udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
786
találat
lapozás: 1-30 ... 601-630 | 631-660 | 661-690 ... 781-786
Névmutató:
Sylvester Lajos
2010. november 26.
Csupa csapás az élet – Moldvaiak Budapesten
Nyisztor Tinka néprajzos doktorandusszal budapesti „lakásán", a Budaörsi úti Magyar Nyelvintézet ebédlőjének halljában beszélgetünk sepsiszentgyörgyi, moldvai, budapesti, bukaresti meg párizsi dolgokról. Az előző nap estéjén a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Társaság havi ülésén a moldvai magyarság jogsérelmeinek orvoslására szánt sziszifuszi munkáról számolt be drámai hangvétellel, arról, hogy az iskolai oktatás, az anyanyelvű mise dolgában a romániai Helsinki Bizottság támogatása ellenére is a iasi-i (jászvásári) püspökség, a janicsárpapok, a nacionalista pártok helyi potentátjai miként szegik nyakát minden moldvai „magyarmentő" szándéknak. Nyisztor Tinka kivételes képességekkel megáldott, illetve az önképzés, a közéleti státusteremtés mezein, legalábbis csángó-magyar vonatkozásban, páratlan szélességű pászmákat bejáró személyiség. A Tázló völgyében rejtőzködő székelyes csángó falu, Pusztina (Pustina), illetve a magyarságát a huzatos moldvai tájon őrző családi hagyomány emelte a csángó mozgalom élére.
Határozott, energikus alkat. Budapesten az ELTE néprajz szakán szerzett diplomát, ugyanitt jelentkezett posztgraduális képzésre, ezzel párhuzamosan egy svájci ösztöndíjat is megpályázott és elnyert, s ekképpen dupla doktori képzésben részesül a moldvai magyar csángó nyelvjárás mellé, amely a gyermek- és fiatalkori kommunikáció egyetlen nyelvi közege volt, előbb a román, majd a szépen beszélt magyar köznyelvet pászította oda, s ezt toldotta meg a francia irodalmi nyelvvel.
Tegnap a magyarországi csángók fórumán beszélt, napokkal azelőtt a bukaresti Pápai Nunciatúrán kért csángóügyekben kihallgatást, s ma, miután együtt áttekintjük a csángóság sorsának alakulását, és meg-megállunk életpályájának egy-egy stációjánál, amelyet átszőtt a közéleti szerepvállalás, megy a Kamaraerdő peremén lakó csángó barátnőjéhez. A téli savanyúság eltevésének praktikáira tanítja meg a csángó asszonyt, aki ezeket a Kárpátokon belüli eltevési fifikákat nem ismeri. Otthon, Erdélyben átnézem a francia nyelven írt szakmai önéletrajzát, különösképpen a különféle konferenciákon való szereplései és a szakmai közlemények listáját, amelyekből kirajzolódik egy isten háta mögötti faluból, évszázadokon át folyamatosan fojtogatott szellemi térségből érkező negyvenéves nő bámulatos akaratereje s az 1990-ben bekövetkezett romániai politikai rendszerváltás utáni pályamódosulások dinamizmusa.
Sylvester Lajos
Erdély.ma2010. december 1.
December 1. arcai
December 1. a legnagyobb román állami ünnep. A történelemmel valamennyire is tisztában levő magyaroknak gyásznap, Erdély elcsatolásának napja, mely számunkra legfeljebb a gyulafehérvári ígéretek be nem tartását, a román szószegéseket idézi, hogy finoman fogalmazzunk, mert ha az akkori ígéreteknek 92 év alatt érvényt lehetett volna szerezni, akkor a romániai magyarság ma minden szintű autonómiával rendelkezne.
1918. december 1-je indította el azt a folyamatot, amely az első és a második világháború után a Magyarországra kényszerített békediktátumok révén nemcsak Székelyföldet kebelezte be, hanem etnikailag homogén határ menti országdarabokat is elcsatolt az ott élő lakosság beleegyezése és megkérdezése nélkül. A december elsejei ünnep a magyarság többsége számára provokáció, jelenlegi tartalmával és formájával a két nemzet közti jó viszony megrontója, s ezen a tényen nem változtatnak sem az esetleges politikusi nyilatkozatok vagy a nemzeti érzelmeiket elfojtó érdekemberek alkalmi megnyilvánulásai, a Kempinski szállóbeli, illetve a Cotroceni-palotában megesett pezsgős koccintások sem. Ezek legfeljebb a magyarság ellenszenvét és rosszallását váltják ki. A december elsejei ünnep románokat és magyarokat egyaránt provokáló tényére két friss példa: Alföldi Róbert szállásadási kísérlete a román nemzeti ünnepnek a budapesti Nemzeti Színházban, ami az egész magyar szellemi térben visszatetszést szült, és a szélsőségességet indukáló másik példa az erdélyi magyarság fekete vasárnapjának városában, Marosvásárhelyen a szélsőségesen magyarellenes Noua Dreaptă kivonulása a magyar "irredentizmus" és "sovinizmus" ellen. Az ünnep eme negatív hozadékaival szemben érzelmeinkhez szóló és rokonszenves Mădălin Guruianu háromszéki román liberális politikus állásfoglalása a december elsejei ünnepség kérdésében, aki ezt a napot a román nemzet ünnepének tartja, bárhol is éljenek tagjai, Moldovában, Bukovinában vagy a nagyvilágban; országos ünneplés számára azért véli alkalmatlannak, mert minden állampolgár bensőséges ünnepének is kellene lennie, márpedig december 1., különösen a magyarság számára, nem az. Ne legyünk naivak, a román alkotmányt nem fogják megváltoztatni egy ellenzéki politikus nemzeteket egymáshoz közelítő véleménye folytán, de számunkra jóleső érzés ezt tudomásul venni, hisz érzékeli, a magyarokat a törökök sem kötelezték arra, hogy a mohácsi katasztrófát ünnepüknek tekintsék, s a románság körében sem váltana ki rokonszenvet, ha Bukarest 1916-os, németek általi elfoglalásának évfordulóin kellene hallelujázniuk
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 4.
Így veszett el Erdélyország (Díjeső székelyföldi dokumentumfilmnek)
November 23—26. között tizenegyedik alkalommal rendezték meg Lakiteleken a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Filmszemléjét. A szemlére 83 alkotás érkezett, amelyek közül 28 került a döntőbe. A zsűri ötszázezer forintos fődíját, a Duna Televízió különdíját, valamint a Lakiteleki Béke és Barátság Nyugdíjas Klub által javasolt különdíjat a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila Így veszett el Erdélyország című alkotása kapta.
A lakiteleki rendezvény díszvendége Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőr volt, a véle folytatott szakmai beszélgetést Sára Sándor filmrendező, a Duna Televízió örökös tiszteletbeli tagja és Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke vezette, aki a sepsiszentgyörgyi dr. Szőts Dánielnek, meglepetésére, a filmben vállalt szerepéért személyesen gratulált. Dani bácsi, a 86. életévében járó háborús veterán nem is tudott arról, hogy a Lakiteleken díjazott alkotó az Úz völgyében, Sepsiszentgyörgyön és egy baróti honvédtalálkozón folytatott beszélgetésüket készülő dokumentumfilmjében történelmi tanúságként és tanulságként hasznosítja, hisz a II. világháborút végigharcoló mikós diák több mint fél évszázada mint élete egyik legnagyobb élményét minden adódó alkalomkor fűnek-fának magyarázza. Kérdezem, hogy mi legyen élete egy másik nagy élménye, mire dedikálva átadja az általa előszavazott kötetet, József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című fotóalbumát, amely a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadónál jelent meg.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 8.
December 22-ét se feledjük
December 1., a hivatalos román állami és/vagy nemzeti ünnep üzenetének Mădălin Guruianu által kezdeményezett sepsiszentgyörgyi vitáján nem nagyon vettek részt magyarok, mint ahogyan a Noua Dreaptă múlt évi csinnadrattás sepsiszentgyörgyi bevonulására sem voltak kíváncsiak, s ezért csak ők ordibálták és ők hallották azt, amit ők sem hisznek: Székelyföld román föld! De nem álltak be a hazafias zajongók közé a helyi románok sem, ami másképp nem értelmezhető, mint egyet nem értésük kinyilvánítása.
Tulajdonképpen ezt juttatja kifejezésre a nemzeti liberális politikus által szervezett vitafórum is. Sajtóértesülések szerint a december elsejei állami/vagy nemzeti ünnep jellegével kapcsolatosan pró és kontra több vélemény is elhangzott, volt, aki az ünnep- és munkaszüneti nap számára megfelelőnek tartja a december elsejei dátumot, mások Románia és a románok történetének eseményei között hajlandóak lennének más ünnepi fogódzók és alkalmak keresésére. E sorok írója azon csodálkozik, hogy december 22-e állami ünneppé nyilvánítása senkinek sem jut eszébe. A honi történelemnek az a dátuma ez, amelyet Románia lakosainak, a román állampolgároknak nagy-nagy többsége a magáénak érezne — kivéve a kommunista diktatúrához közvetlenül kötődő érintetteket. Ez az, a kommunista diktatúrát elsöprő históriai eseménysort elindító nap, amely az ország egész területét átfogva, a nemzetiségiekkel vállvetve, közös kockázatot vállalva, az egész kelet-európai térségre kiható változást, rendszerváltoztatást eredményezett. Románia félszázados történetében először újraalakulhattak a történelmi pártok, létrejöhetett egy erős magyar érdekvédelmi szövetség. Eszmetörténeti vonatkozásban a szabadság napjának ilyen-olyan nemzeti sallangoktól megtisztított ünnepe is lehetne ez a dátum, mint ahogyan a mi március 15-énk is a szabadság ünnepe, amelyet román barátaink is tisztelettel fogadnak. Erővonalait tekintve ezen mit sem változtat a tény, hogy az egész országot átfogó, népfelkelésnek minősülő mozgalmat a későbbiekben bizonyos csoportosulások és érdekeltségek megnyergelték, igazi értékeit részben devalválták, utána a nacionalista nemzeti hőzöngések is levegőhöz jutottak, s a posztkommunizmus továbbélését is lehetővé tették.
Ez volna az én utólagos hozzászólásom a Mădălin Guruianu kezdeményezte vitához.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 14.
A pártalapítások kísértete...
"...kísértet járja be Erdélyt, a pártalapítások kísértete" — parafrazálta a Kommunista kiáltvány elhíresült mondatát az RMDSZ elnöki tisztségét februárban megújítani nem kívánó Markó Béla a nagy médiafigyelemnek örvendő marosvásárhelyi SZKT-ülésen.
Ezzel a hangulatával az EMNT törekvéseihez nehezen illeszthető ítélettel a leköszönő elnök az Erdélyi Magyar Néppárt alapítóinak és a már pártként működő MPP-nek üzent, és a nyomaték kedvéért kérdéseit kérdő mondatokkal is megtoldotta: "megpróbálták egyébként az RMDSZ-en belül is (mármint a pártalapítást — S. L.). Miért nem érvényesítették politikusi akaratukat az RMDSZ-en belül? Aztán kiléptek az RMDSZ-ből, megalapítottak egy pártot, de azt is kiütötték a kezükből. Hányszor kell próbálkoznia valakinek ahhoz, hogy rájöjjön, erre nem alkalmas, nem alkalmas arra, hogy erdélyi magyar politikát műveljen, amely politikának az alapja a tolerancia és nem az intolerancia?" Ebből a szövegből az MPP-re vonatkozó célzásokra most nem figyelek. De e sorok írója történetesen jelen volt azon a Tőkés Lászlóval szemben intoleráns RMDSZ-kongresszuson, amelyen tiszteletbeli elnökségétől megfosztották. Ez alkalommal nem Markó Béla vitte a prímet a Tőkés László elleni politikai koncerten, hanem csapattársai az RMDSZ élén. Ezt csak azért jegyzem meg, mert az RMDSZ-en belüli pártalapítás kísérletének-kísértetének nem volt a szövetség egyetlen időszakában sem sok esélye, ezek a kísérletek legfeljebb a platformok szervezéséig juthattak el, és az egységen belül a sokszínűséget példázták. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a szöveg is arrébb tereli a figyelmet arról, amit az Erdélyi Magyar Néppárt tervezői az EMNT Határozatában kiemelten kezel: "(...) olyan befogadó gyűjtőpártnak kell lennie, amelyben (...) az erdélyi és az egész Kárpát-medencei magyarság sorsa iránt elkötelezett magyarnak meg kell találnia a helyét, függetlenül attól, hogy korábban melyik magyar szervezet keretében tevékenykedett". A határozat utolsó passzusában — 6. pont — "...olyan jövőbeli választási együttműködés kialakításának lehetőségéről" beszélnek, amely a parlamenti és helyenként az önkormányzati képviseletet szolgálja. Véleményem szerint a most körvonalazódó, az EMNP létrehozása elleni fellépés nem lesz sikeres. Húsz esztendő alatt kialakult egy szervezett szövetségi struktúra, létrejött a kulturális intézményrendszer stb., de a szövetség vezetése olyan külső és belső politikai eróziónak is ki volt téve folyamatosan, a szövetség a kompromisszumkeresésnek olyan pászmáit is elfogadta, amelyek — a kormányzati szerepvállalásokat is beleértve — a szövetség iránti bizalmatlanságot erősítették. Az, amit Markó Béla leköszönő elnök érdemként aposztrofál, jelesen: "az elmúlt húsz év legfőbb tanulsága az, hogy az RMDSZ minden demokratikus erővel együtt tudott működni a romániai magyarság érdekeiért, és ez Magyarország viszonylatában is így van", a visszájára sül el, mert a közvélemény éppen a "minden demokratikus erővel" való lepaktálást rója fel, mert bizonyos "demokratikus erőkkel" kapcsolatosan fenntartásai voltak/vannak. Az utólagos csalódások elkerülése végett figyelembe kell venni, hogy a magyar nemzetpolitika kérdéseiben olyan változások következtek be, amelyek majd a pártválasztási irányultságban is megnyilvánulnak. És természetesen a helyhatósági és a parlamenti választások alkalmával is. A romániai magyarságnak alapvető érdeke, hogy parlamenti képviselete és erős helyhatósági bázisa legyen. Az egymásnak feszülő, egymást pocskondiázó, személyeket lejárató, sokszor eldurvuló és nemtelen kampány megtette a magáét: szóhoz jutnak — ez a demokrácia alapja — azok a gyakran anarchista ötletekkel is előhozakodó személyek, akik eleve ártalmasnak tartanak mindenfajta képviseletet. Amennyiben az új RMDSZ-vezetés nem lesz képes arra, hogy a választási együttműködésnek maga is híve és elszánt akarója legyen, számolhatunk azzal, hogy az ötszázalékos választási küszöböt sem éri el a romániai magyarság. A nemzetpolitikai változásokat a hazai és az anyaországi magyar kapcsolatrendszer építésében is figyelembe kell venni. Lapterjedelmi okok miatt nincs most mód annak kifejtésére, hogy mit jelent az erős európai parlamenti képviselet, és mit az, hogy a magyar országgyűlés, a magyar kormány, a civil szervezetek és intézmények sokasága a nemzetegyesítés és a kisebbségek önrendelkezése, az autonómia iránt elkötelezett. Tőkés László karizmáját figyelembe véve önveszélyes minden olyan kísérlet, amely az ő elhivatottságát kétségbe vonja. A marosvásárhelyi SZKT szerencsére nem csapott át személyeskedésekbe, megelégedett az utalásokkal. Ez biztató jelzés is lehet arra nézvést, hogy a romániai magyarság képes lesz olyan ernyőt tartani a feje fölé, amely alatt pártok, szövetségek, civil szervezetek is elférnek.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 17.
A honosítás hiteles helyei
Azt is megértük, hogy magyar érdek-képviseleti szövetségek (RMDSZ és EMNT), a még nem létező pártok (Erdélyi Magyar Néppárt), az erdélyi demokrácia-központok és ezek mellett ilyen-olyan, magyar honosítással foglalkozó zugirodák, ügynökségek egymással vitatkoznak, hogy kinek van joga a magyar állampolgárság megszerzésével kapcsolatos tájékoztatást és ügyintézést lebonyolítani, holott ez a kérdés már eldöntetett.
"A nemzetpolitikai államtitkárság felhívja a figyelmet, hogy az egyszerűsített honosítási eljárással kapcsolatban csak és kizárólag a külképviseletek és Erdélyben a demokrácia-központok rendelkeznek pontos információkkal" — olvashatjuk az MTI által is közzétett közleményben. Azt is hangsúlyozzák, hogy a segítségnyújtást, információszolgáltatást és az iratcsomó összeállítását a külképviseletek és a demokrácia-központok munkatársai ingyen végzik. Az egyszerűsített honosítási eljárás teljesen ingyenes, ez alól kizárólag csak a fordítás képez kivételt. Utólag az illetékesek azt is pontosították, hogy az okiratok hitelesítését a külképviseleteken bejegyzett — regisztrált — pecséttel rendelkezők is végezhetik. A pontosításokat az tette szükségessé, hogy — főleg a határ menti övezetekben — pénzért kínálnak információkat, sőt, létesültek irodák, működnek ügynökségek, amelyek magyar nyelvtanfolyamok indítását is hirdetik azok számára, akiknek magyar gyökereik vannak, de elfelejtették a magyar nyelvet, sőt, Szatmár megyében "Fidesz-iroda" is működik. Szóval, felértékelődött a magyar állampolgárság és a magyar nyelv. Ezt is megértük! Egyébként az illetékességet illetően az teremtett/teremt félreértésekre okot, hogy a magyar Külügyminisztérium, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, valamint az EMNT november 24-én együttműködési megállapodást írt alá azzal kapcsolatosan, hogy az erdélyi demokrácia-központok hálózata ingyen fogja segíteni a külhoni magyarok tájékoztatását. Emiatt az RMDSZ vezetői azonnal felhorkantak, mondván, hogy a magyarigazolványokkal kapcsolatos tájékoztatást is a szövetség hálózata intézte. Az illetékesség áthárítása a demokrácia-központokra azt is jelzi, hogy a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz bizalma megingott és nem teljes a romániai pártok mellett lavírozó RMDSZ-ben. A kapcsolatépítésnek nem tesznek jót a Frunda György-féle nyilatkozatok sem az állampolgári honosítás negatív megítéléséről — magyar szempontból Erdély elnéptelenedik —, és az egyéb pengeváltások sem Markó Béla és Tőkés László vagy az RMDSZ- és a Fidesz-vezetés között.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 18.
Temesvár 1989-es üzenete
1989 decemberének közepe óta ,,vigyázó szemét" a hazai magyarság gondolkodó része — szerencsére, ez igen jelentős réteg — ,,Temesvárra vetette".
Az emberek füle a Kossuth Rádió hangszórójához tapadt — akárcsak 1956-ban! —, a Szabad Európa Rádió is csúcsra járatott — akárcsak 1956-ban! —, és aki tehette, Székelyföld délkeleti csücskéből is a Királyhágón túli részekre utazott, hogy információs szomját a Magyar Televízió műsorával oltsa. Temesvár nem volt előzmények nélküli. Az 1987. november 15-i brassói munkáslázadás céljainak és a felkelés elfojtásának hírét mi, háromszékiek első kézből kaptuk: a Cenk alatti városba tömegével ingáztak a székelyföldi munkások, köztük olyanok is, akik az autógyárakban dolgoztak. 1989 nyarán a Megyei Tükör akkori főszerkesztője a román hírközlés — Agerpres — spanyol nyelvterületen dolgozó csapatával hozott össze, akik jelezték: készüljetek fel, ti, magyarok is, nagy változások előtt állunk. Nekünk más információs lehetőségeink vannak a nagyvilágban végbemenő folyamatokról, mint nektek.
Ma is szégyellem, hogy azt hittem, provokálnak.
Temesvárról 1989. december 15—22. között a Szabad Európa Rádió hangfelvételeket is bejátszott. Fegyverropogás, sikolyok, aztán Aradról érkeztek a hírek: ott is tüntetnek a pártbizottság székháza előtt. Tőkés Lászlóval titokban tömegek szolidarizáltak, volt, aki ezt nyíltan is megtette: Baróton Ferencz István római katolikus plébános a temesvári áldozatok emlékére, a Szabad Európa Rádió felhívására meghúzatta a templom harangját, és a templom lépcsőjén gyertyát gyújtva imádkozott. A szekuritátét és a milíciát is kész tények elé állította. Utólag bekísérhették a ,,szigorú vállalathoz", kiállásának híre futótűzként terjedt.
A temesvári felkelés hírére a hamu alatt izzó parázs itt-ott nyílt lánggal is perzselte és ajzotta a közvéleményt. Temesvár hősies kiállásának híre 1989. december 15. és 22. között gyújtózsinórrá vált, főleg az erdélyi nagyvárosok munkásközpontjaiban és értelmiségi köreiben. A kommunista rendszer morális és politikai csődjének groteszk lecsapódása, hogy azok áldozzák életüket ennek a jogtipró és utált gépezetnek az elpusztításáért, akik érdekében a párt propagandagépezete szerint ez a rendszer létrejött. Temesvár volt az a kovász, amely december 22-re a rendszerváltó kenyértésztát Bukarestben is megkelesztette, majd befűtötte azt a kemencét, amely akkor úgy indult, és úgy tűnt, a rezsim politikai arkangyalait és boszorkányait is elégeti.
A december 22. előtti félelem és rettegés az egész országban lobogó nyílt lángba csapott át. Székelyföldön is.
Temesvár szerepét húsz esztendőn át próbálták minimalizálni, a történteket eljelentékteleníteni. Holott Temesvár hősies, tömeges mártíriumot vállaló kiállása a nyílt lázadásra készítette fel az egész országot.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 22.
Háromszék most sem alkudott...
Huszonegy évvel ezelőtt Háromszék lakossága Sepsiszentgyörgyön a térség újkori történetének legforróbb óráit élte át. A nap eseményeinek alakulását a gyárakból az utcákra, majd a városközpontba vonuló-nyomuló tömeg döntötte el, amelyhez a nagy menetelés közben a lakosságból, az utcai bámészkodók közül is tömegesen csatlakoztak.
Sepsiszentgyörgy városképét 1989. december 22-én délelőtt az utcára, az Erzsébet parkba sereglő sokaság dimenziói és a külső látvány alapján az 1848. november 28-i nagygyűléshez lehet mérni, amikor Háromszék önvédelme, a ,,Lészen ágyú!" volt a tét. Az 1989-es háromszéki eseményekhez históriai analógiákat keresve az 1848. novemberi nagygyűlés emléke nem véletlenül kerül képbe: a tömegek kockázatvállalása mindkét esetben az élethalálharc vállalását jelentette. A háromszéki újabb kori népfelkelés tétjének nagyságát az mutatja, ha figyelembe vesszük, hogy a városközpontot ellepő és a pártszékház ostromára készülő sokaság mindezt azokban az órákban cselekedte, amikor még nem lehetett tudni, hogy a diktátorpár és környezete nem ad-e tűzparancsot a diktatúra elleni lázadás szétverésére, mint Temesváron, Aradon, Kolozsváron, Szebenben és másutt. A háromszékiek az 1989. december 22-i bátorságukkal ismét a ,,Háromszék nem alkuszik" erkölcsi magasságába emelkedtek. Annak dacára ― vagy éppen ennek következtében? ―, hogy a nem éppen díszfelvonulásra kivezényelt katonaság, a városközpont épületeinek tetőterére és padlására, az emeleti szintekre kivezényeltek, a rendőrök, államvédelmiek és a fegyverviselő pártvezetés puskacsövei előtt kellett követeléseiket megfogalmazniuk.
A diktátor bukaresti elűzése, Sepsiszentgyörgyön a párt megyei csúcsvezetésének hátsó kapun való elmenekülése, a sorkatonák és a civilek eufóriás örömmámora után elmúlt ugyan a fegyveres beavatkozás közvetlen veszélye, de már az első percekben tartani kellett attól, hogy obskúrus erők idegen elemek bevonásával polgárháborút robbanthatnak ki.
A háromszéki ,,felkelők" akkor még nem észlelhették, hogy az államvédelem feloszlatása és az állomány kaszárnyákba rendelése kiváló taktikai lépés ennek megmentésére ,,A hadsereg velünk van!" jelszó alatt, s azt sem, hogy a ,,terroristák bevetésének" külföld-belföld előtt az országban végbemenő forradalom látszatát kell keltenie. Holott sok más titkosszolgálati fogás mellett ez is a spontán népfelkelés felhajtóerejének az újabb hatalomkiépítés eszközévé változtatása volt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 23.
Háromszéki nekigyürkőzés (1989 decemberének megidézése)
Karácsonyi-újévi ajándékozásra készül a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó: Kovászna Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala résztámogatásával Háromszéki nekigyürkőzés címmel vaskos kötetet jelentet meg az ezelőtt huszonegy esztendővel Háromszéken is bekövetkezett rendszerváltoztatásról, amelyet — utólag — ironikusan vagy cinikusan jópofáskodva nevezhetnek bárminek, tény, hogy az ország sorsának alakulása az 1989. decemberi eseményeket követően az előző időszakhoz képest más irányt vett.
Sylvester Lajos szerkesztésében megjelent a huszonegy évvel ezelőtti decemberi népfelkelés eseményeit felidéző, sokszerzős kötet Háromszéki nekigyürkőzés címmel. Alcíme: Emléktöredékek qz 1989-1990-es rendszerváltás napjaiból. Könyvbemutató ma 17 órakor Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében. Házigazda: Szonda Szabolcs, Sylvester Lajos, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton. A kötet a bemutató helyszínén és a Charta könyvesboltban megvásárolható.
A bajok, gondok egy része maradt, a társadalmi elégedetlenség is folyamatosan jelen van és újratermelődik a politikában és a mindennapi életben, de az alapvető emberi jogokat tekintve ma mégiscsak szabadon vehetünk levegőt.
Vagy nagyon ostobának vagy a kommunista diktatúrához valamiképpen kötődőnek kell lennie annak, aki a Kárpátok Géniuszának jogtipró korszakát visszasírja. Szerencsénkre ez ránk, erdélyi magyarokra alapjában véve nem jellemző.
A két évtizeddel ezelőtti háromszéki események idézése és könyvbe foglalásának szándéka, amint köztudottá vált, olyan rendkívüli érdeklődést váltott ki, amely a kezdeményezőket is meglepte. Sorra jelentkeztek az akkori történések résztvevői és szemtanúi, a fiókok mélyéről jelentős fotódokumentáció is előkerült, és két évtized múltán megszólaltak olyan személyek is, akik a barikád másik oldalán élték meg a ’89-es decemberi fordulatot: katonatisztek, a párt és állami adminisztrációban tisztségeket viselők. Olyan tömegben, hogy a könyv szerkesztése során folyamatosan rövidíteni kellett azt az időszakot, amelyet egy kötetbe össze lehet markolni. Végül is 1989 decemberére és január első napjaira összpontosítottunk, az ezt követő időszak eseményeire vonatkozó anyagot tartalékba kellett helyeznünk.
Kötetünk kiadását nemcsak az évek során megkopó emlékek felelevenítése, az események sodrását meghatározó személyek és közösségek természetes fogyatkozása, hanem az is sürgette-indokolta, hogy a háromszékinél nagyobb médiafigyelemben részesülő régiók, városok mellett háttérbe szorult, jelentéktelenné degradálódott mindaz, ami nálunk történt. Ez azért is bántó és bosszantó, mert a háromszéki események visszapörgetése révén érthetőbbé és értelmezhetőbbé válik az, ami az országban történt. A közzétett visszaemlékezések, dokumentumok választ keresnek az olyan kérdésekre, hogy Temesvár, Bukarest hatására egy népfelkelésnek minősülő megmozdulást miként nyergel meg az előző rendszer bizonyos elemeinek és személyeinek átmentésében érdekelt ilyen vagy amolyan csoportosulás. Mindezt a kötetben megtalálható beszédes címek is jelzik: A rendszerváltás előhangjai, A nagy nyúzás, Tankó Vilmos vezérkari ezredes emlékezik, A gyárak megmozdulnak, Karácsonykor a bilincsek lehullnak, Nyíló világ, bezúzott ablakok, Az ellenség fellegvárában, Kétarcú forradalom, Fiúk fegyverben, Volt egyszer egy nap, született egy lap, Forradalom, puccs vagy miegyéb?, Decemberi zűrzavarban, A hatalmi háló szemei, Forradalom, vagy annak elrablása?, A letartóztatott videokazetta, Robot voltam én is — Beszélgetés Rab Ştefannal, Pakkot kaptunk — Veszprémiek Háromszéken, Barót a ’89-es fordulat napjaiban, Vargyas színeváltozása stb., stb.
A Háromszéki nekigyürkőzés című kötet — hinni merjük — arról győz meg, hogy nagy dolgok véghezviteléhez a tömegek felhajtó ereje szükséges. Erről tanúskodik az 1968-as adminisztratív területi átszervezés — a megyésítés — is, ezt bizonyította 1989 decembere, és ezen áll vagy bukik annak a sikere, hogy lesz-e, lehet-e az erdélyi magyarságnak többszintű autonómiája. Tollforgató ember számára az is tanulság, hogy az adott eseményeket minden időkben és többféle műfajban — naplóban, napilapban, folyóiratban, rádióban, tévében, fotóval-filmmel stb. — rögzíteni kell. Másképp a történetek fakulnak, kihullanak az idő rostáján, és tanulságaikkal együtt elvesznek az utókor számára.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 28.
Magmaömlés
Piros, fehér és zöld lávaömlés követte Sepsiszentgyörgyön a Magma — Kortárs Művészeti Kiállító Térben Felkarolandó Felejthető Felejtendő című kiállítás megnyitóját: Ütő Gusztáv Munkácsy-díjas sepsiszentgyörgyi képzőművész az öt magyarországi kiállító december elején Sepsiszentgyörgyre hozott és Budapestnek címzett performansz-provokációját.
Ütő Gusztáv felháborodásának a Háromszék hasábjain kifejtett oka: (...) 2010-re olyan szintű "szabadsággá" torzult a művész önkifejezési lehetőségének gazdag palettája, hogy — a jelen esetben anyaországi — kiállítók szabad alkotásainak sorozata sérti Székelyföld magyarságának nemzeti érzelmeit. Kismagyar és nagymagyar jeleink lejáratásaként. Karikatúraszintre. Ütő bírálatára az öt kiállító interneten válaszolt. Válaszaikkal önmagukat minősítik, szövegeik olyan politikai csataterekre visznek, amelyek szóhasználata és fogalmi tartalma teljes mértékben azonos a mai magyar nemzetpolitikát pocskondiázó s a nagyvilág előtt lejáratni próbáló törekvésekkel. ,,Szlovákiai magyarként volt alkalmam megtapasztalni a melldöngető (magyar vagy szlovák) nacionalizmus káros hatását a társadalom egészére. Amíg a nacionalista erőket sikerül kordában tartania egy adott politikai hatalomnak, addig a társadalom egységes tud maradni. Amint a nacionalizmus válik a hatalom vesszőparipájává, elszabadul a pokol, megjelenik a társadalmon belüli megosztottság. A szlovákiai kisebbség és többség lassan kezdi megérteni, hogy az ódivatú nacionalizmus nem járható út. Egy ember egy másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb" — írja Farkas Loránd. Négy sértett társát már nem is idézem, mert eme szöveg alapján értelmezhetővé válik a Magma-beli kiállítás magva. Az a filozófia, amelyet Farkas Loránd internetes levelében kifejt, jól ismert a jelenlegi magyar ellenzék balliberális programjából, amely a csonkaországban a rendszerváltoztatás után kormányon vagy ellenzékben is tobzódik a magyar jelképek sok esetben vulgáris, otromba lejáratásában. Ez nemcsak a ,,piros-fehér-zöldezés" kigúnyolásában nyilvánul meg, hanem a nemzeti ereklyék becsmérlésében is. (A Szent Korona, a Szent Jobb stb.) Ez a kurzus tiltotta ki Budapestről a Turul-emlékművet, a nacionalizmus és antiszemitizmus vádja alapján Teleki Pál szobrát, a koncepciós perben Romániában elítélt Wass Albertét. Csupán a viszonyítás kedvéért utalok arra, hogy abban az időszakban, amikor az összes, Magyarországgal szomszédos országban tombolt a nacionalizmus. A leginkább azon csodálkozom, hogy a felvidéki — a Felvidék is egyik tiltott fogalom Szlovákiában — Farkas Loránd Sepsiszentgyörgyön talál teret és alkalmat, hogy a magyar ,,nacionalizmus", a piros-fehér-zöldezés ellen zászlót bontson, s a magyar nacionalizmussal megküzdjön. Performanszuk üzenete mennyivel hatásosabban célba találna, ha Pozsonyban karikíroznák ki a szlovák nemzeti szimbólumokat, ott, ahol nemzettársainak, képletesen szólva, nyelvét tépik ma is, s ahol a kettős állampolgárságot, ha magyarokról van szó, az új szlovák parlament is bünteti, és ahol a Beneš-dekrétumokat még ma is szentírásnak tekintik, s ahol ,,egy ember a másik embertől nem a nemzetisége miatt lesz több vagy kevesebb", annyira nem, hogy a magyarság megosztására vegyes pártokat is létrehozhat, amelyek aztán bevezetik a jó magyarokat a nemzeti szimbólumok nélküli mennyországba. ,,A társadalmon belüli megosztottságot" a nemzeti szimbólumok ,,szélsőséges kisajátítására" fogni, különösen 2004. december 5. után, cinizmusra vall, hiszen a magyar társadalom egyik fele akkor tagadta ki a másikat nemzettársai közül. Egyébként nekünk, erdélyieknek érdemes felfigyelnünk arra a nyomulásra a ,,szélsőséges magyar nacionalizmus" ellen, amint ennek a kurzusnak politikus képviselői megpróbáltak Kolozsvár utcáin és Bukarestben érvényt szerezni, s akik Nagyváradon már a Gyurcsány-kormány agonizálása idején is bizonyos körökben baráti fogadókészségre találtak. Az sem vitás, hogy a Kárpát-medencében ennek hagyománya van: a két világháború között Románia biztosított lehetőséget arra, hogy az országukban nem kívánatos személyek itt politikai levegőhöz jussanak, akár pártot is alakítsanak, valahol tökéletes egyetértésben azokkal, akik Bécsből és másunnan ostorozták a magyar irredentizmust és nacionalizmust, s akiknek emlékjelei ma is köztereken ,,ágálnak", s utcanévtáblák őrzik, akárcsak a Kun Béláét Hortobágy községben.
Romániában 1956 után s a Ceauşescu-diktatúra idején egy piros-fehér-zöld szalagért súlyos börtönbüntetésre ítéltek embereket, egy mondatért és egy verssorért is. Regáti románokat is bebörtönöztek vagy állásukból kipenderítettek azért, mert ,,tudattalanságukban" piros-fehér-zöldre festettek ezt-azt, egyik megyei párttitkár az erdővidéki Vargyason a farsangi játékokon a lovak sörényéből gyomlálta ki a magyar trikolór szalagjait a lila, kék és sárga pántlikák közül. Valószínű, a kiállítók eme három szín nálunk nemzeti érzelmekhez tapadó erejéből éreztek meg valamennyit, amikor az eredeti Piros Fehér Zöld kiállítás és performansz cím helyett a Felkarolható Felejthető Felejthetetlen, egyébként erősen Lukács György 3T-jére — Támogatott Tűrt Tiltott — emlékeztető szlogenjét választották.
Ütő Gusztávot igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy nem a modern művészeti irányzatok híve és szálláscsinálója Háromszéken. A szomorú az, hogy az érintettek nem érzékelik, ami ezzel a kiállítással hozzánk benyomult, provokációként hat, akkor is, ha nem annak szánták. És azt sem tudják, hogy a jelenlegi magyar kormány nemzetegyesítő politikájának sok a híve és támogatója Erdélyben. És azt sem tudják, hogy a piros-fehér-zöld színegyüttesről mi az erdélyiek véleménye. (Nézzenek szét valamelyik március 15-én bármelyik településen, hogy otthon fel tudják mérni, valakik milyen hatalmas eredménnyel munkálkodtak odahaza a nemzeti színek visszaszorításában.) ,,(...) nos nincs itt semmilyen veszély, ez a kiállítás nem veszélyes, maximum tilos, mi nem a művészi szabadság zászlaja alatt lengetjük a piros-fehér-zöldet, hanem magyarországot és a magyarokat szerető művészekként" — zárja levelét Horváth Tibor. (Betűhív közlés). Vajha így lenne!
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. január 10.
Csupa csapás az élet – utószó helyett
Az elsorvasztott moldvai magyar oktatás könyvét az 1989-es fordulat után a Kárpátok külső lábánál élő és az Erdélybe áttelepedett csángóság anyanyelvű oktatásának visszaállítása körül kialakult bonyodalmak hívták életre. „Visszaállításról" beszélünk, mert a moldvai csángó népelem történetében első ízben 1948 és 1959 között a Magyar Népi Szövetség (1946—1953) szervezőmunkája eredményeképpen, mondhatni törzsi szinten és körülmények között, anyanyelvű iskolák, tagozatok vagy osztályok és óvodák is működtek. Ezeknek a története alig ismert, csak részkutatások és visszaemlékezések alapján tudunk róla ezt-azt. A háború utáni csángókutatás, ameddig a nacionálkommunista érában ez egyáltalán lehetséges volt, elsősorban nyelvészeti és néprajzi fogantatású. Az iskolákra vonatkozó emlékanyag feltárása háttérbe szorult. 1990-ig ez politikai tabutéma volt, az egykori magyar iskolák tanulóinak emlékezetében is megkopott, a valamikor missziós tudattal érkező vagy kényszerrel Moldvába kihelyezett erdélyi tanítók — többségük szakképzetlen — már az iskolák bezárása előtt, ha tehették, visszaszivárogtak szülőföldjükre, „Magyar Földre", ahogyan a legkeletibb csángók Erdélyt nevezik. A székelyföldi iskolákba toborzott, később kicsempészett csángó gyermekek zöme nem tért vissza szülőföldjére, jelentős részük Erdélyben „ragadt", s aki visszament, az rendszerint elrománosodott, s egyébként is, amire az első tanítóképzősök szülőföldjük iskolái felé indultak volna, ezeket brutálisan felszámolták. A könyv a szó szűkebb értelmében az 1947—1959 közötti időszak történéseit visszaemlékezések és dokumentumok alapján próbálja rögzíteni. A Csupa csapás az élet könyvborító közé fogott események, életpályák, a szerző szubjektív „csángóélményei" azonban fél évszázadnál is tágabbra kerekítik ezt az időszakot, hiszen az egykori iskolák létesítésének előzményei, a tanulók-tanítók pályaíve későbbi alakulásának ismerete nélkül nem érthető meg az a történelmi-társadalmi háttér, amely ezeknek az iskoláknak a szülőanyja, majd gyilkosa.
Az iskola- és emberi sorstörténetek kiszálazásának földrajzi háttere régiókat és országokat átfogó. Moldvában Szászkúttól vagy a jelenlegi legkeletibb csángó településtől, Lábnyiktól az északi csángó szigetig, Szabófalváig térképez fel egy hatalmas szellemi térséget, ehhez társulnak a székelyföldi kirajzások történetei s a Magyarországra különböző időszakokban áttelepedett csángó életpályák indázata.
A Csupa csapás az élet sűrített és a mozgókép műfaji követelményeihez igazított változata a Voltunk mük es… című történeti dokumentumfilmből (Magyar Történeti Dokumentumfilm és Dunatáj Alapítvány, Budapest, 1998) is megismerhető. A riportkönyv természetesen dimenzióiban és szerkezeti felépítésében is más. A szerző annak örülne, ha a könyv és film páros együtt kerülne az olvasó/néző elé.
Sylvester Lajos, Erdély.ma2011. január 13.
Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. január 15.
Földi István: A XX. század kényszerútjain
Háromszéki háborús zsebnapló
Földi István (Kézdivásárhely, 1903 — Dombóvár, 1967. június 28.) jeles tanár, közíró, színpadi szerző és lapszerkesztő fia, dr. Földi Imre édesapja 344 oldalnyi, Életem a XX. század kényszerútjain címmel posztumusz kiadásra előkészített kéziratos hagyatékából háborús zsebnaplórészletet juttatott el szerkesztőségünkhöz. Az eddig kiadatlan kéziratrészlet háromszéki (sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi) vonatkozású, korhű feljegyzés.
A Háromszékben most folytatásban közlendő három háborús naplórészlet kordokumentumként is jelentős írás. Emellett egy figyelemre méltó írói vénájú publicista eseményfeltáró és kormegjelenítő plasztikus írása.
Földi István tartalékos zászlós 1944. augusztus 30-án éjjel a katonailag már félig körülzárt Sepsiszentgyörgyről kivitte családját Málnásra, és a lelkükre kötötte, hogy onnan menjenek tovább, ahogy s amivel tudnak, Budapestre. Ő augusztus 31-én elindult — gyalogosan — Kézdivásárhelyre a csapattestéhez, a 24-es pótzászlóaljhoz. Olyan viszonyok és körülmények között, amikor a térségből hatalmas túlerővel szemben álló honvédek kivételével a Vörös Hadsereg inváziója elől mindenki menekült, többnyire csak a ,,köznép" maradt szülőföldjén. Földi István háborús zsebnaplója a tények közlése mellett mintegy összefoglalja azt, amit egy nagy műveltségű, szülőföldjét szenvedélyesen és rajongva szerető, a haza védelmére rendelt értelmiségi katonaként átélt és átérzett.
Sylvester Lajos
Búcsú Sepsiszentgyörgytől
Augusztus 31-én már hajnalban talpon voltam. Teljesen felöltözve próbáltam ugyan szundítani, ahogy Málnásról visszajöttem, de csak pillanatokig sikerült. Folyton a családom, a népem, a hazám sorsa járt az eszemben. Mindent reménytelennek láttam, barátkoztam a halál gondolatával, és alig vártam a hajnalt, hogy induljak a zászlóaljamhoz, Előpataknál harcban áll a zászlóalj, legyek én is együtt azokkal, akik most férfi módra megpróbálják védeni Székelyföldet. Vonat azonban már nem ment az állomásról, s így visszatértem a városba, és ott nézelődtem alkalmi fuvar után. Az utcák elhagyatottak voltak, majdnem állandóan szóltak a légvédelmi szirénák. Én katonaruhában, hátamon hátizsákkal úgyszólván egyedül álltam a megyeháza előtt, nem törődve az alacsony repülésben, még mindig német felségjelekkel cikázó román felderítő gépekkel. Néha leadtak egy-egy sorozatot a géppuskából, és szinte látom a pilóta arcát, ahogy vigyorog. Hát lehet is mosolyogni azon, hogy itt ellenállásra gondolnak. Katonai erő sehol. Az a kevés ember, akikkel a pótzászlóalj rendelkezik, harcban áll a román túlerővel. A fiatalabb civil férfiak vadászpuskákkal Sugás környékén verik vissza a román járőröket, a leventék pedig az Őrkő előtt ásták be magukat, és egylövetű leventepuskákkal akarnak ellenállni. Ez a helyzet, ezt szépíteni nem lehet. Kilenc óra, és újabb szirénázás közben három repülőgép köröz alacsony repülésben a város felett. S ekkor a tér közepén teljesen egyedül egy három év körüli kislány jön keresztül. Egyetlen ember sincs a téren rajta és rajtam kívül. A repülők szemtelenül a tér felett köröznek, és leadnak egy-egy sorozatot. Senki sem válaszol, nyugodtan billegtetik szárnyaikat. A kislány andalogva felnéz, csodálja, ami felette történik. Gyorsan odaszaladok hozzá, ölbe kapom, és a megyeháza mögötti kertbe, az óvóhelyre viszem. Olyan óvóárok ez, nem is óvóhely, de biztonságosabb, mint a főtér. Az árokban emberek húzódnak meg. Ezt is, azt is kérdezem, nem ismerik-e a kislányt, de senki sem ismeri. A hátizsákomban van egy doboz keksz, kibontom, és megkínálom. Majszol, és szemmel láthatóan jól érzi magát. Fél óra múlva csendesség lesz, és a kislányt kézen fogva megindulok a városháza felé. Gondolom, ott csak találok embert, aki ismeri a kicsit, és útbaigazít, hogy hol laknak a szülei. Az alsó fasorban járunk, amikor egy kibomlott hajú, síró asszonyt látok közeledni. Az édesanya volt. Csak sír, zokog, és a kezemet szorongatja...
Gyalogszerrel Kézdire Ez volt a búcsúzásom Sepsiszentgyörgyről. Ahogy megyek, egy lőszerutánpótló katonaszekér tűnik fel a Mikó utca végén. Megállítom, és felülök rá. Az állomásnál leszállok, és körülnézek. Utasok nincsenek, vonat nincs. Mindössze két vasutas van az irodában. Az egyik ismerős: Késmárky József. Nagyon örvend, amikor meglát, és elmondja, hogy nemrégen a feleségem a málnási vasútállomásról keresett. Vissza szeretne jönni. Távirdán küldök üzenetet: Igyekezzenek Székelyudvarhelyre Simon János kollégámékhoz. Én társulok egy korondi székellyel, aki hátán katonaládával két napja gyalogol. Kézdivásárhelyre, katonai beosztási helyére igyekszik. Együtt indulunk meg gyalog Sepsiszentgyörgyről Kézdivásárhelyre. Az első tíz kilométeren még emberrel sem találkozunk. Nagy, nagy árvaságban olyan elhagyott a Szépmező, mintha mindenki elszaladt volna belőle világgá. Az első pihenőt Eresztevényben Gábor Áron sírja előtt, az országút árkában tartjuk. Maksa irányából egy szekér jön, rajta Tóth Tibor bankigazgató ül a feleségével. Menekülnek Kézdivásárhelyről. Beszélgetünk, szomorkodunk, csodálkoznak rajtam, hogy én bevonulok, amikor nincs jármű, nincs vasúti közlekedés. Útbaigazítom őket Gidófalva felé, aztán a korondi székellyel megindulunk a néptelen, kihalt országúton. Maksán sem látunk két-három asszonynál többet az úton, azok is gyanakodva mustrálnak. A levegőben, magasban Ojtoz irányában német zuhanóbombázó köröz, majd bukórepülésben leszórja bombáit. A robbanások tompa zaja felveri a felső-háromszéki medence csendjét. Az Albisi-tetőn egy ökrös fogat tűnik fel. A domb tetején hirtelen úgy néz ki, mintha a világ peremén lépegetnének az ökrök. A szekéren két gyerek, a szekér mellett egy férfi és egy nő. Nem parasztemberek. Felismerem Csapó Jóska gimnáziumi tanárt a feleségével és két fiával. Szintén Kézdivásárhelyről menekül Dálnokra. Azt mondja, hogy ebben a hegyek közé ékelt faluban húzódnak meg. Hátha oda be sem megy az ellenség. Nem tudok semmiféle tanácsot adni nekik. Kicsit könnyes lesz a szemünk, amikor elbúcsúzunk egymástól, és nekem folyton a családom jár az eszemben. Vajon helyesen tettem-e, hogy útra indítottam őket? Vajon ki tudnak-e vergődni ebből a harapófogóból? Magamra nem gondolok. Az természetes, hogy nekem a parancs szerint kell eljárnom. Mindig azt hallottam a szüleimtől és a tanáraimtól is, hogy nem szabad megfutamodni a nehézségek elől. A haza mindenekelőtt... A hazát meg kell védeni... Vérünk hullatásával is, életünk árán is... Lám, ez a korondi székely két napja gyalogol, hátán cipeli a katonaládát, de eleget tesz a behívóparancsnak, és egyetlen szóval sem panaszkodik. Lassan fogynak a kilométerek, átmegyünk Csernáton kihalt utcáján, és sötét este van, amikor beérkezünk Kézdivásárhelyre, ahol azonnal a laktanyába, a zászlóalj-parancsnokságra sietek. A kapu tárva-nyitva, az udvaron német vöröskeresztes kocsik, német katonák. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, a sötét folyosón nehezen találom meg az irodát, de onnan sem szűrődik ki semmi fény. Kopogok, és benyitok. A szegényes és takart fénynél három embert látok lekókadt fejjel. Törpényi főhadnagy és Uszkay hadnagy egy betelepített legénységi ágyon ül, Balczár százados az íróasztal mellett. Csodálkozva néznek, aztán megölelgetnek, és azt kérdezik, hogyan jöttem. És milyen jó, hogy jöttem. — Itt minden a feje tetején áll — panaszolja Balczár. Elmondja, hogy nem tud áttekintő helyzetismeretet szerezni, Bereck már az oroszok kezén, Ozsdolán a falu között folyik a harc, a zászlóalj visszavonulóban Kászon körül jár, de távolabb kapcsolatot nem tud teremteni senkivel. A németek egyszerűen elvették a laktanyát, sebesültekkel tömve vannak a legénységi szobák... Nagyon deprimált a hangulat. Beszélgetés közben jól hallatszik Bereck és Ozsdola felől az aknavetők lövedékeinek robbanása, néha egy-egy ágyúszó és a változatosság kedvéért egészen közelről, a katolikus temető irányából géppisztolysorozatok. Idegesek, mert nincs emberük, pedig a SZÉHŐ és az ojtozi erődszázad visszavonuló legénysége kisebb-nagyobb csoportokban a városon keresztül özönlik visszafelé. Felajánlom a szolgálatomat, kérem a beosztásomat akár a zászlóaljhoz, akár a harcoló pótzászlóaljhoz Ozsdolára. Hosszasan tanakodnak, és végül mind a hárman azt szeretnék, hogy Vásárhelyen szervezzek egy gyűjtőszázadot. Ebben megállapodunk, és reggelig engedélyt kérek, hogy a szüleimet meglátogathassam.
Otthon Este 8—9 óra között lehet, egyedül bandukolok a légófényben a misztikusan kihalt utcákon a szülői ház felé. Útközben ismét megrohannak a gondolatok. Vajon nem lett volna-e jobb, ha magammal hozom a családomat? De egy-egy robbanás vagy közeli géppuska kattogása, ágyútorkolattűz villanása a vigasztalanul sötét augusztus végi estében hamar meggyőz, hogy itt nem sok keresnivalójuk van. Szüleim már lefeküdtek, de nem aludtak. Értünk aggódtak, és próbálták vigasztalni egymást. Lépteim zaját felismerik, Édesanyám nyit ajtót, és a nyakamba borul. Édes, aranyos két öregember. Édesapám, Édesanyám hetvennegyedik éves. Az egész életük munkában telt el. Értünk, gyermekeikért dolgoztak... Most éppen a mi sorsunk lett teljesen bizonytalan. Az ágyuk szélére ülök, és majdnem hajnalig beszélgetünk. Igyekszem reményt kelteni bennük, de magam is reménytelen vagyok. Nagyon tele van a szívem keserűséggel, és alig alszom néhány órát, indulok a laktanyába. A tegnapi hírt, hogy tele a város visszavonuló rendszertelen csoportokkal, már magam is tapasztalom. Egy négyes csoportot megállítok, akik ismerősek voltak, kérdezem, hogy kerültek ide. Nem hazudnak. Elvesztették a csapattestüket, és most keresik azt. Amíg velük beszélgetek, újabb csoportok jönnek. Megállunk, beszélgetünk. Vannak, akiket az oroszok Kászonban bekerítettek, elfogtak, és egy csűrben bezárva tartottak. Az emberek ismerték a környéket, éjjel megszöktek, és a szárazpataki erdőkön át jöttek Vásárhelyre. Mások a Nagy Sándor-tetőről, a Feketeügy medrében menekültek, mert a románok a hátukba vezették az oroszokat. Némelyiknél teljes felszerelés van, soknak puskája sincs. Bevezettem őket az árkászlaktanyába, és megbeszéltem velük, hogy miképpen lehetne rendet teremteni. Elmondom, hogy én mire gondolok: Kászon és Ozsdola—Ojtoz irányából le kell zárni a vásárhelyi határt, tábori őrsöket állítunk fel, és ezek bevezetik a csellengőket Vásárhelyre a laktanyába. Az őrsöket belőlük állítom össze. Mindjárt az elején két Földi nevű bélafalvi testvér jelentkezik, aztán a többiek is vállalják ezt a feladatot. Egyáltalán nem katonás, parancsoló formában csinálom azt a beosztást. Kérem őket, és megmagyarázom az okokat. Egy tábori csendőrzászlóalj is működik a megye ezen részén. Ha azoknak a kezébe kerülnek, hadbíróság nélkül nem ússzák meg. Így visszajutnak bajtársaik közé.
Egyetlen esetben sem akadékoskodott senki. Két hálótermet berendeztem, szolgálatvezetőt állítottam, őrséget szerveztem, és délre már közel hatvan emberem volt. Estére még egy szobát be kellett rendezni, annyian voltak. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. február 5.
Sikeres csapatjáték vagy vesztett meccs
A Fidesz—KDNP fölényes győzelme után a magyar nemzetpolitikában bekövetkezett változások — amint ezt nem csupán sejteni, hanem előre tudni lehetett — az erdélyi közéletbe és pártéletbe begyűrűzve jelentős erő- és befolyásátcsoportosításhoz vezettek.
Ennek személyhez köthető eklatáns példája Tőkés László és a köréje szerveződött politikai erők hazai, Kárpát-medencei és európai szerepkörének megerősödése, érzékelhető dominanciája, közösségi szinten az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a politikai élet fő sodrásába kerülése. Ez gyökeresen átalakította a magyar—magyar viszonyokat, már az első nemzetpolitikai lépéseknél érzékelni lehetett, hogy pillanatnyilag, de távlatilag is az EMNT lesz a jobbközép magyar kormányzat meghatározó romániai partnere. Azon utólag is csak csodálkozni lehet, hogy az RMDSZ-nek a hazai pártok körüli váltakozó rajzása és ingajárata, a magyar szocialista és balliberális körökkel ápolt kapcsolata a szövetség vezetőit nem ébresztette rá erre, és a Gyurcsány-kormány bukása után is a pártok közötti azonos, egyenlő partnerkapcsolatokról nyilatkoztak. Az RMDSZ magyarországi bizalomvesztésének első tünete az, amikor a határokon kívül rekedt magyarságnak a magyar nemzethez való jogi kötődését nem az RMDSZ húsz év alatt hierarchikusan kiépült hálózatára bízták, hanem a Demokrácia Központokat részesítették előnyben. Volt is — van is — emiatt bizonyos körökben durcás féltékenység, a legjellemzőbb, mára már mosolyt fakasztó versengés, hogy a könnyített eljárással megszerezhető állampolgárság ügyintézését ki tartsa a kezében, mert tudni lehetett, hogy a magyar népesség egészét érintő kezdeményezés egyben partner- és pártválasztást is jelenthet. Ennek eddigi utolsó akkordja, hogy Szász Jenő — akit én nem azonosítok az MPP tulajdonképpeni tagságával — ugyancsak demokrácia-központosdit játszik, sőt, Tőkés László politikai és morális lejáratási próbálkozásai után, érezvén a sáfrány illatát, egy erdélyi magyar jobboldali szövetség létrehozásáért agitál — és most kapaszkodjunk meg — az RMDSZ ellenében, mintha az RMDSZ húszéves politikai szerepvállalását csak az őszödi rém, a gyurcsányizmus határozta volna meg, és nem lenne tagságának zöme a magyarság sorsa iránt elkötelezett. A szűkebb pátriánkban, Háromszéken már egy ideje hangoztatott kezdeményezés — a magyar pártok, szövetségek és a civil szféra összefogása — egyelőre országos szinten nem talált meghallgatásra. Enélkül pedig a hazai magyarság az országos politikai pályán még labdaadogató sem lehet.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. február 8.
Őszödi csepegés az RMDSZ-csapból?
A Maros megyei RMDSZ január 27-i zárt üléséről kiszivárogtatott hangfelvétel összefoglalója jól érzékelteti, a hírcímnek elsősorban annyi köze van Őszödhöz, hogy az ott történtekhez hasonlóan valaki(k) a zárt RMDSZ-ülés hangfelvételét kilopták, és szétkürtölték a sajtóban. Különbség viszont hogy a hírhedt őszödi beszéd állítólag nem a párt lejáratásának szándékával fogalmazódott meg és hangzott el, míg a marosvásárhelyi „zárt ülés", éppen az Őszöddel való összefüggésbe hozatala miatt, az RMDSZ lejáratását célozza.
Ezzel kapcsolatosan a legkeményebben Eckstein-Kovács Péter fogalmazott, aki a személyre szóló titkos szavazás mellőzését s az újságírók kitessékelését az átláthatóság megcsúfolásának és a demokrácia súlyos sérülésének minősítette.
Figyelemre méltó Eckstein-Kovács Péternek az a kitétele is, hogy sem Tőkés László, sem Orbán Viktor, sem pedig Traian Băsescu oldalán nem áll, de elment és beszélt Tőkéssel, „mivel kell a közös akarat ahhoz, hogy 2012-ben ott legyünk".
A szövegidézések közben ne ejtsük el azt a politikai szálat, hogy Eckstein-Kovács is a tulipán jelképével száll választási ringbe, és a Tőkés képviselte EMNT-vel keresi a közös koalíciós választási partnerséget, hiszen tudja, hogy e nélkül végveszélybe kerülhet a romániai magyar parlamenti képviselet. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Szász Jenő képviselte MPP pedig az RMDSZ ellenében keresi az EMNT-vel, illetve az alakulófélben lévő Erdélyi Magyar Polgári Párttal a választási szövetséget. Az sem mellékes viszont, hogy nem ezt az utat választja több MPP-s területi szervezet, amely hajlandó szövetségre lépni az RMDSZ-szel. Eckstein „politikai dörzsöltségére" vall az is, hogy a sajtó zárt ülésről való eltávolításának demokráciaellenességét abban a nemzetközi politikai közegben erősíti föl, amikor a magyar „sajtóalkotmányt" a sajtónyilvánosság és a sajtószabadság vélt korlátozása miatt orkánszerű támadás éri. A Tőkés–Orbán–Băsescu triótól való távolságtartás kinyilatkoztatása az államelnöki tanácsadói szerep jelentőségét minimalizálja, amire Kelemen Attilától meg is kapja a „szúrós" választ: nem szeretné, ha Băsescu tenne „nekünk elnököt", de azt sem szeretné, „hogy valamelyik magyarországi párt gondolná azt, ezentúl az RMDSZ a zsebében lesz, és majd akkor csepegtet nekünk, ha úgy gondolja, hogy megérdemeljük". Ezt a passzust Kelemen Attila mestervágásnak szánja Olosz Gergely RMDSZ-elnökjelölt felé is, aki programja egyik alappillérének tartja a Fidesszel való termékeny együttműködést, akárcsak Tőkés László és köre. Kelemen Attila és Markó Béla a „politikai külvilág" számára nem éppen rokonszenvesen erőlködik a sajtó képviselőinek indokolt távol tartásáért.
A különvélemények marosvásárhelyi ütköztetése tartalmában nem, csak technikájában emlékeztet Balatonőszödre. A vélemények alapján viszont világos, hogy a magyar szövetségeknek, pártoknak és a civil szférának, valamint az egyházaknak népszámlálási és választási egyezségre kell lépniük, másképp oda jutunk, mint a balatonőszödi titkos tanácskozás pártja.
Egyébként megérdemelten.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. február 12.
Születőben a Mikó-terv
Esztendőkön át a magyarországi hivatalosságok a magyarság országon belüli-kívüli lakosságát a nemzeti értékeket és érdekeket a világ globalizálódó fősodrásához úsztató politikai kompjáratával kifundálták a Merjünk kicsik lenni, nemzeti önbizalmat és önérzetet sorvasztó zagyvaságot.
Most a Merjünk nagyok lenni kétharmados parlamenti és magyar kormányzati politikai irányvonal előbb az előző nyolc esztendő alatt csontra csupált Széchenyi-terv újraélesztését tűzte ki célul, és ennek mintájára, szinte várható volt, hogy Erdélyben is lábra kapjon hasonló kezdeményezés: valamit tenni kellene Székelyföld, Közép-Erdély és a Bánság gazdasági-kulturális előbbre lépéséért. A kezdeményező az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, természetes felkarolója és partnere a Székely Nemzeti Tanács, és máris jól érzékelhető, hogy az elképzelést a többi erdélyi magyar politikai csoportosulás — párt vagy szövetség — s a civil szféra is támogatni fogja. Egyrészt amiatt, mert érzékelik az anyaországi és a határon kívüli nemzetpolitikai irányváltást, a Merjünk kicsik lenni nemzet erejét apasztó kurzusnak az erkölcsi-gazdasági-kulturális csődhelyzet felé sodró következményeit, másrészt a magyar összefogás szükségességének felismerését és az ennek alárendelt cselekvőkészség fontosságát. Példa erre az erdélyi demokrácia-központok minden várakozást felülmúló térnyerése, s az erre a sikerre rákapaszkodó más párti igyekezet, hogy a könnyített eljárású magyar állampolgárság megszerzését ők is segítsék. A Széchenyi-terv mintájára született erdélyi Mikó-terv ma még csak a képzelet, az elhatározás állapotában létezik. De semmi kétség afelől, hogy ebből a helyzetből a cselekvés szakaszába, sőt, az erdélyi sors alakulásának fő sodrásába kerülhet, akkor is, ha egyes személyek vagy pártcsoportosulások számára ez az elképzelés csak az ábrándozások világának része, mert a Széchenyi-terv erős tartógerendázata a magyar parlament és kormányzat, nálunk pedig éppen ezek a pillérek támasztékai gyengék, esetlegesek. De vannak időszakok, amikor a közakarat szinte a semmiből tud teremteni új világot. Rengeteg az innen elszármazott, vállalkozó kedvű tehetős ember, partnereink lehetnek a nem magyar külhoniak is, az EU, és ha mutatkozik eredmény, akkor az itthoni egymás elleni acsarkodás is mérséklődik, érzékelni fogja, hogy pártállásra való tekintet nélkül a parlamenti jelenlét döntően fontos a magyarság számára, és ez is feltétele annak, hogy a gazdasági kapcsolatok hídjainak pilléreit egykönnyen ne moshassa el semmilyen szennyes ár és a rajtuk felakadó politikai uszadék. A Mikó-terv — az összefogás tervének ígérete is.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 2.
Lesz-e váltás a magyar-magyar viszonyban?
A magyar sajtó java része szemérmesen és udvariasan elengedte a füle mellett, vagy utalássá szelídítette azokat az incidensnek is nevezhető jeleneteket a nagyváradi RMDSZ-kongresszuson, amikor például dr. Pelczné Gáll Ildikónak, a Fidesz alelnökének támogató tartalmú felszólalását lehurrogva visszautasították, mert a szövetség képviseletére felkent önérzetes küldöttek véleménye szerint a Fidesz "észosztó" szerepben jelent meg egy öntörvényei szerint élő és működő szövetség legmagasabb fóruma előtt, és az alelnökasszony arra utalt, hogy a Fidesz abban az esetben támogatja a szövetséget, ha ez jószolgálati viszonnyal honorálja azt.
Az RMDSZ-es véleményt haragossá erősítette Borbély László RMDSZ-alelnök Fideszhez csapott bárdolatlan mondata: "(...) kétharmados többsége sem jogosítja fel a magyar kormányt, hogy tanácsokat osztogasson Erdélyben".
Olyan jelzések ezek, amelyek a Fidesz és az RMDSZ közti viszony elkoszolódására utalnak. A jóhiszemű erdélyiek azt hitték, a 10. kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az RMDSZ politikai ide-oda sasszézása után a magyar nemzetpolitika gyökeres átalakulása következtében, az európai néppárti együttműködés révén felhőtlenebbé válik, és Markó Béla egyenlő távolságtartásról szóló kijelentései csupán elszólások — Kelemen Hunor ezt a mondatot próbálta is szelídíteni —, de nem ez történt. Tőkés Lászlót meg sem hívták a kongresszusra. Nagyon sántít az erre adott magyarázat is: EP-képviselőként joga lett volna a magas fórum színe előtt megjelenni. Az RMDSZ sokat hangoztatott és a román potentátok által is körbeudvarolt egyenes gerincességében vannak azért nyilalló ízületek. A nagyváradi RMDSZ-csapat a kormány ellenzékével kötött öt évre érvényes paktumot. Ugyancsak a nagyváradiak és kolozsváriak sétáltatták azokat a balliberális és szocialista magyarhoni személyiségeket, akik az erdélyi magyarság kitaszításának és megalázásának prominensei voltak. Frunda György a kongresszus után jelentette ki, hogy a mostani kormánykoalícióból ki kell lépni. Szóval a bukaresti-váradi negédes politikai puszilózás közben — vagy éppen ezért? — nem sok jót ígér a magyar—magyar viszony alakulása.
Vagy segít majd ezen az új Tőkés-párt? Képes lesz a magyar—magyar viszony kirojtosodott nadrágját újrafoltozni, vagy az egész ruházatot kicserélni?
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 9.
Történelmünk és földünk rajza magyarul
Kongresszus, paktumok, pártpuszilózások és egymást ócsárló gyalázkodások közepette próbálok olyan ,,apróságokra" figyelni, amelyek szerintem fontosabbak lehetnek akár egy grandiózusan megszervezett kongresszusnál is. Az új oktatási törvényben ugyanis jóváhagyták Románia történelmének és földrajzának anyanyelven történő tanítását.
Ez persze csak lehetőség, és hosszú az út addig, hogy gyakorlattá váljék. És nemcsak az iskola, a tanodák, az egyetemek ügyévé, hanem mindannyiunké, a romániai magyar közösségé. Hinni merem, hogy az oktatási programok kidolgozói, a tankönyvírók és -szerkesztők a sokágú politikai csetepaték ellenére, amelyek társadalmunkat jellemzik, a felkínált lehetőségektől felajzva, nemzeti hivatástudattal és elkötelezettséggel dolgoznak, a pedagógusok pedig, két vagy több sztrájk között alulról építkezve, az óvodák, iskolák, főiskolák, egyetemek szintjén máris az új lehetőségek szellemében cselekednek. Megismétlem: cselekednek, mert a cselekvésen és nem a témáról való politikai szövegelésen a hangsúly.
De ez sem elegendő ahhoz, hogy történelmünket, földrajzunkat és az ország egészének históriai és geográfiai értékeit birtokba vegyük. Anyanyelvünkön.
A mi esetünkben rövid megszakítással kilencven és egynéhány év történelmi tudatirtás és hamisítás — sok esetben sikeres — próbálkozásai, fizikai és szellemi kötődésünk színtereinek elidegenítése szinte felmérhetetlen károkat okozott. Mondjuk ki, hogy a sok pozitív kivétel ellenére nemzettudatunk sérült. A történelem és földrajz anyanyelvű oktatása elsősorban azon múlik, hogy milyen tanítási nyelvű iskolába íratjuk be gyerekünket. És a közelgő népszámlálás alkalmával milyen rubrikába kerül be a nevünk. A földrajz és történelem anyanyelvi oktatásához nemcsak tankönyv kell tehát, hanem szülői, közösségi akarat, olyan közeg, amely igényli is ezt. Különösen vegyes lakosságú közösségekben vagy szórványban.
A történelem és földrajz vonatkozásában a hazai magyar társadalmi igény — túlzás nélkül — rendkívül alacsony szintű. A közigazgatásban, a vállalkozásoknál, a zöldségpiacon, a névadásban, mindenhol. A már meglévő lehetőségekkel sem éltünk — nem élünk. Éljünk, ha magyarként élni akarunk!
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2011. március 16.
Az idei március gyönyörű ideje
Tegnap kegyes volt hozzánk, székelymagyarokhoz az idő a szó meteorológiai értelmében és szimbolikusan is: a magyarság ezen a napon kezdte el a sokat vitatott és támadott, több ízben is ellehetetlenített 1848-as 12 pont, az Unió, azaz a nemzetegyesítés Erdélyre vonatkozó programjának megvalósítását, az újrahonosítást.
Napsütés ragyogta be ezt a napot a szó konkrét értelmében is. Felemelő érzés volt végignézni a tévéközvetítések révén hosszú esztendők után a fényben és zászlórengetegben fürdő budapesti ünnepi ceremóniát. Úgy látszik, a magyar fővárosban nemcsak a fém kanálisfedőket lopják, hanem elcsenték és ócskavasként leadták a rossz emlékű fémkordonokat is, mert ilyent, örömünkre, nem lehetett látni sehol. Lám-lám, hatalmas és fegyelmezett tömeg sereglett az Országház, majd a Múzeumkert felé vezető körutakon, és senkinek, de senkinek nem kellett félnie, hogy bármiféle rendbontás történne. Egyébként gyönyörű idő volt Kárpát-medence-szerte, Sepsiszentgyörgy az alsó-háromszékiek tömeges részvételével megerősödve hatalmas és színes tömeget vonultatott fel a nem hivatalos ünnepnap egész hosszán. Sepsiszentgyörgy ez alkalommal igazán kitett magáért. Örvendetesen szaporodnak a hagyományőrző huszárcsapatok, a jövő bizalmát vetítik előre a cserkészek, a zászlók, egyszóval az erejét felmutató, az ünnepléssel önbizalmát erősítő tömeg. Láthattunk volna viszont több szívtájéki kokárdás szándéknyilatkozatot. Különleges és egyedi esemény volt Tarnów városának képviselője általi jelenléte és fél esztendeig az 1849-es erdélyi hadjárat körképének szabadtéri kiállítása. Ebbe a sorba illeszkedik Gábor Áron ágyújának végleges visszaszerzése is. Az ünnepi beszédek mértéktartóak, a helyszínekhez és az alkalmakhoz illőek voltak, ezeknek a kulturális és művészi körítése is. Nem keresve kákán csomót azért megjegyzem, hogy egy 1990. márciusi döntés alapján az első koszorúk elhelyezése az Erzsébet park Honvédemlékművénél azokat a volt politikai foglyokat illetné meg, akik a valamikori koszorúzásért börtönbüntetést szenvedtek. A szervezők érdeme, hogy az egész napos ünnepségkavalkádba az apró gyermekektől az aggastyánokig minden korosztályt bevontak.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)