta állandóan azt hangoztatja, hogy az RMDSZ egyetlen legitim képviselője a magyarságnak. Ennek fejében megtömi őket pénzzel, pedig az a pénz a magyar közösségnek járó pénz, az egész magyarságot illeti, nem csak az RMDSZ-t. Ennek ellenére szinte kitenyészti a maga számára a magyar partnereit és ezáltal esélytelenné teszik a többi magyar szervezetet, pártot, vagy politikai nemzeti irányzatot. Úgyhogy ilyen értelemben semmi közöm Basescu úrhoz, legfeljebb azt mondhatjuk róla, hogy ő volt az a politikus jónéhány éven át, aki a magyarok, a székelyek barátjának pózában tetszelgett, és megtörni látszott azt a fanyelven beszélő magyarellenes politikai attitűdöt, amely végeredményben kezdettől fogva jellemzi a többségi politikai osztályt a kisebbséghez való viszonyulásában.
– Szóval az Önnel szembeni vádaskodások óta nem is beszélt Basescu elnökkel? – Sajnos nem hajlandó fogadni. Többször indítványoztuk a találkozást. Adott pillanatban, ha neki kedvező a magyar kapcsolat, akkor ezt felhasználja, lásd például a megválasztását, vagy kétszeri megmentését a magyar szavaztok által. Mondanom sem kell, hogy ezekben a kisebbik rosszat választottuk, mint ahogy amikor Iliescu és Vadim Tudor volt az államelnök-jelölt, akkor nyilvánvaló volt, hogy Iliescura szavaztunk. Basescu elnök úr esetében ma is fenntartom, hogy abban a helyzetben jobb jelölt volt, mint a posztkommunista Nastase vagy Geoana. A politika mindig az adott helyzetben érvényesül; a mai helyzetben egy szóval sem mondanánk, hogy a székelyek álljanak Basescu mellé. De ma is feltevődik a kérdés: mondjon nekem valaki jobbat Traian Basescu államelnök helyett. Crin Antonescut szeressük? Nehéz helyzetben van a magyarság.
„Célpontnak használnak”
– Mi a véleménye a Románia Csillaga elnevezésű kitüntetésének a visszavonására vonatkozó javaslatról?
Nem gondolt arra, hogy visszaadja?
– De igen, vívódtam ebben az ügyben, mert emberi méltóságomban sértettek meg. Ugyanakkor a magyarságot sértették meg, hiszen olyan érdemekért kaptam ezt a kitüntetést 2009-ben, az 1989-es temesvári felkelés huszadik évfordulóján, amely érdemek méltán jellemzik a temesvári gyülekezetet, a magyar közösséget, és úgy érzem, ezáltal nem csak engem, hanem őket is arcul csapták, és miközben engem bűnbaknak választottak ki, ugyanakkor egy általános magyarellenességet indukáltak. Sajnos megint előhúzták a magyar kártyát, tehát méltósággal akár vissza is lehetett volna adni ezt a kitüntetést. Ennek ellene szól viszont az az elgondolás, hogy ez a kitüntetés megalapozott volt. Miért könnyítsem meg azoknak a dolgát, akik a magyarokat bántják, akik a véleménynyilvánítás szabadságától akarnak megfosztani, és miért sértsem meg azokat a románokat, akik elismerik Temesvár meghatározó szerepét a 89-es eseményekben, és nem értenek egyet sem Crin Antonescuval, sem Victor Pontával, sem Traian Basescuval? Ez a kitüntetés összekapcsol bennünket, románokat és magyarokat. Ceausescu idejében csak gyászmagyarok kaphattak kitüntetést, ebben a felemás demokráciában viszont hinnünk kell abban, hogy hit által van a szabadulás. Hinnünk kell abban, hogy Románia is megszabadul nemcsak a Ceasescu rendszertől, hanem a kommunizmus visszahúzó örökségétől is, és hogyha valóban visszavonnák a kitüntetést, akkor ezzel nyilvánvalóvá válna, hogy, íme, ez a kétharmados többségű román kormányzat a kommunista visszarendeződés útján halad, mert nem tud szembenézni a múlttal, és nem tudja helyére tenni a dolgokat: azt, hogy mit jelentett Temesvár a román nemzet életében. Akkor nyilvánvalóvá válik a világ előtt, hogy mire értékeli a kormány Temesvárt. Ez esetben őt minősítené a visszavonás ténye, nem pedig engem, akit célpontnak használnak, aki már-már aggódom emiatt az ellenséges román közegben, és ha így folytatódik, kénytelen leszek védelmet kérni, mert ilyen tömény uszítás nyomán a lehető legrosszabbra is számíthat az ember egy balkáni típusú országban.
– Említette, hogy a Jobbik és a KDNP kiállt ön mellett, de sokan furcsálják azt, hogy a Fidesz, illetve a magyar kormány részéről ez nem történt meg. Sőt, amikor Havasi Bertalant, a miniszterelnök szóvivőjét megkérdezték az Ön kijelentéséről, akkor azt mondta, ezt nyugodtan kérdezzék meg Tőkés Lászlótól.
Miként értékeli a történteket?
–Érteni vélem a magyar külpolitikát és a miniszterelnöki hivatal magatartását. Úgy is felfoghatjuk ezt a Tőkés–ellenes és magyarellenes támadássorozatot, mint provokációt. Ez egy előre megírt forgatókönyv szerinti zajló diverzió részét jelenti. Megérzésem szerint még el sem mondtam volt a tusnádfürdői beszédemet, és már eldöntötték egy bukaresti hivatalban, hogy bele kell kötni a beszédembe, és ki kell választani azt a mondatot, amire rá lehet rajtolni. Így provokálta Basescu elnök úr Orbán Viktor miniszterelnök urat, ráadásul éppen őt, akivel a Néppártban közismerten joviális és elvi alapokon álló viszonyt táplálnak, és Orbán Viktor maga is kiállt a másik néppárti politikus megmentése érdekében. A miniszterelnöki hivatal nem ül fel ennek a provokációnak, és csak egyetérthetek abban, hogy nem szabad hagyni, hogy kiéleződjék a román-magyar viszony, és abban is egyetértek, amit a Digi tv-ben mondott Orbán Viktor, hogy valójában jobbak a román-magyar viszonyok, mint ami egyes politikusok megnyilatkozásaiból kitűnik. Maga Orbán Viktor miniszterelnök úr azt is mondta, hogy teljes mellszélességgel a határon túli, az erdélyi magyarok mögött áll.
Nem szabad beletörődni a hazugságba
– Ilyen politikai kontextusban, ilyen magyarellenes hisztériakeltés közepette hogyan látja kivitelezhetőnek az autonómiát, vagy a magyarság számára fontos nemzetpolitikai kérdéseket? Hogyan látja, miként lehet elfogadtatni a román társadalommal az erdélyi magyarok autonómiáját? – Emlékszik, 1989-ben a hallgatás falát kellett ledönteni. Ma már egyre világosabb, hogy most rendre a hazugság falába ütközünk. Például rólam azt mondják, hogy románellenes vagyok. Pedig én egyebet nem tettem az Európai Parlamentben, hogy a határon túli románok hivatalának a megalapítását és a szerb ügy vállalását megelőzően is egyvégtében a Timok-völgyi vlahok mellett álltam ki, a jogaikért szólaltam fel, de hasonlóképpen a bukovinai románok mellett, vagy a moldáviai románok mellett foglaltam állást az erdélyi magyarokkal együtt. Vagy olyan hazugságokat terjesztenek, hogy én azt akarom, hogy Erdély magyar protektorátus legyen. Én ilyet nem mondtam. Egy államelnöknek illene megvizsgálni, hogy mi hangzott el Tusnádfürdőn, azért van annyi jól fizetett tanácsadója. Ugyanígy Crin Antonescunak vagy Victor Pontának is. Vagy azt a hazugságot, beállítást hangoztatni, hogy én a Bécsi Diktátumhoz hasonlóan szólaltam meg, és ezt elpufogtatja az ország első embere velem szemben. Vagy, hogy még egy példát mondjak, megint azzal vádoltak meg, hogy el akarom Erdélyt szakítani Romániától, és veszélyeztetem Románia területi épségét és szuverenitását. Ezekből a szakállas hazugságokból, propaganda fogásokból nem fogyunk ki. Kell ennél világosabb bizonyíték, hogy egy posztkommunista, posztceausiszta, posztszekurista társadalomban vagyunk kénytelenek védekezni akkor is, amikor a legbékésebb, és legkonstruktívabb kisebbségi közössége vagyunk egész Európának? Ezt mondta Valentin Stan a jeles történész is, aki lépésről lépésre cáfolta Vaida-Voevod, vagy Maniu szavaival, vagy a Gyulafehérvári határozatokkal a Versailles-i békeszerződéssel, vagy az 1919-es kisebbségvédelmi szerződés szavaival és idézeteivel, hogy mindezek hazugságok, és hogy a magyarokat megilletik a jogok. Nem hogy Székelyföld nem létezik, ahogy Ponta mondta, hanem benne foglaltatik a korabeli dokumentumokban, hogy Romániának kötelessége a szász és a székely közösségeknek autonómiát biztosítani. A hazugságnak ezzel a rengetegével nem bírunk, és az a baj, hogy aki megszokja a hazugságot, az már jól érzi benne magát. Ezt hiányolom a mai politikai diskurzusból, hogy már az úgynevezett jó magyar politikusaink is hajlanak arra, hogy vagy ténylegesen, vagy elhallgatással elfogadják ezt a hazugságot, és beletörődjenek ebbe a hazugságba. Le kell dönteni a hazugság falát, és ha valami, akkor ez nagyon hatékony, hiszen aki nem nem hisz az igazságban, az nem hisz az Istenben, mert a magyar igazság is annyit ér, amennyi a mi isteni igazságunk. Nyilvánvalóan kontraproduktív, ha sokan nem hisznek benne, mert aki hisz benne, az egyedül marad. Sőt, a fejére ütnek a társai is, hogy ne mondjad, mert ebből csak kellemetlenség származik. A konfliktuskerülő politizálásnak ez a hátulütője, a hogy a végén már akkor is hallgatunk, amikor S.O.S.-jelzéseket kellene a világba kiáltanunk. Mert könnyű belátni, ez az út hova vezet, hogyha Várad a nyolcvan százalékos aránytól eljutott a huszonhárom százalékos arányig, és huszonnégy év alatt a negyven százaléktól eljutottunk a huszonhárom százalékarányig, és még a korfa is romlott, elöregedett Várad. Akkor ez az út Kassára vezet, aztán hirdethetünk Nagyszebenben szászok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, Kolozsváron a magyarok nélkül Európa Kulturális Fővárosát, ottmaradunk díszpintynek, díszmagyarnak, akiket mutogatnak, mint valami muzeális nemzeti értékeket, és közben már az autonómiát is megadnák, csak éppen már nem lesz kinek.
Magyar–román kerekasztal
– Böjte Csaba augusztus 20-i üzenetében meghirdette a párbeszéd és a kiegyezés évét a romániai magyar politikai szervezetek között. Lát-e halvány esélyt arra, hogy legalább a sarkalatos pontokban ez a megállapodás, kiegyezés megtörténjen a romániai magyarság politikai, érdekvédelmi képviseletei között? – Böjte Csaba atya egy egyszemélyes intézmény, és ami az ő ereje, az a mi magyar társadalmunk gyengesége is, tudniillik az, hogy nem a történelmi magyar egyházak teljes intézményi spektruma fog össze egy ilyen hatalmas horderejű vállalkozás ügyében, mint amit Böjte atya megvalósít. A politikai nézetei néha viszont meglepnek, mert kétségtelen, hogy aki elfogadja az RMDSZ Ezüstfenyő Díját, ugyanakkor nem jön el a néppárti rendezvényeinkre, az már politikailag válogat. A kiegyezésnek rossz íze van a magyar történelemben, mert, minden jó oldalával együtt lényegében a Trianont előkészítő elvtelen kiegyezés következményeként jött létre a 1867-es kiegyezés. Kossuth Lajos látnoki éleslátással megjósolta Nagy-Magyarország végét ezen kiegyezés miatt. Nos, egyezzünk meg abban, hogy Gyurcsány és Orbán között nincs kiegyezés. Mint ahogy mi sem tudunk itt megegyezni Váradon azzal az etnobiznisszel, amelyiknek képviselői egyházi segédlettel – itt Fodor József atyára gondolok – nem csak a Szent László Napok szabadalmát és jelképeit lopják el, hanem annak előtte bűnszövetkezetben elkövetett cselekmény keretében eltulajdonították a Széchenyi Terv keretében elnyert Ady központot, és most egy kétes értékű lebujként használják. Szent tévedésnek tartom Böjte atyának a felhívását ebben a megszorító értelemben. Tág értelemben viszont én most is azt mondom, amit huszonhárom évvel ezelőtt mondtam: a román-magyar kerekasztalt meg kell szervezni, abban reprezentatív módon vegyenek részt mind a román, mind a magyar politikai polgári és egyházi képviseletek, és egy olyanfajta megegyezést dolgozzunk ki, amelyet magáénak vall nem csak egy baloldalra elhajló, az egyeduralmi, totalitárius elveken nyugvó RMDSZ, hanem az egész magyarság képviselete. Ez a román-magyar megbékélés volna. Traian Basescu azt mondta 2010-ben Tusnádfürdőn, hogy a román-magyar viszonyok konszolidációja és a román-magyar megbékélés a két alappillérét jelenti a régió stabilitásának. Egy ilyen megállapodásra van szükség, de ez nem kiegyezés, hanem egy kőkemény politikai alkupozícióban elért eredmény. Ami pedig a magyarokat illeti, addig ne egyezkedjenek Bukaresttel magyar testvéreink, amíg velünk nem egyeznek meg. Hamarabb áll szóba a Markó Béla szürke eminenciási vezetésével a Kelemen Hunor által elnökölt RMDSZ Victor Pontával, mint a saját testvéreivel. Most is azt vetik a szememre, hogy nem ugyanazt a sípot fújtam Brüsszelben, mint ők. Hát amikor koalíciót között az EMNT és az RMDSZ a 2009-es EP választási listának az összeállításakor, és meghívtak az első helyre, akkor nem a behódolásról szólt az egyezség, hanem arról, hogy egyenrangú felekként képviseljük az erdélyi magyarságot. Ráadásul az az ízetlen torzítás is naponként elhangzik, hogy engem felvettek a listára. Nehogy a szekeret fogjuk a lovak elé! Hiszen ők kértek fel, ők hívtak meg azért, mert látták, hogy ha én nem szállok fel a listára, akkor nem biztos, hogy bejut a magyarság az Európai Parlamentbe. Ez célszerű volt az egész magyarságnak. Én ma is azt mondom, a magyarságban kell gondolkozni. Abban a pillanatban elfogadom az RMDSZ-t, amikor a Kolozsvári Magyar Napokhoz fogható módon össze tud fogni. Szinte példázatosnak tartom, hogy az unokaöcsém(Gergely Balázs–szerk megj,) , a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, az RMDSZ-nek egyik megyei alelnökét vette feleségül, és együtt dolgoznak a város javán. Lám, Marosvásárhelyen a magyarokat próbálják kijátszani egymás ellen, és valami elképesztő módszerekhez folyamodnak. Hát nem kötelező volna az RMDSZ-nek nem csak leereszkedni, vagy néha vállon veregetni, hanem összefogniuk annak a helyzetnek az orvoslásáét, amelynek elromlásáért óriási felelősséget visel? Ott volt Marosvásárhelyen a magyar RMDSZ-es négyesfogat: Frunda, Borbély, Markó Béla és Kelemen Attila, és mi lett a Fekete Március Marosvásárhelyéből, Erdély újkori fővárosából? Csúszik lefelé, és nem is kell oda Funar. A kolozsvári példa messze mutató, és azt tanítja hitünk is, hogy addig ne menj az oltárhoz Isten elé a te könyörgéseddel, amíg meg nem békélsz a te felebarátoddal. Készek kell lennünk a szót értésre, de nem feltétel nélkül, nem engedékenységből, nem gyávaságból, nem opportunizmusból, hanem jól megfontolt közérdekből, Isten akaratát és a nép javát tartva szem előtt.
Mi használ az erdélyi magyaroknak?
– Az ön számára melyik a legközelebb álló lehetőség az EP-választások tekintetében: az RMDSZ lists, vagy egy külön listán indulás? Esetleg más választás?
– Én megkerülném azt a kérdést olyan értelemben, hogy nézzük meg, mi történik Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Váradon. Marosvásárhelyen a román soviniszta, nacionalizmus próbálja megfúrni a teljes értékű magyar élet magyar napokban való megnyilatkozását. Váradon egy RMDSZ-es orvtámadás próbálja félrevezetni a közvéleményt és ellehetetleníteni a hatalmas sikerrel végződő Szent László Napokat. Én attól félek, hogy a bukaresti hatalom román és magyar kollaboránsai lehetetlenné teszik a magyarok összefogását, és mi itt függelékállapotra vagyunk kényszerítve, kiszolgáltatott állapotba kerülünk, mert nem az történik, amit a magyarok határoznak el, hanem amit manipulálnak hátulról, és ami érdekében áll egyes percember politikusoknak. Egyszer s mindenkorra fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi használ az erdélyi magyaroknak? Amikor a kommunista típusú föltétlen összefogást hirdetik, akkor nem tudok egyetérteni azzal, hogy hol Medgyessi jár Váradon, hol Gyurcsányt hívják meg Váradra, hol Bajnai jön ide, hol Mesterházyval köti meg az Erdélyi Riport a szerződést, és még könyvkiadót is létrehoznak, és Gurmai Zita hozza létre az RMDSZ nőszervezetét itt. Ilyenfajta egységre nincs szükség, viszont a nemzetünk érdekeiben egyesülő összefogásra szükség van. Van két-három lehetőség az EP-képviselethez. Próbáljunk meg eltávolodni Bukaresttől, a posztkommunista politikai befolyásoltságtól, és tegyük fel a kérdést: mi használ ennek a magyarságnak? Ennek én kész vagyok alávetni magam, sőt, akár visszavonulni is, hogyha a nemzeti érdek úgy kívánja, de kész vagyok folytatni ezt a tevékenységet, hogyha a pártérdekek fölé emelkedő nemzeti érdekeink ezt megkövetelik.
Rais W. István
erdon.ro
Erdély.ma2013. szeptember 19.
Lopás a visszaszolgáltatás, ha magyar volt a tulajdonos
Gheorghe Funar, Vadim Tudor után Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere is úgy véli, a visszaszolgáltatások révén az ügyvédek „szétlopkodják” városát, és a továbbiakban nem hajlandó részt venni a restitúciós bizottságban sem.
A visszaszolgáltatásoknak tulajdonítja, hogy nem tudja valóra váltani nagy városépítő elképzeléseit. Igaz, nem volt hajlandó elmondani, milyen nagy lélegzetű terveket nem tudott megvalósítani a visszaszolgáltatási kérelmek miatt.
Szerinte a Felső-Maros mentén több ezer hektárnyi erdőt adtak oda olyanoknak, akiknek „semmilyen közük nem volt az eredeti tulajdonoshoz”.
Háromszék / Krónika
Erdély.ma2013. szeptember 23.
Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj iek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. iek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)