udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1305
találat
lapozás: 1-30 ... 871-900 | 901-930 | 931-960 ... 1291-1305
Névmutató:
Kós Károly
2014. október 27.
Művészettörténeti konferencia Vásárhelyen
Művészettörténeti konferenciát tartottak hétvégén a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében – a Fundálok, pallérok, építészek Erdélyben című rendezvényt a Maros Megyei Múzeum szervezte.
A konferencia az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkásságát, életpályáját tárgyalta a kora újkor évszázadaitól az első világháborúig. „Évekkel ezelőtt, amikor művészettörténészekként a Maros Megyei Múzeumhoz kerültünk, megfogalmazódott bennünk, hogy kiemelt fontosságú az intézményt és ezáltal a várost az egyetemes és a magyar tudományosság valós helyszínévé tenni – például színvonalas tudományos rendezvények révén. A hétvégi ülésszak is ennek a törekvésnek a gyümölcse, akárcsak az öt évvel korábbi B. Nagy Margit emlékkonferencia” – fejtette ki Orbán János, a múzeum tudományos kutatója, a konferencia ötletgazdája.
A kétnapos rendezvénysorozat építészpályákról szólt, hiszen a kolozsvári művészettörténeti tanszéken, ahol a hazai előadók zöme tanult, nagy hangsúlyt fektettek a képzésben az építészettörténetre – az erdélyi művészettörténet-írásnak erős pontja ez” – magyarázta a témaválasztást a konferencia szervezője, hozzátéve, ezért érezték úgy, hogy az utóbbi évek kutatási eredményeit egy konferencia, majd egy tanulmánykötet formájában is a szakma és a nagyközönség elé kell tárniuk.
Bár ez nem volt kitétel, feltehetően a helyszín miatt is sok volt volt a Marosvásárhelyt érintő előadás. Keserü Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetének professzora arról a Toroczkai Wigand Edéről beszélt, aki a város számos épületét tervezte – mára azonban szinte mindeniket a felismerhetetlenségig átalakították. „Ha felbukkan egy, a népi építészet jegyeit hordozó épület ebből az időszakból, azt szinte azonnal Kós Károlynak tulajdonítjuk” – utalt a professzor a kor építészeti munkáinak közös nyelvezetére. Az előadás során azokat a stíluseszközöket emelte ki, amelyek a nyugati és helyi népi építészet hatásait ötvöző Toroczkai munkásságát egyénivé tették.
Anthony Gall, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építészmérnöki karának docense Kós Károlyról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy a Kóst foglalkoztató korabeli városvezetők részéről megfogalmazódó közösségi intézményteremtési törekvések egységes városépítési tervek részei voltak – ez a munka az építészekkel való folytonos egyeztetések jegyében zajlott. A Marosvásárhelyen Sepsiszentgyörgyhöz képest kevesebbet alkotó Kós Károly felé van a városnak még egy, a konferencián is elhangzott tartozása: a Marosvásárhelyen fellelhető levéltári forrásanyagok ismételt feldogozása.
A rendezvény védnöke Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott egyetemi professzora valamint Sisa József, az MTA doktora, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, aki levélben üdvözölte az egybegyűlteket.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)2014. október 28.
Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)2014. november 1.
A sosem volt új Erdély víziója – Interjú Szilágyi Zsolttal
Érthetővé kell tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn – tartja Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államelnökjelöltje. Szerinte törik a jég Erdély erdélyesítése ügyében.
– Tizennégy év bukaresti képviselősködés után hogyan fogadták a hajdani kollégák – immár államelnök-jelölti minőségében?
– A tiszta, őszinte beszédre semmiféle negatív reakciót nem tapasztaltam. Nekem a bukaresti emberekkel amúgy sincs bajom, sokkal inkább a hatalmi szervezetekkel, amelyeket természetesen emberek működtetnek, akik néha korruptak. Több hét terep- és stúdiójárása után azt tapasztaltam, hogy a többség megérti, elfogadja, de legalábbis vitaalapnak tekinti, amit képviselőek. Törik a jég.
– Milyennek ítéli a kampányt, a témafelvetéseket, a színvonalat? Összességében a mezőnyt.
– Ebben a kampányban minden korábbinál nagyobb mértékben jelen volt a pénz – nem a mi részünkről, teszem hozzá. Talán szerénytelenül hangzik, de vallom, hogy a legmagvasabb, Románia legalaposabb szerkezeti átalakítását célzó programmal mi rukkoltunk elő. Mindenki beszél a korrupcióról, az igazságszolgáltatásról, az egészségügy nehézségeiről, az oktatás megreformálásának szükségességéről.
Az ország egészére vonatkozó mély szerkezeti átalakítást azonban Trianon után programszerűen egyetlen romániai politikai párt sem fogalmazott meg, ezt tettük mi most az asztalra. És elmondható, hogy a sokkhatáson túl mindez nem fordult agresszív visszautasításba, a többség érdeklődő, kutató, vizsgáló álláspontra helyezkedett az Erdély erdélyesítésére vonatkozó elképzelésünk megismerését követően.
– Az EMNP-hez hasonló kis pártnak van más választása, mint olyat hirdetni, amire mindenki felkapja a fejét?
– A néppárt azért alakult, hogy legyen végre egy olyan politikai erő, amely a tiszta beszéd, az erdélyiség és a magyar érdek egyidejű megjelenítője. Növekvőben lévő regionalista párt vagyunk, nem rendelkezünk a nagy országos pártok lehetőségeivel, de a rájuk jellemző negatív „vonásokkal” sem. Nem zsákmánypártnak alakultunk, hanem értékközpontú, világos jövőképpel rendelkező formációnak, amely a hosszú távú építkezésben érdekelt.
Az élethelyzetünkből fakadóan az erdélyi románok a mi természetes partnereink, az autonómiák rendszerének bemutatási módja – nemcsak a magyar–román, de a Bukarest–Erdély-tengelyen is – kiterjesztette a politikai kommunikációnk lehetőségeit. Akad olyan erdélyi román pártvezető, aki azt mondja, még keményebben kellene hangoztatnunk az autópálya vagy a brassói reptér ügyét, mivel nekik nem engedik pártjuk bukaresti vezérei.
– Esély vagy veszély a faltörő kos szerepét játszani ebben a kényes témában?
– Én inkább esélyként kezelem. Több hónapos műhelymunka eredményeként kristályosodott ki ez a program, amely mellett politikai vitaasztaloknál, fórumokon, de a piacokon is tudunk érvelni. Jövőképről van szó: milyen országban szeretnénk élni? Útra készülve az ember felcsomagol ugyan, de csak út közben derül ki, hogy kell-e cipőt, netán étrendet váltani, melegebb ruhát felvenni. Egy ilyen nagy és mély téma vállalásának pedig vannak szakaszai: a 2012-es parlamenti választások kampányában a köztelevízió szerkesztője még kicenzúrázta a Románia föderalizálását tematizáló klipünket, mondván, hogy alkotmányellenes. De a Kolozsvár melletti Szászfenesen is karhatalom bevonásával vetette le akkor még a polgármester a néppártos pannót.
Bár most a korrupció és a dossziék harca uralja a médiát, több elemző is kiemelte: a legátfogóbb, legtartalmasabb üzenetet az EMNP fogalmazta meg. Érdekes tesztnek is tekintjük, hogy milyen mértékben lehet felülírni az eddigi politikai meghatározottságokat. Kós Károlyt és részben Iuliu Maniut leszámítva ugyanis Trianont követően a mienk az első regionalista megközelítésen alapuló Erdély-koncepció.
A kilencven év tapasztalata alapján egyre kevésbé félnek tőlünk a románok. Ezzel párhuzamosan az a felismerés, miszerint a román központi hatalom gazdaságilag kiszipolyozza, politikailag pedig nem hagyja feljönni Erdélyt, valamint a több millió román állampolgár nyugati tapasztalatszerzése olyan társadalmi közeget teremtetett, amelyben a regionalizmus programja jóval hatékonyabban és hitelesebben jeleníthető meg.
– Ebben a témában ki a néppárt hasznosabb szövetségese: az „elegem van Romániából”-típusú Sabin Gherman, a pártfegyelem által egyelőre „titkosított” román gyűjtőpárti szimpátia vagy az értelmiségi, politológusi támogatás?
– Lehetőleg mindezek együtt. Mi törjük a jeget, s ha az erdélyi román politikusok azt látják, hogy ezen a pályán lehet mozogni, és felismerik, hogy maguknak is meg kell fogalmazniuk a román regionalista mozgalmat, pártot, együtt értelmezhetjük újra az erdélyi politikát. Jóval valószínűbbnek tartok egy erdélyi regionális koalíciót, mint egy vegyes pártot a szlovákiai Most–Híd párt mintájára. Sabin Gherman a magyarok között is hihetetlenül népszerű, tízezrek olvassák a blogját, nézik a műsorait, hatása már a közvélemény szintjén is mérhető. Hasonló jelenség Angela Tocilă nagyváradi újságíró is.
Szerepük nélkülözhetetlen, ám amíg az erdélyi román regionalizmusnak nincs szervezett politikai megjelenítése, addig egyedül leszünk ezen a pályán. A román zsákmányrendszer jellege ugyanis olyan, hogy a központi prédára összpontosító pártok jutnak a zsákmányhoz.
Ez nagyon gyakran feszültségeket okoz a központ és a vidék között, ám a központi oligarchiák sorozatos kiegyezése nyomán a rendszer működtetni tudott egy korrupción, fekete gazdaságon, a költségvetés megkárosításán alapuló érdekszövetséget. Ez a rendszer kezd recsegni-ropogni, s bár minden bizonynyal igyekeznek majd „finomítani” rajta, hosszabb távon aligha lesz képes integrálni az ország különböző régióit, s hasznosítani sem képes ezek alkotó energiáit.
– Milyen mértékben sikerül célba juttatni – akár a magyar közösségen belül is – ezeket az egyelőre meglehetősen „kínai” nézeteket?
– Hetek óta járom az országot, sok, mindenféle rétegből származó emberrel találkoztam. Az a benyomásom, hogy jóval alacsonyabb a fórumokon, beszélgetéseken való részvételi kedv, mint korábban. Az egyszerű, tiszta megfogalmazásokra azonban továbbra is vevők az emberek. Ha azt mondom, hogy az autonómia olyan, mint a kertészet, oda teszem a paradicsomot, paprikát, uborkát, ahová én akarom, a saját lakásomat én rendezem be, nem pedig a szomszéd, azt az emberek értik.
Azt is érzik, hogy az országban valami nagyon nincs a rendjén, és értékelik, hogy kimondjuk a kilencvenéves fájdalmakat úgy, hogy megoldást is társítunk hozzá. A továbblépés lehetőségét. Mi ahhoz gyűjtünk támogatókat, hogy méltósággal tudjuk kezelni a múltunkat, és a többségi nemzetnek is felmutassuk, hogy békében akarunk élni velük, nem pedig háborúságban. A mi nemzedékünk kellőképpen realista ahhoz, hogy felismerje: Erdély már sosem lesz a nagyapáink Erdélye. Ugyanakkor érthetővé akarjuk tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn.
– Milyen szavazatszám esetén jelentené ki, hogy megérte?
– Összesen 217 369 támogató aláírást gyűjtöttünk össze, hozzájuk, valamennyiükhöz mi kopogtunk be. A szavazatszámtól függetlenül máris azt mondom, hogy megérte. A visszajelzések ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni. Lépcsőről lépcsőre, állomásról állomásra.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)2014. november 4.
Felélesztik a helikoni örökséget a marosvécsi Kemény-kastélyban
„Több évtizedes kényszerű csipkerózsika-álom után újjáéledhet a helikoni örökség, ismét az erdélyi magyar szellemi, kulturális élet szolgálatába állhat a marosvécsi várkastély” – fogalmazott az örökösök nevében Kemény Endre, aki levélben tájékoztatta lapunkat, hogy a Kemény-család november 8-án nyílt napot tart a műemlék épületben.
A belépés az eseményre díjtalan, de az örökösök szívesen várják azok adományait is, akik hozzá kívánnak járulni az ingatlan és a helikoni hagyomány újjáélesztéséhez. Az évszázadok során számos híres tulajdonosa volt az ingatlannak, többek között Werbőczy is, aki állítólag itt írta meg a híres Tripartitumot.
II. Rákóczi György 1648. november 28-án adományozta Kemény János későbbi erdélyi fejedelemnek a kastélyt, és vele együtt hat falvat. Mindez három évszázadon át volt a család tulajdonában, majd a kommunista hatalom, államosítás címen elkobozta az ingatlant, egy ideig árvaház működött benne.
A marosvécsi várkastély mögötti hatalmas park hajdanán Kemény János báró jóvoltából az Erdélyi Helikon holdudvarába tartozó írók, a helikoni közösség találkozóinak helyszíne volt. A Kemény-örökösök 20 éves jogi huzavona után 5 éve kapták vissza az ingatlant, majd idén szeptember 30-án megtörtént az épület tényleges átadása, a kulcsok átvétele is.
„Az író, irodalomszervező Kemény János báró egykor valóra váltott álma most ismét életre kelhet, az Erdélyi Helikont ha nem is újjáélesztve, de annak hagyományait követve ismét élénk szellemi, kulturális, irodalmi műhely állandó helyszínévé válhat a marosvécsi várkastély és környéke” – fogalmazott Kemény Endre.
A kastély mögötti tölgyfák árnyékában – melyeket egyes vélemények szerint még II. Rákóczi György ültettetett – található a Kemény család sírhelye, az 1935-ben felállított, és ma már jelképnek számító Helikon-asztal, melyet Kós Károly készített és felirata Kuncz Aladár emlékét örökíti meg. A kőasztalt a Helikon íróinak ajándékaként, ünnepélyes keretek között Makkai Sándor adta át Kemény Jánosnak és feleségének.
A parkban található Wass Albert író sírhelye is, mely az utóbbi években valódi zarándokhellyé vált. A nyílt napon részt vesz Zsigmond Barna Pál csíkszeredai magyar főkonzul, Tőkés László korábbi királyhágómelléki református püspök, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. A résztvevők zenés, táncos produkciókra számíthatnak.
Krónika (Kolozsvár)2014. november 6.
Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen. Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is. Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és »Igent« a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
- Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Heti Válasz (Budapest)2014. november 8.
Vargyasi Levente nyerte a lakiteleki szemlét
Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi rendező Meszesek című alkotása nyerte a Közösségi Televíziók XIV. Filmszemléjének 700 ezer forintos fődíját Lakiteleken.
A november 4. és 7. között rendezett filmszemlének a Lakitelek Népfőiskola adott otthont. Krónika, kórkép, művelődés, portré és fikciós műsorok, valamint híradó tudósítás az internetre kategóriákban lehetett nevezni. A 61 alkotásból 22 jutott végül a döntőbe. A zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere a filmszemlét értékelve hangsúlyozta: az a cél, hogy segítsék a pályájuk elején álló alkotókat. A filmek utóéletét, forgalmazását sanyarúnak nevezte, amin segítene az, ha lenne egy olyan intézmény, amelyik a forgalmazást összefogja, mert szavai szerint, „a film akkor születik meg, ha megnézi az ember”. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a díjkiosztón bejelentette: az érdeklődők megtekinthetnek a filmekből egy válogatást a magyar kultúra napján a budapesti Uránia Filmszínházban.
A fődíjas film rendezője kapta a Herendi Porcelán Manufaktúra Zrt. különdíját is. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját és a Duna Televízió 100 ezer forintos különdíját A kultúra napszámosa című alkotásnak ítélték, amelyet egy budapesti rendező, Zajti Gábor készített. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját, valamint a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés különdíját a kárpátaljai rendező, Kovács Géza vehette át Az Árpád-vonal című alkotásáért. A zsűri 250 ezer forint összegű nagydíját, valamint a tiszakécskei Dél-alföldi Vitézi Rend és a Béke és Barátság Nyugdíjasklub által javasolt különdíjat a Mert hét életem van, ebből öt ment el… című alkotás nyerte, amelyet Hajnal Gergely budapesti rendező készített.
A Heti Válasz különdíját a film szereplője, Varga Géza kapta. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 300 ezer forintos különdíját a Kastély árnyékában és a Kós Károly című alkotás kapta, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi rendező készített. A Lakiteleki Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Dunaversitas Egyesület 14. alkalommal hirdette meg a filmszemlét, amely ebben az évben Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró előtt is tisztelgett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 10.
Makovecz tanítványok kiállítása Váradon
A Héttorony Fesztivál keretében vasárnap délután a nagyváradi színház páholyelőcsarnokában nyitották meg a Makovecz Imre tanítványainak munkait bemutató építészeti kiállítást.
A november 4-22 között tizenkét kárpát-medencei településen lezajló, Makovecz Imre világhírű magyar építész szellemiségéből inspirálódó, azt ápoló Héttorony Fesztivál 8-án és 9-én Nagyváradra érkezett, ahol több kulturális programot szerveztek a fesztivál keretében. Vasárnap délután a színház páholyelőcsarnokában öt mesterré lett erdélyi Makovecz Imre tanítvány munkáiból nyílt kiállítás. A megnyitón a házigazda Szigligeti Színház nevében Dimény Levente színművész, a Nagyvárad Táncegyüttes művészeti vezetője köszöntötte a megjelenteket, kiemelve, hogy a Héttorony Fesztivál egyike az olyan rendezvényeknek, amelyek összekapcsolják az építészetet, a színházat, az irodalmat a zenét, és kulturális mentalitásbeli gondolkodást tükröz. „Nagyon sokféle esemény van a városban, de ritkán találkozunk Nagyváradon azzal a fajta kulturális mentalitással, ami a magyar identitástudat kézzelfogható értékeit hordozza magában, és ilyen átfogó lendülettel jelenik meg, mint amit a Héttorony fesztivál hordoz. Azért is örültünk annak, hogy a fesztivál szervezője, Kiss Ferenc megkeresett azzal, ha Várad állomás lenne”. A továbbiakban Csernyus Lőrinc Ybl díjas építész beszélt az egybegyűlteknek, elmondva, hogy a Héttorony Fesztivál kapcsán nem az a fontos, hogy Makovecz Imre építményekben történjenek az események, a kiállítások, hanem az, hogy van. Mint mondta, nagyon örül annak, hogy Nagyváradot is sikerült bevonni ebbe a sorozatba annak ellenére, hogy itt nincs Makovecz Imre által épített épület.
Vándorok, mesterek
Bogos Ernő építész a maga során elmondta, hogy a jelen kiállítás anyagát öt végzett erdélyi vándoriskolás (Bogos Ernő, Barabási Alice, Müller Csaba, Tóthfalusi Gábor és Esztány Győző) és az ő tanítványaik munkái képezik. Mindannyian legalább egy fél évet Makovecz Imre vagy az ő tanítványainak az irodájában töltöttek. Mint mondta, Makovecz Imréről „mindig azt a biztatást kaptuk, hogy keressük saját utunkat, és használjuk a szeretet megismerő erejét. Sokszor idézett mondata, hogy olyan házat kell tervezni, amilyet a megbízódnak szeretnie kellene, ha nem nézne tévét”. Ezt követően Bogos Imre a Makovecz Imre által alapított vándoriskoláról beszélt. „1989-ben megalakul a Kós Károly Egyesülés annak a személetnek a fontos részeként, amely a múltat a jelent és a jövőt egységében tudja láttatni, és ezzel új gondolkodásmód ígéretért nyújtja a fiatalok számára. Makovecz az egyesülés egyik alapítójaként ezekben az évtizedekben magán mesteriskolát szervez és működtet. A mester javaslatára a korábbi mesteriskola folytatásaként elindul a vándoriskola, az egyesülés posztgraduális továbbképzése kezdő építészek számára, akik az évente meghirdetett pályázaton jelentkezhetnek. A képzés hat féléves, amely alatt a vándorok hat különböző mesternél dolgoznak, és részt kell venniük az egyesülés rendezvényein. A diplomamunka a vándor által tervezett és megépült vagy építés alatt álló épület. A Kós Károly Egyesülésnek megalakul az itteni fiókintézete 2005-ben. A vándoriskola elmúlt 25 éve alatt 67 magyarországi és külföldi építész szerzett vándordiplomát” – tudatta Bogos Ernő. Az említett építészek által tervezett épületek fotóit, terveit bemutató tárlat november 20-ig az összes magyar előadás előtt látható lesz a színház páholyelőcsarnokában, vagy a páholyzsebben.
Pap István
erdon.ro2014. november 11.
A marosvécsi kastélyban
Szombaton megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a marosvécsi Kemény-kastély és a mögötte fekvő arborétum. A nyílt napot abból az alkalomból szervezték az örökösök, hogy hatvanöt év után ismét a család birtokába került az ingatlan. A Kemény család szándéka, hogy a várkastély, amely a magyar kulturális örökség része, a néhai Kemény János író szellemiségéhez híven, ismét az erdélyi és az összmagyarság céljait szolgálhassa – jelentette be Nagy Kemény Géza. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az örökösök egyike lapunknak azt mondta, céljuk az is, hogy megmutassák, milyen állapotban kapták vissza az épületet.
A kastély háromszáz évig volt a magyargyerőmonostori Kemény család tulajdonában. A várat a hozzá tartozó uradalommal együtt 1648-ban kapta meg Kemény János, az erdélyi hadak parancsnoka, a későbbi fejedelem. Utolsó jogos tulajdonosa, báró Kemény János, az író a művelődés szolgálatára kívánta fordítani vagyonát. 1926. július 1618-a között itt szervezte meg az erdélyi írók első Erdélyi Helikon-találkozóját. Ennek sikerén felbuzdulva 1944-ig minden nyáron megtartották az írók összejövetelét, a létszám évről évre gyarapodott. A Kemény család kényszerű kiköltöztetése után a kastélyt 1949-től a román állam használta, javítóintézet, majd neuropszichiátriai kórházotthon működött benne. A rendszerváltást követen a család visszaigényelte a ingatlant, az átadásra idén szeptember 30-án került sor. Közben a szomszédos telken otthonokat építettek, az intézet oda költözött át. A szombati nyílt nap alkalmával Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere mondott megnyitóbeszédet, kifejtette, öröm a község számára, hogy a kastély visszakerült eredeti tulajdonosaihoz, ugyanakkor a munkahelyek sem szűntek meg. Benkő Mihály helybeli református lelkipásztor úgy jellemezte a helyet, ahol fejedelmek, tudósok, írók és költők leltek otthonra, a kastély Erdély egyik kulturális központja volt. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja a helikoni közösségről beszélt. Böjte Csaba ferencrendi szerzetes az összefogásról, a párbeszéd jelentőségéről osztotta meg gondolatait. Beszédet mondott még Tőkés László, az EMNT, és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Vécsi Nagy Zoltán a kastély történetét ismertette. Nagy Kemény Géza a család üzenetét tolmácsolta: Kemény János író szellemiségét megőrizve a kastély ezentúl ismét az erdélyi és összmagyarság kulturális és társadalmi céljait igyekszik szolgálni. Végezetül báró Kemény Zoltán mondott pohárköszöntőt. A kastélyban korabeli fotókból és emléktárgyakból Kemény János-emlékkiállítás nyílt, és kiállították Hunyadi László szobrászművész helikoni írók arcképcsarnokát bemutató plakettjeit. A kastélykert évszázados sárguló fái között meg lehetett tekinteni Kemény János, felesége és két gyermeke sírját, mögötte Wass Albert síremlékét, előtte a Kós Károly által tervezett, Kuncz Aladár emlékére állított helikoni asztalt. A rendezvényen megkoszorúzták a kastély homlokzatán álló Kemény János-emléktáblát, és kulturális műsort tartottak. A kastély termeit ellep közönség – 527 regisztrált, de valójában mintegy hétszáz érdeklődő – megtapasztalhatta, mennyire lelakta a román állami intézmény az épületet, s elcsodálkozhatott azon, milyen körülmények között ápolhatták itt a betegeket.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 11.
Ars Hungarica 2014
Magyar kulturális fesztivál
Szerdán kezdődik a hagyományos magyar kulturális fesztivál Nagyszebenben. A HÍD Szebeni Magyar Egyesület immár kilencedik alkalommal szervezi meg Dél-Erdély legnagyobb magyar kulturális eseménysorozatát.
Az ötnapos rendezvény a Kós Károly világa – 1912 kiállítással indít, majd a Thalia nagytermében tartott hivatalos megnyitót a 4 for Dance tánceladása és Barabás Réka koncertje követi. A csütörtöki programban szerepel az O istorie a maghiarilor (Magyarok története) bemutatója. A Páll-Szabó Ferenc szakmai irányításával, fiatal kolozsvári történészek által összeállított könyv a párhuzamos történetírások egymás mellett való ismertetésén túl közérthetően meséli el a magyarok múltját, kifejezetten a román és szász olvasókat célozva meg.
Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész három gyerekeladását viszi színre, szombaton a Habitus könyvesboltban a baróti Tortoma Könyvkiadó mutatkozik be. Vasárnap délelőtt Killyén Ilka lép fel a Református Templom Galériában, a programot vasárnap késő este a legmenőbb magyar smooth jazz banda, a Peet Project zárja. Részletek a www.szeben.ro honlapon
A Kovászna Megyei Tanácsa a főtámogatók közé tartozik. A szórványprogramot Tamás Sándor elnök a megyei önkormányzat egyik legsikeresebb akciójának tartja.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. november 11.
Tovább késik a vásárhelyi táblák kétnyelvűsítése
A nyári ígéretek és derűlátó kijelentések ellenére az ősz és az elnökválasztási láz beálltával megfenekleni látszik a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblák ügye.
Az utóbbi két hónapban az önkormányzat mindössze a Liszt Ferenc utca nevét magyarosította vissza az 1986 óta Franz Liszt feliratot visel táblán. Bár a szeptemberi tanácsülésen elfogadott költségvetés-kiegészítés az utcanévtáblák cseréjét is számításba vette, az önkormányzat most pénzhiányra hivatkozik.
Időközben Dorin Florea polgármester újból hadat üzent a kétnyelvűségnek, és megfellebbezte az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) döntését, mely kimondja, hogy az egynyelvű táblák sértik a marosvásárhelyi magyarság jogait. A kétnyelvű táblákat az épületek tulajdonosai sem tolerálják, javítási munkálatokkal indokolva azok leszerelését.
Ahány kétnyelvű utcanévtábla felkerült az utóbbi hónapokban a marosvásárhelyi épületek homlokzatára, körülbelül ugyanannyi el is tűnt. Általában azok az ingatlantulajdonosok „felejtik el” visszahelyezni a feliratokat, akik az ingatlan külső javítása és festése miatt szerelik le „ideiglenesen” a táblákat.
Így tűnt el egy magánházról a Kós Károly utca egyik névtáblája, a Zsidó Vértanúk felirat az önkormányzati tulajdonban lévő öregotthon faláról vagy a Mátyás király teret jelöl tábla a magyar érdekeltségű Marmed magánrendelő homlokzatáról.
Ismét magyar lett Liszt Ferenc
Ugyanakkor pozitív lépések is történtek: közel három évtizeddel az elnémetesítése után ismét magyarul olvasható Liszt Ferenc neve a róla elnevezett marosvásárhelyi utca névtábláján. A táblacserét lapunknak egy hónappal ezelőtti felvetése nyomán Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója sürgette meg, mondván, hogyha a városházának nem telik az idei költségvetéséből négy pléhdarabra, szívesen kifizeti. A költségeket egyelőre nem hajtották be a volt alpolgármesteren.
A marosvásárhelyi magyarságnak azért is volt fontos a csere kieszközölése, mert levéltári adatok szerint a Bolyai térről nyíló utca a múlt század eleje óta az 1811-ben született zeneszerző nevét viselte. Más utcákkal ellentétben, az eltelt bő száz év alatt Liszt Ferenc neve valamennyi impérium- és rendszerváltást átvészelt.
Csupán az alakja változott, amikor az utcát 1986-ban egy Bukarestből odaköltözött pártaktivista követelésére Franz Lisztre németesítették. Az akkor még csendes belvárosi kisutca egyik legszebb államosított házát elfoglaló Iulian Vereş dönt szerepet játszott abban, hogy a világhírű zeneszerző nevét ne magyarul írják ki. De az ő javaslatára nevezték át a szomszédos Kistemplom-teret is Memorandisták terére.
Varga Katalin még várat magára
Csegzi Sándor azonban hiába kérte az Ecaterina Varga utcanév visszamagyarosítását, illetékes kollégáitól azt a választ kapta, hogy nem lehet, mert az említett személy román nemzetiségű volt. Ezzel szemben az 1802-ben, a mai Brassó megyéhez tartozó Halmágyon, elszegényedett kisnemesi családban, Varga János és Rozsondai Katalin házasságából született Varga Katalin etnikai hovatartozását egyetlen román történész sem vonta kétségbe.
A mócvidéki bányászjobbágyok jogaiért következetesen kiálló nagyasszony tevékenységét ugyanis a Monarchia nem nézte jó szemmel. Elfogásában és bebörtönzésében jelentős szerepet játszott Andrei Şaguna későbbi ortodox püspök, aki tőrbe csalta, majd elrabolta és átadta a hatóságoknak. Varga Katalin 19. századi mozgalmában az a különleges, hogy a feudális világban magyar nőként állt a román parasztok élére. Ők nemcsak elfogadták, de tisztelték is, Doamna Noastră (a mi asszonyunk) néven emlegették.
Jövőre ígérik a folytatást
Florian Moldovan, a városháza táblacserével megbízott igazgatója a hét végén már más magyarázatot talált. Az illetékes lapunknak elmondta: az idei költségvetés nem tesz lehetővé újabb táblacserét, de 2015-ben erre is sor kerül. „Jövőben városszerte az összes táblát kicseréljük, mégpedig úgy, hogy mindenkinek megfeleljen” – ígérte Moldovan.
A nyár végén Peti András alpolgármester azt ígérte: szeptember közepéig valamennyi utcanévtáblát kétnyelvűsítenek. A szeptemberi ülés után elmondta, a költségvetés-kiegészítés során jóváhagyták a táblák kihelyezéséhez szükséges pénzt, és a lakossági visszajelzések nyomán újra napirendre tűzik majd a magyarra fordított utcanévjegyzéket, hogy elfogadják a szükséges javításokat. A határozattervezet a mai napig nem került megvitatásra, így a táblacsere is elmaradt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2014. november 12.
Ars Hungarica: széles rétegeket szólítanának meg Nagyszebenben
Kilencedik alkalommal szervezi meg a HÍD – Szebeni Magyar Egyesület a térség közkedvelt magyar kulturális eseményét, az Ars Hungarica Fesztivált, amely szerdán veszi kezdetét, és vasárnapig várja az érdeklődőket számos nagyszebeni helyszínen.
Serfz Levente, a HÍD elnöke, a programsorozat főszervezje lapunk megkeresésére elmondta: elsősorban közösségi fesztiválként tekintenek az Ars Hungaricára, igyekeznek évről évre olyan kínálatot összeállítani, amely egyrészt a gyerekektől az idősekig mindenkit megszólít, másrészt a legkülönfélébb ízlésű emberek is találhatnak kedvükre való programot.
Kiemelte, hogy a legfiatalabb generációra igyekeznek mindig hangsúlyosan odafigyelni, így most hétvégére is számos gyerekprogramot kínálnak, Zerkóczy Zenóbia színművész például több, óvodásoknak és kisiskolásoknak készült eladást is bemutat pénteken és szombaton.
Serfz elmondta: bár a hivatalos megnyitóra szerda este héttől a Thália Színházban kerül sor, délután négytől a polgármesteri hivatalban már megnyitják a Budapest Főváros Levéltára és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum közös vándorkiállítását, a Kós Károly világa, 1912 című tárlatot, majd 16.30-tól a Habitus Könyvesboltban levetítik Csibi László kolozsvári rendező Kós Károly című dokumentumfilmjét, amely a neves építész, író portréfilmje.
Serfz kiemelte: az alkotást román felirattal lehet megtekinteni, hiszen a kezdetektl az a törekvésük, hogy a magyar kultúrát közelebb vigyék a román lakossághoz is, másrészt a vegyes házasságban élőkre is gondolnak ezzel a gesztussal.
Kérdésünkre a főszervező elmondta: a 2006-os első fesztivált rögtön egy „nagy dobás” követte, hiszen 2007-ben Nagyszeben Európa Kulturális Fővárosa volt.
„Akkor sokak érdeke volt, hogy az Ars Hungarica is komoly programot kínáljon, ezzel is megmutatva, milyen sokszínű a város kulturálisan. Sajnos azonban ez a következő évben már nem volt ilyen fontos, el nem tudom mondani, hogy az azt követő periódusban milyen komoly gondokkal kellett szembenéznünk. Szerencsére mostanra sikerült megértetnünk, hogy fontos ez a fesztivál, fontos, hogy megmutassuk az értékeinket” – fogalmazott Serfz Levente.
Kiemelte, hogy idén Márta István, a Magyar Fesztiválszövetség elnöke, a Művészetek Völgye igazgatója is eljön a rendezvényre, hogy értékelje azt, korábban ugyanis „már sok jót hallott” az Ars Hungaricáról.
Serfz Levente kitért arra, hogy rendezvényük annak ellenére sikeres, hogy a városban a „magyar ügyek”, például az oktatás egyre nehezebben mennek. „Van egy négyéves gyerekem, és nem tudjuk, hogy mire odanő, indul-e magyar nyelvű osztály az iskolában. Szembe kell néznem a kérdéssel, hogy inkább a gyermekem megfelelő oktatását választom, vagy azt, hogy tovább szervezem az Ars Hungaricát. Mégis fontosnak tartom azt, hogy megmutassuk magunkat és az értékeinket a velünk együtt el nemzetiségeknek” – magyarázta.
Serfz rámutatott: már évekkel ezelőtt azt a célt tűzték ki, hogy évente 10-20 százalékos látogatószám-növekedést tudjanak elérni, ezzel párhuzamosan pedig igyekeznek a programkínálat színvonalát is növelni. Jövőre a jubileumi 10. Ars Hungaricára készülnek, így – amint a főszervező fogalmazott – igyekeznek „legalább megközelíteni”, a 2007-es, az EKF jegyében lezajlott fesztivált, mindenképpen nagyobb szabású programot igyekeznek majd összeállítani az évfordulóra.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)2014. november 15.
Képeslapok, barokkos próza, utazások ihlette költészet
Régi képeslapok internetes elérhetőségéről esett szó az Arcadum Adatbázis Kiadó rendezvényén péntek délután a Karácsony Benő teremben, miközben a G.Caféban a 10 éves Bookart kiadó tartotta könyvbemutatóját, a Radnóti Miklós teremben pedig a Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent Kós Károly publicisztikája című kötetet mutatták be. Az olvasók, a könyvbarátok küzdve a bőség zavarával, sok esemény közül választhattak a 20-ik könyvvásár második napján is.
A Pesti Kaligramm Kiadó jelentette meg Giambattista Basile A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása című kötetet, amelynek fordítója Király Kinga Júlia, aki délután várta a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének standjánál az olvasókat. A 16-ik század végén, 17-ik század elején született olasz, pontosabban ó-nápolyi nyelvű szöveggel akkor találkozott a fordító, amikor eleve velencei szövegeket kutatott, azokat fordított. Közben feltűnt neki a forrásanyag hiánya, az, hogy a magyar nyelvű szakirodalomban még említés sem esik erről az írásról – mesélte a maszol.ro érdeklődésére az olasz szöveg fordítója, aki öt évig dolgozott a munkán, hol nagyobb „erőbedobással”, hol kisebb energiával, végül mindent belevetve hozta létre a magyar nyelvű kötetet, amelyet elsősorban felnőtteknek, 15-16 éves kornál idősebbeknek ajánl.
A kiadó egyből rábólintott a szöveg megjelentetésére, a folyóiratok is folyamatosan kérték tőle a részleteket, illetve tanulmányokat, rádióinterjúk is készültek ezzel kapcsolatban, remélhetőleg a kötet az olvasókhoz is megtalálja az utat – véli Király Kinga Júlia. „A kiadóm azzal biztat, ne az eladott példányszámok alapján mérjem a sikert” – fogalmaz a fordító.
Válogatások korábbi köteteiből a most megjelent Nagy Attila költő tizedik verseskötete. A gyűjteményes kötet 193 verset tartalmaz ciklusokba szerkesztve – ismertette Sarány István szerkesztő, a Pallas Akadémia Könyvkiadó munkatársa. A szerző versírásról, ihletről, az orvosi munka és a költészet kapcsolatáról, párhuzamáról, sajátosságairól beszélt, utazásokról, amelyek meghatározták költészetét.
Antal Erika
maszol.ro2014. november 19.
A Kászonok székely falvai
Ha Katrosát elhagyjuk, a felújított műút mentén helységtábla adja tudtunkra, hogy a történelmi Csík, a Kászonok területén járunk, Hargita megyei szomszédaink földjén. Székely testvéreink sem nemzetiségükben, sem vallásukban, de talán népszokásaikban és nyelvjárásukban sem különböznek lényegesen a Szentföldön élő háromszéki székelyektől. Kászon-székkel a Répát-tetőtől (1456 m) délre eső területünkön szomszédosak vagyunk.
E vidék minden települése (Kászonújfalu, Kászonaltíz és Feltíz, Kászonimpér és Kászonjakabfalva) a nagykászoni (kászonaltízi) önkormányzat közigazgatása alá tartozik, s többé-kevésbé összefüggő településrendszert képez. Kevés a humuszban gazdag szántóterület, a földek jobbára kaszálók és legelők, ősidők óta az állattartás és az erdőgazdálkodás a fő megélhetési lehetőség. Buzgó római katolikus népe ragaszkodik népi és vallási hagyományaihoz. Barangolásunkat a kászonújfalusi helyi érdekű Sóskút-fürdőnél kezdtük, ahol megtudtuk: magánterületen járunk, s oda az a Mátyás György és családja állított emléket 2004-ben, aki a helyet a Kászonok népének ajánlotta fel kikapcsolódás, pihenés, ivókúrás gyógykezelés céljára. Kalákamozgalommal és összefogással-együttműködéssel, a tájban rejlő értékek megőrzésével, az örökség tiszteletben tartásával építkeztek itt. A gyógyforrás vize sós és szódabikarbonátos lúgos kémhatású, kénhidrogént is tartalmaz, és javallatai szerint a gyomor-bélbántalmakra jó, de használható szemvízként, bőrbetegségekre is. A festői vidéken fekvő üdülőtelepet, a magyarországi Pagony Táj- és Kertépítészeti Kft. tervei alapján megújult építményeket kikezdte az idő, s hozzáláttak azok rendbetételéhez. A Nyerges-tető felé tartó műút mentén fekvő Kászonújfalu rövid históriáját a helybeli iskolában képek és dokumentumok segítségével bárki megismerheti, s ha egész Kászonországra óhajt írott-képes kitekintést, kezébe veheti András Ignác altízi központi iskolaigazgatónak a kolozsvári Verbum Kiadónál megjelent adatgazdag helytörténeti kiadványait.
A csíkkászoniakat gyakran látni a felső-háromszéki búcsúkon, a kászonújfalusi zenekar pedig számos háromszéki falunap és rendezvény vendége. Kászonújfaluval történelmi szálak is összekötnek. Iskolája felvette a bélafalvi születésű Tuzson János honvédőrnagy, a Nyerges-tető hősének nevét. Koszti István igazgatótól azt is megtudtuk, hogy itt született a Kőrösi Csoma Sándorról szóló regény (Kőrösi Csoma Sándor csodálatos élete) szerzője, dr. Debreczy Sándor (1907–1978) író és egyetemi tanár, ugyanis édesapja itt teljesített annak idején rendőri szolgálatot. A XX. század első felében figyelemre méltó irodalmi tevékenységet fejtett ki a kézdivásárhelyi gimnázium jeles tanára, Sylvester Ferenc, akinek szintén ebben a faluban ringatták bölcsőjét. Kászon község közművesítése felől is érdeklődtünk. Folyamatban a községi szennyvízhálózat kiépítése – tájékoztatott Pinti István önkormányzati alkalmazott, és elmondta, hogy Jakabfalván és Újfaluban már befejezték a munkálatokat, következnek a rákötések. Megkezdték az altíz–feltízi szakaszt, amelynek az impéri része is elkészült. Az egész rendszer átadását 2016-ra tervezik. Kászon-vidék kiváló ásványvizeit régebben palackozták. A források mentésére és felújítására jobbára csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Pályázattal és helyi összefogással megújult a Fehérszéki Szent István-forrás, s a kászonjakabfalvi régi Salutaris, később Kászon Gyöngye néven forgalmazott palackozó területén és az egykori Jakabfalvi- vagy Kászon-fürdőnél az újtusnádi borvízpalackozó tulajdonosa, Kurkó Gyárfás felújíttatta a Kós Károly által tervezett Pán-, azaz Boldizsár-gyógyforrás kútházának épületét, s dolgoznak a borvízkút korszerűsítésén is. Kászon-vidék műemlék épületeinek, templomainak ismertetésére nem vállalkozhatunk, ezek, a falumúzeumnak is helyet adó Balási-kúriával egyetemben mind vendégforgalmi érdekességek, a helyi épített örökség értékes részei. A látnivalók közé tartozik a Natura 2000-es területen a Kicsiromlásmező országos védettségű övezet, ahol olyan védett növényfajok élnek, mint a boldogasszony papucsa, a fűzlevelű gyöngyvessző, a tőzegáfonya, a kék csatavirág, amelyek öreg Európa sok más területén rég kihaltak.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 20.
A környezetét, az életét, a kapcsolatait is számba vettem
Újabb könyv Kós Károlyról
A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című művelődéstörténeti konferencia vendége volt Anthony Gall, a budapesti Szent István Egyetem docense. Több mint egy évtizede beszélgettem vele, amikor Kós Károly műhelye című, több mint 500 oldalas kétnyelvű (magyar-angol) könyve megjelent a nagy erdélyi polihisztor építészeti munkásságáról. A könyv előzményéről érdemes tudni, hogy a szerző Ausztráliából érkezett egy képzőművészeti ösztöndíj révén Magyarországra. Megismerte és megszerette a magyar építészetet és Kós Károly tevékenységét, amiről szakdolgozatot írt, hogy hazájában is felhívja rá a figyelmet. Ausztráliai tanulmányai befejeztével a Magyar Építészeti Múzeumtól kapott egy ösztöndíjat, s akkor kezdett el Erdélybe is járni, hogy Kós Károly első világháború utáni munkásságát feltérképezze. Minden helyszínre elment, s nemcsak fényképet, rajzot is készített az épületekről, barátságokat kötött, megismerte a magyar történelmet és kultúrát, s közben két megrendelést is kapott. Évek munkájával elkészült a könyv, amit a szakmabeliek is kiváló alkotásnak minősítettek.
– Mi történt az eltelt évek alatt? – érdeklődtem a konferencia szünetében az ausztráliai származású építésztől.
– Sok minden változott. A kötet megjelenése után azt gondoltam, hogy sikerült Kós Károly tevékenységének a megörökítését befejezni. Az első furcsaságot az jelentette, hogy milyen gyorsan elfelejtődnek a régi dolgok, s az emberek mindig az újdonságokra figyelnek. Elfogytak a könyveim, s én azt éreztem, hogy továbbra sem tudnak eleget Kós Károlyról. Két-három évvel ezelőtt jó barátommal, aki a budapesti levéltárban igazgató, egy kiállításra készültünk. Rá kellett jönnöm, hogy a Kós-életmű kutatása nincs befejezve, s új dolgok kerülnek elő, amelyekkel érdemes foglalkozni.
Ami a tervezést illeti, a Sapientia Egyetem épületének a megpályázása után sok érdekes, sikeres munkám volt. 2003 végén meghirdettek egy állást a brisbane-i Qeensland Egyetemen, ahol a tanulmányaimat végeztem. Családommal két évet töltöttünk Ausztráliában, ami nem arra volt jó, amire én gondoltam, de amikor visszatértünk Magyarországra, kiderült, hogy újból terhes a feleségem, és nagy örömünkre megszületett a harmadik gyermek, egy kisfiú. A két év alatt a budapesti tervezőirodám sajnos lefele haladt, s közben jött a válság is. Így hát egy másik irány felé indultam el, ami azt jelentette, hogy nem tartok fenn saját irodát, inkább másokkal társulok. 2011-ben megpályáztam a Szent István Egyetemen (a régi Ybl Miklós Főiskolán) meghirdetett állást, és azóta ott tanítok. Felépülnek az általam tervezett épületek is, ami jó dolog, Eszter lányom befejezte az iskolát, s a műegyetem építész szakára felvételizett.
– Melyik munkája a legkedvesebb, melyekhez ragaszkodik a leginkább?
– A gyilkos-tói kápolnához, valamint Erdőbényén a Béres családnak tervezett borászat épületéhez. Egy veszprémi régi nagy beton moziépületet átalakítottunk tavaly városi közösségi házzá, jól sikerült, és nagyon szeretik. Mivel a feleségem Veszprémből származik, s a szülei ott élnek, kötődöm a városhoz, amelytől az idén kitüntetést kaptunk, s ez nagyon jólesett.
– Ahogy az előadásában elhangzott, készül egy újabb kötet.
– A múlt évben jelent meg a Kós Károly első világháború előtti munkáiról szóló könyv, amelyben nemcsak az épületeket dokumentálom, hanem a környezetét, az életét, a kapcsolatait is számba vettem. A következő a Sepsiszentgyörgy és környéke című kötet lesz, amelynek az apró utómunkálatai vannak még hátra. Kós Károly elképzelése, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak.
– Ma sem bánta meg, hogy eljött Ausztráliából?
– Nem, soha, de ha megbánnám is, már késő lenne.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)2014. november 20.
Kezdődik a nagyváradi Könyvmaraton
Csütörtökön kezdődik a háromnapos Nagyváradi Könyvmaraton, amelyet immár hatodik alkalommal szervez meg a Riport Kiadó a Várad folyóirattal és az Europrint kiadóval közösen.
„Különlegesség, hogy ezúttal az első két nap bemutatóit az újra megnyitott és felújított Illyés Gyula Könyvesboltban tartjuk, amely igazán otthonos hangulatot teremt majd, a zárónap pedig épp Ady Endre születésnapjának évfordulójával esik egybe. Ekkor először a már hagyományos helyszínünkön, a Silent kávézóban lesznek események, majd átköltözünk az Ady Endre Emlékmúzeumba” – mutatott rá a Krónikának Simon Judit.
A Riport Kiadó igazgatója kiemelte, hogy a könyvmaraton alkalmával a Pallas-Akadémia kiadó elhozza a Kós Károly összegyűjtött publicisztikáit tartalmazó díszkiadását (szombaton, 18 órától), de külön csemegét ígér, hogy a háromnapos könyvmustrával egybekötött pénteki Törzsasztal vendége Dragomán György lesz. A Marosvásárhelyről elszármazott író, akinek korábbi kötetét több mint harminc nyelvre fordították már le, ezúttal a Máglya című új könyvét mutatja be.
Szombaton különben a 11 órakor kezdődő Maraton café alkalmával egy kötetlen beszélgetésen is találkozhatnak majd vele, vagy éppen a Békaember legendája című novelláskötetét aznap bemutató Tasnádi-Sáhy Péterrel és a Bársonyszék és aszfalt című regényét bemutatató Székely Ervinnel az érdeklődők. Az esemény szervezője szerint kiemelkedő meghívott még Lang Zsolt marosvásárhelyi író vagy Elek Tibor békéscsabai irodalomtörténész. Az állandó vendég Demény Péter lesz, ezúttal is harmincpercesre tervezik a könyvbemutatókat.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár)2014. november 21.
Politikai közösség vagy diaszpóra az erdélyi magyarság?
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadást csütörtök este Marosvásárhelyen a Kultúrpalota kistermében.
A Kós Károly Akadémia által szervezett A Kárpát-medence népei című történelmi előadássorozat utolsó rendezvényén az előadó az erdélyi magyarság politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági alakulását mutatta be a két világháború közötti időszakban, valamint az 1940-44 közötti években és az azután következő évtizedekben. A történész kitért az erdélyi és székely kérdésekre, azokra a felmerülő teóriákra, amelyek a kérdésekre próbáltak választ találni.
Az egyik típus volt a határváltoztatás, a másik a határváltoztatás nélküli, ahová a lakosságcserétől kezdve a kivándoroltatás, a homogenizáció, asszimiláció tartozott. A két világháború közötti Székelyföldre vonatkozó tabukérdés az a székelyföldi nyomor, amelynek többek közt az elvándorlás, kitelepedés, vagy az otthontól távoli, például bukaresti munkavállalás volt a következménye.
Az erdélyi magyarságnak Romániában, azon belül pedig Észak- és Dél-Erdélyben betöltött szerepéről, korszakokról, törésvonalakról, kulcskérdésekről beszélt Bárdi Nándor. Rámutatott, hogy 1918-1940 között a magyarság nemzeti kisebbség volt a Román Királyságban. Majd megváltozott e helyzet 1940 és 44 között, mikor Észak-Erdélyben többséggé vált, Dél-Erdélyben viszont továbbra is kisebbség maradt. Az 1944-1989 közötti évtizedekben többféle megnevezést is kapott az erdélyi magyarság. Így például nemzetiségből nemzeti kisebbséggé vált, majd, a legfájóbbnak az bizonyult, amikor 1984-ben magyarul beszélő románoknak titulálta a hatalom, amely a magyar kultúráról próbálta leválasztani az erdélyi magyarságot.
Az 1989-es rendszerváltást követő időszakokra is kitért az előadó, a szétfejlődésre, az államon kívüli nemzetépítésre, a nemzeti autonómiára mint egyfajta jövőképre, illetve elvárásra. Előadása utolsó részében Bárdi a kettős állampolgársághoz vezető kényszerpályáról és annak lehetséges következményeiről beszélt. Rámutatott azokra a tényezőkre, amelyek megelőzték a honosítást: az autonómia-törekvések kudarcaira, a 2004-es FIDESZ-kommunikációra, ami a népszavazás körül volt jellemző, a megszólíttatási igényre.
A kettős állampolgárság egyik következménye az, mondta, hogy 150 ezer ember vándorolt ki Erdélyből és Vajdaságból, illetve vállalt munkát Nyugaton. A mai nap kulcskérdései közé tartozik, hogy politikai közösség-e az erdélyi magyarság, vagy inkább diaszpóraként kezelendő, diaszpóraként viselkedjen
Antal Erika
maszol.ro2014. november 22.
Aki mesébe öltözik, igazságba öltözik
Tamási Áron címben kiemelt gondolataival nyitotta meg tegnap Zsigmond Emese, a Napsugár főszerkesztője a Kriza János Országos Balladamondó, Balladaéneklő és Mesemondó Versenyt Sepsiszentgyörgyön. Az ország minden szegletéből, közel ötven településről érkezett a százharmincöt versenyző, akik életre keltettek megannyi ballada- és mesehőst, szóltak örömről, bánatról, jóságról és gonoszságról, de végül mindig győzött a becsület és az igazság.
A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott megnyitóra elsőként a népviseletbe öltözött kislányok és legénykék érkeztek, még igazítottak egyet kötényükön, kalapjukon, a nagyobb lányok és fiúk –többségük ünnepi civilben – régi barátaikkal ölelkeztek, fogtak kezet, hisz a Kriza János nevével fémjelzett vetélkedőn sok a visszatérő, mert akit egyszer megérintett a népmesék, a balladák világa, az egyhamar vagy soha nem nő ki belőle. Ez is az egyik célja az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) által sok évvel ezelőtt kezdeményezett és egyre bővülő versenynek – hangsúlyozta Zsigmond Emese, aki szerint a magyar ember sok mindent képes nélkülözni, de igazság és szabadság nélkül nem tud élni. „Azért hal meg a legtöbb balladahős, mert nem tud megalkudni, s bár az életben néha meg kell hajolni, néha bölcsességből meg kell alkudni, de legalább modellként legyen ott előttünk a balladák világa, a balladák hőseinek erkölcse és szálegyenes tartása.”
A korosztályonként tartott versenyt követően a Gyulafehérvári Caritas Családsegítő Szolgálata helyi tagjai tartottak játszóházas foglalkozást, a Háromszék Táncegyüttes délután és este is bemutatta a Furik Rita rendezte, Az én mesém című táncmesét, az est táncházzal zárult. Eredményeket ma délelőtt hirdetnek, átadják a díjakat, majd a program városnézéssel, bábszínházzal, filmklubbal folytatódik. Idén az AESZ mellett a szervezésben részt vett a Kós Károly Szakközépiskola, a megyei tanfelügyelőség, a Napsugár Kiadó és az oktatásügyi minisztérium is.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. november 24.
Befejeződött a Könyvmaraton Nagyváradon
Szombaton délután több kötetet is bemutattak a VI. Könyvmaraton keretében a Silent kávézóban, illetve az Ady Endre Emlékmúzeumban.
A kínálatban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének Időutazás Farnastól Zsobokig című riportkötete, Molnár Judit Nádpálca nélkül című irodalomtörténeti munkája, Tasnádi-Sáhy Péter A békaember legendája című novelláskötete, Székely Ervin Bársonyszék és aszfalt című regénye, az Europrint kiadó újdonságai és a kultika.com honlapnak, Kós Károly összegyűjtött publicisztikáinak, valamint Péter I. Zoltán A Zöldfától a Kék macskáig – nagyváradi vendéglők a Monarchia idején című kötetei szerepeltek.
Tasnádi-Sáhy Péterrel Simon Judit szerkesztő, a Riport Kiadó vezetője beszélgetett az új kötetről. Bevezetésképpen elmondta, hogy a Budapesten született, jelenleg Nagyváradon dolgozó író, újságíró járt többek között Indiában, és beszél hindiül is.
„Abszolút igen és abszolút nem” – válaszolta Tasnádi-Sáhy Péter arra a kérdésre, hogy saját élethelyzeteiből jeleníti-e meg figuráit. Mindig egy kép, ami megtelik tartalommal számára, így alakulnak ki történetei. S hogy miért éppen a békaember? Jár a városi uszodába, ahol van egy ember, akin meglátta az apró, figyelemfelkeltő jegyeket, a békaember pedig városi legenda lett.
„Mindig egyensúlyban vagyunk” – mondta a szerző, csak éppen kétféle ez az egyensúlyi állapotot, az egyikből könnyebb, a másikból nehezebb kibillenteni az embert. A kötet novellái ezt a két állapotot mutatják be, a címadó novella az, ami egy klasszikus boldogságtörténet.
A kötetből a Tejpor és puding illetve a Karmok című novellákat olvasta fel a szerző, mintegy illusztrálandó, hogy a novellák szereplői helyenként átfedik egymást.
A maraton záróakkordjaként a könyvbemutatók végén az Ady Endre Emlékmúzeumban Mátyás Zsolt Imre színművész performanszának köszönhetően úgy érezhette a közönség, hogy maga Ady sétált be az egykori Müllerájba. A színművész az általa előadott versek mellett arról is gondoskodott, hogy interaktívvá váljon a rendezvény, hiszen a közönség tagjai közül a vállalkozó kedvűek felolvashatták kedvenc Ady-költeményüket, majd mécseseket helyeztek el a délelőtt megkoszorúzott szobor talapzatán.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro2014. november 26.
Kulturális központ nyílhat az udvarhelyi Nyirő-villában
Újabb külső helyszínnel bővülhet a székelyudvarhelyi múzeum, hisz a csütörtökön tartandó soros önkormányzati ülés napirendjén szerepel a Nyirő-villa ügykezelésének átadása az intézmény részére.
A kulturális-irodalmi központ kialakítása rég dédelgetett terve a múzeumnak, az ingatlan hasznosítására a városvezetőség is hajlik. A műemlék épületet azonban több mint három évtizede albérlők lakják, a teljes restaurálás előtt az együttélés szabályait kell megkötniük a kezdeményezőknek és a lakónak.
Nyíró József 1936–1941 között élt a most már őróla elnevezett utca 5. száma alatti kétszintes épületben; a házat a két világháború között, a húszas évek végén építették. A 755 négyzetméteres telek, és a rajta lévő 114 négyzetméter alapterületű kétszintes ház, valamint a 26 négyzetméteres kiegészítő építmény a közművek ügykezelésébe került, az ingatlant 35 éve a Kovács család bérelte az Urbana Rt.-től.
Meghiúsult költöztetés
Az épület ügykezelésének áthelyezése érdekében Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója még júliusban fordult a székelyudvarhelyi városvezetőséghez, azóta az újratelekkönyveztetése is megtörtént. Hosszabb folyamat előzte meg a nyári beadványt, fejtette ki a múzeumigazgató, hisz mintegy két éve fogalmazódott meg az ötlet, hogy a Nyirő-villa a közösség javára más rendeltetést kapjon.
A helyzet felmérésére egy bizottság jött létre, ők vették fel a kapcsolatot az épületet bérlő Kovács családdal. „A lakók korábban meg akarták vásárolni a házat, erre azonban szerencsére nem volt lehetőség, hisz műemlék épületről lévén szó, nem elidegeníthető” – magyarázta az intézményvezető.
A bizottság két alkalommal is alternatívát ajánlott az albérlőknek: előbb egy csereháti lakóházat, majd egy tömbházat, a lakók azonban mindkettőt visszautasították. „Az emeleten lakó fiatal pár időközben elköltözött, az idős családfő pedig elhunyt, így a villát jelenleg Kovács Irma néni lakja” – tudtuk meg. Az idős nő az Urbana Rt.-vel kötött bérleti szerződése egyébként idén júniusban lejárt.
Napirenden Nyirő
A helyi tanács csütörtökön tárgyal majd arról, hogy a Nyirő-villát átadják a múzeum gondozásába. „Az újratelekkönyveztetés során új rendeltetést is kapott az ingatlan, már nem lakóháznak, hanem kulturális központnak minősül” – tette hozzá Miklós Zoltán. A kulturális központ kialakítása azonban hosszú távú cél, rövid távon, leghamarabb jövő nyárig Nyirő-emlékszobát alakítanának ki a házban.
„A múzeum felelőssége ápolni Nyirő emlékét, ezért egy kis kiállítás létrehozását tervezzük. Tárgyi emlékünk azonban nincsen a szerzőtől, így olyan modern irodalomtörténeti kiállításban gondolkodunk, mely nem a tárgyi örökségre, hanem a modern technológiára hagyatkozik” – vázolta. A jövőbeli tervek e szintjén egyébként mind a múzeumigazgató, mind a városvezetőség megoldhatónak tartja azt, hogy a belső terek elválasztásával az emlékszoba és a lakó is megférjen egymás mellett.
„Középtávon az lenne a terv, hogy egy olyan közösségi teret hozzunk létre, ahol a kis emlékkiállítás mellett nyilvános felület biztosítsunk irodalmi rendezvények számára, az emeleten és az udvaron pedig más intézményekkel együttműködve irodalmi jellegű rendezvényeket tartsunk. Például a városi könyvtárral együttműködve lehetne a nyári olvasótábor helyszíne” – sorolta az intézményvezető.
Hosszú távon az ingatlan valamikori arculatát és belső térszerkezetét állítanák vissza, hisz az évek során több módosítás is történt a lakóházként használt épületen (például beüvegezték a verandát). Ehhez azonban pályázati pénzre is szükség lesz. „Jövő tavasszal nyílnak meg az EU-s források a kulturális pályázatok számára, amennyiben a múzeum megkapja az ingatlant, pályázni fogunk a restaurálására” – hangsúlyozta Miklós Zoltán.
A mintegy két éve elkezdett folyamat során derült ki egyébként, hogy a közhiedelemmel ellentétben, a Nyirő-villát nem Kós Károly tervezte. „Biztosan tudjuk állítani, hogy nem Kós Károly tervei alapján épület a villa, hiszen a Kós-hagyatékban – amelyben a legapróbb melléképület tervrajza is szerepel – nem találtuk a terveit” – szögezte le a múzeumigazgató.
A stílusbeli hasonlóság azzal magyarázható, tudtuk meg, hogy a 20. század elején több tervező is „másolta” az akkor igen népszerű Kós Károly stílusát. „Ettől függetlenül az épület értéke nem csökken. Egyébként eredetileg valóban azért vált műemlékké a ház, mert úgy tudták, hogy Kós Károly tervezte, most már azonban Nyirő József szempontjából fontos az ingatlan” – summázott Miklós Zoltán.
A városvezetőség támogatja a Nyirő-villa emlékházzá alakítását, közölte a polgármesteri hivatal szóvivője, hozzáfűzve: „minden olyan megvalósítható terv előtt nyitott, ami méltó emléket állít a székely apostolnak, hiszen az idelátogatók biztosan szívesen megtekintenék Nyirő József emlékházát”.
Kovács Eszter
Krónika (Kolozsvár)2014. november 27.
Magyar–magyar dilemmák
Bárdi Nándor múlt és jelen kapcsolatáról
A kézdivásárhelyi Református Kollégiumban múlt pénteken elhangzott a Kós Károly Akadémia Alapítvány idei utolsó előadása Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel, Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa tolmácsolásában. A történész nemcsak az erdélyi magyarság kisebbségi múltját foglalta össze, hanem, a történelemből levonható következtetésekre alapozva, a jövőben rejlő lehetőségeket is elemezte, kihangsúlyozva, a járható utat a humánerőforrások fejlesztésében látja.
Az erdélyi magyarok sorsa 1918 után folyamatosan egy olyan politikai játszma keretei között zajlott, amelyben a bukaresti és a budapesti kormányzatok mellett az erdélyi román és az erdélyi magyar politikai elit is részt vett. Bárdi négy korszakot különített el, és ezeken belül felvázolta a pozíciókat, a kulcsproblémákat és a stratégiákat.
A legfontosabb töréspontként az 1944–1948 közötti időszakot mutatta be, amikor megszűnt a magántulajdon és a jogállamiság, eltűntek a zsidók és a németek, és az erdélyi kérdés a magyar–román viszonyra redukálódott. A magyarság csonka társadalommá vált, és a két világháború közti magyar kisebbségpolitikát a Románia magyarságpolitikáján belüli, vélt vagy valós egyéni érdekképviselet váltotta fel. Az előadó megállapítása szerint, míg a két világháború között az erdélyi magyarság szociológiai értelemben Erdélyben nem volt kisebbség (hiszen a nagyvárosi életben, az iparban, kultúrában, szolgáltatásokban meghatározó szerepet töltött be), addig az államszocializmusban az erdélyi városok homogenizálása, az erdélyi román falvak lakosságának városba költöztetése társadalmi, gazdasági értelemben is az államot meghatározó nemzetesítésnek alárendelt csoporttá vált.
Az előadás második része a kettős állampolgárság kérdéskörével foglalkozott, amit a magyarság, mint kisebbségi politikai közösség integrációjának (az autonómia megadásának) elutasítására és a magyar–magyar viszonyban kialakult transznacionális helyzetre vezetett vissza. Ez utóbbi lényege, hogy már a Székelyföldön is három generáció lényegében magyarországi médián szocializálódott.
Bárdi szerint a 2004-es népszavazás nem a külhoni magyarokról szólt (hanem Gyurcsány és Orbán harcáról, amelyben csak eszköz volt a nemzeti érdekek másként értelmezése), és lényegében a határon túli magyar ügyek mindig a magyar bel- és pártpolitika függvényében működtek.
Fontos fordulatként Magyarországnak a külhoni magyarokhoz való viszonya változását emelte ki, hiszen ha már állampolgárok, akkor a magyar/magyarországi politikai közösség részét képezik mint diaszpóra, és nem kell önálló politikai közösségként kezelni Budapest felől sem. Szakértői dilemmaként is ezt, illetve azt határozta meg, hogy a nemzeti reintegráció mennyiben pótolhatja a magyarországi politikai közösség, az ottani érdekkonszenzusok létrejöttét.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)