udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
160
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-160
Névmutató:
Gálfalvi György
2007. október 4.
Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság 1887-ben alakult meg, Tolnai Lajos kezdeményezésére. Virágkorát a két világháború közötti időszakban élte, amikor Kemény János elnökletével rendszeresen sikerült megtartani a felolvasóesteket. 1946-ban az új hatalom betiltotta. 1990 októberében 33 vásárhelyi értelmiségi gyűlt össze, ekkor Béres András, akkori RMDSZ-alelnök kezdeményezésére egyesület alakult, amely Gálfalvi György javaslatára vette fel a Kemény Zsigmond Társaság nevet. Közművelődési egyesületként született újjá a KZST. – Szeretnék, ha minél több fiatal bekapcsolódna a KZST életébe, mondta Fülöp Géza. Október végén kezdenek. /Nagy Botond: Utánpótlás-kereső KZST. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 4./2007. október 13.
A 85 éves Jánosházy György költő, műfordító, kritikus, szerkesztő, színházi rendező sokrétű tevékenységét a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével ismerte el Sólyom László köztársasági elnök. A kitüntetést Szabó Béla főkonzul adta át Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Csegzi Sándor alpolgármester üdvözölte a megjelenteket, majd Gálfalvi György értékelte Jánosházy György munkásságát. Huszonkét évig dolgoztak együtt a Látó folyóirat szerkesztőségben, emlékezett Gálfalvi György. Az irodalomban olykor névsorolvasásokat tartanak, Jánosházy György általában nem szerepelt ezekben. De nem is törekedett erre soha. Jánosházy nem csak költő. Kritikai véleménye fontos volt a színháziak, a szerkesztők és a folyóiratok számára egyaránt. Egyike volt azoknak a romániai magyar képzőművészeti kritikusoknak, akik valóban értettek hozzá. /Nagy Botond: Mert „a nem-listák is ugyanolyan fontosak…” Kitüntették Jánosházy Györgyöt. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./2007. október 15.
Október 13-án Székelyudvarhelyen, a Városháza Szent István-dísztermében tartotta hagyományos évi díjátadó ünnepségét az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). A hetvenéves írók köszöntése mellett átadták a hídverő és az életműdíjakat is. Egyed Péter egyetemi tanár értékelte az alapítvány által korábban kiírt irodalom- és internetpályázatot. Az EMIA életműdíjjal tüntette ki Dávid Gyula szerkesztőt, irodalomtörténészt, akinek életművéről Gálfalvi Zsolt tartott laudációt. Dávid Gyula meghatottan köszönte meg az elismerést, egyfajta adósságként említette a Romániai Magyar Lexikon befejezését, ígérete szerint az utolsó kötet jövőre jelenik meg. Gálfalvi Zsolt a hetvenedik születésnapját idén ünneplő Kántor Lajost, a Korunk folyóirat szerkesztőjét köszöntötte. Hídverő díjat adtak át Szakolcay Lajosnak, akinek életművét Gálfalvi György méltatta: „Egyike azoknak, akik életművet szenteltek annak, hogy másokra figyeljenek, olyanokra, akiket a határok elszakítottak egymástól, de mégis összetartoznak”. Az EMIA egyik díjazottja, a hetvenedik életévét idén ünneplő Lászlóffy Aladár betegsége miatt nem tudott részt venni az ünnepségen. Búcsúzásként az est házigazdája, a szervező alapítvány elnöke, Lőrincz György író köszönte meg a hallgatóságnak, hogy jelenlétükkel megtisztelték a díjátadást. /Szász Emese: Akik tettek az irodalomért. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 15./2007. december 17.
December 15-én szokatlan szerepben állt a marosvásárhelyi közönség elé Gálfalvi György, a marosvásárhelyi Látó főszerkesztője. Mindeddig házigazdaként, kérdezőként vezette a folyóirat Irodalmi Színpadának műsorait, most ő volt a kérdezett. Nyugalomba vonulása alkalmából az a szerkesztőtárs faggatta életéről, aki majd januártól őt követi a Látó élén. Kovács András Ferencnek Gálfalvi György őszintén vallott. KAF a Látó Irodalmi Színpad alapító „örökös tagja” címet adományozta Gálfalvinak. Gálfalvi 42 éven át volt szerkesztő és közismerten a csapatmunka megszállottja. Többen felidézték Gálfalvi Marad a láz? /1977/ című nagysikerű interjúkötetét. Az egykori Ifjúmunkás hetilapnál öt évét töltött, majd az Igaz Szónál szerkesztőként 19 esztendőt, utódjánál, a Látónál tizennyolcat. /N. M. K. : Örökös tag a közös asztalnál. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./2007. december 29.
Gálfalvi György több évtizedes szerkesztői munka után, 65. életévét betöltve vonult nyugdíjba az Igaz Szó, később a Látó szépirodalmi folyóirattól, melynek munkatársa, szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője volt. Nagy terhet tett le a válláról, mondta, mert a szerkesztést mindig hivatásként élte meg. Rengeteg elképzelése van arról, hogy mit fog megírni. „Nem beszámolni, nem elszámolni, megírni. ” Egy könyvre gondol, amely valahol a regény és az emlékirat határán fog libegni. Úgy látja, hogy azt a teret, „amit ‘89 után megszereztünk, úgy érzem, fokozatosan veszítjük el, kezdünk kiszorulni. Mert ki akarnak szorítani. De nem szabad hagynunk magunkat. ” Intézményeket kell teremteni, vallja. Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutatót Marosvásárhely díszpolgárává választották Bolyai- kutatásaiért. 2007. szeptember 15-étől már nem tanít a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán, így idejét teljes mértékben a Bolyai-hagyaték feltárására fordíthatja. 2007 legnagyobb megvalósításának a Bolyai-világtalálkozót tartja, a rendezvényre a világ minden tájáról hazajöttek volt diákok és tanárok, s ez is bizonyítja, hogy az alma mater ősi szelleme összekovácsolja az embereket. Ugyancsak a Bolyaiak szellemiségét hirdeti a Bolyai Alkotótábor is, amelyet Csegzi Sándor alpolgármester kezdeményezett. Weszely Tibor Bolyai Jánosról 2002-ben kiadott könyvét Star Gyula, a Vince Könyvkiadó szakszerkesztője közreműködésének köszönhetően Manfred Stern hallei matematikus-műfordító német nyelvre is átülteti. Weszely Tibor folytatja a Bolyai-kéziratok alapos tanulmányozását, hiszen a nagy matematikus magyar, latin és német nyelven 13. 000 oldalt hagyott hátra. Weszely Tibor 2008-ban Sándor Józseffel (a Babes-Bolyai Egyetem matematikaprofesszora) és Oláh Gál Róbert csíkszeredai történész-kutatóval hozzáfognak az általa Vályi Gyuláról – az egyetlen Marosvásárhelyen született tudós matematikusról – írott monográfia kibővítéséhez. A 2008-as év fordulópontot jelent a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem életében. Vezetőségváltásra kerül sor, dr. Béres András rektor mellett dr. Kovács Levente, a magyar tanszék vezetője is leköszön tisztségéből. Kovács Levente az akkreditációs folyamatokhoz fontos dokumentumok kidolgozásában vett részt. Vezetésével újraindítottak egy rendező osztályt és a tavaly végzett rendezők sikeresen elhelyezkedtek. Kovács Levente rendező is, minden évben rendez Nagyváradon. Most életének ez a területe is lezárul. A Színművészeti Egyetem tovább fogja vezetni a rendező osztályt és ha több szakon beindul a mesterképzés, talán ott is lesznek feladatai. Fő feladata a doktori képzésben részt vevő doktorandusok útnak indítása lesz. A magyar nyelvű zenetanári szakon az első évfolyam most negyedéves. E szak beindítása jelentős megvalósításnak számít, hiszen az anyanyelvű zenei képzés negyven év alatt teljesen háttérbe szorult. A képzőművészeti oktatás terén látvány-, díszlet- és rendezvénytervezési szak indítását tervezik. Már elkészült az akkreditációhoz szükséges dokumentáció. Farkas Ernő nagyon szeret tanítani. Van három osztálya a Református Kollégiumban. Dr. Kovács Dezső egyetemi tanár /a MOGYE Fogorvosi Karának dékán-helyettese, a szájsebészeti klinika vezetője, mellette az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályát irányítja/ elégedetlen, mert a jelenlegi vezetőség sem oldotta meg a szájsebészeti klinika helyzetét, nem megfelelő helyen, nem megfelelő épületben működik. Az egyetlen valós segítséget a megyei tanácstól kapták. Lokodi Edit elnök asszony teljesítette az ígéretét, és két korszerű fogászati röntgengép megvásárlását tette lehetővé. Az EME Orvostudományi Szakosztályának 1400 aktív tagja van, a szak- és területi csoportok eredményesen működnek. Korszerűsítették a székházat, sikerült emelni az Orvostudományi Értesítő színvonalát, amelyet nemzetközi bizottság szerkeszt. Pályázati lehetőséget teremtettek a könyvkiadásra, évente három fiatal kutatónak biztosítanak ösztöndíjat. /Bodolai Gyöngyi, Menyhárt Borbála, Nagy Botond, Vajda György: Óévbúcsúztató gondolatok. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 29./2008. január 19.
Testvérvárosára is folyamatosan figyel a zalaegerszegiek kulturális folyóirata, a Pannon Tükör. A Zalai Írók Egyesületének kéthavonta megjelenő színvonalas lapja 2007. november-decemberi számának első felét Marosvásárhelyi irodalmi-művészeti élet bemutatásának szentelte. Péntek Imre főszerkesztő a két megyeszékhely kulturális cserekapcsolatait mutatta be. Gálfalvi György személyes hangú, visszatekintő írása, A bennem épülő város szerepel a folyóiratban, továbbá Kovács András Ferenc versei. Szabó Róbert Csaba rövidprózája. Tágra nyílt kapuk című esszéjében marosvásárhelyi műtermekbe, műhelyekbe, galériákba kalauzolja az olvasókat Nagy Miklós Kund. Török Gáspár A marosvásárhelyi fotográfia-fotóművészet múltja és jelene címen írt összefoglalót. A vásárhelyi összeállítás a 70 éves Csíky Boldizsár zeneszerző köszöntésével zárul. /(nk): Marosvásárhelyi összeállítás a Pannon Tükörben. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 19./2008. február 2.
Megváltozott külalakkal megjelent a Látó idei első száma. A nyugalomba vonult Gálfalvi György után Kovács András Ferenc a megbízott főszerkesztő, aki a vele készült beszélgetésben kifejtette, megújulási szándék vezeti, közben a lap eddigi karakterét is szeretné megőrizni. Nevezetesen azt, hogy ez egy erdélyi, havi szépirodalmi folyóirat. Frissítésre van szükség, mert ma már más időszakban élnek, mint például a 18 évvel ezelőtti induláskor. Szabó Róbert Csaba szerkeszti a honlapot. A lapszám hátsó borítójának belső oldalára zsebet tettek. A zsebbe poszterek kerülhetnek, a januári számban a Bodor Ádám-poszter szerepel. Olyan írók képeit helyezik oda, akik esetleg a Látó irodalmi színpadán megfordultak. Évente három-négy melléklet is meg fog jelenni, továbbá évi három tematikus szám, néha vendégszerkesztőkkel. – Természetesen a romániai magyar irodalom artikulálási formája ez a folyóirat. Ugyanakkor nyilvánvalóan vannak Magyarországon, vagy máshol élő szerzők is a lapban. Kovács András Ferenc szerkesztőkollégái Láng Zsolt, Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba. /N. M. K. : A Látó új ruhája. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 2./2008. február 25.
Megjelenés előtt áll a Páll Lajos 70. születésnapjára készült életinterjút, Páll Lajos-verseket és reprezentatív festményeket és rajzokat bemutató kötet. Páll Lajos beszélgetőtársa, értő kérdezője Kozma Huba, a versek válogatója és kommentálója Gálfalvi György, mindketten nagy tisztelői a korondi művésznek. Páll Lajos 70 éves. Művészalbum. A kiskunmajsai Csantavér Kiadó és a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó közös kiadása. /Megjelenés előtt. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 25./2008. május 12.
„A kereskedelemben nem forgalmazzuk ezt a könyvet, de egy Zöld Lajos által összeállított lista alapján mindenkinek ajándékozunk egyet, aki kivette részét a Lázár-kastély építésében és restaurálásában” – hangzott el a Szekértábor a Szármány hegyén /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című dokumentumgyűjtemény bemutatóján a gyergyószárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében. Dávid Gyula író és Zöld Lajos, a szárhegyi művésztábor egyik megálmodója írta és szerkesztette az 1980, 1990 és 2000-ben szervezett írótáborok jegyzőkönyvei alapján készült kötetet. Gálfalvi Zsolt író a tízévenként megrendezett írótáborok hangulatát elevenítette fel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a kötetbe került szövegek fő erényeként azt említette, hogy a magyar nyelv történelmének egy részét képezik, hűen tükrözik azokat az írói törekvéseket, amelyek a diktatúra idején alkotó szerzők munkáját jellemezték. Dávid Gyula társszerző kronológiai sorrendbe rendezte a három írótábor jelentősebb eseményeit, arra is kitérve, hogy az első táborozás után számos erdélyi magyar írót meghurcoltak a szárhegyi táborozás miatt. /Jánossy Alíz: Ajándékkönyv a támogatóknak. = Krónika (Kolozsvár), máj. 12./2008. augusztus 21.
Közjogi méltóságok jelenlétében, ünnepélyes zászlófelvonásával megkezdődött Budapesten, a Kossuth téren az augusztus 20-i központi állami ünnepség. A zászlófelvonás közben a jelenlévők közül néhányan sípolással és fütyüléssel próbálták megzavarni az ünnepséget, s közben a „Gyurcsány takarodj!”, a „Hazaáruló!” és a „Vesszen a kormány!” jelszavakat skandálták. Mind a fővárosban, mind vidéken különböző rendezvények keretében emlékeztek meg államalapító Szent István királyról. Az ünnep alkalmával a magyar kormány ezúttal is magas rangú állami kitüntetésekben részesített személyiségeket, köztük erdélyieket is. /Szent Istvánt ünnepelték a magyarok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./ Az ellenzéki politikusok nem vettek részt az eseményen. A Kossuth teret a rendőrség teljesen lezárta az állami zászló felvonásának idejére, az augusztus 20-i ünnepi rendezvényre érkezők csak fémdetektoros kapun, szigorú átvizsgálás után léphettek a kordonokkal elzárt területre. A Hősök terén tartott tisztavatáson idén először nem volt jelen a Szent Korona másolata. /Megidézett államalapító. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./ Augusztus 20-a alkalmából a Népművészet mestere díjban részesült Antal Zoltán gyimesi prímás, hagyományőrző, Életfa-díjat kapott Máthé Ferenc erdélyi fafaragó, bútorfestő oktató, Népművészet Ifjú Mestere-díjat érdemelt idén Nyisztor Ilona csángómagyar népdalénekes és gyűjtő. A Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának romániai kitüntetettjei: a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kántor Lajos, a Korunk és Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője. /Erdélyi kitüntetettek. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./2008. augusztus 28.
Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező augusztus 20-án Budapesten átvette a Kisebbségekért Díjat. A legismertebb erdélyi magyar folyóirat, az Igaz Szó kritikai rovatvezetőjeként, a rendszerváltást követő napokban pedig a Látó irodalmi folyóirat alapítójaként, majd főszerkesztőjeként a romániai magyar közösség művelődési életében végzett értékteremtésért kapta a díjat. Gálfalvi György fontosnak tartja az időszakot, amikor az Ifjúmunkás szerkesztője és riportere volt, 1965 és 1970 között. Riporterként kezdte pályafutását, főszerkesztőként ment nyugdíjba. Korosztálya, a Forrás második nemzedéke, hamar rájött arra, hogy a világon úgy változtathat a legbiztosabban, ha hozzátesz valamit. Úgy érzi, hogy riporterként, szerkesztőként, íróként is sikerült valamit hozzátenni a világhoz. Gálfalvi munkamániás nyugdíjasként is dolgozni fog, csak mást. Egyelőre egykori szekus dossziéit próbálja elrendezni, hiszen 15 kötet, csaknem ötezer oldal, amit megkapott belőle. /Antal Erika: Hozzátenni a világhoz. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./2008. szeptember 2.
Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános kórusának tagjai fogadták énekkel a szerzőt Marosvásárhelyen, a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A külföldön élő dr. Száva Tibor nyugdíjas mérnök több évtizedes kutatómunkájának eredménye a Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában című kötet. Az erdélyi magyarörmények neves, illetve elfeledett személyiségeit felvonultató, újonnan megjelent vaskos kiadványt Gálfalvi György, a Látó nyugalomba vonult főszerkesztője mutatta be. Hangsúlyozta: egy élet műve ez. Száva Tibor úgy érezte, hogy kötelessége elmondani mindazt, amit felfedezett. /Nagy Botond: Magyarörmények nyomában… = Népújság (Marosvásárhely), szept. 2./2009. április 18.
Április 17-én mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 /Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda/ című könyvét, olyan lehallgatási jegyzőkönyvek gyűjteményét, amelyeket az akkori Igaz Szó munkatársáról állítottak össze a Szekuritáté tisztjei. Gálfalvi György, a Látó nyugalomba vonult főszerkesztője elmondta, a kötet végén található névjegyzék szerint jóval több, mint száz alkalommal szerepel Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveiben. És ez fordítva is igaz. Markó Béla a kötet elé írt esszéjében indokolta, miért tartotta fontosnak a megjelentetést. A könyvnek több olvasata lehet: kollektív emlékirat, amelyet több mellékszereplő mond a mikrofonba, modern rádiójáték, krónika arról, hogy mi történt a világgal 1986 és 1989 között. De olvasható tényregénynek is, amelyben egy értelmiségi csapat próbálja túlélni ezt az őrületet. Kovács András Ferenc /KAF/ költő, a Látó főszerkesztője szerint „botrány és szégyen, hogy úgy kellett élni. De így is lehetett élni, és így is lehetett élni szabadon. A magunk belső autonómiájával. A könyv maga a képtelenség. Olvasataim közül az első a megdöbbenésé volt. Elpirultam, kukkolónak éreztem magam, ahogy olvastam. De nem is baj ez. ” Hol vannak azok a tisztek, a fenyegetők? Azok érdekelnek, akik a mai napig aktívak, írta KAF. Azt szeretné, ha húsz-harminc év múlva gyermekeiknek, unokáiknak nem kellene újabb lehallgatási jegyzőkönyveket olvasniuk, tette hozzá. /Nagy Botond: A képtelenség könyve. Egy irredenta hétköznapjai. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./2009. április 22.
Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai című, kötetét Marosvásárhelyen mutatták be. „Ezt a könyvet nem én írtam, minden bizonnyal honoráriumot sem fogok felvenni érte, csak az előszóért. Ebben a könyvben mi beszélünk: Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Káli Király István, Kelemen Atilla” – fogalmazott Markó Béla. A hatalom és az állampolgár viszonyát is tisztázni hivatott a lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazó kötet. Pusztán kisebbségi léténél fogva, akkoriban mindenki nacionalista és irredenta volt a hatalom szemében. Mégis a hatalom vált nevetségessé és válik ma is azzá, ha figyeli és követi a kisebbségi közösségek szellemi vezetőit – hangzott el a könyvbemutatón. /Antal Erika: „Egy irredenta hétköznapjai. ” = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./2009. május 15.
A Szekuritáté, a kommunista rendszer titkosszolgálata célja a Nagy Testvér mindenütt jelenvalósága hitének terjesztése, a terror szellemének elhintése. Tudták, emlékezett Ágoston Hugó, a lap főmunkatársa, hogy sajtósként, lehallgatják őket, hogy minden szerkesztőségnek megvolt a szekus felelőse, ennek ellenére legtöbbször nem voltak óvatosabbak. Markó Béla a legfelháborítóbbnak azt tartja, hogy lehallgatói túllépték az intimitás, az emberi jogok határait. Megjelent könyve /Egy irredenta hétköznapjai (Lehallgatási jegyzőkönyvek, 1986. április – 1989. december), Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ több dokumentumot tartalmaz. Mire volt jó ez a hatalmas gépezet, önmaga létjogosultságnak igazolásán kívül? Markó Bélát 1986 áprilisa és 1989. decembere között hallgatták le. Követési dossziéjában a neve „Marian”; a lehallgatási jegyzőkönyvekben „Célszemély” (CSZ.), gyakran Markó Béla, olykor egyszerűen Markó. Gyakran fogad és igazít el látogatásokat Magyarországról, látogatja a bukaresti magyar nagykövetséget, külföldi rádiókat hallgat, és „egyetért azok Románia megvalósításait rágalmazó kijelentéseivel”. Ilyen dolgok derülnek ki Markó Béláról, körvonalazva egy „irredenta” profilját. Következnek a lehallgatási jegyzőkönyvek – a kötetben legtöbbször szereplő kollégák, barátok, „társszerzők”: Gálfalvi György, Káli Király István, Tompa Gábor, Egyed Péter, Szávai. Markó Béla könyvének legfontosabb romániai előzménye, Stelian Tanase Acasa se vorbeste in soapta (Otthon suttogva beszélnek) című könyve 2002-ben jelent meg. Stelian Tanase könyve párhuzamosan közli korabeli naplóját és az ugyanazokról az eseményekről szóló lehallgatási, illetve besúgói jegyzőkönyveket. A szekus tisztek, akik a lehallgatási jegyzőkönyveket összeállították, ismeretlenek maradtak. Valójában őket kellene felelősségre vonni. Egy újsághír: A Szekuritáté által a hatvanas évektől kezdve felszerelt mikrofonokat napjainkig intenzíven használják. Az operatív tevékenység december forró napjaiban sem szünetelt. A lehallgatásra használt negyvenhét nagy központ közül akkor csak egyet – a legrégibbet! – pecsételték le és mutatták meg a sokaságnak mint annak bizonyítékát, hogy a Szekuritáté már nem működik politikai rendőrségként. /Romania Libera, 2009. április) A lehallgatás, megfigyelés tehát folytatódik. „Érdekes lenne olvasni a napjainkban készülő feljegyzéseket, titkosszolgálati elemzéseket Markó Béláról” – vetette fel Ágoston Hugó. A titkosszolgálatok ma is megkülönböztetett figyelemmel követik a magyar értelmiségieket. Markó Béla bizonyára ma is „célszemély”. /Ágoston Hugó: Gondolatok egy könyv kapcsán. Célkeresztben. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./2009. október 16.
A szociográfia a központi témája a Me.Dok (a BBTE újságíró tanszéke és a Medea Egyesület közös kiadványa) legújabb, 2009/3-as számának. Magát a műfajt, illetve annak történetét Cseke Péter bevezető írásából lehet jobban megismerni, a szerző ugyanakkor másik írásában Bözödi György: Székely bánja című szociográfiáját elemezte. Mai szociográfia-kísérletek olvashatók Középajtáról, Torockóról és Székelyvarságról, a ME.Dialógus rovatban pedig Gálfalvi György vall a műfaj kialakulásáról, elő-, illetve utóéletéről. /Lapszemle. Me. Dok 2009/3. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./2010. január 23.
Egy folyóirat sikertörténete
Beszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről
– A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját?
– Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak.
– Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz?
– Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult.
– Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól?
– Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák.
– Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül?
– Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak.
– A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne.
– Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető.
– Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre?
– Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye.
– Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani.
– Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő.
– Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is?
– Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is.
– És ez jó?
– Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével.
– Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek?
– Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen!
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. február 1.
A hibátlanság vágya
Húszéves a Látó
Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig.
Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból.
Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta.
A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)2010. április 24.
Együtt, Erdélyben
Kárpátaljai írókaraván
Az EMKE Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézete szervezésében lebonyolított Irodalmi karaván keretében Marosvásárhelyre látogat a kárpátaljai Együtt című folyóirat alkotói közössége. Meghívottak: Vári Fábián László költő, néprajzkutató és Zubánics László közíró, lapszerkesztő. A rendezvényre szerdán délután 6 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban – szólt a híradás az eseményről, amelyen – sajnos – szégyenletesen alacsony lélekszámú közönség tette tiszteletét. Ennek ellenére kellőképpen tartalmas és nívós beszélgetést szült a délutáni alkalom, annyi változással, hogy Zubánics László helyett Bakos Kiss Károly költő, a folyóirat kritikai rovatának szerkesztője érkezett Vásárhelyre, előbbi útlevélgondok miatt kénytelen volt otthon maradni. A beszélgetést Gálfalvi György, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője vezette, kérdéseiben a kárpátaljai lap múltjáról, az ukrajnai magyarság helyzetéről, irodalmáról érdeklődött, hiszen – mint mondta – az együvé tartozókat a határok el nem idegeníthetik.
– A hatvanas évek végén az ungvári egyetem mellett alakult ki az a kör, amelyet az irodalom szeretete hozott össze – válaszolt elsőként Vári Fábián László Kossuth- és Bethlen- díjas költő, a Balassi-kard kitüntetés birtokosa, az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke. – 1965-ben ez a diákkör egy kézzel írott és összefűzött, írógéppel sokszorosított, 35-40 oldalas folyóiratot hozott létre és terjesztett. ’67-ben betiltották, pedig ekkor már jó úton járt az ismertté válás felé értelmiségi körökben is. A diákok csoportja Kovács Vilmos köré csoportosult, majd ’67-ben létrehozta azt a kört, amely Forrás Stúdióként írta be magát a kárpátaljai magyar köztudatba. Ezt követően hosszú évtizedeken át nem volt Kárpátalján önálló magyar irodalmi folyóirat. Végül, két korabeli kísérlet után, 2002-ben született meg a döntés, hogy felélesztik a ’67-ben betiltott Együtt című lapot. Azóta folyamatosan megjelenik, igaz csak negyedévente, de 96 oldalon. Szépirodalommal foglalkozik, a versek, regényrészletek mellett tanulmányokat is közlünk, elsősorban kárpátaljai, vagy onnan elszármazott szerzőktől. Hála istennek van elegendő anyagunk. Odafigyelünk a felnövekvő nemzedékre, de a velünk egy sorsban lévő ruszin kisebbségre is, verseiket, balladáikat, népköltészetüket régóta fordítjuk.
Hogy hogyan látjuk az egységes magyar irodalmat? A Magyarországra való odafigyelésünk folyamatos. A rendszerváltás után nagyon megélénkült a kárpátaljai magyar könyvkiadás, mert sok magyar civil szervezet könyvkiadóként is tevékenykedik. A rendszerváltást követően tagjaivá váltunk a magyar írószövetségnek, és noha a nagy távolságok miatt keveset járkálhatunk, folyton tájékozódunk. A magyar irodalom egységes, de vannak olyan specifikumai, amelyek bizonyos területekre jellemzők. A mi egyik ilyen specifikumunk a magyar férfiak 1944 őszén történt elhurcolása. Háromnapos munkára kérték fel őket, végül körülbelül 15-20000 magyar férfi pusztult el a sztálini lágerekben. Hatalmas trauma volt és nem is volt szabad beszélni róla. Kapcsolatunk az elmenőkkel – nem volt nyílt vitánk, ugyanakkor nem néztük jó szemmel a kivándorlást. De minden sors más, és voltak olyanok, akiknek tényleg el kellett menekülniük. Mint például Benedek András, akit a KGB üldözött el 1976-ban, vagy Balla Gyula, aki a katonaság elől menekült Budapestre. Ők végig támogatták, támogatják az otthon maradottakat. Persze, a megélhetés nehézségei, a kisebbségi sors, a politikai restrikciók miatt is sokan elmennek. Akik maradnak, azok közül sokan abban a tévhitben élnek, hogy gyermekeiket az állam nyelvén taníttatják. De a gyerek csak anyanyelvén szerezhet olyan biztos tudást, amelyre a későbbiekben alapozhat. Ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, pedig az első áldozatot felvállalni kötelesség.
Bakos Kiss Károly elárulta: versei kapcsán került az Együtt alkotói közösségébe. – 2005- ben jelentkeztem verseimmel a lapnál, a legutóbbi évfolyam óta vagyok a kritikai rovat vezetője, elsősorban a nálam is fiatalabb generációk között kutakodom. Tíz évig Budapesten éltem, ott végeztem el az egyetemet, de az első adandó alkalommal hazaköltöztem és most végre olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek és ami el is tart.
A jó hangulatban zajló találkozó a résztvevők kérdéseire adott válaszokkal, majd a vendégek felolvasásaival zárult.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)2011. január 7.
Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)