udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 748 találat lapozás: 1-30 ... 691-720 | 721-748

Névmutató: Tudor, Corneliu Vadim

2016. február 14.

Így dolgozik a román titkosszolgálat Székelyföldön
A Székelyföldön a román titkosszolgálatok által odatelepített ügynökök, megbízást teljesítő állami hivatalnokok, főállású provokátorok dolgoznak azon, hogy egyrészt megfélemlítsék a magyarokat, másrészt kiprovokáljanak valamit, amire hivatkozva majd jól odacsaphat a bukaresti hatalom. A parajdi származású budapesti újságíró, Lukács Csaba a Magyar Nemzet hasábjain közölt erről egy összegző ismertetést, alább olvasható.
Február hatodikán boldogan jelentette be Facebook-oldalán Dan Tanasă román újságíró, hogy elérte a tízezer lájkot, vagyis ennyien kedvelik a szakmai oldalát. Négy nappal korábban arról írt büszkén, hogy blogját (dantanasa.ro) a tavalyi esztendőben 372 ezer ember látogatta meg, akik közel hétszázezer oldalletöltést produkáltak. Ezzel egy román internetelemző szolgáltatás szerint az egyik legolvasottabb szerző a helyi blogszférában, egyre növekvő nézettséggel: az oldal idén januárban már 99 ezer egyéni látogatót és 151 ezer oldalletöltést hozott a konyhára.
De ki ez a 34 esztendős fiatalember, aki évente a székelyföldi magyar önkormányzatok tucatjait citálja bíróság elé, és annyit publikál, mint máshol egy egész szerkesztőség? Aki ismeri a családját, azt mondja: a nyolcvanas években, a Ceaușescu-féle iparosításkor Moldvából Sepsiszentgyörgyre betelepített egyszerű román munkásszülők gyereke. Ő már a székelyföldi településen született, ott végzett (román nyelvű) középiskolát, aztán a Facebook-profilja szerint a brassói Transilvania Egyetem pszichológia és neveléstudományi karán diplomázott, majd 2011-ben mesterfokozatot szerzett kommunikációból és PR-ból. A szakdolgozata a Románia és a románok a romániai magyar nyelvű sajtóban címet viselte.
Dan Tanasă saját bevallása szerint 2008 óta ír az „RMDSZ és a Magyar Polgári Párt által ellenőrzött helyi önkormányzatok vaskos visszaéléseiről”, amelyeket Hargita és Kovászna megye román lakosai ellen követnek el. Jó ideje nemcsak cikkeket, hanem feljelentéseket is szövegez, hogy megállítsa az említett megyékben azt az „etnikai tisztogatást, amelynek ki vannak téve a románok”. Büszkén idézi Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, aki egy helyi lapnak azt nyilatkozta: „egy vagy két ember a hivatalban gyakorlatilag csak azzal foglalkozik, hogy megválaszolja Dan Tanasă vagy más hasonlók kéréseit”. Lia Olguța Vasilescu korábbi nagy-romániás, majd szociáldemokrata szenátor, jelenlegi craiovai polgármester szerint „ha Dan Tanasă nem lenne, akkor ki kellene találni”.
A feljelentéseket gyakran egy hangzatos nevű szervezet, a Civil Egyesület a Büszkeségért Európában (ADEC) nevében teszi meg. Ezt a román cégbíróság adatai szerint négyen alapították: a blogger az elnök, Cristina Florentina Stancu a főtitkár és Adina Tanasă az alelnök. Sem a legnépszerűbb kereső, sem a közösségi oldal nem ad releváns találatot ezekre a nevekre, és a negyedik tagra Valentin Călugăru néven (ez magyarul Bálint szerzetest jelent) is csak egy zárt Facebook-csoportot találtunk. Az egyesület célkitűzései között a román nemzetállam népszerűsítését, az alapvető emberi jogok védelmét nevezik meg, kiemelve, hogy utóbbiakat a román nyelvű román állampolgárok esetében tartják fontosnak, éljenek a határokon belül vagy a diaszpórában.
Sok embert, köztük több kollégát megkérdeztem Erdélyben a Dan Tanasă-jelenségről. Kevesen merik névvel vállalni az elmondottakat, mert attól tartanak, a notórius feljelentő azonnal bíróság elé citálja őket. Abban szinte mindenki egyetért: a férfinak köze van valamelyik titkosszolgálathoz. Mivel úgy védi a székelyföldi románok jogait, hogy közben előbb Spanyolországban töltött éveket, most pedig éppen Németországban él, nagy valószínűséggel a román külügyi hírszerzés (SIE) embere. Külföldről másképpen egyszerűen nem lehetne ilyen hatékonyan értesülni arról, ha egy eldugott kis falu polgármestere kitűzi a székely lobogót – napokon belül megy a blogger által aláírt feljelentés a bíróságra a helyszínen készült fotókkal.
Akad, aki úgy véli, a romániai citizen journalism, egyfajta civil újságírás egy eléggé idegesítő és elfogult előfutára, de mindenképpen úttörő munkát végez. Ő állította össze az első adatigénylés-útmutatót is Romániában, utat nyitva egyrészt a tényfeltárással foglalkozni vágyó kollégáknak, másrészt azon civileknek, akik kérdésekkel szeretik bombázni a hivatalokat.
Szőke László erdélyi újságíró a Székelyhon portálon megjelent írásában összeszedte, hogy a bloggerre valóságos díjeső hull: tavalyelőtt a Hargita–Kovászna megyei románok védelmében kifejtett bátorságáért a Voiculescu család alapítványa 50 ezer lejes (három és fél millió forintos) pénzjutalommal járó elismerésben részesítette, mellette megkapta a szabad sajtóért kifejtett Bátorság díjat, valamint a Hargita–Kovászna–Maros megyei románok civil fóruma elismerő oklevelét is. A Ceaușescu-rendszer egykori működtetőjéből lett médiamágnás és nagyvállalkozó oligarcháról, Dan Voiculescuról jó tudni, hogy korrupció miatt tízéves börtönbüntetését tölti. Úgy tudjuk, a blogger már az egyetemi tanulmányai alatt kapott az üzletember-politikus alapítványától ösztöndíjat – az biztos, hogy Voiculescu médiatermékeinek, így például az Antena 3 televízió nem éppen magyarbarátságáról híres beszélgetőműsorainak is gyakori vendége.
Több erdélyi kolléga megpróbálta interjúra kérni a férfit, de nekik még csak nem is válaszolt a megkeresésre. Mi szerencsésebbek voltunk, ímélben feltehettünk neki kérdéseket. Arról érdeklődtünk, eddig összesen hány feljelentést, észrevételt, panaszt és kérdést fogalmazott meg a székelyföldi magyar önkormányzatok és más magyar vezetésű hatóságok ellen, és honnan van ideje ennyi papír legyártására a rengeteg blogbejegyzés megírása közben. Azt is megkérdeztük, honnan jönnek a tuti tippek, és ezekben hogyan tud megbízni, hiszen ő külföldön él. Az utolsó kérdésünk arra vonatkozott, nem gondolja-e gyávaságnak, hogy Nyugat-Európában él, miközben – szerinte legalábbis – a Székelyföldön élő románoknak segítségre van szükségük. Kérdéseinkre lapzártáig nem kaptunk választ.
Ha aprólékosan végigkövetjük több ember Facebook-profilját, megnézzük a keresztlájkokat, a posztolások idejét, összeáll a kép: Dan Tanasă napi kapcsolatban van a magyarlakta megyék egykori és jelenlegi román prefektusaival, a Kovászna megyei főfogyasztóvédővel (róla mindjárt bővebben), Ioan Selejan egykori székelyföldi ortodox püspökkel, valamint az érintett megyékben lakó románok különféle szervezeteivel. És nem hallgathatjuk el azt sem, hogy Dan Tanasă aknamunkáját nagy valószínűséggel segíti sok sértett vagy csak egyszerűen rosszindulatú székelyföldi magyar ember is.
Miközben nagyon sok pert megnyer (ilyenkor diadalittas poszt születik a blogján), néha balul sül el a feljelentése. 2014-ben a gyergyószentmiklósi Nyírő József-emlékünnepséget támadta meg, beadványában azt sérelmezve, hogy a magyarok olyan rendezvényt szerveztek, ahol fasiszta, románellenes és antiszemita eszméket népszerűsítettek. A gyergyószentmiklósi ügyészség elutasító határozatában kimondta: „Az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézet nem rendelkezik olyan dokumentumokkal, melyek nevezett Nyírő Józsefről azt bizonyítanák, hogy bármely román vagy nemzetközi bíróság elítélte volna fasizmus, rasszizmus vagy emberiesség elleni bűntett vádjában.” A Nyírő-híveknek immár román hatósági papírjuk van arról, hogy az íróval kapcsolatos események nem büntethetők.
Dan Tanasă professzionális módon használja ki azt a tényt, hogy a román törvények és szabályok sok esetben egymásnak ellentmondanak, így a bíró kétféleképpen dönthet, és jellemzően a bloggernek ad igazat.
A blogger bejegyzéseinek lelkes lájkolója és megosztója egy Háromszékre küldött állami alkalmazott, Gheorghe-Mircea Diacon. Ő a Kovászna Megyei Fogyasztóvédelmi Hivatal vezetője, és mindent megtesz azért, hogy bekerüljön a központi román sajtóba mint a székelyek könyörtelen Cattani felügyelője, aki azonnal lecsap minden vélt vagy valós törvénytelenségre. Az Ébredj, román! nemzeti himnusz szellemében indult megbírságolni az ellenséget, vagyis a magyarokat. Egyszer a „székely ízvilág” miatt büntet, máskor a taxisok SIC matricája szúrja a szemét, a lényeg a show és a több ezer lejes bírság.
A Háromszék napilapban Szekeres Attila tollából alaposan dokumentált írás jelent meg arról, hogy a hős moldvai fogyasztóvédő rendőrnek nem volt jó: fogdaőri állásából kirúgták, mert egy bezárt nő feljelentést tett ellene nemi erőszak vádjával. Utána a polgárőrségtől is mennie kellett, mert részegen többször lejáratta magát saját kollégái előtt, ezért átnyergelt a politikusi karrierre a kommunista utódpárthoz. Aztán eltűnt, Spanyolországba ment dolgozni, ahol különösen jól sikerült neki valami, mert egyetlen év alatt, 2010-ben szülővárosában egy beltelket, egy házat és öt kültelki parcellát írattak a nevére. Egy székelyföldi faluban is kapott telket, Sepsiszentgyörgyön pedig összesen négy tömbházlakás birtokosa – igaz, ezeket korábban vette. A vagyonnyilatkozatában egyébként nem tesz említést külföldön szerzett jövedelemről. 2013 óta vezeti a hivatalt. Amikor megbüntette a „székely íz” szókapcsolat használatáért a háromszéki hentesüzemet, a Marosvásárhelyi Rádió érdeklődésére kifejtette, hogy nem létezik „székely íz”, egy élelmiszer édes, keserű vagy savanyú lehet. „Manapság egyre képtelenebb helyeken használják a székely megnevezést, lehet, hogy majd megjelenik a székely vécé vagy székely temető is” – nyilatkozta, de nem reagált arra a kérdésre, hogy mi van a román áruházakban bőven megtalálható, „tradicionális román ízeket” tartalmazó élelmiszerekkel.
Buzgalma néha már tragikomikus: mivel ragaszkodik minden egyes termék nevének román feliratozásához, a kézdivásárhelyi Rigó Jancsi cukrászdában a névadó édesség, vagyis a cigányprímásról, Rigó Jancsiról elnevezett rigójancsi termékcímkéjét is kicseréltette. „Mierla Ionică” van felül, alatta pedig a magyar megnevezés szerepel.
Amikor a Háromszék egy publicisztikában megírta, hogy az igazgató közröhej tárgyává tette az állam egyik fontos intézményét, a felügyelőség ellenőrei rászálltak az újságosbódékra. Figyelmeztetéseket osztottak és bírságokat róttak ki, azt is kifogásolva, hogy hiányzik a román felirat például a székely és a magyar kártyáról, a vécépapírról, valamint a szemetes zacskóról. A kiadó hat jegyzőkönyvet megtámadott a bíróságon, négy esetben már alapfokon nyert.
Az állami alkalmazott Gheorghe-Mircea Diacon Facebook-profilján a megosztások zöme magyarellenes tartalmú, és néha becsúszik egy-egy, a saját fogyasztóvédelmi fellépését dicsőítő közlés. És persze állandó vendégként Dan Tanasă blogposztjai. Némi keresés után találunk közös képet is a bloggerrel, amelyen a castellóni Vermut Playa bejáratánál pózolnak.
A hivatalnok egyértelmű magyarellenességének nincsenek jogi következményei, hiába kérték ezt többször például a megyei tanácsban, arra is hivatkozva, hogy ilyen rovott múlttal nem is tölthetné be az adott tisztséget. „Mircea Diacon magaviselete tulajdonképpen Románia mai államigazgatását jellemzi” – olvashatjuk a Háromszék cikkének utolsó megállapítását.
Funartól Tudoron át Tepesig
Gheorghe Funar
1992-ben választották meg Kolozsvár polgármesterévé a „magyar veszéllyel” kampányoló Gheorghe Funart, aki 12 évet töltött a város élén. El akarta távolítani a főtérről Mátyás szobrát, később „csak” román zászlóerdővel vette körül, s magyarázó tábla került talapzatára. Idővel nemcsak a padokat, a város utcáit akkoriban behálózó égősorokat, hanem az utcai hulladékgyűjtőket is román nemzeti színekkel díszítette, kisebb zavart okozva egyébként viszonylag mérsékeltebb hívei körében. Funar 2004-es bukása után is a régi maradt: néhány éve Jézus dáciai eredetét bizonygatta, egy esztendeje pedig azért ítélte pénzbüntetésre a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a magyart a „lovak nyelvének” nevezte. Máig élénken tiltakozik, ha magyarellenességgel vádolják; ő csupán az RMDSZ szeparatizmusára kíván figyelmeztetni.
Corneliu Vadim Tudor
2000-ben bejutott az elnökválasztás második fordulójába a nagy-romániás Corneliu Vadim Tudor, Ceausescu korábbi „udvari költője”, akit Ion Iliescu végül legyőzött. A megszállott nacionalista politikus nemcsak a magyarellenességgel tudott szavazatokat szerezni magának – az RMDSZ betiltása, az „illojális magyarok” kitoloncolása visszatérő témája volt –, hanem antiszemitizmusával is. Az ezredforduló utáni években gyors népszerűségvesztését az sem állította meg, hogy például 2012-ben megfenyegette Vass Ádámot, a kolozsvári CFR-hez igazolt focistát, hogy „elvágja a nyakát”, mert arra a magyar címer volt tetoválva. 2013-ban összeveszett Gheorghe Funarral, akit a 2014-es elnökválasztási kampányban „elmebeteg kolozsvári disznónak” nevezett, míg a voksoláson győzelmet arató Klaus Johannist nemes egyszerűséggel Hitler kretén unokájaként aposztrofálta.
Vissza Ionesti-et! 
2012 januárjában alakult meg az a szélsőséges, jelentéktelen, leginkább az abszurd kategóriájába tartozó, ám eszmeileg több újságcikkel megtámogatott Facebook-csoport, amely bejelentette „Románia területi igényét” többek között Ionesti-re (Hódmezővásárhely), Debretinre (Debrecen), Macaura (Makó), Mestecanesti-re (Nyíregyháza) s az egész „elmagyarosított” Tiszántúlra.
Új vasgárdisták
2015 novemberében hivatalosan is párttá alakult az ezredforduló óta működő vasgárdista Új Jobboldal (Dreapta Noua). A szervezet aktivistái az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozatra emlékező román nemzeti ünnepen Sepsiszentgyörgyön tartottak magyarellenes felvonulást.
Drakula ükunokái
2016 januárjában Vlad Tepes Őrjárata néven félkatonai szervezetet hozott létre a szélsőjobboldali Egyesült Románia Párt (PRU), amelyet a jelenleg független parlamenti képviselő, Bogdan Diaconu alapított, aki Funarhoz hasonlóan szintén élénken tiltakozik a magyarellenesség vádja ellen. Régi műsor új emberrel: terítékén az RMDSZ és a magyar feliratok betiltása, a „románellenes” külföldiek kiutasítása szerepel.
Lukács Csaba. mno.hu

2016. február 23.

Menetrendszerű nacionalizmus
Hű, de jó lenne, ha a vasút is olyan pontosan közlekedne, mint amiként a választás előtt a román nacionalista felhangok bejönnek. Mondhatni: menetrendszerűen. Az idén ezt még két dolog is felerősítette. Az egyik, hogy a letűnt régi gárda (Adrian Păunescu, C. V. Tudor, Gheorghe Funar stb.) helyét friss erővel átvette egy fiatalabb csapat (Bogdan Diaconu és társai), akik honfiságból bizonyítani akarnak. Most éppen ünnepelnek, mert a törvényjavaslatuk, mely szerint a közigazgatásban és az állami intézetekben csak románul beszélhetünk, átment a képviselőházon, és a szenátusban dől el, elfogadják-e vagy nem.
De magas lovat adott a nacionalisták alá az is, hogy az Európai Uniónak most a legkisebb gondja a nemzetiségek helyzete, s vigyázó szemeiket levették erről, sőt, zavarja őket, ha erről hallanak. A nagy „szentjánosbogárnak”, vagyis az Amerikai Egyesült Államoknak most nem érdeke, hogy a demokrácia mellőzéséért megintse Romániát. Úgy veszik, a Kárpátok körül minden oké.
Erre fel mindjárt elindultak az erőszakszervek, akcióba léptek a hírszerzők, az ügyészségek, és a törvényesség látszatát mutatva szép sorjában lefejezik a többségben magyarok lakta megyék vezetőségét. És felléptek a politikusok, újságírók is, úgyhogy teljében az erdélyi magyarság megfélemlítése, lépten-nyomon éreztetik, ebben az országban csak másodosztályú állampolgárok vagyunk, akik csak akkor léphetünk előre, ha magyar származású románokká válunk.
A már kivívott nemzetiségi jogok – amit ők az RMDSZ-nek tett engedményeknek tartanak, nem pedig egy demokratikus ország velejárójának – apránkénti visszavételével pedig újabb lendületet szeretnének adni a színtiszta nemzetállamot létrehozó álom kivitelezésének. És sajnos, ebben minden román párt, de szinte minden román egyetért. Mondotta is egyik politikusuk, ha már az elmúlt száz évben bevált ez a politika, miért módosítanának ezen éppen most…
Ezzel a helyzettel az erdélyi magyarságnak számolnia kell. Ellene a széthúzás helyett egy szorosabb összefogással lehet lépni, cselekedni. Másképpen porladunk, de főleg elporlasztanak…
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. március 4.

Román politológus az érdemrend-visszavonásról: ez történelemhamisítás
Románia és az 1989-es forradalmak történelmének meghamisításaként értékelte Vladimir Tismăneanu politológus a Hotnews.ro portálon pénteken közölt publicisztikájában azt, hogy Klaus Johannis államfő visszavonta Tőkés Lászlótól a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatát.
„Nem tudom, mit csinált Klaus Werner Johannis fizikatanár Nagyszebenben 1989. december 16-án, de tudom, mit tett Tőkés László lelkész: nem volt hajlandó elhagyni temesvári parókiáját, amelyet rendőrök ostromoltak és szekusok”  – kezdi írását a politológus (fotó), rámutatva, hogy a különböző korú és nemzetiségű emberek ott élő láncot alkottak azzal a valószerűtlen hittel, hogy a legyőzhetetlennek és örökkévalónak látszó rendszert képesek meghaladni.
Tismăneanu szerint Temesvár akkor megmentette a románok becsületét és méltóságát, a temesvári forradalom pedig elválaszthatatlan attól, akitől „a visszanyert európaiság nevében megválasztott” Klaus Johannis visszavonta Románia csillagát.
Megjegyzi: Johannis neve egyszer sem szerepel a romániai kommunista diktatúrát tanulmányozó elnöki különbizottság jelentésében, míg Tőkést három helyen is említik az ellenállók között. „Legalább emiatt – mondjuk történelmi szemérmességből – tartózkodhatott volna ettől a kínos gesztustól. Számomra ez ugyanolyan, mint amikor Ion Iliescu 2004 novemberében elnöksége utolsó száz méterén ugyanezzel az érdemrenddel tüntette ki Corneliu Vadim Tudort” – írja Tismăneanu. Szerinte akárhogy is próbálná magyarázni, Johannis „az egykori és mai szekusok” bosszúvágyát elégítette ki ezzel a gesztussal.
„Fogadja ezt a szöveget tiltakozásként az ország és az 1989-es forradalmak történelmének meghamisítása ellen” – zárja a román elnöknek címzett sorait a szerző.
Vladimir Tismăneanu
Az Amerikai Egyesült Államokban élő román politológus, egyetemi oktató. Az általa vezetett elnöki különbizottság készítette azt a 660 oldalas átfogó jelentést a romániai kommunizmus bűneiről, amelynek alapján 2006-ban Traian Băsescu államfő a parlament plénuma előtt hivatalosan elítélte, illegitimnek és kriminálisnak nevezve a kommunista rendszert.
MTI. Székelyhon.ro

2016. március 17.

Őrült beszéd
A nagy gondolkodóknak kevés követőjük akad, de az együgyűségükben is meggyőzőek, igen sokan cinkosokra lelnek. A magasztos eszmék sosem voltak annyira népszerűek, mint a sovén, kirekesztő, gyűlöletetkeltő diskurzusok. Állításunk igazolására elég, ha a történelem néhány negatív példáját vesszük alapul.
Sajnos, nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy rábukkanjunk a félőrült, demagóg gondolatok szószólóira. Első pillantásra és meghallgatásra úgy tűnhet, hogy amit mondanak, az „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha a dolgok mélyére nézünk, semmiféle rendszert nem találunk, ha csak azt nem, hogy a demagóg beszédjeikben ezek az emberek mindig következetesek.
Kolozsvár volt polgármestere – aki a legsötétebb időket hozta egy viszonylag civilizált városra – ismét felbukkant. Nem is akárhogyan. Amilyen ostobaságokat nyilatkozott nemrégiben, azzal legjobb korábbi formáján is túltett. Kezdve azzal, hogy Eminescu a relativitáselmélet igazi megalkotója és az analfabéta Einstein ellopta a román költő világraszóló teóriáját, folytatva azzal, hogy a Saul fia című magyar film egy világkonspiráció eredményeként kapott Oscar-díjat, egészen addig, hogy a románok trikolórja dák eredetű, minden elképzelhető és elképzelhetetlen őrültséget összehordott. Aki még kételkedett abban, hogy valami baj van vele, annak ábrándjai most dugába dőltek. A volt városvezetőt – az is megérne egy szociológiai kutatást, hogyan lett háromszor megválasztva, és kik által – a józanabb románok is bohócnak könyvelik el, néhai harcostársával, C. V. Tudorral együtt. De, mint minden bolondnak, neki is bőven akadnak követői. És talán nem is száz, hanem a jelek szerint sokkal több. A román ultranacionalistáknak nincs okuk aggodalomra: itt van az utánpótlás, a 21. század első számú dákja, Bogdan Diaconu. Aki erényt kovácsolt abból, hogy minden lehető és lehetetlen okkal nekimegy az erdélyi magyar közösségnek. Unalmas lenne róla írni, ha nem lenne veszélyes a maga látszólagos együgyűségében.
Amit Funar mondogat, az a vicclapok első oldalára kívánkozik, amit viszont Diaconu, az a Diszkriminációellenes Tanács asztalára. Előbbi esete a szakemberekre tartozik, utóbbit a társadalomnak kellene kivetnie magából. Mert ameddig lesznek követői, addig „normális”, hogy Kolozsvár bejáratánál nincs magyar nyelvű helységnévtábla, az orvos majdnem kidobja a magyarul megszólaló beteget, a Székely Szabadság Napjának szervezőit megbírságolják, állami kitüntetéseket vonnak vissza, és így tovább.
Ám minden jel arra mutat, hogy a kivetés egyhamar nem fog megtörténni.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. március 19.

Cristian Câmpeanu: Tőkés, a székely terror és a hírszerzők
Amikor a forradalom győzelmében játszott „meghatározó szerepéért” kitünteted a román Eugen Nicoliceát, ugyanakkor visszavonod a magyar Tőkés Lászlótól az ugyanezekért az érdemekért kapott kitüntetését, akkor nagy gondod van a valósághoz való igazodásban, és tökéletesen hiányzik a nevetségességet érzékelő szerved.
Iohannis mandátuma alatt – nem világos, milyen okokból – az idegengyűlölő nacionalizmus felkorbácsolásának vagyunk tanúi, melynek a demokratikus intézmények és a jogállamiság aláásása az egyetlen célja. A nacionalizmus felerősödése kifinomult kapcsolatban áll a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) megerősödésével, ezért üdvözölendő az Alkotmánybíróság az RHSZ hatalmát csökkentő – talán váratlan – legutóbbi döntése. Felvethetik, hogy milyen kapcsolat lehet a nacionalizmus és a lehallgatásokra vonatkozó döntés között, mellyel a hírszerző szolgálatot kizárták a büntetőügyek bizonyítási eljárásából. Látszólag semmilyen, de szerintük mégis. Íme:
Az RHSZ-nek gyakorlatilag monopóliuma van Románia területén, ami a nemzetbiztonságot illeti. Máris óriási hatalma van egy olyan intézménynek, amely bizonyos nagyon tág határok között gyakorlatilag bármit megtehet a nemzetbiztonság védelmében. Ezt a korlátlan hatalmat a valódi civil ellenőrzés hiánya erősíti fel végletesen, tekintettel arra, hogy a parlamenti ellenőrző bizottságok inkább a hírszerző szolgálat ügyvédjeiből és befolyásolási ügynökeiből állnak, semmint a civil ellenőrzés szerepének tudatában lévő felelős személyekből. A NATO és a partner államok sokkal hatékonyabb korlátozást képviselnek, mint a román demokratikus intézmények. Az RHSZ civil ellenőrzésének radarját elkerülő működési mód oda vezet, hogy ez az intézmény könnyen áldozatául eshet a visszaélés és túlkapás csábításának. Ilyenfajta lehetséges túlkapás annak a magyar fiatalnak az ügye, akit terrorizmussal vádolnak, mert egy tűzijátékos „bombát” akart robbantani a nemzeti ünnepkor tartott katonai parádén. A kérdéses fiatalt meg lehet vádolni szélsőségességgel, egy magyar idegengyűlölő csoportosuláshoz való tartozással, huliganizmussal és más, talán még súlyosabb dolgokkal is, melyek veszélyes anyagok kezelésével kapcsolatosak, de nem terrorizmussal. A világon sehol, soha nem került sor terrorista merényletre vagy merényletkísérletre tűzijátékkal, a kérdéses fiatal viselkedése és lehallgatott beszélgetései nagyon távol állnak annak az összeesküvésnek az igazolásától, melyet a Román Hírszerző Szolgálat sugallt nekünk.
Ez a példa önmagáért beszél. A hírszerző szolgálatnak monopóliuma van a nemzetbiztonság védelme terén, de egy jogállamban nem rendelkezhet és nem is szabad monopóliummal rendelkeznie a „nemzetbiztonság” kifejezési határai vagy értelmezési keretei felett. Az említett esetben minden okunk megvan azt hinni, köztörvényes bűncselekményekről van szó, márpedig akkor az RHSZ-nek ki kell szállnia ebből. Tekintettel, hogy az RHSZ-nek eddig a nemzetbiztonsági és a büntetőügyi esetekkel kapcsolatos lehallgatásokban is monopóliuma volt, az ügyészek fenntartották a terrorizmus vádját, holott nyilvánvalóan túlzás. Ezért állítjuk, hogy egyetlen hatalmi monopólium gyakorlása a jogállamiság egészsége és az RHSZ egészsége szempontjából is elegendő. Káros, ha túl nagy hatalom összpontosul egyetlen intézmény kezében
Akárhogy is lenne, visszaélés esetén az ügyészek szigorúbb ellenőrzés alatt állnak, mint az RHSZ, így hát – elvileg – üdvözölendő, ha ők veszik át a lehallgatások feladatkörét. Persze, az Alkotmánybíróság döntésével kapcsolatosan vannak tisztázatlan dolgok, melyek súlyos korrupciós vagy akár szervezett bűnözési ügyeket kompromittálhatnak. Ugyanakkor semmi kétségünk afelől, hogy egy rakás bűnöző és védelmezőik (akik közé nemrég, szégyenletes és megbocsáthatatlan módon, Traian Băsescu is feliratkozott) megpróbálják majd ezt kihasználni. De ha az igazságszolgáltatási és a korrupció elleni harcon belüli reformok visszafordíthatatlanok, akkor a rendszer végül behangolja magát, még akkor is, ha ez idő alatt néhány cápa is átjut a háló szemein. Végül is bízunk abban, hogy az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság megfelelőbben kezeli majd a lehallgatásokat, mint ahogy azt az RHSZ bármikor is tette.
És van még egy ok. A kézdivásárhelyi epizód csak egy az RHSZ által ápolt nacionalizmus  megnyilvánulásai közül. Rendszeresen lehet továbbiakat is találni a szolgálat folyóirata, az Intelligence által túlságosan is nagylelkűen befogadott idegengyűlölő és primitív cikkekben. A jelenlegi RHSZ-igazgató „újságíró” barátai olyan tévéműsorokat készítenek, melyek nem állnak túl messze a România Mare (a néhai Corneliu Vadim Tudor magyarellenes és antiszemita hetilapja – a szerk.) erőszakos nyelvezetétől és uszításaitól. A parlamenti képviselők tavaly börtönnel akarták büntetni a zászlóégetést, holott Románia legfontosabb stratégiai partnerénél, az Egyesült Államokban ezt a szólásszabadság kifejezésének tartják. Újabban a himnusz kötelező éneklését és Székelyföld zászlajának betiltását akarják elérni. És mindezek tetejében került sor Iohannis szégyenletes gesztusára is, mellyel visszavonta Tőkés László kitüntetését, akit sok mindennel meg lehet vádolni, de azzal nem, hogy ne lett volna meghatározó szerepe a forradalomban. A kisebbségi Iohannis mandátuma alatt és az RHSZ gyámkodása mellett a primitív román nacionalizmus rendkívül bizarr feltámadásának vagyunk tanúi. És, ha netán elfelejtette, az RHSZ-nek minél távolabb kell tartania magát ettől a jelenségtől, mert intézményként az 1990. márciusi, marosvásárhelyi iszonyatos etnikumok közötti konfliktusból született, és ezt az eredendő bűnt nem lehet semmissé tenni. Könnyű megzakkanni és azt hinni, hogy ha monopóliummal rendelkezel a nemzetbiztonság fölött, akkor ez a hazafiságra és a románizmusra is érvényes, és akkor már csak egy lépés a demokratikus intézmények aláásása. Mert, apropó, tudják, hogy ki válhat még az új nyugatellenes nacionalizmus áldozatává? Éppen a korrupcióellenes igazgatóság, melyről egyre több vadromán állítja burkoltan, a parlamentben vagy sokkal érzékelhetőbben, a közéletben, hogy egy brüsszeli és washingtoni imperialisták által ránk kényszerített „idegen” intézmény.
(Főtér/România liberă) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. március 25.

Kelemen: választási évben mindig fel lehet korbácsolni a „gyilkos ösztönöket”
Az RMDSZ elnöke szerint az utóbbi időszakban megnyilvánuló kisebbségellenesség 2016-ban sem gyakoribb, mint korábban, csak most jobban figyel a közvélemény.
Csütörtökön néhány szenátor előterjesztett egy törvénytervezetet, amely szerint börtönbüntetésre ítélhetőek azok a személyek, akik gyalázzák Romániát és a román nemzetet, a hét elején pedig a legionárius mozgalom mellett állt ki a parlament mikrofonjánál több törvényhozó. A március 15-i kolozsvári ünnepen Erdély zászlójának bevonására szólították fel a rendőrök azokat a résztvevőket, akiknél ilyen zászló volt, öt nappal azelőtt Marosvásárhelyen, a Székely Szabadság Napján több mint 80 személyt megbírságoltak. Azelőtt Bogdan Diaconu magyarnyelv-használat ellenes törvénytervezetétől volt hangos a sajtó. December elején pedig Románia nemzeti ünnepekor terrorizmussal vádolták meg a HVIM kézdivásárhelyi vezetőit, amelyről egyes sajtóorgánumok áthallásosan tudósítottak], a teljes magyar közösségre ráhúzva a terrorizmus vádját. Kelemen Hunor RMDSZ-elnököt arról kérdeztük, hogy mi okozza ezeket a nacionalista, szélsőséges és kisebbségellenes, az utóbbi időszakban nagy gyakorisággal előforduló megnyilvánulásokat. 
Az RMDSZ elnöke szerint ezeket a megnyilvánulásokat korántsem kell új, 2016-os jelenségként felfogni, az történt csupán, hogy idén ezekre a történésekre jobban odafigyelt a közvélemény. A kisebbségellenesség évek óta jelen van a román politikai életben. "Számtalanszor figyelmeztettük erre nemcsak a mi közösségünket, vagy a román közvéleményt, hanem a nemzetközi közvéleményt és a partnereinket is. Néha itthon kicsit cinikusan, kicsit lekezelően újságírók, politikai elemzők úgy próbálták ezt beállítani, mintha sa érelmi politizáláshoz tértünk volna vissza, mintha ez egy olyan típusú siránkozás, nyafogás lenne, ami valamit helyettesít. Most nem azt akarom mondani, hogy nekünk lett igazunk, de érdemes a dolgokat alaposan, minden egyes alkalommal megnézni, és érdemes a diagnózison túl a kiutat is keresni" - mondta. 
Hozzátette, hol egyéni, hol csoportos kezdeményezések révén beterjesztett, tucatnyi törvénytervezet van a parlamentben, amelyek a megszerzett jogok megcsorbítását, visszavonását célozzák és azt, hogy megbüntessenek mindenkit, aki nem úgy viselkedik, ahogy egyik vagy másik nacionalista politikus gondolja vagy elképzeli. 
"Az etnikai képviseletet beszüntetnék, és a magyar képviselet vezetőit eltiltanák 10 évre a képviselet lehetőségétől. Szóval butábbnál butább és veszélyesebbnél veszélyesebb kezdeményezések vannak, amelyek visszavetik Romániát a 1950-es évek kommunizmusának sötét korszakába. Ez elfogadhatatlan, és én szeretném azt hinni, hogy ahogy eddig meg tudtuk akadályozni az ilyen típusú törvénytervezetek törvénnyé válását, ezután is meg fogjuk tudni ezt tenni. Azon leszünk, hogy meggyőzzük a román politikusokat, hogy nem lehet ilyesmit támogatni 2016-ban" - mondta. 
Kérdésünkre, hogy ez a nacionalizmus összefüggésbe hozható-e valamilyenféle bizonytalansággal, Kelemen úgy vélekedett, tetten érhető valamilyen korreláció. Úgy véli, a gazdasági válság után, annak közepette, hogy egy óriási menekültáradat tart Európa felé, amikor az emberek jelentős része nem lát hosszútávon javulásra lehetőséget, a zsigeri, ösztönszerű félelmeket könnyen fel lehet korbácsolni, és könnyen lehet olyan célpontokat, indokokat keresni, amiket, vagy akiket ki lehet kiáltani a baj okozójának. 
"Ez mindig feszültségekhez, és nagyon gyakran kisebbségellenességhez vezet. Mivel Romániába Szíriából, Kis-Ázsiából, Afrikából nem jönnek tömegesen, ezért a félelem a nemzeti kisebbségek és elsősorban a magyarok irányába csapódik le, bennünk találják meg a célpontot. Másrészt vannak, akik tudatosan szítják a hangulatot, gondolván, hogy így tudnak szavazatokat szerezni. 2012-ben és 2008-ban is, és előtte is volt erre példa" - mondta az RMDSZ elnöke, azzal példázva kijelentését, hogy Vadim Tudor valamikor az államelnöki választás második fordulójába került, és pártja, a PRM több mint 20%-os támogatottságot élvezett a parlamentben. 
Emellett választási esztendőben vagyunk. "Ilyenkor mindig fel lehetett korbácsolni ezeket az ösztönöket - idézőjelben mondom, de nagyon gyakran, a történelem folyamán idézőjel nélkül is lehet használni -, gyilkos ösztönöket" - mondta. 
Szerinte ezek ellen a megnyilvánulások ellen harcolni kell a magyar közösség biztonságának garantálása érdekében, és sokszor ez nem könnyű feladat. 
"Az a feladatunk, hogy eszközeinknek és tudásunknak függvényében maximalizáltan próbáljunk meg a közösség szolgálatában állni a parlamentben, és a parlamenten kívül" - nyilatkozta Kelemen. 
A március 15-i incidensekkel kapcsolatosan elmondta, az egy vicc, hogy egy történelmi régió zászlóját a rendőrök egy rendezvényen eltetetik, nem fogadják el, ez olyan, mintha megtagadnák, hogy Erdély egy történelmi régiója Romániának. "A történelmi régióknak, Moldvának, Havasalföldnek, Erdélynek vannak régi, történelmi zászlói. Románia így állt össze különböző történelmi régiókból, amelyeknek erős identitása volt, és ezeket az identitásokat a kommunizmus sem tudta felszámolni. Ezekre az identitásokra szükség van, ezeket meg kell erősíteni, ezért szinte az abszurddal határos, amit Kolozsváron csináltak a rendőrök. Szerintem ez rendőri túlkapás, butaság, nem is tudom, minek lehet nevezni, de racionális döntésnek semmiféleképpen" - mondta. 
Elmondta, felszólították a rendőrséget, hogy nyilvánosan is indokolja meg, miért büntetett Marosvásárhelyen. Szerinte a marosvásárhelyi hatósági fellépés súlyos túlkapás, mert a bírságolással bizonyos szabadságjogokat akarnak korlátozni, például a gyülekezési vagy a szólásszabadságot, olyan körülmények között, hogy sem rendbontás nem történt, sem olyan cselekedet nem ment végbe, ami törvénybe ütközne. 
"Ahhoz, hogy rendőrség a hitelességét meg tudja őrizni, meg kell hogy indokolja a fellépését. Tudomásom szerint ezt mindeddig nem történt meg" - mondta az RMDSZ elnöke. 
Arra a kérdésünkre, hogy hivatalos kérést iktattak-e a rendőrségen, Kelemen elmondta, ennek gyakorlati hasznát nem látja. Ha egy politikai szervezet a rendőrség felé a nyilvánosság előtt egy ilyen kérdést megfogalmaz, akkor a rendőrségnek kellene válaszolnia. "Ha írásban leadjuk a kérést, akkor borítékolható, hogy a formális válaszban tucatnyi törvényt sorolnak fel, és azzal az ügynek pontot is tesznek a végére, tehát azzal nem érünk semmit. Sokkal fontosabb az, hogy a nyilvánosság előtt elmondjuk a véleményünket, minthogy elküldjünk egy levelet, amiről nekünk és a rendőrségnek van csupán tudomása, és erre kapjunk egy törvénycikkek felsorolásából álló választ" - válaszolta a politikus. 
Elmondta, hivatalos levelet számtalanszor küldött már az RMDSZ, és ezekre rendre semmitmondó válasz érkezett. Szerinte a közvéleményt és a magyar közösséget kell érzékennyé tenni a problémára. Egy demokratikus jogállamban akár egy politikai szervezet, akár egy civil szervezet jelzésére a rendőrségnek választ kell adnia. Azonban az a mód, ahogy a rendőrség eljár, a demokratikus jogállamot kérdőjelezi meg. 
Az RMDSZ elnöke elmondta, sok megbírságolt ember esetéről van tudomása az RMDSZ-nek, követik ezeket az eseteket, tartják a kapcsolatot az érintettekkel, de nem mindenkiről van tudomásuk, mert a megbírságoltak közül sokakat furcsa és elfogadhatatlan módon videofelvételek, fényképek útján azonosított a rendőrség, és a lakcímükre küldte a büntetést. "Ez azt jelenti, hogy őket követték, figyelték, beazonosították, tudják a címüket, személyi számukat, ami nagyon súlyos kérdéseket vet fel" - emelte ki a szövetségi elnök. 
Arról, hogy gondolkodnak-e a kisebbségek képviselőivel vagy a civil társadalom képviselőivel egy összehangolt fellépésben ezek ellen a megnyilvánulások ellen, Kelemen elmondta, a kisebbségek parlamenti képviselőivel volt közös fellépése az RMDSZ-nek, de elképzelhető, hogy nem fognak tudni minden esetben közösen fellépni. 
Amikor oktatási kérdésekről van szó, akkor bizonyos szintig tudnak közös frontot alkotni, de van, amikor erre nincs lehetőség. A kisebbségi törvényt hozta fel példának: "A kisebbségi törvényt el tudnák fogadni a parlamenti kisebbségi képviselők is, de csak a kulturális autonómia fejezete nélkül, azonban ez számunkra nem megoldás. Amikor a legionárius mozgalommal szimpatizáló beszéd hangzik el a parlamentben, és amikor a két világháború közötti időszak antiszemita és kisebbségellenes politikusait dicsőítik, akkor mi a zsidó közösség képviselőjével egyféleképpen viselkedünk, a többiek viszont közömbösen nézik, hogy mi történik. Tehát 18 kisebbség érdekeit összehangoltan megjeleníteni hihetetlenül nehéz. Van, amiben egyet tudunk érteni, és együtt lépünk fel, de van, amikor nincs lehetőségünk várni rájuk" - mondta a szövetségi elnök.
Kertész Melinda. Transindex.ro

2016. április 2.

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. április 18.

Érdemrendügy: Kincses szerint nevetségesek az államfő érvei
Klaus Johannis államfő nem fogja visszavonni azt az elnöki határozatot, mellyel visszavonta Tőkés László Románia Csillaga érdemrendjét. Az Elnöki Hivatal válaszlevelében fogalmazottak szerint, nem is tehetne másként.
zért nem változtathat álláspontján Klaus Johannis, mert a kitüntetést visszavonó elnöki rendelet polgárjogi forgalomba került, azaz megjelent a Hivatalos Közlönyben – így indokolta meg az államfő döntését az Elnöki Hivatal, mely Tőkés László beadványára válaszolt.
A magas rangú kitüntetésétől elnöki rendelettel megfosztott magyar politikus ügyvédje, Kincses Előd nevetségesnek nevezte Johannis érveit, mondván, hogy az efféle gyermeteg logika mentén az elnök meg sem foszthatta volna Tőkést az érdemrendtől. „Az a rendelet is a polgárjogi forgalomba került, miszerint Románia elnöke kitüntette Tőkés Lászlót” – mondta Kincses, hozzátéve, hogy az Elnöki Hivatal magyarázata jogi szempontból rendkívül inog.
Klaus Johannis reakciója után hétfőn Kincses Előd a fővárosi táblabírósághoz fordult, kérve az elnöki rendelet jogi úton való megsemmisítését. „A törvény tisztán leszögezi, hogy csak abban az esetben vonható vissza egy állami kitüntetés, ha az érintett személyt jogerősen börtönbüntetésre ítélték, vagy cselekedetei méltánytalanná teszik a csillag viseléséhez. Nem hinném, hogy a bíróság ne tudná megkülönböztetni a rosszul fordított tusványosi nyilatkozatot a cselekedettől. Egy nyilatkozat soha nem egyenértékű a cselekedettel, mert nem mindegy, hogy csak mondom valakinek, hogy felpofozom vagy meg is teszem” – magyarázta Kincses.
A marosvásárhelyi ügyvéd az eddigi joggyakorlatra is felhívta a figyelmet. Bár számos olyan politikus és közéleti személyiség él, akit a bíróság jogerősen elítélt, az államfő egyiknek sem vonta vissza a kitüntetését. A rend 630 birtokosa közül tizenegyen vannak ebben a helyzetben, köztük a korrupciós ügyekbe bonyolódott és az államnak tetemes kárt okozó Adrian Năstase, Dumitru Cioflină, Eugen Bădălan, Ionel Manţog és Cristian Anghel. Traian Băsesecu volt elnök mindössze Corneliu Vadim Tudor érdemrendjét próbálta meg visszavonni, a legfelsőbb ítélőtábla viszont a néhai néptribün javára döntött, jogprecedenst kreálva.
„A bíróság szerint mérlegelni kell, hogy minek van nagyobb fajsúlya: annak a tettnek, amiért az illető a kitüntetést kapta vagy annak a cselekedetnek, amiért meg akarják fosztani tőle. Nem hinném, hogy az Európában elismert és jól működő védhatalmi státusra vonatkozó nyilatkozat többet nyomna a latban, mint Tőkés László 1989 decemberében betöltött szerepe” – fejtette ki Kincses Előd.
Mint ismert, Tőkés László egy olyan védhatalmi státusról beszélt Erdély esetében, mint amilyent Olaszország és Ausztria vállalt 1947-ben Dél-Tirol fölött, amely azóta egy virágzó térséggé nőtte ki magát. Egy fordítási pontatlanság miatt a román sajtó helytelenül protectoratként emlegette, ami a térség gyarmatként való kezelését jelenti. A média és a Tőkésnek ugró román politikusok azok után sem változtattak álláspontjukon, mint a volt püspök közleményben jelezte, hogy ő nem arról beszélt, mint amiről a téves fordítás miatt feltételezik.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2016. május 5.

Sikertelen az a társadalom, amely nem bízik polgáraiban - beszélgetés Kelemen Hunorral
kérdezett: Kertész Melinda
Az RMDSZ elnökét a belpolitikában új erőre kapott és egyre erősebben érezhető magyarellenesség kapcsán kérdeztük.
Egyre gyakrabban nyújtanak be a parlamentben olyan tervezeteket, amelyeknek a címzettje burkoltan vagy kevésbé burkoltan a magyar közösség. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek a jogszabálytervezetek lassan nem magánakcióba menő törekvések: a román törvényhozók tucatjai írják alá ezeket.
Egyre gyakrabban születnek a magyar közösségi szimbólumok ellen bírósági határozatok, és amikor éppen nem az ingatlan-visszaszolgáltatást gátolják, akkor a székelyföldi elöljárók ellen az igazságszolgáltatás eszközeivel lépnek fel.
A december 1-jei kézdivásárhelyi történések azt mutatják, hogy a hatóságok – a hírszerzés, az ügyészség – attól sem riadnak vissza, hogy a show-műsor, a látványosság eszközét is bevessék. A parlament pulpitusától pedig legionárius költők sorait szavalják, a PNL egy legionárius nézeteket valló főpolgármester-jelölttel rukkolt elő – igaz, vissza is vonta, de ezzel az esetet nem tette meg nem történtté. Persze, mondhatnánk azt, hogy választási év van, azonban ezt a kisebbségellenes trendet jó ideje a mainstream politika sem „szégyelli” diskurzusába beépíteni. Az utóbbi időszakban szinte kivétel nélkül minden RMDSZ-rendezvényen elhangzik: megrendült a magyarok biztonságérzete. Az új kisebbségellenes hullámról, okairól és az elmozdulási lehetőségekről Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével beszélgettünk.
- Hogyan értelmezhető ez a hangulat a román állam viszonyulását tekintve: a román hatóságok az RMDSZ megerősödésétől tartanak, és erre érkezik a válasz, vagy ellenkezőleg, inkább az az oka a támadásoknak, hogy úgy érzik, megtehetik, mert meggyengült az érdekképviselet?
Kelemen Hunor: – Szerintem nem az a kérdés, hogy ők azt érzik, hogy meggyengült vagy megerősödött az RMDSZ, mert mindkét állításra lehet érveket találni: arra is, hogy erősebb, mint máskor, és arra is, hogy gyengébb. A 2012-es választások után 120 emberrel lett magasabb a parlament létszáma, ennek következtében az RMDSZ parlamenti súlya lecsökkent. Ez az egyik ok, a másik az, hogy nem vagyunk kormányon, s bár ez a saját döntésünk volt – de emiatt egyesek szemében gyengébbnek tűnhet az RMDSZ, de nem gyengébb.
Másrészt pedig az RMDSZ az összes támadást, amit az elmúlt 10 évben innen vagy onnan ellenünk intéztek, nemcsak, hogy túlélte, hanem bizonyos értelemben, azt gondolom, meg is erősödött.
Másrészt folyamatban van egy újratervezés, egy fiatalítás, nagyon sok új ember jön be, harmadrészt, a nemzetközi kapcsolatainkat újravettük, újragondoltuk és megerősítettük. Ez, azt gondolom, hogy az RMDSZ súlyát megemelte, erősebbé tette az RMDSZ-t, hogyha csak a washingtoni látogatásainkra és az azt követő történésekre gondolok, akkor az már elegendő érv lenne, de ez igaz akkor is, ha az európai, különböző szintű kapcsolatépítési próbálkozásainkat és eredményeinket nézzük a FUEN-en keresztül – hiszen a FUEN-ben alelnökünk van, ilyesmi nem volt az előző huszon-akárhány évben. Bár a polgári kezdeményezésünk a luxemburgi bíróságon várja a tárgyalást, mégiscsak fel tudtunk mutatni egy olyan szolidaritást az őshonos kisebbségek között, amelyre nem volt példa az elmúlt negyed században, illetve Brüsszelben különböző szinteken, parlamentben, bizottságokban folyamatosan jelen vagyunk az erdélyi magyar közösség problémáival, akár a visszaszolgáltatásról, akár a közösségi, kollektív jogokról, autonómiáról, nyelvhasználatról, oktatási problémákról beszélünk és vannak partnereink. Tehát nem ez az igazi kérdés.
Az igazi kérdés az, hogy Románia az Európai Uniós csatlakozást követően és azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal megerősödött a stratégiai partnersége, amit mi magunk támogattunk, mert úgy éreztük, és úgy érezzük, hogy biztonságpolitikai szempontokból még mindig az Egyesült Államok jelent garanciát arra, hogy ne sodródjon Románia az orosz érdekszféra irányába. De hát ez annyira megerősítette Romániát, hogy úgy gondolták egyesek, hogy ennek a partnerségnek az ernyője alatt megengedhetnek maguknak bármit. Én inkább ezt az értelmezést tartom helyesnek.
Fokozatosan próbálkoznak, újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy visszavonják azokat a kisebbségi jogokat, amiket a román politikusok jelentős része engedménynek tekint. Nem szeretnék általánosítani, nem azt mondom, hogy a román politika összességében, de egy jelentős számú román politikus úgy gondolta, hogy engedményeket tettek a magyaroknak akkor, amikor a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás előtt a kisebbségi és nyelvi jogok területén elfogadtak egyébként jó és fontos szabályokat. Úgy vélik, hogy most ezeket az engedményeket vissza lehet venni, mert nincs elvárás, kész, bejutottunk az elit klubba, az Észak-Atlanti Szövetségbe, az Európai Unióba, és ha már bent vagyok, szankció nem létezik az ejnye-bejnyén kívül, és megengedhetjük magunknak, hogy ezeket az engedményeket immár lenullázzuk.
Én inkább ezt az olvasatot tartom helyesnek, erre a konklúzióra jutottam, nem ebben az esztendőben, hanem tavaly-tavalyelőtt, ezt megfogalmaztam, és ezért is tartottam aggályosnak mindazt, ami történik. Az igazságszolgáltatás döntéseit beszélünk – és ez az egyik szelete a történetnek, beleértve a Mikó-ügyet, de beleértve a nemzeti kisebbségek szimbólumhasználatának tiltására vonatkozó bírósági döntéseket is – végrehajtják minden rendszerben. Egy politikus a bírósági döntésekkel egy rendszerben nem tud mit kezdeni.
Másrészt pedig a törvénykezdeményezések – akár egyéni, akár csoportos kezdeményezések – mindkét irányból jönnek: jön a liberálisoktól is és a szociáldemokratáktól is, ne legyünk naivak, ne gondoljuk azt, hogy egyik vagy másik helyen nagyobb empátiával figyelnek ránk. Esetleg vannak olyan politikusok, egyének mindkét pártban, akik nyitottabbak, de összességében, ha az összképet nézzük, akkor gond van. Nyilván, ilyen törvénytervezetekkel tele van a parlament, az összképpel van a baj.
Mert ha csak az ingatlanokkal lenne a probléma, ha csak a Mikó-ügy lett volna, akkor azt mondanánk, és mindenki így értelmezné Washingtontól Brüsszelig és Budapestig, hogy ez egy egyedi eset. Ha csak a nyelvi jogok esetében lett volna valami, vagy csak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tekintetében nem alkalmaznák a törvényt, de minden jól menne egyébként, akkor azt lehetne mondani, hogy ez egy egyedi eset, nézzük meg. Viszont itt az összkép romlott el, mert minden egyes területen látszik a visszarendeződés szándéka, illetve azok a kezdeményezések, amelyek arra vonatkoznak, hogy amit el lehetett az első húsz-egynéhány évben érni, azt most próbálják visszavenni.
Ezért mondom azt, hogy a erdélyi magyar embereknek a biztonságérzete rendül meg akkor, amikor az etnikai kérdésekről, az identitáshoz való jogról beszélünk egyrészt, másrészt pedig a kisebbség-többség viszonyt az a bizalmatlanság jellemzi, ami nem tesz jót hosszútávon sem a többségnek, sem a kisebbségnek. - A bizalom és a biztonság hiányára az RMDSZ egyre gyakrabban tesz utalást a kampányrendezvényein, a kampány kulcsszavaivá avanzsáltak. Miért fontosak ezek a kulcsszavak a szövetségnek? – Egy amerikai filozófus a bizalomra utal, amikor a sikeres társadalmakról beszél. Bizalomra épülnek a gazdasági értelemben vett sikeres társadalmak. Például Japán vagy Németország a bizalomra épül, és a bizalom határozza meg a társadalmon belüli viszonyokat. Minden olyan társadalom esetében, amely hosszútávon sikertelen, amely bizonytalan, ez arra a bizalomhiányra vezethető vissza, amely a társadalmat jellemzi, akár az egyének, akár kisebb-nagyobb csoportok között. Ha nincs bizalom, nem lehet egy társadalom sikeres, és a bizalom alapja a biztonság. De ez igaz az egyszerű emberi, baráti, családi kapcsolatokra is: amelyik nem bizalomra épül, az előbb-utóbb szétesik, megszűnik, nem fog működni. És ez igaz a táradalomra is, és ebből kell kiindulni.
Ezért mondom azt, hogy a többség-kisebbség viszony rendezése hosszútávon másképp nem képzelhető el, csak ha egymásban megbíznak. Akkor bíznak meg egymásban a románok és a magyarok, ha egy pillanatig sem érzik azt, hogy a másik el akar tőlük valamit venni. Sem Erdélyt, sem a boldogulásukat, sem a szabadságukat, és én azt gondolom, hogy ezt milliószor bebizonyítottuk, elmondtuk, de még mindig létezik ez a bizalmatlanság a többségi társadalom részéről.
Illetve ha a magyarok elhiszik, hogy a románok nem akarják asszimilálni őket, nem akarják az etnikai identitásuktól megfosztani, és erre, ugye, még nem kaptak elég garanciát, mert volt egy hosszú, több, mint negyven esztendős diktatúra, ami egészen határozottan arra törekedett, hogy a másságot megszüntesse, és egy homogén etnikai államot hozzon létre. Az elmúlt 25-26 esztendőben pedig volt példa arra, hogy elindultak a dolgok jó irányba, de megakadtak, és az emberek kollektív emlékezetében rögzült, hogy hányszor próbálkozott a román állam azzal, hogy az etnikai biztonságukat megkérdőjelezze.
Most nem abban az időszakban vagyunk, amikor a bizalom visszaállításának, megerősítésének kísérletét látnánk, hanem pont ellenkezőleg, a leépítését látjuk mindazon keresztül, ami körülöttünk, velünk történik néhány esztendeje.
- Nem hagyhatjuk ki a PNL legutóbbi próbálkozásait, amikor szélsőséges, nacionalista tömegeket akart a szavazótáborának részévé tenni. Ez a választási kampány számlájára írható csupán, vagy a választások után is folytatódhat ez a tendencia? A kampányfogáson túl komolyan gondolja ezt az irányt a Nemzeti Liberális Párt?
- Ma nem lehet jósolni, hogy a választások után mi lesz. Azt látni lehetett, hogy a szociáldemokrata párt néhány esztendővel ezelőtt a Nagyrománia Pártot integrálta. A PSD számos politikusa a PRM-ből jön, de a liberális pártban is megtalálhatóak ezek az emberek. A liberális párt teljesen tévesen arra a következtetésre jutott, hogy akkor veheti fel a versenyt a PSD-vel, ha ő maga is hasonló retorikát folytat. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a volt demokrata pártban (PD, PDL) és a volt liberális pártban mindig voltak hasonló tendenciák a 90-es évek második felében és a 2000-es években is, de ezek soha nem voltak uralkodó eszmék. Volt arra példa, hogy a PSD a PRM-vel, az akkor még vezérként jelen levő Vadim Tudorral kötött megállapodást, abból egyértelműen látszik, hogy mire számítottak. Másrészt Traian Băsescu 2004-ben a Nagyrománia Párt szavazataival nyerte meg a választást, tehát azt láthatjuk, hogy mindkét oldalnak van kapcsolata a szélsőségesekkel.
A legnagyobb probléma akkor van, amikor ez a hangulat az egész pártot eluralja, és a liberálisok olyan politikusokat próbálnak bekebelezni, magukhoz vonzani, akik a két világháború közötti nagyon rossz ideológiai hagyományhoz, a legionárius hagyományokhoz nyúlnak, amely nemcsak kisebbségellenes, hanem antiszemita, szélsőséges, és minden benne van abból, ami tragédiához vezetett a múlt században. Ha ők ezzel a retorikával mennek tovább, akkor a választók 70%-a ezt fogja hallani, és ez előbb-utóbb visszhangra talál a társadalomban. Ez a legnagyobb kockázat.
Nagyon fontosnak tartom azt a döntést, hogy ők végül Marian Munteanuról lemondtak, és nem őt indítják főpolgármesternek Bukarestben, de nem elegendőnek. Ez ugyanis azt mutatja, hogy a párton belül vannak olyanok, nem is kevesen, akik el tudják képzelni, hogy a liberális párt ideig-óráig egy ilyen retorikát, ideológiát, attitűdöt a magáévá tegyen. Ezzel az a baj, hogy ha egyszer erre a pályára ráálltál, akkor nagyon nehéz erről leszállni. De azt, hogy ez az irány a választások után ki fog-e tartani, nem tudom megmondani, csak remélni tudom, és bízni abban, hogy nem.
- Milyen kiutat lát az RMDSZ ebből a fokozódó magyarellenes hangulatból?
– Az RMDSZ egyrészt fenntartja a párbeszédet azokkal a politikai szereplőkkel, akikkel érdemes, függetlenül attól, hogy melyik oldalon vannak, és nem engedi, hogy elszigeteljék: az elmúlt évtizedekben mindig volt erre kísérlet, szándék.
Másrészt figyel arra, hogy fenntartsa az erdélyi magyar közösségnek azt a fajta ébrenléti állapotát, ami szükséges ahhoz, hogy a közösségi szolidaritás megmaradjon. Mert azt látni kell, hogy ha a dolgok egy kicsit jó irányba kezdenek menni, akkor az emberek hajlamosak azt hinni, hogy most már baj nem történhet. És amikor a baj kezd megtörténni, még mindig nem hiszik el, csak akkor ébrednek fel, amikor tragédia van.
Amikor mi azt mondjuk, hogy rossz irányba megy az ország, azt nem azért mondjuk, hogy mi a sérelmeinket felsoroljuk. Azt akarjuk felmutatni mindenkinek, a románoknak, magyaroknak, és a nemzetközi partnereinknek is, hogy Románia tér le a jó útról, a jogállamiság útjáról. Ha megnézzük az árnyékjelentést, annyi példa van benne, hogy nem lehet azt állítani, hogy egy-két baleset történt az elmúlt öt-hat évben, azt lehet látni, hogy egy tudatos, vagy tudatosnak tűnő jogsértés-sorozat az, ami egy rossz összképpé összeállt.
- Az a tény, hogy a SRI egyre inkább jelen van a Székelyföldön, hogyan hat azokra a dolgokra, amelyek a többség-kisebbség viszonyát meghatározzák?
– Legalább két dolgot érdemes tisztán látni. Mi, akik Székelyföldön élünk, tapasztaljuk, érezzük, látjuk ezt. De az egész országban ez van egyébként, bár lehet, hogy a Székelyföldön inkább érezhető. Akár egy kis rendezvényen is egyértelmű, hogy ott vannak, lefilmeznek. Tudják a szervezők, tudjuk mi is, hogy ki az, aki nem a sajtónak, nem nekünk rögzíti, filmezi az eseményeket.
Másrészt, ha megnézzük a szolgálat költségvetését, és arányosan összehasonlítjuk a brit, a franciaországi vagy a németországi belügyi hírszerzés költségvetésével, akkor azt látjuk, hogy Romániában arányaiban nagyobb költségvetésről beszélhetünk. Ez azt mutatja, hogy nagyobb létszámmal, nagyobb figyelemmel próbálják ellenőrizni a társadalmat. Ezt nem lehet cáfolni.
A legnagyobb probléma az én megítélésemben az, hogy egyrészt az erdélyi magyar közösségnek ez a megerősített jelenlét is azt bizonyítja, hogy a román állam nem tekinti partnernek, hanem problémának, rizikófaktornak, kockázati tényezőnek tekinti, és folyamatosan az ellenőrzése alatt akarja tartani. De ugyanezt teszi a román társadalom tagjaival is. A román társadalom igazi nagy gondja az, hogy az állampolgárait az állam nem tekinti partnernek, hanem egy olyan entitásnak tekinti, amely ki kell szolgálja az államot, és az államnak cserébe nem kell neki semmit adnia. Az állam polgárait olyan bűnözőnek tartja, akiről meg van győződve, hogy hibázott, bűnt követett el, és még nem kapta el, de ez csak idő kérdése. A magyar közösségre nézve ez fokozottan érvényes, és ezt tartom a legnagyobb problémának.
Ezt a viszonyulást elárulta az a közbiztonsági stratégia is, amelyet ezelőtt egy évvel közvitára bocsátott, és amely kiverte a biztosítékot nálunk is és másoknál is, aztán néhány hónap múlva vissza is vonták a belügyminisztérium honlapjáról. Ebben a dokumentumban egy az egyben le volt írva, hogy az erdélyi magyar közösség törekvései kockázatot jelentenek a közbiztonságra. Ha egy ilyen stratégiában ezt leírják, és a közvitára bocsátott változatban ez megjelenik, akkor az, amit én mondok, ezzel alátámasztható. Én ezt látom a legsúlyosabbnak, a legnehezebben megváltoztathatónak. És itt ismét a bizalomhoz térünk vissza: hogy a román állam kockázati tényezőnek tekinti a kisebbségeket, elsősorban a romániai magyar kisebbséget.
Transindex.ro

2016. augusztus 20.

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 1.

Összenő, ami összetartozik
Aggódással vegyes borúlátást tükröző írások, elemzések láttak napvilágot az elmúlt napokban a hazai román és magyar sajtóban egyaránt a viszonylag újnak, de annál szélsőségesebbnek és nacionalistábbnak számító politikai alakulat megizmosodása láttán.
A Szociáldemokrata Pártból ( PSD) két évvel ezelőtt kilépett Bogdan Diaconu vezette Egyesült Románia Pártról (PRU) van szó, amely az őszi törvényhozási ciklus közeledtével tucatnyi parlamenti képviselővel és szenátorral erősítette sorait, sőt immár önálló frakciót alakítana a képviselőházban.
A pártra főleg annak okán irányult megkülönböztetett figyelem, hogy Victor Pontával is hírbe hozták, pontosabban felmerült, hogy a doktori titulusától megfosztott, az igazságszolgáltatással is összetűzésbe keveredett, a PSD-ben háttérbe szorult bukott kormányfő esetleg csatlakozik Diaconu csapatához. Ami spekulációnak bizonyult csupán, elvégre a plágiumügye okán az ügyvédek soraiban sem szívesen látott politikus bolond lenne feladni a biztosnak ígérkező PSD-s befutó helyét a kis párt nyújtotta bizonytalanra. (Nem mintha nem illene bele tökéletesen a PRU-s bagázsba.)
Másrészt azért is esik több szó a magyarellenes retorika terén helyenként a néhai C. V. Tudort is túlszárnyaló, de a migránsokat, a muszlimokat és a Nyugatot is rendszeresen ostorozó PRU-ról, mivel a Vatra Românească, a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) és a Nagy-Románia Párt (PRM) kimúlásával kiszorultak a Bukaresti parlamentből a szélsőségesként elkönyvelt alakulatok. A bökkenő csak az, hogy a korábban többnyire Vadim, Funar és hasonszőrű társai által megtestesített kisebbségellenes vadnacionalizmus a többi román pártban is tetten érhető volt, csak ezt az oldalukat igyekeztek szalonképesebb formába csomagolni.
Most mindössze annyi történt, hogy sokan alkalmazkodni próbálnak a politikai erőviszonyok átrendeződéséhez, és a képviselet nélkül mAradt nacionalista tábor meghódításával kísérleteznek. Vagyis összenő, ami összetartozik alapon ugyanazon eszme mögé sorakoznak fel olyan politikusok, akiktől eddig sem állt távol az idegengyűlölet, csak eddig megvoltak maguknak más pártok soraiban. Attól viszont nem kell tartani, hogy belátható időn belül ütőképes párttá növi ki magát a PRU, éppen ezért a mostani vérátömlesztés még hasznos is olyan értelemben, hogy hozzájárul a választók tisztánlátásához.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

2016. szeptember 20.

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. szeptember 26.

Lucian Bolcaș-sal erősít az Egységes Románia Párt
Corneliu Vadim Tudor egykori jobbkezével, Lucian Bolcaș-sal erősít a magyarellenességéről elhíresült Bogdan Diaconu vezette Egységes Románia Párt (PRU).
Bolcaș csatlakozását Diaconu jelentette be szombaton, hangsúlyozva, hogy az jogi végzettségű agg poltikus a PRU szenátorjelöltjeként méretkezik meg a december 11-én parlamenti választáson.
A 74 éves Bolcaș a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Emil Străinu által vezetett Nagy Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor átiratkozott a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Nastase ügyvédeinek, akik a "Tamara-néni" néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Mint ismeretes, a PRU agresszív toborzási kampányba kezdett a parlamentben, több mint egy tucatnyi honatya igazolt át Bogdan Diaconu pártjában. Egy adott pillanatban úgy nézett ki, hogy Victor Ponta is csatlakozik az Egységes Románia Párthoz, a volt kormányfő végül nem lépte meg ezt, miután tisztázó megbeszélést folytatott Liviu Dragneával, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökével.
maszol.ro

2016. október 2.

Lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot
Újra lendületbe hoznák a Nagy Románia Pártot. Az elnöki tisztséget a pártalapító Corneliu Vadim Tudor lánya tölti be. Lidia Vadim Tudor kijelentette: nem térnek el az édesapja által képviselt eszmétől, de fiatalos, lendületes pártot fog vezetni. Célja, hogy ismét bejussanak a parlamentbe, ezért ő maga is képviselői mandátumért indul a december 11-i választásokon. A szélsőjobboldali, soviniszta eszméket képviselő pártot 1991-ben alapították, egészen a 2008-as választásokig minden évben átlépte az 5%-os küszöböt.
Marosvásárhelyi Rádió
Erdély.ma

2017. április 5.

Mi jót fúj a román jobbszél?
BINE néven igyekszik tető alá hozni a román szélsőjobb radikálisan nacionalista pártocskáiból egy működőképes tömböt az ex-szocdem Bogdan Diaconu. Az új formáció esélyeit Simon Judit jegyzete helyezi mérlegre.
Hiányt érzékelt a politikai piacon nacionalista pártszövetségekből, ezért összegrundolta a BINE alakulatot Bogdan Diaconu. Az Egységes Románia Párt (PRU), a Nagy-Románia Párt (PRM) és az Új Jobboldal Párt (PND) parlamenten kívüli elemeiből alkotott pártszövetség a Nemzeti Identitás Európában Tömb (Blocul Identităţii Naţionale în Europa – BINE, azaz JÓ) néven fut majd. (Állítólag a futballklub-tulajdonos, volt EP-képviselő Gigi Becali is jelezte részvételi szándékát az új tömörülésben.) Hogy a BINE mennyire hiányzott az ország politikai palettájáról, ez is érdekes kérdés lehet, de nem nagy a valószínűsége, hogy komoly gyökereket ereszthet. A „komoly nacionalisták” ugyanis már rég a két nagy alakulatban, a Szociáldemokrata Pártban (PSD) és a Nemzeti Liberális Pártban (PNL) helyezkedtek el, másrészt az alapítás körül máris elkezdődött az acsarkodás. A politikai babérokra törő Lidia Vadim Tudor, a néhai PRM-alapító elnök lánya elutasítja a közös pártaklot. „Elhatárolódom ettől a pártszövetségtől, amelyet első pillanattól reménytelennek tartok, és amely a PSD ellenőrzése alá vonhatja az autentikus román nacionalizmust”. Vicces az „autentikus nacionalizmust” féltő aggodalom, majdnem annyira, mint az apuka egykori dörgedelmei, de a lány még fiatal, tanulnia kell a retorikát. Lényegében Lidia Vadim Tudor arra utal, hogy Diaconu a szocdemek soraiból „szökött” pártalapító, és az sem titok, hogy a PRU vállalta a radikális nacionalista retorikát, hogy a PSD közben európai arcát mutathassa. Viszont a választások után az „anyapárt” visszahozta a nacionalista szólamokat, már megint a külföldiek és magyarok tehetnek minden sikertelenségről.
Pinocchio viszont éltre kelt, Diaconu úgy képzeli, hogy labdába tud rúgni a PSD és PNL mellett. A pártszövetségnek három társelnöke és 15 állandó bizottsági tagja van. A korábbi választási eredményeket nézve, nagyjából ugyanennyi taggal dicsekedhet. Hacsak a komoly nacionalisták a következő választások előtt nem térnek vissza a viccesek közé. erport.ro

2017. április 13.

Nacionalisták, ha összefognak
Mínuszos hírnek számít – egyelőre – a román nacionalista zsebpártok tömörülési kísérlete, a média nem szentel különösebb teret az Európai Nemzeti Identitás Tömbjének (Blocul Identităţii Naţionale în Europa, rövidítve BINE) létrehozására tett erőfeszítéseknek. És jól teszi. Ennek ellenére nem lehet megspórolni a kérdést: mekkora kereslet van ma a román politikai piacon a szélsőséges nacionalista eszméket felmelegítő alakulatokra.
Románia talán az egyetlen olyan ország Európában, amelynek politikai kínálatában nincs nacionalista párt – elmélkedett a napokban Victor Ponta, és nem csak a puszta ténymegállapítás kedvéért. A volt miniszterelnök, aki korrupciós vádak miatt került a kispadra párton belüli ellenfelei őszinte örömére, most afféle politikai kibic szerepét tölti be, ezért aztán mond mindenfélét, büntetlenül. Persze, hozzáteszi, idegengyűlölettől, magyarellenességtől mentes csoportosulásokra gondol, amelyek – ellentétben a szociáldemokratákra és liberálisokra kötelező Európa- és Amerika-pártiságtól – a nemzeti érdekeket helyezi előtérbe. Románia vezetőinek a román néphez kell igazítaniuk politikájukat, és nem az európai intézmények kedvét kell folyton keresni – köszörüli populista hangját Ponta.
A magyarellenessége okán ismertté vált Bogdan Diaconu Egységes Románia Pártja (PRU), a Nemzeti Erő (FN) nevű politikai alakulat, a néhai Vadim Tudor Nagyrománia Pártja (PRU), a vasgárdista Új Jobboldal Pártja (PND), a Gheorghe Funar féle Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) melegágyának számtó Vatra Romaneasca civil szervezet képviselőiből létrejött román „hazafiak” táboráról nehezen lehet elhinni, hogy hirtelen félreteszik a xenofób, sovén érzelmeket, és a jó értelemben vett keresztény-konzervatív nemzeti értékek hiteles képviselőjévé válnak. Persze, az már más kérdés, hogy ezek az inkább nosztalgiázó asztaltársaságoknak, mint komolyan vehető politikai alakulatoknak számító pártocskák mennyire életképesek. Első látásra úgy tűnik: ha csak hirtelen nem terem elő a vadonból egy Vadim, vagy Funar kaliberű vezéralak, aki megszemélyesíti-megbabonázza ezeket a vasárnapi nackósokat, a sok kicsi gőgös társaság hamarabb számolja fel a jóhangzású BINE-t, mielőtt még egyáltalán a hivatalos bejegyzésére sor kerülne.
Ennek ellenére nem illene alábecsülni ennek a mozgolódásnak a jelentőségét. Még akkor sem, ha a BINE ebben a formában – hál’Istennek – amatőr társaságnak tűnik. Kétségtelen, Európa országaiban a populista, szélsőséges, EU-ellenes pártok megerősödése egyre aggasztóbb, bár eddig sehol, és remélhetőleg az áprilisi franciaországi választásokon sem lépi át azt a kritikus határt, amit hatalomra jutásuk jelentene. Arról megoszlanak a vélemények, hogy a menekülthullám ok, vagy inkább ürügy azoknak a társadalmi feszültségeknek a levezetésére, amelyek elsősorban egzisztenciális bizonytalanságból fakadnak, és amelyeket ezek a populista pártok a történelem során oly sikeresen meglovagoltak-meglovagolnak. Romániában, amely még mindig nyugatról várja a segítséget - mert hát honnan máshonnan? ezek az ellenérzések sokkal visszafogottabbak, aligha lehet rájuk pártot alapítani. (Ha lehetne, azt Traian Basescu már rég kiszagolta volna …) Minálunk a migráció is gyakorlatilag ismeretlen jelenség, a magyarokkal pedig annyit ijesztgették már a népet, fölöslegesen, hogy egyre nehezebb ebbe az ellenségképbe életet lehelni.
Persze, próbálkozások mindig vannak és lesznek. Mint tudjuk, nem idegenek az efféle kísérletek sem a szociáldemokratáktól, sem a liberálisoktól, akik annak idején sikeresen integráltak pártjukba több hangadó nagyromániás politikust, keményen harcoltak a gazdátlanul maradt PRM-szimpatizánsok voksaiért. Ezért épült le, került ki a forgalomból Vadim pártja, nem pedig azért, mert a román nép egészséges ösztönei hatástalanították volna a nacionalizmus vírusát.
Ma Romániában a PSD és a PNL bőven elég arra, hogy a románok „nemzeti érzelmi háztartását” feltöltse, efelől nincs kétségem, a BINE-féle szövetségek labdába sem rúghatnak. Amiben viszont hiány van, az egy olyan komoly politikai alakulat, amely előrelátja, és megpróbálja fékezni, időben kitolni, elejét venni annak a gazdasági összeomlásnak, amelytől szakemberek itthonról és külföldről egyaránt óvják, figyelmeztetik ezt a versenyben folyamatosan lemaradó, öregedő országot.
Székely Kriszta / Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 30.

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

2017. június 21.

Román Akadémia: az egyesülés centenáriumának megcsúfolása lenne március 15. ünneppé nyilvánítása
Magyarellenes hangvételű, Gheorghe Funar és C. V. Tudor szélsőségesen nacionalista kirohanásait idéző állásfoglalásban tiltakozik a Román Akadémia a javaslat ellen, hogy március 15. legyen hivatalos ünnep Romániában.
A bukaresti tudományos köztestület annak apropóján tett közzé nyilatkozatot honlapján, hogy a román szenátus közigazgatási szakbizottsága hétfőn elfogadta az RMDSZ ama törvénytervezetét, amely március 15-ét a romániai magyarság hivatalos ünnepévé nyilvánítaná. A tervezet lehetővé tenné a magyarlakta települések, valamint a megyék önkormányzatai és intézményei számára, hogy ünnepségeket szervezzenek ezen a napon és ezek költségét az általuk kezelt költségvetésből fedezzék. Az RMDSZ és a román balliberális koalíció között kútba fulladt tárgyalások miatt azonban a tervezet lekerült napirendről, így erősen kétséges, hogy a kezdeményezést elfogadja a felsőház plénuma is.
Állásfoglalásában a Román Akadémia elnöksége felszólította a román politikai osztály képviselőit, ne sértsék meg „több tízmillió román lelkét, ne csúfolják meg azt az évet, amikor a független, modern és nagy Románia száz éves létének megünneplésére készülnek a románok szerte a nagyvilágban”. Az akadémikusok emlékeztetnek, hogy az 1848. március 15-én a Petőfi Sándor vezette „magyar ifjak” által elfogadott, a pesti forradalom követeléseit tartalmazó 12 pont Magyarország és Erdély egyesülését is kezdeményezte.
„A romániai magyarok ünnepévé nyilvánítani március 15-ét felér a románok történelmi emlékezetének bűnös mellőzésével, akik számára a nyelvi és nemzeti egység történelmi iránytűnek számított. A romániai magyarok ünnepévé nyilvánítani március 15-ét felelőtlen gesztusnak minősül az ország társadalmi békéjének szempontjából is, amely Romániában köztudottan példaértékű, hiszen a nemzeti kisebbségek jogai nálunk meghaladják az európai szabványokat” – szerepel az akadémia állásfoglalásában.
A román akadémikusok szerint március 15. ünneppé nyilvánítása lenullázná a román egyesülés centenáriumának megünneplését, továbbá bátorítást adna a „magyar szélsőséges körök követeléseinek”. A Román Akadémia szerint különböző magyar csoportosulások belföldi és nemzetközi kampányba fogtak a trianoni békediktátum aláírása századik évfordulójának közeledtével. „A Román Akadémia nem engedheti, hogy ilyesmi megtörténjék. Valamennyiünk fölött a tetteink alapján fognak ítélkezni, főleg ha ezeknek a tetteknek a kockázata nemzeti, és nem egyéni jellegű. Senkinek sem áll jogában mellőzni egy nép történelmét” – hívja fel a figyelmet az akadémia. A köztestület felhívással fordul „valamennyi román politikushoz” – nemzeti hovatartozásától függetlenül –, hogy felelősséggel, tisztelettel és jóérzéssel viszonyuljon ehhez a kérdéshez.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

2017. június 22.

Magyarellenes hisztéria: bűnvádi feljelentéseket tett az ügyészségen az RMDSZ
Több bűnvádi feljelentést is tett az elmúlt napokban a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat az elmúlt napokban elkövetett magyarellenes kirohanásaik miatt, számolt be csütörtökön Benkő Erika.
A háromszéki RMDSZ-képviselő, a jogvédelmi szolgálat vezetője elmondta, közösség elleni uszítás miatt tettek bűnvádi feljelentést Traian Băsescu, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke, volt államfő, Marius Pașcan, a PMP Maros megyei képviselője és Rareş Bogdan, a Realitatea televízió műsorvezetője ellen. Emellett mindhármukat bepanaszolták az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), illetve panaszt tettek Cristian Tudor Popescu újságíró és egy magyarellenes portál ellen is.
Benkő Erika szerint kiemelt figyelemmel kísérik, hogy mi zajlik a közösségi és a központi médiában, és ha további magyarellenes kirohanásokat tapasztalnak, mindenki ellen névre szóló feljelentést tesznek. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat emellett jelentést állít össze a jogtiprásokról, amit a nemzetközi fórumok elé terjesztenek. A háromszéki RMDSZ-es politikus szerint a napokban kitört magyarellenes hisztéria is bizonyíték arra, hogy Romániában nagy gondok vannak a kisebbségi jogok szavatolásával. 
„Egy normális országban a politikusok és véleményvezérek nem uszíthatnak egy kisebbség tagjai ellen, csak azért, mert az uszítás a pillanatnyi politikai érdekeiket szolgálja. Az RMDSZ nem kért semmi rendkívülit a magyar közösség számára egy teljesen legitim politikai tárgyalás során, csak azt, amit egyébként több mint egy évtizede folyamatosan kérünk a mindenkori román hatalomtól: a kisebbségi jogok betartását, valamint ennek a keretnek bővítését. Elfogadhatatlan, hogy ennek kapcsán a hírtévék, valamint egyes politikusok magyarellenes kirohanásokat tegyenek” – fogalmazott Benkő Erika.
Antal Árpád: Johannis árt a legtöbbet
Hasonló véleményt fogalmazott meg csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, sepsiszentgyörgyi polgármester is, aki szerint az erdélyi magyaroknak Klaus Johannis államfő árt a legtöbbet. Ő ugyanis külföldön mindig azt hangoztatja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségek helyzetét.
Az elöljáró szerint Traian Băsescu lett az új Vadim Tudor, habár tíz évig  a székelység és az erdélyi magyarok szavazatának segítségével lehetett államelnök. Antal Árpád szerint az RMDSZ-nek érdeke, hogy politikai kormány alakuljon, háta mögött parlamenti többséggel, ellenkező esetben az erőszakszervezetek alakítanak kormányt.
Kulcsárt megkérdezték, milyen nyelven beszél otthon
Ugyancsak az elmúlt napok magyarellenes hisztériája kapcsán tartott sajtótájékoztatót Kulcsár Terza József. A háromszéki képviselő, az MPP Kovászna megyei elnöke elmesélte, hogy a parlamenti bizottságok összevont ülésén azt kérdezte tőle egy román politikus, hogy milyen nyelven beszél otthonában és kioktatta, hogy Romániában él, ezért románul kellene beszélnie.
Kulcsár Terza József szerint ki kell mondani, hogy az erdélyi magyarok számára 2018 a gyász éve lesz, mivel azokat az ígéreteket sem tartották be, amelyeket a modern Románia alapjául szolgáló dokumentumban, az 1918-as gyulafehérvári kiáltványban vállaltak. 
Kovács Zsolt maszol.ro

2017. június 22.

A román államfőt és a magyarellenes hangulatot bírálták a háromszéki politikusok
Az erdélyi magyaroknak Klaus Johannis államfő árt a legtöbbet, azzal, hogy elmegy az Amerikai Egyesült Államokba, Németországba, az Európa Tanácshoz, és elmondja, hogy Románia példásan megoldotta a kisebbségek helyzetét – vélik a háromszéki politikusok.
Antal Árpád az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke leszögezte, ebben a pillanatban ez komoly problémát okoz az erdélyi magyarságnak. Másrészt szerinte a korábbi államfő, Traian Băsescu lett az ország új Vadim Tudor-ja, aki tíz évig úgy állt az ország élén, hogy megkapta a székelység szavazatait.
Antal Árpád kifejtette, az erdélyi magyarok szemében a szociáldemokrata párt elfogadhatatlan, de a magyarság érdeke, hogy politikai kormány alakuljon, átlátható parlamenti többséggel a háta mögött, mert ha nem, az erőszak/szervezetek, a titkosszolgálatok alakítanak kormányt.
Kulcsár Terza József parlamenti képviselő csütörtöki sajtótájékoztatóján szintén a kormányválság kapcsán kialakult magyarellenes hisztériára reflektált, elmondta, a parlamenti bizottságok összevont ülésén megkérdezte tőle egy román politikus, hogy otthon milyen nyelven beszél, majd kioktatta, hogy beszéljen csak románul, mert Romániában él. Ki kell mondanunk, hogy 2018 számunkra a gyász éve lesz. Gyászoljuk a demokráciát, és azt hogy azokat az ígéreteket sem tartják be, melyeket a modern Románia alapjául szolgáló dokumentumban vállaltak – szögezte le az MPP-s politikus.
Benkő Erika RMDSZ képviselő pedig úgy fogalmazott, a szövetségnek még magasabbra kell tennie e mércét, folytatni ugyanakkor a nemzetközi háttérmunkát, hiszen a napokban kirobbant magyarellenes hisztéria is bizonyíték arra, hogy a hivatalos nyilatkozatokkal ellentétben nagy gondok vannak Romániában a kisebbségi jogok szavatolása terén.
Bíró Blanka Székelyhon.ro



lapozás: 1-30 ... 691-720 | 721-748




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék