Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 271 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 271-271

Névmutató: János Zsigmond

2009. szeptember 15.

Több millió gyermek, szülő és pedagógus vett részt szeptember 14-én a tanévnyitó ünnepségeken. Kolozsváron két lakónegyedi iskolában – a Marasti negyedi I. Agarbiceanu és a Monostor negyedi O. Goga Általános Iskolában – gyerekhiány miatt nem indítottak magyar első osztályt. Tanévnyitó ünnepségek voltak a kolozsvári iskolákban, többek között a Báthory-, Brassai-, Apáczai-, O. Ghibu Líceumban, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban és a S. Toduta Zenelíceumban. /Ellentétek jegyében kezdődött a 2009/2010-es tanév. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 15./

2009. október 21.

A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a János Zsigmond Unitárius Kollégium egybeolvasztását szorgalmazza a két iskola közös épületét birtokló unitárius egyház, miután az állami tanintézmény utolsó lehetősége is szertefoszlani látszik a kiköltözésre. A brassaisok szeptemberben még úgy vágtak neki ennek a tanévnek, hogy az egyházzal kötött bérleti szerződés 2011-es lejárta előtt sikerül új ingatlanba költözniük. A „válást” mindkét fél akarta, mert a János Zsigmond Unitárius Kollégium teremigénye a növekvő diáklétszám miatt évről-évre gondot okozott. Kósa Mária, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum igazgatónője nem tartja megoldásnak a két tanintézmény unitáriusok által szorgalmazott egybeolvadását. A Brassai tanári karának egy része már hajlik a két intézmény egybeolvasztására. /Sipos M. Zoltán: Bekebelezi a Brassait az unitárius egyház? = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

2009. október 30.

A kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a János Zsigmond Unitárius Kollégium, illetve az unitárius egyház képviselői egyezségre jutottak a Brassai-líceum sorsáról: „egyesült erővel lépnek fel azért, hogy a Brassai Sámuel Elméleti Líceum múltjához és rangjához méltó, központi épülethez jusson, és ezáltal megőrizhesse önálló jogi személyiségét úgy, ahogyan azt a törvény előírja”. A Brassai-líceumnak az unitárius egyházzal megkötött bérleti szerződése 2011-ben lejár. Az ügyben a két tanintézet az önkormányzat, a tanfelügyelőség és a magyar érdekvédelmi szervezet hatékony támogatását kéri. /N. -H. D. : Egyezségre jutottak a Brassai ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./ László Attila, Kolozsvár alpolgármestere, Kolozs megyei RMDSZ-elnök kifejtette: „az önkormányzatnak nem áll lehetőségében épületet biztosítani, mivel ilyen ingatlan jelenleg nincs a birtokunkban. Ezért is javasoltuk a két iskolának, hogy a két tanintézmény közösen próbáljon megoldásokat keresni a kialakult problémákra. ” /Sipos M. Zoltán: Brassai-líceum: mindenki mossa kezeit. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

2009. december 18.

Kolozsvár tanácsa elfogadott egy határozatot, amelynek értelmében az unitárius egyház visszakapta az épületet, melyben a román tannyelvű Victor Babes Líceum működik. A visszaszolgáltatás ügye 2004 óta húzódott. Ezzel a döntéssel megoldódhat a Brassai Sámuel Elméleti Líceum és a János Zsigmond Unitárius Kollégium közötti székhelyvita. Az unitárius kollégium maradna az eddigi helyén, a most visszakapott ingatlanban pedig helyet kaphat a Brassai-líceum. /J. J. : Megoldódhat a Brassai-líceum ügye? = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

2010. január 3.

Az erdélyi magyar felsőoktatás „üdvtörténete”
Gaál Botond professzor úrnak, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának a vezetésével írta ezt a kezünkben lévő könyvet a réti gyülekezet immáron tíz éve itt szolgáló lelkipásztora.
Pálfi József disszertációjának alcíme rögtön előrevetíti a téma időkeretét: Universitas-sors a reformációtól a Kolozsvári Tudományegyetemig. Vagyis 1872-ig.
A tudományos indíték megértéséhez a doktori dolgozat ajánlásából idézzük Gaál Botond történelmi távlatú, a lényeget illető, veretes megfogalmazását: „Ezen a földön egy nép élni akart, megszervezte az államiságot, alkotott kultúrát, művelt annyiféle tudományt, s ehhez bőven merített a keresztyénség élő forrásaiból. Így jöttek létre Erdély nagy iskolái, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy ez a nép a legnehezebb harcai közepette is Európa kultúrnépeihez hasonlóan akart egy universitast. Ez volt a szándéka a fejedelmeinek, ezen munkálkodtak tudósai, ezért fáradoztak a tanítói, erre áldoztak sokat az egyházai, s e küzdelemnek az lett volna a méltó beteljesedése, ha létrejön egy erdélyi magyar egyetem. Ennek a jelei sejlenek föl már Bethlen Gábor idejétől, a Nagyenyedi Református Kollégium termékeny időszakában.
A tanárok és diákok idehozták az egyetemes kultúra szinte minden értékét, s ezt tanították, majd szórták népünk körében az európai műveltség gazdag kincseit. Nem véletlen, hogy a tudományos világot megrengető, annak új irányt és lendületet adó Bolyai Jánost is Erdély adta a világnak.”
A szerző, dr. Pálfi József saját megfogalmazásában az erdélyi egyetemi gondolatot „üdvtörténeti összefüggésben” tárgyalja. Nem intézménytörténetet ír, hanem protestáns távlatokba helyezi a múlt és a jelen törekvéseit, az erdélyi, jelenleg pedig a romániai kisebbségi felsőoktatásban. Akárcsak bányában a telér nyomát követve, azt tárja fel, hogy magyar református egyházunknak mi a hivatása az oktatás ügyében. Az egyetemtörténet szellemiségét tárja fel!
Magyarán azt is bemutatja, hogy az egyetemalapítás kívánsága, főiskoláink alapítása milyen hatással volt az erdélyi magyar társadalom fejlődésére. Mások ugyanígy tárják fel ezt az egyetemet vagy főiskolát alapítani szándékozó kívánságot az erdélyi románság vagy a szász náció vonatkozásában. Mert az egyházi iskolák: legyen az alsó-, közép- vagy felsőfokú intézmény, szerves részét képezik az illető nép egyháztörténetének. De nem csak annak. Ez a dolgozat mintegy szintézisét adja a tudomány- és neveléstörténeti tényeknek. Szerző egy így fogalmazza meg: „az erdélyi református universitas-gondolat testet öltéséért folytatott küzdelem kísérletei, részleges megvalósulásai, kulcsszereplői tárulnak fel előttünk”.
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ez a disszertáció az egyetemalapítás történetének szellemiségét foglalja írásba. Más szóval: az erdélyi kálvinista eszme kibontakozását világítja meg úgy, hogy nem vész el a részletekben. Tehát nem egyszerű egyetempolitikát rögzít, hanem egy önmagán túlmutató, sajátos jelentést hordozó történetet. A dolgozat erősségei közé tartozik az események alakulásának az a fajta értékelése, melynek révén rámutat arra, hogy a korszakokkal járó változások mennyiben segítették elő vagy akadályozták a református igehirdetést és egyházépítést.
Kiemeljük, hogy míg más, hasonló művek netalán az úgynevezett „nagymagyar” történelemszemléleten alapuló egyetemtörténetet nyújtják, addig Pálfi József disszertációja az erdélyi református felsőoktatási „üdvtörténeten”, a „kismagyar” történeti narratívumon alapszik, azon a bibliai párhuzamot vonó történetszemléleten, amely elsősorban az egykori – török – hódoltság területén, a Partiumban és Erdélyben alakult ki.
A szerző kiválóan mutatja be, hogy a református kollégiumok milyen fontos műhelyei voltak az erdélyi magyarságnak. A kálvini eszmeiség jegyében szerveződött tudományos központoknak szellemi kisugárzása volt, élen jártak az egyén és a társadalom formálásában. Mindez Erdélyben még inkább felértékelődik, ha úgy tetszik, „üdvtörténeti” felhangot kap, mivel a magyarság számára a reformáció korában megszületett egyetem-gondolat a megmaradást jelentette. Az ország megmentéséért folytatott küzdelem hatalmas pillérévé vált, mint ahogy – kimondva és sokszor kimondatlanul is – ma is, a templom és az iskola párosában.
Sommásan soroljuk fel a doktori dolgozat nyolc fejezetét, amelyeket gazdag bibliográfia és angol összefoglaló követ.
– Elsőként a reformáció korának universitas-kérdését tárgyalja, mivel a közvetlen erdélyi gyökerek az európai összefüggésekig terjednek. Gondoljunk csak a fellegvárnak számító wittenbergi egyetemre és annak kisugárzására.
– A második fejezet az első erdélyi protestáns felsőoktatási intézményalapítás kísérletét tárgyalja. Az 1562-es debreceni hitvallás a világi hatalom kötelességévé tette, hogy az „akadémiát és iskolákat, melyek az ige veteményes kertjei, az ország közjövedelméből gondozzák”. (p. 61.) János Zsigmond fejedelem 1570 táján Gyulafehérváron akarta felállítani az akadémiát. Báthori István 1581-ben felállítja Erdély első egyetemét, amely 1663-ban megszűnt. A jezsuiták segítségével fejlesztették ezt a kolozsvári katolikus egyetemet a kor legmagasabb színvonalára.
– A harmadik fejezet szól Bethlen Gábor oktatáspolitikájáról, a gyulafehérvári Collegium Academicum alapításáról és a peregrinatio academica gyakorlatáról. Valóságos mérföldkőnek számít az 1622-es esztendő. A költő Opitz Márton jön tanítani, aki a heidelbergi iskola szellemiségét képviselte. Megérkeznek a vendégtanárok Herborn városából: Alsted, Bisterfeld és Piscator. A fejedelem a professzorok jutalmazásáról bőségesen gondoskodott, akárcsak a kollégium fenntartásáról. A Rákócziak iskolapolitikája is példaértékű. Az 1557-ben létrejött marosvásárhelyi, kolozsvári iskolák és a nagyváradi illusztris schola fejlesztésével is törődtek a fejedelmek. Az angol Basirius Izsák tevékenységének ismertetése is nagyon fontos, ő volt II. Rákóczi György „professzora”, túl nagy volt a befolyása. E fejezetben különösen kirajzolódik a váradi iskola felsőszintű jellege, a Szenci Kertész Ábrahám által vezetett könyvnyomda értékelése, a református ortodoxia és a puritánus eszmék küzdelme.
– A negyedik fejezet Apáczai Csere János tudományegyetem-gondolatát mutatja be. Kolozsvári székfoglaló beszédét 1656-ban tartotta, 1658-ban az akadémia felállításáról szóló tervezetét küldi Barcsay Ákos fejedelemhez. Apáczai 35 éves korában bekövetkezett halála és Erdély nagy romlása meggátolta a kivitelezést.
– Az ötödik fejezetben a 18–19. századi politikai és művelődéstörténeti háttérről olvasunk. Itt látszik meg igazán az, hogy Erdély életében a központosító osztrák hatalommal szemben a magyarságnak milyen védőbástyái lesznek a kollégiumok. Ebben a korszakban a peregrináció jelentősége felerősödik, mondhatnánk, hogy csak ezen az úton biztosított a doktorálás, a posztgraduális képzés megoldása.
– Hatodik, önálló fejezetként került sorra Bod Péter. A diszciplínák differenciálódása felé vezető úton című rész átfogó képet ad az oktatott tárgyakról. Kiváló rész! Egy kicsit lehetett volna bővebb is. De jól kitűnik, hogy a kollégiumok miért és milyen természetes következményként játszottak szerepet az erdélyi reformkor politikai életének a megújításában.
– A hetedik fejezet címe: A felvilágosodott racionalizmustól a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttéig. Külön szeretnénk megdicsérni a szerzőt azért, ahogyan a református kollégiumok jogi fakultásainak gyarapodását vázolja, szoros összefüggést lát a református középnemesség társadalmi igénye között. Rámutat arra, hogy a tanárok egyház- és nemzetpolitikai szempontból is felismerték a jogtudományok fontosságát. Az is kitűnik, hogy a korabeli egyházi vezetők látása szerint a kollégiumok az autonómiának is fontos bástyái.
Kolozsvári egyetemünk trianoni sorsáról, az 1959-es felszámolásáról nemrégiben emlékeztünk meg a Partiumi Keresztény Egyetem egyik rendezvényén Páskándiné Sebők Anna filmbemutatójával és a Fehér Könyv ismertetésével (Bodó Barna).
Végül a nyolcadik fejezetben választ kaphatunk arra, amiről az egész dolgozat szól. Hogy tudniillik a „tudós, hitvalló erdélyi eleink miért tartották minden időben és élethelyzetben szent küldetésüknek, illetve miért tekintették Istentől kapott mandátumnak a magas szintű református művelődés ügyét?”
Befejezésül: öröm számunkra ez a dolgozat, mely egy olyan kutatási program keretében készült, amivel szerző hozzájárulhat az erdélyi magyarság évszázados terveinek és álmának a leírásához, illetve a megvalósítás történetének és az ehhez kapcsolódó lelkiségnek a nyomon követéséhez. A cél, a szellemiség ma is időszerű: az önálló magyar (református) egyetem létrehozása. „Egy tudomány csak akkor egy népé, ha ez saját nyelvén van annak birtokában” (p. 252)
Aki elolvassa ezt a könyvet, talán még inkább érzi az inspirációt, hogy ezért a célért érdemes tovább harcolni! Tőkés László
Pálfi József: Református felsőoktatás Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009 Reggeli Újság. Forrás: Erdély.ma.

2010. július 23.

Erdély nevezetes fő végháza: Lippa
Győzködöm fotográfusomnak is elszegődött komédiás cimborámat: Kisjenő után kanyarodjunk Hegyalja felé az aradi főútról. Lehet, hogy hosszabb és rosszabb a szülőföldemen, az ősi borvidék tövében haladó út, de élvezetesebb tájat kínál, mint a két nagyváros közötti lapályt átszelő fővonal. Aranyos-mente fia még soha nem forgolódott a Hegyes-Drócsa nap fürdette, szőlők koszorúzta lankáin. Simább terepre tervezett Aveójának óvatos vezetése közben helytörténeti ismeretekkel traktálom, adagolom, hogy balra magasodik az apatelki hegy a Rákócziak borospincéjével, hogy most hagyjuk el a szőlősi malom hídját, amelynek közelében tette le Görgey serege a fegyvert, most haladunk át szülőhelyemen, Pankotán, ahol pillantást vethet Csiky Gergely szülőházára, a Sulkowskyak hercegi kastélyára, most döcögünk át Magyarád-Hegyalján, ahol a tokaji hárslevelűvel vetélkedő mustos terem, majd nemsokára Ménesen és Páloson, a kadarka földjén, ahol a világon először varázsoltak a Grassalkovich-pincében vörös aszúbort, de előtte át kell haladnunk Világoson, a fegyverletétel aláírásának színterén is, a Bohus-kastéllyal, fölötte a várral. Az idő sürget, nincs módunk megállni sehol, de Feri barátom váltig fogadkozik, hogy hamarosan végigjárja a párjával az általam felvillantott kishazát. A Maros völgyébe fordulva rátérünk a sztráda-minőségű arad–dévai műútra. A Radnát és Lippát összekötő, a vasúton és a folyón átívelő híd túloldalán, a katolikus plébánián várnak bennünket első riportalanyaink.
Egy korty történelem. A Partiumhoz és a Bánsághoz kötődő ikerváros – főleg Lippa – históriájának felvázolása meghaladna egy riportnyi spáciumot. A Szalárdi János Siralmas magyar krónikájában „Erdély nevezetes fő végháza”-ként emlegetett Lippa a tatárjárás után emelt várával közel öt évszázadon keresztül Erdély kulcsvárosa volt. Jelentősége Róbert Károly idejében nőtt meg, első vegyesházi királyunk gyakran tartózkodott a falai közt. Díszes templomot alapított Szent Lajos tiszteletére, mellette Ferenc-rendi kolostort. Több királyi oklevél keletkezett itt, köztük az is, amelyben Lippa első privilégiumait kapta. Mielőtt stratégiai szerepe megnőtt volna, a gazdasági jelentősége volt nagyobb, hiszen birtokosai – itt, ahol a Maros kilép a hegyek közül – ellenőrizhették a Belső-Erdélyből érkező só szállítását és a rönkökkel megrakott tutajok forgalmát. Nagy Lajos idejében felélénkült a kereskedelem, kincstári sóraktár és pénzverőház működött benne. Mátyás király uralkodása alatt többször cserélt gazdát, 1514-ben Dózsa György seregeinek kezére került. Ettől kezdve, a mohácsi vészt követő két évszázadban, hol az Erdélyi Fejedelemség végváraként, hol török, hol osztrák kézre kerülve több mint húsz ostromot kellett átélnie. 1516-tól Szapolyai János birtokolta. Az uralkodó 1529-ben szabad királyi várossá emelte, és Buda szabadalmaival ajándékozta meg, ugyanakkor itt fogadta az erdélyi részek hódolatát. Buda török kézre jutása után özvegye, Izabella – Szulejmán szultán rendeletére – fiával, János Zsigmonddal, a koronával és a kincstárral 1541-ben itt lelt menedéket, mígnem a következő esztendő májusában Gyulafehérvárra, Erdély új fővárosába helyezte át a székhelyét.
A korszaknak fontos lippai vonatkozásai vannak a reformáció szempontjából is. Egyrészt a város szülötte, Lippai Kristóf volt az, aki előbb szűkebb pátriájában, majd elsőként Váradon is elhintette az új hit magvait, másrészt a lippai scholában tanult a reformáció elterjedésének egyik legjelesebb bajnoka, Szegedi Kis István. A ferencesek már legalább kétszáz éve működtettek itt iskolát, de hogy ekkor milyen színvonalú tanintézete lehetett a városnak, az kiderül Kis István életrajzírójának a szövegéből, mely szerint a mindig komoly dolgokkal foglalkozó ifjú „ellenállhatatlan vágyat érzett magában a tanulói pályára. (…) Előbb Lippára, majd Gyulára vitték, az ottani iskolákba. Itt lett nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.” Szegedi Kis István éppen Izabella ottani tartózkodása idején térhetett vissza igehirdetőként egy esztendő erejéig Lippára.
A „nevezetes fő végház” háromszor került hosszabb ideig török kézre. Legdrámaibb ostromát Bethlen Gábor idején érhette meg, hiszen az országgyűlés 1616-ban a fejedelem javaslatára, népe szabadságának és önnön trónjának biztosítása érdekében engedett a Porta követelésének, átengedte Erdély legfontosabb déli erősségét. Bethlen így mentegetőzött a tragikus döntést illetően: „Ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módom se annak tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha a lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné.” Vajda István lippai várkapitány a felszólításnak nem tett eleget, mire a fejedelem kénytelen volt az erődítményt elfoglalni és más várakkal együtt átadni a temesvári beglerbégnek. Az aradinál is fontosabb várat a török azonnal helyreállította, és nagyszámú őrséggel látta el. A megerősített Lippát csak 1686-ban sikerült Caraffa tábornagynak visszafoglalnia, azonban kilenc év múltán ismét török kézre került. Ez utóbbi ostrom során annyira megrongálódott, hogy a törökök nem tartották érdemesnek kijavítani, lerombolták és elvonultak Temesvárra. Az utolsó maradványokat 1717-ben bontatta le az aradi vár császári parancsnoka. A törökvilág elmúltával újraéledő várost akkori, az elmenekült magyarok helyébe telepedett, zömében szerb és bosnyák lakói elhagyták, majd német és román telepeseket hoztak, a magyarok érkezhettek a legkésőbben. Megindult a polgári fejlődés, Lippa újból szabad királyi városi rangot kapott. Moise Bota ortodox tanító – Csokonai első fordítója – itt jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet. 1848-ban a helybeli lakosság a forradalom mellé állt. A század utolsó harci cselekményeként a temesvári osztrák helyőrség egyik különítménye itt verte meg Máriássy János ezredes honvédeit. 1849 augusztusában itt töltött egy éjszakát az Aradról menekülő Kossuth Lajos, szűkebb kíséretével és a Szent Koronával egyetemben…
A kiegyezés táján gyorsan fejlődő városban fellendült a kézművesség, a kereskedelem, s már a 18. század vége óta működő román és német iskolák mellett, éppen az utóbbiak, a magyarosodó német polgárok igényeinek köszönhetően, beindították a középfokú magyar nyelvű oktatást. A felső kereskedelmi iskola legjelesebb tanára, a magyar szociológia úttörője, Braun Róbert 1908-ban megjelent könyvében elemezte a város társadalmi-gazdasági életét. A városon belül területileg is elkülönült egy román és egy német negyed. A német iparosok és kereskedők közül sokan 48-as, magyarbarát hagyományokat őriztek és a népszámlálásokon magyarnak vallották magukat. Külön ipartestületben tömörültek, külön takarékpénztárt és dalárdát hoztak létre. Ehhez a réteghez sorolja Braun a betelepült 27 magyar kézművescsaládot. A város 393 önálló iparosából 137 volt román nemzetiségű. Túlnyomóan körükből kerültek ki a bőripari szakmák művelői (szűcsök, tímárok, csizmadiák). A község politikai életében a legfontosabb választóvonal a két fő etnikum között húzódott. 1900-ban 7427 főből 3191 román (43 százalék), 2464 német (33 százalék) és 1662 magyar (22 százalék) anyanyelvű volt. A legutóbbi, 2002-es népszámláláskor 7920 lakost írtak össze. Közülük 91,7 százalékban, 7283-an románnak vallották magukat. A magyarok lélekszáma immár mindössze 333 volt (4,2 százalék), a németeké pedig még kevesebb: 179 (2,26 százalék).
Szórványpásztorok. Szerencsémre, a plébánián három papot, egy református és két katolikus lelkészt faggathatok ki egy ültömben. Seres Géza, az aradi református egyházmegye esperese az angyalkúti és a lippai anyaegyházközség, valamint a gyoroki 45 lelkes filia lelkipásztora. Az angyalkúti gyülekezet a legnépesebb, ott jelenleg is 150 református él. Akár Radna-Lippán, ott is szinte valamennyien a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a rohamosan fogyatkozó svábok helyére telepedett szilágysági, székelyföldi magyarok. Seres Géza amiatt költözött tíz évvel ezelőtt a már kihalófélben lévő városi gyülekezet parókiájából az angyalkúti falusi paplakba, mert akkor még ötven fiatal tagja volt az ottani egyházközségnek. Ami Lippát illeti, ott a reformátusság még Trianon előtt sem haladta meg a kétszáz főt, jelenleg 27-en vannak. Keresztelő 12 esztendeje volt utoljára, esketés még régebben, de minden évben van három-négy temetés. A gyülekezet régi templomát lebontották, az újat 1897-ben alakították ki, egy polgárház közepére apró tornyot emeltek, és két fal kibontásával képezték ki az istentiszteletek megtartására alkalmas helyiséget. Később meg is látogatjuk a felújításra váró épületet, amelynek egyik szárnyában matracos vaságyak, szekrények, asztalok jelzik, hogy a 90-es években ifjúsági tábor működött benne. Seres esperes – a templom mellett – ezeket a lerobbant helyiségeket is szeretné feljavítani. „Azon fáradozunk, hogy valamilyen formában megmaradjon a református jelenlét, a lelkészi lakást szeretnénk ifjúsági központnak berendezni a temesvári gyülekezettel összefogva, hiszen az aradiak mellett eddig is az ő fiaik-lányaik töltötték be élettel. Emberi számítás szerint 10-15 év múlva itt már nem lesz kit pásztorolni. Ez a nemzedék azt mondja, javítsunk, ameddig ők élnek. A hívek segítőkészek, a maguk kicsinységében áldoznak az egyházra. Szemrebbenés nélkül kitesznek ötven-száz lejeket a maguk kis nyugdíjából, ha kell. Aztán pályázgatunk, most is 3000 lejt kaptunk a Communitas Alapítványtól, az ifjúsági ház kialakítására. A visszakapott szántóföld vált az egyház fő jövedelemforrásává. Hosszabb ideig itt szolgáló, megboldogult elődöm, Elekes tiszteletes úr két lóval és egy társzekérrel kereste meg a kenyerét. Az állomásról fuvarozta a szenet, a tűzifát. Úgy maradt fent a románok emlékezetében is, hogy »popa cel calvin cu doi cai«, a kétlovas kálvinista pap – így emlegették az én időmben is.” A házasságok – két pár kivételével – mind vegyesek. A román fél ért, de nem beszél magyarul. Itt egy nagy katonai központ volt, és a regáti román tisztek előszeretettel házasodtak szemrevaló, szorgalmas, ügyes magyar lányokkal. „Hogy mikor működött itt utoljára magyar iskola, nem tudom, majd Simó Luca óvó néni megmondja.”
Gyorokon valamivel jobb a helyzet a katolikusság szempontjából. Erős Miklós plébánosnak ott 450, két filiájában, Világoson és Páloson 150 híve van. Körülbelül harminc itt rekedt sváb mellett a magyarok többsége csángó ivadék. 1883-ban az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték, és ők még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvak lakóival, illetve közvetlenül istensegítsiekkel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. A viszonylag kedvezőbb demográfiai helyzet ellenére tavaly egyetlen keresztelő volt, esketés egy se, és… 15 temetés. „Nagyon sok az idős ember, a fiataljaink többsége beköltözött Aradra, vagy inkább Magyarországra ment dolgozni, és ott is maradt. Maradék ifjaink nem sietnek megházasodni. Nem csoda, hogy Arad-Hegyalja egyetlen nyolcosztályos iskolájában, ahol még magyar nyelven is oktatnak, a felső ciklus 1975-ben megszűnt, 12 elemista gyerekünk pedig egy összevont osztályban tanul. Most éppen a templombúcsúra készülünk, hazavárjuk a szétszóródottakat. Védőszentünk Szent Donát – nem véletlenül, hiszen boraink az 1862-es londoni világkiállításon aranyérmet nyertek.”
Andó Attila lippai plébános családneve ismerősen cseng számomra. Meg is kérdem a fiatal lelkészt: nemde, Kisiratos szülötte? Kiderül, hogy hajdani líceumi osztálytársam, a korán elhalálozott Andó János fiával hozott össze a szerencse. Attila Nagyváradon érettségizett a tanítóképzőben, a teológiát Gyulafehérvárott végezte, utána Rómában doktorált.
„Négy évig voltam Temesváron a katolikus líceumban spirituális vezető és hittantanár. 2004-től vagyok Lippa plébánosa. Hozzám tartoznak a környező falvak is, még kilenc helyen tartok szentmisét. Van három-négy falu, ahol már gyülekezet nincsen, de a templom még megvan. Összesen majdnem ezer hívünket pásztorolom. Háromnyelvű közösség, a többség még papíron magyar, a második helyen majdnem egyforma arányban a német és a román hívek állnak. A németek és a magyarok fogyóban, a románok száma növekedőben. Vagy ők jönnek jövevényekként, vagy egyszerűen a magyar és német unokák már csak románul beszélnek. Lippán 480 körül van a híveink száma, ebből 240 magyar, 90 német, és 150 román. Hajdanában itt erős német, sváb telepes közösség élt, de elmentek Németországba. Csak idősek maradtak vagy vegyes házasságban élők, illetve félvér németek. De beszélnek németül. Ami a kereszteléseket meg az esketéseket illeti, ha nem csurran, cseppen, minden évben van egy-kettő. A temetések száma jóval nagyobb, tavaly volt három keresztelő és vagy harminc temetés. Hogy miként győzöm a munkát? A gond inkább a karbantartással van, a dolgok menedzselésével is én foglalkozom. Nagy az egyházközség vagyona, csak gond van vele és nyűg, hiszen sok épület, sok templom, sok föld van az egyház birtokában szanaszéjjel mindenfelé, és a falvakban nagyon kevés a segítség. A híveim vagy idősek, vagy nagyon szegény sorsúak. De velük van szerencsém, mert összeszedegettem őket, és ezek a szegények sokkal jobban ragaszkodnak a templomhoz, az egyházhoz, mint a jómódúak. A szentmisék rendje el van osztva, minden vasárnap van négy vagy öt, Lippán délelőtt tízkor minden vasárnap, s a többi településen kétszer vagy egyszer havonta.
Amikor telefonon egyeztettem Andó tisztelendővel, nem titkolta, hogy rengeteg a dolga, most a máslaki templomot renoválják, ő hozza-viszi a munkásokat, anyagbeszerző is, építkezési felügyelő is egy személyben. Az ifjúsági munkában egy ferences nővér segíti. A fiataloknak a lelkész tartja a hittanórát, a kisebbekkel a nővér foglalkozik. A falvakba is kijár pénteken-szombaton, két helyre gyűjti, hozza-viszi a gyerekeket. „Talán jobban élvezik az autókázást, mint a foglalkozásokat – mondja félmosollyal. – A hitoktatás több helyütt románul folyik, mint ahogy a lippai misék felét is mindig románul tartom, hiszen román híveim másképp nem értenék, a másik felét vagy németül, vagy magyarul. Erősködhetnék, hogy csak magyarul prédikálok, de a többi nem érti, akkor minek jöjjön templomba? Háromnyelvű közösségben nehéz igazságot tenni. Van hétvégi fakultatív magyaroktatás, itt, a plébánián, az irodalomkedvelő felnőttek körét, az olvasókört is itt tartják. A legfontosabb közösségi alkalmunk a szentmiséken kívül a templombúcsú ünnepe, védőszentünk, Nepomuki Szent János napján, május 16-án.”
A legnépesebb szórványok közül Temesfüvesen kilencven, Szépfaluban, illetve Temesújfaluban mintegy hetven-hetven katolikust tartanak számon. Az utóbbi település templomában, a Zelinsky grófok kriptájában van eltemetve I. Ferenc osztrák császár és magyar király nővére, Mária Anna Ferdinanda, a kitagadott főhercegnő. Eötvenesi Lovász Zsigmond kastélyában hunyt el, 1809-ben. A kastélyban tartózkodott 1903. szeptemberében Ferenc Ferdinánd trónörökös, aki ez alkalommal a főhercegnő sírját is megkoszorúzta.
A lippai templomot 2008-ban újították fel kívülről, a szentelési ünnepségen zsúfolásig megtelt istenházában Roos Márton megyés püspök beszélt a település elsőrendű hajlékáról, melyet Isten segedelmével, a hívek hitben és szeretetben való összefogásával sikerült felújítani. Végszavában megköszönte Andó Attila plébános állhatatosságát és szorgalmát, amivel kiérdemelte a „templomfelújító” jelzőt, hiszen nemcsak a helybeli templomot hozta rendbe, hanem több hozzá tartozó filiáét is. A templombelsőre nemcsak a felújítás fér rá, hanem a szakszerű restaurálás is. Az előző templomot itt 1526 után emelték, de a Maros vizének közelsége miatt tönkrement, ezért a 19. század elején lebontották és újraépítették. Az oltár és a szentély négy oszlopával a régi épület maradványa. Sajnos, a legutóbbi felújításkor a gazdag ornamentikájú szecessziós felületeket olajfestékkel fedték le, a mennyezet fára applikált freskóinak restaurálása mellett, a falakat újrafestés előtt le kell kaparni, hogy lélegezhessenek. Egy szó, mint száz: ha Andó főtisztelendő tovább is itt marad, a teendői tovább gyarapodnak…
Lippa mindenese. Eddigi portyáim során szerinszerte megtapasztaltam, hogy – különösen szórványvidéken – mennyire fontos egy-egy közéleti-kulturális mindenes jelenléte. Ilyen „egyszemélyes intézmény” Czernák Ferenc nyugállományú katonatiszt.
„A hetvenharmadik évemet taposom. Lippai volnék, nem egészen tősgyökeres, hiszen Aradon születtem. A családom 1939 óta él itt, itt találtak munkalehetőséget. Én sokszor elkerültem, nagyon messzire, többször visszatértem. Harminchárom éven át a hadseregben szolgáltam, vegyésztisztként. Három gyermekem van, a feleségem sajnos elhalt. Két fiam Temesvárra, a lányom Konstancára került. Itt az RMDSZ elnöke volnék, 1993 óta, voltam egyháztanácsos is, igyekeztem a kis magyarságot összefogni. Nehéz volna megmondani, hányan vagyunk, hiszen vannak rejtett magyarok is, vegyes házasok sokan. Négy-ötszázan biztos vagyunk. Annak idején a MADOSZ-nak volt itt egy székháza. Próbáltuk megszerezni, de hiába, lerombolták, kilátástalan az egész. Annyi pénzünk nincs, hogy egy új székházat építsünk. Nem hiába szavalom azt – mert szeretek szavalni is –, hogy „ne hagyjátok a templomot s az iskolát”, a művelődési házat sem szabad hagyni. A MADOSZ épületében lehetett előadásokat rendezni, mulatságokat is. Régebben még nem volt annyira szembetűnő a sok vegyes házasság, a közösségben ismerkedtek meg a fiatalok egymással. Jómagam megszerveztem egy olvasókört, 2005 óta működik, körülbelül húsz tagja van. Inkább idősebbek látogatják, a fiatalok nem. Havonta egyszer jövünk össze, legutóbb Az ember tragédiáját olvastuk fel, szerepekre osztva. Máskor novellákat, verseket olvasunk. Beosztom, hogy mindenki szóhoz jusson, legalább olvasni ne felejtsenek el az anyanyelvükön. Különben a pártok közül egyedül az RMDSZ-nek nincs székháza, irodája Lippán. Egyszer volt itt városi tanácsosunk, de ő elköltözött, mást nem választottak meg helyette, pedig vagy 330 szavazat kellett volna, annyit össze lehetett volna gyűjteni. Én nem tolakodtam, van dolgom így is elég. Fiatal koromban is szerettem a verseket, amióta meghalt a feleségem, előszedtem a régi emlékeimet, könyveimet, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Wass Albert költeményeit. Előadásokat is tartok, helytörténeti, történelmi, irodalmi, nyelvhelyességi kérdésekről. Apránként adagolom, és versekkel illusztrálom. Amikor például a tehetetlenségünkről volt szó, Vörösmarty Országházát mondtam el. Nem dicsekvésképpen mondom, de itt én tudom a legtöbbet Lippa történetéről. Elég szelíd tudásanyag, amivel rendelkezem, de azért engem nem lehet átejteni. Olvasókörünket a márciusi fiatalok egyikéről, a lippai születésű Degré Alajos íróról neveztük el, megemlékezései az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról ma is forrásmunkának számítanak. Úgy rendezem, hogy az olvasókör napi tematikája megegyezzen az éppen aktuális történelmi évfordulóval. Ugyancsak én kezdeményeztem a magyar nyelv nem hivatalos, fakultatív oktatását is. Az iskolákban hiába próbálkoztunk, a tanulók szétszórtak voltak, nem is voltak elegen, az illetékesek mindenféle előírásokat dugtak az orrom alá, lépten-nyomon akadályokat gördítettek elibénk. 1994-ben kezdtem, aztán Simon Luca óvónő vette át, az egyetlen magyar pedagógus, aki felvállalta ezt az ingyenmunkát. Az én gyermekkoromban még volt hétosztályos magyar nyelvű iskola, a négy, összevont alsó osztály pedig a hetvenes évek elejéig működött.
Czernák Ferenc idejét az ezermesterkedés teszi teljesebbé, jól felszerelt műhelyében, és kedvenc sportja, a céllövészet. A mai napig sikerrel szerepel az országos bajnokságokon. No és nem utolsósorban értékes könyvtárának a böngészése, a verstanulás, hiszen előadóként más városokban is szerepel. Kérdésemre, hogy mikor láttak magyar színházat Lippán, hosszan ingatja a fejét: „Talán Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó lépett fel itt utoljára.”
A helytörténész Czernák Ferenc nagyon büszke arra, hogy kétszer is „itt járt” a magyar Szent Korona. „Először Izabella királyné hozta ide, 1541-ben, amikor nyolc hónapig Erdély fővárosa lettünk, majd Kossuth Lajosék, mielőtt tovább menekítették volna Orsovára. Megvan a ház, ahol a családjával időzött, vele volt Szemere Bertalan is, a kincstár Radnán maradt, az osztrákok foglalták le 1849. augusztus 10-én, három nappal Világos előtt.”
Andrások asztala. Amikor egyeztetés végett felhívtam Reinholz András főesperest, és megállapodtunk abban, hogy Lippán való portyázásunk közben déli egy óra tájt kereshetjük fel, Máriaradna plébánosa nyomban szerény ebédre is meghívott bennünket. A kegytemplom alatti parkolóban két autóbusz és több külföldi gépkocsi vesztegel, a bazilikához vezető lépcsősoron nyüzsgő csoportok láttán megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban Arad megye legkeresettebb turisztikai célpontjához érkeztünk, ahol a nagy búcsújárások közötti időszakokban is pezseg az élet. Begördülünk az impozáns kolostor udvarára. Ahogy körbetekintek a templomhoz illesztett, jobb sorsra érdemes hajdani ferences központ háromszintes épületegyüttesén, szorongás fog el, hiszen gazdátlannak tűnnek omló-bomló, malterrongyos falai. Csupán a kaputól balra húzódó földszinti rész gondozottsága jelzi, hogy a klastromot mégis lakják valakik. Csengetésünkre maga Reinholz atya nyit ajtót, s az ebédlőbe terel bennünket.
A hosszú asztal körül féltucatnyi fiatal kanalazza a krumplilevest. Bemutatkozás közben kiderül, hogy az „Andrások asztala” mellé telepedünk le, hiszen a szakácsnő kivételével mindenki az Andreas, Andrei vagy Andreea névre hallgat. A főesperes druszái munkatársak és önkéntesek, akik az egyház és a kegyhely dolgait intézik. Valamennyien házigazdánk lelki gyermekei, kit Temesvárról hozott magával, ki itt szegődött a plébánia szolgálatába. A társalgás három nyelven, hol románul, hol németül, hol magyarul folyik. A családias hangulatot jelzi, hogy a szakácsnő, mielőtt feltálalná a rántott húst, megkóstoltatja a minap eltett kovászos uborkát az atyával: ehetővé vált-e már az erjesztett savanyúság? A konyha úrnője meg is korholja az asztalfőn ülő házigazdánkat, hiszen annyira belefeledkezik az általam kiprovokált beszélgetésbe, hogy kihűl előtte az étel…
„Megyés püspökünk azért is helyezett ide, mert szeretem az építkezéseket. Temesvárott 28 év alatt sok mindent csináltam, több épületet javítottam, új épületeket emeltem. Utolsó létesítményem a katolikus óvoda volt, a legmodernebb berendezéssel. Alighogy befejeztem, egy hét múlva át is adtam az utódomnak, és jöttem Radnára. A szerény, mintegy 120 hívünket magában foglaló plébánia, s a kegytemplom gondozása mellett a tennivalók tovább sokasodtak, hiszen 55 év múltán a kolostort is visszakaptuk. Hozzáfogtunk egy nagyszabású projekt elkészítéséhez, európai uniós segítséggel és remélhető kormánytámogatással. A projekt értéke körülbelül 10 millió euró, a teljes patrimónium felújítását és újrahasznosítását foglalja magában, hazai és németországi szakemberek bevonásával. A templom van benne, a kolostor és a környéke, az előtér, a park, a keresztút. Az egyik melléképületben információs központot szándékozunk kialakítani, működése áldásos lesz a régió idegenforgalmának felélénkítésében is, hiszen – ezt a megyei és a minisztériumi illetékesek is tudják – megyeszerte mi vagyunk a leglátogatottabb turisztikai célpont. A kolostorban minden szobának, minden teremnek megvan már a rendeltetése. Amit az Unió nem támogat, nem is vesszük be a tervünkbe. Eredetileg azt szerettük volna, hogy kizárólag a vallásos turizmus központja legyen, legyenek vendégszobák a zarándokoknak, s hogy el is lássuk a vendégeket. Ezt nem támogatják. Múzeum lesz, könyvtár, kiállítótermek, továbbképzés, lelkigyakorlatok számára helyiségek. A két világháború között is volt itt ilyen jellegű központ, az akkori püspök szorgalmazta a folyamatos működtetését. Eljöttek például a kántortanítók külön lelkigyakorlatra, a plébániák szakácsnői, a kántorok, egyháztanácstagok. A Monarchia területén két nagy kegyhely volt, Máriacell és Máriaradna. A Mária-kultusz szempontjából, európai szinten Máriaradna fontosabb, mint Csíksomlyó. Csíksomlyó inkább nemzeti kegyhely, nem lehet őket összehasonlítani. Mint Ferenc-rendi kolostor is a radnai volt a legnagyobb. Három szinten 63 szobája van.”
A rend felszámolása idején, 1951-ben kilenc hónapig ide volt zsúfolva az összes erdélyi-bánsági ferences. 1952 húsvétján több mint száz, papi ornátusba beöltözött szerzetes vett részt az ünnepi körmenetben. A kommunista hatóságokat roppant zavarta ez a békés demonstráció, annál is inkább, mert a kolostor tőszomszédságában szovjet laktanya működött, ágyúk és tankok csövei meredeztek a rendház ablakaira. A szerzeteseket szétszórták, bebörtönözték, és mindent elkövettek a kegyhely elsorvasztásáért. Az ingatlant egyetlen lakás kivételével az állam vette „kezelésbe”, öregotthont és kórházat működtettek benne. Amikor a rendszerváltás után a szerzetesrendek újjászerveződtek, bár az ingatlant nem szolgáltatták vissza, három atya próbálkozott a kolostori élet feltámasztásával. Végül a ferences tartomány a temesvári egyházmegyének adta át a kegyhely felügyeletét, gondozását.
Ahol a rombolás szelleme kísért. Nehéz elhinnem a kolostorbeli pusztulás láttán, hogy egyhamar új élet fakadhat az épületben. Ugyanis az ingatlan jogcím nélküli használói több mint fél évszázad alatt nemcsak hogy lelakták az 1727 és 1822 között épült műemléket, nemcsak falak kiverésével, falak felhúzásával változtatták meg önkényesen a helyiségek beosztását, hanem 2006-ban, távozásuk idején, három nap alatt, amit tudtak, szétromboltak, leszereltek, elhurcoltak. Még a félszáz antik cserépkályhát is szétverték, s a csempék javát is eltulajdonították. Pedig, pedig az öregotthon haldoklóihoz a mindenkori plébános „szolgáltatásait vették igénybe”, elvégre a katolikus pap „kéznél volt”…
Az egyik folyosószárny viszonylag épebben megmaradt ornamentikája érzékelteti, hogyan nézhetett ki fénykorában az épület belső tere. A csehboltozatos mennyezet alatt nagy Ferenc-rendiek, jeles atyák freskóportréi kínálnak „képes albumot” a rend históriájából. A kolostort a templommal összekötő földszinti fogadalmi folyosó teljes falfelületére a népi vallásosság úgynevezett votív tárgyainak példa nélküli gyűjteményét zsúfolták össze. Több mint kétezer festmény, sokszorosított másolat, színes nyomat illusztrálja, hogy a Szűzanyának hány csodás meghallgatásért, közbenjárásért fejezték ki hálájukat Máriaradna zarándokai. Bár a gyűjtemény régebbi része tűzvész martaléka lett, a fennmaradt anyag, a maga német, magyar, bolgár, horvát, szlovák és újabban egyre több román nyelvű köszönő feliratával bizonyítja, hogy a kegyhely méltó a hírnevéhez.
Reinholz főtisztelendő csupán a templomhajóban búcsúzik el tőlünk. Mialatt az 1767-ben felszentelt, II. János Pál által basilica minor rangra emelt istenháza szépségeit szemlélgetjük, a karzaton Andreea Iliuţă orgonaművész, a templom kántora ajándékoz meg néhány futamnyi Bach-muzsikával, majd énekszót hallunk, Schubert Ave Mariája szárnyalja be a megújhodásra váró barokk falakat.
A tanító néni meg a borász. Simó Luca óvónő a Hargita megyei Szentegyháza szülötte. A szülei 1956-ban költöztek Lippára. Domboldalba kapaszkodó, zölden tobzódó kert övezte portájának hűvösében faggatjuk „a legilletékesebb illetéktelent”, az anyanyelv tanításának önkéntesét a radna-lippai oktatás helyzetéről.
„Én még végig magyar iskolát végeztem, három évet itt, Radnán, negyedik osztálytól pedig nyolcadikig Gyorokon. Akkor szűnt meg itt Lippán a magyar iskola. Nem volt elég gyerek, mert átiratkoztak a román osztályokba. Amikor ide jöttünk, még volt külön hétosztályos magyar intézmény, amikor én a harmadikat elvégeztem, végleg megszűnt. Előbb a felső ciklust számolták fel 1961-ben, rá egy évre az alsót is. Elvégeztem a nyolc osztályt Gyorokon, aztán felvételiztem Enyedre. Bélzerinden dolgoztam hét évet, a magyar óvodában, de mivel két gyerek hiányzott a létszámból, megszűnt a magyar óvoda, és onnan kerültem a szomszédos Ópálosra, Arad megyében sehol nem volt magyar állás. Ott tanítok most már 31 éve, hiszen ott négy román csoportnyi gyerek van.”
1997-ben kérte fel a helyi RMDSZ, hogy tartson fakultatív magyarórákat, heti egy alkalommal. Amikor igent mondott, nem is sejtette, hogy mit vállal. Hiszen évente tíz-tizenkét gyermekkel foglalkozik, ami önmagában még nem volna megerőltető, de tanítványai minden korosztályból toborzódnak, az első osztályosoktól a nyolcadikosokig, s ami még inkább bonyolítja a munkáját: három nyelvi szintet kell figyelembe vennie. Néhányan közülük – a legkevesebben – nem csupán értenek, hanem beszélnek is magyarul. A többségüknek jó esetben van valamelyes passzív szókincse, ami néhány év alatt élénkíthető. Legtöbb gondja azokkal a gyermekekkel van, akik, bár nem feltétlenül vegyes házasságban élő szülők ivadékai, úgy kerülnek Simó Luca szárnyai alá, hogy köszönni se tudnak magyarul. Példákat is sorol, olyan, a nagy szárazság idején a Székelyföldről ide menekült famíliákról, amelyeknek egyetlen nemzedéke sem keveredett más nációbeliekkel, de az utolsó felnőtt generáció tagjai valamennyien román iskolába jártak, s az ő gyermekeik már csak román szót hallanak odahaza. Luca tanító néni a legutóbbi tanévben már az égvilágon senkitől nem kapott támogatást ingyen végzett munkájához. A legnagyobb elégtétel számára, hogy akadt már olyan hűséges tanítványa, aki középiskolásként is kitartott mellette, és szentmiséken hibátlanul olvassa fel a szentleckék szövegét.
Tornáczky Dénes nyugalmazott szőlész-borász Arad-Hegyalja történelmi borvidékének legjobb ismerője. Bár Temesfélegyháza szülötte, több mint hat évtizedet töltött Pankota, Magyarád, Világos, Gyorok, Ménes, Pálos övezetében, a szőlőültetvények, gyümölcsösök, pincészetek, borüzemek és pálinkafőzdék színes világában. Mindent tud a fénykorában jó tízezer hektárnyi, mára alig 1500 hektárra zsugorodott hegyaljai szőlő- és gyümölcstermesztés történetéről. A Grassalkovichokat emlegeti, akik már a 18. században nemzetközi hírt s nevet szereztek a ménes-magyarádi boroknak, akik a 19. század végén pusztító filoxérajárvány után újratelepítették, újraélesztették a hajdan Tokajjal vetélkedő borvidéket, az általuk létrehozott vincellériskoláról, ahol jeles elődök sajátították el a szőlészet-borászat művészetét.
Dénes bátyánk Csávossy György csombordi iskolájában tanulta ki a szőlő- és bormívességet. Arad-Hegyalja hajdan legnagyobb borászati üzemének vezetőjeként ment nyugdíjba 1990-ben. Egy kapavágásnyi szőleje sincs, de a maga örömére minden ősszel vásárol egy-két mázsányi – a saját kifejezése szerint elszomorítóan olcsó – kitűnő minőségű szőlőt, s abból készít a maga ízlése szerinti borokat. Mielőtt elbúcsúznánk, szerre kóstoltatja riporterségemmel szülőföldem legjobb nedűit.
Lippa városának legrégibb műemléke a 17. századból fennmaradt török bazár. Evlija Cselebi, a jeles világutazó és történész úti krónikájában csodákat regélt a muzulmán félhold árnyékában felvirágoztatott városról, melynek ez az épület volna az utolsó tanúja. A főtér hepehupás, tengelytörő kövezetén hánykódunk az árkádos bazársorig. Bár ne tettük volna! Meghökkentő látvány Radna-Lippa legrégebbi nevezetessége: legalább hat gazdája hatféleképpen festette ki, hatféleképpen alakította ki a homlokzatát, hatféleképpen hagyta a magas tetőzetet tönkremenni, és felerészben a boltíveket is eltüntette az oszlopok közül. Kőhajításnyira a polgármesteri hivataltól…
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2010. augusztus 2.

Ülésezett az Unitárius Egyházi Főtanács
Az Erdélyi Unitárius Egyház legfőbb kormányzó testülete, az Egyházi Főtanács 2010. július 30–31-én Kolozsváron ülésezett. A 144 tagú – lelkészekből és világi képviselőkből álló – testület évente egyszer ülésezik, amikor értékeli az egyház általános működését, illetve egyházkormányzási határozatokat hoz – tájékoztat az egyház sajtóirodája.
A főtanács péntek délután áhítattal kezdte munkálatait. A határozatképesség megállapítása és a tárgysorozat elfogadása után a Főtanács megemlékezett a közelmúltban elhunytakról, tiszteletbeli címek odaítéléséről döntött, illetve köszöntötte az időközben nyugdíjba vonult lelkészeket és világi tisztségviselőket.
A jelentések számbavétele során a főtanácsi képviselők véleményezték az egyházi főtisztségviselők (püspök, főjegyző, közügyigazgató és a két főgondnok) tevékenységéről szóló beszámolókat. Az Egyházi Képviselő Tanács tevékenységének értékelésére, valamint a különböző egyháztársadalmi szervezetek, felekezeti tanintézetek és más intézmények jelentéseinek megvitatására a szombati ülésszak keretében került sor. Az Egyházi Képviselő Tanács mellett jelentést nyújtott be a Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Kara, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium, a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium, az Unitárius Lelkészek Országos Szövetsége, az Unitárius Nők Országos Szövetsége, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, a Gondviselés Segélyszervezet, az Erdélyi Unitárius Egyház Nyugdíjintézete, a lókodi Kiss Rozália Ökumenikus Öregotthon és a kolozsvári Unitárius Óvoda.
A Főtanács határozatot fogadott el az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésének előkészítése érdekében, – egyebek mellett – jóváhagyólag tudomásul vette az egyházi átvilágítás és közelmúlt-kutatás helyzetéről szóló jelentést, majd megválasztotta az Egyházi Közigazgatási Bíróság tagjait. Az elfogadott részjelentések tárgyai között szerepelt az egyházi alapítású kolozsvári magyar bölcsőde létrehozását jóváhagyó döntés is.
Az Egyházi Főtanács ülését megelőzően, július 29–30-án szintén Kolozsváron ülésezett az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének (ULOSZ) Konferenciája. Az unitárius lelkészek szakmai és érdekvédelmi szervezetének ez évi közgyűlése értékelte a Lelkészszövetség elmúlt egyéves munkáját, különböző tervezeteket vitatott meg és határozatokat fogadott el időszerű kérdésekben – áll a dokumentumban. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 11.

Újraalakulásának huszadik évfordulóját ünnepli a Kolozsvári Református Kollégium
Szellemi útravalónk a hitvallásos nevelés, becsület, munkatisztelet – vallja Székely Árpád igazgató
Az 1989-es rendszerváltozást követően Erdélyben az első, újraindított felekezeti tanintézet a Kolozsvári Református Kollégium volt. Székely Árpád zenetanár, igazgató már huszonegyedik tanévét kezdi az iskolában.
A kezdeti nehézségek elmúltával mára a tanintézet hírnevet szerzett magának, az iskola kórusa pedig többször vendégszerepelt nem csak Erdélyben, de külföldön is. Kolozsváron is rendszeresen fellépnek a március 15-i, október 6-i és 23-i ünnepségeken, de szívesen tesznek eleget a legkisebb vidéki település egyházközségének felkérésére is. A Kolozsvári Református Kollégiumban jelenleg több mint háromszáz diák tanul és 35 tanár oktat. Két évvel ezelőtt sikerült első és ötödik osztályt indítani, tavalytól pedig az óvodacsoport apróságainak kacagásától hangosak az ódon falak.
Földrajzfüzetből – napló
Hogyan emlékszik vissza a húsz évvel ezelőtti kezdetre?
Már 1990 tavaszán szó volt arról, hogy ősszel újraindul a Kolozsvári Református Kollégium. Én akkor Petrozsényben voltam tanár, mivel a zeneakadémia elvégzése után oda helyeztek ki. Úgy gondoltam, hogy szívesen tanítanék az újralétesített Református Kollégiumban, hiszen mindig szoros szálak kötöttek egyházamhoz: hatodikosként otthon, Alsó- Felsőszentmihályon kántorkodtam, családommal együtt részt vettem az egyházi ünnepeken, Kolozsváron egy ideig a Belvárosi Egyházközség kórusának is tagja voltam. 1990 szeptemberében több zenetanár közül a püspökség engem választott. Sok akadályt gördítettek Petrozsényben elmenetelem elé. Többen azt mondták: miért hagyom ott a biztos állásomat, mert a Kolozsvári Református Kollégiumból „úgysem lesz semmi...” 1990. október 1-jén a Farkas utcai református templomban megtartott évnyitó után tudtuk meg, hogy az ókollégium épületét nem adták vissza az Erdélyi Református Egyházkerületnek, és még nem lehet tudni, hol működik majd a kollégium. Végül a Györgyfalvi negyedi 16-os Általános Iskolában bocsátottak a rendelkezésünkre négy osztálytermet – a nyolc osztálynyi diákságunknak – és itt töltöttünk el 12 évet. Az első tanév naplói nyolc, nagy méretű földrajzfüzet volt, ezeket ma is őrizzük. Akkor 12 megyéből jöttek a diákok. Nem volt ritka az olyan eset sem, hogy a X. vagy XI. osztályt máshol már elvégzett tanuló újrakezdte nálunk ugyanazt az osztályt, mert felekezeti iskolába akart járni. Az öregdiákok és a református leánygimnázium volt növendékei az első pillanattól kezdve mellénk álltak, segítettek. A 16-os iskola vezetőségével mindig jó, kollegiális kapcsolatot tartottunk fenn.
Mi volt a helyzet a tanárokkal?
Az első tanév elején a kinevezett főigazgató Székely József volt. Úgy emlékszem, az első tanári fizetést 1991. telén kaptuk kézhez. Addig minden pedagógus ingyen dolgozott. A már nyugdíjas tanárok, azt hiszem, jó ideig semmilyen pénzbeli juttatást nem kaptak.
A kollégium akkori diákságának többsége nem volt kolozsvári. Hogyan oldották meg az elszállásolásukat?
Az első tanévkezdés után a bentlakó diákokat főleg a belvárosi gyülekezet tagjainál szállásoltuk el. 1991. februárjában a Traian Vuia Líceum bentlakásában utaltak ki számunkra két emeletnyi helyet. Habár az iskola vezetőségével mindig szót tudtunk érteni, azért nem kis gondokkal kellett szembenéznünk 1995-ig, amikor az energetikai líceum bentlakásában helyeztek el minket. Ma is emlékszem a tanfelügyelőség értesítőjére, amelyben felszólítottak, hogy két nap alatt hagyjuk el a Vuia-líceum bentlakását, mivel az ingatlant át kellett adni a BBTE-nek.1996-ban felépült a Bethlen Kata Diakóniai Központ, azóta is ott vagyunk a bentlakásunkkal.
Mikor kerültek vissza az ókollégiumba?
Az Erdélyi Református Egyházkerület soha nem mondott le arról, hogy visszakérje 1948-ban államosított ingatlanjait. Évekig tartó pereskedés eredményeképpen az egyháznak sikerült visszaszereznie az ó- és az újkollégium (a mostani Şincai-líceum) épületét, ám ezek visszatáblázását megvétózta a városháza és a Şincai-líceum. Beperelték az Erdélyi Református Egyházkerületet, és annak ellenére, hogy a kihívott szakértők bebizonyították, hogy a két épület, az udvar, a tornacsarnok egy együttest alkotott, a kolozsvári bíróság ítélete értelmében csak az ókollégiumot és az ahhoz tartozó udvart vehettük újra birtokba. Az újkollégium épületét, a nagyudvart és a tornacsarnokot 2000-ben visszaírták az állam tulajdonába. 2002-ben szerencsés politikai fordulat következett be. A Kolozs megyei RMDSZ akkori elnöke, Kónya-Hamar Sándor mellénk állt. 2002. december 20-án birtokba vehettük az ókollégium egy részét. A második emeleten egy magániskola működött, az étkezdét kibérelte egy cég, a földszinten a Sincai-líceum karbantartó műhelyei kaptak helyet. Két évbe telt, ameddig a teljes épületet birtokba vehettük. Egy tönkrement, lelakott ingatlant kaptunk vissza, amely állandó javításra szorult. Most már kezdjük “kinőni” az épületet. Nagy szükség lenne az újkollégium épületére is. Reménykedjünk, hogy Isten teljesíti ezt az óhajunkat is. Az évek során nagy hangsúlyt fektettünk nem csak az osztálytermek javítására és szépítésére, hanem a felszereltségre is. Ma korszerű informatikai laboratóriumok és szertárak várják diákjainkat. A bentlakók ellátása is megoldódott. Dísztermünk alkalmas az istentiszteletek és ünnepségek lebonyolítására. Mindezért Istennek adunk hálát. Diákjaink többsége egyre jobb eredményeket ér el. Nem csak a városban, hanem Erdély-szerte ismerik az iskolát, és ebben oroszlánrésze van az iskola kórusának.
Jelenleg milyen karbantartási munkálatokat végeznek?
A mostani felújításokat nagyobb mértékben az egyház, kisebb mértékben a városi tanács finanszírozza. Külső javításokat végzünk, az ingatlan északi részét újracserepeztettük. A bejáratot kívül-belül felújítjuk, a csatornák egy részét kicseréljük. Egy új osztálytermet is berendeztünk és bővítettük az óvodát.
Mi az a szellemi útravaló, amelyet a kollégisták az iskolától kapnak?
Elsősorban a hitvallásos nevelés fontosságát emelném ki, amely az Istenbe vetett hiten alapszik. Emellett a becsületet, a munka tiszteletét említeném. A hitvallásos nevelés és a keresztyén értékek birtokában másként állsz hozzá a munkához, más a kapcsolatod embertársaiddal. Diákjaink ezek elsajátításával lépéselőnyben lehetnek a többi iskola diákjaival szemben. Az elmúlt húsz évben több mint 1500 tanuló végezte el a kollégiumot, közel 86 százalékuk egyetemet végzett. Majdnem másfélszázan végezték el a Teológiát. A legfontosabb alapelvünk az, hogy hívő, református, de ugyanakkor jó magyar emberekké váljanak. Úgy vélem, az eltelt húsz év alatt pozitív irányba alakítottuk az erdélyi magyarság jövőjét, jövőképét.
Milyen a kollégium kapcsolata más iskolákkal?
Nagyon jó kapcsolatot tartunk fenn a többi erdélyi református kollégiummal: hagyományszámba mennek bibliaismereti-, népdal- és zsoltáréneklési versenyeink, diáktalálkozóink. Jó a kapcsolatunk a János Zsigmond Unitárius Kollégiummal, illetve a magyarországi református kollégiumokkal. A Kolozsvári Ortodox Szemináriummal évek óta közös karácsonyi koncerteken lépünk fel. Emlékszem: az első közös koncertünkre Cucu Imola, a Brassai-líceum akkori igazgatója biztosította nekünk a helyszínt a líceum dísztermében. Ezt követően a Kétágú, majd a Farkas utcai református templomban és az ortodox katedrálisban léptünk fel. Egyházunk vezetői is részt vesznek ezeken a közös koncerteken, amelyek jól szolgálják egymás hitének és művészetének megismerését és tiszteletét.
Mi az, ami változott az elmúlt húsz év alatt?
Nem hiszem, hogy a romániai közoktatás jó irányba halad. Stabil tanügyi rendszerre, világos törvénykezésre van szükség. Az iskolák tekintélyét vissza kell állítani, a diáksággal pedig meg kellene értetni a tanulás fontosságát és hasznát. A fiatalság körében egyre nagyobb méreteket öltő nemtörődömség, a jövőkép-nélküliség ellen a hitvallásos nevelés hatásosan veheti fel a harcot.
Az iskola kapuja mindenki előtt nyitva áll
Most két ünnepségre készülnek.
Húsz éve, pontosabban 1990. október 1-jén indult újra a Kolozsvári Református Kollégium, hála egyházunk akkori vezetőjének, ft. Csiha Kálmán püspök úrnak és Székely József generális direktornak, az iskola első igazgatójának. Másrészt pedig szeptember 18-án és 19-én Kolozsváron először kerül sor a kilenc erdélyi református kollégium országos évnyitójára.
Az erdélyi meghívottak mellett meg kell említenem a magyarországi testvériskolákat is, amelyek képviseltetik magukat az ünnepségen: a Gödöllői Református Líceum, a Miskolci Református Gimnázium, a Hódmezővásárhelyi Református Gimnázium, a Pécsi Református Gimnázium és nem utolsósorban a Budapesti Lónyai Református Gimnázium.
Meg kell említenem, hogy kollégiumunk létesítésének húszéves évfordulója alkalmával szeretettel várunk minden volt diákot és tanárkollegát. Külön örömömre szolgál, hogy olyan volt növendékeink is elfogadták a meghívást, mint Pataki Adorján és Szilágyi János, a Kolozsvári Magyar Opera énekesei, Várvári Gabriella, a temesvári opera énekese, Nagy Zoltán, a bécsi Staatsoper énekese, továbbá Németi Zsuzsa, a szatmári színház és Varga Balázs, a nagyváradi színház művésze.
Szombaton, szeptember 18-án kollégiumigazgatók konferenciájára kerül sor, amelyen ft. Pap Géza püspök úr is részt vesz, ha ideje megengedi.
A szeptember 19-i vasárnapi évnyitó ünnepségre meghívtuk László Attilát, Kolozsvár alpolgármesterét, aki sokszor segített rajtunk, Kötő József képviselőt, akit több szál fűz iskolánkhoz. Igét hirdet nt. Kató Béla főjegyző úr. A vasárnapi ünnepség a megszokott keretek között zajlik, lesz zászlós bevonulás, áhítat, köszöntőbeszédek hangzanak el, és átadják a Bethlen-díjat is amellyel a két református egyházkerület érdemes oktatókat tüntet ki. Dr. Gubcsi Lajos Magyarországról átadja az Ex Libris díjat minden erdélyi református kollégium számára.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 15.

Brassai Sámuel Unitárius Líceum oldaná meg az iskola gondját?
Tíz év alatt sem sikerült orvosolni Kolozsváron a Brassai Sámuel Elméleti Líceum teremgondjait, amelyek azután jelentkeztek, hogy az iskola épületét visszakapta az unitárius egyház, és létrehozta a János Zsigmond Unitárius Kollégiumot. Az új tanévben a Brassai-líceum 4 osztályát ideiglenes megoldásként a Babeş-líceum (volt unitárius ókollégium) épületébe helyezték, amely szintén az unitárius egyház tulajdona – erre a városháza még nem bólintott rá. A Brassai-líceum állásfoglalásából úgy tűnik: se az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, se a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség magyar szakemberei nem támogatták kellő mértékben a Brassai-líceumot e probléma megoldásában. (A líceum vezető tanácsának közleménye a 3. oldalon olvasható.) László Attila alpolgármester a két líceum egyesülésében látja a legjobb megoldást, ám a két iskola önállóságra törekszik. Az unitárius egyház a Brassai-líceum használatára bocsátaná az ókollégium épületét, de ehhez az ott működő iskolának kellene költöznie.
A Brassai Sámuel Elméleti Líceum vezető tanácsa a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében hangot ad a tanintézet sorsa miatti aggodalmának. Hangsúlyozzák: Anca Cristina Hodorogea főtanfelügyelőtől és Anca Podoleanutól, a Babeş-líceum igazgatójától kaptak segítséget, ám a városvezetés mindeddig nem hagyta jóvá azt a megoldást, amely szerint a Brassai-líceum négy osztálya a Babeş épületében tanulhat, és ebben nem kaptak segítséget tisztségviselőinktől. (A Brassai-líceum vezető tanácsának közleménye a 3-as oldalon olvasható.)
László Attila: kompromisszumot kell kötni
A két intézmény egyesülését tartja a legideálisabb megoldásnak László Attila alpolgármester, véleményét a demográfiai mutatókra alapozva.
A kolozsvári gyereklétszámra vonatkozó demográfiai adatokat elküldtem a helybeli magyar tanintézmények vezetőinek, hogy mindenki előtt világos legyen: ilyen kevés magyar gyerekkel számolva milyen jövő vár az iskolákra. A romániai közoktatásban a fejkvóta rendszer bevezetése csakis a nagy létszámú iskolák számára nyújt esélyt a tartós túlélésre. Ami a Brassai-líceum és az unitárius kollégium helyzetét illeti, csakis a két tanintézet között megkötendő kompromisszumban látom a megoldást. Az ingatlan fenntartása óriási összeget emészt fel, amely nehezen kifizethető a minisztériumtól gyerekenként kiutalt évi 3200 lejes fejkvóta-összegből. Értékelem az Erdélyi Unitárius Egyház és Bálint Benczédi Ferenc püspök pozitív hozzáállását. A megoldást abban látom, hogy az említett két tanintézet vezető tanácsa, illetve tantestülete leüljön és kidolgozza az együttműködési lehetőségeket. Felelősségteljesebb viselkedést várok el a két tanintézet vezetőségétől. Jó lenne, ha a közel 40 tantermes iskolában minden gond nélkül elférne a két tanintézet 36 osztálya. A legjobb kompromisszum az lenne, ha Brassai Sámuel Unitárius Líceumként egyetlen iskola működne több mint ezer gyerekkel – összegzett az alpolgármester.
László Attila úgy vélekedett: azt a dokumentumot, amelyben kérik, hogy a Brassai-líceum négy osztálya a volt unitárius ókollégium (ma még Babeş-líceum) épületében működjön, a Babeş-líceum vezető tanácsának kell benyújtania, és a városháza minden további nélkül jóváhagyja a kérést.
Popa Márta: önálló jogi személyiségként kell működnünk
Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója elmondta: „A két tanintézet vezető tanácsa és az Erdélyi Unitárius Egyház vezetősége többször is tárgyalt az ügyben, és elhatároztuk: közös erővel lépünk fel azért, hogy mindkét iskola önálló jogi személyként megmaradjon, és folytassa tevékenységét.”
Az Erdélyi Unitárius Egyház írásban is kifejezte szándékát, hogy az ókollégium épületét a Brassai-líceum használatára bocsátja, ám ez nehezen kivitelezhető addig, amíg a kolozsvári önkormányzat nem tud biztosítani megfelelő székhelyet a jelzett ingatlanban jelenleg még működő Babeş-líceumnak.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 20.

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 27.

Megalakul az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács
Alulírottak kifejezzük arra vonatkozó szándékunkat, hogy a közeljövőben létrehozzuk az Erdélyi Tehetségsegítő Tanácsot.
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács csatlakozni kíván a Kárpát-medencei hatáskörű Nemzeti Tehetségsegítő Tanácshoz. Ennek a testületnek az lesz az alapfeladata, hogy a kiépítendő hálózat részeként összehangolja, hatékonyabbá tegye és bátorítsa az erdélyi tehetségépítő kezdeményezéseket, a már működő tehetségpontokat és programokat. Úgy gondoljuk, hogy ezzel a munkával jelentős mértékben hozzájárulhatunk az oktatás színvonalának az emeléséhez, tehetséges fiataljaink támogatásához, az erdélyi magyar társadalom jövőjének alakításához. Aláírók:
Bereczki Kinga tanár, Amőba alapítvány, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Sepsiszentgyörgy
Dávid Géza tanár, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely
Demeter Albert tanár, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár
Laczkó György igazgató, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely dr. Péntek János nyelvész professzor, Babes-Bolyai Egyetem, Kolozsvár
Somai József közgazdász, Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Kolozsvár
Szász Zoltán alelnök, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Varga László igazgató, Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda. erdély.ma

2010. szeptember 27.

Markó: Szükség van az RMDSZ-ben a változásra
Marosvásárhelyen ülésezett szeptember 25-én a Szövetségi Képviselők Tanácsa. Az ülés első napirendi pontjaként Markó Béla, az RMDSZ elnöke tartotta meg politikai beszámolóját, amelyben kifejtette, hogy demagógia lenne kilépni a kormányból a népszerűtlenség miatt. Markó szerint az RMDSZ azért vállalkozik folyton kormányzásra, mert programja a magyarság érdekképviseletének ellátására hivatott, amennyiben az RMDSZ valósan ott lehet a megyei és országos szintű döntésekben. A szövetségi elnök a decentralizáció fontosságára hívta fel a figyelmet, szerinte ennek az ősznek a legfontosabb célkitűzése a tanügyi decentralizáció véghezvitele, amelyet akár sürgősségi kormányrendelettel, akár kormányzati felelősségvállalással, de el kell fogadtatni. Külpolitikai célokról is szó esett, Markó elsősorban a Schengen-övezethez való csatlakozás fontosságáról beszélt.
A szövetségi elnök megismételte, az RMDSZ nem fogad el semmilyen további megszorító intézkedést, és a szociális háló további erősítését szorgalmazta: „Nem adunk igazat azoknak, akik szerint ebben az időszakban a szociális kérdések kevésbé fontosak. Igenis, éppen a válság-időszakban van szükség a szociális védelemre, nem szabad megengednünk, hogy a kisnyugdíjakhoz vagy a valóban indokolt szociális támogatásokhoz valaki is hozzányúljon” – hangsúlyozta.
Nem az a kérdés, hogy kormányon vagy ellenzékben kell lennie az RMDSZ-nek, a kérdés az, hogy jól kormányoz vagy sem. Ez az igazi alternatíva Markó Béla miniszterelnök- helyettes szerint. A fizetéscsökkentéssel kapcsolatosan a szövetségi elnök elmondta, hogy a 25 százalékos csökkentés december 31-ig érvényes, azonban ez nem azt jelenti, hogy januártól automatikusan minden fizetés az eredeti összegre emelkedik, hanem azt, hogy új szabályokat kell alkalmazni, az RMDSZ álláspontja pedig, hogy ezeknek a szabályoknak fizetésemelkedéshez kell majd vezetniük. A választási törvény módosítását is kezdeményezni fogja az RMDSZ úgy, hogy az arányos, átlátható jelölést és képviseletet ezáltal biztosítsa – mondta Markó.
Az RMDSZ X. kongresszusáról beszélve a szövetségi elnök elmondta, hogy február végén egy olyan szervezetet kell továbbvinni, amely a tekintélyét és a befolyását növeli a következőkben. „A tisztújítás 2011-ben van” – hangsúlyozta Markó Béla. „Szükség van az RMDSZ-ben a változásra, szükség van a program újragondolására, az alapszabályzat alapos átgondolására, és szükség van a személyi változásra. Szükség van, de nem minden áron. (…) Én magam támogatni fogom a változás gondolatát, és azt tudom vállalni, hogy az elkövetkező hetekben-hónapokban területi szervezetekkel, platformokkal, minden jelentős politikai tényezővel az RMDSZ-ben ezen dolgozunk, ezt elemezzük és konzultálunk ezekről a kérdésekről, hogy kialakítsunk egy víziót arról, hogy az RMDSZ-nek hogyan kell továbbmennie.” A szövetségi elnök elmondta, hogy személyi kérdésekről még nem kell beszélni, hanem formai, szervezési kérdéseket kell először tisztázni.
Frunda György szerint meggondolandó a koalícióban maradás
Frunda György szenátor a hozzászólások rendjén az ország helyzetének súlyosságát ecsetelte, majd hozzátette, szerinte a jelenlegi helyzetben nem azt kell tárgyalni, hogy jól vagy rosszul kormányoz az RMDSZ, hanem, hogy ilyen körülmények között vállalni kell a kormányzást vagy sem. „Az én gondolkodásomban arról kell beszélnünk, hogy meddig maradunk még kormányon. És azt hiszem, hogy most, amikor a költségvetés vitája elkezdődik a parlamentben, akkor ezt a döntést meg kell hozni.” Frunda azt kérte, ne a csúcsvezetés szűk köre, hanem az SZKT döntsön a koalícióból való esetleges kilépésről a jövő évi költségvetés elfogadása előtt. A szenátor lapunknak azt nyilatkozta, hogy amennyiben a jövő évi költségvetés előírja, hogy több adót fogadnak el vagy pénzügyi terhet, ha nem lesz benne gazdaságot stimuláló intézkedés, és a megszorítások miatt az állampolgárok továbbra is rosszabbul fognak élni, akkor felmerül a kérdés: érdeke-e az RMDSZ-nek ebben részt venni, és milyen következményei lesznek két év múlva az önkormányzati választásokon?
Levelet küldött a Brassai-líceum
Czika Tihamér, a Szabadelvű kör képviseletében felvetette a kérdést, hogy mi lesz azokkal az állami iskolákkal, amelyek egyházi ingatlanban székelnek. Czika felolvasta a Brassai Sámuel Elméleti Líceum vezetőségének nyílt levelét, amelyben az áll, hogy az iskola működtetése a János Zsigmond Unitárius Kollégium terem-visszaigénylései miatt lassan lehetetlenné válik. Az iskola Markó Bélához intézett nyílt levelében kérte, hogy keressen az RMDSZ megoldást a fennálló helyzetre. Arra kérték Markó Bélát, hogy látogasson el Kolozsvárra, közvetítsen a felek között, segítsen, hogy Kolozsvár e nagy múltú és hírnevű iskolája megfelelő épületben működhessen tovább. Markó Béla válaszában elmondta, hogy az RMDSZ egyik legnagyobb eredménye az, hogy az egyházaknak visszaszerezték az ingatlanjaik nagy részét, bár sok ingatlan még nincs a kezükben. Markó szerint normális költségvetési körülmények között az állam kellene a magyar állami oktatási intézményeknek épületet biztosítson, azonban, mint mondta, nincsenek normális körülmények. A szövetségi elnök szerint az erdélyi magyarság érdeke, hogy legyenek alternatívák, legyen mind egyházi, mind pedig állami iskola is. „Mindenkitől megértést kérek, ebben az esetben az egyházaktól is, hiába járt le a határidő, nincs mód ebben a pillanatban még egy darabig új iskolát építeni, sem a Brassainak, sem másoknak. Meg kell keresni máshogyan a megoldást, az önkormányzatiakat és másokat is arra kérem, pontosan válsághelyzetben, keressük a kompromisszumot, keressünk megértést és találjuk meg a megoldást” – nyilatkozta Markó Béla. Frunda György felvetéseire reagálva Markó elmondta, hogy ki lehet lépni a kormányból, de szerinte nem hasznos, hiszen kormányon az RMDSZ többet tehet a közösségért, amelyet képvisel.
Nagyváradon tartják a X. Kongresszust
A Szövetségi Képviselők Tanácsának második napirendi pontja volt az RMDSZ X. Kongresszusának megszervezése. Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke javaslatára az SZKT Nagyvárad mellett döntött. Az érvek között az szerepelt, hogy itt tartották az első kongresszust is, legyen itt a tizedik is, valamint a Bihar Megyei RMDSZ sokkal több önrészt vállalt anyagiak terén. Szabó Ödön, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke lapunknak azt nyilatkozta, hogy jelentősen hozzá akarnak járulni a kongresszus megvalósításához. „Azt gondolom, hogy a Bihar Megyei RMDSZ az egyik legjobban saját lábán álló szervezet, és terhet szeretnénk levenni az országos RMDSZ válláról” – mondta a Szabadság kérdésére Szabó Ödön.
KISS GÁBOR. Szabadság (Kolozsvár)

2010. október 5.

Eltemették Szabó Árpád püspököt
Zsúfolásig megtelt a kolozsvári unitárius templom hétfőn délben, amikor a szeptember 30-án, 75 éves korában elhunyt Szabó Árpád nyugalmazott püspököt búcsúztatták. Az Erdélyi Unitárius Egyház Képviselőtanácsa a Homoród menti kis faluból elindult, és élete javarészét – lelkészként, tanárként és egyházi vezetőként – Kolozsváron leélő főpásztorától vett búcsút. Utódja, Bálint-Benczédi Ferenc, aki két éve vette át a stafétabotot a 30. erdélyi unitárius püspöktől, Szabó Árpádnak a vegyészettel szemben tanúsított fiatalkori vonzódására utalva mondta: „az élet lett az ő laboratóriuma, aminek méltósággal viselt betegség vetett véget. Istentől elrugaszkodott világban őrizte a lángot”. A gyászbeszédek sorát Máthé Dénes főgondnok nyitotta meg, aki azt emelte ki, hogy az elhunyt sok figyelmet és energiát szentelt az egyházi oktatásnak.
Máthé Dénes főgondnok hangsúlyozta: a püspök hittel és tisztességgel fogadta a halált, utolsó napjaiban is iskolaügyekről cserélt véleményt az őt meglátogatókkal.
Rezi Elek, a Protestáns Teológiai Intézet rektora az elhunyt szakmai felkészültségét, igényességét, hivatástudatát, elkötelezettségét méltatta. Gyászbeszédet mondott még Popa Márta (igazgató, János Zsigmond Unitárius Kollégium), Varró Margit (igazgató, székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium), Asztalos Klára (elnök, Unitárius Nők Országos Szövetsége), Balázsi László (főjegyző, Magyarországi Unitárius Egyház), Csűri István (püspök, Romániai Református Egyházak), Jakubinyi György (érsek, Római Katolikus Egyház), Adorjáni Dezső (püspök, Evangélikus-Lutheránus Egyház), Hans Frölich (esperes, Szász Evangélikus Egyház) és Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter.
A gyászszertartáson az unitárius kollégium énekkara szolgált Majó Julianna vezetésével. Jelen volt László Attila alpolgármester, Tőkés László EU-parlamenti képviselő, közéletünk sok ismert személyisége. Szabó Árpádot legkevesebb félezren kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe.
(Ö.I.B.) Szabadság (Kolozsvár)

2010. október 15.

Mócföldi magyarok közt
Utunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián.
Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.”
A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.”
Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.”
Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember.
Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom.
Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.”
A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.”
Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket…
A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”…
Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett.
Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek…
Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára.
Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban!
Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…”
Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2010. október 16.

Erdély ezeréves püspöksége
A gyulafehérvári Szent Mihály székesegyház és érseki palota történetével, helyreállításával és régészeti kutatásának eredményeivel ismerkedhet meg Budapest közönsége az Erdély ezeréves püspöksége című kiállításon.
A gyulafehérvári püspökség – később érsekség – ezer éves fennállásának alkalmából rendezett tárlat megnyitóján Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek azt mondta: a kiállítás bemutatja a fájdalommal, szenvedéssel, de ugyanakkor dicsőséggel teli történelmet. A gyulafehérvári székesegyház és palota ezeréves egyházmegyei történelmük kőbe faragott tanúja, a székesegyház a három Hunyadi és a két Szapolyai kőkoporsójával, valamint az ismeretlen fejedelmi és püspöki sírokkal Erdélyország történelmének a pantheonja is – mutatott rá.
Diószegi László, a Teleki László Alapítvány vezetője, a tárlat egyik szervezőjeként arról beszélt, hogy régi adósságot törlesztenek, hiszen az ezeréves püspökség és székesegyház méltatlanul háttérbe szorult Magyarországon.
A Daniela Marcu Istrate régész vezetésével 2000-2008 között lezajlott ásatások eredményeit és leleteit bemutató tárlat a római kortól a kora újkorig ívelő korszakot tárja az érdeklődők elé Gyulafehérvár történetéből. A római erőd falai között kialakuló középkori város legfontosabb, ma is álló emléke a Szent István alapította püspökség központja: a Szent Mihály székesegyház, a történeti Magyarország egyik legkorábbi, ma is álló épülete. Itt helyezték el Izabella királyné, János Zsigmond, Hunyadi János kormányzó és Martinuzzi Fráter György püspök és régens hamvait.
A mellette felépült püspöki palotát a 16-17. század folyamán az erdélyi fejedelmek állandó rezidenciájukká építették át. A székesegyház és a palota környezetében felszínre került régészeti leletek, falmaradványok, sírok az épületegyüttes múltját és az itt élő emberek mindennapi életét idézik meg. A bemutatott tárgyak közül kiemelkedik Szent Katalin aranyozott ezüstszobrocskája, amely a középkori erdélyi ötvösség magas színvonaláról tanúskodik. A kiállításon láthatók a fejedelmi palota mára elpusztult fogadószobáját díszítő, a 17. században Konstantinápolyból hozatott izniki fajansz csempék most feltárt töredékei is.
Ezt az anyagot egészíti ki egy párhuzamos kiállítás, amely a székesegyháznak és a palotának az erdélyi történelemben játszott szerepét, építéstörténetét és műemléki helyreállításait mutatja be régi és új felmérési rajzok, archív fotók, s a legjelentősebb erdélyi fejedelmek portréinak segítségével.
Több műtárgy igazi újdonságot jelent itt: a székesegyház barokk főszentélyének tervrajzát például a bécsi állami levéltár kölcsönözte a tárlatra. A legértékesebb kiállítási tárgy azonban az a római és bizánci pénzekkel díszített késő gótikus kehely, amelyet a 16. század elején Budai Udalrik gyulafehérvári kanonok készíttetett. Ezt a protestánsok által elűzött Bornemissza Pál püspök vitte magával Nyitrára, ahol ma az Egyházmegyei Múzeumban őrzik. A kehely 1884 óta nem volt látható Budapesten. Az Erdély ezeréves püspöksége című kiállítás január 2-ig látható a Budapesti Történeti Múzeumban. mult-kor.hu, Erdély.ma

2010. november 12.

Hitélet – Bethlen Gábor emléktáblát avatnak Gyulafehérváron
A Kárpát-medencei magyar református egyházak vezetőit tömörítő testület, a Generális Konvent kezdeményezésére Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem emléktábláját avatják fel november 16-án, 11 órakor a Gyulafehérvári Székesegyházban.
Tavaly volt 380 éve, hogy a Gyulafehérvári Székesegyházban eltemették Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet, akinek sírja azonban a történelem viharaiban megsemmisült. Mivel munkássága Magyarország és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Generális Konvent – a Kárpát-medencei református egyházak közös képviseleti testülete – május 27-i komáromi ülése úgy határozott, hogy születésének 430. évfordulójához kapcsolódóan 2010. november 16-án emléktábla állításával örökíti meg a fejedelem emlékét.
A november 16-án 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdet igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatja, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mond köszöntőt. Közreműködik a Kolozsvári Református Kollégium és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet kórusa, valamint Bogdán István színművész.
Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna kápolnában kap helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond szarkofágja is.
Bethlen Gábor (Marosillye, 1580. november 15. – Gyulafehérvár, 1629. november 15.) erdélyi fejedelem (1613–1629), I. Gábor néven megválasztott magyar király (1620–1621), a 17. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége volt. Nevéhez Erdély felvirágoztatása és aranykora fűződik. A sokoldalú és mélyen vallásos fejedelem 16 évi uralkodása alatt fő célja a Magyar Királyság egységének helyreállítása, a Habsburg és Török Birodalom közé ékelődött Erdély megerősödésének és fennmaradásának biztosítása, valamint a vallás szabadságának megőrzése volt. Több ízben bekapcsolódott az Európában folyó harmincéves háborúba. A sikerei nyomán megkötött békék orvosolták a rendi és vallási sérelmeket, biztosították a vallás szabad gyakorlását a királyi Magyarország lakosai számára is.
Gyulafehérvári udvarát politikai és művelődési központtá fejlesztette, ugyanitt 1622-ben református főiskolát is alapított. Támogatta a magyar diákok külföldi tanulmányait, főleg a polgári fejlődés élén járó Hollandiában és Angliában. 1629-ben rendeletben biztosítja a prédikátorok és azok leszármazottai számára közös nemesi levéllel a nemesi rangot. A más felekezethez tartozókat is becsülte és segítette. Ő állta az első katolikus Bibliát fordító Káldi György jezsuita költségeit, és román nyelvre is az ő jóvoltából készülhetett el az első bibliafordítás. Szabadság (Kolozsvár)

2010. november 15.

Ünnepeltek a Bolyai téri unitáriusok
A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomot ezelőtt 80 évvel építették, a gyülekezet ünneplésére ez a kerek évforduló adott okot. A rendezvény 11-én, csütörtökön kezdődött a Marosvásárhelyi Filharmónia művészeinek ünnepi barokk hangversenyével. Szombaton délelőtt 10 órától a templomban előadás-sorozattal emlékeztek meg az 500 évvel ezelőtt született Dávid Ferenc egyházalapító püspökről és Heltai Gáspárról. Az ünnepségen Nagy László, a gyülekezet lelkésze, püspökhelyettes foglalta össze a marosvásárhelyi unitárius egyház történetét.
– Az unitárius köztudat az egyház megalakulását az 1568-as tordai országgyűléstől számítja. Az új vallás népszerűségnek örvend, ezért az erdélyi lakosság nagy része Dávid Ferencet követi. Az 1571-es országgyűlés után Marosvásárhely lakosságának java része unitárius, de János Zsigmond fejedelem halála után és az ezt követő századokban az unitáriusok kiszorulnak Marosvásárhelyről. Központjuk a XIX. század közepéig Marosszentkirályra tevődik át, itt volt templomuk és itt voltak birtokaik is. Ekkor ez az egyházközség is elnéptelenedik, a marosvásárhelyi viszont fejlődésnek indul. 1869-70- ben felépítik a kis templomot, az imolát a Szent Miklós és a Fazakas utcák sarkán, átellenben a Teleki Tékával, ekkor 160 unitárius volt a városban. A századforduló után új és nagyobb templom építését fontolgatták, Bernády idejében ki is jelölték a telket a jelenlegi városháza közelében, az ortodox templom helyén, azonban a háború és a "váltás" meghiúsították a tervet. 1929-ben a jelenlegi Bolyai téren kezdték el az építkezést, ekkor már 700 unitárius hívőt jegyeztek. A templomot 1930 júliusában adták át. Marosvásárhelyen jelenleg 4000 unitárius él, két – a Bolyai téri és a kövesdombi – virágzó unitárius egyházközségben – mondta Nagy László, aki bemutatta azt az emlékfüzetet, amelyet erre az alkalomra adtak ki.
Ebben a gyülekezet lelkésze így vall: – Régi templomunk építésének 140. évfordulóján, az új templom 80. születésnapján azt kérem Istentől, hogy gondviselő szeretetével őrködjön az épületek fölött és adjon öntudatos, ragaszkodó unitáriusokat, akik "kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel" mennek be.
Az ünnepségen több előadás hangzott el. Pál János lelkész-történész az unitárius egyház kialakulásáról és Dávid Ferencről értekezett, dr. Rüsz-Fogarasi Enikőegyetemi tanár Heltai Gáspárról, Tófalvi Zoltán az 1956 utáni magyarság "lefejezéséről" beszélt. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója a marosvásárhelyi templomokról, míg Weisz Szidónia, a Teleki Téka munkatársa Novák Józsefnek a tanácsteremben kiállított címereiről beszélt.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 23.

300 éves méltánytalanság jóvátétele
Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke
Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély nagy fejedelme tiszteletére emléktáblát avattak november 16-án a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban egy méltóságteljes rendezvény keretében. A három évszázada jeltelen síremlék, amelyet a történelem vihara sodort el 294 évvel ezelőtt, amikor is 1716-ban az osztrák császári csapatok feldúlták, megsemmisítették, immár bekerülhet a köztudatba. A sírokban Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Gelei, Alstedius és Bisterfeld (a Bethlen Kollégium német ajkú professzorai), Keresztúri és Pápai Páriz Imre hamvai nyugodtak.
A rendezvényt a Kárpát-medencei magyar Református Generális Konvent szervezte. Számos, külföldről és belföldről ide sereglett emlékező – becslések szerint több mint ezer résztvevő – jelenlétében zajlott az ünnepély. Az ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mondott köszöntőt. Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna- kápolnában kapott helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond király szarkofágja is. Az emléktábla felirata Bethlen Gábor jelmondatával kezdődik:/ "SI DEUS PRO NOBIS,/ QUIS CONTRA NOS?"/ (Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk:?),/ BETHLEN GÁBOR/ 1580-1629/ Princeps Transsilvaniae, Comes Siculorum, Dominusque Partium Regnum Hungariae./ Erdély aranykorának református fejedelme emlékére állították a magyar reformátusok./ 2010. november 16/.
A XX. század végén és XXI. század elején ébredt rá az emberi társadalom arra, hogy megfelelő fejlődést és életszínvonal-emelést csakis a tudás alapú társadalom építésével lehet elérni, minek megvalósítása erkölcsi és anyagi támogatást jelent az iskolarendszer és a tudományos kutatás irányában. A nemzeti jövedelem 3%-át kellene erre fordítani!!!. Több iskolát létesíteni, nem pedig megszüntetni, az infrastruktúrát fejleszteni, a tanítás minőségét javítani kell, mindenkinek biztosítva az anyanyelvén való tanulást, a tanárok számát növelni. Vannak olyan fejlett országok, ahol három tanulóval foglalkozik egy tanár. Ez a befektetés hosszú távon meghozza gyümölcsét. A tudás erős fegyver. (Itt megjegyezzük, hogy a tudás a legnagyobb érték, amit senki és semmilyen hatalom nem képes elvenni tulajdonosától. Bármennyit is adunk ebből másoknak, nem leszünk szegényebbek, de azok, akik átveszik ezt, bizonyára gazdagabbak lesznek.) Nem elég azonban a tudásalapú társadalom építését csak a politikai ígéretek szintjéig vinni. Ez demagógia. Tudni kell, hogy az emberi társadalomban a legnagyobb rossz, ami csak létezhet, nem az atombomba, sem a súlyos betegségek, hanem a demagógia. A demokráciáknak is rákfenéje, ami ma – a XXI. században – jobban virágzik, mint bármikor.
Bethlen Gábor megelőzte korát, a fent említett problémákra ráérzett, és konkrét lépéseket tett ez irányban négyszáz évvel ezelőtt a tanügy és a tudomány pártolásával, anyagi támogatással. Négy hosszú évszázad, ezen érdemes kissé elgondolkozni. (Leonardo da Vinci is kb. ennyivel előzte meg korát.) A fejedelem külhoni neves tudósokkal vette magát körül udvarában, iskolákat és főiskolát hozott létre, biztosítva az anyagi javakat is az optimális működéshez, ezzel önellátóvá tette őket. Célja a költséges külföldi egyetemek helyett az országban nevelni értelmiségieket. Külföldi professzorokat hívott meg kollégiumába azzal a céllal, hogy megfelelően képzett, egészséges ifjú nemzedéket neveljen Erdély számára. Elképzelése jónak bizonyult, íme négy évszázad óta ma is működik kollégiuma, amelynek akadémiai rangja volt annak idején, mely intézmény a magyar nyelv megőrzésének Mekkája. A társadalom és a történetírás elismeri és értékeli érdemeit ezen a területen is, amellett, hogy jó politikus és jó hadvezér volt. Ami az emlékezetét illeti, bizony adósok voltunk. Sírja három évszázad óta jeltelen, sőt nem létezik síremléke, nem volt hely, ahol egy szál virággal tisztelegjünk nagysága előtt. Megjegyezzük, hogy a Bethlen Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt, 2001-ben átiratban javaslattal fordult a legilletékesebb fórumhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához és a Magyar Történelmi Intézethez, személyesen dr. Glatz Ferenc elnök úrhoz, a fejedelmi síremlék felállításának ügyében. Íme ez a probléma valamelyest jóvátétetett. Népújság (Marosvásárhely)

2010. december 21.

Iskolák, sorsok, politikák
Minél többet szemlélem, annál kevésbé tudom megérteni a társadalomnak az oktatáshoz-neveléshez való viszonyulását. Sokszor úgy tűnik: egyrészt minden más ágazat fontosabb, másrészt, az oktatási rendszeren belül mintha a gyerekek számítanának a legkevésbé.
Folyamatosan ütköztetik a mindenféle politikai, nemzetféltéses és egyéb stratégiákat, viták, tanulmányok és sopánkodások látnak napvilágot, és a legtöbbször az derül ki belőlük, hogy a szent cél valamiféle meglévő, kalcifikált rendszer fenntartása, statisztika-alapú jövőképeken való hősies munkálkodás.
Rossz eszközökkel, rossz célokért.
Minden tiszteletem azoké, akik az oktatás sorsát szívügyüknek tekintik, messzemenően értékelem jóindulatukat, elszántságukat, kitartásukat.
És minden elismerésem a szórványvidéki, lakótelepi tanító néniké és tanár bácsiké. Én is részesültem abban az áldásban, amit lassan szélmalomharcnak tekinthető munkájuk jelent. Névtelen, csendes hősök ők, akik borzasztó körülmények között, valamiféle megtartó hivatástudattól vezéreltetve teszik a tőlük telhető legjobbat a rájuk bízott gyerekekért. Amióta az eszemet tudom, soha nem fizették meg őket tisztességesen, és mégis soha nem hallottam olyanról, aki emiatt – jó balkáni divat szerint – hanyagul végezte volna munkáját.
De mindezek tudatában sem tudok egyetérteni azokkal, akik a lakótelepi magyar osztályok leapadásán siránkoznak és – hol hangosan kimondva, hol finom utalásokkal – a belvárosi „elit” iskolák s az azokban létesülő újabb és újabb osztályok számlájára írják a „tragédiát”.
Vizsgáljuk csak meg a helyzetet közelebbről.
A Szabadsághasábjain is megjelent „Hová tűntek az erdélyi magyar gyermekek” című tanulmány-részletben egész sor olyan érvet olvasok, amilyeneket jó ideje hallok itt-ott, de képtelen vagyok elfogadni.
Mit jelentsen az például, hogy a szülők „nem adják gyerekeiket a »nem nekik való« iskolába” – méghozzá a tanulmány szerint érthető módon?
Hogyan képes egy szülő – bármilyen származású legyen – arra, hogy hatéves gyermekéről eldöntse: a jó iskola túl jó neki? Milyen megfontolások alapján ítéli valaki tulajdon gyermekét középszerűnek? Számtalan zseni híres arról, hogy az iskolában nem teljesített túl jól. Hogyan tudhatná egy szülő, vagy akár egy tanár is, mi rejtőzik egy hatéves gyermekben, mi bontakozhat ki belőle a megfelelő környezetben?
Tudom, most ez a divat: összeszorult gyomorral hallom, hogy újabban felvételit tartanak az óvodákba is, így aztán kétéves gyermekeket pavlovi módszerekkel idomítanak a ceruza helyes tartására, másképpen nem jut be. Már csecsemőkorban megpróbálják eldönteni ki mire jó és ki nem érdemli meg a józan körülményeket. Meddig lehet még elrugaszkodni a józan észtől, és miért kell gyermekeinket valamiféle homályos-divatos sikerképzet délibábjáért esztelen butaságoknak kitenni?
A gyermek hadd legyen gyermek és tegye azt, amit egy gyermeknek kell tennie, a lehető legmegfelelőbb körülmények között.
Szeretném nagyon erősen hangsúlyozni: itt nem elsősorban az oktatásról, annak színvonaláról, minőségéről van szó.
Én lakótelepi iskolába jártam. Szerettem tanáraimat, de szívből gyűlöltem a környezetet. Az egykori Auguszteom legkisebb épületében a klórmészbűzös mellékhelyiség és az orvosi rendelő mellett két osztályterem volt: egyikben román, a másikban magyar osztály működött. Hetente legalább egyszer összeverekedtünk, és legnagyobb közösségi élményünk az volt, ha olykor a Laci és Tibi vezette magyar fiúk verték meg a „Bungherz” csúfnevű lurkó által vezérelt románokat, és nem fordítva.
Emlékszem, mennyire félszegen mozogtam ezek után a természettudományi líceum akkoriban még fél-elitnek számító felszabadult, értelmes, tevékenység-alapú magyar közösségében, és mennyire ledöbbentem, amikor először besétáltam az Apáczai épületébe, és a hirdetőtábláról rám zúdult az a felbecsülhetetlen közösségi háló: furulyakör, magyarországi kirándulás, kórus, barlangászklub stb.
A helyzet azóta jobbult, és remélem ma már a még meglevő lakótelepi magyar osztályok sorsa is jobb, de az arány bizony megmaradt: tessék besétálni az „elit iskolák” akármelyikébe és körülnézni. Vagy tessék benézni a János Zsigmond Unitárius Kollégium honlapjára, a Diákélet menüpont alá. Olyan közösségi élet és olyan élményhalmaz vár a gyerekekre, amilyent egyetlen lakótelepi iskola sem fog tudni nyújtani soha.
Melyik szülő fogja ennek tudatában eldönteni, hogy gyermekének ez nem való, járjon csak ide a lepattant lakótelepi iskolába?
Ki fosztja meg gyermekét attól a plusztól, amely pályára állíthatja őt az erdélyi magyar társadalmon belül, egy közösség tagjává teszi, és kapuk sokaságát nyitja meg előtte?
Vagy van olyan szakember, aki ránéz akár egyetlen gyermekre is, és ki meri jelenteni: valamiféle rosszul értelmezett etnopolitikai szempont érvényesülése fontosabb az ő sorsánál?
Bizonyára van olyan szülő is, aki úgy gondolkozik: „ha nekem jó volt, jó lesz neki is”(mint ahogy olyan is akad, aki gyakorlatinak hangzó megfontolások alapján inkább román osztályba íratja csemetéjét), de a többségre nem ez jellemző, a legtöbb szülő azt szeretné, ha gyermekei többet, jobbat kapnának, mint ami nekik jutott.
A gazdasági szempont már sajnos komolyabb – pedig áthidalható lenne –, na nem a szülők, hanem más közösségi tényezők részéről. Kolozsváron igazán nem panaszkodhatunk a közszállításra, a belváros minden egyes lakónegyeddel össze van kötve, a trolibuszbérlet pedig valahogyan csak kikerül. És ha még messzebbről, netán vidékről kell bejárni: manapság már akad bentlakás is.
Persze, a bentlakás, mint ahogyan a jobb iskolák sok más juttatása is, pénzbe kerül. Na, itt lenne igazán szerepe a közösségnek, a civil szervezeteknek, az erdélyi magyarság berkeiben működő alapítványoknak, pártpénz-szivacsoknak, pályázatokból évek óta jól megélő zártkörű kluboknak. Vajon hány kolozsvári magyar tud arról, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban hatvan bentlakási helyet évek óta amerikai családok fizetnek? Hányat fizetnek a tehetősebb erdélyi magyar családok? Hányat az Erdélyért szívreszorított kézzel szenvedő anyaországi vezérszónokok? Hányat az ilyen-olyan alapítványok? Hányat a jól menő, erdélyi magyar kézben levő cégek?
Hány magyar gyerek részesülhetne minőségi magyar oktatásban, akár egyetlen civil gittegyleti „sopánkodjunk együtt a magyarságért” típusú szimpózium árán?
Ki merészeli kimondani azt, hogy nem elég fontos a cél? – az ilyen legyen szíves és mondja ezt egy monostori magyar anyának, aki pénztárcájába tekintve hozza meg a keserű döntést: ide fogsz járni fiam, a sarokra.
A lakótelepi magyar osztályok felbecsülhetetlen értéket képviseltek és még ma is nagyon fontosak – sokak számára az egyetlen lehetőséget jelentik. De letűnőfélben vannak, akármit is csinálunk. És kövezzenek meg, de én egyetlen magyar gyerek lehetőségeit, életbe való elindulását sem csorbítanám azért, hogy egy városvégi magyar osztály halódó vegetálását pár évvel meghosszabbítsam.
ERCSEY-RAVASZ FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

2011. január 26.

Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyében
Úgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet.
Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá.
A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól.
„Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy.
Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren
A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között.
A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik.
Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás
Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.”
Kútba esett intézményegyesítés
Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak.
A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon.
A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel.
Egy irányba mutató érdekek
„Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni.
László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént.
Túl a demográfiai hullámvölgyön
„Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma.
A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 271-271