udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1485 találat lapozás: 1-30 ... 751-780 | 781-810 | 811-840 ... 1471-1485

Névmutató: Márton Áron

2012. március 14.

Székelyudvarhelyen temetik újra Nyirő Józsefet
A csíksomlyói zarándokvonat hozza Székelyföldre, huszárkísérettel érkezik Székelyudvarhelyre és május 27-én, a katolikus temetőben újratemetik Nyirő József hamvait – jelentették be tegnap sajtótájékoztatón. A hamvak hazahozatalával az író, Nyirő József végakaratának tesznek eleget az újratemetés szervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány.
Mivel a madridi Almudena temetőbeli sírhely Magyarország tulajdona, ezért az exhumálást is a magyar állam végzi, a sírhelyet is a magyar Országgyűlés váltja meg. Az író földi maradványai a csíksomlyói zarándokvonattal érkeznek Székelyföldre. A gyergyószentmiklósi és csíkszeredai megálló után a hamvakat huszárok szállítják Székelyudvarhelyre.
Nyirő József hamvainak hazahozatalát Balázs Árpád, az MPP önkormányzati képviselője Pál Gyula néhai ügyész kezdeményezésének nyomán, 1995 óta folyamatosan, ma már többekkel együtt szorgalmazza – mondta, hozzáfűzve, „vártuk, hogy jobbra forduljon a kormány Magyarországon.” Az ötletgazdák most egy emlékbizottság létrehozását is kezdeményezték, melynek több feladata is lenne, többek közt részt vennének az újratemetés megszervezésében. Május 27-én, a Nyirő-villa előtti tiszteletadást követően, a koporsót a város központjában, a Márton Áron téren ravatalozzák fel, majd a Szent Miklós-hegyi temetőben római katolikus szertartás szerint helyezik sírba.
Egyszerű embereket várnak a bizottságba, olyanokat akik közel érzik Nyirő szellemiségét.
Elképzelhetőnek tartják, hogy a Városi Könyvtár felvegye a Nyirő József nevet, de a tervek közt szerepel tudományos konferenciák szervezése és a Nyirő-hagyaték összegyűjtése is.
Az író konyhabútora például Ivóban még megtalálható, és ezt is szeretnék Székelyudvarhelyre hozni, majd kiállítani az akkori fényképeket, melyeket idős Kováts István, az író barátja készített.
További tervek közt szerepel a Nyirő-villa átalakítása, persze az ottlakók kárpótlása mellett.
Az uh.ro nyomán
Erdély.ma

2012. március 16.

Meglehet Márton Áron csodája – a püspökhöz imádkozott és meggyógyult a brassói fiú
Minden jel arra mutat, hogy bekövetkezett a csoda Márton Áron püspök közbenjárására: egy brassói fiatalember ugyanis – orvosi szempontból megmagyarázhatatlan módon – a halál küszöbéről tért vissza, ezzel pedig jelentős akadály látszik elgördülni a boldoggá avatási folyamat elől – számol be a Keresztalja erdélyi katolikus hetilap.
A ma 26 éves Bara Zsoltot 2010-ben hererákkal diagnosztizálták, azóta a kemoterápiás kezelésen kívül több műtéten is átesett, az egyik operáció során vékonybelének kétharmadát ki kellett metszeni. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy a fehérvérsejtek is a minimális szint alá csökkentek, és a szervezet ezáltal gyakorlatilag a teljes immunitását elvesztette, nem csoda, hogy az orvosok a nullával egyenlő esélyt adtak a felépülésre.
A műtét után az egyik asszisztens hívta fel a kórházból Nagy-György Attila brassói plébánost, arra kérve őt, sürgősen szolgáltassa ki Zsoltnak a betegek szentségét, mert „nem valószínű, hogy megéri a másnapot”. A család viszont, elsősorban Brummer Klára, Bara Zsolt édesanyja mindvégig reménykedett a csodában. Őt Nagy-György Attila biztatta, hogy forduljon bizalommal Márton Áron püspökhöz.
Az édesanya kérésére Zsoltért imádkozott a nőegylet is, ugyanakkor a püspök közbenjárását kérte a plébános és Csiszér Albert-András pápai prelátus is, akivel Bara Zsolt gyermekkora óta bizalmas viszonyt ápolt. Zsolt maga is imádkozott a gyógyulásért az egykori erdélyi főpásztorhoz, miután a kórházban a betegek kenete feladása után kapott egy Márton Áront ábrázoló szentképet Nagy-György Attilától. „Nem tudom, hogy mitől gyógyultam meg, de a kórházi ágyon is azt éreztem, hogy valaki mintha tartana a kezében” – emlékezett vissza a fiatalember.
A műtétet követő napokban a fiú állapota olyan látványos javulásnak indult, amelyet orvosi szempontból nem lehetett megmagyarázni. Két hét múlva teljesen egészségesnek érezte magát, és a kórházat is elhagyhatta. Azóta háromhavonta jár ellenőrzésre, legutóbb éppen idén januárban volt, és az orvosok mindent rendben találtak nála. A fiú visszatérhetett munkahelyére, az egyik brassói kávézóba, ahol üzletvezetőként dolgozik, és kedvenc hobbijára, a zenére is időt tud szakítani.
Még várni kell, kiegészítések is kellenek
A tökéletesnek látszó gyógyulás ellenére Bara Zsolt orvosa szerint öt évre van szükség ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan megállapíthassák a gyógyulás tényét, az öt évből eddig közel másfél év telt el. Az első orvosi vizsgálat eredményei, amelyek a gyógyíthatatlan betegség tényét rögzítik, már Gyulafehérváron vannak az érseki hivatalban, Nagy-György Attila plébános és Csiszér Albert-András prelátus leveleivel együtt.
A Keresztalja ugyanakkor arra is rámutat, hogy bár a köztudatban úgy él, hogy Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatosan már csak a csodát várják a Gyulafehérvári Főegyházmegye hívei, pillanatnyilag még a dokumentáció formai része sem tekinthető teljesnek. A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja átvizsgálta a Márton Áron boldoggá avatásával kapcsolatos terjedelmes iratcsomót, de több pontban kiegészítést kért. Annyit tudni lehet, hogy a szükséges kiegészítés jelentős része csupán apróbb magyarázatban áll, viszont néhány pontja nagyobb munkát igényel.
Kovács Gergely az új posztulátor
Nehezítette a helyzetet, hogy időközben elhunyt Szőke János szalézi szerzetes is, aki az ügy posztulátora (a szenttéavatási procedúra előkészítésével megbízott személy) volt. Jakubinyi György érsek a kézdivásárhelyi származású Kovács Gergelyt, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjét bízta meg a posztulátori feladatok ellátásával, melyet néhány napja hagyott jóvá a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja. Kovács Gergely jelenleg a kongregáció által kínált intenzív posztulátorképzésen vesz részt, és a közeljövőben lesz lehetősége arra, hogy a Márton Áron perével kapcsolatos, szigorúan titkos dokumentációt áttanulmányozza.
Lépések a boldoggá avatáshoz
Bár Erdély legendás hírű főpásztorát már életében szentnek tartották, Márton Áron boldoggá avatására csak a rendszerváltás utáni időszakban lehetett gondolni. A Gyulafehérvári Főegyházmegye honlapján az áll, hogy Jakubinyi György gyulafehérvári érsek kérésére Boldog II. János Pál pápa 1992-ben engedélyezte a boldoggá avatási per elindítását, ettől kezdve Márton Áron püspöknek kijár az Isten Szolgája cím. A Gyulafehérvári Főegyházmegye által közzétett imát ettől kezdve egyre gyakrabban mondták el a hívek különböző alkalmakkor. Szintén a főegyházmegye honlapjáról származó információ, hogy 1996-ban átadták a Positiót (az eljáráshoz szükséges iratokat) a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának. Az eljárás azért is ilyen hosszadalmas, mert Márton Áron, bár sokat szenvedett a kommunizmus idején, nem vértanúként halt meg, 1980-ban így – Scheffler Jánossal és Bogdánffy Szilárddal ellentétben – hitvalló per során lehet a boldogok sorába iktatni.
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 23.

Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 26.

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 26.

In memoriam Bege Antal (1962–2012)
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban visszakerült matematikatanárnak Csíkszeredába, egykori iskolájába, a mai Márton Áron Líceumba. 1991-ben tanársegédként kezdte egyetemi oktatói tevékenységét a kolozsvári egyetem matematika és informatika karán. 1995-ben adjunktus, majd 2003-ban docens lett. Közben, 2000-ben differenciálegyenletekből doktorált. 2008-ban, miután évek óta társult oktatóként tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, úgy döntött, hogy elvállalva a marosvásárhelyi matematika és informatika tanszék vezetését, immár főállású oktatóként támogatja a Sapientia akkreditálási folyamatát. Az első akkreditált szak az egyetemen éppen a tanszék által patronált informatika szak volt, amely siker jó kezdetnek bizonyult.
A régóta tervezett szakfolyóirat, az Acta Universitatis Sapientiae 2008-ban az ő vezetésével szökött szárba, és mára már kilencedik sorozata jelenik meg rendszeresen. A tanszéken meghonosította a rendszeres szakmai szemináriumokat, találkozókat.
Éveken keresztül aktívan részt vállalt az erdélyi magyar matematikaversenyek sikeres szervezésében. Matematikatáborokat szervezett, állandó versenyfeladat-rovata volt az iskolásoknak szánt kolozsvári Matematikai Lapokban. Az utóbbi években az Erdélyi Múzeum-Egyesület matematikai és informatikai szakosztályának elnöke is volt.
Rendszeresen közölt tanulmányokat kedvenc kutatási témáiban, a számelméletben és a diszkrét matematikában. Az európai számelméleti konferenciák rendszeres résztvevőjeként kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt. Tizenhárom könyv (egyetemi jegyzet, tankönyv, példatár) szerzője.
Kiegyensúlyozott, igazságszerető ember volt. Szerénységgel párosult határozottsága, közismert munkabírása, közvetlensége miatt kivívta kollégái szeretetét és tiszteletét. A tanszék ügyeit nagy hozzáértéssel és tapintattal intézte.
Az intézményi akkreditáció megszerzése újabb kihívásokat jelentett számára is, nagy reményeket fűztünk jövőbeli munkásságához, de ez most, egy alattomos szívinfarktus miatt szertefoszlott. Döbbenten állunk, idő kell, míg felocsúdunk.
Jelenlegi és volt kollégái nevében is Babits soraival búcsúzom megrendülten Bege Tóni barátunktól:
„Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...”
Nyugodjék békében a végtelen birodalmában!
Kása Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 26.

Talpon maradásunk parancsolatai
Immár közel két évtizede együtt hajtok főt nemzeti ünnepünkön 1848 márciusának hősei előtt máramarosszigeti honfitársaimmal. Idei közös meditációinkra készülve, megihletve az emlékektől, Bibliámat forgatva, bukkantam a Zsoltárok Könyve eme két sorára:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Az kinek vagyon tiszta szívetek.”
S immár belém is hasított idei találkozónk első megválaszolandó kérdése:
vígadhatunk-e, énekelhetünk-e tiszta szívvel?
A kérdésre keserű szájízzel válaszolhatunk.
A 2011-es esztendő elhozta az új megszámláltatásunkat, s híjával találtattunk. Két évtized alatt 384 407 fővel apadt nemzeti közösségünk a 17 magyarok lakta megyében. Van olyan szórvány megyénk, ahol húsz év alatt 50 százalék fölötti a fogyás. Míg 1992-ben Temes, Arad, Brassó megyében külön-külön 60 000 fölött volt a magyar lakosság lélekszáma, addig a 2012-es összeíráskor nem éri el megyénként a negyedmilliót. A három megyében összesen 187 435 magyar volt 1992-ben, mára kevesebb mint fele, 75 799 maradt.
De lássuk Máramaros megye helyzetét.
A ’89-es fordulat utáni első népszámláláskor 54 907 állampolgár vallotta magát magyarnak, 2012-ben 20 126-tal kevesebb mifajtánkat írhattak össze a népszámlálók, összesen 34 781-et. A nagyságrend érzékeltetésére hadd mondjuk el, hogy csupán a Máramaros megyében eltűnt magyarok száma egyenlő például Szamosújvár összlakosságával, vagy közelebbi példával élve, mintha Máramarossziget és a hozzá tartozó települések lakossága feleződött volna meg.
A népességfogyást a demográfusok két fő okra vezetik vissza: az asszimilációra és a migrációra. Magyar közösségünk esetében tegyünk a két fő ok mellé még két tényezőt: az egészségtelen korfát és az alacsony szaporodási rátát. Vegyük sorra ezeket a jelenségeket.
Az asszimilációnak politikai és népességlélektani okai egyaránt vannak. Az asszimilációmentes létnek a feltétele az önkormányzat. Közjogilag szavatolt törvénykezésre lenne szükség, amely lehetővé teszi egy önálló, általunk irányított intézményrendszer kiépítését, amely biztosítja etnikumtól függetlenül az esélyegyenlőséget. Mivel az autonóm cselekvési tér kialakítása nem biztosított egy kisebbségi törvény révén, többségi hegemónia érvényesül, hatni kezd a lélektani visszahatás: az érvényesülés szándéka vegyesházassághoz vezet, gyerekeinket más nyelvű tanintézetekbe iratjuk, identitásunkat őrző és kifejező anyanyelvünket, kultúránkat hagyjuk lassan elsorvadni. Ilyen állapotok mellett fokozottabban érvényesül a migráció elszívó hatása. A vágy, hogy egyenlőknek érezzük magunkat, erősebben ösztönzi az elvándorlás szándékát az anyaországba, az általános gazdasági nehézségek pedig a megélhetési migrációhoz vezetnek.
Tetézi az általános bajokat, hogy sajátos jelenségekkel is meg kell küzdenünk közösségünk esetében. Egy egészséges közösség korfája olyan, mint egy talpára állított karácsonyfa. A terebélyes alsó részt a reprodukcóra képes nemzedéknek kell alkotnia, s a csúcs felé haladva helyezkedne el az idősebb generáció. A magyar közösség esetében a korfánk úgy néz ki, mint egy feje tetejére állított fenyő. Ez magyarázza az alacsony szaporodási rátát is, amelynek egy ezrelék fölöttinek kéne lennie, hogy biztosított legyen a szaporulat. Demográfusok szerint mi nem érjük el a szaporodási szintet.
Letaglozó adatsorokat és tényeket leltározhattunk. A kérdés az: mindezekből az önfeladás ideológiáját olvassuk ki, vagy éppen ellenkezőleg: a romlást megállító stratégiák életbeléptetésének parancsoló szükségszerűségre hívja fel figyelmünket?
Ahogyan 164 évvel ezelőtt a márciusi ifjak összeállították 12 pontos követeléslistájukat a nemzet talpra állítására, ugyanígy kell a ma nemzedékének is megfogalmaznia a magunk megmentésének stratégiáját.
Ennek nem a ‘fogjuk meg emberek és vigyétek’ világlátás alapján kell megszületnie, sikeresek csak akkor lehetünk, ha mindnyájunk közös akaratán, cselekvésén és nem utolsó sorban önismeretén alapul. Úgy is fogalmazhatnánk, kortárs magyar társadalmunk üdvtanának parancsolatait kell megalkotnunk. Önismeretünk egyik legmegrázóbb vallomása Szilágyi Domokos Magyarok című verse. Ebben így összegzi:
„ s itt benn és odakint konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az jó az ellen –
félnek; s egy – gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint a tatár, török, se német
nem bírta...”
Ezekből a sorokból kiszűrhetjük üdvtanunk első két parancsolatát.
1. parancsolat: le kell vetkőznünk a ‘nem tesz, csak jajgat’ magatartást, váljunk helóta népből cselekvő magyarokká, a közösségmegváltó eszmék híveivé.
2. parancsolat: vessük ki magunkból a konok dühvel egymást marás készségét. Óvakodom attól, hogy március 15-i elmélkedésünk belesüllyedjen a napi politika mocsarába, de vajon az új és új „nemzetmentők”, akik új és új szekértáborokat hoznak létre, nem egységünkben rejlő erőnket gyengítik?
3. parancsolat: a cselekvő készség öntudatosan vállalt hazafiságot is jelent. Tegyük üdvtanunk parancsolatává Széchenyi intelmét: „Legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal”. Bizony, sok esetben összejöveteleinken a hangos hazafiságról tanúságot tevők száma hadseregnyi, csak az elvek gyakorlatba ültetésére összesereglettek megszámláltatásakor derül ki: bizony kicsiny sereg vagyunk.
4. parancsolat: A nemzetiségi lét megőrzésének fő feltétele a gazdasági konszolidáció. Világválság kellős közepén vagyunk. Vajon nem dőreség gazdasági konszolidációról beszélni? Tegyünk különbséget országos és közösségi konszolidáció között. Történelmi példák bizonyítják, a kettő szétválasztható: Balázs Ferencék szövetkezeti mozgalma a múlt század harmincas éveinek derekán ugyancsak egy világválság kellős közepén tudta konszolidálni az Aranyos-vidéki magyarság helyzetét. Tehát 4. parancsolatunk: gazdasági önszerveződésünk révén teremtsük meg azt a közösségi modellt, amely tisztes szociális létet biztosíthat valamennyi erdélyi magyarnak.
5. parancsolat: A nemzeti lét megőrzésének másik fő feltétele a művelődési konszolidáció. Az asszimiláció kivédése nemcsak politikai és gazdasági tényezők kérdése, a nyelv- és lélekcsere hűség és közösségi akarat függvénye is. A művelődési konszolidációnak két alapfeltétele van: a nemzeti közösségek önkormányzatára épülő intézményrendszert kell működtetnünk, a kulturális autonómia jegyében, s a versenyképesség érdekében az „összemberi művelődés” szemlélete alapján kell szerveznünk közművelődésünket. Kremer Miklós mondotta: „Ha (ezt a kultúrát) fának fogom fel, mondhatom, hogy a gyökérzete a nemzeti talajban él, de törzse és koronája a nemzetközi levegőben”. 5. parancsolatunk tehát: gondozzuk, óvjuk kultúránk fáját.
6. parancsolat: A művelődési konszolidáció fontos alapja az anyanyelvű oktatás fejlesztése. A riasztó adatsorok ellenére elmondhatjuk, hogy a máramarosszigeti közösségben van cselekvő akarat. Egy teljesen szétvert magyar közösségi létből másfél évtized alatt Máramaros magyarsága megpróbálta újrateremteni intézményrendszerét.
Temploma mellé iskolát is teremtett.
Egyre izmosodik és erősödik a Leövey Kláráról elnevezett tanintézet. Megteremtette ez a közösség a kultúra házát, az EMKE-központot. Hatalmas erőfeszítések történnek, hogy a román iskolába iratkozott gyerekek is részesülhessenek anyanyelvi műveltségünk áldásaiból. A közéletben a magyar közösség megkerülhetetlen tényező lett, közképviseletet tudott biztosítani a helyi hatalmi szervekben. Tehát a 6. parancsolatunk: óvjuk önálló magyar iskoláinkat, használjuk ki az új tanügyi törvény lehetőségeit, egyetlen magyar gyerek se iratkozzék más anyanyelvű tanintézetbe.
7. parancsolat: Kossuth Lajos Irataiban a következőket mondotta: „Valódi szabadság csak az önkormányzati elvek az állam minden intézményein következetesen keresztülvitele mellett lehetséges.” Az asszimilációmentes helyzetet, amelyben nem fogy nemzetünk, csakis egy önkormányzatra alapozott közösségi lét hozhatja el. 7. parancsolatunk tehát így szólhat: ki kell kényszerítenünk, hogy létünk gordiuszi csomója kibogozódjék, ha nem, létezik a kettévágás alternatívája is.
8. parancsolat: Nem élhetünk rezervációkban. Ha eddigi parancsolataink az önszerveződés elvén alapultak, azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ezer és ezer csáppal kell tapadnunk az országos és európai programokhoz, hogy közösségünk tagjai, adófizetőkként, részesedhessenek az életminőséget javító alapokból. Ennek kikényszerítésére jelen kell lennünk a törvényhozásban, a központi- és helyi közigazgatásban.
Legyen eszünk, ha már volt.
Ne változtassuk közéletünket égő szekértáborokká, hisz egy 6, 5 százalékos közösség csakis egységben biztosíthatja jelenlétét a jogainkat szavatoló fórumokon.
9. parancsolat: Előző parancsolatainkban összegeztük nemzeti közösségünk alapértékeit. Ahhoz, hogy ezek az elvek életutunkat megszabó gyakorlattá váljának, megalkuvás nélkül ragaszkodnunk kell hozzájuk. Tehát 9. parancsolatunk: alapértékekben nincs alku!
10. parancsolat: Váljunk nagy időkhöz méltó nemzedékké. Sorsfordító korszakot élünk, meg kell mutatnunk a riasztó adatsorok ellenére, hogy nem a vég következik, hanem egy új élet kezdete! Tudatosítanunk kell azonban, hogy „a saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és komoly munkával kikényszerítünk” – mondotta Márton Áron.
11. parancsolat: Hirdessük meg nemzeti közösségünk erkölcsi megújhodását! Tekintsük az erdélyi magyar élet igazi sorsvállalóinak azokat, akikben a szeretet, a szolgálat, a helytállás és adakozni tudás sorsformáló erővé válik, akik óvják családjukat, és a gyermekáldást Isten kegyének tekintik.
12. parancsolat: Ki kell alakítanunk a magunk sajátos erdélyi útját. Kremer Miklós ennek az útnak a lényegét így fogalmazta meg: „nincs más mód rendelkezésünkre, mint az önmagunkból való újrateremtődés, az egyetemes magyarsággal való gyors találkozás erkölcsi és művelődési téren, az államunkban többségnek és kisebbségnek egyaránt kedvező poziciócsere, s az alkalmas világáramlatokba való kapcsolódás. Ez azt is jelenti, hogy senki segítségére nem számíthatunk, mindent magunknak kell elvégezni.
Talpon maradásunk parancsolatait fogalmaztuk meg. Ha eszerint élünk, beteljesedhetnek a Zsoltárok Könyve igéi:
„Vígadjatok és énekeljetek,
Azkinek vagyon tiszta szívetek”.
KÖTŐ JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 27.

Tisztelt Sajtószolgálat!
Szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy miként jött létre a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara Marosvásárhelyen. Teszem ezt, mert célszerű lenne ezt tekinteni alapnak!
Amikor egész Erdélyre (1945. március 9. után) kiterjedt a román adminisztráció hatalma, s Groza alkuba bocsátkozott a Magyar Népi Szövetség vezetőivel (akkor még Márton Áron püspök is tagja volt a szervezetnek!!!), megállapodás született az egyetem ügyében.
A Nagyszebenből visszaköltözött román egyetem természetesen visszavette azokat az épületeket, melyekbe 1918 decembere után költözött be. A Groza-adminisztráció bizonyos megkötésekkel engedélyezte a magyar nyelvű felsőoktatást Kolozsváron. Ilyen, erre vonatkozó döntés volt, hogy az orvosi karnak azonban nincs helye a városban.
Az ok igen egyszerű volt: a magyar kormány a második bécsi döntés után az orvosi kar klinikáit felszerelte a korabeli legmodernebb eszközökkel. Ezt nem akarták visszaadni. Helyette kijelölték Marosvásárhelyen a volt Hadapród Iskola épületét, amely különben is a magyar állam tulajdona volt. Így került az orvosi kar Vásárhelyre 1 – azaz EGY– LÁDA műszerrel, amely legfeljebb körömlevételhez volt alkalmas. Erre a már kivéreztetett és többszörösen kirablott Magyar Állam ismét felszerelte a most már önállónak nyilvánított magyar tannyelvű orvosi egyetemet. Az egyetemmel a kapcsolat 1948-ig zavartalan volt (azaz Magyarország folyamatosan támogatta), akkor azonban, hivatkozással arra, hogy ellenséges, reakciós cikkeket is küldtek, megtiltotta a közvetlen szakmai kapcsolatot. A reakciós, imperialista cikkek a penicillinre vonatkoztak.
A küldött felszerelések a magyar tannyelvű oktatást szolgálták adomány formájában. Itt tehát egyszerűen az elvett javak visszaszolgáltatásáról van szó, mely elvételek egyszerűen a visszaadás kategóriába tartoznak.
Tisztelettel: Töttössy Magdolna
A szerző az Antall-kormány oktatásügyi szakpolitikusa volt.
https://hunhir.info

2012. március 30.

Tőkés László: vigyék dűlőre az átvilágítási kérdést!
Vigyék dűlőre Magyarországon is az átvilágítási kérdést, megfelelő módon és megfelelő hangsúlyokkal, a megújuló társadalom érdekében – hangsúlyozta Tőkés László korábbi Királyhágó-melléki református püspök, európai parlamenti képviselő pénteken Budapesten, a Terror Háza Múzeumban könyvbemutatón.
Tőkés László emlékeztetett arra, hogy Joachim Gauckból, az egykori keletnémet lelkipásztorból, aki a titkosszolgálati múltat feltáró intézet alapító vezetője volt, államelnök lett. Kitért arra is, hogy a genfi székhelyű Reformátusok Világszövetségének két évtizedig cseh főtitkára volt, akiről – a cseh átvilágításnak köszönhetően – kiderült, hogy besúgó volt a korabeli Csehszlovákiában.
Beszédében örömének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Mindszenty József bíborost a napokban végérvényesen rehabilitálta a Legfőbb Ügyészség.
Utalt arra, hogy az egyik bemutatott könyv szerzője, Molnár János egyháztörténész , aki családjával 1989-ben elhagyni kényszerült Erdélyt, ahol az Ellenpontok című szamizdat folyóiratot szerkesztette, az évfolyamtársa volt.
Tőkés László szólt arról is, hogy a kommunizmussal megalkuvó magatartásra oktatták a teológiákon a leendő lelkészeket. A rendszerváltás után óriási volt a lelkészhiány, 15 év alatt sikerült csak betölteni a státuszokat a püspökségében – tette hozzá.
Demeter Szilárd író, filozófus, Tőkés László irodájának vezetője Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című kötetével kapcsolatban elmondta: azok az egyháztagok, akik emberileg gyengék voltak, vállalták, hogy jelentést készítenek az állambiztonságnak. Annak a meggyőződésének adott hangot: „nem igaz az, hogy nem volt alternatíva”, lehetett nemet mondani az ügynöki felkérésre.
Az ügynökök rossz utat választottak, amikor a diktatúra kiszolgálása mellett döntöttek, de azok is rossz úton jártak, akik elhallgatták múltjukat az elmúlt 22 évben. Közelebb vinne a megoldáshoz a múlttal való számvetés, hogy soha többé ne forduljon elő a diktatúra kiszolgálása. Aki ma „diktatúrát vizionál Magyarországon”, az relativizálja a kommunista rendszert – jegyezte meg.
Elmondása szerint Erdélyben a szembenézés a kommunista múlttal „terhes számunkra, mert kiszolgálták sokan”, és „kétszeresen fájó, hogy magyar emberek magyar embereket jelentettek fel”. A kötet érdeme, hogy nemcsak a megfigyelők-megfigyeltek párosításában szól a témáról, hanem az erdélyi tartótisztek névsorát is közzéteszi.
Beszámolt arról, hogy a belső átvilágítási folyamatot sikerült elindítani, és a tényfeltáró bizottsági munkálatok a református, evangélikus és unitárius vonalon is beindultak. és az egyházak között rendszeres a konzultáció. Azt is közölte, hogy a magyarországi Ügynökök és hitvallók című filmnek leforgatták az erdélyi vonatkozású részeit, az egyik Márton Áron püspökről, a másik Tőkés Lászlóról szól majd.
Molnár János arról beszélt, hogy korábban Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát rámutatott: nincs „semleges információ”, amelyet az ügynökök adtak tartótisztjeiknek, mert amikor a kommunikáció megtörténik, nem lehet tudni, hogy az abban rejlő információkat ki vagy kik és hogyan használják fel. A könyv igyekszik a „politikai huzavona” végét kijelölni, de „magát a kérdést nem kezeli”, ahhoz a politikumnak sokkal több szabadságot kellene adnia a kutatóknak – mondta.
Zsumbera Árpád író Szabó Gyula történész A Pápai Magyar Intézet, mint a magyar hírszerzés előretolt bástyája című könyvéről elmondta: a szerző több tízezer oldalt kutatott az állambiztonsági levéltárban és más közgyűjteményekben, és megjelenik benne, hogy a Pápai Magyar Intézet irányítását a magyar püspöki kar 1964-ben vette át. A kötet jól dokumentált, színes, olvasmányos könyv, gazdag illusztrációkkal és tanulságos életrajzokkal, és forrásértékű, mert eddig nem ismert iratokat hoz nyilvánosságra.
Szabó Gyula közölte: a Magyar Országos Levéltárban 30 ezer oldalnyi, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában 200 ezer oldalnyi iratot fénymásoltak számára, de „nem arra törekszünk, hogy ügynökvadászok legyünk”. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyházi levéltárak ugyanakkor nem nyíltak meg előttük.
A Pápai Magyar Intézetnél – amely a római magyar nagykövetséggel egy épületben foglalt helyet – sok kollaboráns dolgozott, „itt mindenki mindenkit lehallgatott” – mondta.
Hozzátette: kutatásai alapján a Pápai Magyar Intézet vezetői, a rektorok az állambiztonság beszervezett emberei voltak, közülük később többen püspökök lettek Magyarországon a múlt rendszerben. Véleménye szerint az ott tanulók között is fennáll a gyanú, hogy az állambiztonsági hálózat emberei voltak, mert „nem akárki kerülhetett ki Rómába”.
MTI
Erdély.ma

2012. április 4.

Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 2.

Nyirő Józsefet valóban hazahozzák
Enyhén szólva félretájékoztatta olvasóit Czegő Zoltán, a Székely Hírmondó újságírója, amikor azt állította, hogy Székelyudvarhely polgármestere "nem akarja befogadni Nyirő József hamvait, a gyulafehérvári katolikus egyház pedig nem hajlandó templomába beengedni az 59 éve Madridban elhunyt, egyik legnagyobb székely magyar író hamvait" (Székely Hírmondó, 2012. április 30., hétfő).
A cikk az MPP közleménye hatására születhetett, melyet Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere igen határozottan cáfol. Elmondta, április végén valóban tárgyaltak a Magyar Országgyűlés küldöttségével, és az is fedi a valóságot, hogy május első napjaiban, 6-án, 7-én újabb egyeztetésre kerül sor. De azt, hogy akadályokat kívánnának gördíteni Nyirő újratemetése útjába, határozottan cáfolja, s fölösleges hangulatkeltésnek, nemtelen választási propagandának tartja az MPP minősíthetetlen hangú közleményét, vádaskodását, vagdalkozását, közvélemény-mérgezését.
Udvarhely polgármestere – kit ez ügyben természetesen meg­kérdeztünk – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy az esemény előtt egyeztettek a Magyar Országgyűlés küldöttségével, hisz a kétnapos megemlékezés-sorozat a város mindennapi életét is befolyásolja, ráadásul pünkösd vasárnapja lévén, Székelyudvarhely hívő polgárainak is meg kell adni az az ünneplés lehetőségét. Bár sokallja, hogy a ravatal két napig álljon a város főterén, a Nyirő-temetésre való tekintettel elhalasztották a Márton Áron tér tavaszra ütemezett felújításának megkezdését. Nem tartotta rossz ötletnek, hogy az író ra­va­talát a Szent Miklós-hegyen, a katolikus temp­lom előtt állítsák fel, de e kérdésben a szervezők nem tudtak egyezségre jutni az egyházzal. Túl későn vették fel a kapcsolatot velük is.
Legutóbb az Országgyűlés küldöttségével Nyirő újratemetésének a román közvéleményben és médiában lecsapódó hatását is latolgatták, s számba vették a kívülről érkező lehetséges támadásokat. Arra ellenben valóban nem gondoltak, hogy Nyirő József végakarata szerin­ti újratemetése méltatlan belső magyar–magyar vitákat és vádaskodásokat szül. Remélte, az összefogás és méltóság jegyében zajlik majd le.
A magyar televíziók, rádiók a szervezőkre hivatkozva már jelentették, hogy összeállt Nyirő József újratemetési szertartásának programja: a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány képviselői véglegesítették a sírhant helyét, ahol május 27-én végső nyugalomra helyezik az író földi maradványait. A koporsót pünkösd vasárnapján a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Budapestről Gyergyószentmiklósra, innen Csíkszeredát érintve huszárkísérettel érkezik Székelyudvar­helyre, a ravatalozás helyszínére. Az éjszakai virrasztás után a gyászmenet a Nyirő-villa felé tett kitérővel kíséri utolsó útjára a székely apostolnak tartott írót a székelyudvarhelyi katolikus temetőbe. Gyászbeszédet főtisztelendő Mátyás Károly főesperes mond.
Ki fejti meg, vajon miért emelgeti hangját egy EMNP-tanácstagjelölt az RMDSZ-es tanácselnök lapjában, az MPP közleménye alapján minősíthetetlen hangú cikkentyűben a római katolikus egyház és Székelyudvarhely polgármestere ellen – teljesen fölöslegesen. Miért óhajtja Nyirő nevét a mai napi politika mocsarában megmártogatni?
Czegő Zoltán újságírói félfülét megütő, jórészt valós alapot nélkülöző információitól, "lelki lökkentyűitől" régóta távol tartja magát a Háromszék, ezúttal is csupán Nyirő József örök emberi és írói méltósága védelmében szóltunk.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 4.

Engedély nélkül is megtartják Nyirő József újratemetését
Az emigrációban elhunyt Nyirő József újratemetését szervező Országgyűlés Hivatala szerint Székelyudvarhely polgármestere nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterülethasználati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt.
Az Országgyűlés Hivatalának pénteki közleménye szerint a hivatal képviselői – mint Nyirő József újratemetésének szervezői – április 18-án Székelyudvarhelyen megbeszélést folytattak Bunta Levente polgármesterrel az újratemetéssel összefüggő székelyudvarhelyi közterülethasználati igényekről, és a városvezető akkor az ügy kapcsán a nemzeti összefogás szükségességéről beszélt.
Mint írják, ezek után sajnálattal vették tudomásul, hogy a város polgármestere nem támogatta a Márton Áron térre vonatkozó közterülethasználati kérelmet, amelyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be. A közlemény arra is felhívja a figyelmet, hogy a március 26-án benyújtott kérelemre a törvény által meghatározott 30 napos határidő legutolsó napján válaszoltak ezáltal is szűkítve a rendelkezésre álló további szervezési időt, megnehezítve az esemény újratervezését.
Az Országgyűlés Hivatala ugyanakkor közölte: ennek ellenére Nyirő József újratemetésére május 27-én, Pünkösd vasárnapján Székelyudvarhelyen sor kerül, „oly módon, hogy engedélyköteles közterülethasználatra nem lesz szükség".
„Sajnálattal vettük tudomásul azt is, hogy Székelyudvarhely jelenlegi polgármesterének 2012-ben sem sikerült túllépnie azon álláspontján, amely miatt már 2004-ben is támadást intézett a Nyirő József szobrát is magába foglaló székelyudvarhelyi Emlékezés Parkja ellen" – írja az Országgyűlés Hivatala, egyben emlékeztetve arra, hogy 2004. július 3-án Bunta Levente egy RMDSZ ülésen úgy fogalmazott, Székelyudvarhelyen nincs szükség olyan szoborparkra, melyben „Csaba királyfi szobra Orbán Viktorra emlékeztet".
A közlemény kitér arra is, hogy az újratemetés kapcsán egyébként valamennyi érintett romániai önkormányzati és egyházi hatóság kifogástalan és gyors eljárásban támogató magatartást tanúsított, beleértve egy Arad megyei román nemzetiségű polgármestert is.
Az újratemetést szervező Országgyűlés Hivatal szerint Nyirő József tisztelői május 23-án, 10 és 15 óra között a fiumei úti Nemzeti Sírkert ravatalozójában róhatják le kegyeletüket, az író koporsóját Romániába szállító zarándokvonat május 24-én 6 órakor indul a budapesti Nyugati Pályaudvar 10-es vágányáról. A szervezők az újratemetés részletes programjáról 2012. május 14-én tájékoztatják a közvéleményt.
Nyirő József földi maradványai április elején érkeztek meg Madridból Budapestre. Az 1953-ban elhunyt magyar író földi maradványainak hazaszállítása a rendszerváltást követően többször felmerült, de az elképzelések vagy pénzhiány, vagy technikai okok miatt meghiúsultak. Most a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség kérte a sír feltárását.
Nyirő József író, közíró, katolikus pap, Székelyzsomboron született 1889-ben, Madridban hunyt el 1953-ban. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben – behívott képviselőként – a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt.
Főbb művei: Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), Néma küzdelem (regény 1944).
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta.
MTI. Erdély.ma

2012. május 7.

Politikai vitát szült Nyirő József újratemetése
Nyirő József hamvainak politikamentes újratemetését kéri a magyar Országgyűlés elnökétől Bunta Levente. Székelyudvarhely polgármestere a Kövér Lászlóhoz címzett levélben közölte, hogy álláspontja szerint az emigrációban elhunyt erdélyi író hamvait a magyar állam segítségével, de a székelyek szervezésében, „politikamentesen” kellene újratemetni. Bunta Levente levelében az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlés hivatalának pénteki közleményére válaszolt.
Ebben a hivatal közölte: a polgármester nem támogatta a Márton Áron térre május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, melyet az újratemetés helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
A júniusi helyhatósági választásokon az RMDSZ jelöltjeként újabb polgármesteri mandátumért induló Bunta „zavart keltőnek” találta a Kövér László országgyűlési elnök nevében eljáró Fráter Olivér székelyudvarhelyi tevékenységét. Szerinte Fráter Olivér Szász Jenőnek, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökének a politikai érdekeit és nézeteit képviseli. Annak a nézetnek adott hangot, hogy ez megkérdőjelezi, vajon „méltón tudják-e teljesíteni Nyirő végakaratát”, és az eljárás kapcsán a „kegyeletsértés veszélyét” említette.
Nem lesz szükség engedélyre
Mint arról beszámoltunk, a magyar Országgyűlés kezdeményezésére a madridi magyar nagykövetség a közelmúltban kérte Nyirő József sírjának feltárását, ezt követte az író hamvainak Budapestre szállítása. Bunta Levente levelében kifejtette, teljes mértékben támogatja és üdvözli a magyar Országgyűlés elhatározását, amellyel teljesítik az író végakaratát, hogy hamvait hazahozzák. Ugyanakkor úgy vélte, hogy mindez „nem jelentheti különféle pártok politikai, választási kampányának programját”.
A polgármester azzal a kéréssel fordult az Országgyűlés elnökéhez, hogy őrizzék meg az esemény politikamentességét. „Kérjük, tartsák tiszteletben azt, hogy Nyirő József a székelyeké, a Székelyföldé. A Székelyföld pedig a mienk, székelyeké!” – fogalmazott levelében Bunta. Az Országgyűlés hivatala ugyanakkor kifejtette, noha az elöljáró nem támogatta az újratemetéssel összefüggő közterület-használati engedély kiadását, ennek ellenére május 27-én, pünkösd vasárnapján megtartják a rendezvényt, „oly módon, hogy engedélyköteles közterület-használatra nem lesz szükség”.
Fráter Olivér, a magyar Országgyűlés hivatalának képviselője, Nyirő József újratemetésének koordinátora és Bunta Levente pénteken tárgyalt az író hamvainak újratemetése ügyében, de a találkozó eredménytelennek bizonyult. Fráter a Magyar Polgári Párt székhelyén tartott sajtótájékoztatón arról számolt be, sajnálattal vették tudomásul, hogy bár a polgármester korábban biztosította a rendezvény támogatásáról, a Székelyudvarhelyért Alapítvány kérésére nem adta meg az engedélyt a közterület használatára.
„Nyirő József újratemetése kapcsán valamennyi érintett romániai polgármesteri hivatal és polgármester részéről kifogástalan, gyors és minden tekintetben konstruktív hozzáállást tapasztaltunk, beleértve az Arad megyei Lippa község román nemzetiségű polgármesterét is” – fejtette ki a megbízott főszervező.
„Nyirő a székelyeké!”
Bunta Levente ezzel szemben kifejtette, a továbbiakban is támogatják a rendezvényt, azonban szerinte a szervezők nem vettek figyelembe néhány dolgot. „Nehezteltük, hogy kampányidőszakban szervezik meg ezt a szertartást, ráadásul egy olyan civil szervezettel együttműködve, melynek a hitelessége kérdéses. Nem vagyunk mi köpönyegforgatók, még azt sem tettük szóvá, hogy az író rokonai beleegyeztek, vagy sem az újrahantolásba. Mi a szabályokat betartottuk, és előre jeleztük, hogy a Patkóban elkezdődhetnek a városszépítő munkálatok – lehet, hogy felszedik a kockaköveket.
A pünkösdi ünnepség során tapasztalható forgalmas közlekedés miatt inkább a Szent Miklós-plébánia előtti téren rendezzék meg a búcsúünnepséget” – nyilatkozta Bunta. Hozzátette, a városvezetés azt javasolta, hogy a magyarországi szervezők a Székelyföld határánál adják át a hamvakat egy székely küldöttségnek, és a továbbiakban ez bonyolítsa le a szertartást. Nyirő József hamvai pünkösd vasárnapján a Boldogasszony-zarándokvonattal érkeznek Csíkszeredába. A szerelvény Romániába beérve megáll az Arad megyei Máriaradna településen, majd Gyergyószentmiklóson is állomásozik, Csíkszeredában pedig várja a díszkíséret, ahonnan Székelyudvarhelyre viszik a maradványokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 13.

Cserkészmúzeum és –otthon avatása Sepsiszentgyörgyön
A terv szerint lebontásra ítéltetett, régi családi ház udvarán április 28-án reggel aranyliliomos zászlót lengetett a szél. A szeméttelep helyén barna faládákban virágok virultak. Talán még a sokat megélt öreg diófa sem remélte, hogy megéri ezt a napot, amikor délelőtt a szebb élet reménye zengi be az udvart, s ősszel a termést nem az avar borítja be, hanem fürge gyermekkezek roppantják majd szét és ízlelgetik gyümölcsét... Valóra vált Gaál Sándor pedagógus régen dédelgetett álma: létrejött Erdély első cserkészmúzeuma, mely egyben cserkészotthon is a Kórház utcában.
Az avatásra megtelt cserkészdíszbe öltözött őrsökkel az udvar, akik az egész körzetből érkeztek, vezetőikkel együtt. Szülők, nagyszülők, lelkészek és a városvezetés küldöttei is megtisztelték a rendezvényt.
Elsőnek Bancea Gábor református lelkész mondott imát a Szeretethimnuszt sorait idézve a Szentírásból, majd Szabó Lajos c. kanonok, csapatparancsnok adott hálát Istennek, és megköszönte mindenkinek, aki fontosnak tartotta a közösségi ügy felkarolását. Ugyanakkor kérte Isten segítségét, hogy legyen jövője népünknek, kialakuljon a Sík Sándor-i „magyarabb magyar”, a fiatal nemzedék legyen mindig zászlóvivője a hármas szolgálatnak, az önzés világában észrevegyék és felkarolják a rászorulót. „Oltsatok vadócba rózsát, hogy szebb legyen a föld!”
Gaál Sándor, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor csapat parancsnoka, a cserkészmúzeum létrehozója elmondta, hogy nagy szükség van a többfunkciós épületre, hisz a társadalom jó része még mindig nem tudja, mit is jelent a cserkészet. Egyesek környezetvédelmi egyesületnek, zöldeknek gondolják, mások félkatonai alakulatnak nézik. Pedig ez egy politikamentes életforma. Nem tantárgy, de több, mint amit az iskolában tanítanak. Közelebb visz Istenhez, földrajzi, történelmi, környezetvédelmi, egészségügyi és gyakorlati ismereteket ad, felkészíti a fiatalt az életre. A mai globalizációs világban segít az egészséges emberi kommunikáció gyakorlásában. S ez hármas öröm: öröm a gyermeknek, a szülőnek és a pedagógusnak, a társadalomnak is. Egy esztendővel ezelőtt itt egy lebontásra ítélt épület állt, szeméttelepre hasonlító udvarral, amelyet kétezer munkaórával sikerült rendbe szedni szülők, nyugdíjasok és szimpatizánsok segítségével. Sok jó szándékú alapítvány, egyházi és világi intézmény, a városi tanács, a cserkészszövetség, a kertészet is segített valamilyen formában, amelyet megköszöntek. Az anyaországi és külföldi szövetség értékes könyvészettel látta el a múzeumot, dr. Lukács János pedig a vezetőképzésben segített.
Sztakics Éva alpolgármester asszony kiemelte, hogy a két évvel ezelőtt lebontásra ítélt épületet azért adták a cserkészeknek, mert már sokszor bizonyítottak, és megérdemlik, hogy saját otthonuk legyen. Így lehet összefogással elkészült terveket átírni. Kívánta, hogy sok embert faragó rendezvénynek legyen otthona.
Az ünnepségre magyarországi vendégek is érkeztek Arató László bácsi, Vekerdi Sándor bácsi, Miskolczi János személyében. A 85 éves Arató Laci bácsi, a Márton Áron Kiadó (időközben beolvadt az Új Emberbe) létrehozója meghatódva szólt, hogy eljöttek visszaemlékezni a magyar cserkészet száz évére, hisz 1912. december 28-án, aprószentek napján alakult a Magyar Cserkészszövetség. Csak egy nevet említ, a Sík Sándorét, aki a cserkészetnek adta életét. Az alkalomra összegyűltek protestáns és katolikus testvérek, hogy kidolgozzák a cserkészfogadalom szövegét és az alapító Bi-Pi alapján a tíz cserkésztörvényt. A törvényekbe és a fogadalomba is befoglalták Istent, a hazát és nemzettársainkat. A fiatalokat arra intették, hogy ne a pénz, a hatalom után fussanak, hanem azt nézzék, hogy hol tudnak segíteni az embertársaiknak, legyen az a családban, a környezetükben vagy a közösségben. Sok minden történt a száz év alatt: a megyeri nemzeti tábor, a gödöllői világdzsembori (Trianon után ez volt ez első találkozási lehetőség), jött a kommunizmus. Laci bácsi hatévesen lett kiscserkész, részt vett az összejöveteleken, a síeléseken, majd jött később a hadifogság: őt három év börtönre ítélték a cserkészet miatt, mert nem adta fel, és vállalta több társával együtt a földalatti cserkészetet. Próbálták meg törni, de ő örömmel vállalta Jézusért a szenvedést. Így is köszöntek egymásnak: Jó munkát! Jézusért! Kibírták a megpróbáltatásokat, mert edzettek voltak, hozzászoktak a mostoha körülményekhez. Választ adott arra a kérdésre, hogy mi teszi az embert boldoggá: a tíz cserkésztörvény. Mert minél önzetlenebb valaki, annál boldogabb. Így jöhetnek létre a boldog családok, ahol nemzedékeken keresztül átadják egymásnak ezt a szellemiséget. Őrizzétek a lángot – biztatott –, adja Isten, hogy soha ne aludjon ki! És köszönjük meg, hogy Gaál Sándor bácsi személyében Erdélyben is van valaki, aki az életét tette a cserkészetre.
A Romániai Magyar Cserkészszövetség elnökségének részéről Kerekes-Salánki Orsolya PR-koordinátor szólt az egybegyűltekhez, aki elmondta, hogy a Szent György-nap, a cserkészek védőszentje alkalmából az ország hat körzetében újítanak fogadalmat a cserkészek, és örömét fejezte ki amiatt, hogy elkészültek az egységes nyakkendők a liliomhímzéssel.
A Csongrád megyei, alföldi cserkészek üzenetét Vekerdi Sándor bácsi közvetítette, aki a szintén cserkész felesége és lánya kíséretében érkezett. Ő arra biztatta a fiatalokat, hogy őrizzék meg a hitüket, szolgálják a hazát, a nemzetet és a közösséget.
A két kiscserkész- és a tíz cserkésztörvény felolvasása után fogadalomújítás következett, majd rendben, fegyelmezetten megnézték a múzeumban kiállított tárgyi és fotó emlékeket: a két világháború közti dokumentumokat, fotóalbumokat, a különböző lezajlott táborok eseményeit – nyomait a múltnak, melyek ezáltal megmentődtek a jövőnek.
Az ünnepség után a Szent József plébánia udvarán három üstben főtt az ebéd, vendégül látva a cserkészeket, és megtartották a sárkányeregő versenyt is. Vasárnap (Kolozsvár)

2012. május 18.

Székelyudvarhelyi városháza: milyen jogon kér bocsánatot más nevében az SZNT?
Zavarkeltésnek nevezte a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Kövér Lászlóhoz, a magyar Országgyűlés elnökéhez intézett levelét, amelyben Bunta Levente polgármester helyett kérnek bocsánatot a Nyirő-ügy kapcsán.
Mint arról tájékoztattunk, Székelyudvarhely polgármestere május 4-én intézett nyílt levelet Kövér Lászlóhoz, az Országgyűlés elnökéhez azt követően, hogy az Országgyűlés Hivatala közölte, a polgármester nem támogatta a város központi terére május 27-re vonatkozó közterület-használati kérelmet, amelyet Nyirő József újratemetésének a helyi társszervezője, a Székelyudvarhelyért Alapítvány nyújtott be.
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal által szerkesztőségünkbe csütörtökön Replika címmel eljuttatott közlemény szerint az SZNT-nek tájékozódnia kellett volna, mielőtt állást foglalt Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetése kapcsán született polgármesteri nyílt levélről, és Bunta nevében bocsánatot kért Kövér Lászlótól.
Mint írják, Bunta Levente nyílt levele válasz volt arra a levélre, amelyet Kövér László juttatott el az Országgyűlés Hivatalának képviselőin keresztül, akik – mint Nyirő József újratemetésének szervezői – április 18-án Székelyudvarhelyen megbeszélést folytattak a polgármesterrel az újratemetéssel összefüggő székelyudvarhelyi közterülethasználati igényekről.
Kövér László „levelében nemcsak a Bunta Leventét, Székelyudvarhely polgármesterét sértegeti, hanem általa a székelyudvarhelyieket is. Kövér László levele, valamint a küldöttség viszonyulása magyarázza a polgármester válaszát, melyben Bunta Levente nem nevezte magát a székelyek képviselőjének – miként az SZNT ferdítése szól –, levelét polgármesterként azok nevében fogalmazta meg, akik őt megválasztották városvezetőnek. Ellentmond magának az SZNT, és vonatkozik rá a kérdés: milyen jogon kér bocsánatot más nevében, kit képvisel?” – olvasható a városháza közleményében.
„Április 4-én, a Magyar Országgyűlés küldöttségének második látogatásán Bunta Levente kijelentette, a helyi sajtóorgánumok pedig közölték is, hogy ugyan egy éve már tervezik a Márton Áron tér felújítását, a munkálatokat viszont nem kezdik el az újratemetési szertartás miatt. Ehhez képest ugyanezen a napon az MPP-irodában a sajtót arról tájékoztatta a küldöttség, hogy nincs is szükségük a köztérre, és a polgármesteri hivatal elutasító” – írja a székelyudvarhelyi városháza. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 25.

Nyirő József „ellenséges” irodalma
Idén két gólya költözött a katolikus templommal átellenben lévő, romosodó ház kéményére – a szomszédok örülnek, mert tavaly még nem volt párja a kelepelő madárnak. Nyirő József író nyomai után kutatva Székelyzsomboron járunk, a Kis-Homoród mentén, a színmagyar falut 1968-ban, a megyésítés idején leválasztották Székelyföldről, és Brassó megyéhez csatolták. Székelyudvarhely felől érkezve, Hargita megye határán, a falutól néhány kilométerre elfogy az aszfalt az autó kerekei alól. Nyirő, mit nyírsz?
Eredetileg szászok lakták, ez ma is jól látszik a porták erődítményszerű kapuin és a kontyos házakon. Egy pestisjárvány után jöttek homoródalmási székelyek a kiüresedett portákra, hogy aztán később Ceauşescu adja el márkáért a legutolsó német ajkú lakost is Németországnak. A 2002-es népszámlálás alapján a falut 483-an lakták, ebből 408 magyar. Kunos Lajos evangélikus lelkész fogad, ő huszonhárom esztendeje szolgál itt. Tavaly négyet temetett, kettőt keresztelt – a számok ellenére nem kihalásra ítélt falu, hiszen a fiatalok itt maradnak gazdálkodni. Annyi állatot tartanak, hogy négy vállalat is küld naponta tartálykocsit az itt lefejt tej elszállítására. A lelkész szerint a falu büszke nagy szülöttjére, Nyirő Józsefre. Már 1993-ban emléktábla került a kultúrotthonra, azóta az író születésének hónapjában minden évben tartanak kisebb-nagyobb megemlékező ünnepséget. 2004-ben mellszobrot is avattak. A katolikus egyház gondnoka kinyitja az egykori kántori lakot, amelyben az iskola is működött. Még megvan az egyik iskolapad, megmutatják azt a szobát is, amelyben a Nyirő család lakott. Előkerül az iskolanapló, benne Nyirő József neve mindjárt az első helyen azédesapa, a kántortanító gyöngybetűivel. Az első osztály bejegyzéseinél még július 26. a születési dátum, de a többi három esztendőben már 28. – ezek szerint az édesapa is rosszul emlékezett gyereke születésére. Jó és nagyon jó jegyek sorakoznak a különféle tantárgyaknál, a földrajz és a rajz volt a leggyengébb. Egy történetet is felemlegetnek: az akkori evangélikus pap „Nyirő, hogy nyírsz?”-szel cukkolta a kisfiút a kapuban, mire az követ dobott feléje. A pap elugrott, de a fejét beverte a kapu felső gerendájába, és elájult. A gyerek megijedt, és a szemben lévő templom tornyába menekült. Órákig tartott, amíg le tudták csalogatni, ám így sem úszta meg az atyai pofonokat. A verés nem viselte meg túlságosan, délután már csengő hangon szavalta a március 15-i ünnepségen a Nemzeti dalt. Kide, az utolsó sziget
Következő állomásunk Kide, ahol az író előbb katolikus papként, majd – immár megnősülve – molnárként szolgált. Aváltást okozó pillanatot, amely vészterhes időben, egy lélekerősítőnek szánt mise utolsó perceiben történt, így írja le Isten igájában című önéletrajzi ihletésű regényében: „Némelyike gondolkodva, mások ujjongva távoztak... Ekkor az embertömegen át a szószék lábáig jött egy fiatal, ismeretlen szép leány, a földről felvett egy arany falevelet, könyvébe tette, hálásan a szemembe nézett, pirulva egy »köszönöm«-öt susogott, és sietve eltűnt. Megbénulva állottam. Bensőmön végignyilallt valami csodálatos érzés, és önkéntelenül kérdeztem meg: – Ki volt?
A kántor mosolyogva hajlott a füleimhez:
– Székelyföldről menekült kisasszony. Azt mondják, hogy a bádoki tanítónő testvére. A leány eltűnt, de tudtam, éreztem, hogy abban az imakönyvbe rejtett kis aranykoporsóban egész életem boldogságát magával vitte.”
Csak harmincöt kilométerre vagyunk Kolozsvártól, de a távolság évtizedekben is mérhető. A szamosháti dombság zsákfalujába elképesztő állapotú úton lehet csak eljutni. Talán az elzártságának is tulajdonítható, hogy a magyar többségű falu megmaradt a román tengerben. A százötven fős településnek öt temploma is van (a református Árpád-kori eredetű), szilvapálinkájuk messze földön híres, a busz hetente kétszer, kedden és pénteken megy Kolozsvárra. Horváth István gondnok nyitja ki a katolikus templomot, ahol egykor Nyirő is szolgált – a falra akasztott listán huszonötödik az itt szolgáló papok sorában. Az idős férfi szomorúan mondja, hogy ma már csak nyolc katolikus él a faluban, a legfiatalabb is elmúlt ötven. Keresztelni? Hosszan gondolkodik, és azt mondja: talán akkor, amikor az ő legkisebb fiát keresztelték. Az akkori csecsemő ma negyvenegy esztendős... A faluból jelenleg négyen járnak bentlakásos iskolába Válaszútra, néhány gyermeket Kolozsvárra hordanak a szüleik. Egy román kisgyerekért minden nap iskolabusz érkezik, hogy a tizenöt kilométerre lévő Újfaluba vigye tanulni. Kidén nagyon büszkék az íróra, közéjük valónak tartják. Megőrizték azt a malomkövet is, amellyel a falu megélhetését biztosította a nagyon nehéz idők alatt: amikor kilépett a papságból és megnősült, azért lett molnár, hogy segítsen éhező népén. Uz Bence faluja
A Borsa-patak völgye után egy másik zsákfaluba, a Hargitán lévő Varságba igyekszünk. Hosszú kilométereken át kanyargunk az elszórt, inkább tanyavilágra emlékeztető házak között a Nagyküküllő mentén, a helyiek szerint településük hosszabb, mint Bukarest. Lehet benne valami, hiszen a Zsindelyországnak is nevezett település a hivatalos adatok szerint is hetvenhét négyzetkilométeren fekszik, de mindössze ezerötszáz székely lakja. Azért látogatunk ide, hogy felkutassuk Úz Bence nyomait: talán legismertebb regényének főhősét az író egy itt élő figuráról mintázta. A falu temetőjéhez érkezve egy néni, Finta Erzsébet készségesen igazít útba, hiszen ő kisgyerekként még ismerte Sári papót, a marhapásztort, aki állandóan vicces történeteket mesélt, és mindenre volt agyafúrt válasza. Amikor például a plébános számon kérte, hogy miért kerüli atemplomot, ő azonnal visszavágott: „A múlt héten (templomkerülés idején – a szerk. megj.) maguk is kerülgették, így nekem is szabad!” Pál Sári Dénes sírkövén fotó van az idős székelyről, ahogy kedves kutyájával áll, és a felirat, hogy ő volt Uz Bence. Nyirő figurái különben nem csak az olvasók emlékezetében élnek tovább, hanem az írói képzelet is élteti őket. A Sepsiszentgyörgyön élő író-költő, Czegő Zoltán tavaly megjelent regényébe, a Katonabogárba átemelt egy másik figurát, Üdő Mártont. A kafkai világot megjelenítő regény egy székely falu története, ahol egy közelgő nagy baj hírnökeiként megjelennek a katonabogarak. A tragédiát nem sikerült elkerülni: a hatalom – hogy egy új fegyvert próbáljon ki – behívja az összes férfit egy hadgyakorlatra, a kísérlet során az összes férfi elpusztul. A könyv nagy siker, hamar elkapkodták, mostanában nyomják a második kiadást. „Nyirő Úz Bencéje egész életemben végigkísért, kisgyerek koromban édesanyám ebből olvasott fel rendszeresen a konyhában nekem és nyolc testvéremnek. Később, az egyetemen egy zárt könyvtári részen juthattunk hozzá az „indexre tett” könyvekhez, így a tiltott gyümölcs ízének örömével is olvashattuk a regényeit. Amikor a Katonabogarat írtam, szükségem volt egy időtlen, a falu életét végigélt ősöreg emberre, akit soha senki az élők között nem látott fiatalon. Ennek a figurának az a szerepe, hogy a maradék hagyományrendszert képviselje, így az olvasó is elgondolkodhat rajta, mi is maradt abból a régi, valós értékeken alapuló világból. Üdő Márton a sejtjeimben él, egyesek szerint annyi éves, mint Dávid király a Bibliában. Olyan figura, aki a dupla fenekű ég lakóival szót tud érteni.
Bezúzott könyvek
A négy generáció óta fényképészettel foglalkozó székelyudvarhelyi Kováts-család napfénytetős műtermében megtudjuk: a nevesebb klienseknek saját dobozuk volt. Így aztán hamar megtalálták a Nyirő-fotográfiákat rejtő üveglapokat. Egyelőre húsz felvétel bukkant elő: az akkor már neves író udvarhelyi évei alatt a környéken gyűjtött anyagot könyveihez. Az egyik képen például három jó barát látható: az író társaságában a múzeumalapító Haáz Rezső tanár, valamint idős Kováts István fényképész áll. Ők hárman bejárták a vidéket, mindenki a saját műfajában próbálta felleltározni az értékeket. Kováts Árpádnál mintegy nyolcvanezer negatív vár még feldolgozásra, ezek nem csak egy fényképészdinasztia archívumát jelentik, hanem egész Udvarhelyszék kulturális, népművészeti és szociográfiai múltját is.
A Maros megyei Radnóton, Balázs Imre portáján szembesülhetünk azzal, hogy milyen megtorlástól kellett tartania annak, aki tiltott irodalmat, például Nyirő-könyveket birtokolt Ceauşescu Romániájában. A elyi hőerőműben dolgozó férfi zaklatása 1981-ben kezdődött egy tévéműsor után, amelyben a könyvek iránt érdeklődő munkásifjakat mutattak be. Előbb a helyi pártitkár és rendőrparancsnok érkezett leltározni a lakására, majd a megyei örökségvédő hivatal semmihez sem értő szakemberei. Aztán megérkezett három szekus.
„Soha nem felejtem el azt a napot, 1982. május huszadikát – meséli Balázs Imre. – Épp ebédeltünk a feleségemmel, amikor három ember érkezett. Egyikük bejött a konyhába, kettő őrt állt a kijáratnál. Egyből rájöttem, hogy kik ők, és mit akarnak. Házkutatási parancsuk volt, mindent feldúltak, a nejem intim holmijait is, még a kéménybe is benéztek tükörrel, hogy nincs-e ott valami tiltott tárgy. A házkutatás hat órán át tartott, sok mindent elvittek, köztük egy balatoni hangverseny fénymásolt, aláírt műsorfüzetét, szerintük az is provokatív propagandának számított. Természetesen a legféltettebb könyveimet is magukkal vitték, köztük hat halinakötéses Nyirő-kötetet. Utána volt még egy ellenőrző házkutatás, állandó megfigyelés alá kerültem, háromszor vittek be vallani a Szekuritátéra. Arra voltak kíváncsiak, hogy milyen erdélyi és magyarországi írókat és művészeket ismerek, ők milyen híreket hoznak-visznek, ki csempész aranyat, és én miért akarom eladni Erdélyt. A rendszerváltást követően Balázs Imre levelet írt a hatóságokhoz, hogy adják vissza a könyveit. A Maros megyei Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője, Kincses Előd magyarul írott válaszában nem voltak jó hírek: a Szekuritáte jegyzőkönyvei szerint az elkobzott ellenséges irodalmat bezúzták. Megtagadott engedély
Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésének előkészületeit több sajnálatos esemény zavarta meg. Az esemény helyi szervezői a város RMDSZ-es polgármesterétől, Bunta Leventétől a válaszadási határidő utolsó napján elutasító választ kaptak közterület-foglalási kérelmükre. Sőt, az elöljáró azt is jelezte, hogy az emlékműsor színhelyének tervezett Márton Áron téren várhatóan felszedik a kockaköveket. A döntés hátterében kimondatlanul az áll, hogy a polgármester szólni szeretett volna az eseményen – a pünkösdvasárnapi újratemetés után két héttel helyhatósági választásokat tartanak –, ezt azonban sem a helyi szervezők, sem az újratemetést kezdeményező magyar Országgyűlési Hivatal nem támogatta. A politikus pártja néhány éve bíróságon támadta meg a Nyirő-szobornak is helyet adó Emlékezés parkjának a megvalósítását, Bunta többek közt azt nehezményezte, hogy Csaba királyfi szobra hasonlít Orbán Viktorra.
Lukács Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. május 31.

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 1.

Tempfli József aranymisés
Pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte jubileumi szentmisével a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke, Tempfli József. Az aranymisét dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta.
A nagyváradi székesegyházat zsúfolásig megtöltő gyülekezetet Böcskei László, az egyházmegye püspöke – ebben a minőségben Tempfli utódja – köszöntötte. Elmondta: Tempfli József élete sokakat megérintett, ezért is fontos, hogy mindannyian hálát adjanak Istennek, és leróják tiszteletüket az agg püspök előtt. Böcskei László XVI. Benedek pápának erre az alkalomra írott üdvözlőlevelét is felolvasta az egybegyűlteknek.
Jakubinyi érsek szentbeszédében a jubileumok bibliai jelentőségére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: a papság nem mesterség, hanem hivatás, amit el kell fogadni. Felidézte: áldozócsütörtök volt, amikor ötven esztendővel ezelőtt, 1962. május 31-én Gyulafehérvárott Márton Áron püspök hat társával együtt pappá szentelte az akkor 31 éves Tempfli Józsefet. Az akkor felszentelt gyulafehérvári, temesvári, váradi és szatmári papok közül legtöbben nem érték meg aranymiséjüket, ám örvendetes, hogy mindannyian végig hűségesek maradtak papi hivatásukhoz – mondta az érsek.
Maga Tempfli József már gyerekkorában meghallotta a hívó szót: szülőfalujában, Csanáloson ugyanis beosont egy papszentelésre, ahonnan kipenderítették, ekkor jelentette ki először: bárki bármit mond, belőle is pap lesz – mesélte el Jakubinyi György, aki befejezésül azt kívánta a kiérdemesült püspöknek, hogy a bibliai Mózeshez hasonlóan 120 évig éljen.
Fodor József, az egyházmegye vikáriusa Tempfli József életének főbb állomásait sorolta fel, hangsúlyozva: hite, amelyet családjától örökölt, lámpásként vezette mindig. A szentmise végén az egyházmegye hívei részéről köszöntötték az ünnepeltet, majd Ioan Robu bukaresti metropolita-érsek kívánt neki további hosszú életet és szolgálatot. Tempfli József befejezésül felidézett néhány történetet a saját életéből, kijelentve: megismerte az emberek jó és rossz oldalát is.
Tempfli József nyugalmazott püspök 1931. április 9-én született a Szatmár megyei Csanálos községben. Piarista és jezsuita atyák nevelték, majd érettségi után tanár-nevelő volt Szentjobbon. 1956 szeptemberében kezdte el teológiai tanulmányait a gyulafehérvári római katolikus szemináriumban. Hat év után, 1962. május 31-én szentelte pappá Márton Áron gyulafehérvári püspök. Pappá szentelése után 17 éven át Tenkén, 1979-től Tasnádon, 1983-tól pedig Nagyvárad-Olasziban volt plébános. 1990. március 14-én Boldog II. János Pál pápa Nagyvárad 81. püspökévé nevezte ki. Megyéspüspöki szolgálatát 2009 márciusáig végezte.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

2012. június 9.

Kevesen vagyunk
Fogyunk, már csak 1 238 000 magyar él Romániában, az összlakosság 6,5 százaléka. Az elmúlt huszonkét évben majdnem négyszázezer magyar hagyta el szülőföldjét, s e gyilkos elszivárgás – sajnos – máig sem csillapul.
Tehetetlenül nézzük, miként fogyunk, s egyre szűkebb térben összeszorítva élünk. Ráadásul a jövő sem ígér jót: a gyermekvállalási kedv mélyponton, megszületett és felnevelkedett utódaink országhatáron kívül remélik a boldogulást. Még csak nem is Magyarországon, hanem a világ ama részein, ahol ha idegen is, de kicsit könnyebb az élet.
A kisebbségi sors valóban embert próbáló állapot, s megéléshez nemcsak emberi keménység, kitartás, erő szükségeltetik, hanem kikezdhetetlen nemzeti öntudat. És egyikből sem adott nékünk a sors annyit, mennyire szükségünk lenne. A család, az iskola, a közösségek megtartó erőként gátat képezhetnének az elszivárgás útjában, ha ezt célként élnénk meg, de egyelőre a mindenen felül kerekedő individualizmus áll nyerőre.
A párizsi béketárgyalások után, mikor Észak-Erdélyt ismét visszaadták a békediktálók Romániának, Márton Áron gyulafehérvári püspök fogalmazta meg számunkra az egyáltalán nem vigasztaló, inkább megrovó igazságot: Erdélyt valójában a magyar anyák veszítették el.
Már csak a Székelyföldön volnánk igazán otthon, de e régióban mindössze 611 311 magyar él. És Maros megye, de maga Marosvásárhely is már román többségű. A magyarság fele jórészt szórványba kényszerült, dacára annak, hogy Biharban 138 441-en, Szatmárban 113 541-en, Kolozs megyében 103 457-en, Szilágy megyében 50 659-an vallották magukat magyarnak. Közben nagy- és kisvárosaink elrománosodtak, falvaink elöregedtek, fiaink, lányaink hét határon túlra menekültek.
Koszovóban száz évvel ezelőtt még a szerbek voltak többségben, kultúrájuk bölcsőjének is vallják mind a mai napig e területet. Elkezdtek beszivárogni az albánok, és teleszülték a régiót.
Nem is olyan rég nemzetközi támogatással elnyerték függetlenségüket. Az anyaméh győzött!
Holnap ismét választunk. Szavazzunk az életre.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 14.

Egyházi és világi értékek szolgálatában
Kiosztották a JAKK-díjakat
Két marosvásárhelyi és egy marosszentgyörgyi kitüntetettje van a Dr. Jakab Antal Keresztény Körnek (JAKK) a 2012-es jubileumi évben. A Márton Áron püspök méltó utódjáról, a száz éve született gyulafehérvári megyéspüspökről elnevezett kör célja, hogy az egyházukhoz, népükhöz, hagyományaikhoz ragaszkodó, életüket és munkásságukat ezen értékek megőrzésének, ápolásának és továbbadásának szentelő papi és világi személyeket jutalmazza.
A harmadszorra kiosztott bronzplakettet, amely Kolozsi Tibor szobrászművész alkotása, a díszoklevelet valamint a pénzjutalmat Varga Gabriella és dr. Vencser László linzi professzor, a Jakab Antal Keresztény Kör alapítói adták át szerdán délután a Deus Providebit Tanulmányi Házban. A megható ünnepség házigazdája Oláh Dénes főesperes volt, a rendezvény fővédnöke Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, ferences szerzetes, aki írásban küldte el üzenetét.
Bakó Béla, Pál atya sokrétű és mindig a társadalom peremére sodródottak érdekében végzett tevékenységét Portik Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi fő- esperes, a volt szemináriumi társ méltatta. Az emléklap szerint a cigánypasztoráció, a börtönpasztoráció terén valamint az árva és nehézsorsú gyermekek családi típusú házakban való nevelése érdekében létrehozott Szent Erzsébet Társulás megalapítása és működtetése során kifejtett tevékenységét jutalmazták a kitüntetéssel.
A Nagyenyeden alakult és a 120 középiskolás és egyetemista fiatalnak otthont adó Szent Imre kollégium lelki és szellemi vezetését végző Mustármag csoport a keresztény hiten alapuló példaértékű közösségépítő, hagyományőrző és művészeti kulturális tevékenységéért részesült az elismerésben. Történetüket, munkájukat Tarjányi Krisztina értékelte, a díjat a közösség nevében Fail Ágnes vette át.
A harmadik kitüntetettnek, a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttesnek és vezetőjének, Simon Kinga kántornak az egyházi és a világi zene elkötelezett szolgálatában vállalt példaértékű tevékenységét Baricz Lajos katolikus plébános méltatta. A kitüntetett kórus fellépése mellett a Deus Providebit Házat megtöltő lelkes közönséget Dévai Nagy Kamilla előadóművésznő szórakoztatta szebbnél szebb dalaival.
(bodolai) Népújság (Marosvásárhely)

2012. július 11.

KITÁSZ vándorgyűlés Marosvásárhelyt
Előadás-sorozat szellemi értékeinkről
A közelgő hétvégén, július 12-e és 15-e között tartja XXI. vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége. A közhasznú szervezet ez évben Marosvásárhelyen szervezi meg nyilvános és díjmentesen látogatható előadásainak sorozatát Az erdélyi magyarság szellemi értékei címmel. A szentendrei székhelyű szövetség Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének sorait választotta a vándorgyűlés mottójaként, nem véletlenül: "Vajha Moldvának is kies parlagjai,/ Ameddig terjednek a Pontus habjai,/ Magyar Koronánknak árnyékába menne,/ S a csángó magyar is polgártársunk lenne!" Az eseménysorozatnak a Bod Péter Diakóniai Központ (Erdő utca 7b sz.) ad otthont, a vándorgyűlés programját az alábbiakban olvashatják.
Július 13., péntek: 9.00 – A vándorgyűlést megnyitja Kilyén Ilka a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület nevében és Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ elnöke (Szentendre). 9.20: Az ,,ismeretlen" Marosvásárhely – múlt és jelen. Előadó: Balás Árpád főiskolai tanár. 9.50: A vallás, a múlt, a mai kultúra összefonódása. Előadó: Henter György református lelkész. 10.20: Képzőművészet, kultúra, a város nagyjai. Előadó: Nagy Miklós Kund közíró. 10.50: Kávészünet. 11.05: Nyirő József néma küzdelme, emigrációs évei és három temetése. Előadó: dr. Medvigy Endre irodalomkutató, a KITÁSZ leköszönő elnöke (Budapest). 11.35: ,,Addig élünk, amíg módunkban áll visszafele tekinteni". Előadó: Farkas Ernő magyar szakos tanár, a Sütő András Társaság tagja. 12.05: Tamási Gáspár ,,vadon nőtt gyöngyvirágai". Előadó: Molnár Péterné, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja, a KITÁSZ ügyvezető elnöke (Kunszentmiklós). 12.35: A város irodalmi értékei. Előadó: Kuti Márta szerkesztő-újságíró, tanár. 13.05: Ebéd. 14.00-17.00: Helytörténeti séta Balás Árpád idegenvezető, földrajztanár vezetésével. 17.30: Sütő András és Molter Károly sírjának megkoszorúzása a református temetőben.
Július 14., szombat – 9.00: Erdélyország története. Szilágyi Sándor, az első Erdély-történet szerzője. Előadó: Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, kiadói főszerkesztő, a KITÁSZ megválasztott elnöke (Szentendre). 9.30: Németh László erdélyi témájú esszéi és drámái. Előadó: dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor (Budapest). 10.00: ,,Márton Áron üzenete" – verseiből olvas fel Gál Éva Emese költő (Gyergyószentmiklós). 10.30: Kávészünet. 10.45: Tamási Áron publicisztikája és a Vásárhelyi Találkozó. Előadó: Nagy Pál irodalomtörténész. 11.15: A népi írók gondolatait közvetítő kolozsvári Termés című irodalmi folyóirat (1942-1944) mának szóló üzenete. Előadó: dr. Neszmélyi Károly címzetes egyetemi tanár, a Népi Írók Baráti Társasága társelnöke (Budapest). 11.45: Kolozsvári Vasárnap és a Vasárnapi Újság 1921-1925-ben. Előadó: Szabó Zsolt főszerkesztő (Kolozsvár). 12.15: A költő feltámadása – Dsida Jenő költészete. Előadó: dr. Lisztóczky László irodalomtörténész (Eger). 12.45: Gazda József A harmadik ág című könyvét bemutatja a szerző (Kovászna). 13.15: Ebéd. 14.30: KITÁSZ-közgyűlés. 17.00: Petelei István, a novellista és hírlapíró. Előadó: dr. Kozma Dezső professzor (Kolozsvár). 17.30: A Népújság irodalmi mellékletét, a Múzsát bemutatja Nagy Miklós Kund közíró. 19.00: Vacsora. 20.00: Kilyén Ilka színművész műsora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 751-780 | 781-810 | 811-840 ... 1471-1485




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék