udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
204
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 181-204
Névmutató:
Hunyadi János
2010. szeptember 10.
A történelemhamisítás fellegvárai
Húsz évvel a rendszerváltás után is folytatódik a történelemelferdítés Erdély két leglátogatottabb várkastélyában. Noha mind Törcsváron, mind Vajdahunyadon történt némi áttörés a kastélyok történelmének hitelesebb bemutatása terén, a világszerte ismert két épület magyar jellegére elvétve mindössze néhány mondat utal. Míg a törcsvári „Drakula-kastélyban” a történelem jóformán 1920 után, a román királyi párral kezdődik, a vajdahunyadi vár falai között is sűrűbben találkozni a véres kezű és -szájú, mitikus román gróffal, mint Hunyadi Jánossal vagy fiával, Mátyással. A történelmi csúsztatások és féligazságok nem csak a magyar látogatókat zavarják; a jelenlegi helyzetet a Krónikának nyilatkozó Stelian Arcadie Mândruţ tudományos kutató is élesen bírálta. (Erdély védelmét szolgálta Törcsvár. A törcsvári kastély több évszázadon át a mellette elhaladó fontos kereskedelmi út ellenőrzésére és Erdély védelmére épült. Az I. Lajos magyar király engedélyével 1377-ben épült erőd, fekvéséből adódóan, a nehezen bevehető várak közé tartozott. 1498-ban II. Ulászló zálogba adta a várat Brassónak, majd 1528. január 25-én II. Lajos király meghosszabbította a zálogot 25 évvel azzal a kikötéssel, hogy a vár várnagya mindenkor magyar legyen.
1568-ban a kastély végleg Brassó fennhatósága alá került, aminek következményeként 1660-ban II. Rákóczi György, a Mikes Mihály vezette székely katonákkal elfoglalta a várat. A brassói szászok 1916-ban visszaajándékozták IV. Károly királynak, aki feleségének, Zita királynénak adta a várat. Trianon után, 1920-ban Karl Schnell brassói polgármester ismét elajándékozta, ezúttal Mária román királynénak.
Az uralkodó felesége átépítette és romantikus kiegészítésekkel restauráltatta, majd lányának, Ilona hercegnőnek hagyta örökségül, aki 1931-ben ment férjhez Habsburg Antalhoz. A házaspár később Ausztriába költözött, s 1948-ban – a királyi család száműzetése után – a törcsvári kastély a román állam tulajdonává vált. Az államosítás után nem sokkal ódon falai között múzeumot rendeztek be. A visszaszolgáltatási törvények alapján 2009-ben a kastély visszakerült Ilona hercegnő leszármazottaihoz.
Vajdahunyad – erősségből lovagvár Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. A 18. század első felében, 1725-től a kincstári uradalom hivatalai is kaptak helyet. Első komolyabb felújítását két évszázaddal ezelőtt, 1807-ben látogatásakor rendelte el. A munkálatoknak tizenegy esztendővel később egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. 1854-ben ismét tűz pusztított. Az erődítményben korábban is ütött ki tűz, de akkor az ellenség okozta.
Például 1601-ben, amikor az „országegyesítő” Mihály vajda (Mihai Viteazul) megrohamozta és felgyújtatta. Az évtizedekig elhúzódó helyreállítást 1868-ban népszerűsítő kampány nyomán, közadakozásból kezdték el. A restaurálást vezető Schulcz Ferenc és Steindl Imre, a kor felfogása szerint, egységesen gótikussá próbálta „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be.
A tudományos igényű helyreállítás csak a múlt század elején kezdődött, amikor 1907 és 1913 között munkájával nem a kor divatját, hanem az eredeti rajzokat próbálta követni. A kommunista érában és az azt követő húsz évben a várat olykor nagyon lassú, máskor valamivel gyorsabb iramban, szinte folytonosan restaurálják.)
Drakula és a playboykirály
Tájékozatlan turistának nem ajánlatos a Nagy Lajos magyar király által épített kastély iránt érdeklődni, mert ilyesmiről tíz járókelőből kilenc sem Brassóban, sem a közeli Törcsváron nem hallott. A kérdésre általában kétféle válasz érkezik: az egyik egy unott vállvonogatás, a másik egy inkább turistabarátnak nevezhető pótajánlat. „Ilyen kastély nálunk nincs – mondja egy jól öltözött, angolul folyékonyan beszélő középkorú brassói hölgy, akit kíváncsiságból éppen a Kapu utcában állítunk le. – De ha valami érdekeset akarnak látni, érdemes kiruccanniuk Törcsvárra, ott van Drakula kastélya.”
Miért is lepődünk meg, hisz már a magyarországi turisták is Drakula-kastély néven kezdik emlegetni. Ami nem is csoda, hisz a történelemhamisítók nem alusznak. Legalábbis azok, akik a kastély alatti nagy bazárban szinte minden egyes portékájuk által a véres grófot népszerűsítik. Nem is akad olyan emléktárgy, amelyből ne készült volna drakulás változat. „Ezek mennek a legjobban, ezt kérik a turisták” – magyarázza az egyik idősebb elárusító, majd amikor hallja, hogy magyarul beszélünk, bizalmasan a fülünkbe súgja: „még a magyarok is”.
Pedig aligha hihető, hogy minden egyes magyar turista vámpírlátogatásra érkezne Törcsvárra, és a kastély I. Lajostól IV. Károly Zita nevű feleségéig tartó több évszázados történelme egyáltalán ne érdekelné. A szuvenírbolt könyvrészlegén azonban csak egyiptomi és görögországi útleírások sorakoznak magyar nyelven, vagy esetleg recepteskönyvet lehet vásárolni. „Valami történelmi jellegű írás nincs? Akár románul vagy angolul…” – fordulunk az eladóhoz.
A férfi arca felvillan, és máris gratulál. „Maguk komoly emberek lehetnek. Akkor Paul D. Quinlan, II. Károly román királyról szóló kötetét ajánlom” – mondja, és rámutat a Regele Playboy című kötetre. Ha belegondolunk, hogy a még életben lévő Mihály király édesapja volt a történelem egyetlen uralkodója, aki kétszer is lemondott királyságáról szerelmei, Zizi Lambrino, majd Elena Lupescu miatt, a Humanitas Kiadónak és szerzőjének nem is kellett különösebben elbulvárosítania az uralkodó sztoriját.
Mielőtt beérnénk a kastélyba, komoly tömegen kell átverekednünk magunkat. A legtöbben hazai látogatók, de a csoportok között vannak angolul, héberül vagy akár japánul beszélő turisták is. Rögtön a bejárat után magyarokkal is találkozunk, akik a közeli Székelyföldről léptek át a Barcaságba. Tekintetünk egyből megakad a falra rögzített ismertetőn, ahol néhány mondat erejéig szó esik a várkastély magyar vonatkozásáról is.
Legutóbbi látogatásunkhoz képest újdonságként hat, hogy Öreg Mircea neve mellett megjelenik a Sigismund de Luxemburgnak nevezett magyar király, Luxemburgi Zsigmond, majd Iancu de Hunedoarának keresztelt Hunyadi János, illetve Bethlen Gábor és II. Rákóczi György, szintén elrománosított változatban. Az ismertetőtábla szövege még így is előrelépésként hat az elmúlt évek teljesen egyoldalú feliratához képest.
Ám Zita magyar királynéról egyetlen mondatocska sem esik, még a múzeum alkalmazottai sem tudják megmutatni, melyik volt az ő szobája. Miután összenéznek, meg is vallják, hogy ők „életükben nem hallottak erről a nőről”.
A falakra kiaggatott korabeli képek csak a kastély későbbi tulajdonosáról, Mária román királynéról tanúskodnak. Az idegenvezetők is őt emlegetik mindegyre és nagy előszeretettel. Az egyik teremben pergő képsorok is csak a román királyi családról szólnak – mintha előttük emberfia nem tette volna be a lábát a kastélyba. A termek ismertetőjéből is csak az derül ki, melyik volt Mária könyvtára, Ferdinánd hálója, Miklós kitagadott herceg szobája vagy Mircea herceg kápolnája.
Meghalt Mátyás, oda az igazság
Vajdahunyadon, a Mikszáth által a várak királyának nevezett Hunyadiak váránál egy picivel másabb a helyzet. A történelemelferdítési kísérletek itt is már a bejáratnál megmutatkoznak, igaz, nagyjából ennyiből ki is merülnek. Ott Decebalnak és Avram Iancunak szentelt, gipszből készült domborműveket csodálhat meg a látogató, akit kétnyelvű köszöntőtábla fogad.
Sajnos a logika meg a várakozás ellenére a második nyelv nem a magyar, hanem az angol. Bent, a falakon meg az érintős képernyőn viszont már több minden olvasható magyarul is. Nem annyi, mint románul, pedig a helyiek szerint 2000-ig minden egyes tábla kétnyelvű volt.
A restaurálást követően azonban már nem helyezték vissza ezeket, s mára csak imitt-amott láthatunk egy-egy magyar feliratot. Az emléktárgyakat árusító boltokban is a vérszomjas Drakula jelentős fölényben van Mátyással, az igazságossal szemben.
Az egyik pultnál hűtőmágnes után érdeklődünk, de a bárányt, gombát vagy teknősbékát ábrázolók közül egyiket sem választhatjuk vajdahunyadi szuvenírnek. A dákok harci zászlaját pedig nem a magunkfajta látogatóknak kell kínálni. „Jó lenne valami magyar jellegű tárgyakat is árusítani, én kértem is, de még nem kaptam” – panaszkodik a pult túlsó oldaláról az egyik középkorú kereskedőnő, miután egyértelmű csalódottságot olvas le arcunkról.
Hogyisne szomorodna el az ember, amikor a kínai mütyür vagy a Drakulás csésze helyett inkább egy magyar nyelvű turisztikai könyvet vagy legalább egy útikalauzt választana. „Csak Erdély háromnyelvű térképével szolgálhatok.
De egy hét múlva lehet, hogy könyvem is lesz” – próbálja kiengesztelni potenciális, ám egy hét múlva biztos vissza nem térő vásárlóit az eladó. A magyar nyelv azért még sincs teljes egészében száműzve a Hunyadiak várából. Ha az ismertető feliratokon ritkán fellelhető, a falfirkák révén annál sűrűbben. „Itt járt Kovács Mária és Farkas Zoltán” – olvasható egyik helyen. Másutt Lázár Sándorné állított emléket önmagának. Valamivel odébb a felsőmarosmenti Disznajót juttatta be a falu egyik szülötte Mátyás király otthonába.
Dézsi Attila Hunyad megyei prefektus belátja, hogy annak ellenére, hogy a vajdahunyadi lovagvár látogatói mintegy 80 százalékban hazai vagy anyaországi magyar nemzetiségű turisták, az illetékesek aligha próbálnak a látogatók kedvében járni.
„Sok-sok év után annyit értünk el, hogy alkalmaztak egy magyar idegenvezetőt” – könyveli el az egyetlen sikert Dézsi. Ottjártunkkor, egy szombat délelőtt, amikor egyik magyar csoport a másik után érkezett, azonban nyoma sem volt a látogatók anyanyelvén is kommunikálni képes idegenvezetőnek.
Hamarosan kiderült: turista idény ide, látogatók igénye oda, az új alkalmazott a hatodik napot ünnepli, vallását pedig szentnek tekinti. „Szerettük volna, ha mindenüvé kikerülnek a magyar feliratok, amit eddig csak részben értünk el. Érződik, hogy a vár mint ingatlan a hunyadi önkormányzathoz tartozik, a műemlékvédelmi része pedig a művelődési tárca fennhatósága alatt áll. Ez a kétfejűség hátránya” – állítja a kormánybiztos.
Érzelem és tudomány
A helyzeten mielőbb változtatni kell, véli Stelian Arcadie Mândruţ történész, egyetemi tanár. A kolozsvári George Bariţiu Történelmi Intézet tudományos kutatója maga is meglepődve tapasztalta a falakon megjelenő útmutatók hiányosságait.
„Véleményem szerint az ismertetőket feltétlenül ki kellene egészíteni – nem érzelmi, hanem tudományos módon. Semmiként nem szabad letagadni vagy minimalizálni a középkor és az akkor épült erdélyi kastélyok magyar jellegét” – fejtette ki lapunknak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult történész.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)2010. október 16.
Erdély ezeréves püspöksége
A gyulafehérvári Szent Mihály székesegyház és érseki palota történetével, helyreállításával és régészeti kutatásának eredményeivel ismerkedhet meg Budapest közönsége az Erdély ezeréves püspöksége című kiállításon.
A gyulafehérvári püspökség – később érsekség – ezer éves fennállásának alkalmából rendezett tárlat megnyitóján Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek azt mondta: a kiállítás bemutatja a fájdalommal, szenvedéssel, de ugyanakkor dicsőséggel teli történelmet. A gyulafehérvári székesegyház és palota ezeréves egyházmegyei történelmük kőbe faragott tanúja, a székesegyház a három Hunyadi és a két Szapolyai kőkoporsójával, valamint az ismeretlen fejedelmi és püspöki sírokkal Erdélyország történelmének a pantheonja is – mutatott rá.
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány vezetője, a tárlat egyik szervezőjeként arról beszélt, hogy régi adósságot törlesztenek, hiszen az ezeréves püspökség és székesegyház méltatlanul háttérbe szorult Magyarországon.
A Daniela Marcu Istrate régész vezetésével 2000-2008 között lezajlott ásatások eredményeit és leleteit bemutató tárlat a római kortól a kora újkorig ívelő korszakot tárja az érdeklődők elé Gyulafehérvár történetéből. A római erőd falai között kialakuló középkori város legfontosabb, ma is álló emléke a Szent István alapította püspökség központja: a Szent Mihály székesegyház, a történeti Magyarország egyik legkorábbi, ma is álló épülete. Itt helyezték el Izabella királyné, János Zsigmond, Hunyadi János kormányzó és Martinuzzi Fráter György püspök és régens hamvait.
A mellette felépült püspöki palotát a 16-17. század folyamán az erdélyi fejedelmek állandó rezidenciájukká építették át. A székesegyház és a palota környezetében felszínre került régészeti leletek, falmaradványok, sírok az épületegyüttes múltját és az itt élő emberek mindennapi életét idézik meg. A bemutatott tárgyak közül kiemelkedik Szent Katalin aranyozott ezüstszobrocskája, amely a középkori erdélyi ötvösség magas színvonaláról tanúskodik. A kiállításon láthatók a fejedelmi palota mára elpusztult fogadószobáját díszítő, a 17. században Konstantinápolyból hozatott izniki fajansz csempék most feltárt töredékei is.
Ezt az anyagot egészíti ki egy párhuzamos kiállítás, amely a székesegyháznak és a palotának az erdélyi történelemben játszott szerepét, építéstörténetét és műemléki helyreállításait mutatja be régi és új felmérési rajzok, archív fotók, s a legjelentősebb erdélyi fejedelmek portréinak segítségével.
Több műtárgy igazi újdonságot jelent itt: a székesegyház barokk főszentélyének tervrajzát például a bécsi állami levéltár kölcsönözte a tárlatra. A legértékesebb kiállítási tárgy azonban az a római és bizánci pénzekkel díszített késő gótikus kehely, amelyet a 16. század elején Budai Udalrik gyulafehérvári kanonok készíttetett. Ezt a protestánsok által elűzött Bornemissza Pál püspök vitte magával Nyitrára, ahol ma az Egyházmegyei Múzeumban őrzik. A kehely 1884 óta nem volt látható Budapesten. Az Erdély ezeréves püspöksége című kiállítás január 2-ig látható a Budapesti Történeti Múzeumban. mult-kor.hu, Erdély.ma2010. október 16.
Hamis román történelem a képernyőkön
Győzött a Călugăreni-i csatában Mihai Viteazul? Tudomásunk szerint igen. Megnyerte a Rovine-i csatát Mircea cel Bătrân? Kétségtelen, vágjuk rá gondolkodás nélkül. És a történelemkönyvek tanítása szerint, ugyanígy igaznak véljük azt is, hogy Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátok voltak. Ezekre a tényekre cáfolt rá Marius Diaconescu történész egy, az RFI rádióban elhangzott beszélgetés során.
„Húsz évvel a forradalmat követően, még mindig áldozatai vagyunk a kommunista, nacionalista történelemírásnak. Ennek a legjobb bizonyítéka Lucian Boia professzor próbálkozása, aki a Történelem és mítosz a román tudatban című könyvben megpróbál előtérbe helyezni egy kis szeletet a valós román történelemből. Ismerjük, hogy milyen fogadtatásban részesült ez a mű, hogyan fogadták a Román Akadémia tagjai. A szomorú igazság az, hogy az iskolai történelemkönyvekben még mindig túlsúlyban van a román uralkodókról kialakított hamis kép, és a gyerekek ezt sajátítják el" – nyilatkozta Marius Diaconescu professzor.
„Nekünk, románoknak a Călugăreni-i csata egy fontos siker. A valóság azonban más. Egy adott pontig Mihai Viteazul hatalmas veszteségeket okozott a török csapatoknak, de az est leszálltával a harctérről visszavonult a hegyekbe. A törökök elfoglalták Bukarestet, és Târgovişte városát is. Mihai tudatában volt annak, hogy nem tud egymaga szembeszállni az ellenséges csapatokkal, ezért vonult vissza a hegyek közé, ahol Zsigmond uralkodó segítségére várt. Hogyan beszélhetünk győzelemről, amikor az országot a törökök uralták és nem Mihai Viteazul?"
„Egy másik hasonló példa a Rovine-i csata. Mindannyian úgy tudjuk, hogy Mircea cel Bătrân győzelmet arat Baiazid felett. Ezt tanuljuk az iskolában, erről szól Mihai Eminescu verse is. Ez nem igaz, hiszen az említett csata után Mircea cel Bătrân két és fél évet tölt Erdélyben. Ha megnyerte volna a csatát, miért tartózkodott 1395 márciusában Brassóban, és ajánlotta fel magát Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálta a magyar hadsereg négy alkalommal is visszahelyezni a román területek trónjára Mircea cel Bătrânt, sikertelenül, mert a török csapatok minden alkalommal megakadályozták ezt és kiűzték az országból Mirceát? Nem kell hazudni azért, hogy hazafi légy. A hazafiasságot nem hazugságokban mérik" – véli Marius Diaconescu történész.
Televízióból tanult történelem
„A mai román polgár több történelmet tanul a televízióból és a filmekből, mint a történelemkönyvekből. Amikor fél oldalnyi információ szerepel a könyvekben Ştefan cel Mare-ról vagy Hunyadi Jánosról, de létezik két vagy háromórányi film ugyanerről, ami ismétlődik is, akkor a románok filmekből sajátítják el saját történelmüket. Általánosságban minden történelmi film több mítoszt és valótlanságot is tartalmaz.
A nagy történelmi filmek következtében rendezőket és színészeket ismerhettünk meg. Sergiu Nicolaescu közismert rendezőre gondolok. Tisztelem, de sajnos ő többször hamisította a román történelmet azáltal, hogy valótlan képekben hamis hősöket mutatott be. De nem csupán ő. A Pintea Viteazul című alkotás azt tudatja velünk, hogy a Habsburgok elnyomták az ellenük harcoló románokat. Ez valótlanság! Pintea Viteazul egy közönséges útonálló volt. Tulajdonképpen a Habsburgok támogatták a románokat abban a konfliktusban, mely köztük és a magyarok közt kezdődött. Egy másik mítosz Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátságáról szól, és ezt a történelmi filmek is erősítik. Egyébként sok történész próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Ştefan cel Mare Chilia várát és automatikusan román országokat, amikor Vlad Ţepeş még javában harcolt a törökökkel. Többen azt állítják, a román uralkodó Chilia várát próbálta megvédeni a török támadástól. Nem igaz! A törökök a tengerről, Ştefan cel Mare pedig a szárazföldről támadta Chilia várát" – állítja a történész.
Marius Diaconescu a bukaresti egyetem történelem karának lektora, számos tanulmányt és könyvet jelentetett meg osztrák, lengyel, magyar és vatikáni dokumentumok felhasználásával. historia.ro Erdély.ma2011. február 17.
Törzsökfalvától Bretelinig
1920 nyarán, amikor a Kolozsvárra beköltözött Román Statisztikai Hivatal, elrendelte Erdély és a Bánság helyneveinek összeírását és „rendszerezését” (azaz a román kontinuitás elméletéhez való igazításukat), Hunyad megyében már kevés dolga akadt e „nemes” feladatra felkért bizottságnak.
A testület 1921 októberében kiadott helységnévtárának előszavában hangsúlyozza: „célunk a volt adminisztráció (Osztrák-Magyar Monarchia) által fejetlenül elkeresztelt helységek régi román nevének visszaállítása” (szerk. ford.). E cél érdekében aztán Erdély-szerte addig csavarták-tekerték a régi magyar helyneveket, míg a tordai Aranyosmohácsból Măhaciu lett, vagy Küküllőmagyarosból Măgheruş, Gyulakutából Gialacuta és százával sorolhatnánk a hasonló lelket és fület sértő „hangtani helyreigazításokat”. Néhol azért tudományosabb hozzáállással a helységnév románra fordítását is megkísérelték, így lett a pár esztendővel később napvilágot látó Sütő András kedves szülőfalujából (Pusztakamarás) „Cămăraşul deşert”… E szakszerű tanulmány és helységnévtár szolgált aztán alapjául az 1925 júliusában megszületett Román Közigazgatási Törvénynek, amelyet még az év októberében kiadott 2645-ös királyi rendelet egészít ki. Utóbbi a legfelső közigazgatási tanács által is jóváhagyott településnevek bevezetését szorgalmazza.
Hunyad megyében azonban már az 1910-es népszámlálás idején a lakosságnak 78,8%-a vallotta magát románnak, így aztán a régi magyar helységnevek jelentős része „önként megadta magát”. E vidék még a Magyar Királyság utolsó perceiben (1898–1912 között) lebonyolított helynévrendezéséből is kimaradt, Fogarassal egyetemben. Az új hatalomnak pedig nem kellett különösebben kínlódnia azon, hogy Bánpatakból Banpotocot vagy Felsőszálláspatakból Sălaşul de sust kovácsoljon, hiszen ekkor már mindkét településen, akárcsak a megye jelentős részén, alig 1 százalékot tett ki a magyarság. Nem csoda hát, hogy a településnevek főleg hangtanilag, de néhol jelentésükben is elrománosodtak.
Így is, úgy is rekettye
Hunyad megye – részben ma is élő – helynevei, akárcsak a Kárpát-medence más vidékén, többnyire a IX–XI század között, azaz a magyar honfoglalás, államalapítás idején alakultak ki. A IX. században e tájakra érkező magyarok lakatlan, illetve avarok, szlávok által gyéren lakott területre telepedtek. Így alakult ki jó néhány szláv eredetű, régi magyar településnév. Jó példa erre a Hunyad megyei Rekettyefalva, amely a kecskefűz szlávos megnevezése nyomán született. A rekettye szó azonban az évszázadok folyamán szervesen beépült a magyar nyelvbe. A falu nevét viszont a XVIII. században már a színromán lakosság a maga nyelvéhez igazítva Rekitova-ként ejti. Később Răchitova alakot ölt a helységnév, ami szláv gyökérből eredve románul is rekettyét jelent.
Vagy ott van a Szelistye, amely szintén szláv gyökérből eredve a középkori román, magyar német változatban egyaránt faluközpontot, faluhelyet jelent.
Fűből, fából helységnév
Az ősmagyar helységnevek között amúgy jelentős mértékben szerepelnek a növényekre, főleg fákra, cserjékre utaló elnevezések: Nyírmező (Mermezău Văleni), Alsó-, Felső-Szárazalmás, Almásszelistye, Alsó-, Felsőnyíresfalva (Lunca Cernii de Jos), Alsónádasd (Nădăşdia), Füzesd (Fizeş), Alsó- és Felsőszilvás, Burjánfalva (Păuliş) stb.
Az állatnevek előfordulása viszont a Hunyad megyei településnevekben meglepően gyér. A feltehetően régi magyar településnek számító Kecskedága mellett csupán a ma már jelentéktelen kis falu, az Ulászló egyik adománylevelében szereplő Farkaspataka (Valea Lupului) neve kapcsolható állatnévhez. E településről úgy tartják: innen származtak el azok a román pásztor családok, amelyek a Zsil-völgyi Lupény területén telepedtek le valamikor a XVII. században. A mai bányászváros azonban jóval később, a XIX. században alakult igazi településsé, amikor a Hoffmannok és Maderspachok elindították a szénkitermelést a vidéken, főleg német, lengyel és magyar mesterembereket telepítve ide. Talán még ide, állatneves helynévhez sorolható a Dévával ma már szinte összenőtt Marossolymos, melynek első írásos említése 1278-ból való és feltehetően az itt tanyázó uradalmi solymászokról kapta a nevét.
Személyek és szentek
Nem volt ritka az ősmagyar településnevek sorában a nemzetségektől vagy akár tisztségektől, személyektől való névátvétel sem. Ilyen például a Marosillye, melyet az Illés névnek megfelelő Illye személynévből származtatnak – első említései: Helya (1260), Elya (1266), Illye (1353); Nagybarcsa, melynek a földrajzi nevek etimológiai szótárát közre adó Kiss Lajos szerint a Barcs név szolgálhat alapjául. Sőt Hátszeget is a német eredetű Hazeko személynévhez köti. Véleménye szerint a hát és szeg összetételeként ható mai településnév minden bizonnyal népetimológiai hatásra alakult ki. Történeti névalakjai: Harszoc (1247), Haczag (1510), Hátszeg (1808).
A feltevések szerint Alsófarkadin is a Farkad névből származik, Pusztakalán neve pedig a Bár-Kalán nemzetséggel áll kapcsolatban. Habár itt némelyek szerint a kaláni római fürdő kanál alakja is névadóként szolgálhatott. De az ómagyar Turdos személynévből származtatják a régészeti lelőhelyeiről híres Tordost is, melyről 1333-ban Tordas, 1750-ben Tardos, 1808-ban Thordás alakban történik említés.
A helynévkutatók szerint a puszta személynévből való településnevek Közép-Európában főleg magyar sajátosságnak számítanak, bár a XIII. századtól betelepülő szászok szintén alkalmazták. A magyarságnál az effajta név valószínűleg a nomád időkből való, amikor a szálláshely nem volt állandó, és egy-egy jeles személy tartózkodási helyét nem valamely földrajzi pont, hanem a jeles személy neve iránt érdeklődve lehetett megtalálni.
Az államalapítástól, azaz a XI. századtól kezdődően már a települések (templomok) védőszentjei is előfordulnak a helynevekben, így például Hunyad megyében Sztrígyszentgyörgy, Szentpéterfalva, Szentandrás, Csernakeresztúr, Szentkirály stb.
Külön kategóriát képeznek a felszíni formákhoz, illetve vizekhez kötődő nevek, melyek néha -falva, -hely utótagokkal kiegészítve alakultak helynevekké: Fehérvíz, Sebestorok (Brazi), Erdőfalva (Ardeu), Erdőhát (Dumbrava), Alsó-, Felsőszálláspatak, Stejvaspatak (Ştei), vagy Berekszó (a „liget” jelentésű berek és az „időszakos vízfolyás” jelentésű aszó szavak összetétele, először 1440-ben, Berekzow alakban említették – ma Bârsău).
Néhány ómagyar szóból származó településnév is túlélte az elmúlt évezredet Hunyad megyében. Ilyen például Haró, amely Kiss Lajos szerint a „szakács” jelentésű ómagyarhoró szóból ered. Először 1360-ban Harow, majd 1389-ben Haro, 1517-ben pedig Hara alakban írták. Egy másik példa Al- illetve Felpestes, melyet a „kemence” jelentésű pest szóból eredeztetnek (1302-ben Pestus, 1325-ben Inferior Pestus, 1330-ben Pestus marios és Pesthes, 1381-ben Olpestus, 1389-ben Alsopestes, 1407-ben Alpestes).
Jófőből Dobra
Számos ősmagyar helynév azonban már a középkorban elrománosodott, mint például a Maros menti Ölyves és Kőves, melyeket az 1640-es összeírás még e néven említ, egy századdal később azonban már Ulics és Kujes néven szerepelnek. Hasonló, sőt jóval drasztikusabb jelenség tapasztalható a Sztrígy mentén is, ahol az Ulászló által Hunyadinak adományozott Havaspathaka már a XVII. században Valea Dilsi-re alakul, a Puj közeli Füzespatak, Dióspatak, Szamárospatak, Balogvíz, Fejérkőhegy, Nyíresvára, Szilfahatár pedig teljesen elenyésznek. De törlődött a köztudatból például Brettyelin régi magyar neve is, amely „Hunyadi János idejében Törzsökfalva vala s Törzsök Tivadar a rigómezei csatában látva, hogy Hunyadi lovát ellőtték, saját lova átengedésével és élete feláldozásával menté meg a vezért. Ivadékai Hunyaditól Törzsökfalvát és Kálmánföldet nyerték; de a Törzsök család neve időközben a máig létező, de eloláhosodott Ankosra, a helység pedig Brettyelinre változott” (Pallas Nagylexikon).
Hasonló változáson ment át a mai Dobra megnevezése is. Téglás Gábor leírása szerint 1387-ben még Jófő néven szerepelt a település. A XVIII. században azonban szláv „tükörfordítás” nyomán Dobra lett. Az innen származó Jófői család pedig Herbayra változtatta nevét.
Az Erdély más vidékeihez képest fokozottabb elrománosodás okát elsősorban Hunyad megye földrajzi fekvésével magyarázhatjuk, hiszen Havasalföldről folyamatosan szivárogtak át a románok. Letelepítésüket viszont maguk a magyar birtokosok szorgalmazták, hiszen népes és olcsó munkaerőt jelentettek. A tatár, később török pusztítás pedig a XIII. századtól jócskán felgyorsította ezt a folyamatot. Az első betelepítési hullám természetesen a határhoz közel eső Hátszeg vidékét érintette leginkább, ezért is tekintik mai napig ezt ősi román vidéknek. Az így „honfoglaló” románok többnyire saját kiejtésükhöz igazították a magyar helyneveket, ezek értelmi fordításával nem is próbálkoztak. Az viszont igaz, hogy számos Sztrígy menti jobbágyfalu neve például eleve román nyelven született – Nuksora, Coroieşd, Culmea, Bărbat, Peştera, Ponorics, Dumbrăviţa –, de a magyar uradalmak nevei – Pestény, Brezova, Alsó- és Felsőszálláspatak, illetve Farkadin, Füzesd vagy akár Őraljaboldogfalva – is őrzi a magyarság nyomát. Utóbbi helynév például egészen érdekesen alakult: 1315-ben Sancta Marie, 1447-ben pedig Bodogazzonfalva néven említették. Román nevének utótagja a középkori magyar Váralja alakból fejlődhetett ki, amely Hátszeg várára utalt. Ezt az elemet a 18. században a magyar névhez is hozzáadták, majd később népetimológia útján a mai Őralja- alakban értelmezték. 1769-ban Orliá Bóldogfalva Szt. Maria, 1861-ban Oralja-Boldogfalva, 1880-ban Öralja-Boldogfalva. Ma Sântămaria Orlea.
„Să cărăm!”
Érdekesen alakultak a szintén Hátszeg környéki falvak zselléreinek vándorlásával kialakult Zsil-völgyi telepek nevei is. A már említett Farkaspataka mellett, a közeli Petrosz faluból elszármazottak „alapították” Petrozsényt, az Urik (Ewrewkfalva) pásztornépei pedig Urikányt. Petrilla „alapkövét” szintén a Kendeffyek jobbágyfalvaiból ideszármazott családok tették le, az iparosítás idején pedig e telephez csatolták a Lónyay Menyhért miniszterelnökről elnevezett Lónyabányát is.
A folyamatos török-tatár pusztításokkal a XVI–XVII. századra már annyira meggyérül a magyarság, hogy az uradalmi birtokokra megyeszerte egyre több román családot kényszerültek betelepíteni. Ekkor már a Maros, illetve Körös menti települések lakossága is vegyessé vált és elindult a betelepülők egyfajta „felzárkózása” a magyarsághoz. A jövevények az eredeti településneveket is igyekeznek saját nyelvükön értelmezni. Így egyes források szerint a Bethlen Gábor által 1610-ben Fenyeofalvának emlegetett település már 1585-ben Brad néven is szerepel egy okiratban. Ez idő tájt az is előfordul, hogy a románság saját maga talál a magyar eredetitől teljesen eltérő megnevezést. Nagyágról például 1465-ben Naghag néven történik említés. Másfél századdal később már a Săcărâmb név is előfordul a település kapcsán. A Nicu Jianu helytörténész által lejegyzett, máig élő legenda szerint e név úgy született, hogy a közeli dombokon legeltető pásztornép Nagyág környékén rátalált néhány aranyércre, s egymást biztatták, hogy „să cărăm, să cărăm”, azaz „vigyük, vigyük”. Így született a település román neve.
Amúgy hasonló „szájhagyomány útján” lett román neve az 1276-ban már írásban említett Piski (Pyspuki)-nek is. A legenda szerint egy hajdani, Szűz Mária tiszteletére épített templomhoz jöttek a románok is imádkozni, és saját nyelvük hangtanához igazítva mondták, hogy mennek „Szűzmáriához”. Így született a Simeria megnevezés.
Szászok a határon
Érintőlegesen bár, de szót kell ejtenünk térségünk számos településének német megnevezéséről is. Akárcsak Erdély más részein, a nagyobb városoknak itt is megvolt a német neve, mely hangzásában, értelmében sokszor eltért a magyartól. Hunyad megye keleti csücske érintőlegesen találkozott az Andreanum által kijelölt Szászfölddel. A XII. század második felében előbb Romoszban (Rams személynévből származtatják, Ramos 1206) telepednek meg a Rajna vidékéről érkező német családok, majd a közeli kipusztult Warasban, amelyet II. András a Királyföld nyugati csücskeként jelölt meg, s amely hamarosan felveszi a Szász előnevet (Szászváros). A németek a maguk nyelvén Broosnak nevezik el új lakóhelyüket, amely eredhet személynévből is, de akár egy németalföldi település emlékét is őrizheti. A következő századokban a szászok minden jelentősebb erdélyi, így Hunyad megyei településnek is találnak megfelelő német nevet. Az 1265-ben Hungnod, néven szereplő Vajdahunyadot (1575) például rendkívül gyakorlatiasan Eisenmarktnak (Vaspiacnak) nevezik. Dévának három nevet is találtak az évszázadok folyamán Diemrich, Schlossberg, Denburg. Valamennyi figyelmen kívül hagyja a „latin Sargetia” megnevezését is a városnak, illetve a dák néveredeztetést.
Kontinuitás, egyesülés és egyéb rémségek
Az 1980-as években tetőfokára hágott dák-román kontinuitás elmélet nyomására Dévát egyre inkább a dák vár jelentésű Dava szóból eredeztették. Ekkor kényszerült az eredetileg feltehetően német telepesek által alapított (1330-ban Nempty, 1389-ben Nymiti, 1425-ben Nemethy) Marosnémeti is hivatalosan felvenni a Micia nevet, a hajdan határában állomásozó római légió emlékére. Úgyszintén Algyógyból is Germisara lett, a területén feltárt római kori fürdő kapcsán. A Hátszeg közeli Várhely (1925-ben még Grădişte) már jóval korábban megkapta a Sarmizegetusa Ulpia Traiana nevet. Ezzel kívánta az akkori hatalom igazolni a dák-román kontinuitást. Figyelmen kívül hagyva azt az apró tényt, hogy e római, esetenként dák nevek közel kétezer éve homályba vesztek és csupán a XIX. században, épp magyar, illetve német tudósok elevenítették fel ismét azokat. A dák-római alapú névváltoztatásoknál már csupán Alsófarkadin szenvedett furcsábbat az elmúlt században. A Trianon utáni „keresztelő bizottság” ugyan Fărcădinul de Jos néven hagyta a települést, ám 1923-ban fel kellett vennie a román hadsereget győzelemre vivő Berthelot francia tábornok nevét, majd 1964-ben hirtelen Unirea-ra keresztelték Nopcsák hajdani birtokát. 2001-től helyi népszavazás nyomán ismét General Berhelot nevét viseli a falu. E furcsa esettől eltekintve azonban a XX. században nem sok változás történt Hunyad megye helynevei terén. Legalábbis látszólag. A gyakorlat viszont mást mutat. Hiszen Piskinek például valóban az 1900-as évek elején is létezett már a román megfelelője, de az itt élő, illetve környékbeli magyar embernek eszébe nem jutott volna, hogy Simeriaként emlegesse a vasúti csomóponttá nőtt Piskitelepet. És Marosnémeti sem hagyta el Mintiaként egyetlen magyar ember ajkát sem. Ma viszont, ha a hőerőmű magyar alkalmazottjának gyermekét kérdeznénk, hogy hol dolgozik édesapád, Marosnémetin? Gyakran hallani olyanfajta választ, hogy: Nem. Mintián! És ez nem véletlen. Hiszen az 1925-ös közigazgatási törvényt még számtalan hasonló rendelkezés követte. Egyre több olyan, amely korlátozta a magyar nyelv használatát, elsősorban a helynevekét. Előbb 1936-ban tiltották be a magyar helynevek hivatalos használatát, aztán ’45-ben erősítették meg újra, majd 1971-ben, illetve a 80-as évek derekán mind szigorúbb rendelkezésekkel szorították a hurkot a magyarság nyakán. Az 1944 augusztusáig megjelenő Hunyad megyei magyar sajtótermékeket lapozva pontosan nyomon követhető a magyar nyelvhasználat korlátozása. A Déva és Vidéke 1926 áprilisában kiadott számában például már az utcanevek is románul szerepelnek. Igaz, zárójelben még ott lehet magyar megfelelőjük is. A többi lapban is előbb csupán a fejlécben szereplő helységnév, majd a hirdetések szövegei, a harmincas évek derekán pedig az újságcikkekben szereplő helynevek is románul vannak feltüntetve. 1935-ben a Hunyad megyei élet hasábjain is, az Erdélyi Naplóban is kizárólag román helységnevek szerepelnek. Két-három évvel később némileg enyhül a helyzet: a lapoknak csupán fejlécét nyomtatják románul. A második világháborút követően viszont fejlécestül, mindenestül egy szálig megszűnnek a Hunyad megyei magyar lapok. A magyar helységnevek többsége pedig folyamatosan feledésbe merül.
Új magyar helységnévtáblák
A 2001-ben megjelent legújabb román közigazgatási törvény, mely a legalább 20%-ban magyarlakta településeken engedélyezi a hivatalos magyar helységnévtábla kitűzését, Hunyad megyében csak egészen kis mértékben állíthatta helyre a rendet. Az utóbbi népszámlás alkalmával ugyanis összesen hat Hunyad megyei faluban (Csernakeresztúr, Alpestes, Hósdát, Lozsád, Rákosd, Sztrígyszentgyörgy) találtatott még legalább 20 százaléknyi magyarság. Az utóbbi években viszont részben kereskedelmi fogásból, részben RMDSZ-nyomásra Szászváros (2005), majd Vajdahunyad (2010) bejáratához is felkerült a magyar (és német) helységnévtábla. Ez pedig, ha csepp is a tengerbe, a múlt század eseményeinek tükrében mégiscsak biztató jelenség.
Gáspár-Barra Réka, Nyugati Jelen (Arad)2011. március 28.
Nándorfehérvár
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek: „Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Lurkós falusi éveimet faggattam a napokban, és azokat a magyar nótákat is kerestem, amelyeket a népdalok mellett tanultam a legényektől. Meghökkentett, mi jött ki elsőnek:
„Szomorúan szól a magyar nóta / De másképpen ugyan hogyan szólna?...”
Az idősebbek közül talán sokan ismerik a folytatást is: „Én nem tudom, mi van ezzel a néppel / Sírva vigad már a magyar régen”.
Aztán a befejezés: „Összeverem mégis a bokámat, / Süvegemmel béfedem orcámat, / Nem akarom, ne tudják, ne lássák / Két szememnek a sűrű-sűrű könnyhullását!”.
Most is összerezzenek, amint leírom. Pedig nem vagyunk mi ennyire búsmagyarok, csak szeretjük ilyennek mutatni magunkat. Azt hisszük, meghatunk vele valakit. Nem hatunk meg senkit. Ellenkezőleg, a sok panasszal egyre szánalmasabbak vagyunk, és elfordulnak tőlünk azok is, akik amúgy mellénk állnának. Példáért nem kell a messzi múltba menni, akad számtalan napjainkban is.
Lám, Brüsszelben sem megyünk semmire a sérelmi politizálással. A fejlettebb demokráciák a hátukat mutatják, kiröhögnek, mert nem szeretik a vádaskodást, az egymásra-mutogatást. Azt mondják: ha bajunk van mások nyelvtörvényével, pofozkodásával, forduljunk a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához.
Sírva vigadásunk oka elsősorban Mohács, Világos, Trianon. Széchenyi azt írja Mohácsról: „Némelyek azt hiszik, ott van koporsója minden scytha fénynek. Én azt hiszem: okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthet meg, s lassankint többet szerezni iparkodik”. A „legnagyobb magyar” életpályája, az általa elindított és megvalósított megannyi gazdasági és társadalmi változás ékesen bizonyítja, hogy ez a helyes út.
A siránkozás a tehetetlenség igazolása. Kudarcainkat másra kenni sokkal könnyebb, mint saját hibáinkkal kritikusan szembe nézni. Talán ezért is van olyan sok gyászünnepünk, ami lehúzza az embert és azt sugallja, hogy nekünk úgysem sikerül semmi! Pedig sok minden sikerült. (Még a magyar uniós elnökség is sikerülhet, ha nem bagatellizálják el...)
Ám sikereinkről a szükségesnél kevesebbet beszélünk, s azt sem ünnepeljük, amit egész Európa velünk ünnepelne. Mint például Hunyadi János világraszóló nándorfehérvári diadalát (555 éve történt!). Vagy mégis? Nemrég Lezsák Sándor javasolta a magyar parlamentben, hogy a fehérvári diadal legyen nemzeti emléknap.
Ha megengedi a képviselő úr: Nándorfehérvár inkább ünnep legyen, Mohács pedig emléknap!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)2011. április 13.
Azé a tér, aki belakja.
Ezt hallhattuk számtalanszor a Fõtér esetében is. Ennek tükrében érdemes egy pillantást vetni a Mátyás-szoborcsoport újraavatására, illetve az azt követõ sajtóvisszhangokra.
A nacionalista román politikusok és újságírók az esemény hangsúlyosan magyar jellegét kifogásolták, pontosabban, hogy kevés volt a román beszéd, a román zászló, ellenben volt sok magyar. A magyaroknak pedig egyik fõ kifogása az volt, hogy miért nem a téren rendezték az ünnepi Ghymes koncertet. A két fõ kifogást érdemes a címbeli mondás segítségével elemezni.
Román hiányérzetek
A románok esetében erre az eseményre vonatkoztatva ezúttal jogos volt a hiányérzet. Továbbvihetjük a gondolatot, hogy ez konkrétan abból is adódik, miszerint azé a történelmi személy, aki azt magáénak érzi. A románok számára ez az esemény nem volt esemény, Mátyás személyét nem érzik magukénak. Tulajdonképpen emiatt is volt magyar nemzeti ünnep jellege az egész rendezvénynek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szobrot a többségi lakosság a sajátjának is tekintheti olyanformán, mint Románia területén levõ mûalkotás, de a mûalkotást ihletõ Mátyást, vagyis a történelmi személyt és vezéreit nemigen van okuk magukénak érezni. Ezúttal azonban nem is a történelmi tények tisztázása a célom, megtették ezt a magyar történészek sokszor.
Mátyás románosítása, akárhogy is szépítjük, egy történelmi frusztráció eredménye, amely minden magyar pozitív történelmi személyt románosítani akar: ha már nem lehet tagadni fontosságát és történelmi nagyságát, hát akkor legyen román. Akárcsak Hunyadi János, Kinizsi, Bethlen, Dózsa és megannyi lefordított, románosított nevû erdélyi személyiség, akik összességükben Erdély magyar történelmének magyar jellegét is erõsítik. A történészek átírhatják a Mátyás nevét, származását, ellenben attól még nem lesz népszerû a román tömegek körében. Amíg a román közbeszéd leragad annál, s csupán annyit tart fontosnak, hogy nagy király volt, meg ráadásul Magyarország királya - s állítják õk, hogy román létére -, addig azonban nem vonul be a román legendáriumba, nem lesz a népszerû mesék hõse, s így nem lesznek kíváncsiak a valós történelmi személyiség valós történelmi tettére sem. Addig bizonyítani és tudni is csak azt kell, netán illik és érdemes, hogy román volt, s esetleg azt is, hogy egy csatában azért mégis megverték a románok. Pontosabban a moldovaiak, mert a román szó akkor még nem létezett. Ami szintén nem fedi a valóságot (a Szabadság oldalain is megjelent nemrég egy ezt bizonyító cikk, amelyben korabeli pontos adatokat dolgozott fel egy történész). Jellemzõ módon, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyilatkozatában a helyi szervezet elnöke, Remus Lãpuºan városi tanácsos ezt a hülyeséget hirdetõ Iorga idézetes tábla hiányát kérte számon a restaurált szobron és fenyegetõzött, hogy amint hatalomra kerülnek, visszahelyezik a táblát.
Néhány frusztrált politikus még felemlegette a román jelleg hiányát, megpróbált politikai tõkét kovácsolni magának a soviniszta indulatokból, de még román publicisták, fórumozók egy része is azzal válaszolt, hogy ugyan ki akadályozta meg õket vagy a román tömegeket abban, hogy kivonuljanak román zászlókkal ünnepelni? Senki. Csak egyszerûen nem érzik magukénak Mátyást, a román történetírásra rátelepedett politikai propaganda ellenérzéseket tudott szülni, pozitív elfogadást nem. Ilyen egyszerû. A Demokrata Liberális Párt képviselõjét, Mircia Giurgiut is zavarta a sok magyar zászló és egyes fordítások hiánya, ezt utólag nyilatkozta. Legfeljebb azt tapasztalhatta õ is, amit egy átlagmagyar, ha bármelyik román ünnepre téved. Azzal a különbséggel, hogy a hivatalos román ünnepségeken egyáltalán nincs fordítás.
Szóval hiányérzetüket, frusztrációjukat illetõen rossz helyen tapogatóznak a román nacionalisták: nem a román jelleg hiányával kellett volna bajlódniuk, hanem azt tudomásul venni, hogy Mátyás király hiányzik a román nemzeti panteonból, bármennyire is erõltetik románságát.
Magyar hiányérzetek: okok, pletykák
A magyarok, fõleg a fiatalok azt kérték számon, hogy miért nem ünnepelhettek este is a Fõtéren? Román együtteseknek szabad, magyaroknak nem? Minduntalan visszatérõ, nem nyilvános kérdés volt, többek között a blog-szférában (például Kiss Olivér blogján- www.koliver.wordpress.com -, ahol több kommentárt is lehetett olvasni.)
A Fõtér átrendezésekor többen hangoztatták, még magyarok is, hogy rock-koncertet nem szabad tartani a Fõtéren. Tetszik, nem tetszik, a Fõteret azóta már átalakították, a külalak megváltoztatásával pedig a tér funkciója is megváltozott: dísztérbõl, reprezentatív fõtérbõl, korzóból, parkosított pihenõtérbõl régészeti bemutatóhely lett, télen korcsolyapálya, idõnként zsibvásár, könyvvásár, de mindenek elõtt városi rendezvények helyszíne lett. Ilyenformán hatványozottan érvényes az, amit a tér átalakítása mellett érvelõk hangoztattak: a tér azé, aki belakja megtölti tartalommal. Ha ebbõl kivonjuk magunkat, akkor az olyan-amilyen térrõl mi magunk mondunk le. Ezen változtatni egyhamar most már nem lehet, de még belakhatjuk a teret, rendezvények helyszíneként mi is használhatjuk, ha már ez lett egyik fõ funkciója.
A Kolozsvári Magyar Napokon a Beatrice koncertet szintén számûzték a Fõtérrõl, az Apáczai líceum fogadta be udvarára. Elzártsága miatt jóval kevesebben vettek részt rajta, mint amennyi nézõt-hallgatót vonzott volna fõtéri rendezvényként. Nem lehet tudni, hogy a szoborcsoport újraavatása alkalmával miért nem koncertezhetett a Ghymes sem a Fõtéren, hivatalos verzió nincs, az említett blogon is csak találgatások jelentek meg. Hivatalos magyarázat híján pletykák, gyanúsítgatások terjedtek. Feltételezem, hogy nem a román polgármester vagy más román személy akadályozta meg, hiszen akkor már régen megnevezték volna a bûnöst, lenne kire ujjal mutatni, és lehetne mártíroskodni. Két változat lehetséges: vagy szervezési hiba volt, vagy kishitûség illetve gyávaság. Elsõ esetben az EMNT, második esetben az RMDSZ térfelén van a labda valakinél. Vagy a szervezõk tévedtek a hivatalos eljárásban, késõn vagy nem megfelelõen adtak le kérvényt (tény, hogy a reklámozás is elég késõn indult), vagy egy(es) magyar (valószínûleg választott), döntéshelyzetben levõ vezetõ(k) kishitûségbõl nem merték felvállalni, engedélyezni, engedélyeztetni azt, hogy egy nagy méretû magyar koncertet tartsanak a Fõtéren, és ezáltal belakjuk a teret, szabadon ünnepeljünk.
Netán lehet egy harmadik, bár kevésbé valószínû változat is, ami nem jelenik meg a Kiss Olivér blogján levõ kommentek közt sem: korlátoltságból, tudatlanságból, stílusa miatt nem engedték, nem akarták, mert nem ismerték a Ghymest, népszerûsége alapján rock-zenekarra számítottak, netán nem merték maguk ellen hangolni azokat, akik így gondolkoznak az együttesrõl vagy elítélõen vélekednek a koncert Fõtéren tartásáról. Mert voltak, akik korábban a sajtóban is azon meggyõzõdésüket hangoztatták, hogy rock-koncertnek nincs helye a Fõtéren. A konzervatív, elsõsorban az idõsebb, s talán még befolyásos magyar generáció egy része valóban idegenkedik, irtózik e mûfajtól. A Magyar Napokon egy rock-zenekarról volt szó, most meg egy enyhén rockos beütéseket is tartalmazó, de elsõsorban magyar népzenén alapuló, egyedi hangzásvilágú együttesrõl volt szó. A tiltakozó réteg, generáció általában nem is megy el ezekre a koncertekre, ezért nem az õ véleményük kellene mérvadó legyen, nem eszerint kellene helyszínt választani egy koncertnek.
Amennyiben kishitûségbõl, a Noua Dreaptã vagy egyéb hõzöngõktõl való félelmükben nem merték felvállalni helyszínként a Fõteret elkényelmesedett döntéshozó(k), akkor az illetõ(k) gyakorlatilag már feladtá(k) a Fõteret. Ebben az esetben már nem a képviselt közösség érdekeit képviseli(k) az illetõ döntéshozó(k).
?nneplés, önünneplés, PR
Hiányoltam, hogy nemigen jelent meg kritika magyar oldalon a szoboravatás programjáról, tartalmáról: ez a március 15-i ünnepségekre emlékeztetett, és pont a hangulatbeli közös elem szúrta a szemet leginkább. Konkrétan az, hogy a politikusok önünneplésre rendezkedtek be. Emiatt sokan már egyre ritkábban, vagy egyáltalán nem mennek el az ilyen jellegû ünnepségekre: egy kis emelvényen valakik mond2011. május 7.
A magyar nyelv ünnepe Temesváron
A kultúra vára volt, és maradt
Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége május 5-8. között Temesváron szervezi meg a Magyar Nyelv Napjai címû hagyományos rendezvényét.
A magyar nyelv ünnepe keretében kerül sor a Kõrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedõre, amelyre idén harminc, Erdély magyarlakta településeirõl érkezett egyenként háromtagú csapat nevezett be.
Az anyanyelvi vetélkedõk és a szakmai tanácskozások közel 200 résztvevõje a házigazda Bartók Béla Elméleti Líceum diákjainak zenés-verses vendégfogadó összeállításának tapsolhatott péntek reggel a Diákmûvelõdési Házban. A Magyar Nyelv Napjai ünnepélyes megnyitóján a vendégeket és versenyzõket Virginás Tar Judit, a Bartók Béla Líceum igazgatója és Marossy Zoltán temesi alprefektus köszöntötték. Büszke vagyok rá, hogy Temesvár Károly Róbert király idején, 1315-23 között magyar fõváros volt, és annak ellenére, hogy az utóbbi évszázadokban csak 40 évig volt itt hivatalos nyelv a magyar, megmaradtunk és mint az elõbb látott mûsor igazolja, nem is akármilyen magyarok vagyunk! mondta köszöntõje során Marossy Zoltán alprefektus. A rendezvényt támogató oktatási minisztérium képviseletében dr. Váradi Izabella, aki maga is a szórványban szerzett magyartanári tapasztalatokat, hangsúlyozta: jó alkalom ez a rendezvény a házigazda közösségnek az összefogásra, az önmagával való szembenézésre és a magyarsága megmutatására. Kiss Ferenc magyar oktatásért felelõs tanfelügyelõ a Temesvárhoz és a Bánsághoz kötõdõ nagy magyarok hosszú névsorát olvasva, Hunyadi Jánostól, Kinizsi Páltól kezdve, folytatva Koós Károllyal, Bartók Bélával és Ady Endrével egészen Franyó Zoltánig és Anavi Ádámig, bizonyította, hogy Temesvár mindig is a magyar nyelv és kultúra vára volt és az is maradt.
Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége olyan, mint egy nagy család, mindenki hozzá tartozik, aki ebben az országban magyar nyelven tanul, magyar nyelven tanít, egyáltalán fontos számára az anyanyelve, az anyanyelvi mûveltség átadása, aki jól érzi magát ebben a nyelvben - mondta köszöntõje során dr. Péntek János nyelvész, a BBTE tanszékvezetõ professzora, aki ez alkalommal bejelentette: a Sütõ Andrásról elnevezett Nyelvõrzés Díjat itt Temesváron Szekernyés Irén tanárnõnek és Szekernyés János barátunknak adjuk át! A Laudatio-t Szabó Ferenc városi tanácsos, a Bokréta néptánccsoport vezetõje olvasta fel.
A Sütõ András Nyelvõrzõ Díjat, a maga és a felesége nevében ezekkel a szavakkal köszönte meg Szekernyés János: ?gy érzem, hogy munkámmal csak a kötelességemet végeztem. Immár 40 éve a lapokba írok, könyveket jelentetek meg és legfõbb célom az volt, hogy ennek a tájegységnek a magyarságát, amennyire szerény erõmbõl telik, erõsítsem magyarságtudatában, hírt adjak mindarról, ami ezen a vidéken történik. Szórványvidéken élünk, ahol a magyarság létszáma állandóan csökken, de ugyanakkor nemcsak a múltban, hanem a jelenben is vannak itt olyan értékek, amelyeket érdemes felmutatni. Köszönöm a dicsérõ szavakat, a magam és a feleségem nevében is köszönöm a díjat és úgy gondolom, nem csak azért kaptam, mert Péntek Jánossal évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Idén elsõ alkalommal megosztott Nyelvõrzés Díjat ítélt oda az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az Okleveleken ez olvasható: Az erdélyi magyar nyelv védelmében, az anyanyelvi mûveltség terjesztésében és az anyanyelvhasználat bátorításában szerzett érdemeiért. Temesvár, 2011. május 6. dr. Péntek János elnök aláírásával.
A Magyar Nyelv Napjai rendezvénysorozat a Bartók Béla Líceumban a hagyományos Kõrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedõvel folytatódott. A versenyzõk három korosztályban szálltak küzdelembe a díjakért: kisiskolások 15 csapat (45 versenyzõ), általános iskolások 6 csapat (24 versenyzõ) és középiskolások 7 csapat (21 versenyzõ). Az eredményhirdetésére és díjkiosztására szombaton délután kerül a Diákmûvelõdési Házban.
Nyugati Jelen (Arad)2011. június 8.
Lapszemle
(Virgil Lazãr, Ziua de Cluj)
Kolozsváriak harca Corvin Mátyással
Magyarország nagy királyának, Corvin Mátyásnak, vagyis szimbólumának, az õ kolozsvári lovasszobrának Baia után is sok harcot kellett folytatnia a kolozsvári szélsõségesekkel, akik sovinizmusuktól túlfûtve, nem tekintették õt a románokénak is.
Tették ezt annak ellenére, hogy köztudott, apja a nagy vitézparancsnok és Erdély vajdája (1441), Hunyadi János volt. Nem tartották Corvin Mátyást egy-városbelinek, polgártársnak velünk, kolozsváriakkal, annak ellenére, hogy közismerten ennek a városnak a köldökében jelenleg a Képzõmûvészeti Egyetem részlegének helyet adó egykori fogadóban született. Mint ahogy meg sem kíséreltek büszkék lenni Fadrusznak erre a remekére, amelyet a XX. század elején a Párizsi Világkiállításon nagydíjjal tüntettek ki. A szoborcsoport ma is elismerten tökéletesen illeszkedik bele a történelmi valóságba, még ha ªtefan cel Mare, korának hozzáértõ diplomatája vazallusának szegõdött, s ezért Corvin Mátyás csapatokkal segítette õt egyes, törökök elleni harcokban. Tetszik, nem tetszik, közös történelem. Mátyást bölcs királynak tartották, aminek köszönhetõen több mint 30 évig uralkodhatott, és ez sokat elárul az õ személyiségérõl.
De egyes kolozsvári politikusok túlságos szegényes szellemmel voltak megáldva ahhoz, hogy az igazi történelem elõtt fejet hajtsanak. Mert ha ezt megtették volna, olyan részletet ismerhettek volna meg, amely ostoba gõgjüket csiklandozta volna. Megtudták volna azt, hogy egy alkalommal, amikor Kolozsvárra látogatott, Corvin Mátyás nagyon megdühödött, amiért szülõvárosának csupán 5000 lakója van. ?s akkor parancsot adott, hogy bárki bebocsátást nyerjen a vár kapuin át, aki hajlandó az összes állami adót befizetni. Ezáltal sikerült egyes románoknak is bejutni ebbe a városba.
De íme, rögtön 1989 után, a Corvin Mátyással való lovasszobor-háború kiváló szavazat-szerzési alkalomnak bizonyult, egy frissen megválasztott polgármester körüli nacionalisták számára. Egy közénk, erdélyiek közé tévedt polgármesterrõl van szó, aki Nagyszentmiklósról jött, abból a bánsági városból, ahol a környék román népdalait nagy tehetséggel és odaadással személyesen begyûjtõ és feldolgozó etnográfus és zeneszerzõ Bartók Béla szobrát állították fel, teljesen megérdemelten. Ebben az esetben megállsz, és kérdezed magadtól: honnan ez az ellenséges magatartás a szoborral szemben? Vajon tényleg igaz, hogy az ostobaságra nincs gyógyszer?! Mert most ez az alak a tartalmánál fogva éppen a fasiszta ideológiából merített szöveget közöl, nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a zsidók holokausztot készítenek elõ a románok és Románia számára. (???!!!) Hogyan minõsíthetünk egy ilyen, nyilvánosan elhangzott kijelentést, amelyet utána kötetben megjelentetett, és amit Gh. Funar írt alá?!
De visszatérve egyes kolozsváriaknak a Corvin Mátyással folytatott háborújához idézzük fel a nacionalisták elsõ lépését rögtön az 1989-es választások után, amikor egy értelmiséginek titulált alak a szobornak Vajdahunyad várába való költöztetését javasolta. De nem sikerült nekik: ez a felkelés túlhaladta volna a gatyájuk méretét. Mégis egy régész-történész, lévén halogén elem õ is, felkeltette a reményt a polgármesterben azáltal, hogy engedelmességbõl és opportunizmusból azt javasolta neki: végezzenek ásatásokat a szobor környékén és annak közelében, ami majd annak elköltöztetésére fogja kényszeríteni a helyhatóságot. Mindezt a Napoca vár nyomainak keresése ürügyén. A szót tett követte. Ily módon a Fõtér nagy régészeti kutatóteleppé vált, a lakosságot pedig nagy pannókon világosították fel - természetesen politikai célból - a kutatás magasztosságáról ami a román zöldek számára hozott szavazatokat. Amit az ásatások során találtak, ma is látható a tér közepén felállított vízszintes kirakatban, ahol az apróbetûs fekete-feketén felirat nehezen tájékoztat arról, mirõl is van szó, és micsodák azok a kövek az üveglap alatt. Arról nem beszélve, hogy egyes feliratokat, fõleg amely a mai nevén Mátyás-házként ismert egykori fogadó falán található, annyira meghamisítottak, hogy egyes román történészek kérték a helyesbítést, amely meg is történt.
Mára azonban ismét fellángoltak a kedélyek a Iorga-táblával kapcsolatban, ami - szavamra - nagy történelmi gesztus! Nem értem, hogy ez a nyilvánvaló rosszindulattal készült felirat miért képes annyi kommentárt és állásfoglalást kiváltani, megkísérelve a nagy király személyiségének a beárnyékolását. Kinek használ ez a kampány?! Fõleg, hogy egyes történészek, mint Ioan-Aurel Pop, N. Drãgan és mások, Corvin Mátyás királyról olyan, a nagyközönség által kevésbé ismert adatokat tettek közzé, mint: a korabeli királyság határvidéki várainak egyes parancsnokait apja harcosainak soraiból választották ki, vagy bizonyos alkalmakkor a királyi udvarban románul is beszéltek. Nem lelkesítik mindezek önöket, tisztelt románok?! Ha pedig a történelem csillogó királyként állítja be Corvin Mátyást, az bennünket büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön. Egy király, aki több mint 30 évig uralkodott. Olyan király, akinek ªtefan cel Mare, kora leleményes diplomatája, vazallusává vált. Mindezeket ki lehet törölni a történelembõl?! Hatálytalanítható a királynak az a gesztusa, hogy ªtefan cel Marenak éppen itt, Erdély szívében adományozott birtokokat, ahova szükség esetén menekülhessen?!
A táblácskák vitája kapcsán el kell mondanom, hogy egy magyar tanácsos nemrég éppen ebben a lapban nagyon dokumentált és meggyõzõ cikket közölt Corvin Mátyásról, és mindenféle táblácska nélkül feltette az i-re a pontot. Mert akarva, nem akarva, Corvin Mátyás marad a magyaroké, és miénk, a románoké is. Így illik néznünk és megítélnünk ezt a szoborcsoportot, mint a város büszkeségét; mint ahogy büszkesége a nagy szobrász, Butunoiu által megtervezett és elkészített Mihai Viteazul lovasszobor is.
Szabadság (Kolozsvár)2011. július 19.
Élhetővé és elérhetővé tenni a ferencesrendiek kolostorát
Nyári szakmai gyakorlat keretében mérik fel a kolozsvári ferences templom és kolostor épületeit a budapesti, kolozsvári és a nagyváradi műszaki egyetemről összegyűlt építészhallgatók. A felmérés már tavaly elkezdődött, a Romániai Építész Kamara Guttmann Szabolcs által elnökölt erdélyi fiókjának szervezésében. Idén a július 11–25. között zajló tábor az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) Műszaki Tudományok Szakosztálya (MTSZ) és a területi építész kamara együttműködésében valósult meg. Elsődleges célja a terek feltérképezése, a történeti funkciók megértése, a szükséges beavatkozások rangsorolása. A munkálatok aktuálisak, a rendház ugyanis hatvan év után ősztől várhatóan ismét használhatja majd kolostorát. Az előadásokkal, tanulmányi kirándulással ötvözött tábor további célkitűzése, hogy a diákok átérezhessék a rend és a kolostor sajátos szellemiségét, és friss ötleteket, javaslatokat fogalmazhassanak meg a történeti terek megfelelő hasznosítására.
Az EME-MTSz 2006-ban kezdeményezte a Műszaki örökség feltárása, kutatása és védelme Erdélyben elnevezetű interdiszciplináris programot. Ennek egyik projektje az évente szervezett, immár hagyományossá vált technikatörténeti alkotótábor, amelynek célja a technikai örökség felkutatása, megőrzése, működőképessé tétele, az erdélyi kulturális örökségbe való beillesztése, illetve a térség kulturális és turisztikai fejlesztése. A szakértőket, diákokat bevonó rendezvények eredményeit az EME digitális adattárában összegzi, illetve a lehetőségek szerint megjelenteti. A technikatörténeti alkotótábor ötödik rendezvénye a műemlékek felmérését és szakmai tanulmányozását célzó, építészhallgatókat, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) néhány földrajz–turizmus szakos diákját bevonó nyári szakgyakorlat – magyarázta Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) oktatója, az EME főtitkára. Az EME egyébként a területi építészeti kamarával egy kolozsvári századelejei tervrajzokat tartalmazó, közös tárat is szándékszik létrehozni, a tábor felméréseinek eredményei pedig szintén bekerülnek majd adattárába.
Hatvan év után ismét a rendházé a kolostor
Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány vezetője (minister provincialis) elmondta: a templomot és kolostort már tavaly elkezdték felmérni a Guttmann Szabolcs által kezdeményezett tábor keretében, a befejezetlen munkákat pedig idén is folytatják a hallgatók. – A diákok számára ritkán adatik meg a lehetőség, hogy egy ilyen történeti épületet úgymond centiméterenként végignézhessenek, rajzokat, felméréseket készítsenek, mi pedig munkájuk eredményeként képet kaphatunk a kolostor mai állapotáról – magyarázta. Mint kifejtette, a diákok ötletei, javaslatai, a napi felméréseket lezáró esti előadásokon megfogalmazott szempontok irányadók lehetnek számukra a visszaszerzett épület felújítása, belakása, a megfelelő és szakszerű előrelépés megvalósítása tekintetében. Ezek az előadások, illetve a különböző erdélyi ferences kolostorokba (Szászvárosba, Dévára, Csíksomlyóra) tervezett tanulmányi kirándulás azt a célt szolgálják, hogy az építészhallgatók ne csak méréseik, rajzaik alapján ismerjék meg a kolostort, hanem átérezhessék lelkiségének, szellemiségének jellegzetességeit. Mindennek kiemelt aktualitást szolgáltat, hogy a kommunikációs források utalásai értelmében a zeneiskola szeptembertől elköltözik az épületből.
Építéstörténet és a kolozsvári ferencesrendiek
A Karolina teret a Havas Boldogasszony, közismertebb nevén barátok temploma uralja. Bár nem rendelkezünk okleveles adatokkal az első óvári templom építését illetően, feltételezések szerint román stílusban, a XI. század végén vagy XII. század elején épülhetett. P. Benedek Fidél ferencesrendi monográfus szerint a templomot a kolozsmonostori bencések építhették, akik közül valószínűleg első plébánosai is kikerültek. Egy 1199-es oklevél értelmében III. Ince pápa Henrik magister Clus-i főesperest megerősítette egyházi és világi javaival együtt tisztségében. P. Benedek Fidél rekonstrukciós elképzelése értelmében a kőtemplom négyzet alaprajzú hajójához félköríves szentély csatlakozott. Egy 1214-es okirat értelmében Turdes comes fia, János rablással vádolta a Clus-i egyház jobbágyait. Az 1241-es tatárjáráskor az épület, akár kőből, akár más anyagból épült, megsemmisült. Helyére épült fel a középkori városközpont temploma a XIII. században. Az 1975-ben elkezdett restaurálás alkalmával előkerültek szentélyének alapfalai. Entz Géza a Szent Mihály plébániatemplom helyreállításakor, 1959-ben felbukkant, másodlagos elhelyezésű kőtöredékek alapján bizonyítottnak látta, hogy Kolozsváron az 1200-as években késő román, már a gótikába hajló stílusú templom állt. Plébániatemplomként szolgált, az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék egy István kolozsvári plébános és Toroczkai Mihály főesperes-kanonok nevét említi. A XV. század első harmadában a Kolozsvárra telepedett Domonkos-rend vette át a templomot. A század közepe táján megkezdték a templom és a hozzá csatlakozó, túlnyomórészt fából készült kolostor átépítését gótikus stílusban. Az építkezéshez többen hozzájárultak adományaikkal, Hunyadi János például 1455-ben évi kősó járadékot rendelt Székről, adományát Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos király is megújította. Az egyhajós, bordás boltozatú, támpilléres gótikus hajlék hasonló lehetett a Farkas utcai, 1556 előtti ferences templomhoz.
A reformáció idején a város a domonkos és ferences szerzeteseket egyaránt elűzte. 1556 és 1693 között a templomot felváltva birtokolták a lutheránusok, reformátusok majd unitáriusok. A Habsburg uralom kezdetekor ideiglenesen a jezsuiták vették birtokukba, akik 1724-ben visszaszolgáltatták az épületet a katolikus státusnak. A Kolozsvárra visszatérő ferences rend 1725-től vehette át a templomot és kolostort, az istenházát 1728-ban kezdték el felújítani. P. Antallfi István házfőnöknek 1727-ben a kormányszékhez intézett leveléből kiderül, hogy a templom mennyezete az átvételt követően beomlott, az átépítés pedig nyilván a korban uralkodó barokk stílus jegyében, a csúcsíves boltozatok megszüntetésével történt. A legfontosabb barokk bővítést a templom elé csatolt, háromszintesen tagolt, impozáns hagymakupolás torony képezte. A XVIII. század első harmadától kezdődően, a kényszerlakhelyen való tartózkodási idejüket (1951–1967) leszámítva, ferences szerzetesek látták el a lelkipásztori szolgálatot a templomban.
A kommunizmus a bomlás és hanyatlás időszakát jelentette a lelki, szellemi, művelődési életben is tevékeny szerepet betöltő kolozsvári ferences kolostor történetében: 1949-ben a rendőrség megszállta az épületet, a szerzeteseket száműzték. Voltak, akik más kolostorokban kerestek menedéket, másokat világi rendiek családjai fogadtak be. Négyen-hatan maradhattak összesen. A kolostor a negyvenes évek vége felé még működtette a Szent Bonaventura nyomdát is, így abban a korban körülbelül ötven szerzetes élt és dolgozott itt – részletezte Orbán Szabolcs. A nyomda működtetése, az ahhoz kapcsolódó folyóiratok kiadatása a kolozsvári rendház sajátossága volt, a XX. század elején az erdélyi katolikus sajtó túlnyomó része a ferencesekhez kötődött. A Szent Ferenc által megfogalmazott, „élni az evangéliumot” irányelv alapján tevékenykedő rendtagok Kolozsváron jelenleg lelkipásztori szolgálatot látnak el a templomban, különböző oktatási-nevelési jellegű tevékenységeket szerveznek az ifjúság, fiatal családok számára, illetve immár hagyományszerűen foglalkoznak hátrányos anyagi helyzetű emberekkel. Ennek legláthatóbb vonzata a keddi Szent Antal-kenyérosztás, de ugyanakkor rendszeresen figyelemmel kísérik, látogatják a hozzájuk folyamodó rászorulókat.
1951-ben az itt maradt rendtagokat is elhurcolták, ugyanis a teljes ferences provinciát Máriaradnára gyűjtötték össze. 1967-ben egy-két szerzetes visszatérhetett. Jelenleg összesen öten vannak, a templom melletti folyosórészben laknak, amelyet korábban raktárhelyiségnek használtak. A kolostort lefoglalták, de telekkönyvi átírás tulajdonképpen nem történt, amint azt a visszaszolgáltató bizottság is megállapította – mondta a rendtartomány vezetője.
Guttman Mihály, a zenelíceum első, alapító igazgatója visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1949 októberében kapták meg az iskola számára a szeptemberben elfoglalt épületet, és bútorzatából mindössze nyolc széket és két asztalt találtak – mondta Orbán Szabolcs. A kolostor teljes oklevélgyűjteményét, levéltárát elvették, egy része a Szekuritáté szűrőjében maradt, másik része pedig a kolozsvári állami levéltárba került, mindmáig nincs kutatható állapotban.
Felfedezni a kolostor tereinek mai funkcióit
A kolostor történeti szempontból kiemelten értékes részeit, így például az egykori refektóriumot, a Mátyás-termet – amely eddig nem volt látogatható – elérhetővé szeretnék tenni a közösség számára. Másrészt, legutóbb a negyvenes években végeztek felújítási munkálatokat az épületeken. Egy udvari épületrészen például olyannyira megrongálódott a falazat, hogy fa nő ki belőle. A legalapvetőbb lépések tehát az állagmegőrzésre, az esővízelvezető- és a közel száz éve készült csatornarendszer korszerűsítésre irányulnak majd, de szempont az is, hogy az említett történeti terek élők, funkcionálisak maradjanak – hangsúlyozta Orbán Szabolcs. Másrészt, a szerzetesi közösség lakóterét tágítani kell, a mai élethez szükséges funkciókat optimális módon meg kell találni a régi épületben. A rendtartományi főnök elmondta: jelenleg még tárgyalások zajlanak egyes iskolákkal, de valószínűsíthető, hogy a tanteremként kialakított helyiségeket oktatási célokra használják majd. Az építészhallgatók által végzett felmérések nyomán valószínűleg körvonalazódik az a néhány cella is, amelyeket a rendtagok saját használatára alakítanak majd ki. Mindemellett a kápolna az a régi térrész, amely mindenképpen a ferences közösség életéhez kell hogy tartozzon – magyarázta Orbán Szabolcs, aki nem tartja kizártnak, hogy a jövőben egy-két fővel emelkedhet a szerzetesek létszáma.
Guttmann Szabolcs, az építész kamara erdélyi fiókjának elnöke 2001-ben Nagyszebenben szervezett először nyáriegyetemet az épített örökség megismerése céljából, a városháza védnöksége alatt, amelyre romániai építészeti egyetemek hallgatóit hívták meg. Mint elmondta, az építészeti oktatás az elmúlt húsz évben nem sokat változott: a nyolcvanas évek szokásának megfelelően a diákok nem ismerkednek meg a történeti épületekkel, ezt a hiányosságot pótolnák ezek a rendezvények. Tavaly a területi építész kamara által szervezett tábor keretében, a ferences rendtartomány vezetősége és Kovács Sándor katolikus főesperes támogatásával kezdték el a hallgatók felmérni a ferences kolostor egy részét, a Szentegyház utca 6. szám alatti épületet, a Szent Mihály római katolikus plébániát, a Szent Mihály plébániatemplom tornyát. Idén a kör a nyári szakgyakorlat lehetőségeihez mérten szűkült, a felmérések célpontja a ferences kolostor és templom – magyarázta az építész. A tábor diákjait illető szervezési kérdésekkel, az EME-kapcsolatfelvétellel idén Orbán György gyakornok építész foglalkozott. A felmérések mellett az előadások, beszélgetések alkalmával a hallgatók, építés-, rendtörténeti és művészettörténeti szempontból is úgymond körbejárják a kolostor épületeit, amelyeknek új, megfelelő hasznosítást kell találni – hangsúlyozta Guttmann Szabolcs. Július 24-én a felméréseket felvonultató tárlat is nyílik majd a kolostorban.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)2011. július 30.
TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!
A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony
Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.
A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.
A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.
A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.
A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.
Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.
A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.
A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.
A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)
De ez még mind semmi.
A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se.
De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.
Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.
Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.
Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.
Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)
Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.
Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk.
A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.
Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.
Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.
A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)...
A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét.
Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.
Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!
Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.
Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.
Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban.
Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság2011. augusztus 4.
Újabb szobrok a személyiségek sétányán
Elődeink emlékére
Temesvár napja alkalmából újabb négy szobrot helyeztek el a Központi Park egyik fő útvonalán, amelyet három évvel ezelőtt a Személyiségek Sétányának neveztek el.
Akkor, ugyancsak augusztus 3-án, a város politikai és gazdasági életében fontos szerepet betöltő hét személyiség: Florimund Mercy, Eugeniu de Savoya, Török János, Küttel Károly, Sever Bocu, Aurel Cosma és Stan Vidrigin mellszobrát avatta fel a városvezetés ünnepélyes keretek között. Néhány hónappal később a Személyiségek Sétányán foglalta el méltó helyét Bartók Béla, a régió legnagyobb szülöttének, valamint Virgil Birounak a bronzszobra.
Az idei szoboravatón ugyancsak neves személyiségek bronzmása került felállításra. Időrendben az első Hunyadi János (1387–1456) híres törökverő, akit a román nép is hőseként tisztel, Ioan de Hunedoara néven „vonult be” a Személyiségek Sétányára. Hunyadi János Magyarország kormányzója, szörényi bán, erdélyi vajda, székely ispán, nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, Mátyás király apja nemcsak a török elleni harcokban lovagként és hadvezérként aratott sorozatos sikereivel vívta ki a kortársak és az utókor elismerését, hanem Temesvár várának újjáépítésével, erődítmény jellegének a kor hadászati szintjére emelésével is. (Ő építtette Vajdahunyad, Diósd és Beszterce várát is.) A vár és kastély, amelynek azóta többször átépített változatát Hunyadi-kastélynak nevezik ma is a temesváriak, 1490-ig maradt a Hunyadi család birtokában. Bronzszobrát Irimescu Remus fiatal szobrászművész készítette, életpályájának fontosabb mozzanatait dr. Râmneanţu Vasile egyetemi tanár idézte fel.
Telbisz Károlyt (1853–1914) legnagyobb polgármesterének, a modern Temesvár megalapítójának és kiépítőjének tartja számon a helyi történelem és a közvélemény. 1885 és 1914 között állt a város élén, nagy tudású, felelősségteljes, példamutató városatya volt. Az ő polgármestersége idején bontották le a fejlődésnek gátat vető várfalakat, készült el a város urbanisztikai terve, kezdték meg a hatalmas építkezéseket (Millenniumi templom, a Piarista Gimnázium rendház és templom, Lloyd-sor palotái, a mai Loga utca impozáns iskolaépületei stb.) Korszerűsítette a vízvezeték-hálózatot, a szennyvíz-elvezetést, bevezette a villamosközlekedést, aszfaltoztatta az utcákat, európai rangú kulturális intézményeket hozott létre. A sétányon elhelyezett szobrot Laurenţiu Balca szobrászművész készítette, kivitelezését a PG 33 Kulturális Alapítvány támogatta. Jelentőségét dr. Augustinov Petru méltatta.
Ioachim Miloia (1897–1940) festő, művészettörténész, múzeumigazgató, intézményalapító, több tudományos és művészeti könyv szerzőjének szobrát, Gheorghe Groza szobrászművész alkotását a Miloia család adományozta a városnak. A szoboravatón Aurel Turcuş író idézte fel sokoldalú tevékenységét a nagyszámú hallgatóság előtt.
Emléket állítottak a Személyiségek Sétányán Romul Ladea bánsági származású szobrászművésznek, aki Kolozsváron majd Temesváron főiskolai tanárként, mint Constantin Brâncuşi és Auguste Rodin követője, modern szobrászati iskolát teremtett. Bronz arcmását Jecza Péter mintázta meg, életpályáját Szekernyés János műkritikus méltatta.
A Személyiségek Sétányának – amint azt Gheorghe Ciuhandu polgármester elmondta – kettős célja van: méltó emléket állítani elődeinknek és a város történelmének ismeretére nevelni a fiatalokat a park nyújtotta kellemes környezetben.
Szekernyés Irén. Nyugati Jelen (Arad)2011. augusztus 22.
Schmitt Pál a magyar állampolgárság felvételére biztatott Kolozsváron
A magyar állampolgárság felvételére biztatta a kolozsvári főteret megtöltő, több ezer fős hallgatóságát Schmitt Pál köztársasági elnök. A magyar államfő vasárnap este, a Kolozsvári Magyar Napok záró rendezvényén mindenkinek köszönetet mondott, akik már éltek ezzel a lehetőséggel, és az eddig lelkükben meglévő kapcsolódást az anyaországukkal jogilag is kifejezték. Mint mondta, minden egyes egyszerűsített honosítási kérelem erősíti a határon túliak hitét, a nemzetet, és a nemzeti összetartozást. A kincses város elöljáróival folytatott informális megbeszélésein a Mátyás-szoborcsoport elé kihelyezett, történelemhamisító Iorga-tábla ügye is szóba került.
A köztársasági elnök emellett kiemelte azt is, hogy Kolozsvár nem csak a magyarokról szól, hanem a térségben több száz éve együttműködő népekről, így például a románokról, és a szászokról is. Schmitt Pál azt mondta, bizakodással tölti el, amit a városban tapasztalt, és hiszi, „szeretni tudjuk, ami a miénk és becsülni, tiszteletben tartani, ami a másé”.
A magyar államfő úgy fogalmazott, bizakodással tölti el, amit Kolozsváron tapasztal, és boldog, hogy magyarul beszélhet Európa egyik legszebb terén. Ám fontosnak tartotta a román nyelvű tolmácsolást is, mivel szerinte a saját anyanyelv iránt érzett büszkeség mellett tiszteletben kell tartani minden egyes nép és ember hasonló érzését.
Schmitt Pál vasárnap kora délután érkezett kétnapos kolozsvári látogatására. A magyar köztársasági elnök találkozott Florin Stamatiannal, Kolozs megye prefektusával, Alin Tisevel, a Kolozs megyei Tanács elnökével, Fekete Emőkével, a testület alelnökével, és László Attilával, Kolozsvár RMDSZ-es alpolgármesterével. Ezt követően ünnepi szentmisén és orgonakoncerten vett részt a Szent Mihály templomban, majd megkoszorúzta Márton Áronnak a templom előtt álló szobrát, illetve a közeli Mátyás-szobrot.
Az Mátyás-szoborcsoport elé kihelyezett, történelemhamisító Iorga-tábla ügye is szóba került Schmitt Pálnak a kincses városi elöljárókkal folytatott informális megbeszélésein. Schmitt Pál kora délután érkezett meg a kolozsvári nemzetközi repülőtérre, a tervezett programhoz képest mintegy félórás csúszással. Első útja a prefektúrára vezetett, ahol Florin Stamatian prefektus és László Attila, a kincses város alpolgármestere fogadta, ezt követően pedig Alin Tişe megyeitanács-elnökkel és Fekete Emőkével, a közgyűlés alelnökével találkozott kolozsvári szálláshelyén, a City Plaza Hotelben.
Schmitt Pál zsúfolt programja miatt nem nyilatkozott a prefektúrán a helyszínre összesereglett újságíróknak. Florin Stamatian arról számolt be, hogy a vele folytatott megbeszélésen Schmitt Pál szóba hozta a Iorga-tábla ügyét is. Stamatian azonban azt mondta a magyar államfőnek, hogy a táblaügy csak egy jelentéktelen, apró nézeteltérést jelent. Ugyanakkor arra emlékeztette tárgyalópartnerét, hogy – szerinte –1920-ban a Iorga-idézet mentette meg a szobrot, amelyet lebontásra vagy elköltöztetésre ítéltek, hiszen rákerült az, hogy Mátyás király tulajdonképpen román, s ezzel lecsillapodtak a kedélyek.
Stamatian leszögezte, ez pedig tény, s az itt élő románok büszkék Hunyadi Jánosra és Mátyás királyra. Mint a prefektustól megtudtuk, a mintegy félórás megbeszélés során szó esett még a két ország közös gondjairól.
László Attila alpolgármester a Krónika megkeresésére arról számolt be, hogy a Magyar Köztársaság elnökével folytatott megbeszélésen Fekete Emőkével, a Kolozs Megyei Tanács elnökével közösen mutatták be a megyét és a várost Schmitt Pálnak, valamint röviden érintették az épp aktuális gondokat. Fekete Emőkétől ugyanakkor megtudtuk, a program csúszása miatt mindössze 10–15 percet tudtak beszélgetni az államfővel, ezért csak arra volt idejük, hogy vázolják a megye és a város jelenlegi gazdasági helyzetét, valamint a fejlődési lehetőségeket. Az elöljáró lapunknak elmondta: arra kérték Schmitt Pált, hogy támogassa Kolozsvár 2020-as Európa kulturális fővárosi pályázatát, Magyarország elnöke pedig elvi támogatásáról biztosította őket.
Az államfő hétfőn - az esemény fővédnökeként - megnyitja a Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, felkeresi a magyarpalatkai református iskolát, valamint a válaszúti szórványkollégiumot és a Mezőségi Néprajzi Múzeumot, továbbá hat köztársasági érdemérmet, illetve további tizenhárom állami kitüntetést is átad.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)2011. augusztus 27.
Szent István-kártya – Böjte Csaba javaslata, Magyarországon bevezetik
A Szent István-terv nagy ehetőséget ad arra, hogy az emberek megtalálják egymást Magyarország felemelkedése érdekében – mondta Hende Csaba.
A Polgárok Háza 8. évadának megnyitása alkalmából rendezett esten a honvédelmi miniszter a Böjte Csaba ferences szerzetes által felvázolt vidékfejlesztési és családvédelmi terv kapcsán közölte: „mindannyian hozzá tudunk tenni valamit a tervhez. (...) A mi célunk az elmélyült hazafiság, ami a találkozásból táplálkozik".
Az emberek Böjte Csaba javaslata alapján válthatnak majd Szent István kártyát, amivel a tervekhez szükséges anyagi alapot teremtik meg – hangsúlyozta. Elmondása szerint a kártyával a tervek szerint létrehoznak egy vásárlói klubot, amely a vevőknek kedvezményt ad. A rendszerbe belépő kereskedők és vállalatok is jól járnak, mert növelik a forgalmukat azzal, hogy adnak 5 százalék árengedményt, miközben ebből hármat átutalnak a Szent István Alapnak, kettőt pedig megkap a vásárló. Az alapba befizetett pénzből vásárolnak majd egyebek mellett olyan szerszámokat, amelyekkel a környezetet szebbé tehetik – vázolta fel.
Hende Csaba felhívta a figyelmet: várják a tervet ismertető, Böjte Csaba által írt A mi ügyünk című könyvben feltüntetett [email protected] email címen az emberek ehhez fűződő gondolatait, észrevételeit. A miniszter azt mondta, hogy „a nemzeti sorskérdésekhez mindig arcok és személyek kapcsolódnak, és közösségek is, akikkel közös megoldást lehet találni". Mindannyian I. Szent István király munkáját folytatjuk, immár ezer éve – jegyezte meg, majd utalt arra, hogy idén 555. évfordulója van a nándorfehérvári diadalnak, melynek során „a világtörténelmet sikerült megfordítani" egy kitűnő hadvezér, Hunyadi János és egy ferences szerzetes, Kapisztrán János segítségével. V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár kiemelte: a rítusok azért vannak az ember életében, hogy az értékeket szolgálják, ezek pedig „megmutatják, mi a jó és mi a rossz". A kultúrára, egyebek mellett a néptáncra és a népzenére a politikusoknak figyelniük kell, hogy „a szívük ne kérgesedjen el" – jegyezte meg.
Kubatov Gábor, a Polgárok Háza igazgatója előadásában rámutatott: Szent István király „máig ható érvénnyel kijelölte az utat a népe előtt". Az államalapító király úgy gondolta, lennie kell egy államnak a Kárpát-medencében, amelyet szabad emberek építenek, amely a magyarok közös otthona – hangsúlyozta.
Felhívta a figyelmet arra, hogy „a ránk hagyott javakat el lehet tékozolni, fel lehet élni", de akkor nem marad más, csak üres valóság. István király nem adta fel az ország függetlenségét, nem engedte, hogy idegen országok eltérítsék az önmaga által megálmodott útról – emlékeztetett.
Kubatov Gábor szólt arról, hogy „csak az összefogásunkon, közös akaratunkon és munkánkon múlik, hogy sikeressé tesszük-e az országot". Ha ez megvalósul, akkor „azok maradunk, akik vagyunk, hogy azzá legyünk, akik lehetünk" – fűzte hozzá.
László Tamás, a Szövetség a Nemzetért Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondta: a polgári körök megalakulásukkor „kezükbe akarták venni az ország városainak, falvainak sorsát". Közösség akkor születik, amikor úgy döntenek az emberek, hogy kitartanak egymás mellett, „akármi történjék is" – tette hozzá.
Beszélt arról, hogy Böjte Csaba ferences szerzetes Szent István-tervében négy egység szerepel: a magyar táj védelme, a házak és az emberek közvetlen környezetének ápolása, a Kárpát-medencei népművelés, valamint a gyermekvédelem, beleértve a házasság és a család védelmét. Ez a négy motívum összekötődik, kiegészíti egymást, s a könyv csak a lehetőségeket villantja fel, a megoldást részletesen nem írja le, mert az „bennünk van" – fogalmazott.
Böjte Csaba a résztvevőket levélben üdvözölte. Ebben többek között az áll, hogy az új alkotmányban szerepel az emberhez méltó élet, illetve a jog az alkotó munkához. A munkanélkülieket azonban ha erőszakkal akarják munkába vinni, az nem vezet eredményre, ezért „bennük fel kell ébreszteni a vágyat az alkotás iránt".
A szerzetes megemlítette, hogy ha egy falu iskolája vagy temploma elsorvad, akkor annak a környék látja kárát. A magyar lakosság fogyása, „demográfiai csődje" pedig „sorvadást, összeomlást hoz a társadalomra" – figyelmeztetett.
hirado.hu. Erdély.ma2011. október 14.
A románok rövid története – másképpen?
Neagu Djuvara történelemkönyvéről beszélgetnek szombaton
Lényeges előszó, a szerző tollából mindjárt kettő is fogadja az olvasót a könyv első lapjain: az egyik – enyhe mentegetőzés íze dacára mégis eléggé nem helyeselhetően – a magyar kiadás számára készült. Sajnálatos, hogy a román nyelvű kiadásból kimarad, hiszen egyébként lényeges nézőpontokat tisztáz. Biztató bevezetők, amelyek világosan leszögezik, hogy a történelem nem egzakt tudomány, hanem túlnyomó részében bizonyos tárgyi emlékeknek emberi szubjektivitástól nem mentesíthető geológiai, antropológiai, művelődéstörténeti, nyelvészeti stb. vizsgálata alapján született, valószínűsíthető feltételezések láncolatából áll össze.
Diákoknak, elsősorban román anyanyelvű diákoknak íródott, célja az 1989 előtti időszakban szándékosan elferdített történelmet – sikerrel – terjesztő tankönyvek téziseinek helyesbítése. Nyelvezete, megfogalmazása mentes a szigorúan akadémiai jellegű szakmaiságtól, ebben a könyvben nem találunk – a tudományos kiadványokra egyébként jellemző – lábjegyzeteket, szövege olvasmányos, gördülékeny, hat fejezete világos szerkezeti felosztásban biztosít áttekinthetőséget, követhetőséget a fiatal olvasók számára is. A románok történelmét tárja elénk Neagu Djuvara saját állítása szerint úgy, ahogyan ő látja, úgy, ahogyan azt ő megfejtette.
A többség által vallott, a XX. században általánosan elterjedt értelmezésekkel ellenkező elméletei miatt e könyv szerzője igencsak vitatott alakja a román történésztársadalomnak, sok bírálatot szerzett magának kollégái körében, akik még amatőrséggel is megvádolták, bár Franciaországban tanult történelmet és jogot. Ki kell ábrándítanom viszont azokat, akik netán olyan elvárásokkal veszik kézbe ezt a kétségtelenül érdekes könyvet, hogy benne az általános román történelemértelmezés legtöbb tézisét „leszerelő”, friss és újszerű elméleteket találnak. Neagu Djuvara a kontinuitás híve, bár kollégáival ellentétben hangsúlyozza például a román nép kialakulásában jelentős szláv hatást, esetenként elmarasztalja a hazai történelmi döntéseket, ugyanakkor a magyar–román közös történelem konfliktusos-kényes eseményeit is, bár túlfűtött nacionalizmustól mentesen, de természetesen románként értékeli, nem is teheti másként.
A román nép eredetét részletező fejezet egyik alcíme „Tíz igaz állítás a kontinuitásról”, s e kijelentés tényszerűségként való olvasói percepciójának valószínűségét aligha csökkenti az idézőjel, ami talán azt kívánhatta jelezni, amit a szerző az előszóban hangsúlyoz: ez az alcím (és fejezet) is a saját véleménye. Meggyőződése, hogy a középkor folyamán „megszakítás nélkül latin nyelvet beszélő számos közösség élt a Duna és a Kárpátok medencéjében”. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy a kiemelten fejlettebb civilizációjú rómaiak hatására alig 160 év alatt teljesen romanizált dákok helyén, az aurelianusi kivonulás után feltehetően, tehát nagy számban itt maradt, latin nyelvet beszélő lakosság a rómaiak példájára miért nem indult önálló fejlődésnek – legalább a területet birtokló és belakó kisközösségek szintjén. Másokkal ellentétben Djuvara elismeri ugyanakkor az egymást követő különböző vándornépek (avarok, bolgárok), de főleg a szlávok és kunok jelentős hatását és szerepét a román nép kialakulásában, de szól a kétszáz évig Erdélyben letelepedő besenyőkről is. Román történészkollégái bírálatát váltja ki azzal is, hogy a román nagybojárok eredetét szlávként, turániként értékeli.
Elméletei helyenként ellentmondásosak, másutt ingatagok, vitathatóak. Például, bár hangsúlyozza, hogy a Dunától északra mindig sok román élt, Havasalföld megszületését mégis honfoglalásként magyarázza. Továbbá úgy véli, a havasalföldi román államot alapító Basarab nem román, hanem kun, ám Hunyadi Jánost és Mátyás királyt románoknak tekinti – miközben tudnia kell, hogy a Hunyadiak románságát bizonyítani próbáló elméletek fontos érve éppen az, hogy a „román” Basarab leszármazottai lennének (e vajda képe is felbukkan a hunyadi vár Szilágyi Erzsébet rendeletére készült falfestményein, a család ősei között).
A négy keresztény vallásra (katolikus, református, evangélikus, unitárius) kiterjedő erdélyi vallási türelemmel kapcsolatosan a szerző úgy véli: „érdekes helyzet, hogy egy külföldi megfigyelő szemében Erdély a vallási türelem valóságos oázisának tetszhet” – nem tesz említést a szabad vallásgyakorlást Európában először kimondó 1568-as tordai országgyűlésről.
Elítéli Ion Antonescut amiatt, hogy elrendelte mintegy 150 ezer besszarábiai és észak-bukovinai zsidó deportálását, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez a „kemény, elszánt, becsületes férfiú” később nem engedett a nácik követelésének az észak-erdélyi zsidók deportálását illetően, bár olvasatában Antonescu ez utóbbi tette nem változtat korábbi rendelkezéseinek súlyosságán. Klisékkel is találkozunk: a második világháborús magyar kormányt ugyanúgy nácibarátként határozza meg, óvakodik e jelző használatától az 1944 augusztusáig szintén a németek oldalán harcoló Románia esetében, amely bár később fél évig a szövetségesekkel vonult, mindamellett nem kapta meg a későbbi béketárgyalásokon előnyös helyzetet jelentő közös hadviselő státust – itt érezni lehet, hogy a szerző ezt igazságtalannak tartja. Fontos ugyanakkor a románok magyarellenességét tápláló, ma is létező Erdély-féltés indokolatlanságát hangsúlyozó megállapítása: „Ha a magyar történészek (…) be is tudnák bizonyítani, hogy a magyarok foglalták el elsőként Erdélyt, a történelmi elsőbbség semminemű jogi vagy politikai következménnyel nem járna, miután a magyar nyelvet beszélők számaránya a teljes lakosságnak mindössze hét százalékát teszi ki. A nemzetközi jog nem veszi figyelembe az állítólagos történelmi jogcímet, csak azt, (…) mit mutat a jelenlegi demográfiai helyzet (…). Ismétlem: a „kontinuitás” kérdésének nincs többé gyakorlati jelentősége, ezt meg kell érteni.”
A románok történetének Neagu Djuvara-féle, jelentősen nyitottabb értelmezése is megerősíthet abban, hogy többféle igazság van: ugyanaz a tárgy/történés különböző szemszögekből nézve másképpen látszik, és így van ez azzal a tudománnyal is, amit történelemnek hívunk. Az olvasmány további kutakodás, olvasás és elmélkedés kitűnő kiindulópontja lehet (nemcsak) az iskolai tankönyvet éppen letevők kezében, amennyiben nem tényeknek tekintik a kötetben leírtakat, komolyan véve a szerző ajánlását, miszerint ez az elmélet a saját interpretációját, véleményét tükrözi.
O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri – megjelent a Humanitas kiadónál 1999-ben, majd magyar nyelven a Koinónia kiadónál 2010-ben /Neagu Djuvara: A románok rövid története/. A fordítást Horváth Andor végezte, a kötetben szereplő információk szerint történész nem lektorálta a magyar változatot. A kötet kapcsán kerekasztal-beszélgetést szervez nyílt napján a Koinónia kiadó október 15-én, szombaton 12 órától Horváth Andor fordító, Hunyadi Attila történész, Lupescu Radu történész, Rostás-Péter István újságíró és Salat Levente politológus részvételével.
KEREKES EDIT
Szabadság (Kolozsvár)2011. november 11.
Nemzeti szellem száműzve!
A gondolkodó embernek kötelessége ráirányítani a figyelmet arra, ami rossz!"
(Székelyföld évkönyv)
Csíksomlyón a templom környékén volt egy csodálatos szobor, szépen kialakított környezetével hirdetve, hogy baj van a nemzet élete körül. Sok anyaországi és a világ más tájairól idevándorolt turistában olyan gondolatokat ébresztett, aminek a pozitív hatásait érezhetik az erdélyi és a moldvai magyarok. De csak volt.
"Eldugták", mondják a somlyóiak... Csak az élelmesebb látogató tudja megtalálni az egykori gyermekotthon udvarán. De csak az, aki már tud a létezéséről! A templom előtti téren is állt egy szép építmény. Szüleink is úgy emlegették, hogy az országzászló talapzata. De csak volt. Mindkét építmény helyét fűvel bevetették. Bizonyára a területek tulajdonosai akarták így. Hírlik, hogy az országzászló talapzatát újraépítenék, ami egyébként a nemzet tulajdonát képezi! Az eltűnt magyar emlékek sorát lehet folytatni. A dél-erdélyi Vaskapunál szintén állt egy csodálatos emlékmű: négy méter magas öntöttvas buzogány, mely száz éven át hirdette, hogy 1442-ben Hunyadi János a magyar hadsereg élén ott ragyogó győzelmet aratott a betörő törökök fölött. 1990 tavaszán a környéken lakók szétrombolták, és NINCS! Furcsa gondolatokat gerjesztenek ezek a dolgok. Például azt, hogy amit nem rombolnak le az ellenségeink, azt megtesszük mi. Eltelt több mint húsz esztendő a rendszerváltás után, és mégis egyre nagyobb mértékben vérzik el a nemzet az idegen etnikumokkal kötött vegyes házasságokban. Itt ismét óhatatlanul fölmerül a gondolat, hogy több mint húsz Ezer Székely Leány rendezvény ünnepi miséjén, Somlyón soha nem hangzott el, hogy székely leányok, családalapításnál ragaszkodjatok a nemzetetekhez, és gyermekeiteket neveljétek fel anyanyelven! A velük folytatott beszélgetésekből kiderül, hogy a hetedikes tanuló nem hallott Domokos Pál Péterről, a középiskolás Orbán Balázsról és a Maniu gárdistákról, a kolozsvári Bolyai-egyetem történelem szakán végzett fiatal Avram Iancuról csak annyit tud, hogy látta az utcasarki táblán a nevét, az újságírói oklevéllel rendelkező társa számára Kálmán Imre ismeretlen, és még hosszú lenne a hiányosságok listája. Megjegyzem, ezek mind személyes tapasztalataim. De nem is lehet csodálkozni, mert például Szentegyházáról elvisz egy tanárnő egy autóbusznyi tanulót, hogy emlékhelyeket látogassanak, és nem viszi el őket Szárazajtára, Csíkszentdomokosra vagy a Nyikó menti Székelyszentmihályra. Hát nem került valaki, aki megmondja, hogy ezeket a legfontosabb megtekinteni? Szintén szentegyházi egyetemista (Kolozsváron) Afrikában épít iskolát, és erre szervezett gyűjtést! Épített már Indiában is iskolát ez a szegény mostohagyermekként kezelt magyar nemzet! Itt most, ugye, ne emlegessük a mi iskoláinkat? Egyébként Lengyelfalván tudtam meg, hogy engem már megelőzött az Orbán Balázs-zarándoklaton a csíkszentdomokosi iskola. Dicséret érte, de még van tennivaló! Visszatérve Szárazajtához: Bacon központjában ágazik el az út, azonban a hivatalos irányjelző forgalmi tábla is hiányzik (2011 májusában), nemhogy valami turisztikai tájékoztató is lenne. De nem ezért nem mentek el a szentegyházi tanulók oda. Baconban egyébként van polgármester, községi tanács, a két faluban bizonyára több lelkész, iskolaigazgatók, tantestület stb., és mégsem tudja az idegen, hogy merre van Szárazajta... Dióhéjban ennyit kívántam elmondani a nemzeti szellem ápolásáról, illetve annak hiányáról. DOMOKOS ÁRPÁD, Csíkszereda
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2012. március 20.
Román történelem – másként
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Elsősorban le kell szögeznünk: a szerzők nem veszik tekintetbe azt, hogy Erdély általános helyzete teljes mértékben különbözött a Moldváétól és a Havasalföldétől, és túlzott mértékben hangoztatják a társadalomszervezési, valamint fejlődésbeli hasonlóságokat, ugyanakkor állandóan minimalizálják Erdélynek a Magyar Királyságba való beilleszkedését, túlhangsúlyozzák az autonómiáját, eltekintenek az Erdélyben meghonosodott etnikai, vallási és művelődésbeli többféleségtől. Azt állítják: „Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a magyar korona által folytatott bekebelezési erőfeszítések ellenére Erdély a középkor egész ideje alatt megőrizte egyéniségét: gazdaságilag és a társadalmi struktúrák terén a középbirtokosság dominált, a hadsereg szervezésében is önálló volt, és nem utolsósorban vallási helyzetét tekintve az ortodoxia jelentette az alapot. Erdély politikai alkotóelemeinek és mindenekelőtt a vajdaságnak a megőrzése révén az önrendelkezés tudata hatotta át az államélet egészét.”
Megállapíthatják tehát, hogy „hangsúlyozottan növekedett a vajda önrendelkezési funkciója a magyar korona ellenében”, sőt kijelentik: „A XIII. és a XIV. század fordulóján Borsa Loránd (1288–1293) és Kun László (1294/1295–1315) valódi uralkodókként cselekednek, a feudális magyar királyságtól teljesen szabadon.”
Valamely középkori állam jellegzetességének megállapításakor lényegében nem a lakosság etnikai többsége a meghatározó tényező. Annak ellenére, hogy feltehetőleg a románság volt a legnagyobb létszámú etnikum, viszont ha a vezető elit etnikai eredetét tekintjük megítélési kritériumnak, akkor Erdély nem volt „román állam”, hanem „magyar”. De az etnikai jellemzők (többség, elit) a modern korra jellemző nemzet és nemzetállam kritériumai, s ezért felfogásként használhatatlanok, hamisak a középkor tárgyalásakor. A középkori világ kritériumai: a vallás és a dinasztia. (Különben gyakran előfordult, hogy Magyarország királyai nem voltak magyar származásúak, miként Moldva és Havasalföld egyes uralkodóiról, bojárjairól sem mondható el, hogy tősgyökeres románok lettek volna.)
Ezért le kell mondani a „nemzeti” – politikai, katonai, gazdasági, kulturális, hitbeli, intézményi, sőt nyelvi vagy népköltészeti – argumentumokról, amelyekkel a román történelemírás minduntalan operál „a középkori románok egységének” bizonyítása végett. (Ez érvényes magyar vonatkozásban is.)
Hasonlóképpen az erdélyi vajdaság, később pedig az erdélyi fejedelemség esetében nem megfelelő a „Román Országok” elnevezés használata (sem tulajdonnévként, sem pedig köznévként), mivel a korabeli forrásokban nincs ilyen megnevezés (viszont megtalálható bennük az „Ungrovlahia”, ami sokatmondó).
Kun László (1294/1295–1315)
Persze ugyanígy hamisnak tűnik számunkra a Magyarország elnevezés használata Erdély esetében, nem is annyira a vajdaság, hanem a fejedelemség időszakában (1541, illetve 1571 után) tekintetbe véve azt, hogy János Zsigmond (1540–1551; 1556–1571), akit kiskorában magyar királlyá választottak, 1565-ben lemondott bizonyos partiumi területekről a Habsburgok javára, és elismerte II. Miksa (1564– 1576) bécsi császár fennhatóságát azután, hogy megszegte a váradi szerződést (1538), amely szerint apja, Zápolya János erdélyi vajda (1510–1526), majd magyar király (1526–1540) halála után Habsburg Ferdinándra szállott volna a korona. Habsburg Ferdinánd 1526-tól kezdve magának követelte a magyar trónt, amelyet azelőtt II. Lajos (1516–1526) Jagelló-házból származó uralkodó, Csehország királya birtokolt.
Mi több, 1541-ben Magyarország központi része török tartománnyá vált, az egykori királyság nyugati része a Habsburgok uralma alá került, és egyedül az utóbbiaknak volt joga arra, hogy 1540-ben, Zápolya János halálát követően a magyar királyi címet használják.
Visszatérve a „középkori román egységhez”, vizsgáljuk meg annak (általunk még nem tárgyalt) fő aspektusait.
A „gazdasági egység”
A tankönyvek „a Román Országok gazdasági egységéről” beszélnek, jóllehet közismert, hogy a három középkori állam között érdekellentétek voltak, annak megfelelően, hogy a két hatalmi szféra közül melyikhez tartoztak: a Magyarországéhoz vagy a Lengyelországéhoz; továbbá főleg Moldva és Havasalföld esetében (a XV. és a XVI. század folyamán) meghatározó jelentőségű volt a Portával kialakult gazdasági kapcsolat. A tankönyvek viszont be akarják bizonyítani, hogy a három középkori állam „gazdaságilag kiegészítette egymást, ami jövendőbeli egyesülésükhöz tartós alapul szolgált”. Bizonyítékként emlegetik az egymásnak kölcsönösen megadott kereskedelmi kiváltságokat, „az erdélyi csereközpontok: Brassó, Szeben, Beszterce és Karánsebes által betöltött lényeges szerepet”, ugyanakkor kevés figyelmet fordítanak a három állam által folytatott „külkereskedelemre”, másodrendűnek tekintik a „tranzitkereskedelmet”, ami annak következtében folyt, hogy a középkorban a nagy európai kereskedelmi utak itt haladtak át.
Indokolt az, hogy különleges figyelmet szentelnek Brassónak, de túlzásba esnek, amikor „a Román Országok igazi »közös piacának« nevezik”. Úgyszintén azt állítják, hogy „mind Brassó, mind pedig Szeben esetében a javak cseréjében jelentős szerepet játszott a román elem, anélkül hogy rámutatnának arra, hogy az erdélyi városok túlnyomó többsége német telepesek műve és birtoka volt. Nem sokat foglalkoznak az erdélyi városok autonómiájával sem, éppen csak megemlítik „a szászok Univerzitását”. Egyáltalán nem tűnik ki az, hogy az erdélyi városi civilizáció és az erdélyi gazdaság magasabbrendű volt, mint a moldvai vagy a havasalföldi.
A közigazgatás
Erdély közigazgatási-területi szervezetének másságát „a román önkormányzatoknak a magyar korona centralizálási törekvéseivel szembeni küzdelmével” leplezik. A vármegyével szembeállítják „a román kerületet”, azt állítván hogy azok „hosszú időn át” párhuzamosan léteztek.
Megemlítik „a szász és a székely székeket” is, amelyeket „a kerületek mintájára” szerveztek, és melyeknek az utóbbiakéhoz „hasonló funkcióik” voltak. A Máramarosban, Bánságban, Hátszegben, Fogarasban stb. lévő román nemesi önkormányzatokat részrehajlóan mutatják be, s mindig a valósággal ellentétes módon, mint a Magyar Királyság (később pedig az Erdélyi Fejedelemség) intézményeivel és törvényeivel szembenálló területi szervezeteket, jóllehet a központi hatalom egedélyével működtek, akárcsak a többi közigazgatási egység.
A hadsereg
Katonai tekintetben sem ismerik el Erdély fölényét, annak ellenére, hogy ez a tankönyvek szerzői által közölt számadatokból is kiderülhet: Vlad Ţepeş 30 ezer katonát tudott hadba állítani, Ştefan cel Mare 40 ezret, Hunyadi János viszont „csupán Erdély déli részeiből” 20 ezer katonát állított hadba. Más beszédes példa a tűzfegyverek gyártása és használata. Az erről szóló történelmi források valamint annak alapján, hogy „Szebenben már 1373-tól volt tűzfegyverkészítő”, azt a következtetést vonják le, hogy „a mi harcosaink az elsők között voltak Európában, akik ilyen fegyvert használtak”.
A vallás – szellemi (felekezeti) egység
Kizárólagosnak tekintik az etnikum és a vallás közötti kapcsolatot. Azt állítják, hogy „az Ortodox Egyház jelentős szerepet játszott az igazságszolgáltatásban, a művelődésben, szellemi létünk megvédésében, visszaverte mind a muzulmán pogányság, mind pedig a katolicizmus offenzíváját, amik mögött a Török Birodalom, illetve Magyarország és Lengyelország terjeszkedési törekvései állottak”. A törökökről tudvalevő, hogy vallási téren eléggé türelmesek voltak. A katolicizmus viszont kevésbé volt türelmes (lásd a keresztes hadjáratokat). A hitterjesztés pedig alapvető jellemzője volt mind a magyar királyoknak, mind a katolikus papságnak. A középkorban itt járt külföldi utazóktól fennmaradt számos visszaemlékezésből kitűnik az ortodox papság rendkívül hiányos hittani felkészültsége, a hívek részéről tanúsított közöny a román kereszténység latin hagyományaival szemben, valamint a Magyar Királyság apostoli jellege. Mi több, Moldva és Havasalföld első vajdáiról feltételezhetjük, hogy katolikus vallásúak voltak, vagy ideiglenesen azzá váltak, illetve feltételesen. Gondoljunk a Szörényi Bánságnak a johannita lovag-, illetve szerzetesrend általi kolonizálására 1247-ben, a milcovi katolikus püspökségre a XIII. században, az Asăneşti vajdák tárgyalásaira – ugyancsak a XIII. században – a katolikus vallásra való áttérésről; mindez a pápai levéltárban lévő dokumentumokkal igazolható.
Az egyház szervezetére vonatkozóan számos bizonyítékot hoznak fel, amelyekből kiderül, hogy létezett néhány ortodox püspökség, de ez indokolatlan kijelentésekre ösztönzi a szerzőket. Például arra, hogy az Anonymus sokat vitatott krónikájában említett valamennyi politikai formáció területén ortodox püspökség működött, jóllehet erre vonatkozóan nem rendelkezünk egyetlen történelmi bizonyítékkal sem. Ugyanígy állítják azt is, hogy „ezek helyén jött létre később a XI. században a gyulafehérvári, a XII. században pedig a váradi katolikus püspökség”. Világosan látható az a törekvés, hogy a görög (bizánci) szertartású egyháznak a latin nyelvű szertartásúnál korábbi – még az 1054-es nagy egyházszakadás előtti időszakban való – elterjedésével és jelenlétével is a románoknak a magyarokkal szembeni elsőségét kívánják bizonyítani.
Ugyancsak alaptalanul állítják azt, hogy a XV. század végén Erdélyben ortodox érsekség (mitropolia) létezett, amelynek székhelye Feleken volt. Pedig a meglévő kétségtelen információk szerint az erdélyi ortodoxok irányítása a havasalföldi érsek hatáskörébe tartozott, akinek a székhelye Curtea de Argeşen volt. A konstatinápolyi pátriárka elismerte a havasalföldi érseknek ezt a hatáskörét. Viszont számos erdélyi román s feltehetőleg számos Kárpátokon túli román is katolikus hitre tért, ami nem igazolja teljes mértékben „a románok szellemi egységét”. A szerzők nem ejtenek szót erről, miként azzal sem foglalkoznak, hogy bemutassák a Katolikus Egyház szervezetét, valamint intézményeinek és papjainak szerteágazó tevékenységét Magyarország, illetve Erdély területén. Ezzel szemben az ortodox érsek szerepéről beszélnek, valamint „a román nyomtatványok forgalmáról az egész Kárpát–Dunai-térségben”, megfeledkezve arról, hogy részletezzék: ezek az egyházi szertartáshoz végzéséhez nélkülözhetetlen könyvek ószláv nyelvű nyomtatványok voltak, és hogy csupán protestáns hatásra – s miután „a dâmboviţai Coresi letelepedett Brassóban, a Bolgárszegen” – kezdődött el a román nyelvű könyvnyomtatás (amelyhez szintén cirill betűket használtak). A reformációról sem beszélnek, s így lehetetlenné válik az erdélyi művelődési és vallási kontextus megértése a tanulók számára; a tankönyvek gyakorlatilag tagadják az Erdélyben létrejött szellemi pluralizmust, nem létezőnek tekintik, s így nyilván a diákok sem kaphatnak eligazítást róla.
Arról is hallgatnak, hogy milyen kínkeservesen (és későn, csak a XVII. században) vezették be a román nyelvet az ortodox egyházi használatba, nem is beszélve a latin ábécére való áttérésről; ortodox egyházi elöljáróink (akik valójában görög–levantei vagy szláv származásúak voltak) állandóan utálattal kezelték a latin írásmódot, ami negatívan befolyásolta a közvéleményt és a román társadalmat is, egészen a XIX. század végéig.
(Folytatjuk)
Gabriel Catalan
Új Magyar Szó (Bukarest)2012. november 12.
Frigyre lépni a szülőfölddel – Himnusz-emlékmű
Az első kőbe vésett „Himnusz” Emlékművet, V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas képzőművész alkotását Budakeszin avatják fel a tervek szerint 2005 őszén.
„Minden nemzet Himnusza, az összetartozás és a megmaradás vágyát, a jövőbe vetett hitet fejezi ki” – olvashatjuk a hír felvezetését a Nemzeti Világhálón. „Ennek szellemében írta meg Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen gyönyörű költeményét, melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben. Nincs magyar ember, aki a Himnusz hallatán vagy éneklése közben ne érzékenyülne el – ha csak egy kicsit is – hisz a mű olyan korban született, amikor a magyar nemzet fennmaradása is kétséges volt, és az azóta eltelt idő is küzdelmekkel teli. DE ÉL NEMZETÜNK és csak egy szebb jövőbe vetett hit lehet az, ami fennmaradásunkat az „idők végezetéig" biztosítja. Egy költeményből, dalból szobrot-emlékművet alkotni igen gyönyörű gondolat, hisz így tehető láthatóvá az, ami eddig csak tudatunkban élt.”
Az ötlet igen nagy eszmei támogatásra talált, így lett az emlékmű fővédnöke Jókai Anna Kossuth-díjas író és a gyakorlati megvalósítás szervezője a „PSZÜART, a Lélek Művészete Alapítvány", amely a gazdasági, adminisztratív teendőket vállalta fel.
Budakeszi város vezetése és lakossága nagy megtiszteltetésnek érzi, és örömmel fogadja a „Himnusz” Emlékmű felajánlását a város számára. Budakeszi Erkel Ferenc kultusza közismert, zenei élete számottevő, Budapesthez való közelsége, festői környezete is indokolja a választást. Művelődési Központja is az Erkel Ferenc nevét viseli.
„Az alkotás a központi Isten alak és az azt körülvevő kör alakú kisugárzásba beleírt vers szövegen kívül, mindkét oldalon a három-három kapuba elhelyezett harangokkal a tizenkilenc megyét és Budapestet is „megszólaltatja" – olvashatjuk továbbá.
Mi, határon túli magyarok, akik a múlt századi két, számunkra tragikus „békecsinálás” révén az Ó-hazától elszakíttattunk a Himnuszt Nemzeti Imánkként tiszteljük, templomainkban zsoltárként, egyházi imaként, fohászként énekeljük, számunkra a Himnusz közösségi ünnepeinken a nemzet lelkének megszólaltatója, a magyarság szellemi egységének kifejezője. Énekeltük vagy magunkban dúdoltuk akkor is, amikor ezért megtorlás vagy akár börtönbüntetés várt ránk.
Ezt Budakeszi város vezetése és lakossága mélyen átérzi és tiszteli. Ennek bizonyságául említsük meg, hogy a város vezetése és lakossága a Szent István-i örökség továbbvivőjeként Trianon után is jelentős számú határon kívüli magyart fogadott be, vagy más nemzetiségű volt lakóját fogadta vissza, és várja mindig az odaérkezőket szíves vendéglátással. Mi több, a városvezetés határon kívüli kapcsolatteremtő készsége révén a Kárpát-medence magyarok lakta régiók peremvidékét is elérte, és bennünket, Székelyföld délkeleti csücskében élő háromszékieket Budakeszi város önkormányzati küldöttsége, a civil szervezetek képviselői és tagjai rendszeresen felkeresnek, ekképpen vélük együtt cselekvő részesei lehetünk annak az erőfeszítésnek, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarság szellemi egységének megteremtéséért együttesen kell megvívnunk.
Bizonyságul és a téma napi frissesége okán is hadd idézzem kedves budakeszi barátainknak a sepsisznetgyörgyi Vox Humana kórus vendégszereplésével kapcsolatos hozzánk címzett levelét:
„Igen nagy élményben volt tegnap részünk a Vox Humana kórus és Szilágyi Zsolt jóvoltából. Gyönyörű hangversenyt adtak a budakeszi templomban, amelynek szerintem nagyon jó az akusztikája. Kicsit hideg volt, de ez semmit nem vont le a forró hangulatból. Először a Stella kórus énekelt, utána következett a Vox Humana. Kezdésnek Zsolt énekelt – épp a névnapján -, Erkel: Bánk bán, Hazám, hazám.
Szinte beleremegtek a templom falai, azonnal felcsattant utána a vastaps. Utána pedig következtek a szebbnél-szebb kórus darabok. Nekem személy szerint a Haydn mise részlet tetszett a legjobban és rögtön utána a záró Puolenc darab.
Az egyetemi Bartók kórusban 5 évig énekeltem, részt vettem jó néhány rangos kórus fesztiválon
(Montreaux, Spittal), ahol nagydíjasok voltunk, egy kicsit tehát meg tudom ítélni egy-egy kórusról, hogy milyen.
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana nagyszerű!!! Tátva maradt a szám, hogy milyen jók! (...) Gyors hírben most ennyit, üdvözlettel: Márta, Maxi, Klári” A világ magyarsága együvé tartozásának legbeszédesebb szimbóluma már is Budakeszin valósult meg: itt található a Határon Túli Magyarok Emléktemploma, amelyben, ugyancsak jelképi értékkel Szilágyi Zsolt karmester és több kontinensen elismert énekművész Erkel Ferenc Bánk bán áriáját énekelte. Tisztelettel kérjük V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas művésznőt, Jókai Anna Kossuth-díjas írónőt, az emlékműállítás fővédnökét, a Budakeszi városvezetést, a kivitelezőket és mindenki mást, akinek a „Himnusz” Emlékmű szívügye, hogy „a tizenkilenc megyét megszólaltatja” szöveges üzenet helyett „a Kárpát-medence minden magyarok lakta térségét megszólaltatja”, vagy „a történelmi Magyarország minden táját megszólaltatja” üzenet tolmácsolására alkalmas meghatározás mellett döntsenek. A művésznő álmai szerint a Budakesziben állítandó emlékművön minden nemzeti ünnepen a Himnusz hangja csendülne fel, harangjáték formájában. Így válhatna ez a műalkotás egy nemzeti zarándokhellyé.
Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője Szatmárcsekén, a Partiumban született, szülőfaluja ma is nemzeti kegyhely. Erkel Ferenc, ragyogó művészi karrierjének jelentős „indítóhelyei” Pozsony, ahol zongorajátékát tökéletesítette, és kincses Kolozsvár, ahol hat évig tartózkodott, tanított és zenekarvezetőként a hangszerelés titkaiban elmélyedt.
„A Himnusz nemzeti imádságunk, híd, lélektől lélekig” – vallja az emlékmű alkotója, és hittel hiszik a kivitelezés támogatói is.
Kérjük, tekintsenek bennünket, határon túli magyarokat is az össz-nemzeti összefogással épülő emlékmű támogatóinak, hogy a Magyar Rádió jóvoltából a Hunyadi János nándorfehérvári csatájára emlékeztető déli harangszavával együtt a budakeszi „Himnusz” Emlékmű ünnepi harangkoncertjéből a mi hangunk is hallassék. 2005. április 22.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma2013. február 5.
Kitűzik zászlóikat?
Akár világot is bejáró sajtófotó lehetett volna, ha fényképet készítenek, amikor Codrin Munteanu Sepsiszentgyörgyön kitűzte a román zászlót a székely zászló elé. A fotó címe: Codrin Munteanu meghódítja a Székelyföldet. Ilyen zászlókitűzéses témájú fotóból már kettő is világhírű lett.
Mindkettő 1945-ben, még a második világháború idején készült. Az egyik – Zászló Iwo Jima szigetén címmel – akkor készült, amikor az amerikai katonák elfoglalták a japán szigetet, a másik – a Zászló a Reichstagon –, amikor az oroszok bevették Berlint. A felvétel elkészült, és hatalmas botrány lett volna belőle, mert előhívás után kiderült, hogy az egyik orosz katonának, aki a zászlókitűző lábát fogja, mindkét kezén karóra van. Ezért retusálni kellett, nehogy a nézőnek eszébe jusson, hogy a szovjet katona „dáváj csász!” jelszóval összeszedte az órákat.
Az is lehetséges, hogy készült fénykép a szentgyörgyi zászlókitevésről, csak azon is kell még retusálni, mert a felvételen volt prefektusunk zsebéből olyan székely zászlók lógtak ki, amelyeket a megyében leszedetett, esetleg saját kezűleg leszedett. Ő sokkal nagyobb hős, mint Hunyadi János katonája, Dugonics Titusz, aki a nándorfehérvári csatában 1456-ban azért harcolt, hogy megakadályozzon egy törököt az egyetlen zászló kitűzésében, ezért magával rántotta a mélybe, és így hősi halott lett. A prefektus viszont hány zászló kitűzésének magakadályozása ellen harcolt!?
Most nem tudni, miként alakul küzdelme, mert a Székelyföldön elért győzelmei elismeréseként felvitte Isten (vagy inkább Mircea Duşa honvédelmi miniszter) a dolgát… Bukarestbe. A román honvédők ugyanis azt állítják, hogy a prefektusnak egyszerűen nincsenek eszközei, fegyverei a renitens székelyek és azok zászlói ellen. De a védelmi minisztériumból tud szerezni, és azokkal, majd ha visszatér, lehet, hogy lőni is fog. A tüzérségi előkészítés már az Antena3 televízió segítségével megtörtént, és a székelyeknek újabb támadásokra kell felkészülniük.
Vezetőik is szorgalmasan készülnek a csatákra. Élesítik nyelvüket, fenik fogaikat, hegyesítik bajszaikat. A zászlóháború állóháború lesz. Miután az ügyészségen tüzetesen megvizsgálják a megrongált román lobogót, azt meg fogják javítani, és visszahelyezik a székely jelkép elé. Ezután a székelyek eléje helyeznek egy másik székely zászlót, de az új prefektus sem maradhat le, hanem tesz majd eléje egy másikat. A játékot addig lehet folytatni, míg be nem zászlósítják a prefektúra és a megyei tanács előtti teret.
Én viszont békésebb zászlólobogtatásokban reménykedem. Brüsszelben az összes tagállam zászlója lóg vagy leng. Nálunk is ki lehetne tűzni bár hármacskát egymás mellé. A székelyt, a románt és az unióst. Jelen lenne: a tanácselnök, az új prefektus és az Európai Unió főnöke. A családias hangulatú eseményről aztán családi fotó is készülne: Tamás, Marinescu és Barosso kitűzik zászlóikat címmel, amely bejárná a világot.
Kuti János
Háromszék
Erdély.ma,2013. február 8.
A román történelem hiányzó ezer éve
A mítoszromboló Lucian Boia nyomában
A hazugságokkal vagy féligazságokkal manipuláló román történetírás nem újdonság számunkra. Egy jeles román történész, Lucian Boia azonban műveiben igencsak kikezdte az évszázados történelemhamisító praktikákat. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa, Lupescu Radu szerint azonban a lényegi változásra még várni kell.
Lucian Boia bukaresti történészprofesszornak a román történetírás mitoszairól szóló legújabb könyvét olvasva az erdélyi magyar középiskolások helyébe képzelem magam, akik tudathasadásos helyzetben próbálnak tájékozódni Románia történelméről. Az olyan magyar családokból induló gyerekek, akik odahaza szüleiktől hallottak már egyet s mást Erdély történelméről, elképedve szembesülhetnek a Románia történelmét oktató iskolai történelemkönyvek és az otthoni útravaló között tátongó óriási szakadékkal. Ilyenkor az erdélyi magyar történelemtanár felelőssége, hogy mind a hivatalos román, mind a magyar történetírás dolgairól érdemben tájékoztassa diákjait. Dr. Lupescu Radu magyar történész, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi és Európai Tanulmányok Tanszékének vezetője szerint történelemtanáraink többsége mindkét álláspontot igyekszik érdemben bemutatni.
Mítoszok országa
A rendszerváltás után jó ideig elképzelhetetlen volt, hogy elismert román történész olyan könyvet írjon, amely alapjaiban kérdőjelezi meg az eddigi román történetírást. Elsőként Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem Történelem Fakultásának professzora törte meg a csendet az 1997-ben megjelent Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művével. Az azóta öt kiadást megért könyvet hasonló hangnemű és jól dokumentált kötetek követték, idén pedig Románia miért más? című elmélkedéskötete jutott el az olvasóhoz. A szerzőnek sikerült alaposan felkavarni a román történetírás állóvizeit. Könyvei a történelemhamisítás béklyójában vergődő román olvasó számára újabb és újabb kérdéseket, tisztázatlan korszakokat tárgyalnak egyszerű, közérthető, tudománynépszerűsítő stílusban.
Kissé kényszeredetten, de a román sajtó is felfedezte Boiát: legutóbb az Adevãrul közölt vele interjút arról, hogy lát-e valamilyen kapcsolatot a hazugságokra, féligazságokra épülő román történelemszemlélet és közélet, valamint aközött, hogy Románia immár az Európai Unió tagjaként is minden szempontból az utolsó helyen szerepel. Boia szerint a „román területeknek” a mindenkori Európától való, a 14. századtól napjainkig tartó mérhetetlen elmaradása, leszakadása nem tekinthető véletlennek. A szerző elismeri, hogy a mitológiákra alapuló román történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Ezzel hozható összefüggésbe a kommunizmus bukása után újult erővel feltörő kisebbségellenesség, a másság elutasítása, ami állandó kerékkötője az ország fejlődésének. Legutóbbi könyvében Boia tág teret szentel Erdély elrománosításának. Egyetlen olyan erdélyi város sem volt Nagy-Románia létrejötte után, amelyben a román lakosság meghaladta volna az összlakosság 50 százalékát, fogalmaz a szerző, aki szerint a modernkori Románia megteremtésében nagy szerepet játszó „idegen elemek” eltávolítása, elüldözése a mitológiákra alapozó román közgondolkodás kényszerítő eszközévé vált.
Elfogadhatatlan kontinuitáselmélet
A Boia-jelenség szemlátomást tömegigénynek próbál megfelelni. Lupescu Radu szerint a történelem iránt érdeklődő román lakosság körében egyre több kérdés vetődik fel a kommunizmusban megfogalmazott, eleve vitatható történelmi eseményekkel, „tudományos” állásponttal kapcsolatban.
A magyar történészek által teljes egészében megkérdőjelezett, összességében a legvitatottabb román történelemszemlélet a dáko-román kontinuitás elmélete, amely ma is változatlanul szerepel az iskolai történelemkönyvekben. Lupescu szerint a kontinuitás-kérdést különféleképpen értelmezi a román történészszakma. A kommunizmus előtt a történészek egy része tényként fogadta el, hogy a Dunától délre is létezett neolatin népesség. Tisztában voltak azzal, hogy a korai középkorban a románság jelenléte legalább annyira jól dokumentált a Dunától délre, mint amennyire hiányos a Dunától északra. A kommunista történetírásban a hangsúlyt Erdélyre, illetve Románia területére összpontosították, és régészeti érvekkel próbálták alátámasztani. A történész szerint azonban a kerámiatöredékek nem beszélnek, nem tudjuk megállapítani belőlük, hogy a leletek szláv vagy valamilyen neolatin lakossághoz köthetők.
„A régészet csak akkor segít, ha ebbe az uniformizált történelmi kultúrába becsöppen egy idegen közösség, mint a honfoglaló magyarok. Nekik sajátos kultúrájuk, sajátos temetőik, régészeti leleteik vannak. Ebben a környezetben a magyarokat nagyon könnyen lehet azonosítani” – fogalmaz Lupescu. Szerinte a kontinuitás elméletével az a legnagyobb baj, hogy a rómaiak visszavonulása után, a 3-4. századtól a 14. századig – az első román vajdaság megjelenéséig – ezer év alatt a feltételezett neolatin nép sem államszervezetileg, sem építészetileg nem produkált értékelhető emléket. Ezt az űrt próbálják megmagyarázni olyan tévhitekkel, miszerint a románok felhúzódtak a hegyekbe. „A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának. Ezek jól megfigyelhetők az Erdély történetét értelmező leírásokban, amelyek Gelu Vlad Menumoruttal kezdődnek, de történészeiket nem érdekli, hogy mi történt utána. Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő többszáz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik” – összegzi a legkirívóbb eseteket Lupescu. A keményvonalas román történészek általában azt hangsúlyozzák, hogy Erdély különálló terület volt, nem tartozott a Magyar Királysághoz, hogy a királyság nagyon nehezen tudta megőrizni. Mindez egyféle hivatalos felvezető a „dicső végkifejlethez”, amely szerint elkerülhetetlen volt Erdély egyesülése Romániával. Minden marad a régiben?
A kolozsvári történész szerint hiba lenne Lucian Boia könyveit a román történetírás gyökeres megújításának jeleként értelmezni. Úgy véli, a hivatalos román történetírást továbbra is a keményvonalas tábor képviseli, a kulcsfontosságú pozíciókat ők töltik be, az „alternatív” szemlélettel próbálkozó román történészek egyelőre a szakma perifériáján foglalnak helyet. Jó jel azonban, hogy az új történésznemzedékekben is felbukkannak tehetséges „másként gondolkodók”, akik Boiához hasonlóan mítoszromboló igénnyel közelítenek a történelmi tényekhez. A kolozsvári szakember Adrian Rusut említi, aki a közelmúltban jelentetett meg átfogó munkát az erdélyi középkori várépítészetről az eddigi román történelemszemlélettől merőben eltérő új megvilágításban. Rusu nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a középkori Erdélyben semmiféle román államiság nem létezett. A román történészek által a földvárakat „román erődítményekként” beállító tévhitről Rusu azt írja: azok egyértelműen a magyar vármegyerendszer kiépítésének a tárgyi emlékei. „Rebellis” erdélyi történelem
Tény, hogy az erdélyi magyar és román történészek ma már külön malomban őrölnek. Sok erdélyi magyar régész, történész, művészettörténész tevékenykedik egyetemeken, közintézményekben, őskortól a jelenkorig a teljes spektrummal foglalkozva. Lupescu szerint az erdélyi történészek a román és a magyarországi szakemberközösségnek egyaránt méltó tárgyalópartnerei. A rendszerváltás óta sorozatban jelennek meg a hiányzó erdélyi magyar forrásmunkák. Egyetlen nagy probléma, hogy az erdélyi múltat feltáró forrásmunkák csak magyar nyelven látnak napvilágot, így nem hozzáférhetők a román nyelvű szakma számára. A Sapientia tanára azonban ezt átmeneti állapotnak tartja, a magyar forrásmunkák megjelenését követően rövidesen eljön az az időszak is, amikor az erdélyi múlt hangsúlyosan szerepel majd angol nyelvű szakirodalomként, és román nyelven is hozzáférhető lesz.
Az ördögi körből az erdélyi magyar történészek közreműködésével lehetne továbblépni, ha a szakma komolyan veszi a román és a magyar történetírás közötti híd szerepét. Lucian Boia sikernek örvendő könyvei előkészíthetik a terepet a nyitásra. Más út nincs, mert – ahogy Boia fogalmaz – hazugságokra épített társadalmaknak nincs jövője.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2013. február 23.
Sok hazájú nép
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet a Szózat első sora. De melyik hazának, mert pillanatnyilag, a trianoni békediktátumnak „köszönhetően” nyolc hazája is van a magyarnak, ezek mindenikében valamivel nyomorgatják őt. Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a tanügyi törvénnyel, a harmadikban az elkobzott magán-, közösségi és egyházi javak vissza nem adásával, a negyedikben...
és így folytathatnám tovább bezárólag a maradék Magyarországgal. Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején,1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesi harcai korában, 1956-ban Magyarországon?! Mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon?! Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Magyarországot valamilyen oldalról, mondjuk Románia irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkalmazkodó készségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha Moldávia ellen kellene harcolniuk. A haza fogalma
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A Magyar Értelmező Szótár szerint haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom, és változó nagyságú hely, amely lehet egy családi ház, de lehet Oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni. Napjainkban hozzám hasonlóan igen sok azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy olyan hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Az én esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, a hazám Háromszék még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is laktam és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a Történeti Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánság vidékét is. Ilyenformán, több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink. Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljárói mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte!? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán egypár dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunknál hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől őt a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Gólyafészek Amint már említettem, a haza az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltelnie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák. Sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 000 km-re fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából délnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teszik meg. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt, hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt zajlik le. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év vándorlással telik el.
Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük: a gólyáknak csak egy hazájuk van, a hely, ahol fészket raknak és felnevelik a tojásból kikelő kis gólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves történelmünk színhelye, ahol nincs olyan fertály, amely ne emlékeztetne múltunkra. A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került.
Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, a kassai gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomot az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol egy magyar sem él. A marosszentimrei, a vaskapui és a kenyérmezei csatateret, a piski, szebeni, segesvári, nyerges-tetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyirő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket, és halljuk üzenetüket. Azt üzenik, ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgassuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak, és benne él az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára. Amikor tetőzete a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele Kárpát-medence szerte. Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, hanem a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép lekedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb visszatérj ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék, Aranyosszék és végül ezek összessége, a Székelyföld. Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Küküllő mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogarasföldje, Keresztesmező, Erdélyi-hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővárvidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Krasznavidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Báródság, Sebes Körös völgye, Fekete Körös völgye, Fehér Körös völgye, Aradi hegyalja, Szörénység, Bánság, Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajdúság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidéken Fertővidék, Felső-Őrség, Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát, Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zoborvidék, Mátyusföld, Délvidéken Vendvidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség. A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt, ennél nagyobb területek is. És e kisebb-nagyobb hazák mindenikében élnek magyar emberek. Néhol alig egypáran, másutt meg a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel és öleli magához minden lakóját. Ezek után már bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence.
Beder Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),