udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1181
találat
lapozás: 1-30 ... 811-840 | 841-870 | 871-900 ... 1171-1181
Névmutató:
Tamási Áron
2014. december 13.
A szavak jó gazdája – Szabó Gyula (1.)
Hogyha van az utóbbi évtizedek magyar irodalmának népi ága, akkor a Szabó Gyula életműve minden bizonnyal ahhoz tartozik. Élete – talán éppen a tiszavirág életű „kicsi magyar világnak" köszönhetően – úgy alakult, hogy a testvérek közül ő volt az, aki magasabb iskolákat járhatott és már fiatalon bekerülhetett az erdélyi magyar irodalom fősodrába. Bármennyire is vészterhes időszak volt a második világháború ideje, a kor felelős vezetői akkortájt is távlatokban gondolkodtak, annak ellenére, hogy a magyar impérium székelyföldi fennmaradása korántsem tűnt biztosnak. Létrejött a Magyar Tehetségmentés Alapítvány, amelynek az volt a célja, hogy a nehéz sorsú gyermekeket középiskolai férőhelyekhez, egyetemi ösztöndíjakhoz juttassa. Szabó Gyula is bekerült a harminc főből álló válogatott középiskolai osztályba, úgyhogy 1942 őszén térítésmentesen iratkozhatott be a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba, abba a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe, amely a környék unitárius vallású ifjúsága körében igen népszerű és színvonalas iskola volt. A kiválasztottak közül hamar kiemelkedett szorgalmával, higgadtságával, s majdhogynem egyértelmű volt, hogy a humán szakmák iránt erősebb az elhivatottsága. Változtak ugyan az idők, visszatért a román fennhatóság, sőt még a szovjetek ideológiája is rátelepedett hamarosan a népre, úgyhogy érettségit viszonylag későn (csak 1950-ben) tehetett egy teljesen másfajta világban. A kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, magyar nyelv és irodalom szakon.
Publikálni már egyetemi hallgató korában kezdett (1952), majd a diplomaszerzés után kiadói szerkesztőként (1954–1957), illetve lapszerkesztőként dolgozott (1957-től 1992-ben történt nyugdíjazásáig), Kolozsváron az Utunk, majd annak jogutódjánál a Helikon című irodalmi lapnál.
Könyvei viszonylag hamar beépültek a köztudatba. Azon a pászmán haladt, amelyen előtte Móricz Zsigmond, Németh László, a székelyföldiek közül Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Bözödi György. Mindvégig homoródalmásinak érezte és tartotta magát, aki úgy tekintett a fényárban úszó Havannára, hogy azon a távoli szigeten, teljesen más égöv alatt is a szülőfalut vélte felfedezni „Almás gödriben”.
Az 1970-es évek közepéig ezt a hagyományos, közösségi tartalmakkal telített irodalmat művelte – mintegy két évtizeden át, főként a Gondos atyafiság I-III. (1955–1961, 1964, majd 2004), Annyi baj legyen (1961), Fűhúzó április (1961), Húgom, Zsuzsika (1967) és a Gólya szállt a csűrre (1974) című munkáiban –, hogy aztán az A sátán labdái öt kötetében (1978 és 1992 között) Erdély múltjában, a "függőleges veszedelmek" tömegében keresse a választ a jelen sorfordító és embert próbáló eseményeire. Idősebb korában – immár a rendszerváltás után – ismét visszatért ifjúkori témáihoz, a szülőföldhöz, Képek a kutyaszorítóból címmel írt négykötetes visszaemlékezést, amelyben a hozzá illő és méltó stílusban, regényes ferdítések nélkül élte újra földi pályáját. A névtelen katona címmel (1994) édesapja első és második világháborús feljegyzései, naplói segítségével rekonstruálja az igen hosszú huszadik századot. Az apa feljegyzéseit használva tesz eleget az emlékezés „kényszerének”, de úgy, hogy a tapasztaltakhoz az egy generációval későbbi igazságokat és a tapasztalatokat is könyörtelenül hozzárendeli a múltból merített tényekhez. Nyilvánvaló, hogy ezt már csak a viszonylagos felszabadultságot hozó 1989. évi fordulat után teheti meg „hivatalosan”.
Hátrahagyott írásai közül Az irredentizmus mámora az (folytatásokban jelent meg a Székelyföld idei számaiban, augusztustól kezdődően négy részletben), amelyben ugyancsak könyörtelen tisztánlátással emlékszik vissza az eseményekre, s a homoródalmási jelenségeket úgy ábrázolja – ekkor is az apai intelem vezérli, s csak „a valóságnak megfelelően” hajlandó írni –, hogy máig és másutt is érvényes konzekvenciákat von le a jellem és a személyiség korlátaira vonatkozóan, azokról a torzulásokról, amelyeket a nemtelen eszközökkel operáló hatalomhoz fűződő viszonyban akár ma is képesek vagyunk elkövetni. Ilyen kontextusban örök érvényű, bár viszonylag körülményesebben dekódolható az írói üzenet.
"Ennek a kötetnek is megvan a maga sorsa. A benne egybekerült három írás a mostani új esztendő előtt nem juthatott el a nyomdáinkba, jóllehet egyiküket sem a fiókomnak írtam. A kötetbeli sorrend a történelmi időrendet követi: előbb jön Apáczai Csere János az 1650-es években, utána A sátán labdáinak asszonyai vesződik végig a özvegyi, „árva” asszonyi sorsukat egy jó fél évszázadon át a következő század elejéig, Árva Bethlen Katáig, s végül, a kuruckor után, a 300 esztendős Mikes Kelemen éli fél évszázadon át a szülőföldjéről számkivetett ember „hazátlan ” sorsát – , úgyhogy a három „különtudósítással” folyamatosan benne foroghatunk egy jó évszázad erdélyi históriájában."
Kevés szó esik Szabó Gyula novellisztikájáról. Pályakezdőként regénnyel rukkolt elő, s időnként a nagylélegzetű munkák a következő évtizedekben is megismétlődnek. Az ezekre való készülődés folyamatában azonban igen fontos állomások az esszék és a novellák. Mátyuska macskája címmel (Budapesten jelent meg reprezentatív válogatás elbeszélések alcímmel 1984-ben), amely révén bátran állíthatjuk, hogy előkelő helye van az írónak a magyar Pantheonban, s mindenképp irodalmunk élvonalában lenne a helye.
"Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományaival és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdőlés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei. „Ballada a szülőföldről” mondta egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékirata, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távolra szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adta át nekünk szép szóval és őszinte szívvel."
Halála előtt pár hónappal (2004. júniusában) részesült életmű díjban, amelyet Hargita Megye Tanácsának képviselőitől vehetett át a homoródalmási unitárius templomban, akkor mondta, hogy„…távol élek ugyan a szülőfalumtól, de mindig itthon vagyok. Ezt a szó szoros értelmében kell felfogni, de nem úgy, hogy fizikailag itthon vagyok, hanem hogy az egész sorsommal és egész életemmel voltam és vagyok mindig itthon“. Egyébként ezt a Hargita Megyéért-díjat tartotta életpályája legemlékezetesebb elismerésének. Akkor még feljegyeztem egy igen fontos kijelentését: "…éppen tizenkét éves koromban mentem el a falumból. Olyan bolond gyermek voltam, hogy erősen szerettem tanulni, és teljesült is a vágyam, hogy felsőbb iskolába kerülhessek, mert elmehettem a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Mire húsz éves felnőtt lettem, és nagyjából kész ember, arra ki is alakult az egész sorsom, pályám, úgy, hogy azután jelentős változás az életemben nem történt. Ez mind szülőfalumból indult el."
Tíz éve, 2004. december 21-én hunyt el Gyula bácsi. Emlékszem, a nagy hideg, az ünnepi készülődés sem tett jót, a temetése olyan esemény volt, amelyen „illett” minél hamarabb túl lenni. Az írók java hiányzott a koporsó mellől, s a részvétet hozó üzenet egy-egy koszorú és itt-ott publikált nekrológ formájában érkezett. A hivatalos irodalom csak hetek múltán, a karácsonyi és újévi lazítás után mozdult rá Szabó Gyula búcsúztatására és méltatására. Hagyatéka körül nem történtek látványos események. Róla nevezték el szülőfaluja kultúrházát, s tervbe vették, hogy emlékszobát rendeznek be hátrahagyott tárgyaiból.
Ez az emlékszoba lehet egy olyan fontos „adalék”, amely segítheti a kultusz, az utóélet és a kánon alakítását. Mindenképp jót tesz a községnek és az írónak is. Az emlékszoba hivatalos megnyitójára december 20-án szombaton kerül sor. Ebből az alkalomból emlékkonferenciát is szerveznek.
Simó Márton
Székelyhon.ro2014. december 18.
Böjte Csaba: össze kell fogni
Közel ezerkétszáz személy jelent meg Sepsiszentgyörgy központjában, a magyar himnusz énekléséért kirótt bírság ellen szervezett tiltakozássorozat negyedik napján. Böjte atya az eseményen azért imádkozott, hogy a román állampolgárok nemzetiségtől függetlenül összefogjanak.
Bár a meghívott felszólaló Böjte atya késett, a tömeg Nemes Levente, a Tamási Áron Színház színművészének szavalatát hallgatva türelmesen várt, igaz, történt egy kisebb incidens. Bálint József, a Magyar Polgári Párt (MPP) sepsiszentgyörgyi elnöke a várakozás pillanatait oldva szólalt fel. Telhetnek az évek nehezen, ezeket azonban el lehet viselni, és az erdélyi magyarság továbbra sem hagyja magát megfélemlíteni – hangoztatta a párt helyi elnöke. A várakozás ideje alatt rohammentő érkezett a Szabadság térre, értesüléseink szerint egy, az Erzsébet parkban levő járókelőhöz hívták ki. A mentőautó éppen azon a helyen haladt volna át, ahol a tiltakozók is sorakoztak, ám a tömeg ezt nem engedte.
Böjte Csaba ferences rendi szerzetes negyven perces késéssel érkezett meg a Kovászna megyei kormányhivatal előtt összegyűltek körébe. Tapssal, valamint a székely himnusz éneklésével köszöntötték. Böjte atya felszólalásában rámutatott, Erdélyben magyarként aki nem tudja tisztelni a románságot, nem számít jó magyarnak, de jó kereszténynek sem. Kifejtette, ezen elv a románságra is érvényes, hiszen részükről is elengedhetetlen a tisztelet az erdélyi kisebbségek felé. „Összefogni kell, nem pedig egymásban a hibát keresni”– hangoztatta a szerzetes.
Kijelentette, mindenkinek azt kell megértenie, hogy a mindennapok nehézségeit együtt kell legyőzni, valamint iskolák, kórházak létrehozását, infrastrukturális fejlesztéseket kell közösen szorgalmazni. Böjte atya azért imádkozott, hogy ne a polgármesteri hivatalok vagy a megyei önkormányzatok homlokzatán legyen kifüggesztve a székely zászló, hanem azért, hogy Bukarestben a román parlament épületén is ki legyen téve a kék-arany lobogó.
A román trikolór mellett jelenjenek meg mindazon kisebbségek szimbólumai, amelyek megszavazták a miniszterelnököt, valamint az államelnököt – mutatott rá Böjte Csaba, hozzáfűzve, imádkozik azért is, hogy az ország vezetői vegyenek részt az erdélyi magyarság nemzeti ünnepein, koccintsanak együtt egy-egy pohár pálinkával az elkövetkezendőkben. Felszólása végén a ferences rendi szerzetes a keresztény világ legismertebb imáját, a Miatyánkot magyar, majd román nyelven is elmondta. Mint az már megszokott, a tiltakozássorozat negyedik napján is több alkalommal felcsendült a magyar, valamint zárásként ismét a székely himnusz.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro2015. január 6.
Szórványgondnoki program Szapáryfalván
A Szórvány Alapítvány, a Bethlen Gábor Alap támogatásával lezárta az elmúlt év őszén indított szórványgondnoki szolgálatot Szapáryfalván. Ez immár a második szórványgondnok program volt a Kárpát-medencében, az első az Arad megyei Szentpál településen működött 2013-ban. A kérdésre, hogy mit is csinál egy szórványgondnok, röviden így összegeznénk a választ: a szórványgondnok azon dolgozik, hogy újra működjön, újra életképes legyen a falu magyar közössége, pótolja mindazt, amit az intézmények hiánya okoz. Ezen célokat szem előtt tartva kerültek megszervezésre idén is a különféle események.
A szapáryfalvi szórványgondnok program keretében december 6-án, Madaras Andrea irányításával, Télapó-váró barkácsklubot szerveztek óvodások és kisiskolások számára. A műhelyeket önkéntes fiatalok és anyukák vezették, ahol a gyerekek karácsonyi díszeket, üdvözlőlapokat készítettek.
A helybéliek örömmel fogadták az eseményt, hiszen régóta nem volt ilyen jellegű, szervezett és irányított tevékenység a szapáryfalvi magyar gyerekek számára.
A karácsony előtti utolsó szombaton ajándékot kaptak a szapáryfalviak: Éder Enikő színművésznő Különjárat c. előadóestjét. A szerte a világban sok helyen bemutatott műsor egyszerre szórakoztató és elgondolkoztató, miközben a dalok röpítenek, a versek harmóniát sugallnak és figyelmeztetnek is egyszerre: utasok vagyunk mindannyian, Tamási Áronunk örök igazságával valljuk, valahol otthon kell lennünk benne. A szép számú közönség annyira átélte az előadást, hogy a ráadás után sem akaródzott elmenni, még hosszan beszélgettek a művésznővel, illetve egymással. A helyi szervezők pedig a terülj asztallal a végén szó szerint bemutatták, hogy a faluban a karácsony előtti szombat a disznóvágások ideje. A napi szorgoskodás után volt nagyon szép és megnyugtató a nagyfokú érdeklődés.
Ugyancsak a szórványgondnoki programnak köszönhetően elkészült egy szapáryfalvi falunaptár is, amely tartalmazza a falu emlékezetes mozzanatait, feleleveníti a falu múltját, ünnepeit, szokásait és nem utolsósorban a falu embereit, a közösséget. A kezdeményezők úgy gondolják, hogy a megszokott rendeltetésén túl nagyon fontos szerepe van egy ilyen naptárnak, hiszen a település virágzó múltjából erőt és ötleteket is meríthet a mai magyar közösség.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. január 7.
Férfias bemutató a magyar színházban:
Tesztoszteron
Hány férfi kell egy fergeteges estéhez? Hét. Pontosabban hét kivételes színész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatából.
Ez a történet valahol ott kezdődik, ahol a legtöbb véget ér. Akarod-e, holtodiglan, holtomiglan és a többi. Fehér ruha, templom, násznép és az ifjú pár. De mi van, ha a menyasszony a nagy, mindent eldöntő kérdésre nemmel válaszol?
Andrzej Saramonowicz kortárs lengyel drámaíró kiváló ismerője a kor társadalmának. Szövegeiben, melyek nem csupán drámák, de esszék, karcolatok, riportok vagy épp forgatókönyvek, behatóan foglalkozik a kor társadalmi elvárásaival, elhajlásaival, világlátásával. Pályafutása során dolgozott már színészként, rendezőként és producerként is. Tesztoszteron című szövegéből 2007-ben filmet is forgattak, így egyike lett a szerző legismertebb alkotásainak. Műveit nem csak Lengyelországban, de világszerte nagy előszeretettel játsszák. Romániában legutóbb a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban mutatták be.
Január 9-én, pénteken este 7 órától egy fuccsba ment esküvői evés-ivásra invitálják a nagyérdeműt a magyar színházba. A hét színész közös munkájának eredményeként és az utóbbi évtizedek legismertebb magyar slágereinek felelevenítésével olyan előadást sikerült létrehozni, mely színész és néző számára egyaránt felejthetetlen élmény. Egy nők nélküli, de léptem nyomon a nőket kibeszélő esküvői fogadást, ahol az örömapa (Balázs Attila), a pórul járt vőlegény (Kiss Attila) és annak bátyja (Bandi András Zsolt), egy egyetemi professzor (Kocsárdi Levente), egy zenész (Molnos András Csaba), egy újságíró (Molnár Bence) és egy pincér (Aszalos Géza) különös, egymást átszövő történetein keresztül nyerhetnek betekintést a férfi lélek legrejtettebb titkaiba.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)2015. január 9.
Bodor Ádám író az ocsúdó erdélyi irodalomról
A lap abból az alkalomból kereste meg a kolozsvári származású, több évtizede Budapesten élő írót, hogy december elején Prima díjjal jutalmazták munkásságát.
„Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között” – fogalmazott az író.
Mint mondta, a történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – az Ábelre regénytrilógiában különösen. „Miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt” – mondta.
Bodor szerint Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. „Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt” – magyarázta Bodor Ádám, utalva arra, hogy 16 évesen államellenes szervezkedésért a román hatóságok a szamosújvári börtönbe zárták.
Ezzel kapcsolatban az író elmondta, hogy szüksége volt „a meghurcoltatás közvetlen megélésére”, ahhoz, hogy íróvá válhasson. „Ma is állítom, kellett az alámerülés, amit a börtön jelentett, mert végül másutt hozzáférhetetlen tudásokkal gazdagodva léphettem ki a kapuján. Addig egész pontosan nem tudtam, ki vagyok és hol élek” – tette hozzá.
A lap kérdésére a díjakkal, elismerésekkel kapcsolatban Bodor elmarasztalóan nyilatkozott. „Nem kényeztettek el. A kezdetektől fogva megéltem, hogy valakik beszólnak, és befutó helyekről törölnek. Mondhatni, megedződtem. Vegyük hozzá, hogy mögöttem áll egy megmásíthatatlan életmű, annak már alig lehet erkölcsi tétje, hogy azt jutalmazzák-e vagy nem. No de az anyagiak, ugye… Művésztársaim nevében is mondhatom, nem égi mannából élünk” – fogalmazott a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és a Verhovina madarai című regények szerzője.
Krónika (Kolozsvár)2015. január 13.
Rangsorolták a tanintézeteket
Három értékelési szempont együtthatója alapján az ország összes közép- és általános iskoláját rangsorolta az oktatási minisztérium, a Hargita megyei élmezőnybe több udvarhelyi tanintézet is bekerült.
A felvételi jegyek, a tantárgyversenyek eredményei és az érettségi eredmények átlaga alapján az ország összes középiskoláját rangsorolta az oktatási minisztérium az admitereliceu.ro honlapon. Az 1148 romániai középiskola közül a bukaresti Sfântul Sava Gimnázium került a lista élére 9,35-ös átlaggal, az első magyar tannyelvű középiskola pedig a lista 88. helyén álló marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, 8,29-es pontszámmal. Hargita megyében a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium bizonyult a legerősebbnek, 8,11-es átlaggal, ez az országos lista 120. helyére volt elegendő, de a magyar tannyelvű középiskolák között ez országos harmadik helyet jelent, az iskolát ugyanis hajszálnyival, 8,12 ponttal megelőzi a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium.
Hargita megyében a második legjobb középiskola a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium, amely az elmúlt három évben egyre feljebb került a listán, most a 177. helyen áll, 7,79-es átlaggal. Megyei harmadik a csíkszeredai Segítő Mária Elméleti Líceum, negyedik a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, ötödik pedig a Benedek Elek Pedagógiai Líceum. Az első tíz Hargita megyei tanintézet közé egy-egy maroshévízi, gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, székelyudvarhelyi és székelykeresztúri középiskola került még be.
Az általános iskolák öt-nyolc osztályos tagozatainak országos rangsorolásán szintén első a magyar tannyelvű tanintézetek között a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Hargita megyében a Tamási Áron Gimnázium áll az élen, országos szinten pedig a 211. helyen. Megyei szinten több vidéki tanintézet is bekerült az élmezőnybe: második helyen a csíkkozmási Dr. Boga Alajos Általános Iskola, harmadik helyen pedig a galócási Dumitru Gafton Általános Iskola áll. További két román tannyelvű tanintézet is bekerült az első ötbe, a csíkszeredai Octavian Goga Líceum a negyedik, a székelyudvarhelyei Marin Preda Elméleti Líceum pedig az ötödik az általános iskolák megyei rangsorolásán. Az első tízben egy maroshévízi, két székelyudvarhelyi, egy csíkszeredai és egy salamási iskola szerepel még.
Hargita megye főtanfelügyelője szerint nem ad reális képet a minisztériumi rangsorolás, hiszen csak egy-két kritérium alapján készítették el a listát, ám több más szempont alapján is lehet vitatni, hogy melyik iskola jó, illetve jobb a többinél. „Egy iskola tevékenysége nem csak ezekből áll, én nem értek egyet ezzel a rangsorolással” – fogalmazott Bartolf Hedvig, hozzáfűzve, hogy szerinte túl kevés az értékelési szempont, és egy kritériumegyüttest kellene kitalálni a reálisabb értékeléshez. Nagyon relatívak ezek a rangsorolások, mondta a főtanfelügyelő, azt is kifejtve, hogy a gyakorlatban egyébként semmilyen jelentősége nincs a minisztériumi rangsorolásnak, még a tanintézetek között sem, hiszen amelyeknek jók az eredményei, azokban ezt az értékelés nélkül is tudják, akárcsak azok, amelyeknek gyengébbek az eredményei.
Széchely István
Székelyhon.ro2015. január 16.
A családkutató
Adatforrástárlatot nyitott múlt év decemberében az Erdélyi Genealógiai Társaság Sepsiszentgyörgyön a Köntés Kiállítótérben, és ez év elejéig családkutató információs pontot és családfarajzoló műhelyt működtetett itt Kocs János, a szervezet vezetője. A szűk hónap alatt mintegy száz érdeklődő fordult meg ott, öten tájékozódtak komolyan, s közülük két család kívánja megrajzolni saját ős- és családfáját.
Kocs János 1956-ban született Székelymuzsnán, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Líceum elvégzése után a brassói műegyetemen szerzett villamossági mérnöki oklevelet. A sepsiszentgyörgyi IAME vállalatnál, majd a Selectronik kábeltelevíziónál dolgozott, jelenleg az RCS–RDS szolgáltatónál műszaki felügyelő. Családkutató, 2005-ben megalapította az Erdélyi Genealógiai Társaságot, melynek elnöke. Mostanig mintegy 245 ezer ember adatait dolgozta fel. Vele készítettünk interjút.
– Mikor szeretett bele a genealógiába? – Már kiskorom óta érdekelt a családtörténet, mivel nagyapán Argentínában élt, édesanyám ott született. Nem volt szabad levelezni, de én kíváncsi voltam, mi van vele. Az áttörés 1989 után jött, amikor megjelent az internet, és az egyik levelezőfórumon láttam, hogy valaki egy szomszéd falusi rokonsága – a mátisfalvi Pálhegyiek – felől érdeklődik. Visszaírtam, hogy ismerem Pálhegyi Gábort, testvérét, Bertát, és név szerint felsoroltam hozzátartozóikat: élettársakat, gyermekeket, vejeket, unokákat. Erre öt perc múlva érkezett a válasz, hogy amit én leírtam, az több, mint amit kétéves fizetett kutatómunka után egy magyarországi családkutató iroda küldött neki. Megkérdezte, lenne-e kedvem foglalkozni vele. Kedvem éppenséggel volt, az amerikai hölgy pedig mondta, tudja, hogy ez időt és pénzt igényel. Szerinte a mátisfalvi Pálhegyiek közül a világban mintegy 350 élhet. Ez véges szám, egyenként fel lehet keresni őket, s ha hajlandó vagyok neki ebben segíteni, állja a költségeket. Megvolt a módszer: elő a telefonkönyvet, felhívni minden Pálhegyit, időpontot egyeztetni, aztán elmenni a településekre, a temetőkbe, keresgélni az egyházi család- és anyakönyvekben az állami levéltárban, polgármesteri hivatalokban. 2004-ben már szabadon lehetett a levéltárban kutatni. A hölgy készült haza Erdélybe, megnézni, honnan vándoroltak ki a dédszülei. 2005-ben el is jöttek heten Amerikából. Megszerveztük a családtalálkozót Mátisfalván a kultúrotthonban, 150-en gyűltek össze Pálhegyiek és leszármazottak. Akkorra már 5700 személyt vezettünk fel egy 40 méteres családfára, amit kiállítottam. – Hogyan készítette az óriási családfát? – A hölgy, aki harmadik generációs amerikai, tudta, mivel jár a családkutatás, és felszerelt: küldött digitális fényképezőgépet, laptopot, családfarajzoló programot, riportermagnót, tehát mindent, ami szükséges volt. Mondta, számára ez nagyon fontos, műtétre készül, nem tudja, túléli-e, de azelőtt ezt szeretné lebonyolítani. Az erdélyi utat követően megműtötték, felépült. Utána még egyszer eljött Erdélybe, látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Az 1700-as években a székelymuzsnai anyakönyvekben találtam egy Kocs-Pálhegyi házaspárt, szerinte én vagyok a legközelebbi erdélyi rokona, mert velem tud értekezni. Közben kerültek más érdeklődők is. Egy amerikai, aki az öt bukovinai székely faluba telepedett családok eredetét kutatta, az akkor Pesten élő Elisabeth Long kérte a segítségemet. A családnév alapján kikerestük az anyakönyvekből, mely településeken vannak hasonló nevű családok. Neki a DNS-minták levételénél segítettem, és én hordoztam a terepen. A most élő legidősebb férfiaktól vettünk DNS-mintákat (lepedéket). Megjegyzem, ugyanezt tettük a Pálhegyi család esetében is, és nagyon szépen találtak az eredmények. – Hogy indult be a nagyüzem? – Nem volt igazán nagyüzem. Szabadidőmben foglalkoztam családkutatással, és amikor 2007-ben megengedték a levéltári fényképezést, nagy lendületet vett a munka. Előzőleg 2006-ban már lemásoltam a tamásfalvi anyakönyvet, kifizettem az oldalankénti fénymásolási díjat, akkori pénzben egymillió lejt pengettem le az állami kincstárban. Egy magyarországi vegyészmérnök érdeklődött, s megelőlegeztem a kutatását. Amikor át akartam adni, s mondtam, hogy költségek is voltak, nem kellett. Öt év elteltével ismét megjelent, továbbra is ki akarta deríteni, hogy lófők voltak-e az ősei. Akkor rendeztük a régi számlát. – Hogyan kezdte a családfarajzolást? – Próbálkoztam Word- meg Excel-programban. Nem is néztek ki rosszul, de amikor valakinél harmadik feleséggel találkoztam, egyszerűen nem tudtam feltüntetni. Miután az amerikai hölgytől megkaptam a családfarajzoló programot, és megtanultam használni, rájöttem, egész elegánsan ábrázolható ez is. Székelymuzsna kis falu... Megrajzoltam a saját családfámat, a feleségemét, s ezek már sekély mélységben találkoztak: több ős is egyezett. (Felesége szintén székelymuzsnai származású, Gedő lány – szerk. megj.) Rájöttem, hogy az addig külön-külön ápolt családágakat össze kell vonni, mert vannak többön is megjelenő azonos egyének. Az összevonás után derült ki, hogy akkorra már közel 40 ezer személy adatait dolgoztam fel. – A program jelzi az átfedéseket? – Ha talál két azonos nevű, azonos dátumon született egyént, rákérdez, hogy ugyanaz-e. Nagyon meg kell vizsgálni, mert bizony megesett, hogy különbözött. A kilyéni és rétyi Székely családdal volt gondom. Amikor láttam, hogy három-négy hónapra születtek a gyerekek egymás után, gondoltam, hogy valami nincs rendben. Átvizsgáltam, s kiderült, a kilyéni előnevű Székelyek Rétyen éltek, és a rétyi előnevűek Kilyénben. Mindkét családban volt Székely Zsigmond, és mindkettőben Horváth Borbála is, és egy időben születtek gyermekeik. Aztán rájöttem, az egyik Horváth Borbálánál van egy P betű, azaz a Petrichevich-Horváth, a másiknál egy N, s akkor szétválasztottam az ágakat. Kiderült, akik a királybíró Székely Zsigmondtól származtatják magukat, azok valójában nem tőle származnak, és fordítva. – Milyen más érdekességekbe botlott? – Vannak „csapdák”... Nagyon figyelmesen kell böngészni a régi anyakönyveket. Nem egyszerű meglátni a különbséget a Kanyó, Kánya és Kónya, a Bartha és Barthó, Bartos és Bartus hasonló hangzású családnevek között. Egy fórumbejegyzésben írta valaki, hogy őse Bágyon született. Elmentem Csíkszeredába, a levéltárban lemásoltam a bágyi anyakönyveket, de nem találtam a családot benne. Rákérdeztem: Bágyon? Igen, Bágyon, jött a válasz. Amikor küldte a papirost, kiderült, nem a Hargita megyei Bágyon, hanem a Kolozs megyei Bágyonban élt a család. Ott megtaláltam. Vannak olyan helyek, ahova soha nem jutottam volna el, ha nem foglalkozom családkutatással. Gógán, Gógánváralja, Oláhdellő, Kisprázsmár, Szilágyerked, Szinérváralja... Ausztráliából jelezte egy elszármazott, hogy erkediek az ősei. Először mindketten azt hittük, hogy a Székelymuzsnával szomszédos Szászerkedről van szó. Aztán kiderült, Szilágyerked. Elmentem a Szilágyságba. Zilah után, Szatmárnémeti felé már messze bent jártam román vidéken, amikor megérkeztem a faluba, s rákérdeztem az első atyafira – románul –, hol találom a református lelkészt. Nem értette. Kiderült, egyetlen román sem él a faluban, de a szomszéd falu teljesen román. Más. „Anno” könyvtári ügyben levittem Demeter Lajost Uzonba, mondtuk Ungvári Barna tiszteletes úrnak, hogy le kellene másolni a családkönyvet. Igen, tudja, hogy le kellene másolni, de ki fogja azt megtenni. Én. Mikor? Most. Kihozta a nagy családkönyveket, aznap végigfényképeztem. Mondtam, utómunka, dupla felvételek törlése, számozás után viszem a másolatot. A tiszteletes nagyon meglepődött, amikor hónapok múlva átadtam a DVD-t. Annyi mindenki annyi mindent ígért már neki, s nem tartotta be. Megegyeztünk, hogy a magyar állampolgárság igénylése okán friss adatokkal kiegészített családkönyvet újból lemásolom, most már egészen más minőségben. – Milyen gondokba ütközött kutatásai során? – Nem egyértelmű a vonatkozó jogi háttér, de akad nehézség a hivatalokban is. Embere válogatja. Van, aki úgy értékeli, ha információt ad ki, azzal ő szegényebbé válik vagy csorbulnak lehetőségei. Ezt nem értem. Törvény engedélyezi minden száz évnél régebbi dokumentum szabad kutatását. Ennek ellenére gond van a katolikus anyakönyvek kutatásával, mert a plébániákon maradtakat nem engedik egészében lefényképezni. Azt mondják, erre rendeletük van. Kifejtettem, lehetetlenség, hogy egy egyház vagy plébános szerzői jogot formáljon az anyakönyvre, hiszen nem jószántából írta, s még csak nem is ingyen, mert kaptak juttatást. Ez közkincs. Ma már úgy lehet megosztani ezeket, hogy nem szegényedik senki, és nagy segítség lenne, mert vannak idős emberek, akik nem tudnak odautazni. – Hány nap volt a legtöbb, amíg nem foglalkozott családkutatással? – ...nehéz válaszolni. Megesett, hogy két napig, de három nem. – Mikor, hogyan alapította az egyesületet? – Megjelent a jogszabály a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlási lehetőségéről, s gondoltam, úgyis annyi pénzt elköltök, próbáljunk meg valamit elszámolni. Párhuzamosan bejegyeztem az Erdélyi Genealógiai Társaságot és egy családkutató irodát. Reméltem, ez utóbbi beindul, s a családomnak lesz munkahelye. Megfuttattam, mekkora lehet az érdeklődés. Arra számítottam, tíz emberből egyet fog érdekelni a családja múltja. Nem jött össze. Megtöltöttük szórólapokkal a várost. Nem volt eredménye. Alább adtam: százból érdekel egyet, ezerből... Az sem jött össze. A valós adat: 100 ezerből érdekel egyet úgy, hogy áldozzon is rá. Erre vállalkozást építeni nem lehet. Tehát a családkutató irodát zároltuk. Maradt a civil szervezet. Családtagok, ismerősök átutalták az adójuk két százalékát, és kerültek támogatók is. Például Derzsi Sámuel baróti vállalkozó, aki hallott munkánkról, megkeresett, hogy fontosnak tartja, és szeretné támogatni. Biztatott, hogy másoljunk le minél több anyakönyvet, amíg nem gondol valaki egyet, és korlátozza a lehetőségeket. Őt elsősorban Erdővidék anyakönyvei érdekelték. El is készítettük. Aztán a Humaret Alapítvány utalt számlánkra. Került Amerikából, Svédországból, Olaszországból érdeklődő. Olaszországból inkább románok. Brassó mellől ortodox anyakönyvekből kellett adatokat gyűjteni. Bizony jól fogott a valamikori orosznyelv-tanulás, mert a görög katolikus és ortodox anyakönyveket cirill betűkkel írták. – Mennyi adatot sikerült eddig összegyűjteni? – Erdély összes anyakönyve a cél... Háromszék levéltárba került anyakönyveit mind lemásoltuk, nagyon sokat Csíkszeredában, Brassóban, Nagyszebenben, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Besztercén, Zilahon. A tavaly felértünk Szatmárra és Nagybányára is. Nagyváradon kellene nyitnia a levéltárnak, ott költözés miatt évek óta zárva az olvasóterem. Azzal igyekszünk foglalkozni, amire igény van. Arad és Temesvár messze van, a vonzáskörükbe eső érdeklődőket átirányítom máshoz. Azzal, hogy egy csomó anyakönyvet lefényképeztünk oldalankét, még nincs vége a folyamatnak. Az utómunka településenként akár három hónapig is eltarthat. 760 adatforrást dolgoztunk fel. Ez nem csak anyakönyv, hanem szakkönyvek, folyóiratok is. Másoltuk a gyászjelentőket a Székely Nemzeti Múzeumból, a marosvásárhelyi Teleki Tékából. Megvannak a Háromszékben megjelent gyászjelentések ezelőtt egy évig. Ma már 14 500 név szerepel. Ennél jóval többen hunytak el a megyében 1990 után, de ennyien jelentettek meg a Háromszékben gyászjelentőt. Idáig 245 ezer személy szerepel az adatbázisban. Ezt befejezni nem lehet… – Melyek a további tervei? – Szép lenne főállásban végezni ezt a munkát, támogatókat kellene találni... Könyvet kellene írni… segítséget nyújtani családkutatóknak. Az anyakönyveket valahogyan jobban hozzáférhetővé kellene tenni. A társaság honlapján csak a másoltak jegyzéke szerepel. A Háromszék gyászjelentőit is kereshetővé kellene tenni. Újra kellene indítani a Genealógiai Füzeteket, még ha csak internetes változatban, akkor is. (Csíkszentmihályi Sándor Imre által kiadott, szerkesztett, 1903–1914 között Kolozsváron megjelenő családtörténeti folyóirat. A Genealógiai Füzetek társszerkesztője, szerzője s főképp illusztrátora volt Keöpeczi Sebestyén József címerművész, heraldikus – szerk. megj.)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 18.
Példaértékű tevékenységet díjaztak
Telt ház előtt adták át vasárnap este az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjakat, immár tizenegyedik alkalommal. Korábban az ünnepség a magyar kultúra napja alkalmából megszervezett rendezvénysorozat zárómozzanata volt, idén a gálaestet az első napon tartották.
Az elmúlt években a magyar kultúra napja alkalmából megszervezett kulturális seregszemlén tizenkét szervezetnek és önkormányzatnak, valamint közel negyven személynek ítélték oda a rangos díjat. Olyan személyeket ismertek el, akik a közművelődés terén fejtettek ki értékes tevékenységet, a kultúrát gyarapították és népszerűsítették, példaként állítva őket és munkájukat a közösség elé.
A vasárnapi gálaestet az udvarhelyszéki egyesített fúvószenekar koncertje tette különlegessé. A profi és amatőr művészekből álló zenekart Gergely János, Bán László és György Sándor vezényelte, valamint Molnár Andor és Nagy Levente vendégkarmesterek. A színvonalas műsort tapsviharral fogadta a közönség.
Az ünnepségen jelen volt több olyan személy, aki korábban részesült Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjban, de intézményvezetők és politikusok is. Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere beszédében köszöntötte mindazokat, akik tevékenységükkel hozzájárultak Udvarhelyszék kulturális életéhez, valamint az értékmentéshez és ezek továbbításához. „Sok-sok lelkes és tehetséges emberrel könnyebb várost vezetni” – fogalmazott.
Értékmentés-díjban részesült a Tamási Áron Gimnázium keretében működő Gereben Néptáncegyüttes – Ozsváth Imola csoportvezető tanár, valamint Boros Hilda és Boros Béla táncoktatók Bunta Leventétől vették át a kitüntetést. A néptáncegyüttes története 1991-ben kezdődött, azóta célja táncszerető embereket faragni a fiatalokból.
Idén a Közösségért-díjjal az Alla Breve Vegyeskart tüntették ki. A díjat a kórus nevében Kovács László alapító és karnagy vette át, aki több mint húsz éve vezeti a vegyeskart.
Értékközvetítés-díjjal idén nem egy személyt, hanem egy intézményt ismertek el, a kitüntetést tudomány- és kultúranépszerűsítő tevékenységével a székelykeresztúri Molnár István Múzeum érdemelte ki. Az intézmény nevében Sándor-Zsigmond Ibolya muzeológus vette át a díjat, aki elmondta, a múzeum nemcsak udvarhelyszéki, hanem Erdély különböző részeiről származó értékeket és kincseket őriz.
Értékteremtés-díjjal ismerték el Róth András Lajos pedagógus-könyvtárost, aki immár több évtizede a közösség és a tudomány szolgálatában áll. A szerteágazó munkásságú Róth András Lajos Kézdivásárhelyen született, 1978-ban költözött a székely anyavárosba. Pedagógusként, majd a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár vezetőjeként tevékenykedett.
Veres Réka
Székelyhon.ro2015. január 24.
A semmiből született Cimborák (Nagykorú a sepsiszentgyörgyi bábszínház)
Megalakulásának 18. évfordulóját ünnepli a hétvégén a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. A Tamási Áron Színház tagozataként induló intézmény gyermekek és szülők tízezreit szoktatta minőségi produkciókhoz; anyagi hátterét és kreativitását is jelzi, hogy a legtöbbször megtapsolt előadást – Marék Veronika Surranó és Brekkenő című meséjét – Nagy-Kopeczky Kálmán egymagában rendezte és játszotta, és mindössze egy szakadt tornacipő, egy ócska kalap, egy kartondoboz és egy nejlonzacskó kellett ahhoz, hogy lenyűgözze izgő-mozgó közönségét. S miközben a város és a megye óvodásai, kisiskolásai, sőt, újabban nagydiákjai számára is természetessé vált, hogy a művészi igényű bábelőadások elérhető közelségben vannak, a szakma is felfigyelt az itt folyó munkára: 2001-ben a határon túli magyar anyanyelvű bábszínházak nyíregyházi fesztiválján a Minden egér szereti a sajtot (Urbán Gyula-feldolgozás) megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját, 2002-ben a Tejkút (Király Kinga Júlia) pedig a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát az erdélyi bábszínházak közül elsőként. 2014-ben a Kolozsváron megrendezett PUCK báb- és marionettszínházak nemzetközi fesztiválján a sepsiszentgyörgyi Cimborák egy Benedek Elek-mese, A szegény ember királysága című produkciójával a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat. Mindhárom előadást Nagy-Kopeczky Kálmán rendezte, a társulat alapítója, igazgatója, rendezője, bábszínésze, ügyintézője és mindenese, aki olykor maga is sokallja mindezt, de elfelejtkezik a nehézségekről, ha a gyermekeket vendégül láthatja birodalmában. Ugyanis szabad idejében a megyei művelődési központ népmesére épített rendezvényein – az egyaránt sikeres Mesekunyhó-pályázaton és a Mesélő Háromszéken – is szerepet vállalt mint Meseország királya. Úgy jutott eddig a rangig, mint a népmesék szegénylegénye: elindult a nagyvilágba boldogulását keresni. – Elmentem tanulni, és egy véletlen folytán Veszprémbe kerültem. Ott tudtam meg, hogy milyen fontos a gyermekek lelki és szellemi fejlődése, érzelmi nevelése, befogadó- és problémamegoldó képessége, életrevalósága szempontjából a bábszínház, és bár marasztaltak volna ott is, rájöttem, hogy itthon a legközelebbi társulat a marosvásárhelyi, így hát hazajöttem. Baróton harminc évig működött egy műkedvelő bábos csoport, ahol pedagógusok úgymond másodállásban játszottak a gyermekeknek, ott dolgoztam négy kerek esztendőt. Az akkori megyei kulturális igazgatóságot irányító Jánó Mihály és Ördög Gyárfás Lajos támogatott, és egy idő után Nemes Levente sepsiszentgyörgyi színházigazgatóval is tárgyalásokba kezdtünk. Őket azokban az években a közönségnevelés foglalkoztatta, és erre a megyeszékhelyen tágabb lehetőség volt. A bábszínház lassan gyökeret vert, és 18 év alatt 30 különböző előadást készítettünk. A Betlehemes angyaljáték tíz évig volt műsoron, tavaly ősszel újabb ünnepváró produkciót mutattunk be, Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... címűt. Ez az első, amelyben nem vettem részt, és csak most hiszem el, hogy tényleg nagykorú lett a társulat. Nagy öröm ez nekem, de vannak mögötte keserűségek is. Eleinte azt hittem, hogy négy-öt év alatt felépül a saját székházunk, de most is a padláson kialakított, szűkös stúdióteremben játszunk. Több támogatásban reménykedtem, mert tudom, hogy milyen fontos a bábszínház a gyermekeknek, de még csak ott tartunk, hogy a városnapokon végre ők is kapnak valami minőséget. Fájdalmas számomra, hogy folyamatosan küzdenünk kell, meg kell győzni valakit, hogy fontos, amit csinálunk. Régebb jószerével csak a színház támogatott – amelyhez ma is tartozunk, noha saját nevünk és önállóságunk van –, az utóbbi években pedig Antal Árpád polgármester jóvoltából kapunk rendszeres támogatást, ami ugyan elég kevés, de a hosszú távú tervezéshez elengedhetetlen. Jelenleg négy alkalmazottal és hat bedolgozóval, alkalmanként más külsősökkel működünk, nagyon elkelne még legalább két fiatal, friss erő. És persze több segítség is, amiért nem kell kilincselni, hanem úgy jön, hogy valaki észreveszi: a nehézségeink ellenére is többet adunk a kötelezőnél. Ebben elégtétel is van, az évek során kivívott szakmai elismerés is jólesik, de az előrelépéshez több kell. Valójában a gyermekek öröme ösztönöz és tart életben minket... A tizennyolc éve létrejött Cimborák Bábszínház most először ünnepli meg a születésnapját egy zártkörű, szerény rendezvényen, ahol a tagok és segítőik egymásnak játsszák el Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című kamaszmonológját, a társulat egyik legsikeresebb darabját, amivel a nagyobb – a kicsiknek szóló történetekből már kinőtt, a felnőttszínházhoz még éretlen – gyermekek irányába nyitottak. Közben készülnek a következő bemutatóra is: február 15-én a Kányádi Sándor verseiből ihletett, Verstől versig hajt a csordás című bábelőadásra várják a nagyérdeműt.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 26.
Ki halálát halogatta…!
Valahol valaki egyet kurjantott Székelyföldön, hogy Hagyomány éve lenne Sepsiszentgyörgyön ez az idei, 2015-ös esztendő. Ki fogadta volna nagyobb kurjantással ezt az ötletet, mint a Háromszék Táncegyüttes?! Ők azok, akik kitörő örömmel törölték és törölik máig is a „tradíció” rettenetes hangsorát a hagyományok mellől, és fölmutatták minap a Tamási Áron Színház deszkáin annak egy ragyogó részét, amit gyűjtöttek, megtanultak, megimádtak, és megosztottak újból a közönséggel. Aki valaha is táncolta a korondi, kalotaszegi, csángómagyar táncokat, ezután letagadja, mert csúcsokra nézve is megszédül a halandó, nemcsak a magasból látván a mélységet.
Ez a közönség nem először tördeli kezeit, csavarintja szinte gúzsba átmelegedett lábait a hihetetlen táncművészet láttán. Nem igaz, mit lehet kitáncolni és milyen lélekből! A moldvai katolikus csángómagyar leányok írva és mondva legényes figurákkal tombolnak, hogy percek múltán belészelídüljenek a legények, legényük karjaiba. És ezek a házasulandó legények fű hegyén, gyertyalángok lángján járják a szemkápráztató figurákat.
Mi jut eszébe a „védtelen”, a kiszolgáltatott nézőnek? Az is, hogy egy testen a lábak s a törzs, a két külön játékos váll és a karok legalább annyi dimenzióban és úgy facsarodnak százfelé, mint a világhírű Rubik-kocka elemei. Ha nem lenne igaz mindez, beomolna a Hagyomány éve, 2015. De hát igaz, emberek! Aki még nem látta őket, az ezen az estén fölesküdött rájuk. Aki pedig fiatal, az iránytűt kapott, mely mutatja gazdag népművészetünk tárházát s az oda vezető utat. Mert itt: „Ki halálát halogatta, áttáncolna virradatba!”
Valahogy meg kell közelíteni a látvány továbbadását, s ha nem megy az másként, akkor versben. Illesse százezer taps után is tisztelet emelt fővel és kalapot levéve az együttest, abban a tánc lelkét megadó zenekart, Ivácson Lászlót, aki életre intette hagyományunkból ezt a csodát is! Ki halálát halogatta, az is igyekezzék megérni a magyar Hagyomány évének decemberét, hogy láthassa, mi minden gyűlt föl ott, Sepsiszentgyörgyön a saroglyában. Mert ez az év erősen jól kezdődött a magyar kultúra napján is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2015. január 27.
III. Székelyföldi Grafikai Biennále: Szőke Erika kapta a fődíjat
Szőke Erika szlovákiai képzőművész nyerte el a III. Székelyföldi Grafikai Biennále fődíját.
A 2014 szeptemberében meghirdetett nemzetközi grafikai versenyre beérkezett művekből álló kiállítást január 22-én, a Magyar Kultúra Napján nyitották meg Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központban. A díjátadó gálára aznap este került sor a Tamási Áron Színház nagytermében. A Plugor Sándor-díjat Kárpáti Gergely (Magyarország), a Nagy Imre-díjat Magda Szplit (Lengyelország) és Teodor Asenov (Bulgária), a Nagy Pál-díjat Reno Megy Setiawan (Indonézia), a Zereda Művésztelep díját Lakatos Gabriella (Románia), a Pulzus Művésztelep díját pedig Filep Norbert (Románia) kapta.
Szabadság (Kolozsvár)2015. január 29.
Nagykorú lett a sepsiszentgyörgyi bábszínház
Tizennyolc év telt el a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház megalakulása óta, ez idő alatt 30 előadás készült, közülük többet tíz éve tartanak műsoron, mivel még mindig van közönségük, vonta meg az elmúlt időszak mérlegét a társulat vezetője Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette, hogy az elmúlt 18 év alatt színpadra vitt darabok közül legtöbbet Marék Veronika Surranó és Brekkenő című előadását játszották, de említésre méltó, hogy a Betlehemes angyaljáték című előadás közel 10 évig szerepelt a bábszínház műsorán. 2014 év végén egy újabb ünnepváró előadással bővítették a repertoárt, így az Az Ég ím akkor ölelkezett a Földdel... című betlehemes játékot mutatták be a háromszéki gyerekközönségnek.
A társulat 18 évvel ezelőtt a Tamási Áron Színház bábtagozataként indult, mára már Cimborák Bábszínház nevet viseli az intézmény. A társulat szakmai elismerésekkel is büszkélkedik, 2001 szeptemberében a II. Határon Túli Magyar Anyanyelvű Bábszínházak Fesztiválján (Nyíregyházán) a Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett Urbán Gyula Minden egér szereti a sajtot című előadás megkapta a Legjobb rendezői megoldások díját.
002-ben a Király Kinga Júlia Tejkút című, ugyancsak Nagy Kopeczky Kálmán által rendezett előadással az erdélyi bábszínházak közül a Cimborák Bábszínház elsőként kapta meg a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát. 2014 októberében, a Kolozsváron megrendezett PUCK Báb- és Marionett Színházak Nemzetközi Fesztiválján Benedek Elek A szegény ember királysága című előadás a hagyományok korszerű újjáélesztéséért kapott díjat.
A sepsiszentgyörgyi bábszínház célja, hogy a város és a megye gyermekközönségét igényes bábelőadásokkal lássa el, így az évadtervek megalkotásában is lényeges szempont, hogy óvodásoknak, kisiskolásoknak illetve középiskolásoknak szóló előadásokat tűzzenek műsorra, mondta Nagy Kopeczky Kálmán.
Hozzátette: törekvéseik kiterjednek a népmesék, néphagyományok kiemelkedő jelentőségének, ezek identitásformáló tulajdonságának, kultúraépítő és megőrző jellegének tudatosítására. Elek apó példáját követve a Cimborák Bábszínház közössége kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a népmesékkel, és hogy azokat megismertesse a fiatal nemzedékkel. Jelenleg a bábszínház 4 alkalmazottal és 6 bedolgozóval működik, projektenként pedig további külsős szakemberekkel.
A Cimborák Bábszínház jelenleg egy újabb előadás megvalósításán dolgozik, ennek bemutatójára 2015. február 15-én, vasárnap kerül sor. A Kányádi Sándor verseiből ihletett Verstől-versig hajt a csordás című bábelőadás erdélyi és moldvai néphagyományokat ötvöz a vers líraiságával, rendezője Demeter Ferenc és Nagy Kopeczky Kálmán.
maszol.ro2015. január 31.
Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 7.
A szülőföld szerelmese
A 91 éves Nagy Pál laudációja
A Korhány alatti kis faluból indult, Kölpény vezér szállásáról, melynek neve háromszor is előfordul Anonymus krónikájában. A Bolyaiak városa, majd a kincses Kolozsvár: iskolai és egyetemi éveinek színtere, hogy aztán ifjú tollforgatóként, érett írástudóként hosszú és tartalmas éveken át Marosvásárhely örökös lakójaként rója az utcákat, lakása és a szerkesztőségek, a kiadók és a nyomdák, az iskolák és a színház között.
"Ez a város – Marosvásárhely – messze tovatűnt ifjúságom szellemi kalandozásainak tágas színtere: itt lehettem nyolc esztendőn át a Bolyaiak ősi kollégiumának növendéke; itt találkozhattam a nyomtatott betű birodalmának mindennapi csodáival; itt bámulhattam meg a Teleki Téka páratlan kincseit, a Vártemplom körüli bástyákat, a Művelődési Palota tükörtermének színes üvegfestményeit, s a régi házat, hol Petőfi volt szállóvendég egykoron; itt sétálhatok (múltakra emlékező merengéssel) a Köteles Sámuel utca árnyas fái alatt és a Somostető ösvényein; itt láthattam először igazi színházat s eleven íróembert (nem akármilyent, egy Móricz Zsigmondot, egy Kós Károlyt, egy Tamási Áront – például); itt voltam rajongó szerelmes, merészen álmodozó ifjú, aztán nem ritkán kudarcok, csalódások, kitörölhetetlen fájdalmak szenvedő alanya s néhány tűnékeny óra boldog birtokosa. Ez a város számomra: sors adta ajándék. Sem élni, sem meghalni másutt nem szeretnék" – írta 1998- ban megjelent, Bolyaiak tere című kötetében. És a kis szerelmes földrajz lírai vallomása így folytatódik: "Tartozom annak bevallásával, hogy szívem szerint szeretem ezt a várost értékeivel- erényeivel, hívogató tereivel, illatos virágaival, patinás palotáival, düledező viskóival, elszabadult forgalmával, hajdani és jelenkori kalamitásaival, furcsaságaival egyetemben."
Amikor az egyik legszebb életkort megért irodalmárunkat köszöntjük, az irodalomtörténész, a kritikus, a művelődési jegyzetek írója, a közéleti ember mellett kiemelten köszöntjük a lokálpatrióta Nagy Pált, aki számos székelyföldi kor- és sorstársához hasonlóan sosem vágyott más tájakra, úgy szerette s szereti a szülőföldet, amilyennek azt az Isten megteremtette, minden szépségével, jóságával, és minden mostohaságával, komorságával, sanyarúságával együtt.
És köszöntjük személyében az eligazító írástudót. Nem tartozik a reményt vesztő, siránkozó emberek közé. Minden jegyzetének, emlékezésének, kritikájának fő vonása a jó szándék, az építés – sosem a megszégyenítés, a legorombítás, az eltanácsolás, sosem a rombolás. "Meg kell vallanom – olvassuk Visszanéző című, 1997-es könyvének előszavában –: világéletemben sok mindennél jobban érdekelt (érdekel ma is) az író, a szellem emberének természetrajza, beleértve a legapróbb részleteket is. Azt meg különösképp fontos tényezőnek tartottam mindig, hogy a szép és okos szavak mestere honnan indult, mit hozott magával otthonról, a szülői házból, az őt útjára bocsátó közösség élményvilágából, tapasztalataiból. Hogy írásaiban s tartásában milyen szálakkal kötődik szülőföldjéhez, népéhez, övéihez? Úgy érzem, kisebbségi léthelyzetünkben éppenséggel meghatározó jelentősége van minden ilyen körülménynek."
Ilyképpen aztán természetszerűleg szélesedik, tágul a kép, Marosvásárhely szerelmeséről az évek során kiderül, hogy Erdély és történelmünk egyik leghűségesebb szerelmese is – például amikor halhatatlan erdélyi arcok, pályák, pillanatok kaleidoszkópját mutatja föl – jegyzi meg Sütő András, majd így folytatja: "Kultúrhistóriai tény, hogy nem csupán az anyag, hanem a szellem megmaradásának elve is bizonyítható. (…) Fontos a személyes ismeretség közvetlenségével szólni Kós Károlyról, Bánffy Miklósról és szellemtársaikról. Életművük sorsának alakulását a könyörtelen Időben az erdélyi sorsot viselő utónemzedék írástudói is meghatározhatják. Fontos, hogy a drámai csöndben, amely alkotójuk halála után jelentős életműveket is elborít időlegesen: újból és újból megszólaljon a kortárs; hogy az árván maradt szellemgyerekek önállóságukban megerősödjenek. A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége."
Kedves Pali Bátyánk, az Isten éltessen!
Elhangzott 2015. január 29-én az író marosvásárhelyi születésnapi köszöntésén.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 9.
Könyv és gyertya
Egy méltóságteljes tüntetés megsárgult krónikájából
Volt egyszer egy gyertyás-könyves felvonulás Marosvásárhelyen, amely megrengette a világot. A diktatúra utáni falbontogató hetekben az egykori szocialista barakktábor országaiban lezajlott számos tüntetés, de a mienk példa nélküli volt. Anyanyelvi jogaiért vonult utcára százezer magyar. Katartikus élmény volt a Bolyaiaktól a sportcsarnokig némán menetelő tömeggel együtt lépkedni. Mindenki ott volt. És nem néztünk egymásra sanda szemmel. Az első sorban vonuló Sütő András – akinek a sötét években jelképpé váló anyanyelvőrző küzdelme a megmaradás eszközét jelentette sokak számára – konoksága ragadós volt. A régi mentalitású új hatalom packázása összeterelt minket. Hetek óta folyt a sziszifuszi küzdelem magyar nyelvű oktatási intézményeinkért. Az orvosi egyetemen és a Bolyai iskolában. De a Ceausescu-érában megszerzett kiváltságaikat aljas eszközökkel védték a betelepítettek. Még a román diákságot is felhasználták alantas játékukhoz. Ellentüntetéseket szervezgettek rágalmazó jelszavak skandálására. A tanügyminiszteri küldötteket megfélemlítették, akik a Bolyai líceum átszervezési határozatait többször módosították. A túlfűtött indulatok napjaiban a frissen alakult RMDSZ utcára hívta a magyarokat. A marosvásárhelyi megatüntetés mellett Erdély majd’ minden általunk is lakott településén volt tiltakozó megmozdulás. A Népújság huszonöt évvel ezelőtti újságcikkeiből válogatva próbáljuk emlékeztetni olvasóinkat közelmúltunk legnagyobb civil megmozdulására.
(karácsonyi)
Sütő András
Drága barátaim és testvéreim!
Bejelentett és föltett szándékunk szerint tüntetésünk néma volt, és imával fejeztük be. Ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással, méltóságunkkal többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is. Mostani néma tüntetésünk nem jelenti azt, hogy némaságra kárhoztatjuk magunkat a következő órákban, hónapokban és esztendőkben. Ám ez a példa, amit most fel akartunk mutatni az országnak és a nagyvilágnak, azt célozta, hogy kulturáltságunknak és tisztességes szándékainknak legyen a metaforája. A lelkiismeret, a tiszta lelkiismeret büszkeségével hagyjuk most el ezt a teret, azzal a szándékkal és törhetetlen akarattal, hogy – Tamási Áron szavával szólva –, olyan világot akarunk, amelyben elmondhatjuk, azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, és ez a város, Erdély és ez az ország a mi igazi otthonunk, amelyben ezután kell biztosítanunk minden eddig el nem nyert jogunkat a Petőfi álmodta jognak asztalánál. Köszönjük a részvételt! A viszontlátásra!
(Népújság, 1990. február 13.)
Amikor a miniszterhelyettesek sem jutnak szóhoz
Bevezetés: 1990. február 9., délelőtt. A megyei NMF székháza előtt tüntetnek a vásárhelyi líceumok diákjai. Egyelőre békésen. "Sîntem frati, nu ne separati!", "Bolyai a tuturor, chiar si a românilor!" – skandálják az összegyűltek. A polgármesteri hivatal erkélyén megjelennek a minisztérium küldöttei: Octavian Stanasila úr, az egyetem előtti oktatás kérdéseivel foglalkozó tanügyminiszter- helyettes, Demény Lajos és Hans Otto Stamp tanügyminiszter- helyettes urak, akik a nemzetiségi oktatás problémáival foglalkoznak.
A küldöttek déli 1 órára találkozót beszélnek meg a diákság képviselőivel.
Folytatás: színhely a megyeházának gyűlésterme. A terem tömve diákkal, tanárral, szülőkkel (?!).
A találkozó megkezdése előtt Radulici Dan Mircea almérnök úr, a szülők képviselőjeként, megkaparintja a mikrofont, és így biztatja a gyerekeket: "Noi sîntem aici de 2000 de ani, ei numai de 500! Daca am asteptat atît, mai putem astepta înca doua mii!"
Akkor sem csendesedett el a terem, amikor megjelentek a minisztérium képviselői.
Elsőnek Hans Otto Stamp úr szólalt fel, és felkérte a megyei tanfelügyelőséget, hogy február 25-ig készítsen tanulmányt az oktatás szerkezetéről.
– A Bolyai Farkas Líceumban egyelőre marad minden a régiben. 1990. szeptember elsejétől magyar nyelvű líceumként fog működni – mondta a miniszterhelyettes.
Ekkor kitört a botrány. Mindenki felugrált, üvöltött, dobolt. A miniszter urak elhagyták a termet, és Radulici úr újra kézbe kapta a mikrofont. A terem most már Kincses Előd fejét követelte (Jos cu Kincses!, Tradatorul! stb.), azt állítva, hogy az ő kezdeményezésére történik mindaz, ami Marosvásárhelyen mostanában végbemegy.
Kincses Előd ügyvéd úr megpróbál beszélni velük, de a feltüzelt hallgatóság alig hagyja szóhoz jutni. Lehurrogják, és követelik, hogy árulja el annak a három román tanárnak a nevét, akiknek a kérésére telexet küldött a tanügyminiszterhez, és amelyben követelte, hogy a Bolyai líceumot azonnal állítsák vissza magyar líceummá.
Kincses úr nem tett eleget követelésüknek. (…)
(mózes)
Az előzmény
Mint mellékelt tudósításunkból kiderülhetett, a tegnapi, botrányba fulladt tanügyi "megbeszélés" egyik főszereplője Kincses Előd úr volt. Látszólag amiatt, hogy őt tartják az egész "Bolyai-ügy" értelmi szerzőjének. A múlt szombati, február 3-i ominózus miniszteri utasításról van szó. K. E. úr ebbeli szerepének hiteles szemtanúja is volt, Horváth Szabolcs, a Bolyai Farkas Líceum igazgatója.
– Aznap híre kelt, hogy döntés született Bukarestben a vitatott iskolaügyben. Felkerestem Kincses Elődöt, hogy közelebbit tudjak meg a dologról. Közben bejött hozzá négy román kollega.
– Van nevük is?
– Matei Vasile, Seuchea Florina, Dobosiu Paula és Coman Gheorghe. Azt mondták, hogy látják, mennyire tarthatatlan a helyzet, tenni kell valamit. Javasolták, hogy a bolyais román tannyelvű osztályok különálló intézményként költözzenek az almérnökibe, és Kincses Előd továbbítsa ezt a kezdeményezést Bukarestbe. Így is történt, délben itt volt a telex Sora úrtól a szóban forgó változat szentesítésére…
Ez hát az előzmény. Kérdés, hogy a tanárok akciója jó szándékú lépés, vagy a K. E., esetleg Sora úr bőrére menő provokációt hajtottak végre?
(makkai)
(Népújság, 1990. február 10.)
Közlemények a Tanügyminisztérium részéről
A román tannyelvű osztályoknak a Bolyai Farkas Líceumból való átköltöztetésére vonatkozó tanügyminiszteri telexutasítást felfüggesztik.
A megyei tanfelügyelőség f. év február 25-ig tanulmányt készít az egész megye egyetem előtti oktatási szerkezetéről az 1990–1991-es iskolai évre. Ennek alapján miniszteri rendeletet adnak majd ki.
A Bolyai Farkas Líceum 1990. szeptember l-jétől magyar tannyelvű líceumként működik.
Marosvásárhely, 1990. febr. 9.
Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes
(Népújság, 1990. február 10.)
Kiegészítésképpen az 1990. február 9- én Marosvásárhelyen kiadott közleményünkre, pontosítjuk a következőket:
– a román tannyelvű osztályok mostani elköltöztetéséről szóló telexünket érvénytelenítjük;
– a Maros Megyei Tanfelügyelőségtől kért tanulmány alapján a Tanügyminisztérium dönteni fog a magyar tannyelvű oktatás szerkezetéről az 1990. szept. 15-én kezdődő tanévben.
Bukarest, 1990. február 11.
Hans Otto Stamp tanügyminiszter-helyettes
(Népújság, 1990. február 13.)
Népújság (Marosvásárhely)2015. február 13.
Elhunyt Gyarmati Pál székelyudvarhelyi zenetanár
Életének hatvankilencedik évében elhunyt a Székelyudvarhelyen több mint negyven évig a zene magasztosságát hirdető Gyarmati Pál. A nagyváradi születésű pedagógus és zenész több együttesnek is oszlopos tagja volt.
Számos kollégája, tanítványa és ismerőse csodálta zenei hallásáért, pedagógusi és emberi kvalitásaiért. Gyarmati Pál 1945. szeptember 6-án született Nagyváradon, 1969-ben szerzett diplomát a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. A Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskolában és a Tamási Áron Gimnáziumban is tanított zenetanárként, de több mint húsz évig a Benedek Elek Pedagógiai Líceum növendékeit vezette be a dallamok és a zenei kultúra csodálatos világába.
Az udvarhelyi zenei élet kiemelkedő alakja volt: a hetvenes évek elején a népszerű Siculus együttes orgonistája, zenei szakirányítója volt, de énekelt a Cantilena Kamarakórusban is, a zenetanárok énekkarában.
A Siculus együttes eredeti felállásban 2008-ban adta utolsó koncertjét.
Székelyhon.ro2015. február 14.
Színház az egész...
Nem keserűen, csupán tényszerűen mondta el Bocsárdi László a Reflex 3-at útjára indító sajtótájékoztatón, hogy bizonytalan, lesz-e negyedik kiadása is a színházi fesztiválnak. Ismert immár, nehezen állott össze a bő egy hónap múlva kezdődő szemle, a biennále szóról a fesztivál megnevezésében már le is mondtak, holott a Reflexet hat évvel ezelőtt a kétévenkénti megrendezés reményében indították útjára.
De a dolgok úgy alakultak – ezalatt az anyagi háttér előteremtése értendő –, hogy a 2009-es kiadást 2012-ben követte a második, és csak idén a harmadik. Ez is sovány költségvetésre számíthat, csupán Sepsiszentgyörgy és a megye támogatására, a Tamási Áron Színháznak a kulturális tárcához benyújtott kérését még csak válaszra sem méltatták. Kézenfekvő a nagy csend oka: a fesztivált szervező intézmény nevében több az ékezet a kelleténél. Holott a Reflexnek semmiféle etnikai jellege nincs, a szemle célja, hogy megmutassa, hol tart épp a színjátszás abban az Európában, melyhez felzárkózni nyilatkozatok szintjén erősen akar ez az ország, de valójában zsigerből elutasítja az unió alapelvét, a kulturális sokszínűséget. Példáért, hogy milyen is a viszonyulása az országnak a kultúrához, ki sem kell lépni a városból: ugyanaznap, amikor a Tamási Áron Színház igazgatója a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált mutatta be, az Andrei Mureşanu Színház igazgatója lemondását jelentette be. Sokadik már a sorban, aki mandátuma lejárta előtt távozik az 1987-ben pártutasításra létesített román társulat éléről, döntése okait fejtegetve kiemelte: nem a színházat fenntartó önkormányzattal való viszonya készteti távozásra, nem is a pénzhiány, elődeinek állandó fájdalma, a teremhiány sem, merthogy kézzelfogható közelségben a moziból átalakított előadóterem elkészülte – hanem annak a közegnek a merev elzárkózása, melynek szellemi táplálékot nyújtani hivatott. Felemlítette azt is, számára nehéz beilleszkedni a többkultúrájú sepsiszentgyörgyi közösségbe, de ez maradjon az ő gondja – sokkal súlyosabb, amit a helyi románságról állít: hogy nem járnak színházba (felmérésük szerint az Andrei Mureşanu Színház előadásait látogatók 45 százaléka magyar ajkú), hogy a román vállalkozók nem támogatják a színházat, hogy a Tamásinál jól működő mecénásbérlet bevezetéséről még álmodni sem mert. Magyarán: halódik a román társulat Sepsiszentgyörgyön, ugyan a magyar közönségnek jól fog, hogy színház iránti igényének kielégítésére eggyel több a lehetősége, de az Andrei Mureşanu Színház létét és létjogosultságát elsősorban a román anyanyelvű közönség indokolná. Ennek ellenére a kultúrateremtést ebben a városban mégsem tévesztik össze a gazdasági tevékenységgel, az Andrei Mureşanu Színház továbbra is megkapja a működéséhez szükséges költségvetést. A Reflex támogatási kérésére pedig nem a kölcsönösség okán, de fontossága miatt illenék reagálni. Ám számtalanszor bebizonyosodott, Bukarestben a pénzt nem azok osztogatják, akiknek színház – hanem akiknek színjáték az egész világ.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 20.
Keresztülhúzott diáktervek
Aggasztja az erdélyi és partiumi diákokat, pedagógusokat a hír, miszerint ősztől megszűnhet a magyar nyelvű gyógyszerészképzés a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE).
Bár ez a képzéstípus már korántsem olyan népszerű, mint az előző években, a vásárhelyi felsőoktatási intézmény vezetőinek a bejelentése számos diák terveit áthúzta. Sokan közülük külföldön folytatnák tanulmányaikat, mások kénytelenek a román nyelvű képzést választani.
„Elkeserítő, ami történik, tanácstalanok vagyunk” – fogalmazott Barta Mónika csíkszeredai biológia szakos tanár, akit munkatársunk arról kérdezett, a székelyföldi városban tanuló végzősöket hogyan érintette Leonard Azamfirei rektor múlt heti bejelentése.
A Márton Áron Gimnázium pedagógusa – aki rendszeresen részt vesz a MOGYE-re készülő helyi diákok felkészítésében – azt mondta, Hargita megye legnagyobb tanintézetéből hagyományosan sokan felvételiznek a MOGYE-re, és bár legtöbben az orvosi szakot választják, az idei végzős évfolyamból tudomása szerint 10-12 diák a magyar tannyelvű gyógyszerészeti szakra készül.
„Ezek a végzősök legalább másfél éve készülnek a felvételire. Kiváló képességű, komoly gyermekekről van szó, akik rendszeresen tantárgyversenyeken vesznek részt, és akik előtt most bezárulni látszik a lehetőség, amiért már rég küzdenek” – mutatott rá a pedagógus.
Barta Mónika elmondta, már tájékoztatta az érintett diákokat a vásárhelyi felsőoktatási intézmény terveiről, de még nem beszélték meg a diákokkal, hogy ez miként érinti őket, és mit tehetnének. „Míg nem születik végleges döntés az ügyben, nem is tudunk tanácsot adni a végzősöknek” – tette hozzá. Úgy véli, ez egyébként sem lesz könynyű, hisz ők kémiából készültek, és kevés más lehetőség nyitott előttük, esetleg vegyészmérnöki vagy kémia szakra mehetnének – említette Barta Mónika.
Létfontosságú a magyar gyógyszerészképzés
A Székelyföld számára létfontosságú, hogy Marosvásárhelyen legyen magyar nyelvű gyógyszerészképzés – mondta el megkeresésünkre Szabó Péter. A Kovászna Megyei Gyógyszerészkamara elnöke szerint a székely megyékben élő magyar fiatalok szempontjából is fontos, hogy a térségben működjön egy minőségi oktatást szavatoló egyetem, ahol anyanyelven sajátíthatják el a szakmát.
„Azok a székelyföldi fiatalok, akik a gyógyszerészi hivatást választották, általában Marosvásárhelyre mentek tanulni, alapvető, hogy magyarul sokkal jobban megtanulhatják a mesterséget” – szögezte le Szabó Péter. A gyógyszerészkamara elnöke szerint olyan gyógyszerészekre van szükség, akik ismerik a magyar szaknyelvet, a betegekkel, orvosokkal is meg tudják értetni magukat.
Irány külföld…
„Nagyon rosszul érintenek engem a marosvásárhelyi gyógyszerészeti egyetem akkreditálása körüli gondok, mivel százszázalékosan biztos voltam eddig abban, hogy oda felvételizek” – nyilatkozta érdeklődésünkre Ludróczky Brigitta. A szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzőse szerint amint megtudta, hogy problémák lehetnek az általa választott szakkal, úgy döntött, tájékozódik más lehetőségek felől. Mint elmondta, mivel magyar nyelven szeretne továbbtanulni, elsősorban a magyarországi egyetemek által nyújtott képzésekkel ismerkedik.
Csalódottak a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium diákjai is. Van, aki úgy érzi, már nem lenne ideje megtanulni a román szaknyelvet, mások viszont hajlandóak románul is tanulni a cél érdekében. Mátéfi Gréta Tamara két éve döntött a patikusi pálya mellett, és elszomorítónak tartja a hírt, miszerint lehet, ősztől nem kezdheti el az ehhez szükséges képzést.
„Sokat készültünk eddig a felvételire, feladatokat oldottunk meg. Elég nagy baj lenne, ha nem indulna magyarul a szak, mert nem tudom, akkor hová mennék. Ahhoz, hogy a román tagozatra felvételizzek, már nem lenne elég időm, hogy megtanuljam a szakszavakat. Második opcióm az orvosi egyetem” – fogalmazott a végzős.
„Szomorú lennék és csalódott, ha nem indulna magyar nyelvű gyógyszerészeti szak idén – mondta Turós Gréta, aki nyáron döntötte el, hogy gyógyszerész szeretne lenni. – Ha nem lesz más választásom, a román tagozatra felvételiznék, mert eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom. Tudom, hogy nehéz lenne, mert tizenkét évig magyarul tanultam, és a felvételire újra kellene tanulnom az anyagot”.
Népszerűbb az orvosi
A székelyudvarhelyi természettudomány szakirányú gimnáziumi osztályok diákjai körében az orvos- és a fogorvosképzés a legnépszerűbb – tudtuk meg a városi tanintézetek vezetőitől. A Tamási Áron Gimnázium igazgatója, Laczkó György munkatársunknak elmondta, korábban készítettek egy felmérést a diákok körében, eszerint jelenleg egyetlen végzősük sem választaná a gyógyszerészeti szakot Marosvásárhelyen.
Hozzátette, ennek ellenére az előző években is bőven volt arra példa, hogy diákjaik közül sokan meggondolták magukat az utolsó száz méteren. Laczkó úgy véli, amennyiben megszűnne a magyar tannyelvű képzés, bizonyára sokakat eltántorítana a beiratkozástól.
A Krónika által megkérdezett kolozsvári magyar diákoknak nem áll szándékukban Marosvásárhelyen tanulni, hiszen orvosi és gyógyszerészeti egyetem van Kolozsváron is, s ha mégis elhagynák a kincses várost, akkor külföldön tanulnának inkább tovább.
Csete Melinda, a János Zsigmond Unitárius Kollégium 11. osztályos diákja lapunknak elmondta, számára kézenfekvőbb a szülővárosi opció. Hozzátette: a hétvégén egy biológia tantárgyversenyen nagyenyedi diákokkal beszélgetett a MOGYE helyzetéről. „Szóba került a jelenlegi helyzet is, a diákok többsége azt mondta: abban az esetben, ha nincs lehetőségük arra, hogy anyanyelvükön tanuljanak tovább, akkor inkább Kolozsvárra jönnek, mert úgy tudják a kolozsvári egyetem amúgy is színvonalasabb” – mondta a 17 éves diáklány.
Amint arról beszámoltunk, jelen állás szerint a MOGYE nyáron száz helyre hirdet felvételit a gyógyszerészeti fakultáson a román tagozaton, és nem hirdethet felvételit a magyar gyógyszerészképzésre.
Az intézményben évek óta konfliktusokat szül a magyar tagozat háttérbe szorítása, működésének akadályozása: jóllehet Vásárhelyen 1948 óta létezik magyar gyógyszerészképzés, csak ideiglenes akkreditációs kérelmet hagynának jóvá, míg a román szaknak végleges engedélyt kért a vezetőség. Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes szerint azonban az egyetem román vezetősége és a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség próbálja meg ellehetetleníteni a magyar gyógyszerészképzést. A volt rektorhelyettes elmondása szerint a román és magyar nyelvű képzés akkreditációs kérelme azonos, csak a dosszié fedőlapján ír mást.
A felsőoktatási intézmény szenátusa egyébként hétfőn ülésezett, de megoldás helyett csupán két lehetséges megoldást vázoltak fel. Egyik esetben a magyar képzést a román keretében engedélyeznék, a másikban a magyar tagozat külön akkreditációt kaphatna, de – álláspontjuk szerint – ez kizárólag ideiglenes lehet. A magyar tanárok egyik lehetőséget sem fogadják el, ugyanis ezeket diszkriminatívaknak minősítik a magyar diákokra nézve.
Szabó Béla tagozatvezető elmondta, a közös működési engedély csak egyfajta megtűrt státust szabna meg a magyar képzésnek. Az ideiglenes működési engedélyt pedig azért nem tartják elfogadhatónak, mert az egyetem vezetőségének az álláspontja szerint ez sem biztosítana önállóságot a magyar képzésnek, és a jelenlegi helyzethez képest is visszalépést jelentene.
A szenátusi ülés után a magyar tagozat vezetősége arról határozott, hogy nyílt levélben fejtik ki álláspontjukat a minisztériumnak és az akkreditációs bizottságnak, és hivatalos állásfoglalásra kérik a hatóságokat. Furcsállják továbbá, hogy a MOGYE februári toborzó körútja kevés kivétellel elkerülte az erdélyi magyar középiskolákat, ellenben román és szász vidékeken meglehetősen aktív kampányt folytattak.
Krónika (Kolozsvár)2015. február 21.
Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. február 21.
Románok és magyarok
Néhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre.
Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt.
Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért.
Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik.
Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit.
Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.”
Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.”
Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.”
Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!)
A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására.
Pomogáts Béla
Népszav