udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7111
találat
lapozás: 1-30 ... 6871-6900 | 6901-6930 | 6931-6960 ... 7111-7111
Névmutató:
Markó Béla
2015. szeptember 8.
Tőkés: szülőföldjükön rendezzék a menekültek helyzetét!
Sajnálatosnak tartja Tőkés László, hogy az Európai Unió nagyobb figyelmet szentel a bevándorlók jogainak, mint az őshonos kisebbségek helyzetének.
A menekültkáosz kezelésében a magyarországi kormány álláspontját támogató európai parlamenti képviselő kedden Nagyváradon elmondta: az európai és balti államoknak egységesen kellene fellépniük ebben a kaotikussá vált helyzetben. Szerinte azonban a jelenlegi „megszállás” csak ideiglenesen fenntartható, mert bár a menekültek megérdemlik a szolidaritást, mégis a saját szülőföldjükön kellene rendezni a helyzetüket.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint a hullám előbb-utóbb Romániát, Erdélyt is érinteni fogja, márpedig a krízis kezelésére európai terv még nincs, csupán nagy kérdőjelek vannak. Rámutatott, hogy Magyarország csak annyit szeretne elérni, hogy Brüsszel ne erőltessen rá tagországaira befogadási kvótát, hanem biztosítsa azok jogát, hogy saját fennhatóságuk alatt gyakorolják saját menekültpolitikájukat.
Tőkés hozzátette, hogy az anyaországi kormányzás csupán a törvények betartását szorgalmazza, rámutatott ugyanis arra, hogyha ő követne el olyan tetteket, mint egyes bevándorlók, akkor már rég bebörtönözték volna. Az EP-képviselő azt is szomorúnak tartja, hogy a jobb megélhetés reményében Romániát is rengetegen hagyják el. Úgy gondolja, hogy a bevándorlók „inváziója” közepette még inkább ragaszkodnunk kellene a szülőföldünkhöz.
„Itthon kell megoldani a problémát, nem lenne szabad azt exportálni, mert kívülről nem fogják megoldani. Én leszek az utolsó, aki elmegyek innen” – hangsúlyozta, miután az elmúlt időszakban többen is azt hitték, hogy a Fidesz–KDNP listán nyerve parlamenti mandátumát átköltözött Magyarországra. Tőkés fontosnak tartotta most ismét tisztázni: családjával Nagyváradon él, változatlanul erdélyi EP-képviselő és „itthoni pozíciónk” megerősítésére törekszik. „A Markó-doktrínát gyökerestől ki kell irtani az erdélyi magyar értékelvű politikából” – állapította meg Tőkés, emlékeztetve arra, hogy Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök megfogalmazása szerint az erdélyiek egyenlő távolságra vannak Budapesttől és Bukaresttől, Orbán Viktortól és Gyurcsány Ferenctől.
„Mi nem vagyunk ugyanolyan távolságra Gyurcsánytól és Orbántól, Pontától vagy Johannistól, sem a tisztességes RMDSZ-es politikusoktól a korruptakkal szemben, mint ahogyan például az egyház sem tarthat egyenlő távolságot azokkal, akik a kereszténység ellen vannak” – hangsúlyozta az értékelvű szemléletet szorgalmazó EP-képviselő.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)2015. szeptember 9.
(El)döntetlen átjárások – Írótábor a magyar és román irodalom „határvidékén”
Irodalmak, határvidékek címmel szervezte meg a hétvégén az árkosi Szentkereszty-kastélyban 14. írótáborát az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), amelyen román írókat is meghívva keresték a két irodalom közötti kapcsolódási pontokat.
A szeptember 4-ei magyar–román labdarúgó-mérkőzés egyébként stílszerűen a tábor első napjára esett, a résztvevők meg is nézték közösen, és abban is egyetértettek, hogy egyik csapat sem produkált túl sokat a döntetlennel záruló meccsen.
Mint ahogy az irodalomban sem: bár Erdélyben egymás mellett él (és alkot) a két náció, a kortárs alkotások egymás nyelvére való lefordítása valamiért mégis akadozik, ha egy román kiadó magyar szerző művét jelentetné meg románul, szinte biztos, hogy valamelyik budapesti „sztáríró” művét választja, az erdélyi magyar szerzőkre ügyet sem vetve – és fordítva.
Egyéni ambíciók és intézmények
Nem véletlen tehát, hogy mindjárt ez első beszélgetés a műfordítás lehetőségeiről szólt. Három műfordító – Hubbes László, aki Hamvas Bélát fordított románra, Andrei Dosa, aki szintén magyar szerzők, köztük fiatal alkotók műveit ülteti át román nyelvre, valamint Markó Béla – több értelemben is megvizsgálta e lehetőségeket.
Egyrészt a valós átültethetőség szempontjából – Markó szerint például a fordítás önálló alkotói munka, hiszen lehetetlen egy az egyben lefordítani valamit, egy másik nyelven mindig más lesz egy kicsit. Elhangzott ugyanakkor az is, hogy minden álszerénység dacára igenis fontos az íróknak, hogy minél több nyelven jelenjenek meg műveik, hiszen így a potenciális olvasóik száma is jelentősen növekszik.
Az E-MIL elnöke, a beszélgetés moderátora, Karácsonyi Zsolt még hozzátette, hogy a szerző személyes ambícióin is múlik, hány nyelven jelennek meg művei, Markó szerint viszont nagyon is fontos az intézményes háttér a kultúrák közötti átjárás biztosítására. Andrei Dosa szerint a román kiadók sokkal fogékonyabbak az angolszász, olasz, német irodalomra, a magyarok közül csak a Nyugaton is „befutott” szerzőkre kíváncsiak.
Öngyilkosság verset kiadni
Másnap könyvkiadói szemszögből is megvizsgálták a kérdést. Kovács Attila Zoltán, a magyarországi Helikon Könyvkiadó vezetője például elmondta, inkább klasszikusok kiadására „kényszerülnek” – így a román szerzők közül is inkább a klasszikusokat jelentetik meg –, a kortárs művek, főleg kortárs versek kiadása kész öngyilkosság, alig vásárolnak ilyen könyveket manapság az emberek.
Király Zoltán, a könyvkiadással és kortárs művek népszerűsítésével is foglalkozó Sétatér Kulturális Egyesület ügyvezetője ugyanakkor hozzátette, hogy az erdélyi könyvkiadók meglehetősen keveset foglalkoznak a könyvek utóéletével, népszerűsítésével, így nem is csoda, ha az olvasók nem rohamozzák meg a könyvesboltokat, valahányszor megjelenik egy kortárs szerző új kötete – egyesületük éppen ezen szeretne változtatni. Marin Mălaicu Hondrari, a Charmides Kiadó vezetője is jelen volt a beszélgetésen, az ő kiadójuk Andrei Dosa egy műfordításokat tartalmazó antológiáját és egy Kemény István-verseket tartalmazó fordításkötetet is megjelentetett, de Tóth Krisztina-művek román fordítását is tervezik kiadni.
Péntek este egyébként fiatal román szerzők olvastak fel műveikből, szombaton pedig a fiatal magyar szerzők estje zárta a tábor hivatalos programját. Utóbbin többek között az a kérdés is felmerült, hogy miért nem érzékelhető a most induló szerzőkön az a „generációs” jelleg, amely a rendszerváltás előtt a Forrás-nemzedékek esetében vagy a rendszerváltás után az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy tagjainál olyan szembeötlő volt.
Egyértelmű válasz erre a kérdésre nem született, abban azonban a jelenlévők egyetértettek, hogy ma sokkal inkább a „maguk útját járják” a pályakezdők, mint ahogyan az is szembeötlő, milyen sok fiatal települ át Magyarországra – még akkor is, ha sokan csak néhány évre, az egyetemi vagy mesteri képzés idejére. A fiatal költők néhány műve egyébként Andrei Dosa fordításában román nyelven is elhangzott, az est után pedig kötetlen formában, a tábortűz mellett lehetett folytatni a beszélgetést.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2015. szeptember 9.
Árkosi magyar–román írótábor
Háromszéki fiókszervezetet hozna létre az E-MIL
A magyar–román írók, költők és műveik ismerkedéséről, találkozásáról szólt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) tizennegyedik írótábora, melyet idén is Árkoson tartottak szeptember 3–6. között.
Az Irodalmak, határvidékek elnevezésű rendezvény csütörtökön este nyitotta és vasárnap reggel zárta kapuját. A meghívott írók, költők, műfordítók és a kiadók képviselői a magyar és román irodalom kapcsolatát és különbözőségeit boncolgatták, külön kitérővel a műfordítások, valamint a két nyelvterület könyvkiadásának helyzetére.
A feszesen tartalmas tábori program pénteken délelőtt a Sepsiszentgyörgyön élő Hubbes László (Hamvas Béla A bor filozófiája c. művének román fordítója), illetve Dósa Andrei (ő Kemény István reprezentatív verseit fordította le) és Markó Béla költők beszélgetésével indult. A meghívottak az általuk végzett fordítások fontosságát járták körbe, valamint a műfordítói munka működését támogató intézményrendszer hiányosságait és szükségességét boncolgatták Karácsonyi Zsolt E-MIL-elnök moderálásával.
Az egyetlen programpont, ami elmaradt, az írószervezetek vezetőivel beharangozott, Szövetségek, határvidéken című beszélgetés volt, melyre a magyarországi résztvevők az ideiglenesen szüneteltetett vonatforgalom okán nem érkeztek meg, Varujan Vosganian pedig parlamentbeli elfoglaltsága miatt volt kénytelen az utolsó percben lemondania a meghívást. A táborban jelen lévő fiatal román költők Fischer Botond és Horváth Előd Benjámin költők közreműködésével magyarul is ízelítőt nyújtottak alkotásaikból. Előbbi beszélgetőtársként is faggatta őket alkotói hitvallásukról, nemzedéki hovatartozásukról.
Szombaton délelőtt a könyvkiadók képviselőin volt a sor a bemutatkozásban. Király Zoltán költőt, a Sétatér Egyesület ügyvezetőjét, Kovács Attila Zoltánt, a budapesti Helikon Kiadó irodalmi vezetőjét, Dan Lungu írót, a jászvásári Irodalmi Múzeumok Kiadójának igazgatóját és Marin Mălaicu-Hondrari költőt, a besztercei Charmides Kiadó vezetőjét Lakatos Mihály író, költő kérdezte sajátos kiadói politikájukról, gondjaikról és a könyvkiadás buktatóiról.
A déli E-MIL-közgyűlés az elnöki beszámolóval kezdődött, majd felvetődött a háromszéki fiókszervezet létrehozásának az ötlete is, melyet a jelen levő tagság támogatásáról biztosított. Délután beszélgettek többek között az alkotás és fordítás folyamatáról, író és fordító személyes kapcsolatának szükségességéről, a román szerzők alkotói hitvallásáról, rövid felolvasásokkal is tarkítva a találkozót.
Utolsó este Horváth Előd Benjámin, Varga László Edgár, Fischer Botond és Kali Ágnes költők osztották meg a hallgatósággal verseiket – Dósa Andrei brassói költő tolmácsolásában románul is –, majd a Fekete Vince kérdéseire adott válaszaikból az irodalomban való fogadtatásukról, a nemzedékük sajátosságairól is képet kaptunk.
Dimény H. Árpád
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely2015. szeptember 10.
Búcsú Nagy Pál irodalomtörténésztől
Csütörtökön 15 órától helyezik örök nyugalomra Nagy Pál irodalomtörténészt a marosvásárhelyi református temetőben. A neves szakembert, aki irodalomkritikusként és szerkesztőként is tevékenykedett, szeptember 4-én hunyt el.
„Tapasztalata, műveltsége, tudása hiányozni fog nekünk” – fogalmazott a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke, Markó Béla, aki megemlékezésében a marosvásárhelyi irodalmi és művelődési élet több évtizeden át nélkülözhetetlen személyiségének nevezte az irodalomtörténészt.
Nagy Pál 1924. január 30-án, a Maros megyei Mezőkölpényben született. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd 1948-ban a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom–egyetemes történelem szakos tanári képesítést szerzett.
Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd 1949 és 1955 között középiskolai tanár volt Kolozsváron. Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), Új Élet (1974-84) szerkesztője volt. Szerkesztői, publicisztikai, irodalomkritikusi munkásságát mindvégig közéleti elkötelezettség jellemezte.
Előszavával, jegyzeteivel kerültek a közönség elé Móricz Zsigmond írásai románul (1957), Gárdonyi Gézától a Tüzek meg árnyékok (1957) és A lámpás (1965) című novellagyűjtemény, Tömörkény István novellái Fakadó víz (1959) címmel, Sütő András írásainak Misi, a csillagos homlokú (1968) című válogatása, Sipos Domokos munkáinak gyűjteménye (Vajúdó idők küszöbén, 1973), Tömörkény István novellái Csata a katonával (1974) címmel, Kacsó Sándor Vakvágányon című regényének újbóli kiadása (1979), a romániai magyar elbeszélők antológiája, az Egyszer mindenkit szólítanak (1984), valamint Kiss Jenő válogatott verseinek kötete, A repülőtér közelében (1988).
Társszerzője Dávid Gyula és Láng Gusztáv mellett az 1990-ben megjelent átdolgozott 10. osztályos Magyar irodalom tankönyvnek, a marosvásárhelyi Népújságban pedig Notesz címmel közügyi sorozatot publikált. Nagy Pál jó barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesületnek pedig tiszteletbeli elnöke.
„Halk szavadra [Sütő András] mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról. Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp egy fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat” – olvasható a Sütő András Baráti Egyesület személyes hangú megemlékezésében.
Krónika (Kolozsvár)2015. szeptember 19.
Az irodalomban nincsen cél…"
Markó Béla a Látó Irodalmi Játékokon
"Nem szabadna elhinnünk, hogy olyan törésvonalak választanak el minket, amelyek lehetetlenné teszik az egymással folytatott párbeszédet. Még elkeserítőbb, ha ugyanazon a kultúrán belül mélyülnek egyre ezek a törésvonalak. Nem tudom, lehet-e még gyógyítani közéletünk súlyosbodó skizofréniáját, hogy külön keresi boldogulását baloldal és jobboldal, mi több, saját bőrömön tapasztalom, hogy íróként már-már le kellene tagadnom politikusi mivoltomat, politikusként pedig pironkodva kellene félretolnom asztalomról, mondjuk, verskezdeményeimet. Most is, ebben az esszé- és publicisztikakötetben, amely a napi politikától való fokozatos visszavonulásom négy esztendejének az írásait tartalmazza, a mulandó publicisztika talán szégyelli a mellette páváskodó szépirodalmi esszét, és fordítva. Én viszont nemhogy nem szégyellem, de a magam számára kötelezőnek is tartom ezt a műfaji eklektikát, amelyet reményeim szerint a körülöttünk viharzó szenvedély és szenvedés megértésének szándéka mégis egységbe kovácsol. Mert minden ellenkező híresztelés dacára egy a világ, Európa is egy, a Kárpát-medence is." (Markó Béla)
Teljes telt házas irodalmi esttel vette kezdetét a Látó folyóirat Irodalmi Játékok című rendezvénysorozatának őszi évada. A szép hagyománnyá vált irodalmi eseménysorozat keretében, annak szeptemberi meghívottjaként Markó Bélát látták vendégül a lap szerkesztői: a Rekviem egy macskáért című esszékötet kapcsán Láng Zsolt beszélgetett a szerzővel a marosvásárhelyi G. Caféban.
A megjelenteket Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője üdvözölte, majd elkezdődött a beszélgetés – többek között esszéről és versről, irodalmi pályáról és politikáról, nagy elődökről és menekültválságról.
– Már Karinthy is azt álmodta, hogy két kismacska volt és egymással verekedett. Mi itt, ebben a térségben is gyakran ezt álmodjuk – válaszolta Láng Zsolt macskákkal és kötetcímmel kapcsolatos kérdésére Markó Béla. – A macska számomra azért is fontos szimbólum, mert azt mondják, nem a gazdához, hanem a házhoz hűséges. Mi ennek a hűségnek itt híjában vagyunk.
Ami a további jelképeket illeti, gyakran előfordul a kötetben Sütő András, Székely János, Bánffy Miklós, Kós Károly neve. Sütőt és Székely Jánost nagyon sokszor szembeállították, hiszen egyikük közéleti szerepet vállalt 1989 előtt is, másikuk minden ilyesmit visszautasított, a kitüntetéseket, díjakat is. De amikor drámát írnak, mindketten tandrámát írnak. Ez nem minősítés, a tandráma lehet jó is, rossz is, de mindenképpen didaktikus szöveg, amely közvetíteni akar. A tanító szándék nem idegen az irodalomban, az erdélyi művekben a didaxis szándéka az átlagnál hangsúlyosabb. Ezt hajlamosak vagyunk kisebbségi létparancsnak tekinteni. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy az erdélyi irodalom évszázadaira az esszé és az emlékirat a leginkább jellemző. És ezzel szövegről szövegre meg kell küzdenünk.
Ugyanide tartozik, hogy 1989 előtt elsajátítottunk számos nyelvi klisét. Továbbélésük érthető volna, számomra a döbbenet éppen azonnali eltűnésük volt. Például azelőtt mindenkit kötelezően elvtársnak kellett szólítani, amit a társadalom 1989 után egyik napról a másikra elfojtott. A klisé az író halála, és ezért engem a politikai nyelvhasználat rendkívül meggyötört. Nem is sikerült teljesen védekeznem ellene, holott megpróbáltam: a megszokott módtól eltérően soha nem írattam mással beszédet. Így legalább én csináltam rosszul.
Ami a jelenlegi menekültügyre vonatkozó kérdést illeti, remélem, nem nyilatkoznék másképpen íróként és politikusként. A határ menti kerítés miatt írtam egy dühös verset – a kerítésnek ebben a közegben sok értelme van. Úgy gondolom, hogy a szenvedőket be kell fogadni és segíteni kell nekik. Politikusként ezt kiegészíteném: egy fejlett nyugati világnak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a dolgot szervezetten végigvigye és meghozza a szükséges döntéseket. Ilyen szempontból az Európai Unió válsághelyzetben nem működik. Paródia az is, ami ebben az országban zajlik. Amikor kijelentik, hogy Románia pontosan 1785 menekültet fogad be. Annyi nyelvérzékük sincs, hogy ezret vagy kétezret mondjanak. Ez arra utal, hogy álmatematikai pontossággal számoltak, mert a populista, hozzá nem értő politikusok úgy gondolják, így János bácsi vagy Mari néni inkább elhiszi, amit mondanak.
Ugyanakkor minden mindennel összefügg. Én azért nem szeretem a nyugati liberális demokráciákat szidni, mert ezeknél jobb rendszer jelenleg nincs. A Nyugat rendkívül toleráns, de addig ez nem jelent kiegyensúlyozottságot, ameddig nem értik meg a kollektív jogok kérdését. Az etnikai problémákra például teljesen botfülűek. Pedig a kollektív jogok nincsenek ellentétben az egyéni jogokkal. Az is igaz, hogy a menekültek nem fognak integrálódni. Jogokat kérnek majd. Ezért le kell ülni és ezeket a dolgokat meg kell beszélni.
Szó esett Bánffy Miklósról és Kós Károlyról. Egyikük sem volt csak író, polihisztorok és politikusok is voltak mindketten. Kós Károly inkább baloldali, Bánffy határozottan jobboldali monarchista. De ő volt az, aki elérte a trianoni döntés bizonyos módosításait. Hadd ne higgyem el legalább én, hogy a baloldal jó, a jobboldal rossz vagy fordítva. Az úton van a lényeg, azon, amely mentén meghozunk bizonyos döntéseket. Nem a jobb- és baloldal között van a törésvonal, hanem az eszköztár kiválasztásában.
Az irodalomban is az út a lényeg. Az irodalomban nincsen cél. Elindítok egy verset, és nem biztos hogy jó, ha tudom, merre kell mennem. Ezért is csodálkozom a prózaírókon: ha a regényírók eleve tudják, hogy végződik majd a mű, hol marad az izgalom? A verset nem kell megtervezni, nem mindig nekünk kell írni a nyelvet. A didaxissal is ez a probléma: ha csak végig akarom vezetni az olvasót, az nem gond – a probléma akkor jelentkezik, ha eleve kitűztem az erkölcsi konklúziót – válaszolta Láng Zsolt kérdéseire Markó Béla.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)2015. szeptember 21.
Autonómia: elmélet és gyakorlat
Önálló döntéshez való jog
"A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumsorozatának idei utolsó állomása, amelyet Autonómia: elmélet és gyakorlat címmel szerveztünk, ismételten arról győzött meg mindenkit, hogy folytatnunk kell a párbeszédsorozatot, hiszen mérvadó előrelépés a kisebbségi közösségek és a többségi társadalom kapcsolatában csak akkor következhet be, ha képviselőik egymást folyamatosan informálják a közösségeik számára fontos témákról, problémákról" – jelentette ki Borbély László, az alapítvány elnöke a kétnapos szeminárium záróbeszédében.
Borbély szerint az RMDSZ azért választott a dél- tiroli autonómiamodellhez hasonló tervezetet, mert abban világosan meg vannak fogalmazva azok a kitételek, amelyek minden téren védelmezik a kisebbségben élő közösségeket.
Az európai idegengyűlölet és nacionalizmus
"A menekültügy egyik napról a másikra nem megoldható problémáinak orvoslása után is szembe kell néznünk majd az idegengyűlölettel és nacionalizmussal. Ez a mi kisebbségi törekvéseinkben is jelentősen megnehezíti a megoldás- és partnerkeresést. De nem jelenti azt, hogy megtorpanunk, és nem beszélünk a romániai magyar közösség célkitűzéseiről" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök. Az RMDSZ elnöke szerint a jelenlegi geopolitikai helyzet nem kedvez az őshonos kisebbségek jogairól és törekvéseiről való közéleti állásfoglalásnak, de erről mégis folyamatosan beszélni kell, még akkor is, ha az Európai Uniót most a határainál történő helyzet foglalkoztatja, és az aktuális téma a menekültügy.
A kisebbségi jogok tekintetében három korszakról beszélt: az első 1993-ig tartott, Romániának az Európa Tanács parlamenti közgyűlésébe való felvételéig. A másodikban a kisebbségek képviselői sikeresen fogadtatták el törekvéseiket a többségi társadalommal. Ennek azonban 2007-ben, Románia EU-csatlakozásával vége szakadt. A jelenlegi, harmadik korszakban lelassult a kisebbségi jogok érvényesítése, a többségi politikumra nem nehezedik külső nyomás, nemzetközi szintű elvárás. Elmondta, hogy tavaly bocsátották közvitára a regionális autonómiára vonatkozó törvénytervezetüket, amely kiindulópontként a működőképes dél- tiroli modell elemeit használta fel. Viszont az autonómia közvitája kapcsán nehezményezte a folyamatosan ismétlődő berögződéseket, sztereotípiákat, illetve a másság és az újszerűség keltette félelmeket.
Kelemen Hunor a tanügyi törvényt nevezte az utolsó olyan romániai jogszabálynak, amely a kisebbségi közösségek igényeit is figyelembe vette, de felháborítónak tartja, hogy a törvény előírásait nem sikerült betartatni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen.
Európának jelenleg nincs megoldása
Európának jelenleg nincs megoldása az etnikai kérdések rendezésére – jelentette ki Markó Béla szenátor. Véleménye szerint téves megközelítés, ha az autonómia kapcsán kizárólag egyfajta közigazgatási felosztásra gondolunk. "Az autonómia egy olyan elv, amely elválaszthatatlan az etnikumközi viszonyok általános rendezésétől, gyakorlatilag nincs elvi, csak nagyságrendi különbség például egy önálló magyar iskola és egy bizonyos terület sajátos státusának elfogadása között. Az autonómia ugyanis nem más, mint az önálló döntéshez való jog mindazokban a kérdésekben, amelyek az adott kisebbséget érintik. Az önálló döntéshozatalhoz való jog elengedhetetlen feltétel a kisebbségi közösségek önazonosságának megőrzéséhez" – jelentette ki.
A menekültválság kapcsán úgy vélte, a jelenlegi feszültségek nem az egységes Európát, hanem a nemzetállamokat erősítik. "Az európai vezetőknek most lett volna alkalmuk arra, hogy együttműködjenek, ehelyett kerítéseket építenek egymás között" – tette hozzá.
Fel kell gyorsítani a megértés és elfogadás folyamatát
"Jogosan érezzük úgy, hogy kevés az előrelépés, tapasztaljuk, hogy a többség, a romániai elit nem áll készen az EU több mint 16 országában sikeresen működő kollektív jogok rendszerének elfogadására. De látnunk kell, hogy a román társadalom a szociális, gazdasági élet számos más területén is lassan fejlődik. Elég, ha az elmulasztott országos jelentőségű infrastruktúra-fejlesztésekre gondolunk, a megígért és soha meg nem épített sok száz kilométer autópályára" – fogalmazott Vincze Loránt, a FUEN alelnöke. Kijelentette: szeretné, ha egy következő konferencián az autonómiamodellek között már az erdélyi magyarok önrendelkezéséről is beszámolhatna, és az autonóm területek zászlói között a székely zászló is ott lenne. Mint mondta, az autonómia romániai elfogadtatását célzó munkát folytatni kell: "érdekvédelmi szervezetként, európai partnereink segítségével az a feladatunk, hogy a megértés és elfogadás folyamatát minden eszközzel felgyorsítsuk. Ehhez folyamatosan ismételgetnünk kell érveinket, koncepciónkat, szövetségeseket kell keresnünk a román többség soraiból, és mindezek mellett fel kell mutatnunk a magyar közösség egyöntetű támogatását".
Az autonómia megoldása Romániában várat még magára
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke hangsúlyozta: az autonómiáról szóló kerekasztalok, egyetemi kutatások, rendezvények már huszonöt éve zajlanak, de az eredmények nem igazán látszanak. Arról is beszélt, hogy a PEL mindig is támogatta az autonómiát mint demokratikus megoldást a magyar közösség megmaradására Erdélyben és szülőföldjén. "Ez 25 év után sem változott meg. Meglátásom szerint, amíg Romániában létezik a megosztottság a magyar közösségen belül az autonómia eszközeivel kapcsolatosan, amíg az Európai Unióban a kisebbségek státusa nem prioritás, az autonómia megoldása Romániában is várat még magára. Azt hiszem, ebben a kontextusban nagyon fontos lenne, hogy a magyar közösség állítson össze egy leltárt arról, amit a 25 év alatt elért, és azokról az elvárásokról, amelyek léteznek, és ezen belül a különböző törvényeket és a különböző autonómiaformákat is nevezze meg. Ugyanakkor meg kell nevezni, kik a partnerek ebben. Fontos elmondani, hogy az autonómia megvalósítása a liberális demokrácia elveit, az európai közösséget fogja megerősíteni, és ezt a dokumentumot feltétlenül román és angol nyelven is meg kell jelentetni, mert ebben a pillanatban sokan úgy érzik, hogy többfajta autonómia is létrejöhet: olyan autonómia is, amiben egy állam kerítéseket húzhat fel, de olyan is, amiben egy nagyhatalom elfoglal egy félszigetet. Fontos, hogy a romániai magyar közösség erőteljesen tudja kifejezni, hogy az az autonómia, amire vágyik, nem szeparatizmus, a demokratikus elvekre és az európai hagyományokra épül, és azokat erősíti" – jelentette ki a PEL elnöke.
A tanácskozáson jelen volt Gabriel Andreescu, a Nemzeti Politikatudományi és Közigazgatási Egyetem tanára, Carla Andrea és Constantin Sergiu, a Bolzanói Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Firczak Gheorghe, a Romániai Rutének Kulturális Egyesületének elnöke, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Frunda György, a miniszterelnök tiszteletbeli tanácsosa, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke, Márton Árpád képviselő, az RMDSZ autonómiatervezetének társszerzője, Nastasa- Kovács Lucian, a Román Akadémia G. Baritiu Történelemtudományi Kutatóintézetének munkatársa, Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi Gh. Sincai kutatóintézetének munkatársa, Cristian Pirvulescu egyetemi tanár, a Pro Demokrácia elnöke, Salat Levente egyetemi tanár – BBTE, Sigmirean Cornel egyetemi tanár – Petru Maior, Székely István, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szokoly Elek politikai elemző.
Konklúzióként fogalmazódott meg, hogy bár léteznek érvényben lévő kisebbségi törvények, és Románia több nemzetközi egyezményt is aláírt, nincs egy olyan követési rendszer, amely a vállalt jogok alkalmazását biztosítaná. A résztvevők egy olyan monitoring- rendszer kialakítását javasolták, amely világosan megfogalmazza, milyen kötelezettségeik vannak azoknak az intézményeknek, amelyeknek a törvény szerint alkalmazniuk kell a nemzeti kisebbségi közösségekre vonatkozó jogszabályokat.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2015. október 1.
A Sebő Együttes Csíkszeredában: irodalom és zene
Frissítő előadáson vehettek részt szerda este Csíkszeredában a budapesti Sebő együttes és Jordán Tamás Kossuth-díjas színművész verses-zenés műsorának résztvevői.
Negyedik éve irodalom- turnézik Erdélyben Jordán Tamás és a Sebő együttes - idén szeptember 30-án érkeztek Csíkszeredába. A Segítő Mária Kollégium dísztermében 18 órától kezdődő, ingyenes előadásukon válogatott versekkel, a magyar nyelv lényegének értelmezésével és a Sebő együttes stílusában megszokott megzenésítetett versekkel találkozhatott a hallgatóság. Az est nem volt derűmentes sem: interaktív intermezzókkal, valamint a résztvevők közti baráti viccelődés tarkította az előadóestet.
Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója Reményik Sándor, Áprily Lajos, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor vagy Markó Béla és Kovács András Ferenc verseinek tolmácsolójaként nyújtott higgadt, megnyugtató előadásmódban versélményt. Az est folyamán azt is kategorikusan kijelentette: nincs erdélyi magyar költő, vagy magyarországi költő - magyar költő van csak.
Fűzfa Balázs szombathelyi innováció-díjas irodalomtörténész a magyar irodalom nagy nyelvújítóiként értékeli a költőket, akik szerinte mindig megújítják a nyelvet - a vers ugyanis a magyar nyelv legnagyobb találmánya, vélte. Mint mondta, a költők a versek sajátos összerendezettségében visszatanítják nekünk a nyelvet - valamint egyedi kottát adnak számunkra az ők, valamint magunk megismeréséhez.
A csíki közönség derültségére szakmai komolysággal jelentette be: József Attila volna tételesen a Facebook feltalálója. Hiszen már a 30-as években keltezett Nem én kiáltok című versében megírta: "Hiába fürösztöd önmagadban / csak másban moshatod meg arcodat" - jelentése ma maga a Facebook.
Ugyanide kapcsolta Fűzfa Balázs a Kányádi Sándor 80 évesen tett kijelentését is, amikor azt kérdezték meg tőle, mire való az internet? „Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető” - volt a választ, amit az előadó szerint jó lesz megjegyeznünk.
A Sebő együttes idén is elhozta Csíkba a tekerőlantot is, melyen Kovács András Ferenc Sárpataki csujogatóit kísérte. Ezen versek kapcsán Sebő Ferenc úgy vélte: a csujogató a kritika műfaja volt régen, bekiabálták tánc közben az éles, személyes kritikákat, amikért nem volt illendő megsértődni - erre ma is szükség lenne. „Bevezetném a parlamentbe a csujogatót. Jót tenne a kritizálás." - jelentette ki Sebő Ferenc Csíkszeredában. A csíki hallgatóság arra már nem kérdett rá, hogy melyik ország-, vagy földrész parlamentjére gondolt.
maszol.ro2015. október 3.
Évről évre, szeretettel
„Az irodalom arra való, hogy a nyelv segítségével megteremtse, elősegítse a megértés lehetőségét az emberek között” – mondta Fűzfa Balázs irodalomtörténész a csütörtök este tartott Én sem volnék, ha nem volnál... című, erdélyi költők verseit bemutató irodalmi-zenés produkció során, mely immár negyedik alkalommal kínált lehetőséget arra, hogy a Sebő együttessel, Jordán Tamás színművésszel és a már említett elismert irodalmárral találkozhassanak a szentgyörgyiek a megyei könyvtár Gábor Áron Termében.
A könyvtárigazgató köszöntőszavai után Kovács András Ferenc megzenésített versei nyitották az estet a Sebő együttes nagyszerű tolmácsolásában, majd Fűzfa Balázs rövid eszmefuttatása következett, melyből megtudhattuk, a versekben mindig rend van, és azért érdemes a költészettel foglalkozni, mert az a nyelv segítségével új távlatok felé nyitja ki számunkra a valóságot.
A nyelv grammatikai rendszerén túl, melyet mindannyian értünk és használunk, van egy olyan, a mondatrészek mögött megnyilvánuló poétikája, belső tartalma is nyelvünknek, amelyet csak akkor érthetünk meg igazán, ha a költők segítségével felkutatjuk a versek mélyebb rétegeit. Fűzfa Balázs elmondta, a vers által a végtelennel léphetünk kapcsolatba, és jobban megismerhetjük önmagunkat. Az irodalomtörténész bevezetője után előzetes rövid verselemzések következtek, majd Jordán Tamás színművész Reményik-, Áprily- és Szilágyi Domokos-verseket olvasott fel a tőle már megszokott sajátos egyszerűséggel és ráérzéssel. Ezután Kányádi Sándor-költeményeket hallgathattunk ugyancsak felolvasásban és zenés előadásban, majd egy néző által találomra választott versre Fűzfa Balázs elemzést rögtönzött, a tanárparódiába hajló humoros produkció igen nagy közönségsikert aratott. Az est második felében újra Kányádi- és Kovács András Ferenc-versfeldolgozásokat, majd Markó Béla-szonetteket és KAF Babits-, Ady-, valamint Berzsenyi-átiratait hallhattuk még a neves előadók tolmácsolásában, és mivel a közönség egyetértett abban, hogy az előadók operettsikert arattak, Jordán Tamás a ráadás jogával élve József Attila A számokról című versével zárta a produkciót. Évről évre jó érzés találkozni ezekkel az előadókkal, és saját bevallásuk szerint ők is szívesen lépnek fel Sepsiszentgyörgyön. Fesztelenségük, közvetlenségük azt mutatja: már rég nem a megfelelés kényszere hajtja őket, csak élik és adják, amit szeretnek. Erre pedig – amint az idei nézőszám is mutatta – mindig van kereslet.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 3.
Fél évszázad irodalmunk mezsgyéjén (Bemutatták Egyed Péter új könyvét)
Annak ellenére, hogy egész könyvtárszekrényt meg tudnánk tölteni, amelyben legalább száz kimondottan értékes alkotás kaphatna helyet romániai magyar írók, költők tollából, alig néhány szerző neve és műve van forgalomban. Így azonban az elmúlt ötven esztendő irodalmi termésének igen nagy hányada kihull az idő és az emlékezet rostáján – foglalható össze röviden Egyed Péter megállapítása. Ezt a romániai és ezen belül az erdélyi magyar irodalom utóbbi fél évszázados szintézisének hiánya okán fogalmazta meg kedden az Irodalmi rosta című, kritikákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója a Gábor Áron Teremben tartott könyves találkozón házigazdaként azt mondta, Egyed Péter esetében az irodalomról való gondolkodás egyszerre jelenti a kint és bent levést, mert költőként, íróként ő maga irodalmat alkotott, szerkesztőként, kritikusként mások írásait értelmezte. Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró folytatta az előbbi gondolatot, kiegészítve azzal, hogy Egyed Péter, aki a harmadik Forrás nemzedékhez tartozott, már a hetvenes években megfogalmazta kritikai észrevételeit korosztálya írásairól, azt mondták róla, ő nemzedéke szekértolója. Ez az Irodalmi rosta című gyűjteményes kötetben is erőteljesen megjelenik, az első harmad írásai tulajdonképpen összefoglalják a kettes feles (Egyed Péter megfogalmazása) és a harmadik Forrás nemzedék indulását. A szerző elmondta, Balla Zsófia, Bogdán László, Markó Béla, Mózes Attila, Szőcs Géza költészete, prózája jóval érzelmesebb és személyesebb világról szólt, mint amiről az előbbi nemzedék írt, hisz az érzelmekről a szocializmusban nem nagyon lehetett ilyen kitárulkozással és radikalizmussal beszélni. Bogdán László kérdésére, hogy a következő nemzedék, a Kovács András Ferencék irodalmára kritikusként miért nem terjedt ki a figyelme, Egyed Péter azt mondta, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként nagyon sokat olvasta ennek a korosztálynak az alkotásait, ami a művel és a szerzővel való rendkívüli azonosulást igényel. „Ahhoz, hogy egy mű erényeit és hibáit, formagazdaságát, bőségét vagy hiányosságait, romlandó részét az ember megértse, úgynevezett technikai olvasattal kell az illető verset felfogni.” Ez azt eredményezi, hogy „minden szerkesztés megöl egy kritikát”. Egyed Péter olyan széles spektrumban követte, hogy mi történt az elmúlt ötven esztendőben irodalmunkban – legalább hatvan szerző életével, munkásságával foglalkozott, írásaikat szerkesztette, elemezte, értelmezte –, hogy jogosan jelentette ki: „Azzal maradtam vizsgálódásaim után, hogy mennyire szegények vagyunk, mert nem veszünk tudomást arról, hogy ez az irodalom jóval gazdagabb, mint ami látszik, mint amit forgalmazunk belőle.” Felrótta, hogy az iskolában is csak egy picinyke szeletét tanítják ennek a hatalmas szellemi értéknek, hiányként fogalmazta meg, hogy nem született meg egy reális szintézise a romániai magyar irodalomnak, de szerinte nincs jobb helyzetben a művészet, képzőművészet, tudomány sem.
A költő, író, egyetemi tanár, filozófus, könyvszerkesztő, a hagyományos kritika és az általa meghonosított beszélgető kritika jeles művelőjének Bogdán Lászlóval folytatott könyves beszélgetése ugyan egy vaskos kiadvány bemutatása alkalmából hangzott el, de korrajz, (irodalmi) kortörténet volt a javából, a hazai magyar irodalom kiemelkedő alkotóinak sorsáról, a bebörtönzésekről, a magyar intézmények ellehetetlenítéséről, a szocializmus éveiben hol nyíltan, hol alattomosan zajló kulturális genocídiumról. Az Irodalmi rosta (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014) olvasószerkesztője Dávid Gyula, az 1976 és 2014 között a Helikon, Utunk, Ifjúmunkás, Igaz Szó, Korunk, Alföld, A Hét, Élet és Irodalom, Magyar Műhely, Irodalmi Szemle, Székelyföld és más folyóiratokban megjelent kéziratok felkutatója és rendezője Kovács Eszter. A szerző méltatta segítségüket, és azzal zárta gondolatait, bízik abban, hogy a különböző szellemi színtereink szintézisei megszületnek, és e tekintetben is erős közösségként tudjuk magunkat megmutatni.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. október 3.
Irodalmi-zenés előadás
Én sem volnék, ha nem volnál…
Nagyszeben, Székelyudvarhely és Csíkszereda után Marosvásárhely volt az utolsó állomása annak a turnénak, amelyet a Sebő együttes, Jordán Tamás színművész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész erdélyi városokban tett az Én sem volnék, ha nem volnál... című nagy sikerű irodalmi-zenés előadással. A marosvásárhelyi előadáson Jordán Tamás Kossuth- és Prima Primissima díjas színművész objektív okokból nem vehetett részt.
Az erdélyi turnét a csernátoni Haszmann Pál Közművelődési Egyesület és a Kovászna megyei Bod Péter Megyei Könyvtár szervezte, hogy Kányádi Sándor és erdélyi költőtársainak líráját közelebb vigyék főként a fiatal közönséghez. Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Elméleti Líceum díszterében nagyon nagy sikerrel, telt ház előtt léptek fel. Az erdélyiek által is kedvelt Sebő együttest Sebő Ferenc, Kossuth-, Prima- és Nemzet Művésze díjas zenész, előadóművész, népzenekutató vezeti. Az együttesben mellette muzsikál Barvich Iván és Perger László. Sebő Ferencet az erdélyi közönség többek között a Felszállott a páva népzene- és néptáncvetélkedő zsűrijéből is ismerhetik. A Sebő együttes, az általuk elindított mozgalom óriási szerepet vállalt a magyar népzene és irodalom megőrzésében és közvetítésében. Most Kányádi-verseket és erdélyi magyar költők műveit adták elő.
Az előadás hangulatteremtője Fűzfa Balázs, innovációdíjas irodalomtörténész, aki többek között arról híres, hogy Jordán Tamással együtt A nagy versmondás és A 12 legszebb magyar vers programokat működteti. Harminc nagy sikerű kis- és nagylemezt jelentetett meg Magyarországon és külföldön. Hatalmas szerepük van a magyar népzene és irodalom értékeinek megjelenítésében, közvetítésében.
"Én sem volnék, ha nem volnál,/ ha te hozzám nem hajolnál,/ te sem volnál, ha nem volnék,/ ha én hozzád nem hajolnék" – énekelték, mondták Kányádi Sándor Két nyárfa című, az előadás címét adó versét. A jelen levő Markó Béla költő is felolvasta két versét.
Az előadáson a költészet, az irodalom és a zene olyan élményét felfokozódását tapasztalhattuk meg, amiben nem mindennap lehet része a közönségnek.
Felemelő közösségi élmény volt!
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)2015. október 6.
Szabadságszobor emlékérméket adtak át Aradon
25 éves az aradi Szabadságszobor. 1890. október 6-án adták át Aradon Zala György alkotását. Az évforduló előestéjén az aradi színházban tartottak ünnepi rendezvényt, amelyen több közéleti személyiséget tüntettek ki.
Az ünnepséget Fekete Károly, a Kölcsey Egysület titkára vezette és felszólalt Faragó Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Arad megyei elnöke, Király András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke és Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke.
A beszédek után Kelemen Hunor és Király András, az alkalomra készült jubileumi emlékérméket adott át.
Emlékérmét kapott:
Markó Béla, volt RMDSZ-elnök
Intézmények RMDSZ, országos elnökség; RMDSZ, Arad megyei szervezet; Szabadságszobor Egyesület; Szent Erzsébet magyar és erdélyországi konventuális minorita rend; Aradbelvárosi református egyházközség; Aradi evangélikus lutheránus egyház; Aradbelvárosi magyar baptista gyülekezet; Csíky Gergely Főgimnázium; Nyugati Jelen szerkesztőség; Rákóczi Szövetség
Magánszemélyek Szép Gyula, Szepesi László, Kocsis Rudolf, Kolozsi Tibor, a szobor restaurátora, Matúz András, az emlékérem alkotója, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, Bálint György
A Szabadságszobor Egyesület munkatársai közül Pataki Ildikó, Péró Tamás, Szabó Irén, Szabó Mihály, Darida János, Arad volt alpolgármestere, Bognár Levente Arad alpolgármestere, Bölöni György, megyei képviselő, Cziszter Kálmán, aradi képviselő, Horváth Levente, volt alprefektus, Matekovits Mihály, Módi József, református esperes, Nagy Gizella, Nagy István, Tokay György, Ujj János, Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei elnöke, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Krály András, a Szabadságszobor Egyesület elnöke, Communitas Alapítvány, Teleki Alapítvány, RMDSZ képviselőházi frakció, RMDSZ szenátusi frakció, Magyarország Miniszterelnöki Hivatala, Takács Csaba, Nagy Zsolt, Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter, a szobor újraállításakori magyar miniszterelnök, Dávid Ibolya volt igazságügy-miniszter, Szabó Vilmos volt államtitkár, Bálint Pataki József, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Attila
Az emlékérmék átadása után a résztvevők megtekintették a Tizenhárom – az Aradon kivégzett tábornokok emlékére című táncjátékot, amelyet az Aradi Kamaraszínház és a békéscsabai Tabán Táncegyüttes adott elő a szabadkai Juhász zenekar kíséretével. Koreográfus Farkas Tamás, rendezte Farkas Tamás és Tapasztó Ernő.
nagyistvan.pecska.ro
Erdély.ma2015. október 6.
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Tanévkezdés a Köteles utcában
Hétfő délelőttől ismét pezseg a (diák)élet a Köteles Sámuel utcában: 10 órától a hagyományos, ünnepélyes nyitóünnepséggel kezdetét vette az új tanév a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.
Az – ugyancsak tradicionálisan – jó hangulatú tanévnyitón zsúfolásig telt nézőtér előtt lépett a Stúdió Színház színpadára az egyetem két tanára, ugyanakkor az ünnepély két ceremóniamestere: Dana Lemnaru és Sebestyén Aba, akik a számos zenei produkcióval gazdagított évnyitót vezették.
A felszólalók közül sorrendben elsőként az intézmény rektora, Sorin Crisan szólalt fel, aki az újdonsült elsőéveseket, mester- és doktorképzős hallgatókat, valamint az egyetem tanárait, illetve a megjelent vendégeket, kollégákat – Markó Bélát, Dávid Lászlót, Kelemen Andrást, Béres Andrást – köszöntötte és elmondta: művészeti oktatásban, konferenciákban, fesztiválokban gazdag tanévet kíván mindenkinek.
Koós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja a múltra emlékezett, az intézmény elődjének 1946-os megalapítására, és emlékeztetett arra, hogy minden korban, társadalomban igényelték a művészeteket, a kultúrát.
Dana Lemnaru, a román tagozat igazgatója hozzátette: minden tanév egy új kezdet, minden évben egy új generáció talál otthonra a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, amely ugyan nem tökéletes, de az általa nyújtott szakmai felkészítés révén ahhoz közel áll. – Nem ígérhetjük, hogy az itt töltendő évek alatt felléphetnek szerepálmaikban, de sok olyan kisebb szerepet kapnak majd, amelyek felkészítik önöket erre. Azt azonban megígérhetjük, hogy egy pillanatig sem fognak unatkozni. Nagyszerű kollégák, tanárok segítik majd önöket egy olyan egyetemen, amelyen életre szóló barátságok, hosszan tartó kapcsolatok születtek, számtalanszor az elmúlt évek során. Mert a célunk közös – hallottuk Dana Lemnarutól, majd Molnár Tünde orgonajátéka zárta a hétfő délelőtti rendezvényt: a marosvásárhelyi művésznő az idén nyolcvanéves Terényi Ede által neki írt művének egy részletét játszotta el.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)2015. október 7.
Hinnünk kell a jövőben, és harcolnunk érte
125 éves a Szabadság-szobor
A sors és a történelem úgy rendezte, hogy minden kornak megvannak a nagy, de legalábbis emlékezetes pillanatai. Arad napjainkban fontos pillanatot él: a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját. Itt és most – miként arra a hétfő esti, az aradi nagyszínházban rendezett ünnepségen több, beszédet tartó szónok is utalt – egy reális, egyben szimbolikus esemény részvevői vagyunk. A szabadságért, minden nép, nemzet legfontosabb értékéért vívott (esetünkben az elbukott, mégis győzedelmes – mert példát, tartást, cselekvési irányt mutató) küzdelmet jelképező szoborcsoport felállításának, majd újraállításának mozzanatát ünnepeljük.
Az aradi színház megtelt az ünnepi évforduló részvevőivel – közülük sokan vidékiek, Arad megyeiek voltak.
Fekete Károly műsorvezető – a tőle immár megszokott magas színvonalú felvezetőjében – köszöntötte a megjelent vendégeket (az alábbiakban nem szereplők között) Mile Lajost, Magyarország kolozsvári főkonzulját, Kiss Lászlót, Magyarország bukaresti katonai attaséját, Bognár Leventét, Arad alpolgármesterét, Faragó Pétert, az RMDSZ Arad megyei elnökét, a történelmi egyházak, a közélet és társadalmi szervezetek képviselőit.
Felvezetőjében elmondta: holnap (okt. 6-án, szerk., 166 éve) von Latour császári belügyminiszer (pesti) meggyilkolásának első évfordulóján Schwarzenberg miniszterelnök, Ferenc József császár jóváhagyásával elrendelte 13 magyar honvédtiszt kivégzését Aradon. „Az emlékezés napja ez, emlékezzünk, és sose feledjünk. Szabadságszeretetünk az, amely örök időkre magyar Golgotává avatta Aradot. S Arad nem felejt. Őrizte s őrzi a vértanúk emlékét, őrizte akkor is, amikor a puszta emlékezés is bűn volt, és őrzi ma is, mint törékeny szabadságunk lelkünkbe égetett mementóját” – emlékeztetett a műsorvezető, aki a továbbiakban az aradi Szabadság-szobor felállításának előzményeit, s magát az eseményt idézte fel. („A minorita templom teljes feketébe vonva, a toronyból 20 m hosszú gyászlobogó. A gyászmise után a Szabadság téren vagy 25 000 ember, a tribünön még 3000; Salacz Gyula polgármester vette át a szobrot a művésztől. S amikor a lepel lehull, az emberek könnyekig meghatódva szembesülnek a tábornokok arcképeivel. Munkácsyné (…), aki férjével együtt vesz részt az ünnepségen, sírva rohan kezet szorítani a mesterrel. 800 koszorút helyeztek el aznap a talapzaton.”)
A továbbiakban Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke, Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke, Kelemen Hunor szenátor, az RMDSZ szövetségi elnöke és Markó Béla szenátor, az RMDSZ egykori (a Szabadság-szobor felállításának idején hivatalban lévő) elnöke mondott beszédet.
A beszédek elhangzását követően a 125. évfordulóra készült emlékérem átadására került sor. Az alkalomra 300 példányban készült, 65 mm átmérőjű, 150 gr súlyú, ezüstplatinázott, sima szélű, a Magyar Pénzverde Zrt. által készített emlékérmet 54 romániai és magyarországi, a Szabadság-szobor felállításában közreműködő szervezetnek és magánszemélynek adományozták, az ünnepségen jelen lévőknek át is adta Kelemen Hunor és Király András.
Ünnepi beszédek
Kelemen Hunor: A kerék visszafelé is foroghat
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok poklát, és onnan tért vissza 1999-ben. (…) Mondhatnánk egy remekmű, tökéletes szoborcsoport a XIX. század végéről, amelynek a XXI. század elején is súlyos mondanivalója van, hiteles és tartós üzenetet képes továbbítani. Életének első időszaka 1890-től 1925-ig tartott, ez 35 esztendő, de ebből csupán 33-34-et, a bedeszkázásig volt látható, ezalatt belopta magát minden magyar ember szívébe. 1925-ben lebontják, és 1999-ig fogságban van a szobor, elrejtve, mint egy olyan alkotás, amitől félnek, amely olyan üzenetet továbbít, amitől az egykori hatalmak megriadtak. (…) Utána következik a kiszabadítás, 1999-ben, ahol nagyon sokan jelentős szerepet vállaltak, és tulajdonképpen ezt a munkát kívánjuk ma este megköszönni azokkal az emlékérmekkel, amelyeket közösen, a Szabadság-szobor Egyesülettel készítettünk. 2004-től ismét köztéren áll a szobor, s azt mondhatjuk, hogy még mindig több ideig volt fogságban, mint köztéren a szobor. (…) Én azt remélem, hogy következő évtizedekben szabadon fog állni a szobor, a köztéren, és ebben jelentős szerepe lesz mindazoknak, akik ma a közéletben aktívak vagyunk és az utánunk jövőknek abban, hogy a köztéren maradhasson a szobor. A történelem nem egyirányú utca, sokszor megtanított bennünket, hogy a kerék sokszor visszafelé is foroghat, és nem igaz, hogy ha sorsát 74 év után visszafordítottuk, akkor az idők végezetéig ez a szobor szabad lesz. Nem igaz, hogy nem jöhetnek olyan idők, megpróbálták már, és megpróbálhatják még – reméljük, sikertelenül – e szobrot eltüntetni a köztérről. Szükségünk lesz arra a bátorságra, kitartásra, amely bennünket az elmúlt évtizedekben is meghatározott.”
Beszéde befejező részében Kelemen Hunor a szobor által sugárzott összetartó erőt, s a kiszabadításában részt vevők érdemeit említette, színpadra szólítva az RMDSZ akkori elnökét, Markó Bélát.
Markó Béla: Egyszerre ünneplünk és gyászolunk
„Október 6. környékén mindig elhangzik, hogy egyszerre ünneplünk, és gyászolunk. A múltunk minden fontos mozzanata tartalmazza a reményt és a csalódást, a sikert és a kudarcot is. Ünnepeljük ennek a gyönyörű remekműnek a 125. évfordulóját, de holnap elmondhatjuk: gyászoljuk azt a 13 vértanút, akik értünk, utódaikért veszítették életüket. De egy pillanatra érdemes megállni, eltöprengeni azon, hogy milyen üzenetet is hordoz számunkra ez a Szabadság-szobor. Az előttem szólók is utaltak rá: remekműről van szó, amely nemcsak a magyar, hanem a XIX. század európai művészetében és szobrászatában is kiemelkedő. Akik ezt várfogságra ítélték, azok nemcsak a történelemnek, hanem a művészetünknek, a kultúránknak is egy fontos pillanatát ítélték valamikor várfogságra. A szobor megálmodói, Huszár Adolf és Zala György belefoglalták ebbe az allegóriába mindazt, amit nekünk a saját múltunkból és történelmünkből tudnunk kell, és tovább kell vinnünk. Az öt allegorikus figura mindent elmond, amire szükségünk van. (…) Erre az allegóriára érdemes ma is odafigyelnünk, enélkül nem lenne múlt, jelen és jövő. De meg kell mondanom, hogy ez a szobor volt az elmúlt 25 esztendőben a mi igazi próbatételünk. Engedjék meg, hogy itt egyfajta vallomással éljek. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak volt a próbatétele. (…) 1989 után mindannyian érdekképviseleti munkára, harcra, küzdelemre vállalkoztunk, áldozatra is, hogy az ébredő szabadságot kiteljesítjük. És szembesültünk az aradiak erős, egyértelmű akaratával, hogy a Szabadság-szobrot (…) vissza kell állítanunk. Nem tudom, hogy akkor, 1989 után másutt Erdélyben hányan ismerték ennek a szobornak a történetét. Hányan hittek abban, hogy ez az erős magyar üzenetű szobor visszaállítható lesz a mi korunkban. Az aradiak hittek ebben. Ha van, akinek igazán köszönetet kell mondanunk azért, hogy Szabadság-szobor ismét áll (a mi szobrainkat nem elég egyszer felállítani, azokat többször fel kell állítani, és most már, remélem, egyszer s mindenkorra állni fog, azon kell lennünk), s ezért kell mindenek előtt, az aradi példának köszönetet kell mondanunk.
Markó Béla bevallotta: annak idején maga sem hitte, hogy a Szabadság-szobor visszaállításának mekkora a jelentősége. És volt ereje bevallani: tévedett.
Az ünnepség befejező részében – magyar nemzeti imánk eléneklése előtt – átadták a jubileumi emlékérmeket, majd az Aradi Kamaraszínház és a Békéscsabai Tabán Táncegyüttes közös produkciója, a 13 című, a vértanúk emlékének állított nagyszerű táncjátékának előadására került sor.
Nyugati Jelen (Arad)2015. október 7.
„Kapcsokra van szükség” – Az aradi vértanúkra emlékeztek Erdély-szerte
A magyar–román sorsközösség tudatosítását, a nemzet megmaradását kell segítenie az aradi vértanúk kivégzésére való megemlékezésnek – mondta Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes kedd délután Aradon, az október 6-ai megemlékezésen.
A Szabadság-szobor körüli tér felújításai miatt a Vesztőhelyen tartott megemlékezésen a kormányfőhelyettes az aradi vértanúk történelmi szerepét méltatta, illetve az október 6-ai megemlékezések múltbeli akadályoztatására emlékeztetett. Rámutatott, hogy miután 11 évvel ezelőtt sikerült a vár kazamatáiból kiszabadult Szabadság-szobrot felállítani, különösen fájdalmas volt az emlékművet ért újabb atrocitás.
„A szoborgyalázóknak persze fogalmuk se volt arról, hogy a kivégzett tábornokok – kettő kivételével – még csak a környékén sem jártak Erdélynek, román lakosságú területeken semminemű hadműveleti tevékenységet nem végeztek, román csapatokkal ütközetek során nem találkoztak" – mondta Semjén. Kiemelte: természetellenesek és kontraproduktívak a politikai villongások, hiába vannak utak a két ország között, ha nincs szellemi nyitottság az autonómia, a nyelvi jogok biztosítása és a szimbólumok tiszteletben tartása iránt.
Hangsúlyozta: minél több összekötő kapocsra van szükség a 450 kilométeres magyar–román határszakaszon, ezért szorgalmazta, hogy a tíz, már megépült közúti határátkelőt mihamarabb adja át a román fél a forgalomnak. „És szeretném ehelyütt is hangsúlyozni, hogy mi most is nyitottak vagyunk mindenre, ami a két ország közötti partnerséget szolgálja, és ami elősegíti, hogy Magyarország és Románia minél több szálon legyen összekötve" – fogalmazott Semjén Zsolt. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ünnepi beszédében kifejtette: a szabadság nem lehet kizárólagosan egy nemzeté. „Nem lehet egy nép szabad, amíg a vele élő más népek vagy etnikumok nem érzik magukat szabadnak" – mondta.
„Nem elég egyszer felállítani a szobrot"
Aradon már hétfőn este elkezdődött az ünnepségsorozat, a Szabadság-szobor felállításának 125. évfordulóját ünnepelte az RMDSZ és a Szabadság-szobor Egyesület.
Az eseményen emlékéremmel köszönték meg közéleti személyiségeknek, országos és helyi intézményeknek azt, hogy 16 évvel ezelőtt segítették és támogatták a szobor kiszabadítását, 11 éve pedig köztéri visszaállítását. Zala György szobrász tizenhárom aradi vértanúnak emléket állító, közösségi adományokból létrehozott alkotását 1890. október 6-án leplezték le.
„125 éves műalkotást ünneplünk, egy olyan szoborcsoportot, amelynek hányatott sorsa volt, megjárta a poklok bugyrait. Ennek a remekműnek a 125 esztendeje azt mutatja, hogy sokkal több időt töltött rabságban, mint amennyit szabadon. Visszaállítása után 11 évvel azt remélem, hogy a következő időkben is köztéren marad annak ellenére is, hogy a történelem nem egyirányú utca, amelyen nem lehet visszafordulni" – hangsúlyozta Kelemen Hunor a Ioan Slavici Állami Színházban megtartott ünnepségen.
Emlékeztetett, hogy 74 évig sínylődött rabságban a szobor, rejtegették, mint olyasvalamit, amitől félnek. „Nem igaz az, hogy ha 74 éves rabsága után kiszabadítottuk, akkor ez a szobor az idők végezetéig szabad lesz" – mondta Kelemen Hunor, majd a visszaállítást véghezvivők „csapatkapitányának", Markó Béla szenátornak, volt szövetségi elnöknek nyújtotta át az emlékérmet.
„Ez a szobor volt az utóbbi 25 évben a mi igazi próbatételünk. Hitnek, meggyőződésnek, kitartásnak, a jövőbe vetett bizalomnak a próbatétele" – jelentette ki Markó Béla, aki emlékeztetett: 1989 után az érdekvédelem és érdekképviselet arra vállalkozott, hogy „az ébredező szabadságot kiteljesíti".
Úgy vélte, elsősorban az aradiaknak kell köszönetet mondani, hiszen ők voltak azok, akik teljes meggyőződéssel hittek abban, hogy a szobor visszaállítható.
„Szobrainknak érdekes történetük van, hiszen nem elég őket egyszer fölállítanunk, többször is fel kell állítanunk. De én remélem, hogy a Szabadság-szobor most már egyszer és mindenkorra áll" – nyomatékosította.
Király András államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke a műalkotást „az örök magyar gyász szép arájának" nevezte, és hozzátette: az emlékérem kitüntetettjei közül mindenkinek megvan a saját, szoborhoz kapcsolódó kálváriája, megvolt a maga szerepe és feladata az emlékmű visszaállításában.
Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke beszédében kiemelte: Zala György 125 éves monumentális műve hitet és erőt adott.
„Szabadság nélkül nincs teljes értékű élet"
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) szintén hétfőn este tartott megemlékezést Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A résztvevőket Nagy József Barna, az EMNT partiumi régióelnöke köszöntötte. Elmondta, a hősökre való emlékezés ma azért különösen fontos, mert „olyan példát adtak nekünk, amiből erőt meríthetünk a mindennapokban".
Szilágyi Zsolt, a néppárt elnöke beszédében a szabadság szeretetének fontosságára hívta fel a figyelmet. „A szabadságért minden időben és korban küzdeni kellett és kell, hiszen szabadság nélkül nem élhetünk teljes értékű életet. A szabadságért való küzdelem jegyében törtek ki forradalmaink 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben Temesváron is" – mondta Szilágyi, aki felelevenítette, hogy milyen emlékezetes volt számára, temesvári diákként 1988-ban, majd '89-ben, titokban, a Szekuritáté megfigyelése alatt, elutazni Aradra, a vesztőhely közelébe.
A néppárt elnöke hozzátette: „Az ifjúságnak a temesvári – és mindegyik – forradalom azt üzeni, hogy szabadság nélkül nincs teljes értékű élet. A szabadság szeretete olyan érték, amihez a mai korban is igazodni lehet. Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy ma is a szabadságért küzdenek azok, akik meg akarják védeni Európa határait, keresztény kultúránkat."
Szilágyi Zsolt beszéde után négy békéscsabai színész – Nagy Erika, Mészáros Mihály, Szabó Lajos, Tomanek Gábor – adta elő A magyar szabadság szentjei című öszszeállítást. Az eredeti dokumentumokra, visszaemlékezésekre épülő drámai előadást nagy érdeklődéssel fogadta a közönség. A megemlékezés végén a Váradi Dalnokok dalárdája adta elő az alkalomhoz illő műsorát. A megemlékezés a Szózat közös eléneklésével ért véget. Kedd délelőtt, az EMNT és a néppárt vezetői megkoszorúzták Nagysándor József nagyváradi származású aradi mártír emléktábláját is.
„Főhajtáskor tudunk erőt meríteni"
Sepsiszentgyörgyön kedd délután mintegy kétszázan gyűltek össze az aradi vértanúk emlékére szervezett ünnepségen. A megyei könyvtár mögött négy évvel ezelőtt létrehozott emlékparkban A tizenhármak emlékezete című műsort mutatták be a Székely Mikó Kollégium diákjai és a Református Kollégium Refsonor kórusa. Az eseményre Balázs Antal kopjafafaragó felújította a parkban található, általa készített kopjafákat. A rendezvényen Szabó Lajos sepsiszentgyörgyi kanonok-plébános mondott beszédet és áldást, majd a résztvevők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Kolozsváron több mint ötvenen gyűltek össze a Házsongárdi temetőben kedd délután, Tamás András honvéd alezredes emlékoszlopánál. Az RMDSZ szervezte megemlékezés a kolozsvári református kollégium kórusának műsorával kezdődött, majd Kádár István római katolikus plébános és Jobbágy Júlia unitárius lelkész mondott imát.
A résztvevőket Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke köszöntötte, és a megemlékezés fontosságára híva fel a figyelmet. „Azért kell tisztelegnünk ma, mert mi magyarok olykor hajlamosak vagyunk arra, hogy elcsüggedjünk. Ilyenkor erőt tudunk meríteni elődeink példájából" – fogalmazott. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Albertné Simon Edina konzul mondott beszédet, amelyben a nemzeti egység értékét hangsúlyozta. A Farkas utcai református templomban is ökumenikus áhítatot tartottak. A megemlékezést a Kolozsvári Magyar Operában hagyományos gálaműsor zárja, melyen fellép a Tabán Néptáncegyüttes.
Az aradi vértanúkra emlékeztek Budapesten
Katonai tiszteletadás mellett ünnepélyesen felvonták a nemzeti lobogót az 1849-es aradi vértanúk emléknapján kedd reggel Budapesten a Parlament előtti Kossuth téren. A kegyelet kifejezéseként Magyarország lobogója egész nap félárbócon maradt a nemzeti gyásznapon. A megemlékezésen ott volt Áder János köztársasági elnök, Simicskó István honvédelmi miniszter, Benkő Tibor vezérkari főnök, a diplomáciai testület több tagja, pártok, katonai és állami szervezetek képviselői, valamint a Honvédelmi Minisztérium KatonaSuli programjában részt vevő budapesti középiskolák és a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola diákjai és kísérőik. Az ünnepség végén a díszzászlóalj tiszteletadása mellett a Magyar takarodó hangjaira felolvasták a tizenhárom aradi vértanú nevét. A Kossuth Lajos térről az emlékezők a Batthyány-örökmécseshez vonultak át, hogy mécsesekkel tisztelegjenek az október 6-án Pesten kivégzett Batthyány Lajos, Magyarország első független, felelős kormánya miniszterelnökének emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)2015. október 8.
A lármafák szükségességéről
„Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba……!” (Reményik Sándor)
Félelmetes leírni: annyi idő telt el az erdélyi magyar politikai érdekképviseletet vakvágányra futtató neptuni tárgyalás óta, mint amennyi Erdély román megszállása és a bécsi döntés között: 22 esztendő.
„Neptun lerágott csont” – szeretik mondogatni azok, akik a trió eszmei nyomdokain haladnak ma is: politikusok vagy a politikusokat népszerűsítő sajtómunkások egyaránt. Az emlékezetes tárgyalás épp akkor nyújtott diplomáciai segítséget a román hatalomnak, amikor az ország európa tanácsi felvétel előtt állt s erre a legnagyobb szüksége volt. Ahelyett, hogy a kedvező külpolitikai csillagállásban Frunda György, Borbély László és Tokay György az erdélyi magyarság jogfosztottságára hívta volna fel a figyelmet. A neptuni tárgyalás arra adott alkalmat, hogy a méltán rossz hírű román kisebbségpolitikát meghatározó sajtorgánumok alaptalanul dicsérjék. Lényegében ekkor alapozták meg a „modellértékű román kisebbségpolitika” velejéig hazug mítoszát, amit az RMDSZ részvételével megkötött 1996-os román kormánykoalíciónak köszönhetően egyre több meghatározó nyugati politikus és a világsajtó is átvett.
Tőkés László alaposan dokumentált írásban hívta fel akkor a nagyközönség figyelmét arra, hogy a neptuni tárgyalás mekkora nemzetpolitikai kárt okozott, hogy e politika ellentétes céljainkkal, a Kolozsvári Nyilatkozattal, a brassói programmal, a belső önrendelkezés elvén alapuló háromszintű autonómiával. Válaszként a neptuni tárgyalók közül Frunda György és Borbély László Lármafák égetése címszó alatt válaszolt amellett kardoskodva, hogy lármafaégetésre nincs szükség.
Koszovó példája
Pedig mennyire nem volt igazuk! Lármafákra, őrtüzekre, látványos akciókra, az erdélyi magyar közösség önrendelkezési igényének megannyi kifejezési formájára mindig szükség van! Ott van Koszovó példája: az albán kisebbség párhuzamos társadalmat, párhuzamos államot alkotott és működtetett. Kellett hozzá nagyhatalmi segítség is, de Koszovó ma független állam. Volt, aki a neptuni trió híveként nemrégiben azon gúnyolódott, hogy lám, Koszovóból menekülnek az emberek. Ez azért is mellékes, mert az önrendelkezés joga elvben megillet minden népet: az elnyert szabadsággal ki miként sáfárkodik, az már másodlagos kérdés. Biztosak vagyunk benne, hogy a saját sorsalakításban évezredes tapasztalattal rendelkező székelység tudna úgy élni a szabadságával, hogy onnan ne meneküljenek az emberek, hanem épp ellenkezőleg: akik a román kulturális és gazdasági elnyomás miatt távoztak, egy autonóm Székelyföldre minden bizonnyal visszatérnének.
Egységes és oszthatatlan Székelyföld
Az évszázadok során a lármafák a kollektív veszélyre figyelmeztettek. Ma is veszélyben vagyunk: ennek szomorú igazolását adta a rendszerváltás utáni két népszámlálás. Ma is okunk van lármafákat gyújtani, jelezve a világnak, hogy Székelyföld egységes és oszthatatlan. A Székely Nemzeti Tanács október 25-i akciója – a Székelyek Nagy Meneteléséhez hasonlóan – egységbe kéne kovácsolja a teljes magyar közéletet.
Ezzel szemben az RMDSZ ismét mással van elfoglalva. Markó Béla éppen verset ír a nélkülözhetetlen s egyébként hatékonynak bizonyult országhatár-kerítés ellen, féktelen demagógiával az 1988/89-es erdélyi meneküléssel hozva azt párhuzamba. Kelemen Hunor „szolidaritásról”, „együttérzésről”, „életüket mentő emberekről” beszél, miközben a megszállók zöme gazdasági okokból kelt útra. Kelemen Hunor arról beszél, hogy az EU erkölcsileg megbukik, ha egyetlen migráns gyermek meghal, de a jelek szerint az nem érdekli, hogy a „tárt kapuk politikája”, a bizonyítottan integrálhatatlan s főleg integrálódni nem akaró elemek ellenőrizetlen beözönlése máris halálos áldozatokkal járt a befogadó nemzetek oldalán. S nem tudni, mi lesz, ha aktivizálódnak a beszivárgott terroristák, akik most azért csendesek, nehogy a közhangulatot az új honfoglalók ellen hangolják, s azért, hogy minél több társuk érkezzen még addig, amíg az Európai Unió határozottan fel nem lép.
A marosvásárhelyi előválasztás
Erdélyi magyar belpolitikai síkon is más fontos az RMDSZ-nek. Az utóbbi években egyre több jele volt annak, hogy az MPP behúzódik az RMDSZ ernyője alá. Eddig lényegében politikai ellenszolgáltatás nélkül támogatta a szövetséget, most azonban arról beszél maga Kelemen Hunor is, hogy együttműködnek az önkormányzati választáson, és listáikon helyeket biztosítanak az MPP-nek a parlamenti választásokon is.
Abban egyébként egyetérthetünk Kelemennel, hogy „a versennyel az égvilágon semmi baj nincs, ha normális keretek között tudjuk tartani, és nem vezet esztelen egymásnak feszüléshez.” Mégis csodálkoznék, ha a magát szövetségnek nevező párt nem nyúlna ismét a román veszéllyel való riogatás eszközéhez. Az erdélyi magyar „belpolitikában” egy biztató fejlemény azért van: a marosvásárhelyi előválasztás. Megfelelő mozgósítással, magyar összefogással egyáltalán nem reménytelen cél az RMDSZ által eddig módszeresen átengedett polgármesteri szék visszanyerése. Kelemen Atilla, Borbély László és Frunda György a belső harcokban megkopott, alkalmatlan jelöltek voltak, akik integrálás helyett polarizálták a közösséget. Ha most előválasztáson nyer a közös jelölt legitimációt, akkor esély van a magyar erők egyesítésére.
Az önkormányzati választásig viszont több mint fél év van hátra, míg a Székely Nemzeti Tanács nemes kezdeményezéséig csak két hét. Ez most az erőpróba, erre kell összpontosítani, hadd üzenjék a székely tüzek a világnak, hogy nem aludt még ki a magyar szabadságvágy lángja!
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)2015. október 23.
Markó Béla már nem hisz a fejlődésben
„Azt hittem, mindent leírtak már Istenről". Ezzel a meglepő kijelentéssel kezdődött az író-olvasó találkozó csütörtök délután Szatmárnémetiben, a püspöki palota dísztermében. Pompásabb helyszínt nem választhattak volna az esemény számára, a fenti megállapítás pedig Nm.ft Schönberger Jenőtől, szatmári római katolikus megyéspüspöktől származik, amivel azt est díszvendégét, Markó Béla költőt méltatta.
Az egyházfő Markó azon szinonimáját emelte ki, amelyben Krisztusról, mint fehér botról ír Isten kezében. „Élete során Ön is azt remélhette, fehér bot tud lenni Isten kezében az erdélyi magyarság számára", parafrazálta Markó gondolatmenetét Schönberger, aki szerint a művészet célja az, hogy Istent közelebb hozza az emberekhez. „Ezt tapasztaltam Önnél is", mondta.
Pataki Csaba szenátor Markó kettős, művészi és politikusi szerepét emelte ki méltatásában. Szerinte az erdélyi magyarság kisebbségi létében nehéz szétválasztani a két szerepet és nagyon fontos példát mutatni. Markó személyiségének egyik legfontosabb jegyeként kitartását nevezte meg, „hasonló kitartásra van szüksége a magyarságnak is, hogy meg tudjon maradni magyarként".
Markó rövidke önismertetőjében azon meggyőződésének adott hangot, hogy a politikát nincs jogunk szétválasztani a művészettől, az irodalomtól. „A vad és nehéz politikát a szép lélek művészetétől és az egyháztól nem szabad szétválasztani! Sőt, össze kell keverni! Ez a jövő záloga", vallotta.
A szerző legutóbb megjelent szonettköteteit Végh Balázs Béla irodalmár, egyetemi oktató méltatta, aki Markó verseit a francia és német irodalmi hagyományok folytatásaként jellemezte, komoly modern egzisztencialista jegyekkel ötvözve.
„A szonett kötött formái egyfajta összetartó erő a szerző számára széteső világunkban. Közben azonban önmaga is folyamatosan feszegeti a határokat, amelyben a játék is alkotásainak egyik alapvető eleme. Tartalom és forma között sokszor feszültség van, mégis, gyakran érezhető a harmónia iránti vágy", fogalmazott Végh Balázs Béla Markó Elölnézet és Passiójáték című köteteiről.
Jánk Károly költőnek a program szerint szintén beszélnie kellett volna a két kötetről, ám ő úgy döntött, inkább a beszélteti a költőt. Mindez nagyszerű fogásnak bizonyult, hisz a mintegy egy órás dialógus, de nevezhetjük akár interjúnak is, az est legérdekesebb részének bizonyult. Markó ebben beszélt az alkotásról, műhelytitkokat fedett fel, életszemléletét vázolta.
Az önkifejezés más módját választotta abban a bő egy évtizedben, amikor irodalmi tevékenysége szünetelt és leginkább a politikára koncentrált, jött a válasz az első kérdésre. „Amíg úgy éreztem, ezen a módon már nem tudom kifejezni magam, akkor ismét kényszerré vált az irodalom. El kellett fogadnom, hogy a világ úgy kerek egység, ahogy van, ebbe pedig beletartozik az irodalom és a politika is. A legnehezebb az volt, és úgy érzem, a mai napig sem sikerült teljesen, hogy az emberek elhiggyék: az, akit politikusként ismertek meg, az író. Olyan ez néha, mintha mozgó vonatra szeretnék felszállni", fogalmazott.
Fiatal koromban el nem tudtam képzelni, hogy szonetteket vagy hasonlóan kötött klasszikus formákat írjak. Akkor még a formabontás hajtott", válaszolt arra a kérdésre, hogy hozzáállás, alkati kérdés-e, amiért szonettekben ír. „Aztán a '80-as években rájöttem, a szonett kötöttsége az élettér zártságát jelenti. Különösen igaz volt ez az 1989 előtti időkre. Bele kell szoknunk életünk keretei közé! A kérdés már csak az, ki tudjuk-e fejezni magunkat a zárt keretek között? Meg tudjuk-e találni a szabadságot a zárt keretek között. Őrültségnek tűnik, főleg az irodalomban, olyan kötöttségek közé szorítani magunkat, hogy pontoson 14 sorba kifejezzük ki gondolatainkat, ugyanakkor kihívás is ez egyben. Megvannak a veszélyei is, hisz könnyen rutinná válhat. De hát a festő is addig szabad, míg ki nem választja a vásznat. Attól kezdve neki is keretek között kell dolgoznia".
Markó és a festészet szoros kapcsolata nem újszerű, Elölnézet című kötetének szonettjeit egy-egy híres festmény ihlette. „Az író ír, a festő pedig illusztrál - ez az általános gyakorlat. Úgy gondoltam, ideje megfordítani ezt, hogy ezúttal a költőnél legyen az alázat", vázolta kötetének születését.
Ezzel szemben a Passiójáték című szonettkoszorú megírásával a fordított utat járta be. „Részegh Botond grafikus barátomtól kaptam 17 fejet és megkérdezte, nincs-e kedvem írni hozzájuk valamit. Miközben a különböző, de nagyon szuggesztív arcot néztem, rájöttem, hogy ezek Krisztus szenvedésének arcai - noha a szerző nem ennek szánta. A passió 14 stációból áll, sokan a feltámadást a 15. stációnak tartják. Kiválasztottam 15 arcot, ehhez íródott a szonettkoszorú", magyarázta.
A szonettkoszorúról tudni kell, hogy 14 szonettből áll, az előző szonett utolsó sorával kezdődik a következő, míg az utolsó, ún. mesterszonett az összes első sorból áll. Markó pályafutásának nem ez az első szonettkoszorúja, hisz 1987-ben már írt egyet a kiemelkedő magyar költőkről.
„A szonettkoszorú megírása az önkínzás folytatása a szonetthez képest", viccelődött a költő. „Elsőként a mesterszonett született meg, így adottak voltak a szonettek első sorai. Fordítva ezt el sem tudom képzelni. Mint ahogy Krisztus áldozatát is csak úgy tudom elképzelni, hogy előre ismerte a végét - a feltámadást", engedett egyszerre bepillantást az alkotás folyamatára és vallásszemléletére.
Markó szerint a költészet egy vég nélküli folyamat, amelyben nem fejlődés van, csak irányok vannak. „Fiatal korban hittem a fejlődésben! Az élet, az irodalom fejlődésében. Most már nem hiszek benne! Ötszáz-ezer éve már mindent tudtak a művészetről és keresték az igazságot. Mi azzal vagyunk okosabbak, hogy tudjuk, ők milyen úton indultak el, mi arra már nem indulunk el. Az egyetlen igazi verset senki nem fogja megírni, az egyetlen igazi festményt senki nem fogja megfesteni. És nem is kell!"
„A természetben benne van a kezdet és a vég. És benne van az is, hogy soha nincs vége", válaszolta arra a kérdésre, amikor Jánk Károly a kert gyakran felbukkanó motívumát firtatta. „Ember és ember között nem ott húzom meg a választóvonalat, hogy hívő vagy hitetlen, hanem ott, hogy keresi-e a folytatás, az élet meghosszabbításának lehetőségét bármilyen módon vagy nem", folytatódott a válasz.
„Az alkotásban nincs segítség! Az ötlettől a megvalósításig - ez egy magányos folyamat. Az életben azonban nem szeretem a magányt! Társas lénynek tartom magam és kifejezetten szeretem az emberek társaságát. Gondolataink is jobbak, fontosabbak, sőt eredetibbek, ha másokéval ütköztetjük őket", engedett rálátást életszemléletére.
Az író-olvasó találkozó és könyvbemutató utolsó részeként Kereskényi Sándor irodalomtörténész nyújtott néhány „fogódzkodót" Markó „Rekviem egy macskához" című esszé-és publicisztika-gyűjteményéhez. „Ha egy Markóra igazán jellemző tulajdonságot kellene említenem, akkor a tudatosságot választanám. Tudja, miként kell beosztani erejét. És ez ebben a könyvében is tetten érhető. Mint ahogy az aggodalom a romániai magyar közéletiség utánpótlásáért is, ami nagyon is helytálló. Komoly vita tárgyát képezheti, hogy Markó miként járult hozzá ezen utánpótlás kitermeléséhez, azt viszont kétségtelen, hogy amikor magához ragadta a gyeplőt, arra szükség volt! Különben káosz lett volna", jelentette ki Kereskényi.
Az irodalomtörténész szerint Markó alkotásában a francia racionalizmus érhető tetten a neotradicionalizmus égisze alatt. „Ennek jegyében Markó az egyén és a közösség, az ösztön és a humánum közötti egyensúly megvalósítására törekszik. Az egyensúly amúgy is központi gondolata létének, egyfajta emancipáció a székelység jegyében". A macska motívuma, amely nem először bukkan fel Markó címeiben, „a nehezen idomítható természet motívuma. A liberálisok között konzervatív, a konzervatívok között liberális - gyakran érte ez a vád a szerzőt egyéb téren is", utalt Markó politikai tevékenységére Kereskényi.
„Markó révén a székelység európai rangra tett szert. Összegzésként pedig elmondhatom, a magyar politikai színtérnek, vagy ha úgy tetszik, majompanoptikumnak kevés olyan súlyú személyisége volt, mint Markó Béla", jelentette ki Kereskényi Sándor.
Az esemény zárásaként a találkozó moderátora, Erdei D. István parlamenti képviselő egy üres jegyzettömbbel ajándékozta meg a mestert, aki külön megköszönte Nagy Csongor és Rappert-Vencz Gábor színművészek kiemelkedő produkcióját, amelyek során egy-egy szonettjét felolvasták.
szatmar.ro2015. október 24.
Hol van már a tavalyi szó?
Ötéves voltam 1956-ban, és Budapesttől bő hétszáz kilométerre, Kézdivásárhelyen éltünk, de oda is elhallatszott a forradalom fegyverropogása, majd a segélykiáltások is.
Máig előttem van szüleim reménykedő arca, amikor este, elfüggönyözött ablakkal, bekapcsolták a rádiót, és fülüket szinte rátapasztották a készülékre, amely egyfolytában recsegett, hol zölden, hol pirosan pislákolt a vétel minőségét jelző varázsszem.
Nem sokat értettem az egészből, csak az hasít belém még most is, ahogy valamelyik este a remény egyszerre csak szorongásba váltott.
Így telt el a fél életünk, behúzott függönyös rádióhallgatással, Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, és persze, ha az ember derülni akart, bekapcsolhatta a moszkvai magyar adást meg Tiranát is. Ki emlékszik ma már, hogy a kínai pénzből kínai propagandát közvetítő tiranai rádiónak is volt magyar adása? Harc folyt az éterben a lelkünkért, és bár tudni véltük, kié, mié a lelkünk, ez akkor még egyáltalán nem volt olyan biztos.
Elmúlt 1956 októbere–novembere, és jött a megtorlás Erdélyben is, halálos ítéletek, nehéz börtönévek azért, ami ott meg sem történt, csak akart volna történni: a magyar forradalomért. Nem puskalövésekért, hanem temetői gyertyagyújtásért, versmondásért, diákgyűléseken való felszólalásért. A szavakért. Nemcsak kimondani, hanem meghallgatni is bűn volt bizonyos szavakat.
Azóta tudom, hogy fontos a szó, éppen olyan fontos, mint a kenyér és a hús. Néhány napig forradalom volt 1956-ban Magyarországon, esetleg szabadságharc, aztán évtizedekig ellenforradalomnak nevezték ugyanazt nálunk Erdélyben is. Hamar hozzászokhattam, hogy ugyanazokat a tényeket más-más, néha teljesen ellenkező értelmű kifejezésekkel lehet itt illetni, és próbáltam úgy küzdeni ez ellen, hogy a tényekre figyeltem, nem a szavakra.
Hiszen a Kárpát-medencében egyébként is olyan az egész történelmünk, hogy ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete. Nem csupán Trianonról, de még a mi 1848-as szabadságharcunkról is mást gondolnak például a románok, mint mi, és sorolhatnám az évszázadok alatt meggyűlt, bekövesedett véleménykülönbségeket. Meg aztán újabban ideológiák szerint is különbözik a szótár, nem kell ahhoz más nemzethez tartozni, hogy másképpen nevezzük meg ugyanazt az eseményt vagy embert.
Attól függően, hogy mit gondolunk napjaink legfőbb európai problémájáról, hol menekültekként, hol migránsokként emlegetjük ugyanazokat a szerencsétleneket – amikor megbomlik egy alapvető konszenzus, szakad a szótár is. A rendszerváltás előtt néhány évvel döbbentem rá igazából, hogy a szavakért folytatott küzdelem feltétele lehet egy másik, valóságos változásnak. Magyarországi barátaink kitartóan küzdöttek azért, hogy az ellenforradalomból ismét forradalom lehessen, és az igazság kimondása legalább olyan fontosnak bizonyult utólag, mint a társadalmi rend későbbi átalakítása.
Akkor tanultam meg, hogy legelőször mindig a kettős beszédet kell megszüntetni, azt például, hogy míg otthon, a behúzott függönyök mögött forradalmat emlegetünk, kint a nyilvánosság előtt elviseljük, hogy mások ellenforradalomról beszéljenek. Természetesen az etnikai törésvonalak mentén ezt a kettős beszédet tovább lehet fokozni: annak idején a romániai iskolákban a dákoktól származtatták a románokat, otthon viszont a családban mi származtunk a hunoktól. Hiányzik a közös múlt, illetve a múlt közös értelmezése, és mindaddig, amíg ez így lesz, baj van a közös jövővel is.
Hamar megtapasztaltuk az 1989. decemberi romániai változások után is, hogy miképpen lesz a forradalomból népfelkelés, aztán államcsíny. Igaz, ellenforradalom még nem lett belőle huszonöt év múltán sem, de ha így haladnak ezek a frissen demokratikussá kozmetikázott országok, akkor még ezt is megérhetjük.
Azt gondolom ugyanis, hogy az áldemokráciák – népi, illiberális és így tovább – legfőbb ismérve éppen a kettős beszéd megléte, olyan értelemben, hogy van egy otthoni, és van egy nyilvános szóhasználat. És minden demokratikus változáshoz vezető első lépés pedig a saját véleményhez, saját történelemhez, saját múlthoz való jog visszaszerzése. Az idén október 5-én Aradon, a tizenhárom vértanúról való megemlékezés előestéjén egy ünnepségen vettem részt, amelyen Zala György szoborcsoportjának a 125 éves évfordulóját ünnepeltük.
Miért kellene megünnepelni egy emlékmű felállításának évfordulóját? Boldogabb nemzetek nem tesznek ilyesmit, mondhatná valaki.
Ez igaz, bár talán jobb lenne a világ, ha nem győztes vagy vesztes háborúkra kellene emlékeznünk, hanem a Mona Lisa, a Sixtus-kápolna vagy a Magányos cédrus megszületésének pillanatára. Viszont a Szabadság-szobor története, sajnos, nem művészettörténeti kérdés, hanem politikai.
Eddig ugyanis kétszer kellett felállítani, először 1890-ben, másodszor meg mi állítottuk vissza 2004-ben. Közben 1923-ban bedeszkázták, 1925-ben szétszedték és elvitték a térről, hányódtak félredobva a hatalmas allegorikus figurák, az Áldozatkészség, a Harckészség, a Haldokló Harcos, az Ébredő Szabadság, illetve a gyönyörű központi nőalak, Hungária. Néhány évtizedig az aradi várban, egy árokban hevertek, gyíkok, pitypangok, keserűlapuk között a szoborcsoport darabjai, az ötvenes években egy pillanatig úgy tűnt, ismét felállítják, de ez illúziónak bizonyult.
Bevallom, csak 1989 után tudatosult bennem ennek az emlékműnek a jelentősége, akkor sem egyszerre. Az aradi magyarok folyamatosan kérték, tegyünk meg mindent a Szabadság-szobor visszaállításáért, a két állam közti tárgyalások jegyzőkönyveibe is mindig bekerült ez az igény. De mi tagadás, nehezen fogadtam el magam is, hogy egy szobor –akárcsak egy szó, egy történelmi esemény értelmezése – ilyen sokat jelenthet, legalább annyit, mint egy magyar iskola vagy a kétnyelvű helységnévtáblák. Mi egy pragmatikus politika mellett köteleztük el magunkat, a jövőt akartuk megváltoztatni.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy a Szabadság-szobor nem csupán szimbóluma a szabadságnak, hanem maga a szabadság: szabad-e nekünk a múltunkat Erdélyben köztereken felmutatni vagy sem?
Így jutottunk el oda, hogy 1999-ben, amikor az RMDSZ a kormányban volt, és amikor a magyar és román kormány is rendszeres párbeszédet folytatott, illetve Európa nyugati részének is fontos volt ez az együttműködés, sikerült várfogságából kihozni Zala György alkotását, de még évekig ott feküdt a minorita rendház udvarán.
Majd 2003-ban végre úgy nézett ki, ősszel felállíthatjuk a Tűzoltó téren, a talapzat is elkészült, de az utolsó pillanatban a román kormány az ultranacionalista Nagy-Románia Párt tiltakozására leállította a munkálatokat. Akkor mondta nekem a román miniszterelnök, egy közeli munkatársa jelenlétében, teljesen kikelve magából: „Amíg én miniszterelnök vagyok, ez a szobor nem fog állni.”
Felálltam az asztaltól, annyit mondtam, ezt most fejezzük be, ha nem akarunk végzetes hibát elkövetni, majd máskor folytatjuk. Azokban a napokban tartott fulmináns beszédet a művelődési miniszter is a parlamentben a szobor románellenes szimbolikájáról, hogy az emlékmű nem a szabadságot, hanem Hungáriát, tulajdonképpen Nagy-Magyarországot jelképezi. Hungária-szoborként emlegette végig. Úgy nézett ki, az aradiak is lemondhatnak a Szabadság-szoborról, mi is a szabadságról.
De a politikában, ezt megtanultam, semmi sem végleges, sem a jó, sem a rossz.
Folytattuk a tárgyalásokat, és hát végül sikerült, mert voltak kölcsönös érdekek, többek közt az is, hogy szavazataink nélkül a kormány bármikor megbukhatott volna. Rá egy fél évre állt a Szabadság-szobor Aradon, és már-már akkora szabadságélmény volt a romantikus figurák fölénk magasodó együttesének látványa, mint 1989. december 22-én a diktátor elmenekülése. Mondanom sem kell, a szobor visszaállításakor ugyanaz volt a miniszterelnök, aki azelőtt, és ugyanaz a művelődési miniszter mondott lelkes, szinte könnyeztető beszédet a megbékélésről a szoborállítás alkalmával Aradon. Most ő is Szabadság-szobornak nevezte az emlékművet.
Sokféle tanulságot le lehet vonni ebből, de számomra a legfontosabb tanulság az, hogy a tisztességes célokat nem szabad feladni még akkor sem, ha egy adott pillanatban teljesen kilátástalannak látszik a helyzet. Másrészt pedig csakis együttműködéssel lehetett eredményre jutni, románok és magyarok, illetve Románia és Magyarország között. De hol van már a tavalyi hó? Hol van a román és magyar kormány közti párbeszéd? Megnevezhetném azokat a román és magyar politikusokat, akik hittek ebben, és akik kiemelten sokat tettek a szobor visszaállításáért, de a lényeg az, hogy mindenképpen közös munka volt.
Annyit talán azért el kell mondanom, hogy voltak jobboldaliak is, baloldaliak is köztük, ugyanis sem a nemzeti felemelkedés, sem a nemzetek közötti megbékélés nem ideológiai kérdés ebben a térségben. A lényeg: az aradi Szabadság-szobor kiszabadításával jelképesen visszaszereztük a múltunkhoz való jogot Erdélyben. Mint ahogy a nyolcvanas években Magyarországon is vissza kellett szerezni a jogot 1956-hoz, vissza kellett szerezni azt a szót, hogy forradalom. Egyvalamit viszont nem szabad elhinni: hogy bármi is végleges lehet mifelénk.
Így vagy úgy, a kettős beszéd tovább él. 1956 csak egy volt, de ahány párt, annyi megemlékezés, annyi szánalmas kísérlet a szabadság kisajátítására. Más-más szabadság van minden utcasarkon, de közös szabadság mintha nem lenne, és közösen értelmezhető demokrácia sem nagyon.
Sőt, magyarnak lenni is mást jelent, attól függően, hogy éppen ki tette rá a kezét a hatalomra, vagyis a mindenkori magyar értelmező szótárra.
Markó Béla
Népszabadság2015. november 7.
Katarzis
Lélekemelő könyvbemutató Dicsőszentmártonban
Október 29-én a dicsőszentmártoni Magyar Közművelődési Központban a Kis- Küküllő Alapítvány kuratóriuma szervezte irodalmi esten mutatták be Markó Béla Rekviem egy macskáért című esszé- és publicisztikakötetét. A könyvet a költővel beszélgető újságíró szerkesztő, Nagy Miklós Kund ajánlotta a termet zsúfolásig megtöltő közönség figyelmébe. A vendégeket Incze Csaba, a kuratórium alelnöke köszöntötte. Az egyórásnyira szabott érdekes, tartalmas eszmecseréből néhány gondolatot érdemes az újságolvasókkal is megosztanunk.
N. M. K. elmondta, hogy a pozsonyi Kalligram kiadó gondozásában 2015 tavaszán megjelent szép kivitelezésű kötet a szerző 2011–2014 között közölt esszéit és publicisztikai írásait tartalmazza. Markó Béla akkor már kezdett eltávolodni a közvetlen politizálástól, nem pályázott újra az RMDSZ elnöki tisztségére, mind erőteljesebben vonzotta magához a szépirodalom. Közösségünk, a romániai magyarság helyzete, sorsa azonban továbbra is foglalkoztatja. Az ezzel kapcsolatos meglátásai, a politikáról való gondolkodása tükröződik ebben az újabb elméleti jellegű, harminc prózai írást tartalmazó válogatásban. Mélyen szántó, gondolatgazdag esszékkel találkozik az olvasó, de mondandóját a gyakorlati élethez, mindennapjainkhoz igazítva bontja ki a szerző. Ennek köszönhetően a könyv egyfajta naplóként is értelmezhető, amiben közvetve vagy közvetlenül benne van minden, ami velünk az utóbbi 25 évben történt. Persze másként napló ez a könyv, mint az utóbbi időben egyre sűrűbben megjelenő verskötetek. Különös már a címválasztás is. Természetes, hogy a beszélgetőtárs erre is rákérdezett.
Markó Béla erre egy kis történettel válaszolt egy olyan macskáról, amely bukaresti tömbházukba járt be telente melegedni, nem tartozott valójában senkihez a lépcsőházban, mégis mindenki kissé a magáénak tekintette. A teljes sztori elmesélésére itt nincs lehetőségünk, az író sugallta tanulságra azonban igen: a macska a hűség sajátos szimbóluma, nehezen szelídíthető, nem a gazdájához, a házhoz hűséges. Tanulhatunk tőle mi is, ragaszkodjunk a házhoz, legyünk hűségesek a szülőföldhöz. Arra kell választ találnunk, hogyan sikerülhet itt, Erdélyben hűségesnek lenni, hűségben megmaradni.
N. M. K. egy másik "macska-epizódot" is szóba hozott a könyvből. A "fekete macska" esete is Bukarestben történt, mesélte a szerző, aki ezzel a mentalitásbeli különbözőségeket próbálta megvilágítani. Még magas állami tisztséget töltött be, amikor egy este a fővárosban a gépkocsijuk előtt fekete macska rohant át az úton. A kocsi román sofőre hirtelen rálépett a fékre, és váratlanul félrehúzott, előre engedve a mögöttük robogó autót, hogy a szerencsétlenséget hozó állat annak keresztezze az útját. Majd hátrafordulva büszkén jelentette a "főnöknek": megoldotta a problémát. Sajátos balkáni magatartás ez, hangsúlyozza Markó: a sofőr elkerüli a fekete macskát, és boldog, mert meg van győződve, hogy a "sorsot ki lehet játszani". Markó Béla utal arra, hogy különbség van a mi kultúránk és a balkáni-bizánci kultúra között, és részünkről évszázados hiba volt lenézni, mellőzni ezt a különbözőséget. Nem értettük meg ezt a másságot, a szabályok másféle érvényesülését, s ez bizony tragédiákhoz vezetett.
Önmagáról szólva elmondta, "eredeti hivatásom az írás, az irodalom. Akik az életüket a politikában akarják leélni, mindent megtesznek, hogy ott maradjanak a pályán (pl. átsétálnak egyik pártból a másikba és vissza!). Én nem erre vágytam. Úgy érzem, eleget tettem a politikai céljainkért, de azt is tudom, hogy a politika felőrli az embert. Szükségünk van a reflexióra, és én az értelmiségi mivoltomat nem akarom feladni, ezért döntöttem úgy, hogy változtatok a pályámon. Az volt a benyomásom, hogy beszippant a politika. 18 év után nehéz volt visszatérni az íráshoz, de megdolgoztam érte. Újra lételemmé vált számomra a vers, a kötött forma, például a szonett, amelyet azelőtt is szívesen műveltem, biztonságot nyújt".
Mitől függ az, hogy valamit esszében vagy versben ír meg? – kérdezte a továbbiakban N. M. K. "Ma már nem gondolom, hogy a versben nem lehet aktuális, közéleti kérdéshez nyúlni, nem gondolom, hogy vannak költői és költőietlen témák – mondotta Markó. Bármiről lehet verset és esszét is írni. A publicisztika közvetlenebb, a vershez sajátos közérzet viszi az embert." A kérdező jelezte, hogy a kötet névmutatójában 219 nevet számolt meg. Ennyi egyéniségre, emberre hivatkozott a Rekviem egy macskáért kötetbe foglalt írásaiban Markó Béla. Az említettek, idézettek nagy hányada író, gondolkodó ember, sokkal kevesebb a nevén nevezett politikus. Ez is jelzésértékű, rávilágít, hogy a szerző az irodalom felől közelíti meg a politikai jelenségeket. Közvetlen válasza előtt Markó Béla elmondta, hogy a beszédeit, politikai jellegű szövegeit maga írta meg. Ez ellentmond a politikai életben kialakult úzusnak. "Az elmúlt évtizedekben elhitették, hogy a politika szakrális, csak az elhivatottaké. Ez nem igaz. Az értelmiségi embernek nem szabad elhinnie, hogy nem szólhat bele a politikába, nem nyilváníthat véleményt. Én is ott vagyok még szenátorként a parlamentben, és megpróbálok értelmiségiként szerepelni."
Az esszékben szóba hozott személyiségekre utalva N. M. K. visszatért a mentalitásbeli különbségekre. Ezekre jó példa az, amit Markó Caragialéról, illetve Bánffy Miklósról írt. Markó Béla szerint a két író valóban távol áll egymástól, származásuk, neveltetésük, a közeg, amelyben éltek, írtak, dolgoztak alapvetően más, karakterük, életszemléletük sem hasonló, de saját társadalmuk kritikáját mindketten élesen megfogalmazták. Caragialét nem mindenki szereti, mert kritikus volt, Bánffy Miklós a trilógiájában fogalmazza meg az erdélyi vezetők kritikáját, akik felelősek azért, ami az első világháború után történt velünk. Ő is ellenérzéseket váltott ki emiatt egyesekben. De egyiktől is, másiktól is sokat lehet tanulni.
A kötet írásaiban is találkozunk kritikával, hallhattuk a párbeszéd során. Főleg a mindannyiunkat fájdalmasan érintő dolgokban, a csontba vágó kérdésekben, amilyen a kivándorlás is. Ennél a témánál Markó többször is elidőz. "Erről többet kellene beszélni, noha az utóbbi időben csökkent egy kicsit a kivándorlók száma. A kivándorlás egyébként a románok sorait is ritkítja. De ránk nézve sokkal tragikusabb kimenetelű a folyamat. Az egyik legnagyobb feladatunk: itthon tartani a magyarokat Erdélyben. Az utóbbi időben úgy érzékeljük, rosszabb a közérzetünk, de itt kellene rendeznünk az életünket" – hangsúlyozta. "Ezelőtt 100 évvel sem tudta ez a föld megtartani az embereket, sokan kivándoroltak akkor is, a saját felmenőim, rokonságom történetével példázva is sokat írtam erről, de a sebek mindig begyógyultak, most is ennek kellene történnie."
A költő végül így összegzett: "Nekem központi témám Erdély. A marxista történelem azt tanította, hogy a történelmet nem az egyének, hanem a tömegek csinálják, de nálunk az történt, hogy a szászokat és a zsidókat a diktatúra idején a román állam jó pénzért eladta, így például 1968 és 1989 között 236000 szászt telepítettek ki az NSZK-ba, és 40577 zsidót Izraelbe. Így a bevételezett pénz mellett az állam megszabadult két nemzeti kisebbségtől is. Tehát személyi, állampolitikai döntések befolyásolták a történelmet. Más lenne ma Erdély jogi helyzete, ha ez nem történt volna meg. Ha most is itt lennének tömegesen a szászok és a zsidók."
Befejezésül N. M. K. kérésére Markó Béla verset olvasott föl. A Kő és könyv a kolozsvári Házsongárdi temetőben pihenő nagyjainknak állít megrendítő emléket. A költemény könnyet fakasztott a hallgatók szeméből. Katarzisértékű, szép találkozó volt, melyre lelkünk éhezett. Köszönet a két értelmiségi embernek, akik lelki táplálékot hoztak asztalunkra.
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 13.
Verskapun át a 21. marosvásárhelyi könyvszigetre
Négynaposra bővült a szemle
Ady-, József Attila-, Lászlóffy Aladár-, Zelk Zoltán-sorok, Cicero-, Paulo Coelho-, Cassandra Cler-idézetek, a Színház teret betöltő klasszikus zene és megannyi, tömött sorokban gyülekező és egyre újabb csoportokban érkező diák – így lehetne villanásokban rögzíteni a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár megnyitója előtti fél órát.
Az idén négynaposra nőtt könyvünnep szervezői jelképes verskapu állítására hívták a fiatalokat, és szavuk meghallgatásra talált, több iskolából, többek között a Bolyai líceumból és a Pedagógiai Líceumból is jó pár osztály részt kívánt venni a rangos eseményen. A Nemzeti Színház előtt várakozó nagyobb diákok óriásköre mellett a megnyitó előtti percekben feltűntek a Művészeti Líceumból érkező legkisebbek is. – Könyvek, hol vagytok? – kiáltotta izgatottan egy előkészítő osztályos fiúcska, és aki hallotta a kérdést, az bizonyára újra hinni kezdett az írott szó, az olvasás jövőjében.
A megnyitó elején Barabási Tivadar színművész tolmácsolásában Kosztolányi, Márai, Babits, Petőfi, Szilágyi Domokos üzent az egybegyűlteknek. Ezt követően a rendezvénysorozat főtámogatói közé tartozó Maros Megyei Tanács alelnöke, Szabó Árpád tartott ünnepi beszédet. Szabó Árpád elmondta, hogy a megyei tanács idén több mint 230 kulturális rendezvényt támogatott pályázatok révén, a nagyobb kaliberű fesztiválokon pedig partnerként vett részt. A továbbiakban az alelnök a kultúra jelképévé és megőrzőjévé vált könyv jelentőségéről szólt.
Peti András, a 21. könyvvásár létrejöttét szintén főtámogatóként segítő Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal alpolgármestere Markó Béla Kő és könyv című verséből idézett – "a követ, mint a papírt, éppen/ úgy hajtja félre most az Úr,/ divatjamúlt, mert könyvet olvas,/ és ráadásul magyarul,…" –, majd örömét fejezte ki, hogy az idei könyvünnep egybeesik azzal, hogy november 13-át a magyar nyelv ünnepnapjává nyilvánították.
– Mindenki anyanyelvén tudja a leggazdagabban kifejezni magát, anyanyelvünkön álmodunk, udvarolunk és sajátítunk el idegen nyelveket – hangsúlyozta az alpolgármester, aztán jó felfedezéseket kívánt a könyves világban elmerülni készülőknek.
A továbbiakban Gulyás Gabriella, az idei könyvvásár szellemi védnökségére felkért budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum operatív igazgatója szólt a jelenlevőkhöz.
– Nagy megtiszteltetésnek éreztük a felkérést, hogy szellemi védnökei legyünk Erdély legnagyobb könyves szemléjének. Marosvásárhelyen, egy olyan helyen, ahol a napi kapcsolattartás lehetetlen, kivételes öröm számunkra, hogy munkánkat megismerhetik és a távolból figyelemmel kísérhetik – mondta Gulyás Gabriella, majd az 1954-ben alapított múzeum történetét, céljait és megvalósításait ismertette.
Jövőre kibővítenék a helyszínt
A rendezvényt köszöntők között szólalt fel Claudiu Maior alpolgármester is, majd Gáspárik Attila, a könyvvásárnak évről évre otthont adó Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója osztotta meg gondolatait a jelenlevőkkel. Gáspárik kissé borúlátó beszédében azt üzente, hogy a könyvvásár tulajdonképpen csak a találkozásokról és beszélgetésekről szól, a megnézett, megvásárolt könyvek ugyanis polcokra kerülnek, és ott is maradnak, mert aki olvasni, tájékozódni kíván, többnyire internetes forrásokhoz fordul.
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója ezzel ellentétben arra hívta fel a figyelmet, hogy a könyv érintését, a nyomdából frissen kikerült termék illatát semmi nem pótolja. Aki nem hiszi, nézze meg a nagy európai, frankfurti, göteborgi vásárokat – tette hozzá a múzeumigazgató, majd azt is elárulta, hogy jövőre a színház épülete előtt felállítandó nagy, fűtött sátorral szeretnék kibővíteni a szemle helyszínét.
Több tízezer könyv, száznál több program…
A Romániai Magyar Könyves Céh negyedik alkalommal szervezte a könyvünnepet a Marosvásárhelyi Kulturális Központtal közösen. A Kulturális Központ nevében Szepessy Előd elnök üdvözölte a megnyitó publikumát.
– Úgy gondolom, az idei vásárra is sikerült kellőképpen felkészülni. Több mint 80 kiadó, 40-nél több stand, több tízezer könyv és száznál több program várja ezekben a napokban a közönséget. A célunk változatlanul az, hogy a könyvek révén erre a négy napra a város Erdély kulturális fővárosává váljon – mondta Szepessy Előd, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy az évek múlásával egyre fiatalodik a könyvvásár, ezt bizonyítja az is, hogy az olvasást népszerűsítő vetélkedőre 98 csapat, több mint 300 diák jelentkezett. A Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke a vásár partnereivé vált pedagógusoknak is köszönetet mondott, végül, az előtte felszólalókhoz hasonlóan egy idézettel, Esterházy Péter gondolataival zárta beszédét: "Változik az idő, változunk benne mi, a mű pedig végtelen. Akár egy élőlény: kimeríthetetlen".
A beszédek sorát Káli Király István, a könyvünnep főszervezője, a Romániai Magyar Könyves Céh igazgatója zárta. Káli Király István Claudiu Maior üzenetét tolmácsolta, miszerint a városi tanácsnak szándékában áll az elkövetkezőkben egy napot a magyar és a román könyv napjává nyilvánítani, majd egy Babits-üzenettel – "Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell, / hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember; / mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember – / így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember" (Ritmus a könyvről) – nyitotta meg a kaput az írott szó szépségét szomjazó embertömeg előtt.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)2015. november 19.
Mindenki vigyen el egy könyvet!
Ötven kiadó több ezer ajánlata fogadta idén azokat, akik ellátogattak a 21. alkalommal megrendezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. A hatalmas könyvkínálat mellett számos könyvbemutató, kerekasztal-beszélgetés, irodalmi vetélkedő, gyerekeknek szóló koncert és foglalkozás közül válogathattak a könyvbarátok.
Minden magyar számít – fogad a marosvásárhelyi színház épületében a már megszokott piros–fehér–zöld molinó, s nem is kérdés számomra, ez a kijelentés egy könyvvásár életében fokozottan érvényes. Márpedig ami a 21. nemzetközi könyvvásár második napján, pénteken a kora déli órákban szembetűnik, az a látogatók, vásárlók sokasága. A színház épületének földszintjén még úgy-ahogy lehet nézelődni, egyes könyvstandokhoz – főleg, ahol ifjúsági és gyerekirodalmat árulnak – nehezen lehet hozzáférni. Az emeleten azonban már áthatolhatatlan a tömeg, kiadók küzdenek négyzetméterekért, nagy a zsúfoltság, a Koinónia Kiadó és a Gutenberg standjánál több tucat iskolás próbál eligazodni a hatalmas felhozatalban, az erdélyi fiatal szerzőket publikáló Előretolt Helyőrség Kiadó és a Sétatér Kiadó jó pár friss könyvvel képviseli a kortárs erdélyi irodalmat. A könyvvásárra jelent meg az Előretolt Helyőrség vaskos antológiája, amelyben az elmúlt huszonöt év terméséből válogatnak. Anyukák keresnek angyalfiát, a kreatív adventi kalendáriumok percek alatt elfogytak, de nagy keletje van a kortárs magyar gyerekirodalom bestsellereinek is, Berg Judit, Bartos Erika könyvei, a Hűvösvölgyi suli sorozata, különböző enciklopédiák majd minden nagyobb kiadó és könyvterjesztő standján fellelhetők. Aki pedig másra vágyik, bőven talál magának gyönyörű kivitelezésű gyerekkönyvet. Az erdélyi gyerekirodalomra, Balázs Imre József, Gergely Edó, Zágoni Balázs könyveire is sokan kíváncsiak. De nem panaszkodnak az úgymond felnőtt irodalmat publikáló kiadók sem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadójának vezetője, Biró Annamária szerint nekik évről évre egyre inkább megéri részt venni a vásárhelyi könyvvásáron, s bár szakkönyveket árulnak, mind a könyvbemutatóikon, mind a standjuknál nagy az érdeklődés, a kolozsvári könyvhéten jóval kevesebb könyvet adnak el, igaz, a fesztivál jellege és közönsége is más.
Csókos könyv – amit a fiatalok olvasnak
Igaz, a kiadók igyekeznek kedvezményeket is nyújtani egy-egy frissen megjelent könyvre, 10–20 százalékkal is olcsóbban adják új könyveiket. S bár kétségtelenül ott lehet hagyni fél vagyont is egy-egy könyvstandnál, sok frissen megjelent könyv elérhető áron vásárolható meg a könyvvásár ideje alatt.
„Egy könyvet muszáj venniük” – mondja egy Csíkszentgyörgyön tanító magyartanár, aki az Olvass és játssz velünk vetélkedőre hozta el tanítványait. Akik elveszve a hatalmas kínálatban, végül egyik társukra hallgatva Csipkerózsika modern kori, tűzpiros borítójú feldolgozását választják, mindhárman ugyanazt. Csókos könyv, mondja egyikük picit pironkodva, majd elindulnak megnézni a Kultúrpalotát és a Teleki Tékát, délután öttől pedig a színház egyik termében mérik össze tudásukat hat másik erdélyi csapattal – mint később kiderül, a Harmatocska néven induló csapat megnyeri a vetélkedő utolsó, döntő szakaszát, jöhet tehát a jól megérdemelt pihenés, a vaskos csókos könyv olvasgatása.
A könyvvásár sokunk számára tehát nem csak a könyvről szól – olyan esemény, amelyre megéri elutazni, szétnézni, rég nem látott barátokkal beszélgetni, könyvet vásárolni. És a hatalmas érdeklődés láttán nyugtázni, a könyv és az olvasás talán mégsem egy letűnt kor avíttas szokásrendjéhez tartozik.
Átlag fölötti folyóiratok
Igaz, az erdélyi irodalmi és kulturális folyóiratok beszélgetésén Kovács András Ferenc költő, a Látófőszerkesztője épp arról faggatja a jelen lévő főszerkesztőket és lapszerkesztőket, mennyire van jövője a nyomtatott sajtónak, mi a hátránya és előnye az online megjelenésnek – a probléma tehát nem ördögtől való, a közönség között már jóval kevesebb a fiatal, mint az egyes standoknál, s maguk a szerkesztők sem tudnak közös nevezőre jutni. Főként a tömbmagyar vidéken megjelenőSzékelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László véli úgy, amíg „János bácsi hozza az éves előfizetésre a pénzt, igény van a lapra”. Másként vélekednek erről már a Várad és az Irodalmi Jelenszerkesztői, utóbbi, Bege Magdolna, esküszik, az online újságírásé a jövő, még akkor is, ha még igény mutatkozik a nyomtatott lapra is. Hangos könyvnek nincsen szaga – mondja Tasnády-Sáhy Péter, a Várad folyóirat szerkesztője. Szerencsére abban mindannyian egyetértenek, szakavatott szerkesztőre mindig szükség lesz, főként egy olyan kultúrában, mint a magyar, mely elsősorban folyóirat-irodalomként írható le. Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese úgy véli, a folyóiratoknak a kortárs irodalom átlag feletti színvonalát kell tükrözniük, ehhez pedig elengedhetetlen a szerkesztő, illetve bizonyos értelemben a nyomtatott lapformátum is.
Kapu a lélekhez
Az erdélyi könyvolvasási szokások eklektikusságáról, az irodalom sokarcúságáról azonban mi sem árulkodik jobban, mint hogy hangos könyvet, cd-ket alig látok a polcokon, a Látó színház számának bemutatójakor azonban már a folyóirat szerkesztői igyekeztek életre kelteni, hangot adni a folyóiratnak: Székely Csaba Ezek állatok című, a lapban megjelent dramolettóját olvasták fel a lap szerkesztői, a szerző közreműködésével. A számtalan, gyakran ugyanabban az időpontban zajló esemény közül nem egyszer választani kényszerül a nagyérdemű, vagy inkább csak egyszerűen be-benéz mindenhova, meghallgatja Markó Béla jogos méltatlankodását Fekete Vince könyvbemutatóján a Magyar Írók Estjével kapcsolatban (ahol csak magyarországi írók szerepeltek, mintha az erdélyi szerzők nem lennének magyarok), Vida Gábor beszélgetését Márton Evelinnel, dedikáltatja gyorsan két erdélyi, immár Magyarországon élő szerzővel, Tompa Andreával és Papp Sándor Zsigmonddal a könyveit. S ahogy a hatalmas könyvkínálat között sem lehetséges eligazodni, s az egyes programpontokból választani és a rendezvényekre eljutni sem egyszerű, már a pénteki napon meggyőződhetünk arról, a 21. kiadását elért könyvfesztivál igencsak kinőtte – legalábbis helyszín és programok tekintetében – a kereteit. Kényelmes nézelődésre, csendes lapozgatásra nincs mód, ajánlatos az első tetszetős könyvet megvenni, mert lehet, fél órával később már nem lehet megtalálni. Az egyes rendezvények helyszínei ugyan a programfüzetben fel voltak tüntetve, de a színház labirintusszerű épületében eligazodni mindenféle irányítás nélkül igencsak nehéznek bizonyult. A lényeg azonban talán nem is ezen van, hanem a találkozásokon: ismerősökkel, könyvekkel, ismeretlen világokkal. Ahogy az idei fesztivál mottója is hirdette: a könyvvásár „csak” kapu a lélekhez. S aki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)