udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7111
találat
lapozás: 1-30 ... 6571-6600 | 6601-6630 | 6631-6660 ... 7111-7111
Névmutató:
Markó Béla
2013. szeptember 7.
Markó Béla, az EU és az igazság
Néhány nappal ezelőtt Markó Béla, az RMDSZ szenátora egy magyarországi balliberális hetilapban elemezte a román–magyar kérdést, európai kontextusba helyezve azt. Írásából nemcsak arra kapunk sajátos választ, ami napjainkban történik, hanem arra is, hogy miként szemléli az RMDSZ korábbi vezetője a világot. És mi vajon hogyan látjuk a dolgokat?
Megújulásra szoruló kontinensünkön azok tudják legkevésbé, mit kellene megújítani, akik a legtöbbet beszélnek róla. Markó Béla nem tartozik közéjük, mert ő nem cövekelt le az Európai Egyesült Államokat sürgetők táborába. Ő ezt a kérdést inkább passzolja, és illúziókergetés helyett megmarad a regionális politikánál. Nemrég jelentetett meg egy elemzést a HVG-ben, melyben felvázolta a román–magyar helyzetet és a követendő irányt úgy, ahogy azt ő látja.
Elemzéséből megtudjuk, hogy Traian Băsescu államelnök leckét adott azoknak, akik Tőkés Lászlóhoz hasonlóan „jóleső legendát gyártottak" az Orbán–Băsescu barátságból. Hogy az etnikai feszültség évek óta növekszik, a magyar kormány részéről sokat hangoztatott stratégiai partnerség pedig nem több mint egy szép álom; és a választások közeledtével ennek a viszonynak csak a további romlására lehet számítani. Az RMDSZ ellenzékbe kényszerült, és miközben Bukarestben savanyú a szőlő, Budapestnek nincs ereje valamit is érvényesítenie Romániával szemben, ami nagy baj.
Az államelnök magyarellenes nyilatkozatával kapcsolatban Markó úgy gondolja, hogy az nem kisiklás vagy szavazatszerzési akció volt, hanem Románia újrapozícionálási igénye Európában, a balkáni és kelet-közép-európai régióban. Ennek jegyében tenné pontra a román politika a Brüsszel számára problémás Magyarországot („a régionális instabilitás tűzfészkét"), és próbálna jobb helyet kiküzdeni magának az EU-s hierarchiában. Végezetül felhívja a figyelmet arra, hogy ennek ismét mi, erdélyi magyarok leszünk a vesztesei, akik megisszák a levét annak, hogy a magyar politika rosszul méri be az uniós eszközök jelentőségét. Mert egy olyan ország, amely a szomszédos országok magyar közösségeit a szülőföldjükön meg akarja tartani, és ebben európai segítségre számít, nem engedheti meg magának, hogy az említett szomszédok nála „európaibbak" legyenek.
Kiindulópontok
Egyetértek azzal, amit Markó Béla a román elnök új stratégiájaként felvázolt. Traian Băsescu elérkezettnek látta az időt arra, hogy a pillanatnyi EU–magyar feszültséget kihasználja, és az EU kegyeit keresve berúgja magyar barátja nyitott ajtaját, és csapatai élén teljes gőzzel bevonuljon annak otthonába. Tegyük hozzá, hogy mindezt alaptalan lózungok és „megleckéztetés" címén teszi előzetes figyelmeztetés vagy párbeszéd nélkül.
Amivel nem értek egyet, az az a felvetés, hogy amiért a románok ezt már kétszer megtették a 20. században, és mind a kétszer nyertek (ez a gondolatmenet szintén a HVG-ben olvasható), ezért most nekünk is le kellene alacsonyodnunk a „bármit megteszünk, hogy elnyerjük a nagyhatalmak kegyeit" szintre, mert ha nem ezt tesszük, akkor újból veszítünk. A „bármit" fényében a szemléletet károsnak és rövidlátónak tartom. Most nem térek ki az országos és birodalmi berendezkedések időtállóságának a fejtegetésére, csak egy jó mondásunkra hívom fel a figyelmet: Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez a mondás és az alábbiak mindent elmondanak a helyzetről.
Ha az „európaibb" jelzőt illetően jobban meg akarjuk érteni a szenátor gondolatmenetét, vissza kell térnünk az idei marosfői EU-táborhoz, ahol egy pódiumbeszélgetés alkalmával Markó kritizálta a magyar kormányt, amiért az elutasította a Tavares-jelentést. Szerinte a Tavares-jelentés emberjogi, kisebbségjogi kérdéseket is érint, ezért Magyarország reakciója ellentmondásos: „Sokan éppen az Uniótól várják el, hogy beleszóljon a kisebbségpolitikába vagy a sajtószabadságot illető kérdésekbe, és amikor megszületik egy ilyen jelentés, azt az országvezetés elutasítja."
Markó úgy látja, hogy a Tavares-jelentés az erdélyi magyarság szempontjából is jelenthet pozitív precedenst, hiszen az erdélyi magyarság elvárja, hogy az EU elvárásokat támasszon Romániával szemben bizonyos kisebbségügyi kérdésekben, ezért most el kell dönteni, ki mivel ért egyet: egyes kérdéskörökben beleszóljon az Unió egy ország jogrendszerébe, vagy ne. Helyhiány miatt csak megemlítem, hogy nem kellene összemosni az alapjogi és alapértékeket érintő kérdéseket a jogi kérdésekkel. A témának egy másik fontos vetülete az elnyert jogok gyakorlatba ültetésének a kérdése, melyről Markó nem tesz említést. És akkor most lássuk a Tavares-jelentést.
Kedvében járni a hatalomnak
Némiképp meglepő, hogy Markó nem reflektál a Tavares-jelentés tartalmára, jellegére. Pedig komoly politikai vitákat kavaró anyagról van szó. Szerinte ezt vakon el kellett volna fogadni csak azért, mert így a magyar kormány „európaibb" lett volna, és ez segített volna, hogy „nyerjünk". Egyesek számára talán jól hangzik ez az okfejtés, de jó, ha tudják, hogy emögött egy komoly dilemma húzódik meg. A dilemma az igazsághoz és az erényhez való viszonyulásban áll.
Markó gondolataiból kiderül, hogy számára az igazság az erősek igazsága, vagyis az igazsághoz való ragaszkodásnak nincs értelme. Az egyedüli, ami számít, az az érdek és a hatalom kedvében való járás. És mert a hatalom az EU-nál van, ezért nekünk mindent fel kell adnunk ahhoz, hogy az ő jóindulatát elnyerjük. Száraz, pragmatikus gondolkodás ez. Egy rövidlátó macchiavellisztikus szemlélet, mely szerint ha nem te bújsz a főnököd ágyába, akkor megteszik helyetted a románok. Igazság és hűség nem számít. Fő, hogy a célodhoz vezető utadon előrelépj.
Bizonyos tekintetben hasonló felfogást tapasztalhatunk a Románia Csillaga kitüntetéssel jutalmazott szociáldemokrata Corina Creţu esetében is, akit Ion Iliescu egyik tanácsadója profinak tart a felettesek kedvében való járásban. Olyan hölgynek, aki karrierje érdekében kiválóan megosztotta a munkahelyi és az ágyastársi szerepet a magas rangú politikusokkal és elitekkel, s ennek köszönhetően hamar feljutott a ranglétrán. Eugen Mihăescu szerint amikor azt hallották róla, hogy ma Sorin Oprescuval (Bukarest főpolgármestere) van, kiderült, hogy Fuldával (a külföldi hírszerzés, a SIE volt elnöke) szórakozott, és így tovább...
Majd miután a pragmatikus hölgy európai uniós képviselő lett, ott folytatta, ahol abbahagyta. Nemrég kiszivárgott személyes levelezésének egy szelete, melyben a 73 éves házasembernek, Colin Powell volt amerikai külügyminiszternek udvarolt éppen. Leveleiben Powellt „életem szerelmének" nevezi, olyan férfiúnak, aki után többet sírt és epekedett, mint tette azt bárki után tinédzserként. A mérleg másik oldalán pedig az állt, hogy Creţut esélyesként tartották számon az uniós kormányzati tagságra...
Nem mondom, így is lehet politizálni. Nem hiába mondják sokan, hogy a politika egy parázna. Sok esetben helytálló ez a megállapítás, de attól még nem kell törvényszerűnek elfogadni. Mert mindig vannak, voltak és lesznek erényes, az emberi értékekhez hű politikusok. Hogy nem mindig ők dominálnak, az más kérdés. De akkor is ők a követendő példák, ha az opportunisták számára az érdek és a dominancia a legfőbb szempont.
Különböző szemlélet
Sokat segít a helyzet megítélésében, ha megértjük a magyar szemléletet, álláspontot is. Ehhez jó, ha Orbán Viktortól indulunk el. Ő ugyanis köztudottan nem az a politikus, aki az erényt feladva hanyatt vágja magát egy „nagyfőnök" kedvéért. Személye ezért is elfogadhatatlan az EU-t domináló opportunista érdekkörök számára, akik a magyar miniszterelnök lejáratásán fáradoznak Brüsszeltől Budapesten át Bukarestig. Ami pedig a Tavares-jelentést illeti, a betűk közt a következő olvasható benne: „Elfogadod-e, hogy nekünk add az ország gyeplőjét, és fittyet hányj a népre és az EU-s alapszerződésben foglaltakra? Szavazz igennel vagy nemmel."
Tények? Minek? Azonos mérce? Kit érdekel? Igazság? Csak mese van és legenda. Így néz ki a Tavares-jelentés mögött álló szellemiség, melynek tartalma egy objektív mázba öltöztetett politikai dumacsomag; egy kettős mércéből született műalkotás, mely látszatokot szolgáltat az EU-nak ahhoz, hogy a „szövetséges alapszerződések" világából önkényesen átlépjen a „politikai hatalomgyakorlás" világába.
A Tavares-jelentés szimbolikája mögött a már említett erkölcsi dilemma húzódik meg. Az erkölcsi vetület Markó Bélát nem érdekli, Orbán Viktort igen. És mert a magyar miniszterelnök szereti az egyenességet, ezért a nászágy homályába húzó brüsszeli karokra rászólt, hogy álljanak le. Majd nyíltan feltette a kérdést az EU-nak: „Nem vagyunk a feleséged, miért bújnánk ágyba veled?" Az erénymegvető homály viszont nem tűri a világosságot. Ettől ideges lesz... A magyarkérdésben az Európai Parlament önkényesen túllépte hatáskörét.
Ha pedig az EU szándékai szerint létrehozza a Koppenhágai Bizottságot, az azt fogja jelenteni, hogy megszegte a Lisszaboni alapszerződést is. Az erkölcsrelativizálók (többnyire a baloldaliak tábora) esetében ez nem gond. De a becsületes politikusok nem akarnak megszegni egy szerződést, becsapva ezzel a népüket és saját magukat. Esetleg módosítani, ami viszont helytálló érveket igényel.
Zárógondolatok
Ami minket, erdélyi magyarokat illet, két csapdára szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik a szupercentralizált román rendszerhez való kötődés veszélye (akit bővebben érdekel, olvassa el A Titanic kapitánya című írást), a másik a szélsőségesség. Amit pedig nem kellene elkerülni, az a hűség. Azt, ami kedves, tiszta, egyszerű. És nem irtja mohón a hargitai fenyveserdőt, hanem kiáll mellette. Mert ahol él a lelkiismeret, ott illatosak a virágok. Ahol halott, ott nincs Székelyföld, nincs Partium, nincs semmi; csak magyarul beszélő egyedek, érdekek és ágyasok pusztasága. Tőlünk függ, hogy melyiket választjuk. Miért lennénk vesztesek? Teremtőnk megmondta, hogy végül úgyis győz az illatos virág. Elhisszük-e?
Lőrinczi Loránd
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 12.
Markó: az EU gondolja újra a kisebbségpolitikáját
„Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos politikáját, és ne hárítsa át ezt a kérdést az Európa Tanácsra, hiszen ennek a szervezetnek nincs megfelelő ereje a kisebbségi normák érvényesítéséhez” – jelentette ki Markó Béla szenátor csütörtökön, Marosvásárhelyen. Az RMDSZ volt elnöke a Bernády György Kulturális Alapítvány által szervezett kisebbségi konferencián beszélt az erdélyi magyar közösség és az európai nemzeti kisebbségek helyzetéről, törekvéseiről, ezen belül az európai kisebbségek jogvédelmét szolgáló európai állampolgári kezdeményezésről, amelyet az RMDSZ indított el.
Markó Béla kifejtette: jelenleg az Európai Uniónak nincs egyértelmű és erős kisebbségvédelmi szabályrendszere, ami főként azzal magyarázható, hogy maguk az államszövetséget létrehozó nyugat-európai országok többsége sem rendelkezik olyan keretszabályozással, amelyek megfelelő módon rendezné saját kisebbségeik védelmét. Úgy látja, az unió az Európa Tanácsra hárítja a kisebbségvédelem kérdéskörét, holott ennek sem kellő ereje, sem eszközei nincsenek arra, hogy a kisebbségi jogokat betartassa a tagországokkal. Ezért, tette hozzá, függetlenül attól, mi lesz az RMDSZ által elindított európai állampolgári kezdeményezés sorsa, önmagában az, hogy az európai kisebbségek összefogtak egy közös kisebbségi keretszabályozás létrehozása érdekében, már jelentős siker.
Markó Béla elmondta, az elmúlt több mint két évtizedben lehetősége volt cselekvő módon részt venni a romániai és az európai kisebbségvédelmi szabályozások kialakításában. E tekintetben külön kiemelte a 20 évvel ezelőtt, 1993-ban benyújtott Memorandumot, amely tételesen tartalmazta az erdélyi magyarság jogbővítésére irányuló célkitűzéseket. Mint mondta, ez volt az RMDSZ első és máig legjelentősebb nemzetközi színtéren elért sikere: az Európa Tanács ugyanis az ország tagfelvételét szentesítő dokumentumába az RMDSZ által megfogalmazott összes közösségi célkitűzést beemelte, és feltételként szabta meg Románia számára többek között az anyanyelvű oktatás megteremtését, az anyanyelvhasználat intézményesítését és a közösségi javak visszaszolgáltatását.
A kétnapos marosvásárhelyi szemináriumon a romániai nemzeti kisebbségek számos képviselője vett részt, de jelen voltak az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnökségi tagjai, Hans Heinrich Hansen elnök, valamint Halit Hapiblogu, Dieter Paul Küssner és Vincze Lóránt alelnökök is.
Az elmúlt húsz év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy a régió kisebbségi problémáinak rendezését, stabilizálását célzó kezdeti pozitív hozzáállás után az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok figyelme csökkent, és ennek nyomán ez a folyamat megszakadt. „Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja ezt a kérdéskört és vállalja fel a kisebbségi kérdés rendezését Európában. Könnyű azt hinni, hogy az Európai Unió válsága a gazdasági válság megoldásával rendezhető: ez fontos, de hosszú távon az Unió jövője, sorsa a közösségek, a nemzetek, kultúrák együttélésének rendezésétől függ majd” – hangsúlyozta Markó Béla a konferencián.
Az eseményen Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke kifejtette: a hatékony kisebbségvédelem alapfeltétele a nemzeti közösségek közötti szolidaritás és egységes fellépés, amely remélhetőleg – immár európai mintára – a romániai kisebbségek között is erősödik majd.
Maszol.ro2013. szeptember 13.
Önfeladás nélkül nem megy?
Régi jó szokásához híven újra a magyarországi médián keresztül üzent haza Markó Béla, az RMDSZ egykori elnöke, s minden bizonnyal legbefolyásosabb jelenkori vezetője. Ezúttal a HVG című hetilapban elemezte a magyar-román viszonyt, annak várható alakulását. Azért érdekes, és igencsak jellemző az RMDSZ talán legbefolyásosabb politikusának eme vonzódása a budapesti balliberális média iránt, mintha nem állna rendelkezésére a teljes erdélyi pártsajtó. Tekintve, hogy a nyári ilyen-olyan szabadegyetemeken, diáktáborokban elhangzottak voltak megszólalásának a kiváltói, az is lehet, hogy nem elsősorban az erdélyieknek üzent.
Abban csak egyetérteni tudunk Markóval, hogy Basescu államelnöknek a román-magyar viszonyt újrafogalmazó, nyers kijelentéseinek közvetlen okát nem a nyári táborokban elhangzottakban kell keresni. Sem Tőkésnek Magyarország védhatalmi státusát szorgalmazó kérése, sem a Jobbik-elnöknek a magyar érdekek konfliktus árán való felvállalására vonatkozó borzonti kijelentése nem indokolhatta a nyíltan ellenséges államelnöki viszonyulást. Mindez csak ürügy volt, s nem ok a nyíltan magyarellenes kijelentésekre. Szerintünk arról van szó, hogy Traian Basescu, tapasztalván, hogy a főleg gazdasági hátterű brüsszeli direktívákkal szemben engedetlennek mutatkozó, „önállóskodó” Magyarország sarokba szorult az EU-ban, eljöttnek látta az időt, hogy újrapozícionálja Romániát a közép-kelet európai térségben. „Magyarország az instabilitás tűzfészkévé vált a térségben a kisebbségekhez való viszonyulás szempontjából. (...) Románia vezető szerepet fog vállalni Budapest pontratételében” – szólt az államelnöki fenyegetőzés.
Markó jól látja, hogy a magyar-román viszony nem a táborozások idején romlott el, hanem már jó ideje egyre nő a feszültség, szerinte egyebek mellett azért is, mert „hosszú évek óta nincsen igazi párbeszéd a kormányok között, rég megszakadt a közös kormányülések hagyománya is”. Hozzáteszi azt is, hogy „tavaly óta az RMDSZ is ellenzékben van, és gyakorlatilag nincs módunk a román kormánypolitikát befolyásolni”. Mintha egyáltalán befolyásolhatták is valaha… És ezzel eljutottunk oda, ami a legjobban fáj Markónak, illetve a hozzá hasonlóan gondolkodó RMDSZ-vezetőknek: a kormányból, a hatalomból való kiszorulás feletti aggodalomig. Mintha a kormányzati részvétel garancia lenne a román politika számunkra kedvező irányba való befolyásolására. Hát nem az! A 89-es gengszterváltás után eltelt lassan huszonnégy esztendő erre a bizonyíték.
A Markó által javasolt megoldás: a „központhoz” – bukarestihez, brüsszelihez, mikor melyikhez – mindenáron való igazodás, a hatalmi elvárásoknak való kényszeres megfelelés. Ez nem más, mint az elvi politizálásnak a feladása, a kollaboracionista magatartásnak mint egyedül célravezetőnek az előnybe helyezése. Azaz a hatalom asztaláról nagy kegyesen elénk hullajtott konc farokcsóválásos keresése. Ezek szerint önfeladás nélkül nem megy… Így lenne?
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma2013. szeptember 13.
Az Európai Unió gondolja újra a kisebbségpolitikáját
– Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos politikáját, és ne hárítsa át ezt a kérdést az Európa Tanácsra, hiszen ennek a szervezetnek nincs megfelelő ereje a kisebbségi normák érvényesítéséhez – jelentette ki Markó Béla szenátor a kisebbségi konferencián. Beszélt az erdélyi magyar közösség és az európai nemzeti kisebbségek helyzetéről, törekvéseiről, ezen belül az európai kisebbségek jogvédelmét szolgáló európai állampolgári kezdeményezésről, amelyet az RMDSZ indított el.
Markó Béla kifejtette, jelenleg az Európai Uniónak nincs egyértelmű és erős kisebbségvédelmi szabályrendszere, ami főként azzal magyarázható, hogy maguk az államszövetséget létrehozó nyugat- európai országok többsége sem rendelkezik olyan keretszabályozással, amely megfelelő módon rendezné saját kisebbségeik védelmét.
Az unió gyakorlatilag az Európa Tanácsra hárítja a kisebbségvédelem kérdéskörét, holott ennek sem kellő ereje, sem eszközei nincsenek arra, hogy a kisebbségi jogokat betartassa a tagországokkal. Ezért, tette hozzá, függetlenül attól, mi lesz az RMDSZ által elindított európai állampolgári kezdeményezés sorsa, önmagában az, hogy az európai kisebbségek összefogtak egy közös kisebbségi keretszabályozás létrehozása érdekében, már jelentős siker. Az elmúlt húsz év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy a régió kisebbségi problémáinak rendezését, stabilizálását célzó kezdeti pozitív hozzáállás után az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok figyelme csökkent, és ennek nyomán ez a folyamat megszakadt. – Eljött az ideje annak, hogy az Európai Unió újragondolja ezt a kérdéskört, és vállalja fel a kisebbségi kérdés rendezését Európában. Könnyű azt hinni, hogy az Európai Unió válsága a gazdasági válság megoldásával rendezhető: ez fontos, de hosszú távon az unió jövője, sorsa a közösségek, a nemzetek, kultúrák együttélésének rendezésétől függ majd – hangsúlyozta Markó Béla a konferencián.
Csernik Attila
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 16.
Erdély a huszadik században
Új történelmi eseménysorozatot szervez Marosvásárhelyen a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdély a huszadik században címmel. A sorozat első előadására péntek délután, teljes telt házas közönség jelenlétében került sor a Bernády Ház földszinti termében, ahol Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója tartotta meg Impériumváltás 1918–19-ben és a trianoni békeszerződés című értekezését.
A meghívott előadót, a közönséget, valamint az előadást követő beszélgetés moderátorát, Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történészt az alapítvány elnöke, Markó Béla üdvözölte. Mint mondta, az új eseménysorozat első értekezése rendkívül fontos előadás. – A Kós Károly Akadémia Alapítvány idén több jeles magyarországi és erdélyi történészt lát vendégül. "Hozott anyagból" dolgozunk, a sorozatot a nagyváradi Szacsvay Akadémia tervezte meg, az eseményeket összehangoljuk. Az előadás-sorozat témája Erdély a huszadik században, annak elejétől a végéig. Az első előadás a huszadik század elejéről, az impériumváltásról, illetve Trianonról szól. Szász Zoltán rendkívül jelentős történész és tudós, Erdély történetének és történelmének közeli ismerője, az Erdély története című, mindannyiunk által jól ismert kiadvány egyik szerkesztője volt. Azé a kiadványé, amely komoly polémiát szült a magyar és román történészek között – mondta Markó Béla, majd átadta a szót az előadónak.
– Kolozsvárt születtem, majd tizenkét évet az életemből Nagybányán töltöttem, utána kerültem Budapestre – kezdte előadását Szász Zoltán. – A huszadik század eleje a magyarság története szempontjából nagyon szerteágazó dolog, mert az a történelem sűrűsödési pontja. Az alapkép mindenki előtt ismeretes. A merénylet okán – amelynek kapcsán a Monarchia büntetőexpedíciót szervezett Szerbiába – senki sem gondolt arra, hogy többéves világháború következik, amelynek végén a kifáradt birodalomban élő nemzetiségek a Nyugat segítségével szétbontják a Monarchiát. Ezt a versailles-i, majd a trianoni béke pecsételte meg. Ez a magyarság legtragikusabb sorsfordulója, amely kapcsán a lelki béke máig sem alakult ki, és ma is a politikum részét képezi. Előadásomat több vitás kérdéskör köré építettem fel: a világháborús felelősség problémája, a vereség felelőssége, a Károlyi-kormány kudarcai, a román megszállás, az esetleges román–magyar unió, a bűnbakkeresés, illetve a békefeltételek.
1918 utolsó negyedében omlik össze a Monarchia. A világháború kitörését Ausztria- Magyarország indította el, az egyetlen ország, amelynek nem voltak területi követelései. A vezető politikusok közül mindennek egyetlenegy komoly ellenzője volt, gróf Tisza István, Magyarország miniszterelnöke. De német nyomásra ő sem ellenezte túl sokáig. Rövid háborúra gondolt mindenki. A Monarchia 51 milliós birodalom volt, amelyet 11 nemzet lakott. Mindez nem volt feszültségmentes, ennek ellenére tartós közösség alakult ki a határai között, a Monarchia erősebbnek bizonyult, mint azt az antant gondolta volna – négy évig állta a háborút, úgy, hogy nem számolt sem Itália, sem Románia támadásával, hiszen azok a szövetségesei voltak. Tisza a románokkal kapcsolatosan nem volt hajlandó engedményekre, az 1916-os támadás okaként az erdélyi románok elnyomását tüntették fel. A támadás döntő csapást mért a magyar belpolitikára, Tiszára haragudott mindenki, holott nem rajta múlt. A parlamentben meglévő háborús béke ezzel véget ért. És mindez a magyarság lejáratásával kombinálódott. Igaz, Magyarország tekintélyének elvesztése már a világháború előtt elkezdődött. ’48 után még igen jó volt Magyarország európai renoméja, a kiegyezés után pedig úgy vélekedtek róla, hogy az alkotmányos monarchiának az európai közösségbe történő bepasszírozásával a hosszú távú béke letéteményese. Mindez a XX. század elején kezdett megváltozni. Amint a magyarországi belpolitikai béke felborult, a presztízsszint lezuhant. Az addig stabilizáló tényező az 1902-es krízis után zavaró tényezővé vált. A belpolitikában Tisza rendszerét túl merevnek tartották, a külpolitika esetében pedig úgy vélték, a magyar nemzet elnyomja a kisebbségeket, és közben megpróbálja felbontani a Monarchiát. Ilyen körülmények között ért minket a háború.
Az őszirózsás forradalom kitörésekor már több nemzetiség bejelentette önrendelkezési igényét. Tisza meggyilkolása illúzió volt abból a szempontból, hogy ezzel megmentik az országot. Károlyi kormányának nem volt hadserege és az antantra kellett hagyatkoznia. A keleti Svájc program, amely szerint kantonokra osztanák az országot, nem keltett nagy visszhangot, a románok pedig nem fogadták el az ajánlatot, ők el akartak szakadni. Károlyiék fő hibája az antant irányában lévő határtalan jóhiszeműség volt. A jóhiszemű politikus rossz politikus. Az 1918 közepén megkötött szerződés nagyon súlyos szerződés volt (25.000 ló, vagonok, munkaszolgálatosok), de elismerte a jogot, hogy a Marostól délre lévő területeken a közjog a magyar állam kezében marad. Ez alkalmat nyújtott az illúzióhoz, miszerint az antanttal lehet tárgyalni. A magyar nemzet esetében pedig bekövetkezett a csodavárás időszaka. A csodavárásé, amely Kelet-Európában valóságos történelmi kategória – mondta részletes, hosszú, de érdekes előadása első részében Szász Zoltán Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 18.
Ágoston Hugó: Merre, MÚRE?
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szombati, gyergyószárhegyi tisztújító közgyűlésén huszonnégy tag vett részt. (Az összejövetelről lapunk is beszámolt, sajtónk érdekképviseleti szervezetének nevét ha a címben nem is, a hír szövegében eltalálta.)
Borúsabb hajlamúak számára itt ezt az írást be is fejezhetném, hiszen a „huszonnégy” akár válasznak tekinthető a címben feltett kérdésre. Az összehasonlítás kedvéért: amikor bő másfél évtizede alulírottat elnöknek választották, a csíkszeredai megyeháza tapstermében legalább ötször ennyien voltak, s ennek megfelelően nagyságrenddel volt nagyobb a szavazatok száma.
Most a huszonnégy tag ötvenhat szavazati mandátumot hozott, s a váratlan fordulatot a volt elnök, a marosvásárhelyi Karácsonyi Zsigmond leváltása jelentette. Az új elnök egy szatmári születésű, Kolozsváron dolgozó rádiós újságíró, Rácz Éva.
Nem a nosztalgia késztet rá felidézni a MÚRE kezdeteit, korábbi időszakait, a szervezés nehézségeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a kezdeményező és alapító elnök, a gazdasági újságíró Hecser Zoltán – ő tudta közülünk legjobban a törvényeket, az eljárásokat, a bejegyzéstől az adminisztrációig és a tagtoborzásig minden ilyesmihez értett. Ő tette meg az első döntő lépést, 1990-ben. Utána Kántor Lajos, a Korunk nagy tekintélyű főszerkesztője személyében magas értelmiségi került a szervezet élére; két elnöki mandátuma (1993-1995, 1995-1997) után következett alulírott hetilap-szerkesztő (egy mandátumra, 1997-1999) – alighanem ebben a bő fél évtizedben történt meg a legnagyobb elmozdulás a szakmaiság, a magyarországitól minél kevésbé eltérő, igényes sajtónyelv és -kultúra kialakításának irányában; ekkor kötöttük meg az „alapszerződésünket” testvérszervezetünkkel, a budapesti MÚOSZ-szal (reméljük, érvényben van), nem kis büszkeség számunkra, hogy ennek eredményeképpen, javaslatainkra, Aranytoll-díjban részesültek erdélyiek is (Kántor Lajos és Szász János 1997-ben, Halász Anna 1998-ban, Szőcs István 1999-ben – a sor a következőkkel folytatódott: Kacsir Mária – 2000, Csávossy György, László Ferenc – 2001, Mag Péter – 2002, Ágoston Hugó – 2005, Csép Sándor – 2006, Koczka György – 2008, Makkai János – 2009, Cseke Péter – 2010, Tomcsányiné Jakab Mária – 2012). Az idén januárban sajnálatosan elhunyt kiváló tévés, Csép Sándor ezredfordulós két mandátumát (1999-2001, 2001-2003) minden bizonnyal sajtónknak az írott formától az audiovizuális felé mutató hangsúlyváltása is eredményezte, barátunk emberi és szakmai kvalitásain kívül. Ambrus Attila főszerkesztő (Brassói Lapok), közíró kollégánk elnökké választása 2003-ban meredek fiatalítást jelentett a MÚRE élén, de ő korábban is tagja lévén a vezetőségnek, biztosítani tudta a folytonosságot; további mandátumai idején (2005-2007, 2007-2010) határozott előrelépés történt a rendezvény- és kiadványszervezésben; a vajdasági, kárpátaljai, muravidéki, horvátországi magyar újságíró egyesületek együttműködésének is ő volt a kezdeményezője, megvalósítója. Mi, eddig felsoroltak már örökös tagjai vagyunk a szervezetünknek.
Karácsonyi Zsigmond főszerkesztő (Népújság) az utóbbi három évben a gazdasági és bizalmi válság ellenére nagy energiabefektetéssel működtetni tudta az egyesületet, ha takaréklángon is. Természetesen nem feledkezhetünk meg az ügyvezető elnökök, a kezdeti hőskorszakban Gáspár Sándor, utána Karácsonyi Zsigmond áldozatos, hatékony munkájáról, sem több vezetőségi tag hozzájárulásáról a huszonhárom év alatt.
Az elnöki utódlások a MÚRE tisztújító közgyűlésein sosem dőltek el elvtelen harcokban, önjelöltek vagy távirányításúak nem győztek; még az ártatlan-fontoskodó lobbizásokra és a demokrácia látszata érdekében kötelességből vállalt esélytelen jelöltségekre is némi meghatódással emlékszem vissza. Remélem, most sem történt másképp.
Rácz Éva, az új elnök – és az első hölgy az egyesület élén! – bizonyítottan jó kommunikátor (ebben mesterfokozattal rendelkező szakember), kormányfőtitkársági, majd minisztériumi tanácsossága kiterjedt kapcsolatrendszert eredményezhetett mind a sajtó, mind más intézmények, civil szervezetek, közületek körében, s ha fontos részt tudott vállalni a román-magyar együttes kormányülések megszervezésében, bizonyára jól szervezi meg majd a MÚRE rendezvényeit is. Személyiségéről és tevékenységéről többet tudhatunk meg egy rokonszenves rádióinterjúból.
Csakhogy... Csakhogy itt és most jóval többről van szó, mint mondjuk arról, hogy ezután a MÚRE közleményei pontosabbak, bátrabbak és színvonalasabbak lesznek!
A legnagyobb gond a tagság megfogyatkozása – miközben újságíróból a mi prérinken is mind több van. A mostaninál volt négyszeresen nagyobb is a MÚRE-tagok száma (és mondanom sem kell, hogy ez nem elsősorban a tagdíj miatt fontos, bár miért ne lenne fontos azért is?), emlékszünk száz résztvevős, tudományos konferenciaszerű vidéki rendezvényekre, jeles meghívottakkal, sokoldalú programmal.
Tudjuk, hogy a piacgazdaság hatásain kívül alaposan bekavart a sajtóéletünkbe is a politika, a kalandor megosztás, a táborozás. Hátha ennek jól érzékelhető csillapodása megkönnyíti Rácz Éva és kis csapatának dolgát új hidak kiépítésében.
Nagy téma az RMDSZ-hez való viszony tisztázása, a vele való nyugodt, kölcsönösen empatikus és segítőkész kapcsolat. Emlékszem, egyszer azt találtam mondani, a MÚRE kész segíteni az RMDSZ-t! Sokan felkapták a fejüket, a külön meghívottként köztünk ülő Markó Béla rögtön megkérdezte, ezt hogyan gondolom – mivel tudná segíteni? Valami olyasmit válaszoltam, hogy objektivitással, elvszerű bírálattal. Szerencsére az utóbbi demokratikus megmérettetések, választások nyomán az RMDSZ visszanyerte nem csak a legitimitását (mert azt pillanatig sem vesztette el), de a tekintélyét is érzékeny és igényes médiánkban; talán múlófélben az idő, amikor kevés figyelemreméltó kivétellel (amilyen például éppen az ÚMSZ is volt!) a rommagyar sajtó – persze kivált a radikális jobboldali – már-már sportot űzött az ócsárlásából.
Persze az RMDSZ-től is elvárható a fokozottabb odafigyelés, annak a felismerése, hogy a sajtót nem uralni kell, persze nem is ajnározni, de mindenképpen erősíteni – ha lehet, minél önösérdek-mentesebben, illetve egy magasabb érdeket: a demokrácia erősítését követve.
Rácz Éva ennek a helyzetnek jó kezelője lehet, félig tréfásan azt mondanám: már azért is, mert a kolozsvári rádió szerkesztőségéből olyan fontos közéleti személyiségek indultak, hozzá hasonlóan, ezen a szép pályán, mint Kelemen Hunor szövetségi elnök s a legutóbb FUEN-alelnöknek megválasztott Vincze Loránt. (Aki, ha jól emlékszem, már első pályázat-sorozatunkon díjat nyert – tizenkilenc évesen.)
Ha létszámban is, de különösen tartalomban és presztízsben gyarapodni akar, a MÚRE-nak véleményem szerint vissza kell állítania az ügyvezető elnöki tisztséget. Tudom, hogy ez – takarékossági okokból? – az Alapszabályból kimaradt, de a jelenlegi Alapszabályt amúgy is alaposan korszerűsíteni kell, alkalmazni kell az új körülményekhez. (Világháló!) Dolgozhat Kolozsváron az elnök, de a Marosvásárhelyen bejegyzett és működő egyesületnek Marosvásárhelyen kellene hogy legyen egy több-mint-irodavezetője. (Ügyvezető elnök nélkül Kántor Lajos és Csép Sándor sem nagyon boldogultak volna Kolozsvárról.) Tudjuk jól, nem egyszerű adminisztrátorról van szó, ahogyan az eddigiek sem egyszerű adminisztrátorok voltak; és példaként-okulásként megnézhetjük akár az RMDSZ eddigi ügyvezető elnökeinek tevékenységét.
Rácz Éva szép esély előtt áll. Lehet, hogy a siker és a kudarc lehetősége ebben a tisztségben sohasem volt ilyen közel egymáshoz, mint most, de csapatával bebizonyíthatja, hogy a stagnálás nem törvényszerű egy ilyen fontos kisebbségi szervezet életében.
Maszol.ro2013. szeptember 23.
Növekedésben Marosszentkirály
14 új utca született
Szinte heti rendszerességgel nő a marosszentkirályi házak száma, nagyon oda kell figyelni arra, hogy az építkezők betartják-e a törvényes előírásokat. A település rohamosan fejlődik és bővül, jelenleg 14 új utca vár elnevezésre – tudtuk meg Gál Sándortól, a Marosvásárhelyi Metropolisz Övezethez tartozó község alpolgármesterétől. Az első mandátumát töltő fiatalember korábban tanácsosként vett részt a település életében, jól ismerte a helyi problémákat, megoldásra váró feladatokat. – Milyen tervekkel indult a tavalyi választásokon, és mit sikerült ez ideig megvalósítania? – tudakoltuk.
– Elsősorban az elődöm, a néhai Kádár György elképzeléseit, terveit igyekeztem átvenni, arra törekedtem, hogy felnőjek ehhez a feladathoz. A község folyamatos növekedése szükségessé teszi az ivóvíz- és csatornahálózat bővítését. A csatornarendszer kiépítésére vonatkozó, 80 százalékban kormánytámogatásból megvalósított korábbi terv a település központi részét, illetve a főbb utcákat foglalta magába. Az elkövetkezőkben a marosszentkirályi Tulipán utcában és az Ifjúsági negyedben bővítenénk a hálózatot, illetve a Patak negyed utcáit is csatlakoztatnánk a rendszerre. Az ivóvízhálózattal gondok vannak, a víznek ugyanis nincs kellő nyomása, így egyes helyeken, főleg a tömbházlakásokban akadozik a szolgáltatás. Ezt a problémát is igyekszünk mihamarabb megoldani. Aszfaltozási munkálatokat az Ifjúsági negyedben, illetve a Szövetkezet utcában tervezünk, ugyanakkor két hidat is szeretnénk építeni annak érdekében, hogy az újonnan kialakított mezőgazdasági és lakóterületek is elérhetők legyenek. A múlt évben Marosszentkirályon körülbelül másfél kilométeren aszfaltoztunk, és ezzel párhuzamosan Náznán-falván is végeztünk hasonló munkálatokat. A jövőben a marosszentkirályi Ifjúsági negyedben parkosítani is szeretnénk.
Új otthonban ébredő kultúra
Gál Sándor kulturális téren is igyekezett megmozgatni a községet. A múlt évben, a választások előtt adták át a kormánypénzből, Markó Béla támogatásával létrehozott új kultúrotthont. (A régi épületet visszaszolgáltatták az eredeti tulajdonosnak, aki aztán értékesítette, jelenleg egy cég működik benne.) Bár bizonyos munkálatok, a konyharész kialakítása, illetve a bebútorozás és a tűzvédelmi berendezés beszerelése még hátravan, kisebb rendezvényeknek már helyszínéül szolgált. – A tánccsoportunk, a Vadrózsa is új erőre kapott, míg korábban 5–6 pár alkotta a csoportot, mára 30 fősre nőtt a létszám. Ugyanakkor létrehoztuk a Kádár György Kulturális Egyesületet, amelynek keretében a – 21 hazai, magyarországi és szlovákiai települést tömörítő – Szentkirály Szövetség jövő évi, Marosszentkirályon sorra kerülő találkozójának megszervezésére két magyarországi és egy szlovákiai településsel – Szentkirályszabadjával, a Kecskemét melletti Szentkirállyal, illetve Vág-királyfalvával – közösen pályáztunk meg uniós alapokat – tette hozzá az alpolgármester. 2014-ben bízva
Ami a községbeliek szociális helyzetét illeti, 19 család, összesen 31 személy rendelkezik minimális jövedelemmel, az idei év elején 71 munkanélküli szerepelt a nyilvántartásban, 7 személyt pedig külföldi munkavállalási engedéllyel tartottak nyilván. Ennél persze jóval több a határon túl dolgozók száma – ismerte el az alpolgármester, aki beszélgetésünk alatt többször is hangsúlyozta, hogy igyekszik minden téren kihasználni a jövő évben kínálkozó új uniós pályázati lehetőségeket.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)2013. szeptember 28.
Markó Béla és Fekete Vince a hazai írók fiókegyesületének élén
Csütörtök délután Marosvásárhelyen tartotta tisztújító nagygyűlését a Román Írószövetség helyi fiókszervezete, a Romániai Írók Marosvásárhelyi Fiókegyesülete. A Maros, Hargita, Kovászna és Beszterce-Naszód megyei román, illetve magyar anyanyelvű írókat is tömörítő fiókegyesület új elnökévé Markó Bélát választotta a testület, a fiókegyesületen belül tevékenykedő magyar írók csoportosulásának elnöke pedig Fekete Vince költő, a Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője lett. A részletekre a továbbiakban visszatérünk.
Népújság (Marosvásárhely)2013. október 10.
HOME JOGOK
Tőkés László EP-jelölése vagy cinizmus, vagy populizmus
Romániai magyar belpolitikai vagy külpolitikai kérdés, hogy ki lesz az RMDSZ EP-frakciójában? Itt Tőkés érdeke és a szakmai érdek nem vág össze.
Lesz-e új EP-mandátuma Tőkés Lászlónak? Borboly Csaba úgy véli, Tőkés Lászlót fel kellene tenni az RMDSZ-listára, nagyvonalúnak és bölcsnek kell lenni az összefogás és a közös magyar érdek miatt. Mások úgy vélik, taktikai okokból kell Tőkés Lászlót feltenni az RMDSZ listára, egy olyan helyre, hogy az EMNT kicsit dolgozzon is a szavazatokért. Tőkés László szerint pedig tök simán, ott a helye.
Tőkés EP-s mandátuma a legkényelmesebb megoldás az RMDSZ-nek más logikában is:
messze van, jól keres, elvan magával, kevés baj lesz vele. Most, hogy Markó Béla egyre kevesebbet szerepel, Tőkés László Markó-neurózisa is temperálódhat, kevesebb oka van frusztrálódni, dühkitörni, plakátokat leragasztani stb. A Tőkés László jelölés az EMNX-nek sem rossz megoldás, értelemszerűen. Felfoghatjuk az egészet úgy is, mint összmagyar érdek.
Hogy Tőkés bizonyos ciklicitással begyalázza az RMDSZ-t, már senkit nem zavar, fel sem tűnik senkinek, hír biztos nem lesz belőle. Valahogy úgy képzelem, hogy Tőkés László meglát egy mikrofont és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy épp most kommunistázta le az RMDSZ-t mindenféle rákészülés és különösebb speciális szándék nélkül. Oops, I did it again, I played with your heart, and got lost in the game, oh baby baby. Aztán azt mondja: nnajó, ez is megvolt, hol is tartottunk?
Tőkés László kognitív disszonanciája sem téma már. Tudniillik nem tartja kínosnak, hogy egy olyan szervezet listáján induljon, amire annyi jelzős szerkezetet hordott rá, mint amennyit Homérosz az istenekre, félistenekre, hősökre és az időjárásra együttvéve. Fel sem tűnik, nem zavaró, benne van az alapzúgásban, kit érdekel?
Az évek során Tőkés László tényezőből átváltozott problémává. Ezt lehetőségek szerint méltósággal, tapintatosan, diszkréten kell kezelni. Tőkés EP-jelölésén a Fidesz is elgondolkozott, de annak ellenére, hogy a Fidesz nagy számú mandátum várományosa, nem szívesen szorítana helyet Tőkésnek, és főleg nem a lista legtetején, ami Tőkés László elvárása lett volna. Magánbeszélgetésekben a fideszesek is elismerik, Tőkés egyre kevésbé összeszedett, kiszámíthatatlan, és a jelek szerint már arra is hajlik, hogy fontos kommunikációs kérdésekben ne egyeztessen a főnökével, lásd a tusnádi protektorátus témát.
Kézenfekvőnek tűnt egy olyan típusú megoldás, ami Szász Jenő esetében bevált:
Tőkés Lászlónak fel lett ajánlva, hogy saját alapítványt kap, szerepe pedig az lenne, hogy időnként business classon körbeutazza a világ magyarságát, bátorítólag. De Tőkés nem kívánt élni az Elefánttemető Airlines kényelmes szolgáltatásaival. Marad tehát a bölcs erdélyi magyar összefogásba vetett remény. Hangütésem enyhén cinikus, mert Tőkés László EP-s jelölésének lassan felsejlő történetében nem bírom felfedezni a romániai magyar érdeket. Tőkés László jelölése az irracionális univerzumokban bír jelentéssel. Miért? Ha szempont az, hogy a romániai magyarok számára hasznos legyen az RMDSZ-es EP-jelenlét, akkor eleve nem abból kellene kiindulni, ki az, aki jól néz ki a listán, hanem inkább abból, ki az, aki hasznos tud lenni az EP-ben. És ezt lehetne úgy kezdeni, hogy kiértékeljük Winkler Gyula, Sógor Csaba és Tőkés László tevékenységét. Ami eleve nem könnyű, mert az érdemi szempontokat nagyon kevesen ismerik. Nehéz megítélni, hogy egy kétfős frakciótól - mert ekkorára lenne esély - milyen reális elvárásaink lehetnek.
Ha valóban hatékonyságot várunk, a kérdést úgy kell feltenni, hogy mi az, amire a jelöltek szerződnek a romániai magyarsággal. Tőkés László egy alkalommal azt magyarázta, neki nincs szüksége EP-s választási programra, mert az benne van a fejében. Ez számomra azt jelenti, hogy Tőkés László nem hajlandó leszerződni a mandátumát a romániai magyarsággal. Azok az erények, amik diktatúrában hősiek, a demokráciában triviálisak.
Nem sokat tudni arról sem, miben állt Winkler és Sógor munkája,
hogy céljaikat teljesítették-e, elégedettek lehetünk-e azzal, ahogy dolgoztak. Erről is sokkal többet kellene tudnunk, és csak ezt követően lenne értelme arról beszélni, hogy, amennyiben eredményeket akarunk, kik az ideális jelöltek. E nélkül arról beszélni, hogy az összefogás érdekében Tőkés László fent kell legyen befutó pozícióban az RMDSZ listáján, olcsó populizmus. Nem is hiszem, hogy Tőkés nagy számú szavazatot tudna bemozdítani, lásd EMNX bukta.
Persze, ha az EP-jelenléttől nem várunk teljesítményt, csak szimbolikus státusnak tekintjük, ami mindössze a belpolitikai üzenetek megfogalmazása miatt érdekes, lehet Tőkés Lászlót javasolni, de akkor végképp demagóg azzal érvelni, hogy az EP-képviselet fontos, mert az EP-ben fontos dolgok dőlnek el. Lehet, rosszul látom, de Tőkés Lászlóban nem azt a simulékony, nagy munkabírású, szakpolitikákban iszonyatosan profi, diplomata kvalitásokkal rendelkező, megnyerő modorú, széles nemzetközi hálózattal rendelkező EP-képviselőt látom, aki érti és használni bírja az unió bürokráciáit. Ha eredményt akarunk Brüsszelben, mégoly csekélyt is, Tőkés irreleváns. Ha tetszelegni akarunk hatalmas szívünk határtalan bugyraival, ha el akarjuk küldeni jó messzire, ha a Fidesz ezért kotizál nekünk, akkor Tőkés Lászlónak az RMDSZ EP-listáján a helye.
Ha viszont profi EP-képviseletben gondolkodunk, akkor újra kell gondolni az EP-frakciót, és ha kell, korrekciókat kell hozni, de Tőkés László nevét ne szökkentsük át fogaink kerítésén.
És nem véletlen, hogy Borboly Csaba nevét is említettem. Borboly, aki most Tőkés László jelölésén töpreng, népszerűbb, hatékonyabb és nagyságrendekkel nagyobb mozgósító erejű, mint Tőkés. Nem vádolható azzal sem, hogy nem elég jobboldali. Jelenleg egyféle népi hős is, és nem minden EP-s tapasztalat nélküli. Intuícióm szerint, Borboly Csaba jelölése több szavazatot hozna az RMDSZ EP-listájára, mint Tőkés László nyögvenyelős beerőltetése. Új idők, új hősök, új lista.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro 2013. október 13.
Felavatták Kós Károly szobrát Sztánán
„Kós Károly szobra előtt magabiztosan kijelenthetjük, egy olyan személyiség előtt tisztelgünk, aki a XX. századi erdélyiség, a transzilván szellemiség kiemelkedő képviselője. (...) Nemzeti kisebbségi létben, akkor, amikor úgy ér véget valami, hogy arra nincs felkészülve a társadalom, és olyasmi veszi kezdetét, amire még a legrosszabb álmainkban sem reménykedtek, ilyen hely- zetből kiutat keresni és irányt mutatni csak a legkiválóbbak tud- tak. Kós Károly közéjük tartozott” – jelentette ki Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke vasárnap Sztánán, Kós Károly szobrának ünnepi felavatásán.
A kiemelkedő erdélyi magyar író, építész, politikus emlékműve a Sztánai Református Egyházközség, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Szilágy megyei RMDSZ kezdeményezésére, az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatásával készült. A mellszobor Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotása. Az ünnepi istentiszteletet követően a nagyszámú közönséget Seres Dénes, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének elnöke és Papp Hunor sztánai református esperes köszöntötte. Az eseményen Kós Károly leszármazottjai is jelen voltak.
Beszédében Kelemen Hunor úgy értékelte, Kós Károly egy olyan kor hírnöke volt, amely a legnehezebb kihívások elé állította a magyarságot, és ő volt az, aki a legkorábban felismerte, nincs idő csodára várni, cselekedni, építkezni kell: tervezni és közösséget építeni, megteremteni egy kvázi önálló társadalom intézményeit. Kós Károly egy olyan eszmeiség, a transzilvanizmus továbbgondolására vállalkozott, amelynek az új politikai, társadalmi kontextusban, az új román nemzetállami keretek között kellett utat találnia. Kós Károly és társai munkája sorsdöntőnek bizonyult: ez az öneszmélés, ez a társadalmi építkezés ugyanis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyarság nem az önfeladást, nem az asszimilációt választotta: ebben Kós Károlynak óriási szerepe volt – hangsúlyozta Kelemen Hunor.
Kós Károly az erdélyi magyarok egyik legfontosabb főemberévé vált, akinek élete máig szóló tanulság mindannyiunk számára: vállald Erdélyt, ahol élned adatott, vállald erdélyi magyar népedet, de vállald azokat is, románokat, szászokat, akikkel együtt kell ezt a földet megművelned. Voltak még zseniális eleink itt Erdélyben, de merem állítani, hogy erdélyibb Kós Károlynál egy sem volt. Minden bizonnyal ő volt a legerdélyibb erdélyi magyar” – jelentette ki a rendezvényen Markó Béla. A Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke úgy fogalmazott: Kós Károly azáltal vált az erdélyi magyarok egyik legfontosabb főemberévé, hogy felismerte: ami itt van, jó is, rossz is, az sehol másutt nincsen, és ami itt megteremthető, az másutt még csak meg sem álmodható. Úgy vélte, bár Kós Károly számos területen, építészként, íróként, grafikusként, szerkesztőként, könyvkiadóként, és politikusként is maradandót alkotott, legnagyobb alkotása mégis maga az élete volt. „Egy igazi erdélyi ember élete, aki azáltal lett naggyá, hogy nem futott el a sorsától, hanem vállalta azt, és ezzel maradandó mintát adott nekünk – mutatott rá.
Kós Károly nem politikus volt, hanem államférfi, állam nélkül, egy kilátástalannak tűnő helyzetben keresve a kiutat, amit a munkában, az erdélyi magyar szolidaritásban és önállóságban vélt meglelni. És igaza volt. Ennek a képzeletbeli, ám egykor valóságos országnak, Erdélynek 1921 óta van alkotmánya, a Kiáltó Szó – szögezte le Markó Béla. Kós Károly azt hirdette, amihez ma is igazodnunk kell: építés, egység, önállóság, itt ezen a földön, amelyet úgy hívnak: Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania. (…) Ez a példa mindvégig itt volt a szemünk előtt, tiszteltük is, de talán nem figyeltünk rá eléggé, és nem emlegettük elég sokszor. Itt az ideje, hogy adjuk meg Kós Károlynak az erdélyi közéletben azt a súlyt, amit megérdemel – mondta a rendezvényen Markó Béla.
Kós Károlyt nem lehet elfelejteni, és nem lehet megkerülni sem Magyarországon, sem Erdélyben. Egy polihisztor volt, de nemzetépítő is egyben, aki mindig azt csinálta, amire szükség volt – mondta Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Kántor Lajos irodalomtörténész Kós Károly kevésbé ismert műveiből, leveleiből idézve kiemelte, Kós Károly haláláig hű maradt meggyőződéséhez, azt vallva: az erdélyi magyar művészeknek, az értelmiségnek mindenkori kötelessége saját népének hűséges szolgálata, és ezt maga is messzemenően teljesítette.
Anthony Gall építész, egyetemi docens azt hangsúlyozta, Kós Károly megelőzte korát, hiszen nemcsak épített, de egyben olyan intézményeket teremtett magyar nyelvterületen, amelyek előzménytelenek voltak, és ma is működnek. – Az ő építészete nem divat, hanem életfelfogás: ezért Kós Károly az építész szakma számára is nagy példakép – zárta beszédét a meghívott.
Az ünnepségen fellépett Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója és Moldován Blanka, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója, akik Kós Károly műveiből olvastak fel részleteket. A megemlékezés a debreceni Kós Károly Középiskola diákjainak előadásával és a szobor megkoszorúzásával zárult. Ezt követően a résztvevők meglátogatták a Kós Károly által épített Varjúvárat és a kolozsvári műépítész-hallgatók itt megnyílt fotókiállítását, amelyet Guttmann Szabolcs építész, műemlékvédelmi szakértő mutatott be.
RMDSZ közlemény
Erdély.ma2013. október 14.
Szobor a „legerdélyibb erdélyinek”
Kós Károly emléke előtt tisztelegtek vasárnap Sztánán, ahol felavatták az élete jelentős részét a Szilágy megyei településen eltöltő építész-író-polihisztor-politikus mellszobrát, Gergely Zoltán szobrászművész alkotását. Az ünnepségen az erdélyi magyar közélet számos kiemelkedő személyisége vett részt.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy Kós Károly örökségének a 21. században is helyet kell teremteni, ezen belül az erdélyi életre ma is kiható transzilván eszmeiséget emelte ki. Hozzátette, Kós Károly és kortársai munkája később sorsdöntőnek bizonyult az erdélyi magyarság számára. "Az öneszmélés, a társadalmi építkezés, az önszerveződő mozgalmak mindegyike nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyarság nem az önfeladást, a menekülést és nem az asszimilációt választotta" – fogalmazott Kelemen Hunor.
Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke erdélyi alkotmánynak nevezte a Kós Károly 1921-ben megfogalmazott Kiáltó szó című röpiratát, amelyben a szerző az erdélyi magyarságot önálló társadalom és az autonómia kiépítésére buzdította. "Ha Erdély más népei a Kiáltó szónak fontos passzusaiban a magyar jelzőt behelyettesítenék a sajátjukkal, a némettel vagy a románnal, nyugodtan a magukénak vallhatnák ők is. Kós Károly azt hirdette, amihez ma is igazodnunk kell: építés, egység, önállóság itt ezen a földön, amelyet úgy hívnak, Erdély" – mutatott rá Markó Béla. Az RMDSZ volt elnöke szerint a Kós Károly "nem a nyers, nehéz erdélyi élet ellenében" lett az egyik legfontosabb erdélyi személyiség, "hanem éppen azáltal, hogy felismerte: ami itt van, jó is, rossz is, az sehol másutt nincsen, és ami itt megteremthető, az másutt még csak meg sem álmodható". Markó Béla a legerdélyibb erdélyi magyarnak titulálta Kós Károlyt. Az ünnepségen mintegy hatszázan vettek részt az alig 120 lakosú településen.
Az ünnepség részeként ugyanakkor Kós Károly saját tervezésű sztánai házának, a magántulajdonban levő Varjúvárnak a kapuit is megnyitották a látogatók előtt. Az eredetileg hétvégi háznak szánt épületet Kós 1909-ben tervezte és 1910 őszén-telén építtette, majd 1925-ben bővítették kétszintes toldással. Az emeleten dolgozó-, a földszinten cselédszoba volt, míg a középső épületrészben a földszinten konyha, az emeleten hálószoba, illetve 1925-ig dolgozószoba volt. A jellegzetes toronyban alul az ebédlő, társalgó, felül a gyerekszoba, illetve 1925-ig a hálószoba kapott helyet. Többek között Dsida Jenő és Móricz Zsigmond is megfordul a falai között. A második világháborúban feldúlták, ezért Kós már nem költözött vissza, bár 1977-ig élt.
Krónika (Kolozsvár)2013. október 19.
Új szelek fújnának?
Néhány nappal ezelőtt arról adtunk hírt, hogy tisztújítás volt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjánál. Markó Bélát választották a helyi szervezet elnökévé. A költőtől ebből az alkalomból kértünk interjút.
– Jelzésértéket láthatunk a vásárhelyi íróközösség mostani döntésében?
– Bizonyos értelemben van jelzésértéke a döntésnek, mert ebben az írószövetségi fiókban, amit régebben Írói Egyesületnek neveztek, és Maros, Hargita, Kovászna, Beszterce megyét öleli át, ma már többségben vannak a román írók. És minden ellenszavazat nélkül született a döntés, hogy én vegyem át a fiók elnökségét.
– Anélkül, hogy előzetesen lett volna egy olyan egyezség, miszerint időközönként román, magyar elnökök váltják egymást a fiók élén?
– Nem volt ilyen egyezség. De az igazság az, hogy Nicolae Manolescu, az írószövetség elnöke és több kollégája is felkért, hogy vállaljam ezt el. És a magyar kollégák is ezt szerették volna, mert így a magyar íróknak is nagyobb súlyt tudunk adni a román írószövetségen belül. Másrészt az itteni román íróknak az volt a szempontjuk, amikor engem támogattak, hogy ezáltal Bukarestben nagyobb befolyással rendelkezik majd az írószövetségi fiók. Érdekes, hogy ilyesmiben magyar íróra számítanak.
– És számíthatnak?
– Bizonyos értelemben igen. Főleg ami az írószövetség és a parlament, az írószövetség és a kormány kapcsolatait illeti. Fontos, hogy a törvényes keretek megfelelőek legyenek, akár a szerzői jogok kérdéseiről van szó, akár az írószövetség működéséről, akár olyan évtizedes problémáról, mint a szépirodalmi kiadványok után járó irodalmi bélyegilleték, amit csak eléggé részlegesen sikerült begyűjteni. Valószínűleg törvénymódosításra is szükség van ahhoz, hogy ez valóban komoly pénzügyi hátteret jelenthessen. Azt gondolom, ők arra számítanak, egyébként joggal, hogy én ezekben a kérdésekben tudok segíteni. Amíg miniszterelnök-helyettes voltam, Nicolae Manolescuval jól együttműködtünk ilyen vonatkozásban. Én is szorgalmaztam, hogy a kormány a művelődési minisztérium költségvetéséből résztámogatást nyújtson az irodalmi folyóiratoknak. Ezekben a kérdésekben sokat egyeztettünk az írószövetség vezetőségével. Tehát amire én rálátok, amiben van tapasztalatom és amiben az elkövetkezőkben segíthetek, azok ilyenszerű problémák.
– Egy ilyen időszakban, amikor apró szilánkokra szakad a világ, az írótársadalom is, amikor teljében a klikkesedés, mi lehet a szerepe egy ilyenszerű írói tömörülésnek?
– Óvatosan próbálok fogalmazni, de mindenképpen azt kell mondanom, hogy ennek ma egyfajta szakszervezeti jellege is van, hiszen még a sanyarú pénzügyi körülmények között is van mód arra, hogy a rászoruló írókat akár nyugdíjkiegészítéssel, akár szociális támogatással segítsék. Az írószövetségnek ma talán ez a legfontosabb feladata. De ezenkívül bizonyos értékrendet is tud érvényesíteni azáltal, hogy évről évre különféle díjakat ad sikeres szépirodalmi munkáknak. És emellett természetesen nagy jelentősége lehet annak is, hogy az írószövetségnek módja van szervezetten foglalkozni a nemzetközi kapcsolatépítéssel. Elősegítheti a hazai írók külföldi jelenlétét. Ma már nyilván fel sem merülhet az, hogy az írószövetség valamilyen sajátos kritikai, esztétikai szempontokat próbálna érvényesíteni. Az írótársadalomban is teljes a sokszínűség. Úgy látom, hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyben az életünk központjában a politika áll. És előtérbe kerültek az olcsó szórakozási, szórakoztatási lehetőségek. Azok az írók, akiknek komoly és nagyon fontos mondanivalójuk van a társadalom állapotáról, mintha a csupasz falaknak beszélnének, ha ki is mondják a véleményüket, azt nem hallja meg senki. Az igazi írók háttérbe, peremre szorultak, és annak érdekében is tennünk kellene valamit, hogy ők is előtérbe kerüljenek. Vissza kellene szerezni az alkotó értelmiség rangját, kellő megbecsülését a közvéleményben.
– Szerinted a romániai magyar író számára fontos, hogy tagja legyen az itteni írószövetségnek? Sokan a Magyar Írószövetség tagjai. Más tömörülés is van, például az EMIL, ahhoz is számosan csatlakoztak.
– Nem kell ellentmondást feltételezni a különböző tagságok között. Magam is régóta, 1990-től tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek. Hosszú ideig titkára voltam a romániai magyar írók PEN Klub csoportjának. A különféle írószervezetek kiegészítik egymást, de a mi esetünkben mindmáig a Román Írószövetségnek van arra módja, hogy egzisztenciális kérdésekben segítsen. Erről tisztán, egyenesen kell beszélni, mert számos író nehéz vagy nem kielégítő körülmények közt él, és ezzel a problémával is foglalkozni kell. Tehát ezt a keretet is ki kell használni arra, hogy a romániai magyar írók feltételei is jobbak legyenek. Anyagilag őket is kedvezőbb helyzetbe kell hoznunk, láthatóbbá kell tennünk őket, eseményeket kell szerveznünk számukra. Nem mondhatom, hogy jelen pillanatban átlátom, mire lesz mód, mire lesz szándék, de ilyesmik beleférnek az írószövetség marosvásárhelyi fiókjának a munkájába. És ezeken túl van egy olyan vetülete is a dolognak, hogy jobb kapcsolatba kerülhetnek magyar és román írók, közvetlenebb véleménycserére is lehetőség van. Persze ne gondoljunk napi együttlétre, ilyesmiről nincs szó.
– Egzisztenciális kérdés az is, hogy irodalmi lapjaink, folyóirataink túl tudják-e élni a mostani válságos, gazdaságilag bizonytalan helyzetet. Ebben tehet valamit az írószervezet?
– Utaltam már arra, hogy tudom, engem nem azért kértek fel erre a tisztségre, mert napi szervezési kérdésekben számítanak rám az írók, hanem azért, mert ilyen alapvető elvi problémák megoldásához tudok hozzájárulni másokkal együtt Bukarestben. Nekem egyértelműen az a véleményem, hogy a kultúra, az irodalom és a művészet nem lehet a piacgazdaság tárgya. Az értékek és a művek versenyeztetését biztosítani kell, de nagyon nagy hiba lenne, ha elfogadnák, hogy a piacgazdaságban ki-ki boldoguljon a piac törvényei szerint. Ha így járnánk el, akkor egy fiatal író soha közléshez nem jutna, egy fiatal művész soha megnyilvánulni nem tudna, mert egy legjobb esetben pár száz példányban kiadott verseskönyv nem nyereséges, inkább ráfizetés van vele. Azt valakinek támogatnia kell. Ezzel kapcsolatosan az én másik fontos elvem, hogy a szponzorálás az állam kötelessége. Az alapvető irodalmi, művészeti, kulturális intézmények fenntartásáról az államnak kell gondoskodnia. Ettől mi irtózunk, mert még mindig elevenek a rossz tapasztalataink, habár a fiatal generációk ezt egyre kevésbé tudják. Mi még jól emlékszünk, hogy a szocialista állam ezt úgy csinálta, hogy valóban támogatta az írókat, művészeket, de valamit valamiért alapon. Cserében lojalitást, hűséget kért, cenzúrázott, beleszólt dolgokba. Ez rossz precedens, ennek ma nem szabad érvényesülnie. Úgy kell az államnak támogatnia például az irodalmat, hogy ennek fejében nem vár el semmilyen tartalmat. Mert nem az állam dolga, hogy megmondja, ki mit írjon és mit ne. Persze, érték és értéktelen között különbséget kell tenni, de a különbségtétel nem állami hivatalok dolga. Nagyon jó, hogy még a kilencvenes években elértük, hogy Maros megyében a két irodalmi folyóiratot, a Látót és a Vatrát a megyei önkormányzat támogatja. De ez egyik lapnak sem elegendő. Nagyon kis fizetést, de valamennyit mégiscsak adnak a szerkesztőknek, a lapok bizonyos költségeit fedezik, de mindkettő rászorul arra, hogy máshonnan is szerezzenek támogatást. Ezt a rendszert tovább kell vinni, és mindenképpen ki kell bővíteni.
– Anélkül, hogy a helyi önkormányzatnak ki legyenek szolgáltatva. Ne fordulhasson elő olyasmi, hogy egyet gondolnak, és felszámolják a folyóiratot, mert sokba kerül.
– Igen, volt egy olyan pillanat, hogy a helyi önkormányzatnak eszébe jutott, hogy ezt az egészet racionalizálni lehetne, közös adminisztrációval működtetni, és még ki tudja, milyen elképzeléseik voltak. Jól ismerjük, hova vezetnek az ilyen kezdeményezések. Változtatni nyilván kellene, de olyan értelemben, hogy mindkét szerkesztőségnek több pénz jusson. Egyes irodalmi, kulturális folyóiratoknak a kormány szintén ad résztámogatást. Ezt is valahogy kötelezővé kellene tenni a mindenkori kormányok számára. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy levennénk a lehetséges magánszponzorok válláról az igazán még föl sem vett terhet. Egyelőre, sajnos, ha valaki egy vállalkozótól támogatást kér, az már-már koldulásnak minősül. Baráti, kapcsolati alapon kell kunyerálni. Ez megalázó. Olyan társadalmi szemléletet kellene kialakítani, hogy attól, akinek a gazdasági feltételei valóban lehetővé teszik, várja el a társadalom a kultúra támogatását. Azt már ő dönti el, hogy mit támogat. De legyen egy ilyen elvárás. Ettől a mentalitástól még eléggé messze állunk. Nyugaton ezt a kérdést nagyjából megoldották. Ami a romániai magyar társadalmat illeti, ez a kényszer, ez a támogatási késztetés egyelőre gyenge benne. Vannak támogatók, akik segítenek eseményeket, szervezeteket, de ez a fajta közösségi kényszer, amiről beszélek, sajnos hiányzik.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely) 2013. október 24.
„Számomra különösen fontos az eszmeiség, amit Kós Károly képviselt”
Szerdán este (lapzárta után) ökumenikus keretek között leplezték le a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén a Kós Károlyt ábrázoló domborművet.
Az esemény díszvendége volt Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, aki szerdán délután a Magyar Házban tartott sajtótájékoztatót Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő társaságában. A sajtótájékoztatón szó esett a magyar nemzeti ünnep, október 23-a jelentőségéről és temesvári vonatkozásairól, a 130 esztendeje született Kós Károly temesvári kötődéseiről és a transzszilvanizmus eszméjéről, valamint aktuálpolitikai kérdésekről.
Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke a Nyugati Jelennek az alábbiakat nyilatkozta temesvári látogatása céljáról: „Erdélyi értelmiségiként vagyok itt Temesváron, akinek fontos a Kós Károly emléktábla leleplezése. Számomra különösen fontos az az eszmeiség, amit Kós Károly képviselt Erdélyben a két világháború között és azután is. A Kós Károly Akadémia Alapítvány, amelynek elnöke vagyok, az RMDSZ politikai alapítványa, amely egy eszmeiséget kíván képviselni, illetve a politikai utánpótlás neveléséhez akarunk hozzájárulni. Az Alapítvány nem kizárólag azért jött létre, hogy Kós Károly emlékének az ápolásával foglalkozzunk. Kós Károly eszmeiségét viszont vállaljuk, ezért is választottunk ezt a nevet, és azt gondolom, ha már a Kós Károly nevét viseli ez az Alapítvány, akkor közvetlenül is hozzá kell járuljunk a Kós Károly-kultusz fönntartásához!”
Markó Béla az aktuálpolitikai kérdésekre is kitért nyilatkozatában: „A regionalizálási terv, amelynek megvalósulása nagyon rossz lett volna nekünk, nem halt el, de halasztódni látszik, és aki időt nyer, életet nyer!
Ha hagyományos történelmi régiókat hoznak létre, akkor is vitatható lett volna, hogy kell-e még egy közigazgatási szint, még több bürokrácia, de így nagyon rossz lett volna nekünk ez a regionalizálási tervezet.
Most napirendre került a decentralizációs törvénytervezet, amelyet úgy tűnik, nagyon hamar el akarnak fogadtatni, és ez nekünk nagyon jó, mert a kormánynak alárendelt intézményekből, ha nem is eleget, de sokat átvinne a megyei tanácsokhoz, esetleg a helyi tanácsokhoz. A magyar közösség választott képviselői ellenőrizhetnék ezeket az intézményeket. Mi pontosan ezt akarjuk, minél több erőt és minél több hatáskört a választott vezetőink által! A keddi egyeztetés során Dragnea miniszter a mi javaslatainkat is meghallgatta, jól viszonyult hozzájuk. Úgy tűnik, hogy rendben lesznek a dolgok, de azért ne igyunk előre a medve bőrére!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2013. október 25.
Budapest és Szeged után, Kós Károly-dombormű Temesváron is
„Eljött az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé”
Október 23-a estéjén, a magyar nemzeti ünnep tiszteletére, ökumenikus igeliturgia keretében Kós Károly-emléktáblát avattak a temesvári evangélikus-lutheránus templomban, a 130 éve született építész, író és politikus keresztelésének a helyszínén.
Az avatóünnepségen részt vett, és beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-szenátor, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke, Szekernyés János helytörténész, valamint Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, a Kós Károly-dombormű Munkácsy-díjas alkotója. A rendezvényen részt vett Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, a megyei RMDSZ-szervezet elnökségének tagjai, a Bartók Béla Elméleti Líceum és a Gerhardinum Katolikus Líceum tanárai és diákjai, egyházi és közéleti személyiségek, az evangélikus gyülekezet tagjai.
Az ünnepi rendezvény résztvevőit köszöntötte, és bevezető imádságot mondott Kovács Zsombor evangélikus lelkész, az ökumenikus igeliturgia során a Szentírásból felolvasott Szilvágyi Zsolt római katolikus plébános, Kovács Zsombor evangélikus lelkész és Boros Róbert baptista lelkipásztor.
Az avatóünnepséget Fazakas Csaba ref. esperes, az RMDSZ művelődési alelnökének köszöntője vezette be, aki Kós Károlyt idézve „kiáltó szó”-nak nevezte az emléktábla-avatást, az emlékjel állítást az utókor számára. „Örvendek, hogy ilyen sokan meghallották ezt a mai „kiáltó szót”!” – mondta az RMDSZ művelődési alelnöke.
A 130 esztendeje Temesváron született Kós Károly – az „egyik legkiemelkedőbb, legsokrétűbb és legegyetemesebb tehetség, közéleti és politikai személyiség, az építőművészet, a szépliteratúra és a képzőművészet kiváltságos alkotó egyénisége, az egyetemes és az erdélyi magyar művelődés szellemóriása” – életművét Szekernyés János helytörténész méltatta, aki részletesen felidézte Kós Károly Temesvárról szóló visszaemlékezéseit és tevékenységének bánsági vonatkozásait.
Következett a nagy pillanat: Gyarmathy Gyöngyi Munkácsy-díjas képzőművész Kós Károly-domborművét Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök és Molnár Zsolt parlamenti képviselő leplezték le, majd Molnos András Csaba temesvári színművész elszavalta Kányádi Sándor Kós Károly arcképe alá című versét.
A szatmárnémeti születésű, jelenleg Budapesten élő művésznőnek elsőként Markó Béla gratulált a „gyönyörű domborműhez”, amely méltó helyére került ebben a temesvári evangélikus-lutheránus templomban. „130 esztendő telt el Kós Károly születése óta – mondta Markó Béla –, azt kívánom, hogy újabb 130 év elteltével ugyanitt álljon ez a dombormű, és ugyanezen a nyelven emlékezzenek majd az akkoriak a Kós Károly születése óta eltelt 260 esztendőre.” Az emléktábla-avatással kapcsolatban, ünnepi beszédében két kérdésre kereste a választ a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke: miért Kós Károly és miért éppen október 23-án? „Miért éppen az idén gondoltuk úgy mindannyian Erdélyben, hogy ezt az évet Bethlen Gábor évének és Kós Károly évének tekintjük? Azért, mert akár Bethlen Gáborra, akár Kós Károlyra gondolok, itt az ideje, hogy azt az üzenetet, amelyet ők egész életművükkel megfogalmaztak és nekünk továbbítottak, megszívleljük. Itt az ideje, hogy Kós Károlyt a maga súlyával és jelentőségével tegyük mindennapi életünk részévé” – mondta Markó Béla.
„Van-e fontosabb üzenete a mélyen erdélyi, mélyen kalotaszegi, mélyen magyar Kós Károlynak, mint az az erdélyiség, amelynek szerves része Temesvár szelleme, Brassó vagy Szeben szelleme, és amely erdélyiség azt jelenti, hogy a különböző nyelveknek, a különböző kultúráknak itt egymás mellett helyük van, és olyan erdélyi életet kell teremteni, ahol ezek a nyelvek, kultúrák, nemzetek, etnikumok természetes módon és egyenlőséget élvezve munkálhatják ki egymás mellett a jövendőjüket.” A Kós Károlyi üzenet, hogy nekünk vállalnunk kell Erdélyt, ott van a Kiáltó Szóban, amit egy olyan történelmi pillanatba fogalmazott meg Kós, amikor az erdélyi magyar közösség teljes tanácstalanságban volt. „Elég a tétlenségből a csalódottságból – bár joggal vagyunk csalódottak –, elég a kiábrándultságból, a tétlen álmodozásból, talpra kell állni, tudomásul kell venni a valóságot, dolgozni kell, és küzdeni kell. Vállalni kell a helyzetünket, és úgy küzdeni a megváltoztatásáért, hogy ez a javunkra legyen. Fontos történelmi pillanatban olyan üzenetet fogalmazott meg Kós Károly, amely üzenet ma is érvényes minden Romániában, Erdélyben élő magyar számára!” – mondta Markó Béla, aki hangsúlyozta: Kós Károly nem csak megírta a Kiáltó Szót, hanem ennek értelmében cselekedett, a hírnév, a biztos budapesti építész egzisztencia helyett Erdélyt választotta. Sztánát, egy kis kalotaszegi falut választotta, és sanyarú körülmények között ott élt le több mint két évtizedet, és ott alkotott nagyot ilyen körülmények között. „Kós Károly látszólag a nehezebb utat választotta, de meggyőződésem hogy csak így lehetett megalkotni azt az életművet, amelyet ő mindannyiunk számára megalkotott és ennek a legfontosabb része továbbra is maga ez az élet, amely példa mindannyiunk számára. Nagyon nehéz történelmi pillanatban tette ezt Kós Károly, sokkal nehezebb történelmi pillanatban, mint amilyenben mi ma vagyunk, és akkor joggal mondom, hogy nincsen jogunk tétlenkedni, hogy elkeseredjünk, magunkba roskadjunk, kötelességünk azt az utat folytatni, amelyet Kós Károly és az ő kortársai mindannyiunk számára megmutattak, kijelöltek” – mondta Markó Béla. „Miért éppen ma, október 23-án avatjuk fel Kós Károly temesvári emléktábláját? Október 23-a a magyar szabadság ünnepe. A szabadságért sokféleképpen meg lehet harcolni, és ahogyan Kós Károly végigharcolta az életét, az is a mi szabadságunkért folytatott küzdelem volt” – zárta ünnepi gondolatait az RMDSZ szenátora.
Befejezésül rövid beszédet mondott Szathmáry Gyöngyi szobrászművész, aki meghatottan emlékezett vissza Kós Károllyal való személyes találkozására 1976-ban. „Életem egyik legszebb ajándéka volt ez a találkozás, amely megérintett és inspirált” – mondta a művész, akinek Kós Károly személyiségét és zsenialitását kifejező rendkívül sikeres domborművét 1983-1984-ben három helyen is elhelyezték: a budapesti Wekerletelepen, a jelenlegi Kós Károly téren, a Magyar Építőművészek Szövetsége Székházában és Szegeden, a Dóm téri Pantheonban. A temesvári dombormű ugyanennek az alkotásnak a negyedik példánya.
Az avató ünnepséggel egybekötött ökumenikus igeliturgia áldással és nemzeti imánk eléneklésével fejeződött be. Az ökumenikus rendezvény során W. A. Mozart-, J. S. Bach-, C. Frank-, M. Durufle-, G. Bizet- és J. Pechelbel-műveket orgonán játszott Szeidert Klaudia, szólókat énekelt Szlahotka Mónika, a Banatul Filharmónia énekese. A temesvári Kós Károly-emléktáblaállításra a Temes Megyei RMDSZ és a Bánsági Közösségért Egyesület kezdeményezésére, a Magyar Művészeti Akadémia és a Communitas Alapítvány támogatásával került sor.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2013. október 26.
Az autonómiaharc évtizede
Pont tíz évvel ezelőtt ezen a napon jött létre a Székely Nemzeti Tanács közképviseleti testületként egyetlen célkitűzéssel: a székelyföldi területi autonómia kivívásáért. Ez alatt az évtized alatt számos módon, eszközzel próbált eredményt elérni, ám kezdeményezései az egyre éleződő magyar–magyar politikai harcok miatt többnyire kudarcba fulladtak.
E tíz esztendő krónikáját állítottuk össze, a teljesség igénye nélkül, nem ejtvén szót a nemzetközi fórumokon tett népszerűsítési, figyelemfelkeltési próbálkozásokról és a román hatalomhoz több ízben intézett nyílt levelekről, perekről. E kronológia jól tükrözi, miként sikerült előbb közbeszéd tárgyává, majd az erdélyi magyar pártok programjának részévé emelniük az autonómiaküzdelmet.
Az SZNT végig próbált és többnyire sikerült felülemelkednie a pártpolitikán, tagjai, némely vezetői azonban csatlakoztak egyik vagy másik szervezethez (legtöbben az MPP-hez), így sok kezdeményezés az erdélyi magyarság belső politikai csatározásának áldozatául eset. Ez történt a helyi népszavazásokkal, a belső referendummal, több tüntetéssel, a székelyföldi önkormányzati nagygyűléssel. Az RMDSZ főként a politikai vetélytársat látta benne, túl radikálisnak találta kezdeményezéseiket, és nem volt hajlandó támogatni azokat. E számbavételben tisztán tetten érhetőek az RMDSZ válaszként megfogalmazott, soha be nem váltott ígéretei, de az is: 2012 után a szövetség székelyföldi képviselői végre nyitnak az SZNT irányába, és elkezdődhet a közös munka. Ennek köszönhetően jöhetett létre idén márciusban Marosvásárhelyen a minden eddiginél nagyobb autonómiatüntetés és az összefogásnak, együttműködésnek hála remélhetően sok tízezren, akár százezren vonulnak ki vasárnap a székelyek nagy menetelésére. Tanulságos ez az évtized, hűen tükrözi, mekkora szükség van arra, hogy politikum és civil kezdeményezés egyet akarjon, összehangoltan, egymást kiegészítve cselekedjék. Ha nekünk, erdélyi, székelyföldi magyarságnak sikerül saját hibánkból okulnunk, a következő tíz év sokkal eredményesebb lehet. Ez lenne az SZNT következetes kiállásának legnagyobb hozadéka.
2003. október 26. – Sepsiszentgyörgyön, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Azért itt, mert mint megfogalmazták: „Ebben a teremben döntöttek másfél évszázada őseink az önvédelmi harc vállalásáról, a most megjelentek pedig ugyanezt vállalják”. A bejelentkezések alapján 211 személyt regisztrálnak, ám a nem hivatalos küldöttekkel, az érdeklődőkkel együtt közel négyszázan gyűlnek össze. Megválasztják a vezetőtestületet, melyben minden székely szék képviselője helyet kap, és az autonómiastatútum kidolgozóját, Csapó József lesz az SZNT elnöke. Négy határozatot és egy kiáltványt fogadnak el. A székely székek önigazgatásáról, a Székelyföld autonómiájáról hozott határozat leszögezi: „..a székely székek mai polgáraiként, Székelyföld lakóiként kinyilvánítjuk akaratunkat a székely székek önigazgatására, Székelyföld autonómiájára, Székelyföld autonómiastatútumának törvény általi jóváhagyására.” Ekkor döntenek arról, hogy véglegesítik az autonómiastatútumot és az SZNT jóváhagyása után Románia parlamentje elé terjesztik.
2003. december – összesítik a beérkezett módosító javaslatokat.
2004. január 17. – a testület szintén Sepsiszentgyörgyön ülésezik és egyöntetűen fogadja el a kiegészített statútumot. A 22 fejezetből és 131 szakaszból álló statútumtervezeten végrehajtott módosítások jelentős része formai, többnyire pontosító, lényeget kiemelő változtatások kerülnek a dokumentumba. A Székely Nemzeti Tanács Birtalan Ákos képviselőt kéri fel az autonómiastatútum törvénytervezetének román parlament elé terjesztésére, és Kovács Zoltán, Kónya Hamar Sándor, Szilágyi Zsolt, Vekov Károly, Pécsi Ferenc illetve Toró T. Tibor képviselőt bízza meg ennek támogatásával és fenntartásával.
2004. február 25. – a megbízott képviselők a román parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot. 2004. március 30. – a képviselőház elsöprő többséggel elutasítja az SZNT által kezdeményezett és hat RMDSZ-es honatya által benyújtott törvénytervezetet. A közigazgatási szakbizottság egy általános vita után elutasító jelentést állított össze a tervezetről, ebben megismétlik a törvényhozási tanács korábban már megfogalmazott ellenérveket. A kormány is hasonló érveket sorakoztatott fel, az alkotmányos renddel összeegyeztethetetlennek minősítette a javaslatot. A képviselőházi vitában az autonómiával kapcsolatos általános kérdések kerültek napirendre. A kezdeményezők nevében Szilágyi Zsolt mutatta be a tervezetet, kiemelte, hogy a területi autonómia pozitív megoldás az unió több országában, kifejtette: a kisebbségek helyzetének rendezésére ezt szorgalmazta az Európa Tanács is tavalyi határozatában.
2004. június 29. – a szenátus is elutasítja a statútumot, a szavazáson a tizenkét RMDSZ-szenátoron kívül mindenki egyöntetűen a tervezet ellen voksolt.
2004. augusztus – a magyar többségű megyei tanácsokhoz fordulnak az SZNT széki elnökei, kérik, írjanak ki népszavazást az autonómiáról.
2004. szeptember 28. – többszöri egyeztetés után Kovászna megye tanácsa elutasítja az SZNT kérését, érvelésük szerint jogászaik törvénytelennek ítélték a referendum kiírását, ezért úgy határoztak, az erre vonatkozó törvény módosításának kezdeményezésére kérik fel az RMDSZ parlamenti képviselőit oly módon, hogy helyi ügyekről helyi szinten, regionálisakról pedig regionális szinten lehessen dönteni.
2004. október – a megyei tanácsok elutasítása után az SZNT a helyi önkormányzatokat kéri fel, hogy írjanak ki helyi népszavazást, amely során a szavazópolgárok igennel vagy nemmel válaszolhatnak arra a kérdésre, akarják-e, hogy Székelyföld autonóm adminisztratív régióvá váljék, és hogy településük ehhez tartozzon.
2004. október 20. – az illyefalvi tanács megszavazza a népszavazás kiírását, ugyanezt teszik Nagybaconban és következő év elején Vargyason is, a prefektúra minden esetben közigazgatási bíróságon támadja meg a döntéseket
2005. február 12. – Gyergyószentmiklóson ülésezik az SZNT, ismét szorgalmazzák, a helyi önkormányzatok tűzzék ki az autonómia népszavazást. A testület határozatban kezdeményezett tárgyalásokat Románia kormányával, miniszterelnökével, illetve elnökével Székelyföld területi autonómiájáról. Döntés születik arról is, hogy a frissen megválasztott parlament elé is beterjeszti statútumtervezetét. 2005. február 14. – az RMDSZ bejelenti, nem támogatja az SZNT autonómiastatútumának újbóli parlamenti előterjesztését, azt ígérik, az RMDSZ elkészíti saját törvénytervezetét, és azt terjeszti elő. 2005. május 13. – Csapó József az SZNT elnöke bejelenti, változatlan formában újra parlament elé terjesztik az autonómiastatútumot, és kezdeményezik, hogy az Európai Parlamentben nyílt meghallgatásra kerüljön sor a székelyföldi autonómia ügyében.
2005. június – Csapó nyílt levélben kéri az RMDSZ segítségét a statútum parlamenti beterjesztéséhez, a szövetség ezt visszautasítja, arra hivatkoznak, amíg a kisebbségi törvényt nem sikerül elfogadtatni, az RMDSZ nem foglalkozik más törvénytervezetek beterjesztésével.
2005. június 30.– Sógor Csaba szenátor és Garda Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalja az SZNT statútumának beterjesztését.
2005. szeptember 23. – a képviselőház közigazgatási bizottsága vita nélkül elutasítja az autonómiastatútumot. 2005. szeptember 29. – jogerős, végleges döntéssel utasította el a brassói táblabíróság a vargyasi helyi tanács autonómiáról szóló népszavazásra vonatkozó határozatát.
2005. október 12. – a képviselőház plénuma is nemet mondott az autonómia-törvénytervezetre
2005. december – elutasító választ ad Csapó József levelére Traian Băsescu államelnök, újságírók kérdésére alkotmányellenesnek nevezi a székelyföldi területi autonómiát.
2005. december 11. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT. A közakarat határozott kinyilvánítására szólítanak mindenkit, tüntetések megszervezésével kívánnak közösségi nyomást gyakorolni választottaikra. Döntöttek arról, hogy 2006. március 15-én Székelyudvarhelyen Székely Nagygyűlést tartanak.
2006. március 15. – húszezren gyűlnek össze Székelyudvarhelyen a Székely Nagygyűlésen. „Autonómiát a Székelyföldnek – Szabadságot a székelységnek” – hangzott több ezer torokból azt követően, hogy Csapó József, az SZNT elnöke felolvasta a Székely Nagygyűlés kiáltványát.
2006. április – az SZNT Állandó Bizottsága felszólítja tagjait: válasszanak valamely pártban betöltött politikai tisztségük, illetve a közképviseletben vállalt vezetőszerepük között. Többen eleget tesznek a felkérésének, Szász Jenő azonban nem hajlandó erre.
2006. június 18. – Gyergyóditróban megtartják a Székely Nemzetgyűlést. A székelyföldi települések 4000–5000 küldötte kézfelemeléssel és háromszori „akarjuk” felkiáltással fogadják el a Csapó József által felolvasott határozatot, a széki elnökök az ezeréves, legendás, titkos helyen őrzött székely kehelyből kortyolt borral szentesítik fogadalmukat. Itt hangsúlyozta Csapó József, hogy a székely nép a történelem során mindig akkor hívta össze a Székely Nemzetgyűlést, amikor megelégelte a jogfosztottságot.
2006. október 7. – Sepsiszentgyörgyön ülésezik az SZNT, kezdeményezik, hogy még év vége előtt, Románia EU-csatlakozását megelőzően szervezzenek népszavazást Székelyföld autonómiájáról. Itt hangzik el, hogy mivel a hivatalos népszavazás kiírását megakadályozta a román hatalom – beperelték az erről határozatot elfogadó önkormányzatokat – belső, nem hivatalos népszavazással lehetne felmutatni az autonómiaigényt.
2006. október 15. – az SZNT is részt vesz az RMDSZ által szervezett agyagfalvi nagygyűlésen. Csapó ezt követően kezdeményez találkozót Markó Bélával, az RMDSZ elnökével, kéri, a szövetség támogassa az SZNT autonómia-népszavazását. Markó kijelentette: ezzel egyetértene, ha lenne rá törvényes lehetőség. De nincs, és ezt azok is tudják, akik ezt a népszavazást követelik – tette hozzá.
2006. október 23. – Csapó József váratlanul lemond az SZNT elnöki tisztségéről.
2006. november 4. – az SZNT Fodor Imrét választja ideiglenes elnökéül.
2006. november 22. – a gidófalvi tanács is elfogadja az autonómia-népszavazásról szóló határozatot. 2006. december 16. – a székely székek közül elsőként Bardoc-Miklósvárszéken (Erdővidéken) kezdik el a belső népszavazást. Önkéntesek járnak mozgóurnával házról házra.
2007. február – számos székely széken megkezdődött a belső népszavazás.
2007. március 30. – az SZNT ÁB a belső népszavazás határidejének meghosszabbításáról dönt, június végéig összesíthetik a támogatókat azokon a településeken, ahol objektív okok miatt akadozott a szervezés. Addig az időpontig 150 ezer igen választ gyűjtöttek az önkéntesek.
2007. szeptember 19. – Árpád fejedelem -díjat kap az SZNT.
2008. február 20. – az SZNT kezdeményezésére Sepsiszentgyörgyön szolidarizáló tüntetést tartanak a néhány nappal korábban függetlenné vált Koszovóval. A jelenlevők kinyilvánítják autonómiaigényüket. 2008. február 23. – Izsák Balázst választja elnökévé az SZNT sepsiszentgyörgyi ülésén. Határozatokat fogadnak el, amelyek elsősorban az autonómiaigény nemzetközi tudatosítását, hitelesítését célozzák. Ekkor hozzák nyilvánosságra a belső népszavazás eredményét: 209 304 szavazatot sikerült összesíteniük. Az SZNT adatai szerint az elérhető szavazók 52,98 százaléka nyilatkozott, és 99,31 százalékuk igennel válaszolt arra a kérdésre, akarja-e Székelyföld területi autonómiáját. 2008. június 18. – Sólyom László magyar államfő fogadja az SZNT küldöttségét. Átadják neki az autonómia-népszavazás eredményét tartalmazó iratcsomókat. Sólyom László megerősítette korábbi kijelentéseit, miszerint a székelyföldi autonómiaigény jogos, fontos és európai.
2008. július 5. – az SZNT ÁB ülésén döntenek arról, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot a frissen megválasztott megyei és helyi önkormányzatokkal, elsősorban a hivatalos autonómia-népszavazás kiírásáról, a székely jelképek használatáról, a székelyföldi autonómiastatútum támogatásáról kívánnak egyeztetni.
2008. augusztus – az SZNT vezetősége tárgyalásokat kezdeményez a székelyföldi megyék tanácselnökeivel, polgármestereivel, önkormányzati képviselőivel az autonómia kérdésében. A megbeszélések egyik pontja a hivatalos autonómia-népszavazások kiírása.
2008. augusztus 30. – az SZNT felkéri a székelyföldi önkormányzatokat, november 30-ra tűzzék ki a referendumot, amely során arról kérnék ki a régió lakóinak véleményét, akarják-e a megyehatárok megváltoztatását oly módon, hogy létrejöhessen az autonómiastatútumban szereplő régió.
2008. szeptember 11. – nyílt levélben kéri az SZNT Markó Béla RMDSZ- és Szász Jenő MPP-elnöktől, hogy támogassák az autonómia-népszavazás kiírására vonatkozó kezdeményezésüket. Az MPP már másnap igennel válaszol. Markó Bélával október elején találkozik Izsák Balázs, az RMDSZ elnöke akkor azt ígéri, szakértőikkel elemzik a kezdeményezés jogi és politikai vonatkozásait, később azonban az RMDSZ kihátrál, és arra hivatkozva, hogy nincs jogi lehetőség a népszavazások megszervezésére, nem támogatja az SZNT kezdeményezését. Több tanács mégis napirendjére tűzi a népszavazást, és számos helyen el is fogadják az erről szóló határozatot.
2008. október 25. – ötödik születésnapját ünnepli az SZNT, úgy döntenek, hogy állampolgári kezdeményezésként – 100 000 aláírás összegyűjtésével – vagy a parlamenti képviselők révén harmadszor is a román parlament elé terjesztik Székelyföld autonómiastatútumát. Napirendre kerül a népszavazások ügye, hogy minél több polgármestert, önkormányzati képviselőt meg kell nyerni ennek támogatására, kiderül, az ülés napjáig alig néhány településen született döntés, de a következő hetekben várhatóan megsokszorozódik ezek száma. A népszavazás kiírását elfogadták már Gyergyóditróban és Gyergyóalfaluban, Kézdivásárhelyen, Kőröspatakon, Újszékelyen elutasította az RMDSZ-es többségű tanács, Marosvásárhelyen, Kovásznán és Zágonban a polgármesterek nem hajlandóak napirendre tűzni; – az SZNT vezetői Sepsiszentgyörgyön találkoznak a hivatalos romániai látogatáson lévő Sólyom László magyar köztársasági elnökkel, aki megerősíti korábbi álláspontját: jogosnak, európainak tartja a magyar közösség autonómiatörekvéseit.
2008. december 15. – Izsák Balázs közleményben szólítja fel az RMDSZ-t, hogy vállaljon aktív szerepet a székelyföldi népszavazások kiírásában, Székelyföld autonómiastatútumának parlamenti elfogadtatásában, a nemzetközi támogatás megszerzésében.
2008. december – a sepsiszentgyörgyi városházára is kikerül a székely zászló, amely az SZNT jelképe, és amelyet a tanács egyik alapítója, sepsiszéki elnöke, a néhai Kónya Ádám tervezett. Egyre több községházán tűzik ki a székely lobogót.
2008 vége – 2009 eleje – a prefektúrák megtámadják a helyi tanácsok autonómia-népszavazás kiírásáról szóló határozatait, a közigazgatási bíróságok érvénytelenítik az önkormányzati döntéseket. 2009. január 28. – Izsák Balázs kezdeményezi a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. 2009. március 3. – Izsák Balázs ismét az autonómia támogatására kéri az RMDSZ-t, nyílt levélben fordul Markó Béla szövetségi elnökhöz és az autonómia-népszavazások, illetve a statútum parlamenti beterjesztésének támogatása mellett azt kéri, pártok fölötti összefogással kezdeményezzék a székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását.
2009. április 3. – az RMDSZ és az EMNT megállapodásának köszönhetően megalakul az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF), amelynek feladata egyezségre jutni és megoldásokat találni az erdélyi magyar közösség jövőjét érintő stratégiai, politikai kérdésekben. Elhangzik, várhatóan már őszig közös törvénytervezeteket fogadnak el az autonómiáról. Az SZNT nem fogadja el a felkérést, nem delegál képviselőt az EMEF-be, mert politikai és kampánycéllal létrehozott testületnek tartja azt. Szerintük nincs szükség újabb tervezetek kidolgozására, az RMDSZ-szel közösen kellene képviselniük az EMNT által kidolgozott személyi elvű autonómiastatútumot, illetve az SZNT Székelyföld autonómiastatútumát.
2009. május 13.– az EP-választási kampányban levő RMDSZ és EMNT úgy dönt, felkarolja az SZNT által kezdeményezett székelyföldi önkormányzati nagygyűlés összehívását. Bejelentik, május 23-án Székelyudvarhelyen tartják meg a székely parlament előfutáraként emlegetett testület első ülését. Az SZNT elnapolja az e napra kitűzött ülését, és bejelenti, részt vesz a nagygyűlésen.
2009. május 17. A székelyföldi RMDSZ-es önkormányzati vezetők kérésére június második felére halasztják a székelyföldi önkormányzati nagygyűlést.
2009. május 18. – Izsák Balázs közleményben tudatja, hogy a szervezet kezdeményezésére az internetes doméniumnevek kiosztását és legfelső szintű felügyeletét ellátó szervezet, az ICANN jóváhagyta – a siculitas rövidítéseként – a .sic legmagasabb szintű doméniumnevet, így 2010 első negyedévétől ez lehet Székelyföld saját internetes tartományneve.
2009. június 11. – az SZNT világhálós aláírásgyűjtést kezdeményez, mert háromszázezer aláírásra van szükség ahhoz, hogy hivatalossá váljék – a siculitas – székelység rövidítéseként – elindított .sic doméniumnév. 2009. június 25. – ülésezik az EMEF, az RMDSZ és EMNT közös kezdeményezésére szeptember 5-re halasztják a székelyföldi önkormányzati nagygyűlést.
2009. július 10. – az SZNT könyv formájában, három nyelven jelenteti meg a Csapó József által kidolgozott autonómiastatútumot. A kiadványt a Székelyföldi termék védjegyet útnak indító első terméknek nevezik.
2009. július 13. – Négy háromszéki önkormányzat, a sepsiszentgyörgyi, a vargyasi, az illyefalvi, az uzoni által elfogadott, autonómia-népszavazás kiírására vonatkozó határozatot törölt június 30-i ítéletében a brassói táblabíróság. Az SZNT bejelenti, a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordul.
2009. július–augusztus – folytatódik a vita a székelyföldi önkormányzati nagygyűlésről, az RMDSZ előbb halasztani akarja, majd augusztus közepén bejelentik, polgármestereik, önkormányzati képviselőik nem vesznek részt az SZNT által összehívott ülésen. Augusztus 20-án közlik: az RMDSZ és az EMNT szeptember 4-én Csíkszeredában tartja meg a székelyföldi önkormányzati nagygyűlést, de erre nem hívják meg az MPP-seket. Az SZNT-sek bejelentik, mindkét rendezvényen hajlandóak részt venni.
2009. szeptember 4. – a csíkszeredai székelyföldi önkormányzati nagygyűlésen memorandumot fogadtak el Székelyföld sajátos közigazgatási és fejlesztési jogállásáért, a Kiáltvány a Székelyföldért című dokumentumban pedig Székelyföld területi autonómiáját követelték a választott önkormányzati képviselők. Izsák Balázs jelen van az ülésen, de beszédet nem mond, csak az RMDSZ és az EMNT képviselői kapnak szót.
2009. szeptember 5. – Székelyudvarhelyen az SZNT által összehívott nagygyűlésen kizárólag az MPP-s választott képviselők voltak jelen, intézményesítették a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlést, a majdani székely parlament előfutárát, elfogadták Székelyföld címerét, zászlóját, himnuszát, döntöttek az autonómia támogatásáról, népszavazások kiírásáról. Az ülésen részt vett Tőkés László is, mint mondotta, a majdani valós összefogás megvalósításának reményében.
2009. szeptember 26. – vitáktól terhes ülést tart az SZNT Gyergyócsomafalván, végül csak két határozatot szavaz meg a testület: egyik az állampolgári kezdeményezésként benyújtandó autonómiastatútum hivatalos bizottságát jelölte ki, a másik az SZNT önállóságát, más szervezetektől való teljes függetlenségét erősítette meg.
2009. december 19. – Marosvásárhelyen ülésezik az SZNT, Izsák Balázs ismét az autonómia-népszavazás mellett száll síkra, kiemeli: a közelmúltban Katalóniában lezajlott voksolás igazolta az SZNT hazai kezdeményezésének indokoltságát, és segít abban, hogy a nem hivatalosként aposztrofált önrendelkezési népszavazás az uniós államokban általánosan elfogadott demokráciagyakorlattá válhasson.
2010. január 22. – bejelentik, március 12-re Sepsiszentgyörgyre hívják össze a második székelyföldi önkormányzati nagygyűlést, felkérik a Székelyföldön tevékenykedő magyar és román pártokat, szervezeteket, delegáljanak képviselőket a szervezőbizottságba. A következő hetekben az RMDSZ előbb húzódozik, majd egyértelműen elutasítja a részvételt, a román pártok nem válaszolnak a meghívásra.
2010. március 12. – megtartják a második székelyföldi önkormányzati nagygyűlést, de ez is félszárnyúra sikerül, a várt kétezer tag helyett alig több mint háromszázan jelennek meg, az RMDSZ-es választottak közül csak néhányan vettek részt a tanácskozáson. Elfogadták a magyar nyelv székelyföldi hivatalossá tételét, és azt, hogy március 15. legyen Székelyföld hivatalos nemzeti ünnepe. 2010. november 19. – Kövér László házelnök meghívásának eleget téve a budapesti Országházban tartja soros ülését az SZNT. 270 küldött újította meg 2003-ban tett fogadalmát, s kötelezte el magát az önrendelkezés megteremtése mellett. Az elfogadott egyik határozatban felkérik a magyar kormányt és a magyar állam intézményeit, hogy a rendelkezésükre álló minden eszközzel támogassák Székelyföld autonómiatörekvéseit a nemzetközi fórumokon, valamint a Magyarország és Románia közötti államközi kapcsolatokban.
2011. február – felhívással fordul Székelyföld polgáraihoz az SZNT: levélben kérjék, hogy Traian Băsescu államelnök kezdeményezzen tárgyalásokat a térség képviselőivel az autonómia gyakorlati megvalósulása érdekében.
2011. május – Izsák Balázs bejelenti, hogy élve az európai polgári kezdeményezés lehetőségével, egymillió aláírást összegyűjtését kezdeményezik, és így bírják rá az Európai Parlamentet (EP), hogy szavatolja az európai őshonos kisebbségek önrendelkezési jogát.
2011. június 3. – az SZNT marosvásárhelyi ülésén döntés születik: élni kívánnak az uniós szintű polgári kezdeményezés lehetőségével.
2011. november 19. – az SZNT sepsiszentgyörgyi ülésén a testület megbízta az Állandó Bizottságot, hogy dolgozza ki azt a jogszabályt, amely lehetővé teszi a kérdésben az európai aláírásgyűjtés-kezdeményezést. 2012. augusztus 19. – Izsák Balázs nyílt levélben ajánlotta José Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság (EB) elnökének figyelmébe a székely autonómiatörekvéseket, arra kérte, fokozottan figyeljen a romániai demokrácia válságára, ezen belül pedig a székelység helyzetére.
2012. szeptember – az SZNT küldöttsége európai autonóm régiókat látogat meg, szeptember 11-én részt vesznek a másfél milliós barcelonai autonómiatüntetésen, és a piros-sárga katalán lobogók között feltűnik a székely zászló is.
2012. szeptember 25. – a román szenátus vita nélkül utasítja el a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé az RMDSZ két politikusa, Sógor Csaba szenátor és Garda Becsek Dezső akkori parlamenti képviselő. Az RMDSZ öt jelenlevő szenátora igennel szavazott, de négyen távol maradtak.
2012. október 1.– az SZNT közleményben jelzi, a román hatóságok meghamisították, a törvényhozási eljárásban az eredeti céljaival és szellemével ellentétes módon használták fel az Európa Tanácsnak (ET) a területi autonómiára is kiterjedő 1993/1201-es ajánlását. Az SZNT szerint ez „kimeríti az okirat-hamisítás bűncselekményének tényálladékát”, és megkérdőjelezi az egész jogalkotási eljárás törvényességét az a mód, ahogy a román Törvényhozási Tanács – a parlament konzultatív szerve – véleményezte a székelyföldi területi autonómia statútumának törvényjavaslatát. Izsák Balázs elmondta: jogi lépéseket terveznek a Törvényhozási Tanács ellen.
2012. október 11. – Izsák Balázs bejelentette, feljelentést tesz a parlament Törvényhozási Tanácsának vezetője ellen.
2012. október 16. – Codrin Munteanu prefektus leváltását kéri a Székely Nemzeti Tanács a kormánytól, mert sértegeti és provokálja a helyi lakosságot, „célja az ország többségi lakóit a székelyek ellen uszítani, nemzeti feszültségeket kelteni a térségben”.
2012. november 24. – Izsák Balázs beszédet mond a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen. Felszólítására a tömeg háromszoros igen kiáltással szavazta meg, hogy a decemberi választások után megalakuló új parlament elé is beterjesszék a székelyföldi autonómiastatútum tervezetét, és azt is, hogy a székelyföldi önkormányzatok ismét határozatban tegyenek hitet az autonómia mellett.
2012. december 1. – Marosvásárhelyen ülésezik az SZNT, elfogadták a székelyföldi külügyi szolgálat létrehozásáról szóló határozatot.
2013. január – az SZNT bejelenti, hogy március 10-én Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján autonómiatüntetést szerveznek.
2013. február – Nyílt levélben kéri az SZNT Thorbjorn Jaglandot, az Európa Tanács főtitkárát, hogy személyesen tájékoztathassák Székelyföld helyzetéről. A levélben megjegyzik: Románia, amikor csatlakozott az Európa Tanácshoz, egy sor olyan kötelezettséget vállalt, amelyek többségét máig sem teljesítette, sőt, meghamisították az Európa Tanács dokumentumát.
2013. március 10. – harmincezren vesznek részt Marosvásárhelyen a Székely Szabadság Napjára összehívott autonómiatüntetésen. A székelyföldi települések többségében mindhárom magyar párt támogatta a kezdeményezést. A tüntetésen elfogadott petíciót a következő hetekben több tízezren írták alá az interneten és sok ezren ellátták kézjegyükkel a papírra nyomtatott változatot is. A dokumentumot áprilisban továbbították a román kormánynak.
2013. május – Marosvásárhelyen megalakult az SZNT által javasolt európai polgári kezdeményezés bizottsága. 2013. június – iktatják az Európai Bizottságnál az SZNT polgári kezdeményezését, amely nemzeti és kulturális sajátosságokkal rendelkező régiók védelméről szól.
2013. június 22. – marosvásárhelyi ülésén Izsák Balázst választja újra elnökének az SZNT. Itt határoznak arról, hogy az SZNT tiltakozó megmozdulásokat szervez itthon és a nagyvilágban, ha Románia kormánya nem tesz le arról, hogy Székelyföldet beolvassza egy román többségű közigazgatási régióba.
2013. július 26. – Az Európai Bizottság (EB) elutasítja az SZNT és partnerei által beterjesztett, az etnikai, kulturális, vallási sajátosságokkal rendelkező régiókra vonatkozó európai polgári kezdeményezés bejegyzését.
2013. augusztus 11. – Izsák Balázs bejelenti, az Európai Unió luxemburgi székhelyű bíróságánál támadják meg a nemzeti régiókról szóló kezdeményezésük brüsszeli elutasítását.
2013. augusztus 8. – az SZNT meghirdeti a székelyek nagy menetelését, és sikerül minden magyar pártot megnyernie az újszerű tiltakozási forma támogatására. Október 27-én legalább 100–150 ezer tüntető kivonulására számítanak a Kökös–Bereck útszakaszon.
Farkas Réka
Háromszék
Erdély.ma2013. október 29.
Felmérés: az erdélyi magyar ifjúság röntgenképe
A legfontosabb értékek az erdélyi magyar fiatalok számára a családi biztonság, a szerelem és a boldogság, ugyanakkor egynegyedük nem tud megnevezni olyan élő erdélyi személyiséget, akit nagyra értékelnek – derült ki a kedden, Marosvásárhelyen bemutatott 2013-as felmérés adataiból.
Ezeket az eredményeket Barna Gergő és Kiss Tamás szociológus Erdélyi magyar fiatalok című kétnyelvű – magyar és angol – kutatásjelentése tartalmazza. Ezt a Bernády Házban ismertettek a Kós Károly Akadémia rendezvényén, amelynek házigazdája Markó Béla, az akadémia elnöke volt. Az eseményen részt vett Kovács Péter, a Kós Károly Akadémia igazgatója, Bodor László, az RMDSZ ifjúsági kérdésekért felelős főtitkárhelyettese is.
A felmérésnek előzményei is vannak: 2001-ben és 2008-ban is készült átfogó vizsgálat az erdélyi magyar fiatalokról, így a kutatóknak rálátásuk van az elmúlt 12 évre. A szakemberek azokra a kérdésekre keresték a választ, hogy mi változott és mi állandósult a fiatalok körében ebben a 12 évben, melyek az iskolázottság, az anyagi helyzet, a családalapítás, a gyermekvállalás, a migráció jellemzői. A válaszokat foglalták bele a kétnyelvű kötetbe.
Barna Gergő ismertetője szerint 2001 és 2013 között a 19-29 évesek között csökkent alapfokú végzettségűek aránya, a középszintű oktatásban résztvevők aránya emelkedett ugyan, de a felsőfokú oktatási intézményeknek számolniuk kell a csökkenő kereslettel.
Fogyasztási cikkek, vagyontárgyak szempontjából növekedést tapasztaltak. Mobiltelefonnal minden fiatal rendelkezik, a személyi számítógépet birtoklók aránya is megnőtt, ahogy a saját használatú személygépkocsik száma, illetve a különböző digitális eszközökhöz való hozzáférés is. Az ifjúság legsúlyosabb problémái a kutatás szerint: a munkanélküliség, pénztelenség, alacsony kereset, kilátástalan jövő, szegénység, létbizonytalanság, a lakáshelyzet megoldatlansága. Az előző felmérésekhez képest, amikor gazdasági stabilitás volt a jellemző, a kulturális problémák is jobban felértékelődtek – mondta a szociológus.
A felmérésben megkérdezték a fiatalokat, hány éves korában élte meg, illetve szerinte mikor fog megélni egyes eseményeket. A válaszokból kiderült: a legjelentősebb esemény a fiatal életében az első szexuális tapasztalat megszerzése, ezt követi az első megrészegedés, majd az anyagi függetlenség és a családtól való függetlenség megszerzése.
Bodor László levonva a következtetést arról beszélt, hogy Romániában is koherens ifjúsági stratégiára volna szükség, mint a fejlettebb nyugati országokban. Ha hatékony ifjúsági törvényt sikerülne megalkotni, talán ezek a migrációs folyamatok is megállíthatók, visszafordíthatók lehetnének” – jelentette ki. Szerinte az EU is rájött, hogy igencsak megnőtt a fiatalok körében a munkanélküliség. A jelenség visszaszorítását célozza a Youth in the move program, amely 15 százalékról 10 százalékosra csökkentené az iskolai lemorzsolódást. A cél uniós szinten az, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya elérje a 40 százalékot. Fontos beépíteni az erdélyi magyarságba is az EU stratégiáját, hogy a bemutatott problémákat megfordíthatóvá és kezelhetővé tegyék.
A vizsgálatból kiderült: a legfontosabb értékek a fiatalok számára a családi biztonság, a szerelem és a boldogság. A legfontosabb szabadidős tevékenységek a sportolás, a rádióhallgatás, a moziba járás, az olvasás, a színházba járás és az újságolvasás.
A kutatók arra is rákérdeztek, hogy ki az az erdélyi magyar személyiség ma, akit nagyra értékelnek a fiatalok: a megkérdezettek egynegyede tudott ilyen személyt megemlíteni. A médiafogyasztásban enyhe csökkenő tendenciát mutat a tévézés, a rádióhallgatás pedig enyhe növekedést, az internetes újságok olvasása jelentősen megugrott az előző felméréshez képest.
A legnézettebb tévéadók az erdélyi magyar fiatalok körében az RTL Klub, TV2, Pro TV, M1 és Duna TV. E szerint jelentősen nő azok aránya, akik a magyarországi televíziókat néznek kizárólag, elsősorban kereskedelmi adókat. A rádiózás terén a román kereskedelmi adók hallgatottsága nőtt, a magyaroké csökkent. Kiderült az is, hogy a sajtófogyasztás terén a helyi magyar lapok vezetnek a teljes népesség és a fiatalok körében is.
Kiss Tamás a családszerkezet átalakulásáról is beszélt. Elmondta: a rendszerváltást követően a házasság időpontja még inkább kitolódott a továbbtanulási lehetőségek bővülésével, a társadalmi emancipációval. Nőtt az elmúlt években a gyermektelen házaspárok aránya, ám teret kezd hódítani a többgyerekes családmodell is. Ez utóbbi jelenség a felsőfokú végzettségűek körében figyelhető meg, akik három, vagy több gyereket szeretnének. A szociológus leszögezte: a magyar fiatalokra nem érvényes az általános séma, miszerint a magasabb végzettség kevesebb gyerekkel jár.
A kutatók szerint az erdélyi magyar fiatalok munkavállalási potenciálja nagyon megugrott az utóbbi öt évben. A migráció célországai is jelentős mértékben változott: Magyarország már tanulmányi célokra egyre kevésbé vonzó az erdélyi magyar fiatalok számára, megelőzte Anglia, Írország, és Németország is megközelítette. Munkavállalás terén is hasonló az átalakulás: célországként Németország és Ausztria már kedveltebb Magyarországnál, és az anyaországot hamarosan az Egyesült Királyság is lekörözi.
„Magyarország már nem vonzó, de a magyar állampolgárság igen, ugyanis konvertálható tőkét jelent: magyar állampolgárként jobbak az esélyek, a román állampolgárság sokszor még ma is stigmaként működik” – fogalmazott Kiss Tamás.
„El kell gondolkoznom azon, hogy támaszkodunk-e kellőképpen az ilyen jellegű közvélemény-kutatásokra mi, politikusok csak akkor használjuk, amikor tetszeni akarunk a közösségnek” – reagált a bemutatóban elhangzottakra Markó Béla. Elmondta, a felmérésből azt szűrte le, hogy a magyar fiatalok körében az identitástudat terén nem történt visszaesés. „De a fiatalok elsődleges problémája nem az identitás, mert nem Magyarországra vándorolnak ki. Ezekből az adatokból az derül ki, hogy a gazdasági kérdéseket kellene sokkal nagyobb súllyal kezelni” – vonta le a konklúziót Markó.
Antal Erika
Maszol.ro2013. október 31.
Erdélyi magyar fiatalok 2013
Jobban oda kell figyelniük ezekre a felmérésekre a politikusoknak is, akik csak akkor használják, amikor tetszeni akarnak a közösségnek – vonta le a következtetést Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke kedden a Barna Gergő – Kiss Tamás szociológuspáros Erdélyi magyar fiatalok 2013 című magyar és angol nyelvű kutatásjelentésének bemutatója után, amelyre a marosvásárhelyi Bernády Házban került sor.
Mint mondta, az erdélyi fiatalok körében az elmúlt időszakban nem történt visszaesés az identitástudat terén, ezt igazolja, hogy nem Magyarországra vándorolnak ki, az elvándorlás oka gazdasági, és ezeket a problémákat kellene nagyobb súllyal kezelni.
A kiadvány alapját egy 18 és 35 év közötti erdélyi magyar fiatalokat megcélzó reprezentatív szociológiai adatfelvétel képezi. A felmérést a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a brüsszeli székhelyű Európai Tanulmányi Központ felkérésére a TranObjective Consulting Kft. végezte, összehasonlítva két korábbi, hasonló közvélemény- kutatással.
A tanulmány alapján az erdélyi magyar fiatalok számára a legfontosabb érték a családi biztonság, a szerelem és a boldogság. Feltűnő, hogy egynegyedük nem tud megnevezni olyan élő erdélyi személyiséget, akit nagyra értékelne.
A korábbi felmérések alapján – 2001-ben és 2008-ban is készült hasonló átfogó vizsgálat az erdélyi magyar fiatalokról – a kutatóknak rálátásuk van az elmúlt tizenkét évre. Arra keresték a választ, hogy mi változott és mi állandósult a fiatalok körében ebben az időszakban, iskolázottság, anyagi helyzet, családalapítás, gyermekvállalás, migráció, vagyontárgyak gyarapodása, mobiltelefon, személyi számítógép és internet- hozzáférés, saját használatú személygépkocsi stb. terén.
A felmérésből kiderül, hogy az erdélyi fiatalok legsúlyosabb problémái – a gazdasági válság következtében is – a munkanélküliség, a pénztelenség, az alacsony kereset, a kilátástalan jövő, a szegénység és létbizonytalanság vagy a lakáshelyzet megoldatlansága.
Életükében a legjelentősebb esemény – derült ki a továbbiakban – az első szexuális tapasztalat, az első nagy részegség, ezeket követi az anyagi, illetve a családtól való függetlenség.
Bodor László, az RMDSZ főtitkárhelyettese szerint Romániában – hasonlóan a fejlett nyugati országokhoz – koherens ifjúsági stratégiára, hatékony ifjúsági törvényre lenne szükség, így talán megállíthatók lennének a migrációs folyamatok is. Európai szinten a jelenség visszaszorítását célozza a Youth in the Move program, amely 15%-ról 10%-ra csökkentené az iskolai lemorzsolódást, és szeretné elérni, hogy a felsőfokú végzettségűek aránya elérje a 40 százalékot. Ezt a stratégiát kellene beépíteni az erdélyi magyarság tudatába is – mondta.
A kutatás szerint a legfontosabb szabadidős tevékenységek: a sportolás, rádióhallgatás, moziba járás, olvasás, színház, újságolvasás. Átalakult a családszerkezet is a rendszerváltást követően, a házasság időpontja kitolódott, nőtt a gyermektelen házaspárok aránya. Mostanában azonban a többgyerekes családmodell kezd teret nyerni. Ez a jelenség főleg a felsőfokú végzettségűek körében figyelhető meg.
Az eseményen részt vett Kovács Péter, a Kós Károly Akadémia igazgatója.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2013. október 31.
Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)2013. november 1.
Mi történt ’44-45-ben Észak-Erdélyben?
Észak-Erdély 1944 végén - 1945 elején címmel tartott előadást Marosvásárhelyen a Bernády Házban Nagy Mihály Zoltán történész a Kós Károly Akadémia Alapítvány történelmi előadássorozata keretében.
A meghívottat Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke mutatta be. Mint mondta, olyan szempontból „kilóg a sorból”, hogy erdélyi történész, nem magyarországi, mint a korábbi előadók. Nagy Mihály Zoltán az a fiatal kutató, aki a közelmúlt eseményeit elemzi, hiszen a második világháború utáni időszak még mindig értelmezésre szorul.
Nagy Mihály Zoltán előadását térképekkel illusztrálta, bemutatta, hogy milyen területeit szerezte vissza Magyarország 1940. szeptemberében és melyek voltak Románia veszteségei a második világháborúban, illetve milyen változások következtek be 1944 végén, 1945 elején az országhatárok változtatása és a politikai helyzet szempontjából. Beszélt az amerikai és francia, illetve a brit elképzelésekről, a Szovjetunió megjelenéséről, Erdélyről, mint Románia számára kompenzációs eszközről, valamint az önálló Erdély lehetőségéről.
A különböző politikai erők, pártok megalakulása kapcsán az előadó felvázolta az erdélyi magyarság helyzetét, kilátásait, a kisebbségi jogok deklaratív módon történő működését, a román és a szovjet elképzeléseket. Beszélt például az Erdélyi Magyar Tanácsról, vagy a marosvásárhelyi politikai szervezkedésekről, a Magyar Demokrata Szövetségről, amely önálló Székelyföldben gondolkodott.
A következő hetekben további rangos történészek adnak elő jelenkor történeti témában: Romsics Ignác, Stefano Bottoni és Novák Csaba Zoltán. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.
Antal Erika
maszol.ro