udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 1181 találat lapozás: 1-30 ... 871-900 | 901-930 | 931-960 ... 1171-1181

Névmutató: Tamási Áron

2015. július 21.

Kárpát-medencei magyar bölcsességek könyve Nagygécen
Napokon belül az utolsó emlékoszlop is a helyére kerül Nagygécen, a felújított és restaurált Megmaradás templomamellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településekről 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig,Temestől Délvidékig.
A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A település ugyanis 1970-ben elnéptelenedett, a Szamos pusztítása után a hajdani lakosok nem költözhettek vissza otthonaikba, így a házak zöme végleg az enyészeté lett. A 1200-as évek végén épített templom állapota is rohamosan romlott – de megmaradt, és most megújult: így válhatott a falu a nemzet megmaradásának szimbólumává. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet – Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében – a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei magyarok lakta települések üzeneteivel.
Az üzenetek gyűjtése 2014 augusztusában indult. Az első üzenet szinte azonnal megérkezett, Háromszékről, Sepsiszentkirályról: "Magyar, ne csak nézz, hanem láss is! A szíveddel, és jobb lesz a világ…" A következő hónapokban egészen idén június végéig csaknem 310 ezer karakternyi Kárpát-medencei bölcsességet küldtek be a települések polgármesterei, jegyzői, lelkipásztorai és papjai, lakosok, leszármazottak és elszármazottak.
Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, a határtalan magyarság, az emberiesség fontosságának, a szeretet erejének gondolatvilágát testesítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét a Kárpát-medence teljes területéről. Szám szerint a legtöbb üzenet – 1004 darab – Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan például Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron ("Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne") és Tompa Mihály ("Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!") egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszövegrészletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat.
Nagygéc ikonikus lakója, Bözsi néni saját szavaival üzent: "Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek".
Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a Legszebb kulturális üzenet, az egyházi szervezetek pedig a Legszebb egyházi üzenet címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén a székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: "A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül" (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a legtöbbek tetszését: "Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk" (Ravasz László).
Az emlékpark és a felújított Megmaradás temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja a látogatókat a román–magyar határ menti Nagygécen.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. július 21.

A katolikus hittanárok Udvarhelyen akadémiáznak
A kommunikációs kompetenciák fejlesztése tanórán témájú 23. Bolyai Nyári Akadémián a Nagyváradi és Temesvári Egyházmegyéből, illetve a Gyulafehérvári Főegyházmegyéből érkezett negyven hittanár csütörtökig a római katolikus dogmatika és fundamentális teológiai témák feldolgozásáról hallgat előadásokat és készít kreditpontos portfóliót.
A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban a huszonnyolc tanítási és két óra értékelő foglalkozás mellett tíz óra szakmai kirándulást, illetve a záró értékelésre egyéni felkészülési időt biztosítanak számukra – tudtuk meg Gál László programszervező, főegyházmegyei főtanfelügyelő-helyettestől, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatójától.
Hétfőn Veni Sancte-szentmisén vettek részt a Szent Miklós-plébániatemplomban. A szentbeszédet Horváth István kanonok, főegyházmegyei főtanfelügyelő mondta a képzésen részt vevő, az iskolai hitoktatásban működő szakképzett hittanároknak, katekétáknak. Akik ezekben a napokban felkészültségüket szeretnék gyarapítani, új és korszerű tanítási-tanulási módszereket, stratégiákat megismerve gyakorlatba ültetni és kommunikációs kompetenciákat fejleszteni, a hitoktatás, keresztény katolikus nevelés hatékonyságának emeléséért. Délután pedig Derzsi András öregdiák Élő történelem – élő hit mottóval udvarhelyi sétára invitálta a részvevőket.
A képzés célja a hittanos tanulói csoportok, közösségek alakulásának segítése, fejlesztése, személyiségfejlesztés, a tantervi és szaktárgyi tudás integrálása; a didaktikai folyamat tervezése és irányítása, valamint a szakmai együttműködés és kommunikációfejlesztés. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Fakultásának adjunktusai, Jitianu Liviu dogmatika-filozófia előadótanár és Vik János, a fundamentális teológia előadótanára, valamint Horváth István főtanfelügyelő témacentrikus katekétikai előadásait kommunikációs gyakorlatok, viták és önálló munka egészíti ki. Kedden előadások hangzottak el a szakrális kommunikációról. Szerdán az Egyház és politika téma mellett Jitianu Liviu az egyéni és közösségi identitás kommunikatív vonatkozásairól beszél, amit csoportmunka követ, hogy a tanult módszerek alkalmazásával egy kommunikációfejlesztő hittanórát tervezhessenek meg, amit végül bemutatnak a csoport előtt is. Csütörtökön 12 órától kerül sor az ünnepélyes záró szentmisére a Szent Miklós-hegyi plébániatemplomban.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

2015. július 29.

Megmaradás Temploma — Nemzeti Emlékhely
Nagygécen rövid időn belül felújítják a sokáig magára hagyott és elfelejtett templomot, ami a megmaradás jelképe lesz a készülő Nemzeti Emlékparkban, melyben a Megmaradás Temploma mellett szerepel az Őrtűz oszlop, a Megmaradás Háza és a Makovecz-kilátó.
Alig hagyjuk el az országhatárt, még a Csenger, illetve Fehérgyarmat felé vezető elágazásig sem kell elmenni, hogy megpillanthassuk (ha nagyon figyelünk bal felé) a „Nagygéc” feliratú fatáblát. Sokáig az elhagyott, az elfelejtett faluként emlegették ezt a nagy múltú települést — mesélte Forján Zsolt, Csenger város polgármestere —, melyről már 1280-ból maradtak fenn írásos emlékek Később több birtokosa is volt, köztük a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családok tulajdonát képezte, 1476-tól pedig a Szántaiak és a Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után, 1852-ben báró Haynau vette meg a géci pusztát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastélyt építtetett, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír.
A főútról aránylag jól karbantartott út vezet az emlékhelyig, az út két oldalán bokrok terjengnek, néhány ház is található, de úgy tűnik, ezek nemrég épültek. A temetők is fák és bokrok közé kerültek. A település jelképe az egytornyos, egyhajós, támpilléres szentélyű teremtemplom, román kori résablakokkal, kora reneszánsz szentségházzal, betlehemi csillagos, háromszintes toronnyal. A templom bemutatásakor Forján Zsolt régi dokumentumokra hivatkozik. Egy 1339-es dokumentum szerint Géc templomát az egyik apostolfejedelem, Szent Péter tiszteletére szentelték fel. A kis templom két részből áll, a hajó az Árpád-korból, a szentély Mátyás király korából való. A templomot a XV. század második felében késő gótikus stílusban kibővítették: elbontották a román kori szentélyt, lefaragták a diadalívét, a templom hajóját meghosszabbították és szentéllyel bővítették. A két gótikus ablak közötti szószéket a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. A reformáció idején, a XVII. században festették ki a templom belső terét, amelyről leírások is vannak. Az épület famennyezetét 1765-ben kapta. Vélhetően ez idő tájt épülhetett a templom különálló fatornya is. A mai homlokzat előtti háromszintes, gúlasisakos tornyot 1896-ban emelték, a bejárat bővítésével ekkor tüntették el a román kori kaput.
Emlékhely
A templom sorsát az 1970-es Szamos-közi árvíz évtizedekre megpecsételte. Külső falán térdmagasságban jelzés található: idáig ért a víz 1970-ben. A bejárat mellett ez olvasható: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe”. A Megmaradás Templomának teljes körű felújítása hamarosan befejeződik. Helyükre kerültek a padok, amelyek teljesen megegyeznek a korábbiakkal színben és formában egyaránt. A restaurátorok beépítették az úgynevezett „pillangó ablakokat” is. Napsütéses időben a templom ablakain beszűrődő fény és az árnyékok különleges játékának lehetnek szemtanúi a látogatók. Az emlékparkban hamarosan az utolsó emlékoszlop is helyére kerül, a felújított és restaurált Megmaradás Temploma mellett. Az emlékparkba a Kárpát-medencei magyar településektől 2596 üzenet érkezett, Csángóföldtől Drávaszögig, Temestől Délvidékig. A beküldött gondolatok által az az üzenet teljesedik ki, amelyet Nagygéc és XIII. századból fennmaradt temploma képvisel. A befejezéshez közeledő turisztikai fejlesztés során a Megmaradás Temploma körül emlékpark épült, itt kapott helyet — Kárpát-medencei őshonos gyümölcsfák ligetében — a 200 márvány emlékoszlop a Kárpát-medencei, magyarok lakta települések üzeneteivel. Az üzenetek főként az összetartozás, az összefogás, a nemzet fennmaradása, az emberiesség fontossága, a szeretet erejének gondolatkörét jelenítik meg. Pár száz lelkes falutól a milliós nagyvárosig mindenféle település elküldte üzenetét, a Kárpát-medence teljes területét lefedve. Szám szerint a legtöbb üzenet — 1004 darab — Erdélyből érkezett. A többség saját gondolatát írta meg, de sokan Wass Albert, Széchenyi István, Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc sorait tolmácsolták. Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) és Tompa Mihály („Szívet cseréljen az, aki hazát cserél”!) egy-egy versrészlete többeket is megérintett. A magyar költészet és irodalom remekei mellett azonban olyan bibliai idézetek, ókori bölcsességek, dalszöveg-részletek is érkeztek, amelyek mind értékes útravalóval láthatják majd el a Nagygécre látogatókat. Nagygéc üzent: „Senki nem akart innen elmenni, sírva mentek el az emberek”.
Az üzenetek összegyűjtése során két pályázatot is meghirdettek a projekt gazdái, így a Kárpát-medencei könyvtárak a „Legszebb Kulturális Üzenet”, az egyházi szervezetek pedig a „Legszebb Egyházi Üzenet” címre pályázhattak. A könyvtárak megmérettetésén egy székelyföldi kistelepülés, Csíkdánfalva üzenete bizonyult a legszebbnek: „A nép szikla, melyre egy nemzet élete biztosan épül.” (Márton Áron), az egyházak számára kiírt pályázaton pedig egy dunántúli, a Takácsi Református Egyházközség üzenete nyerte el a többség tetszését: „Abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk.” (Ravasz László). Az emlékpark és a felújított Megmaradás Temploma mellett hamarosan a Megmaradás Háza, a Schwartz-porta és a Makovecz-kilátó is várja majd a látogatókat. Az emlékkertben helyére került az Őrtűz oszlop is. A monumentális alkotás a hét magyar törzs bejövetelére is emlékeztet és a honfoglaló ősöknek állít emléket. A látogatók azonban az Árpád-házi királyok neveit is felfedezhetik az oszlopon. A kárpát-medencei magyar települések üzeneteit tartalmazó márványtáblák gyűrűjében felállított Őrtűz oszlopban elhelyezésre került egy 30 kilogrammos prizma is, melynek megtört fényein keresztül látható a Makovecz Imre által megálmodott kilátótorony is. Ottjártunkkor jóleső érzés volt a toronyból széttekinteni, átlátni a határon, azt remélve, hogy egyszer az is eltűnik és még szimbolikusan sem akadályozza majd semmi az összefogást. A falu újjáélesztésére, emlékének ápolására a hajdani lakosok és a településhez kötődő környékbeliek 2008-ban közhasznú egyesületet hoztak létre, mely a Nagygécért Közhasznú Egyesület nevet viseli. A felújítási munkálatok 562 millió forintba kerülnek. A Nagygécen hamarosan elkészülő emlékhelyet Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke fogja felavatni.
Elek György
Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

2015. július 31.

Vonzóbbá vált a székely turizmus
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. Az idegenforgalmi mutatók azonban javultak az elmúlt hetekben, állítja Daragus Attila, az országos faluturisztikai egyesület alelnöke, aki szerint a háromszéki panziók jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek.
Bár a székelyföldi megyékbe látogató turisták száma több mint 20 százalékkal nőtt ebben az évben, a központi fejlesztési régióhoz tartozó megyék közül Hargita és Kovászna megye továbbra is a rangsor utolsó két helyét foglalja el. A legfrissebb felmérés szerint – amely első sorban az év első hat hónapjának adatait veszi figyelembe – a turisták mintegy 40 százaléka Brassóba érkezett, 21,8 százalékuk Maros megyébe, 18,5 százalék Szeben megyébe, Fehér és Hargita megye 7,6, illetve 7,4 százalékkal szerepel, míg Kovászna megye 4,7 százalékkal a sereghajtó. Ez az arány június óta egészen biztosan javult Kovászna megye esetében, ekkor érkeznek ugyanis a gyógykezelésre beutalt vendégek. A tartós kánikulának köszönhetően is növekedett a háromszéki panziók forgalma, jelenleg 90-100 százalékos telítettséggel üzemelnek ezek a vendéglátó-ipari egységek – tudtuk meg Daragus Attilától, az Antrec országos faluturisztikai egyesület alelnökétől, aki szerint az elmúlt évektől eltérően nemcsak az ország déli megyéiből, hanem külföldről is több vendég érkezett. „Nem tudjuk, mi a magyarázata az érdeklődésnek, de örülünk neki. Az már hagyománynak számít, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a tusnádi szabadegyetem ideje alatt Tusnádfürdő száz kilométeres körzetében minden szálláshelyet lefoglalnak, ettől függetlenül azonban igyekszünk testre szabott programokkal, minőségi szolgáltatásokkal csábítani a turistákat, és az árakat sem növeltük tavalyhoz képest” – mondta Daragus. Az sem meglepő a szakember szerint, hogy a látogatók egy részét a gyógyturizmus vonzza, ők a borvízforrásokat, a mofettákat keresik, de sokan érdeklődnek a történelmi vagy az irodalmi vonatkozású emlékhelyek iránt, Dózsa György, Gábor Áron vagy éppen Benedek Elek szülőházát keresik fel. „Előrelépésnek számít, hogy tavaly Bálványos felé leaszfaltozták az utat, idén azonban pénzhiány miatt nem folytatták a munkálatokat a Szent Anna-tó irányában, de úgy tűnik, ez nem tartotta távol a vendégeket” – magyarázta a faluturisztikai egyesület alelnöke.
Turistavonzó csíkszeredai városnapok
A csíkszeredai turisztikai információs iroda vezetője, György Piroska munkatársunk kérdésére elmondta, nem tudnak pontos vagy hozzávetőleges információkkal szolgálni azzal kapcsolatban, hogy ebben az időszakban hány turista fordul meg a megyeszékhelyen, abban azonban egészen biztosak, hogy legtöbben nyáron keresik fel a várost, a vakáció ideje alatt. „Úgy látjuk, hogy a városnapoknak egyre nagyobb szerepe van az idegenforgalomban” – vélte György Piroska. Ezt azzal magyarázta, hogy a most hétvégén zajló városnapi rendezvénysorozat idejére mondhatni megteltek a szálláshelyek, ami azt jelzi, hogy ilyenkor megnövekedik a turisták száma a városban. „Ami meglepő, hogy egyre több idegenül beszélő turista fordul meg az irodánkban. Már nemcsak Magyarországról, hanem más európai országokból is egyre többen érkeznek Csíkszeredába” – mondta az irodavezető. Mint mesélte, beszéltek olyan külföldi turistával is, aki elmondta másodszor tér vissza vidékünkre, mert legutóbbi látogatásakor nem tudott mindent megnézni.
Szentkép, hűtőmágnes
Csíkszeredában egyébként rendszerint a pünkösd idején fordul meg a legtöbb turista: a csíksomlyói búcsúra több százezren látogatnak, közülük sokan a városi és környékbeli panziókban keresnek szállást. Urbán Erik ferences templomigazgató elmondta, amellett, hogy növekszik a látogatók száma, örvendetes, hogy egyre több a fiatal zarándok. Szerinte feltehetően azért növekedett a kegyhelyre látogatók száma, mert beindultak a magyarországi, határon kívüli kirándulások programjai. „Sokan érkeznek Magyarországról, és számos helyi látogatónk is van. Tavaly Japánból és Ausztráliából is volt vendégünk” – sorolta Urbán Erik. A csíksomlyói ferences kolostor épületében egy kegytárgybolt is működik. Itt Gergely Izabella eladótól, a Szociális Testvérek Társaságának tagjától megtudtuk, leginkább a helyi jegyeket magán viselő tárgyakat vásárolják a turisták. „Szentképeket, hűtőmágneseket szoktak vásárolni, de szoktam ajánlani nekik a Csíksomlyóról szóló könyveket is, nagyrészük többnyelvű” – magyarázta az eladó. Mint mondta, leginkább a zarándokok keresik fel a kegytárgyboltot. Főként azokat a tárgyakat vásárolják, amelyeken a csíksomlyói Szűz Mária-kegyszobor mása látható.
Udvarhely „csupán” tranzitváros
Noha érdeklődőkben nincs hiány, Székelyudvarhely továbbra is tranzitvárosnak számít idegenforgalmi szempontból. A rövid városnézést követően a turisták többsége inkább a környékbeli települések felé veszi az irányt – tudtuk meg a Tourinfo irodában. A városháza által működtetett iroda egyébként négynyelvű turisztikai tájékoztatóban mutatja be Székelyudvarhely és térsége épített örökségét, történelmi múltját, kulturális programjait és a különböző kikapcsolódási lehetőségeket. Megtudtuk, naponta akár kétszázan is érdeklődnek a nyári időszak alatt Székelyudvarhelyen, az Emlékezés parkja melletti turisztikai irodánál. „Nemcsak turisták, hanem olyan helyiek is igénylik az útikalauzokat és térképeket, akik vendégeiknek mutatnák be a várost” – tudtuk meg Bálint Júlia irodavezető-helyettestől. Az információkat igénylő turisták zöme magyarországi, és általában csoportosan, idegenvezetővel jönnek a városba, de számos egyéni látogató is érdeklődik. Persze távolabbról is „kiszúrják” a székely anyavárost, legutóbb spanyolországi turisták igényeltek útbaigazítást, de gyakoriak például a skandináv vendégek is. Bálint Júlia elmondta, főként a történelmi városrész érdekli leginkább a látogatókat, a Székely Támadt-várat, a templomokat és a Haáz Rezső Múzeumot nézik meg legtöbben. Az iroda munkatársa szerint általában a szabadidős tevékenységek és a hagyományos mesterségek érdeklik a turistákat, így nagyon sokan a korondi fazekas élményműhelyt látogatják meg, de többen választják a szintén korondi lovas-szekeres körutat is, melynek keretében különböző műhelyekbe látogathatnak el. A népi örökség iránt érdeklődők a környékbeli tájházakat is felkeresik, emellett nagyon népszerű a turisták körében a zeteváraljai víztározó és a székelyderzsi erődtemplom is. Bálint Júlia elmondta, általában a turisták útvonalától függően ajánlják a látogatnivalókat. „Székelyudvarhely még mindig nem célpont” – jelenti ki az irodavezető-helyettes, hozzátéve, próbálnak tenni a város tranzitjellege ellen, főként rendezvényekkel igyekeznek lekötni a turistákat.
Népszerű a szekér, de a terepjáró is
„Naponta akár harmincan is betérnek a turisztikai információs irodába, de ennél sokkal több turista érkezik a faluba, jelenleg is szinte teljes mértékben el vannak foglalva a szálláshelyek” – mondta el érdeklődésünkre Sztojka Beáta, a farkaslaki Tourinfo Iroda munkatársa. Az irodavezető szerint a községet többnyire magyarországi turisták látogatják, míg Parajdra számos román ajkú, de orosz vendég is ellátogat. Távolabbról érkező külföldiek is megfordulnak Tamási Áron szülőfalujában, zömében holland és német lakókocsis turisták, akik kempinghelyet keresnek. A Farkaslakára érkezőket leginkább a szekeres túrák, valamint a Fehér-Nyikó forrását felfedező terepjárós túrák vonzzák, továbbá népszerű úti cél a Gordon-hegyen található Jézus szíve kilátó.
Magyarországról jönnek a legtöbben
A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kvantum Research 2013-ban tett közzé egy átfogó felmérést a székelyföldi turizmusról, mely szerint a régióba látogatók 24 százaléka magyarországi, de ez az arány a különböző turisztikai célpontok esetében nagyon nagy mértékben különbözik. A legfontosabb célpontok Kovászna, Szováta és Tusnádfürdő. A gyógyturizmusáról nevezetes Kovásznán gyakorlatilag nincsenek magyarországi turisták, de Szovátára is meglehetősen kevesen látogatnak. Ezzel szemben például Udvarhelyszéken, Zetelakán, Parajdon, Székelyudvarhelyen, a Gyergyói-medencében többségben vannak az anyaországi kirándulók. A tanulmány szerint egy turista egy nap alatt átlagosan 350 lejt költ el székelyföldi látogatása alkalmából, ebbe a szállás, étkezési és egyéb költségek is beletartoznak, viszont az utazást nem foglalja magában.
Barabás Hajnal, Bíró Blanka, Veres Réka
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 3.

Holtan találták Majla Sándort
55 éves korában meghalt Majla Sándor író, költő, lapszerkesztő. Székelyudvarhelyen, Tamási Áron utcai lakásában találtak rá.
Az egyedül élő Majla Sándort hétfőn reggel találták holtan szombatfalvi otthonában, a halál pontos okát egyelőre nem lehet tudni. Jére Ferenc rendőrparancsnok-helyettes portálunk megkeresésére elmondta, hogy a házban helyszínelő rendőrök idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak, a halál okát kedden vagy szerdán a törvényszéki orvos állapítja meg.
Majla Sándor 1960 október 14.-én született Korondon, az udvarhelyi gimnáziumban érettségizett 1979-ben, ezután több évig helyettes tanárként dolgozott Korondon és Székelyudvarhelyen. A romániai rendszerváltás után elindította az Ablak nevű, irodalmi-művészeti folyóiratot a városban, ami főleg európai kisebbségekkel foglalkozott. A kilencvenes években szerkesztője volt a Fagyöngy nevű, erdélyi költők verseit tartalmazó antológiáknak, illetve szervezője volt a költők rendszeres találkozójának is, ami szintén Udvarhelyen zajlott. Néhány kiadást ért meg az Erdélyi Dekameron nevű prózaantológia, amit szintén ő szerkesztett.
Első írásai a hetvenes években jelentek meg az Ifjúmunkásban, később a főbb irodalmi lapok, az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk közölték verseit és prózáit, több antológiában is szerepelt, akárcsak a korondi Hazanéző folyóiratban. Három verseskötete jelent meg a kilencvenes években, A szavak pírja (a Bukaresti Kriterion kiadónál, a Forrás-sorozatban, 1990-ben), valamint a Az oroszlán álma (gyerekversek) és a Stációk (mindkettő a saját kiadójánál, az Ablaknál, 1995-ben). Majla az évek folyamán több helyi sajtóorgánumnak volt a munkatársa, több írása is megjelent az Udvarhelyi Híradóban, illetve a Star Rádiónál is dolgozott szerkesztőként.
Az egyik utolsó fotó néhány héttel ezelőtt, július 1-jén, a korondi Józsa László fazakas könyvbemutatóján készült róla – Sándor a széksor szélén ül, jellegzetes fekete szakállával és hosszú hajával – a sor másik végén a szintén korondi id. Szálasy Ferenc ül, aki múlt héten hunyt el (a felvételt Szabó Károly készítette). Majla Sándor a Holmi című, havonta megjelenő reklámújság szerkesztője volt, több mint tíz éve dolgozott a lapnál. Verseit többen is megzenésítették, a videómegosztón több ilyen felvétel is fellelhető.
Tavaly karácsony előtt néhány nappal került fel a videómegosztóra az Illés Lajos által megzenésített versének felvétele, a Karácsonyi Dal, amit a Békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ készített.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2015. augusztus 11.

Zarándoklat Szejkefürdőn
Népviseletbe öltöztetett fiatal lovasok felvonulásával nyitották az unitáriusok találkozójának ez évi ünnepségét az udvarhelyi Szejkén. „Ez a hely sokak számára lelki erőt adó kútforrás” – mondta megnyitó- és köszöntőbeszédében Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, a világiak és a hívek mellett köszöntve a magyarországi és az amerikai unitáriusok képviseletét is.
„Számunkra – folytatta – Szejkefürdő több mint másfél évtizede különös jelentőséggel bír. Úgy érezzük, itt közelebb van egymáshoz az ég és a föld, elzarándokolhatunk, virágot helyezünk a legnagyobb székely, az unitárius Orbán Balázs sírhalmára. Az idei találkozás jeladás gyülekezeteink részéről, mert bármennyire idegen erők is dolgoznak szétforgácsolásunk feladatán, mi azon vagyunk, hogy ha gyérülnek is soraink, jobban kinyújtsuk kezünket egymás felé, mert a hit és a lelkiismereti szabadság gyermekei vagyunk. A vallás és a hit ugyanis erőt ad az ember számára élete minden pillanatában. Szüntelen rágalmazásoknak vagyunk kitéve, kétségbe vonják múltunkat, történelmünket, tulajdonjogainkat, nyelvünket, sorvasztják iskoláinkat, s itt közös imával igazoljuk, hogy élünk, dolgozunk, értékeket valósítunk meg, hitünk és tehetségünk szerint Isten dicsőségét munkáljuk. Szükségünk van arra, hogy hallassuk szavunkat a nagyvilágban, hogy megmutassuk, nem csak a templomok csendes falai között tudunk imádkozni, mert a vallás eleven valóság, ami az emberi életet erőssé és gazdaggá teszi. Ezért zarándokoltunk ide, és ezután is ide jövünk, hogy folytassuk munkánkat egyházunk, hitünk, népünk és nemzetünk megmaradásáért és felemelkedéséért.” Az ünnepi istentiszteleti szolgálatot Máté evangéliumának alapján Kedei Mózes szé­kelyudvarhelyi lelkész végezte, kiemelve a hit által gyakorolt kitartó összetartozás érzésének meghatározó fontosságát: „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt.18:20). A szejkei székely kapuk állandóan tárva vannak minden igaz zarándok előtt. Velünk vannak itt nemzeti és vallási nagyjaink, magunk között érezzük Istent, itt van közöttünk példaadónk és nagy tanítómesterünk, a Názáreti Jézus. Meggyőződésem, hogy minél nagyobb a nemzetiségek elleni támadás, annál jobban erősödik Szejke szelleme, és itt leszünk általa is erősebbé lenni az elkövetkezőkben.” A prédikációt követően az úrvacsorai előkészítő beszédet néhai költőnk, Magyari Lajos versét idézve, közismert szónoki pátoszával Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész, egyházi közügyigazgató mondta, mindenki számára érthetővé téve a szent jegyek, a kenyér és a bor egyházi szim­bolikáját, majd szabadtéri sát­rakban első alkalommal szá­­zaknak osztottak úrvacsorát a Háromszék–felsőfehéri Unitárius Egyházkör lelkészei. A szeretet, a hála és a köszönet szavait közvetítette beszédé­ben a találkozót szervező egyházkör esperese, Török István olthévízi lelkész, kiemelve, hogy a Szejkefürdők is szükségesek ahhoz, hogy magyarságunk talpon tudjon maradni. A zarándokok végeláthatatlan sora kígyózott a székely kapuk alatt Orbán Balázs síremlékéhez. A virágkoszorúk általi kegyeletadás után Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze adta elő mély átérzéssel és pátosszal Tompa László Lófürösztés című versét. A találkozó zárásaként az előadósátorban Márk Attila árkosi unitárius énekvezér a háromszéki orgonákkal kapcsolatos kutatásainak ered­mé­nyei­ről beszélt, majd e sorok írója geológusként és helyismerőként Szejkefürdő szellemét idézte. A művészi zenés-énekes műsorban fellépett István I­ldikó, a nagyajtai citerazenekar, ­Varga Réka és Borbáth Szilveszter. A sétányok mellett sorakoztak az unitárius asszonyok kézművesstandjai, az árkosi Márkné Pál Tünde és Nagy Irén festett népművészeti darabjai.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 16.

Ezren ugranak neki újból az érettséginek
A vizsgasorozat könnyebbik részével, a kompetenciapróbákkal kezdődik a 2015-ös pótérettségi. A hétfőtől zajló vizsgákon több mint ezer fiatal próbál átmenő jegyet elérni, hogy a tudáspróba végén érettségi diplomához jusson.
A sikeresen pótvizsgázott, majd a pótérettségire múlt héten jelentkezett több mint hetven diákkal együtt összesen 1016 fiatalnak kezdődik el a pótérettségi vizsgasorozat hétfőn. Elsőként a kompetencia-próbák zajlanak a vizsgaközpontokban, ez a könnyebbik része a pótérettséginek, itt voltaképpen elbukni sem lehet, így ezeken gyakorlatilag csak olyanok vesznek részt , akik valamilyen okból hiányoztak a múlt hónapban lejárt érettségi kompetenciavizsgáiról. Hargita megyében idén 1093 vizsgázónak nem sikerült az érettségije, többségük – majdnem ezren – jelentkeztek a pótérettségire, majd a sikeresen pótvizsgázók múlt heti jelentkezési időszakában nőtt ezer fölé a Hargita megyei pótérettségizők száma.
Görbe Péter Hargita megyei főtanfelügyelő jó eredményeket vár a tudáspróba részvevőitől, mint azt megkeresésünkre elmondta, reméli, összességében javul valamelyest a Hargita megyei átmenési arány, de nem akart jóslatokba bocsátkozni, mondván, a saccolások csak idealista megközelítések, amelyeket a valóság felülírhat.
A pótérettségi kompetenciavizsgái augusztus 21-én érnek véget, majd 24-én a román nyelv és irodalom vizsgával elkezdődik az írásbelik sorozata. A románt a magyar nyelv és irodalom írásbeli követi augusztus 25-én, majd 26-án a szaknak megfelelő kötelező tantárgyból, 27-én pedig a választott tantárgyból vizsgáznak a pótérettségizők. Az első eredményeket augusztus 31-én függesztik ki, majd az esetleges óvások kivizsgálása után szeptember 3-án közzéteszik a végleges eredményeket.
A vizsgák – beleértve a kompetenciapróbákat is – négy vizsgaközpontban zajlanak: a csíkszéki vizsgaközpont a csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában lesz, a székelyudvarhelyi – ahol majd a székelykeresztúri pótérettségizők is vizsgáznak – a Tamási Áron Gimnáziumban, a gyergyószentmiklósi diákok a Batthyány Ignác Műszaki Kollégiumban, a maroshévíziek pedig a Mihai Eminescu Szakközépiskolában. Legtöbben a csíkszeredai vizsgaközpontban pótérettségiznek, valamivel kevesebb vizsgázóval a székelyudvarhelyi vizsgaközpont áll a második helyen.
Országos szinten nagyjából 55 ezer fiatal jelentkezett a pótérettségire. A múlt hónapban lejárt érettségin az országos átmenési átlag 60,65 százalékos volt, a statisztikai adatok szerint ez az elmúlt tíz évben majdnem 25 százalékot csökkent, ugyanis 2005-ben az érettségizők 84,76 százaléka vizsgázott sikeresen. Az eredmények romlása azonban nem egyértelműen a tudáshiányt tükrözi, az elmúlt években ugyanis jelentősen megszigorodtak a vizsgafeltételek. Hargita megyében idén 55,84 százalékos volt az átmenési arány az érettségin, most több mint ezer diák szépítene ezen az eredményen.
Széchely István
Székelyhon.ro

2015. augusztus 20.

Megörökítette Csíkmadaras múltját
Tankóné Péter Mária nyugalmazott tanítónő szülőfaluja, Csíkmadaras néprajzi és helytörténeti adatait, hagyományait, képi dokumentumait gyűjtötte össze több évtizedes értékmentő munkával.
A család csíkmadarasi, ő is ott született. „Itt laktak a nagyszüleim, és édesapám ide nősült, közben felépítette a házat a szomszédban, 1943-ban átköltöztünk az új házba. Hároméves voltam, amikor a front közeledtével menekülni kellett. Mint egy filmet, úgy látom magam előtt, ahogy pakoltak a szekérre, édesapám, aki szabó volt, elásta a varrógépet és az értékesebb tárgyakat, felültünk a szekérre, és elmentünk fel az egyik fűrészmalomhoz. A német repülők zúgtak, jöttek, és géppuskázták le a juhoka. Nagyon rossz emlékeim vannak. Mikor hazajöttünk, felrobbantották az Olt-hidat, és a repeszdarabok az ablakainkat betörték” – emlékezett Mária néni a kisgyermekként megélt háborús időkre.
„Édesapám látta bennünk, hogy jó felfogásúak vagyunk, és elhatározta, hogy továbbtaníttat. Én mikor kérdezték, mi szeretnék lenni, azt mondtam, hogy tanító néni. Mert házbérben tanítónők laktak nálunk, láttam az ő életüket, és én is tanító néni szerettem volna lenni” – mesélte. Mária néni a csíkszeredai vegyes középiskolában érettségizett 1959-ben, és 1960-ban már össze is házasodtak tanító férjével. Akkor nem ment a tanítóképzőbe, mert úgy gondolta, fiútestvéreinek nagyobb szükségük van a továbbtanulásra, hogy családfenntartók legyenek. Megszülte a leányát, tisztviselő lett, de az álmát nem adta fel, magánúton végezte el a tanítóképzőt, és közben tanított. „Kilenc évet tanítottam a madarasi óvodában, utána volt lehetőség tanítónőként dolgozni, és még 24 évet tanítottam Madarason. Közel 490 gyermek volt a kezem alatt, kimondhatatlanul szerettem tanítani. Hivatásom volt, lélekből csináltam” – vallja Tankóné Péter Mária.
Pedagógusi tevékenysége közben jutott idő kihasználni kézügyességét is. A kolozsvári Napsugár nevű gyermeklap pályázatára, amelynek feladataként székely ruhába kellett öltöztetni Anna és Áron babát, unokájával együtt jelentkezett. „Hat rend székely ruhát varrtam meg, négy lány- és két fiúruhát, elküldtük Kolozsvárra, most a keszthelyi babamúzeumban vannak, különdíjat nyertünk velük. Utána néprajzi jellegű pályázaton is vettünk részt az unokámmal, 2000-ben Nyíregyházán voltunk millennumi ünnepségen. Ezek a sikerélmények adtak ösztönzést a folytatásra, kezdtem varrni a ruhákat.”
Ezzel együtt a régi madarasi viseletet is igyekezett feleleveníteni. „Amikor hozzákezdtem, osztályoztam az anyagokat. Az 1905-ös évből az első ruha, az akkori eredetit próbáltam megvarrni. Mind a 31 babán más és más a szoknya, a csíkozás, a kötény. A ruhákat varrtam, viszont alig volt két-három baba. Meghirdettem a helyi lapban, hogy akinek babája van, kérem, ajándékozza nekem, nemcsak tanítványok, volt kollégák is ajándékoztak. Babajavító műhely is lett itt, így kaptam 37 babát, végül 31-nek készítettem ruhát” – elevenítette fel.
A régi felvételek gyűjtésével egy időben kezdte lejegyezni a népszokásokat, mert, mint mondta, az volt a terve, hogy a madarasi népviseletről ír egy könyvet. Erről a tervéről 2006-ban a Csíki Hírlapnak is beszámolt. Az újságcikk felkeltette Barabási László nyugalmazott múzeumigazgató figyelmét is, aki felkereste otthonában. „Kíváncsi volt, hogy Madarason egy tanító néni mit ír. Azt mondta, két könyvre való anyag van, de még többre is. Akkor megbeszéltük, hogy osszuk két részre. Azt tanácsolta, először írjak a hagyományokról, és utána a székely ruháról. Segített is sokat, átjavította, lábjegyzetet írt, így állt össze az első könyv a madarasi népszokásokról” – foglalta össze Mária néni.
A második könyvet már egészen egyedül állította össze, ez a csíkmadarasi székely viselet múltját mutatja be. „Elvittem a plébániára is, a plébános úr pedig ajánlotta, annyi híres, jelentős ember származott Madarasról, kellene írni a családokról is” – emlékezett. Így készült el aztán a harmadik kötet, amely madarasi élettörténetek, családfák, szellemi hagyatékok gyűjteménye. Szintén a plébános ajánlotta, hogy ki kellene adni Fazakas Ágnes összegyűjtött meséit. „Ő ápolónő volt, de Tamási Áron stílusában írt meséket Csíkmadaras helyneveiről. Huszonkét mese van összegyűjtve, tavaly jelent meg a könyv a svédországi barátnőm illusztrációival. Jó érzés volt, hogy amikor a Facebookra feltettem a felhívást, hogy támogatókat keresek, Bara Erzsike Ohióból azt írta, támogatni fogom a tanító nénit, mert a három könyv megvan a könyvespolcomon, ékszerek ebben a nagy messzi világban” – mesélte a nyugalmazott tanítónő.
Mária néni most már babaruhát nem varr, mert azt mondja, elérte a célját, és amit szeretett volna, megvarrta. Legújabb szórakozása, hogy a régi, összegyűjtött fényképeket Facebook oldalán is bemutatja, mint mondja, sok észrevételt, visszajelzést kap, volt, aki dédmamáját ismerte fel.
Kovács Attila
Korábbi könyve: Tankóné Péter Mária: Csíkmadaras, 2009.
Tankóné Péter Mária: Csíkmadaras a bölcsőtől a sírig.
Székelyhon.ro

2015. augusztus 24.

Kolozsvár: felleg? vár? – beszélgetés a magyar kultúra erdélyi központjáról
Fellegvár? Felleg? Vár? És kinek a vára, fellege, fellegvára? Természetesen Kolozsvárról van szó. A Kolozsvári Magyar Napok zárónapján, Benkő Levente újságíró vezetésével a kincses város kulturális múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgetett a TIFF-házban Kántor Lajos író, publicista, Szilágyi István író, Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári karának dékánja, Koós Ferenc vállalkozó, kulturális projektek mecénása, Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, Jakab Gábor plébános, pápai káplán és Vetési László szórványügyi szakértő.
A Kolozsvár, a magyar kultúra fellegvára című beszélgetésen Kántor Lajos mondta a vitaindítót, kiemelve, hogy szerencsére az erdélyi kulturális életre nem jellemző az a megosztottság, ami Magyarországon tapasztalható, ahol két politikai tábor áll szemben, rányomva bélyegét a kulturális életre is. Kolozsváron új szellemi műhelyek alakultak, de a továbbiakban az is fontos, hogyan kommunikálnak ezek a magyar kultúra egészével, a románsággal és Európával – tette hozzá Kántor.
Szilágyi István író hozzászólásában arra emlékezetett: Kolozsvár kulturális főváros-jellege kapcsán mindenki elsőként a szimbolikus műemlékekre gondol. Ezek kálváriája az idők során egybefonódik a magyarság sorsával. A Mátyás-szobor ellen elkövetett különböző atrocitások felidézésekor azt is megemlítette: mindenek ellenére, a műalkotást soha nem próbálták elköltöztetni a város főteréről.
„A jövőhöz kizárólag a múlt nem elegendő. Kolozsvár eddig is az egyéni és közösségi teljesítményekre épített, ezek nélkül továbbra sem tudja megőrizni kulturális főváros jellegét. Természetesen, a múltban létrehozott örökség nélkül föl sem tehetnénk a kérdést: kulturális főváros-e Kolozsvár? De az új oktatási, kutatási és kulturális intézmények és megvalósítások is biztosítják ma a város értékét, folytonosságát a szellemi piacon” – fogalmazott Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azt is elmondta: a beszélgetés témáját kérdésnek tekintette, amelyre válasza igenlő, de azt a kérdést is meg kell válaszolni: milyen anyagi háttér szolgálja Kolozsvár szellemi jövőjét? „Az önkormányzati és kormányzati források szükségesek, de nem elegendők. A magyarországi támogatások mellett a helyi gazdasági háttérre is támaszkodniuk kell azoknak az intézmények, amelyeknek köszönhetően ma is kedvező Kolozsvár megítélése a szellemi piacon” – hangsúlyozta Kelemen Hunor, aki arra is emlékeztetett: a hatékony kulturális intézményeknek csak egy része magyar illetőségű, a város pedig az eddigiekben is támaszkodott a magyar mellett a szász, a zsidó és a román kultúra értékeire, ezt a nyitottságát kell megőriznie. A szövetségi elnök továbbá azt is hozzátette: a magyar közösség szempontjából a Minerva-ház és - vagyon az, amelyre a következő néhány évben új kulturális perspektívát lehet építeni.
Pozsony Ferenc néprajzkutató szerint a „fellegvár” kifejezés az agressziót vagy az ellene szükséges védelmet idézi meg, ezért szerencsésebb Kolozsvárt a magyar kultúra „sűrűsödési pontjaként” emlegetni. Kiemelte: a város fontos kereskedelmi útvonalak találkozópontja, amely a szellemi és anyagi javak cseréjét egyaránt lehetővé tette. E két tőkeforma kapcsolata, szimbiózisa hozta létre a „Kincses Kolozsvárt”, amelyet szabad emberek laktak, akik életüket maguk szervezték meg. A város nyitottsága, etnikailag színes és befogadó jellege mellett az is jelentős volt, hogy nemcsak értelmiségiek, gazdag kereskedők lakták, hanem a populáris világ tagjainak és egy jelentős munkásrétegnek is otthona volt.
Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja szerint az egyetem világa is hozzátartozik Kolozsvár kulturális-szellemi arcéléhez, hiszen évente százezer diák kap hallgatói státust, ami két kisvárosra is elegendő lélekszám.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke a XVII. századba kalauzolta a hallgatóságot, hiszen Kolozsvár kulturális főváros-jellegének gyökerei oda vezethetők vissza. Magyar-szász vegyes lakosságú településként Erdély legmozgalmasabb városa volt akkoriban, és ezt a hangulatát a XVIII. században is megőrizte. Az első állandó magyar hivatásos színtársulat születési helye hajdanán a politikum különlegesebb támogatása nélkül vált erdélyi kulturális fővárosává – tette hozzá.
Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője szerint Kolozsvár kétségkívül kulturális főváros, de olykor „felleg”, olykor „vár” is lehet, ezért oda kell erre figyelni arra, hogy virágzása folyamatos legyen. A város képzőművészeinek nemzetközi szinten elismert munkássága gondoskodhat erről, az irodalom szempontjából pedig a magyar és román teljesítmények egyformán fontosak. Ez természetes, mert itt van a legtöbb irodalommal kapcsolatos intézmény, ami az egyetemisták ösztönzése tekintetében sem mellékes. A jövőben szükséges az, hogy a város jobban bekapcsolódjon az európai áramlatokba – összegezte mondandóját.
Koós Ferenc vállalkozó arra hívta fel a figyelmet, hogy a magánszemélyek és vállalkozások által fizetett adóknak csupán kis hányadát használják a kultúra szponzorálására. Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a kultúraszervezők nem ismerik a vállalkozókat, nincs egy lista vagy egy fórum, amely a lehetséges támogatókat magába foglalja. Javítani kell ezen, a két rétegnek találkozási felületek kell biztosítani – mondta.
Vetési László szórványügyi szakértő szerint Kolozsvár titka az eddigiekben az volt, hogy a magas kultúra intézményei integrálták a tömegeket. Ezt a tevékenységet a jövőben is előtérbe kell helyezni ahhoz, hogy a kulturális tartalmak nélkül maradottság orvoslása ne kizárólag az egyházakra háruljon. Egyetemista fiatalok segítségével kell felkeresni a lakónegyedeket, a kultúrát vissza kell adni annak, aki megteremti és fogyasztja: a népnek – hangsúlyozta.
Jakab Gábor plébános, pápai káplán saját gyermekkorát idézte fel annak illusztrálására, mennyire fontosak az első évek a szellemi fejlődés szempontjából. Elmesélte, hogy Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán született és ott is cseperedett fel, de senki nem mondta neki, hogy olvasni (is) kell. Míg egy napon a helyi plébános könyvtárát rendezgetve megtalálta a Tamási-köteteket, az író dedikálásával. Ez az első olvasmányélménye meghatározta életét. „A templomnak és az iskolának hatalmas szerepe van a gyermek elindítása szempontjából” – figyelmeztette az egybegyűlteket a pápai káplán.
maszol.ro

2015. augusztus 29.

Szárnynövesztő útkeresések
Az idei második Erdélyi Toll ajándéka
A vázában őrzött júniusi, júliusi virágok alig egy hétig örvendeztettek meg szépségükkel az idei kánikulában. Az íróasztalomon hetek óta várakozó halványpiros "vendég" azonban végigkísérte a színek, szirmok vonulását, cseréjét, és most, nyár végére úgy simult a kezembe, mint a pillanatnyi varázslatok elillanásáért kárpótoló ajándék. A székelyudvarhelyi Erdélyi Toll hetedik évfolyamának második számáról van szó, amely tartalmi, műfaji sokszínűségével a korábbi számokhoz hasonlóan ragadott magával, és röpített végig tereken és korokon.
Rögtön a legelején, az Írók a szülőföldről rovatban Nagy Pál szülőfaluja, Mezőkölpény világába engedett bepillantanom. Az irodalomtörténetnek szentelt részben Bertha Zoltán a bölcselő Wass Albertről szólva idézte körém a huszadik század negyvenes éveinek Erdélyét. "Mennél jobban sikerül embernek lennem, annál igazabb, tisztább és termékenyebb lesz magyarságom is" – hangzott fel újra az 1940-ből származó Wass Albert-i gondolat, hogy aztán a későbbi Hontalanság hitvallása is megérintsen: "Hontalan vagyok,/ de vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet/ és maradok ez úton, míg csak élek/ töretlen hittel ember és magyar." A 125 éve született Makkai Sándor alakját Pomogáts Béla Reformok szolgálatában című írása idézi fel.
A Székely Útkereső évtizedét körvonalazó Brauch Magda-tanulmány első részét az idei első Erdélyi Tollban ismerhette meg az olvasó, az adatokban gazdag, időbeli és műfaji szempontok szerint tagolt lapismertetés, műelemzés ebben a második számban folytatódik és zárul. Ezt követően újra a kilencvenes évek irodalmi, művelődési lapjának anyagából született antológia szippant magába. Elsőként Róth András Lajos szólít meg Útkeresőben című publicisztikájával, amely a rendszerváltás utáni székelyföldi, erdélyi lapszerkesztés ars poeticájának is tekinthető. "Az utat keressük, s nemcsak a nagyvilágban – minden látszat ellenére –, hanem főleg itthon. Megmaradásunk útjait keressük, s ez nem lehetséges önfelmérésünk, önmegmérettetésünk nélkül. (…) Újból csak Ravasz Lászlót idézem, aki az erdélyi életszabályról így vélekedik: "Ha egyszer politikai és katonai hatalommal egy kis nemzet naggyá nem teheti önmagát, világos dolog, hogy belső kérdéseinek megoldására is ez a szabály: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én lelkem által..." (1992). Az antológia prózai anyagából itt találjuk Makkai Sándor A született nagyság. Bevezető sorok egy Bethlen Gábor- tanulmányhoz című írását, Nyirő József A vén cigány című elbeszélését, Tamási Áron Szülőföldem című regényének részletét (Beszédes út hazafelé), Kozma Mária Makkai Sándorra emlékezve, Nagy Olga Gyűjtsünk népi elbeszéléseket!, Benkő András Szabó András születésének 120. évfordulóján című írását. A líra Petőfi Sándor (A székelyek), Benedek Elek (Becsüld a népet!), Reményik Sándor (A legszebb szó), Bartalis János (Anyaföld), Beke Sándor (Erdélyi homály), Nagy Gáspár (Utazás. (I.), Csiki László (A monológ), Jancsik Pál (Török rab Hunyad várában) hangján szól.
Az átlépés a két évtizeddel ezelőtti udvarhelyi lap világából a mostaniéba ezúttal is szinte észrevétlenül történik, mintegy újabb bizonyítékaként a lapszerkesztési elvek szilárdságának, az igények, szemléletmódok rendíthetetlenségének. A jól ismert rovatok terében találjuk magunkat, Anyanyelvünk épségéért Fülöp Lajos Bajzáról és a reformkori nyelvről szóló értekezését és Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című tanulmányának folytatását olvashatjuk, az Életműveknél Kozma László Juhász Gyula költői világába kalauzol tovább, élő néphagyományainkról Szőcs Katalin Fokos című írásának soron következő részében, illetve Kiss Irén A mágusokról című előadásának összefoglalójában oszt meg érdekes tudnivalókat. A Maradandó művészet rovatban Kedei Zoltán világának prózában is élő, sajátos színei villannak újra elénk, a Hit és üzenet ezúttal többek között Fülöp Lajos versében ölt testet.
Az Erdélyi Toll folyamatosan leszáll a múlt sokszor láthatatlanságba süllyedt értékeiért, olvasói elé tárja az elfeledett kincseket, ugyanakkor egy pillanatra sem szakad el a jelentől. Ezt bizonyítja a Könyveink világa rovat kínálta újdonság, a Morfondír.ro internetes hetilap székelyföldi könyvkiadókról készült összeállításának közzététele. Ez az a pillanat, amikor hagyomány és modernitás a minőség jegyében találkozik.
Az idei második lapszámból természetesen a Múzsa és lant, illetve a gyermekrovat sem maradt ki, a legkisebb Toll-forgatókat többek között egy igazi irodalmi csemege, Csire Gabriella Mókus Pali vándorúton című meseregényének első része várja.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2015. szeptember 1.

Lobog-e még piros-fehér-zöld a Székház homlokzatán? (Búcsúbeszélgetés Lakatos Mihállyal)
Egy héttel ezelőtt baráti beszélgetésre hívott. Semmi különös, máskor is megesett. Ezúttal azonban azzal kezdte: lejárt megbízatása, megy vissza Magyarországra. Eltelt már az öt esztendő? – kérdeztem. Nem, csak négy. Nem módosította ugyanis a magyar kormány azt a törvényt, miszerint a kulturális intézetek vezetői négy plusz egy évet tölthetnek tisztségükben. Ha valamiért rossz szájízzel maradt Lakatos Mihály, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője, az éppen ez az egy hiányzó év. Ugyanis pályázatában öt évre tervezett. A meg nem adatott évet pedig nemcsak ő, de az intézet által szervezett rendezvényeket látogató székelyföldi közönség is hiányolni fogja. Budapestre való visszautazása előtt hát egy újabb lezárult, Sepsiszentgyörgy kulturális életében mély nyomot hagyó korszak mérlegének megvonására kértük Lakatos Mihályt.
– Négy évvel ezelőtt tervekkel és illúziókkal telten jöttél Sepsiszentgyörgyre. Hogyan távozol?
– Nagyon szép időszakot tudhatok magam mögött, és ha mégis kicsi keserűség van most a lelkemben, az csak azért, mert néhány dolognak én már nem tudok személyesen a végére járni. Olyan programoknak, amelyek a pályázatom koncepciójának fontos pillérei. – Mi az, amit el lehetett végezni?
– Eredmények tekintetében azt mondhatom, hogy körülbelül 80 százalékát sikerült megvalósítanom terveimnek. Úgy szeretek dolgozni, hogy maradjon utánam valami időtálló is. Ilyen a siculicidium alkalmából kiírt képzőművészeti pályázat: a harmincvalahány alkotásból nagyon jó kis tárlat keletkezett, aminek egyébként Madéfalva híjával volt: utánanéztünk, csupán három olyan, a 20. században született műalkotást tudtunk azonosítani, amely a madéfalvi eseményt dolgozta fel. Ráadásul még azt is sikerült elérni, hogy magyar kormányzati támogatással a műalkotások Madéfalva birtokába kerüljenek. Ez a pályázat azért is fontos, mert a művészet, amelyben benne van az irodalom is, sokat tehet azért, hogy emberközelbe hozzon egy időben nagyon távoli eseményt. Hasonló, hogyha nem is olyan nagy sikert arató volt a Gábor Áron-pályázat, amelynek nyomán keletkezett egy új színmű. Igaz, még nem volt megmérettetve valójában, hiszen csak egyszer mutattuk be felolvasószínházi keretek között, de a közönség reakcióján is úgy láttam, ez is lehet időtálló, legalábbis egy 21. század eleji feldolgozása a Gábor Áron-témának. A harmadik dolog, ami szintén nem mulandó, hogy sikerült Hamvas Béla első román nyelvű fordítását megjelentetni. Ezt szinte a sors játszotta a kezemre, mert Hubbes László, akivel egyetemi társak voltunk Kolozsváron a 90-es évek elején, már A bor filozófiájának kész fordításával keresett meg ideérkezésemkor, és csak az egyik legnevesebb román kiadó, a Curtea Veche igazgatóját kellett meggyőzni, hogy érdemes kiadni. A román értelmiség kö­rében igen nagy a sikere a műnek.
– A magyarországi borvidékek bemutatásának szándékával programsorozatot indítottál, amely azonban csak az első kiadást érte meg.
– 2012-ben a Székelyföldi Eger Napokkal kezdődött, de a másodikat nem sikerült megvalósítani, mert a minisztérium mindössze tíz százalékát biztosította a szükséges költségvetésnek. Ez összefüggésben állt az ottani személyi változásokkal is, nem ismerték fel, hogy nemcsak borászati bizniszről van szó, bár ez önmagában is jó dolog lenne, hanem kapcsolódik hozzá egy olyan kulturális meg társadalmi eseménysorozat, amelynek hatása ezen túl mutat. Az egri bor ürügyén először járt Székelyföldön például a Gárdonyi Géza Színház, a Harlekin Bábszínház, és az Agria szerkesztősége sem fordult meg itt azelőtt. Megismerkedtek az itteni színházakkal, bábosokkal, az itteni irodalmi műhelyekkel, tehát a kapcsolat megszületett. A Tokaji Napokat már megszerveztük a tokaji borászokkal, a Miskolci Nemzeti Színházzal, a Csodamalom Bábszínházzal meg az Avas Néptáncegyüttessel, amikor kiderült, hogy a minisztériumi támogatás nem elég. Még úgy sem, hogy előző évben Kovászna Megye Tanácsa nagy részt vállalt a szervezésben.
– Milyen volt az együttműködés a háromszéki intézményekkel, illetve hatóságokkal?
– Nagyon jó, itt, Szentgyörgyön talán csak az Erdélyi Művészeti Központtal nem szerveztünk közös rendezvényt. A legtöbb programot, nyilván, a helyzetből adódóan, a Bod Péter Megyei Könyvtárral bonyolítottuk, rögtön utána a Székely Nemzeti Múzeum következik, de közösen szerveztünk eseményeket a Lábas Házzal, a Gyárfás Jenő Képtárral (amíg működött), a Magmával, a Kónya Ádám Művelődési Házzal, a vadászati múzeummal, a Tamási Áron Színházzal is néhány esetben, és a Háromszék szerkesztőségével, persze. Anélkül, hogy az együttműködésnek intézményes keretet adtunk volna, ezek emberi kapcsolatokon múltak. Amikor megkerestem őket, vagy ők keresték meg az intézményt, mindenki igyekezett segíteni a másikon. De ugyanez mondható el a székelyudvarhelyi, csíkszeredai, gyergyószentmiklósi kulturális intézményekről, a kézdivásárhelyiekről vagy a kovásznaiakról nem is beszélve.
– A Gábor Áron-pályázat esetében tudom, intézményei révén Kovászna Megye Tanácsa jelentős támogatást biztosított. Más programoknál is beszállt a városi, megyei önkormányzat?
– Hogyne, például a Székelyföldi Eger-Napokkor az összes vendég elszállásolását a megyei tanács biztosította, meg a szórólapokat, plakátokat is. Nem mindig csak az segítség, ha az embernek pénzt adnak, hanem az is, ha olyan dolgokat biztosítanak, amelyekért egyébként fizetni kéne.
– Általában kényes az anyagiak kérdését feszegetni, mégis: hogyan alakult a rendelkezésedre álló pénzkeret? – Stagnált. Gyakorlatilag, amit költségvetésből biztosítottak, az 2011-ben is ugyanannyi volt, mint 2015-ben, de ez nem kirívó, ilyen az összes kulturális intézet ellátottsága. Ennek ellenére a Székelyföldön túl is eljutottam, pár alkalommal Kolozsváron, Nagyszebenben, Brassóban is szerveztem programot. De ilyen financiális háttérrel és ekkora személyzettel, ami gyakorlatilag egy embert jelent – mert a titkárnő csak az adminisztratív ügyekben segít –, nem lehet egész Erdélyt lefedni. – A mit nem lehetett megcsinálni fejezet mit tartogat még?
– A történelmi előadás-sorozatnál csak a Horthy-korszakig sikerült eljutni, most következett volna az észak-erdélyi történet, ez kiemelten szerepelt volna mint az ittenieket különösen érdeklő fejezet, aztán a második világháború, a Rákosi-korszak, 1956, a Kádár-korszak és a rendszerváltás. Így lett volna teljes a kép. De hát nézzük a pohárnak a tele lévő háromnegyedét, így is főként annak örülök, hogy a középiskolások – Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium diákjai – mindezzel szembesülhettek, mert igyekeztem a történészszakma ajánlása alapján minden korszaknak a legjobb ismerőjét elhívni, és ők a tankönyvekben még benne sem levő legújabb kutatásokat is beépítve tartották meg előadásaikat, a tanulók tehát olyan pluszt kaphattak, amihez másként nem jutottak volna hozzá. – Ha a történelmi előadás-sorozat az idő miatt nem tudott kifutni, volt egy másik elképzelésed, amely elég hamar elakadt: a magyar olimpikonok bemutatása.
– Ettől azért ment el a kedvem, mert napjaink nagy sportolóit, akiket mindenki ismer, és akikkel mindenki szeretett volna találkozni, egyszerűen nem lehetett rávenni, hogy eljöjjenek. Amikor itt járt a kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó, Rejtő Ildikó és a kilencszeres kenuvilágbajnok, Wichmann Tamás, nem döntöttünk nézői csúcsot. És volt egy másik, szintén félbemaradt sorozat, a magyar építészek bemutatása. Csupán Ekler Dezső vette rá magát, hogy eljöjjön, a többiekkel nem tudtam zöld ágra vergődni. Le is vontam a következtetést, hogy építészeink olyanok, mint az alkotásaik: nehezen mozdíthatóak.
– Említetted beszélgetésünk elején, hogy van néhány dolog, amelynek már nem tudsz a végére járni, de elindítottad szervezésüket.
– Az egyik az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen szervezett, szep­tember 3–5. között Árkoson zajló tábor, ahol jelen lesz néhány magyarországi író, akit fordítottak román nyelvre, és román író, akit magyar nyelvre, valamint műfordítók is. Mindig jó, főleg, ha két olyan népről van szó, mint a román és a magyar, ha a művészek megismerik egymást, általában az ilyen barátságok jót tesznek a kétoldalú kapcsolatoknak. A másik egy kortárs magyar irodalmi antológia megjelentetése román nyelven. A Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdeményezést, és a szervezés is elég jó szinten áll, feltehetőleg 2016 májusában a Bookfesten majd be lehet mutatni két könyvet, egy verses- és egy prózakötetet, amely a kortárs magyar irodalom aktuális állapotát tükrözi. Mert minden évben jelenik meg egy, két, három lefordított mű, de ebből a román olvasó nem kap átfogó képet, hogy mi zajlik most, miről gondolkodnak, mit írnak, hogyan írnak a mostani magyar költők, írók. – Irodalom. Íróember vagy, az elmúlt négy év során jó néhány magyarországi írót hívtál meg Székelyföldre, de sajátos elképzelés szerint.
– Arra fordítottam a hangsúlyt, hogy olyan szerzőket hívjak meg, akik értéket alkotnak, de valahogy mégis az irodalmi kánon perifériáján vannak, nevük nem igazán került be a köztudatba. Ilyen Hász Róbert, gondolom, nagyon kevesen hallottak a szerzőről, pedig a Künde című regénye tényleg az egyik legjobb magyar regény, amelyet a 21. század elején írtak. Ács Margit, Temesi Ferenc kitűnő szerzők, vagy a műhelyek közül a Kortárs egy irányadó irodalmi orgánum, vagy a Hitel, ezek mind először fordultak meg Erdélyben. Sepsiszentgyörgyön, meg általában Székelyföldön az utóbbi években nagyon mozgalmas kulturális élet zajlik, az érdeklődő közönség nagyon sokszor a bőség zavarával küszködik. Az volt a célom, hogy azokat a szerzőket mutassam be, akiket a helyiek ilyen vagy olyan okból nem hívnak el, erre a résre álljak rá, ahol hiány mutatkozott.
– Ugyancsak irodalommal kapcsolatosak nemzeti ünnepeinkkor bemutatott műsoraitok is.
– Kiderült, hogy az alkalmi zenés-irodalmi összeállításokra van kereslet. Amikor az első október 23-ai műsor végén láttam, hogy az embereknek könnyes a szemük, világossá vált, hogy ez olyan műfaj, amelynek ma is van létjogosultsága, amellyel érdemes foglalkozni.
– Végére hagytam egy nehéz kérdést. Kinevezéseddel egyúttal kultúrdiplomáciai megbízatást is vállaltál. Ez valami bonyodalmat okozott-e, kerültél-e az elmúlt négy év során konfliktusos helyzetbe? – Én nem, de a sors szeszélye folytán a titkárnőm, Szőcs Erika igen. Egy alkalommal, amikor én nem voltam az irodában, bejött egy román fiatalember számlatömbbel a kezében, és felszólította Erikát, hogy azonnal vegye be a magyar zászlót, mert a könyvtárnak nincs joga azt kitenni. És már akarta megírni a büntetést. De Erika felvilágosította, nem a könyvtár tette ki, hanem ez egy magyarországi intézmény. Erre a fiatalember nem volt felkészülve, ezek szerint nem tudott az intézmény létezéséről, eltette a számlatömböt és szó nélkül kiment. Kellett jeleznem a főkonzulnak, hogy volt egy ilyen kisebb incidens, aki megnyugtatott, hogy az általunk bérelt területen akár minden ablakba is kitehetnénk egy magyar zászlót.
– Múltról jövőbe. A Balassi Intézet nem hirdetett versenyvizsgát a sepsiszentgyörgyi fiókintézet vezetői tisztségének betöltésére. Ez azt jelenti, hogy felszámolják az intézetet?
– Egész pontos információm nincs, egyelőre nem született döntés, miként folytatódik az intézet működése. Kétirányú megoldás lehetséges: ideiglenesen felfüggesztik az intézet működését, akárcsak ideérkezésem előtt, akkor három hónapig nem működött, aztán velem újraindult, de számolhatunk azzal is, hogy nem indul újra, és ez lenne a legrosszabb forgatókönyv.
– Ha újra meghirdetik az irodavezetői tisztséget, megpályázod?
– Valószínűleg nem. Nem azért, mert a szívem nem húzna vissza, de még sok irányba húz a család is, a gyerekek. Ha legényember lennék, minden további nélkül. Mert Sepsiszentgyörgy szívem szerinti jó hely.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 5.

Évad az ünnep jegyében
Tizedik évadját kezdi a sepsiszentgyörgyi mozgásszínházi társulat, az évforduló pedig kötelez: az M Stúdió különleges, izgalmas és mozgalmas idényt tervez, melybe még egy fesztivál is belefér a mozgásszínház csúcsát jelentő társulatok részvételével.
Az elmúlt évad legfontosabb célja az M Stúdió megismertetése volt a nagyvilággal, nagyon sok fesztiválon részt vettek, több helyről díjakkal tértek haza, és a hírnév meghozta gyümölcsét, hiszen a fesztiválmeghívások folytatódnak, illetve a helybeli közönséghiány is megszűnőben – értékelte a társulat közelmúltját Márton Imola, az M Stúdió művészeti vezetője.
A 2015–2016-os évadot is mindjárt négy fesztiválszerepléssel kezdik, szeptember 20-án a Brassói Magyar Napokon lépnek fel Kampf című előadásukkal, 26-án Gyergyószentmiklóson a Kisebbségi Színházak Kollokviumán a Személyazonosság cíművel, október 1-jén ugyancsak a Kampffal egy új nagyszebeni fesztiválon, 4-én pedig Macedóniában a Panphys 2015 – Nemzetközi Pantomim és Fizikai Színházi Fesztiválon a Kecsevecse előadásukkal. Közben megkezdik székhelyükön az évadot, szeptember 29-én a Személyazonosság előadásukra várják a közönséget. Ebben az évadban is három új bemutatót tart a társulat. A Julie kisasszony Tarkovszkij-jelenetekkel az M Stúdió és a Tamási Áron Színház közös produkciójaként valósul meg, Nagy Botond rendezésében, novemberi bemutatóval. A sepsiszentgyörgyi román színház volt igazgatója, Horaţiu Mihaiu rendezésében A tenger című előadás bemutatását február közepére tervezik, míg az Andrea Gavriliu rendezésében és koreográfiájában színre vitt Tavaszi áldozat – Igor Sztravinszkij zenei partitúrájának értelmezése – bemutatását március végére.
A tizedik évad kiemelkedő eseménye lesz a novemberben szervezett fesztivál, melyen az M Stúdió két előadással lép fel, illetve négy meghívott társulat mutatkozik be – erről egyelőre több részlettel nem szolgált Márton Imola, csupán annyit mondott, a fesztiválprogramot úgy állították össze, hogy az érdeklődő közönség a mozgásszínház csúcsát jelentő előadásokból kaphasson ízelítőt. Az M Stúdió a régi felállásban, ugyanazokkal a színészekkel kezdi az évadot, viszont az immár évek óta nem működő honlapjuk megújul, szeptember közepétől elérhető lesz.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 5.

Évadkezdés a Tamási Áron Színházban is
Szeptember 3-tól, csütörtöktől megvásárolhatók a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2015/2016-os évadra érvényes bérletei. A színház vezetősége tudatja, az idei évadtól kezdődően a www.biletmaster.ro oldalon is lehet bérleteket vásárolni, és a helyfoglalás is megoldható internetről.
Mivel a marosvásárhelyi színházkedvelők gyakorta megfordulnak a neves sepsiszentgyörgyi teátrum nézőterén is, érdemes tudniuk, milyen előadásokkal várja közönségét a székelyföldi színház. Mint azt az intézmény által kiküldött közlemény tudatja, a 2015/2016-os évadban hat új bemutatóval készül a társulat. A legelső premierre, a Bocsárdi László által rendezett Vízkeresztre szeptember 17-én kerül sor az Új Stúdióban. Bocsárdi László a többszörös UNITER-díjas Hamlet színpadra állításával a "kizökkent a világ" állapottal való szembesülést, a tragikus világérzethez való viszonyunk megfogalmazását tűzte ki célul. Annak ellenére, hogy a két mű vélhetően egy időben keletkezett, a Vízkeresztnek van komikus jellege, amely groteszkké, bizarrá és humorossá teszi az előadást. A Vízkereszt bemutatóját követi majd Zakariás Zalán rendezése, a Jegesmedvék. A svéd darab egy idősödő nő elmagányosodását, gyerekeihez való viszonyát tárgyalja. A szereplők szeretet nélküliségre vannak ítélve, és a túlélés érdekében igyekeznek minden lehetőséget megragadni.
Az idei évadban folytatódik a fiatal rendezőknek/alkotóknak teret biztosító program, melynek keretében a POSZT-ról négy díjat hazahozó Meggyeskert rendezője, Sardar Tagirovsky ismét a társulattal dolgozik, idén Moliére Úrhatnám polgár című komédiáját állítja színpadra. A szerző által bemutatott közeg és a kortárs társadalmi viszonyok között rendkívül sok a hasonlóság: a káosz, az elvárások és az ösztönök, az etikett és az alázat közti feszültség, illetve a magány problémaköre. Az előadás bemutatójára szilveszter estéjén kerül sor. Nagy Botond, Sardar Tagirovsky évfolyamtársaként szintén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem frissen végzett diákja: ő a svéd drámaíró, Strindberg Júlia kisasszony című műve alapján rendezi meg a Julie kisasszony Tarkovszkij-jele-netekkelcímű kísérleti produkciót. A naturalista egyfelvonásos egy férfi és egy nő szenvedélyes viszonyát bontja ki, amely a rendező eddigi munkáihoz hasonlóan erős képi világgal egészül majd ki. Azokon a dramaturgiai gócpontokon, ahol az előadás fő szövege már nem tud elég kifejező lenni, Tarkovszkij munkásságából inspirált képek, mozgások és hangulatok váltják fel az előadás fő dramaturgiai fonalát.
Victor Ioan Frunza, aki a legutóbbi előadásáért UNITER-díjat kapott, a Halni jó! című előadást fogja tavasszal színpadra vinni. Forgách András Halni jó! című műve Szuhovo-Kobilin Tarelkin halála című groteszk komédiája alapján íródott, a történet azonban a mai Budapestre, egy körgangra kerül. A cselekmény helyett a nyelv lett Forgách drámaírói (adaptátori, színpadra írói, fordítói) eljárásának szervezőelve. Az évad sorrendben legutolsó produkciójaként pedig Molnár Ferenc egyik legsikeresebb művét, a Lilioms zínrevitelét láthatják Bocsárdi László rendezésében. A két, faluról városra költözött cselédlány keserves élettörténetének bemutatásával számtalan kérdés fogalmazódik meg, és a darab szerzője szerint ez a legfontosabb: a kérdésfeltevés, a döntéshozatal, a világhoz való viszonyunk, nem pedig a végeredmény. Az új bemutatók mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok legsikeresebb előadásai, valamint különböző vendégelőadásokat tekinthet meg a közönség.
A Tamási Áron Színház új évadára szóló bérletek a Városi Kulturális Szervezőirodában vásárolhatók meg; a jegyvásárlás, helyfoglalás is itt történik, személyesen, illetve a 0267-312-104 és 0728-083-336-os telefonszámokon, valamint interneten a www.biletmaster.ro weboldalon.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. szeptember 8.

Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)
Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban.
A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is.
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű.
Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott.
Béke Vele!
Bölöni Domokos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 17.

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. szeptember 19.

Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

2015. szeptember 19.

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

2015. szeptember 21.

Székely kultúra napi ünnepség Farkaslakán
Farkaslaki szülőházánál emlékeztek meg Tamási Áronról vasárnap, születésének 118. évfordulóján, illetve ugyanekkor tartották meg a Székely Kultúra Napját.
Az ünnepségen beszédet mondott Kovács Lehel, a község polgármestere, Flender Gyöngyi, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, Hadnagy Jolán, a Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke, valamint Lőrincz György író, az Udvarhelyi Híradó publicistája.
A kulturális műsor keretében fellépett a helyi iskola kórusa, illetve szavaltak és egy Tamási-részletet is felolvastak a diákok, estére pedig meghívtak minden érdeklődőt az Ábel a rengetegben című film vetítésére.
„Természetesnek véltük, hogy a Székely Kultúra Napját Tamási Áron születésnapja alkalmából tartsuk, így eddig az e naphoz legközelebb eső hétvégére időzítettük. Most szeptember 20-a épp vasárnapra esett” – beszélt az időzítésről Hadnagy Jolán, a szervező művelődési egyesület elnöke. Munkájukat a helyi Tamási Áron Általános Iskola közössége, valamint a farkaslaki polgármesteri hivatal segítette.
Jánosi András
Székelyhon.ro

2015. szeptember 30.

Félidejéhez ért a Nemzetiségi Színházi Kollokvium Gyergyóban
RIVALDA – Félidejéhez érkezett a 11. alkalommal megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amely az ország kisebbségi társulatainak biztosít fórumot.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban zajló seregszemle fő témája ezúttal a sajátos közép-kelet-európai létezés.
Vasárnap este a bukaresti Állami Zsidó Színház mutatta be Schalom Asch Motke, a tolvaj című darabját Andrei Munteanu rendezésében. Az előadás főhőse, a szép lelkű tolvaj, aki bár vívódik, és szeretne kitörni a bűn világából, és új életet kezdeni, végül tehetetlenül süllyed bele a mocsárba.
A történetvezetés mozaikszerű, olyan, mintha összeollózott klipeket látnánk Motke életéből – bár néha kissé következetlenül felvezetve, túlságosan hirtelen váltásokkal és időbeli ugrásokkal. Megismerjük a főszereplő családi hátterét: a szerető, aggódó anyát, az ítélkező apát. Tanúi vagyunk Motke száműzetésének is, ami után nyakába veszi a nagyvilágot. Nem tudja a tisztességes utat választani, így hamarosan gaztettekre vetemedik, a gyilkosságtól sem riad vissza.
Motke szenvedélyes ember, hatalom- és pénzéhes, mégis egy szerethető, esendő csibész. Ingadozik saját döntéseiben, néha csak egy teli pénztárcára áhítozik, néha pedig arra, hogy kitörjön szélhámos világából. Környezetében egyaránt megjelennek stricik, prostituáltak, lányukat áruló apák, szeretők, akik között Motke minden bűnével együtt tisztának látszik. Hamarosan felvillan egy új élet reménye, amely – természetesen – egy tiszta, ártatlan lány alakjában jelenik meg, akibe rögtön beleszeret a főhős, még a tisztességes élet súlyát is elbírni látszik. De az esküvő előtt Motke szembesül saját múltjának megváltoztathatatlanságával, így nemes egyszerűséggel távozik az ablakon.
Hétfőn először a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színháza mutatta be a Liselotte és a május című vígjátékot. A főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, akinek kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerül galléron ragadnia a szerelmet. Az előadásban Galló Ernő alakítása bravúros, hiszen minden férfit – Liselotte minden potenciális szerelmét – ő játszik, és mindegyiket hitelesen és szórakoztatóan.
A vásárhelyiek után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadása következett a teátrum igazgatója, Bocsárdi László rendezésében. A Shakespeare-vígjáték egy összekuszált, szimmetrikus történet, amelyben a nemek és rangok összevisszaságában születik meg a szerelem (nemre való tekintet nélkül).
Talán eleinte furcsa, hogy a nézőtéren úgyszólván világosságban ülünk, de hamar magába szippant a látvány és a történet. Bartha József díszlettervező terét a forgószínpad uralja, ez teszi „gördülékennyé” a történetet. Már a legelején bemutatják nekünk a társulatot a hamleti fordulatokkal. A dramaturgia sokszor becsapós és nevettetős: a színészek belépőjük előtt elmondják valódi nevüket, minduntalan emlékeztetve: színházban ülünk, így válik a színpadi folyamat olykor elidegenítővé, önreflexívvé.
Újragondoltak a szereplők, jelmezeik híven tükrözik ezt is (jelmeztervező: Adriana Grand): a világszép Olívia gótikus ruhájában egy zsörtölődő, de mégis törékeny és elesett teremtés, a bolond egy tornacipős, vidám tekintetű hippi, a gondnok pedig az előadás végére a fekete, konzervatív jólneveltségét sárga ruhás, térdmasnis megjelenésre cseréli, a Kiss énekeséhez hasonló arcfestéssel díszeleg előttünk.
A darab teret ad a hajszálon táncoló emberi viszonyok bemutatásának, amelyet a társulat tagjai bravúrosan véghez is visznek. Talán az előadás ritmusa az, ami néhol kifogásolható: egyes jelenetek aránytalanul hosszúak, az előadás ugyanakkor néha megvillant, de nem reflektál egy fontos jelenségre: a szerelem szeszélyességére. Az, aki addig szenvedőn-szenvedélyesen szeretett valakit, percek alatt másra zúdíthatja a szerelmét, és ez normálisnak tetszik. Talán az is, ezért nem fordítottak rá külön figyelmet. Mindazonáltal az előadás három óráját minőségi komédiával töltötték ki, fel sem tűnik a viszonylag hosszú játékidő.
Szerdán 17 órától a Kézdivásárhelyi Városi Színház mutatja be David Mamet Amerikai bölény című darabját, a csíkszeredai Csíki Játékszín 19 órától Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét, a Sepsiszentgyörgyi Tein Teátrum pedig 22 órától Jordi Galcerán A Grönholm-módszer című művét mutatja be a fesztivál keretében.
Szabó Janka
Krónika (Kolozsvár)

2015. október 1.

Pedagógusnap, könyvbemutatóval
Biztos pilléreken tudni életünk hídját
Kedden az Aradi Magyar Napok programjának a részeként, 17 órától a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád termében szervezték meg a Magyar Pedagógusok Napját, amelyen részt vettek a megye legtöbb magyar tannyelvű iskoláiban dolgozó tanárok, tanítók, de óvónők is. Az egybegyűlteket Váci Mihály idézetből kiindulva köszöntötte Kiss Anna, az RMPSZ Arad megyei titkára, név szerint megemlítve Bognár Levente aradi alpolgármestert, Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelőt, valamint Matekovits Mihály RMPSZ megyei elnököt.
Köszöntők, előadások
Köszöntőjét követően Bognár Levente: anyanyelvű oktatásunk piramisának a csúcsa Aradon van ugyan, de a jó működéshez a piramis alapjaitól kezdve, mindenkinek hozzá kell járulnia. A pedagógusok munkája a magyar gyermekekbe táplálni az anyanyelvű kultúrával együtt, az identitás tudatot is. E munkáért mindnyájuknak köszönetet mondott, beszédét abban a reményben zárta, hogy a rendszer csiszolásával, talán majd oda is eljutunk, hogy ne csak évente egyszer, szóban ismerjék el a pedagógusok áldozatos, jövőépítő munkáját.
Pellegríni Miklós helyettes főtanfelügyelő üdvözlőjét követően arról a bensőséges, családias viszonyról beszélt, ami a megyebeli magyar pedagógusok között alakult ki. Amint kifejtette, a pedagógusok bármiről is beszélhetnek, de legfontosabb, amikor az osztályában mindnyájan szembesülnek a rájuk bízott diákokkal. Akkor derül ki, mennyit ér az eddigi munkája, a továbbképzésen szerzett újabb tapasztalatok, oktatási módszerek. Éppen ezért, elemi fontosságúnak tartja a pedagógusok továbbképzését, a maguk által választott módon vagy irányba. Erre kiválóan alkalmas a Bolyai Nyári Akadémia és az intézményei. Az is nagyon fontos, hogy e továbbképzésen szerzett tapasztalatokat, új oktatási módszereket meg kell osztani a kollégákkal, a barátokkal, hogy minél több emberre sugározzon ki a jobbító hatásuk. Mert azok előbb vagy utóbb eljutnak a diákokhoz is.
Az RMPSZ Arad megyei alelnöke, Rogoz Marianna a továbbképzésen vagy nyári programokban részt vett pedagógusokat felkérte tapasztalataik, élményeik megosztására. Felszólaltak: Farkas Éva óvónő – akinek az előadása végén a Kincskereső óvoda két kicsinye kellemes háttérzenére, bájos jeleneteket adott elő a szeretet jegyében, Péter Dalma tanítónő Simonyifalváról, Szabó László tanár, az aradi Aurel Vlaicu Általános Iskolából, Molnár Andrea tanár a nagyzerindi Tabajdi Károly, illetve az ágyai Olosz Lajos Általános Iskola képviseletében, Valter Zsuzsa tanítónő a zimándújfalui Móra Ferenc Általános Iskolából, Pál Mária tanár, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Péter András tanár a Nagyiratosi Általános Iskolából. Módi Kinga – vallástanár az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskolában – egy igen dinamikus, interaktív játékba vonta be a pedagógusokat. Előadásaikban mindnyájan a továbbképzések hasznosságára, az azokon való részvétel fontosságára hívták fel a figyelmet. Matekovit Mihály RMPSZ megyei elnök köszönetet mondott az előadásokért, majd kifejtette: úgy érzi, a pedagógusszövetség vezetéséhez fiatalabb, dinamikusabb emberre van szükség, ezért a hamarosan esedékes RMPSZ tisztújító közgyűlésen nem kíván indulni. Hozzászólása végén felkérte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, a pedagógus-fórum lezárására. Az elnök üdvözlő szavait követően köszönetet mondott az RMPSZ vezetőségének a Pedagógus Nap megszervezéséért, ugyanakkor a pedagógusoknak is megköszönte az egész éves odaadó munkát, amit a jövő magyar generációjának a neveléséért fejtenek ki. További kitartást, jó egészséget kívánt áldásos munkájukhoz. Zárszavában még felhívta a figyelmet az október elsején megnyíló Ereklye-múzeumra, ahova nemcsak a pedagógusokat, hanem a diákokat is várják. Ugyanakkor meghívott mindenkit az október 6-i megemlékezésekre is.
Matekovitsné Korodi Mária: Hídverés
Amikor a könyvbemutató előtt megnyíltak a díszterem kinyitható térelválasztó falai, a bent lévők meglepődtek, mekkora tömeg gyűlt össze a terem másik részében. Az alaposan megszaporodott közönséget előbb Fall Ilona színművész lepte meg az Elindultam szép hazámból kezdető énekkel, majd Matekovits Mihály köszöntötte az egybegyűlteket. A pedagógusnap második részében könyvbemutatóra kerül sor – Matekovitsné Korodi Mária Hídverés című könyvét mutatták be. A könyv ismertetésére felkért Ujj János történész, újságíró előrebocsátotta: miután a Hídverést átlapozta, egy nagyon szépen elrendezett, ízlésesen összeállított, remekül megírt művet ismert meg. A tartalom egy nagyon logikusan felépített önértékelés, egy lírai hangvételű életrajz, ami végigkísér egy 6 évtizedes életpályát. Annak a szerző remek szimbólumot, a hidat választotta, ami összeköt folyópartokat, szakadékok partjait, de összeköthet élethelyzeteket is, amelyeken át lehet sétálni, de le is lehet esni róluk. Az övé azonban egy sok pilléren álló híd, aminek a biztonságát a család, az otthona, az iskola, az egyház, a szülőfalu, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civilszféra, a baráti kör, illetve a székelység képezi. E biztos alapokon, csakis sikeres lehet azon a bizonyos hídon való átkelés, járás. Mivel az olvasóknak meg akarta hagyni a felfedezés örömét, csupán kettőt választott ki e pillérek közül. Máriáról tudni kell, hogy az édesapja 20, az édesanyja 10 gyermekes családban született. Az első unokatestvérek száma 46, míg a negyedik unokatestvéreivel együtt 200-an vannak rokonok. E tudat hatalmas biztonságot kölcsönöz. Ami a székelységhez való kötödését illeti: „Ha székely vagy, megtudod milyenek Tamási Áron Ábeljének és Nyírő József, Úz Bencéjének az utódai. Hát egyik, Mária itt van, gratulálok neki a remek könyvéhez” – fejezte be értékelőjét Ujj János.
A továbbiakban az ünnepelttel kiegészülve, az arad-belvárosi katolikus templomkórus egy része énekelt, majd Miskovits Tibor hegedűművész és Miltaller Lajos gitáron adták elő az Ave Mariát. Utána a könyv szerzője tett vallomást, kifejtve: ha a haris a természet nagykövete, akkor e könyv a maga életének, szerény környezetének a nagykövete. Noha három könyvet, számos szakmai tanulmányt írt, nem tartja magát írónak, inkább hangosan gondolkodó, most már nyugdíjas pedagógusnak, akinek a könyv, a szabad mozgás, a szolgálat és a történelem, az egészséges önbecsülés kultúrájának a része. Munkájában a múltjába nyúlik vissza, ahol 11 szállal kereste önmagát. Az a 11 fejezet, ami az egyén és a közösség természetrajzát térben és időben bemutatja, az a hídnak a 11 pillére: óvoda, iskola, család, szülőfalu, az egyház, a sport, a kultúra, a pedagógustársadalom, a civiltársadalom, a baráti kör és a székelység.
A hídépítés nem könnyű dolog, a pilléreket összehozni, igazából embereket jelent, ami élethelyzeteket, személyeket köt össze. Bár mind a 11 fejezet egy-egy gyermeke, mégis vannak, amelyek közelebb állnak hozzá, mivel a szimbolikus hídon naponta masírozik. Ilyen a család, a baráti kör és az iskola. Ez a három pillér olyan belső udvart jelent, ami meghatározza a székely–magyar korképét, képletét, pedagógus hitvallását. A könyvet kezdhette volna az utolsó előtti bekezdéssel: „Az idő, amelyben mi élünk, egyirányú utca, amelyen visszafele soha, csak előre lehet menni”. Ebben a visszafordíthatatlan időben az egyén és a közösség annyit ér, amennyit fel tud magából mutatni. Akarjuk, nem akarjuk, el kell ismerni, fel kell ismerni, hogy bármit teszünk, valaminek, valakinek a meghosszabbított keze van benne. Ez lehet akár a Jóisten is. Matekovitsné Korodi Mária könyvbemutatójának záró részében ismertette a hídja pilléreit jelképező személyiségeket.
A továbbiakban a Khell Jolán által betanított elemisek énekeltek, a minorita kórus Csermák Regina vezetésével énekelt, majd ft. Szilvágyi Zsolt kanonok, temesvár-józsefvárosi plébános vezetésével együtt imádkoztak. A bensőséges, családias hangulatú könyvbemutatón a szerző dedikálta művét az őt körülvevő barátoknak, rokonoknak, akiket szeretetvendégségen láttak vendégül.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

lapozás: 1-30 ... 871-900 | 901-930 | 931-960 ... 1171-1181




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék