udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
165
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-165
Névmutató:
Lenin, Vladimir Iljics
2013. február 12.
Sebestyén Mihály: Szimbólumok és színbarmok
Belesza(r)nyi az erdélyi magyarok lelkibe, azt tud kedves barátunk, akinek, lehet jól áll az iparpolitikai irály és haduva, kezéhez fekszik a gazdaságirányítási vitorla, de hogy mit sem tud a magyar múltról, Erdélyről, az állam és nemzet közötti alapvető fogalmi és gyakorlati különbségről, az már bizonyos. Így van az, ha annyi évtizeden keresztül a gyalogmagyar eszetokját az államnemzet zavaros folyadékával fecskendezik be, ha a határon túl sem jár nyitott szemmel és füllel, oda sem dugja az orrát, vagy ha jár, a román/szlovák/szerb állami és párthivatalosságokkal kerül kapcsolatba.
Otromba tréfa a romániai, erdélyi, partiumi magyart románnak tekinteni, csak azért mert odahaza Magyarországon mindenki magyar az egyszerűség kedvéért, vagy a befogadást kinyilatkoztató és az asszimilációs szándékot/törekvést egyszerre elleplező politikai gyakorlat szerint. Hiszen a baloldal és a liberalizmus ideológiájában az a befogadás küszöbe, hogy a cigányt, a zsidót, a svábot pl. magyarnak, azaz egyenlőnek tekintik, a politikai nemzet részének. A nemzetiséget el nem ismerni autonóm résznek, ostobaság és rövidlátás. Összemosni az etnikumot a politikai nemzettel súlyos baklövés.
Szanyi mester kezében ez az ugyancsak kétélű fegyver visszafelé sült el. Hiszen az erdélyi magyar, különösen az odaát, Gyulán megszólított, ahol nem Erkelt s a himnusz zeneszerzőjét, nem a várjátékokat, hanem a kormány légvárait seregeltek ünnepelni, az a románul „üdvözölt" rész, nemhogy nem tekinti magát románnak, de a román politikai nemzetbe történő befogadásából sem kér. Ő egész egyszerűen magyarként határozza meg önmagát, ugyanolyannak, mint a gyulai. Nemzetrész. Leszakadt, elszakított, eltaszított (?!). Etnikum, nemzetiség, kisebbség – ha már a mai romániai hatalmi állapotokhoz kell viszonyítania magát.
Ő csak polgári, állampolgári, emberi, szabadságjogokat és autonómiát akar, és e jogokkal élni. Mert önnön véleménye szerint tudna vele élni. Igaz, az autonómiát még nem próbálta (a MAT nem volt igazi autonómia és különben is Sztálin kezéből csordult ki), de hát nem lehet – hiszi – olyan fene nehéz saját magad fölött uralkodni, kormányozni, törvényt tisztelni és persze megszervezni saját munkád. Hogy ez a műteremtés talán félre is siklodhat, hogy a vezetők, a választott autonóm vezetők esetleg hibáznak, rosszul teszik a dolgukat, hibás döntéseket hoznak, nem hajlandók a korrekcióra, arra nem is gondol egyelőre. Honnan lesz pénz a normális működéshez? Ki tudja? Végsősoron az már egy következő szakasz, egy másik nemzedék dolga.
A minap a székely zászló kapcsán a facebookon egy magát igen magasztos férfiúnak tartó mérnök kioktatóan küldte nekünk vélekedése, értékítélete „úrpalastját", mondván intelligens ember a 21. században nem él nemzeti szimbólumokkal, azokat mélyen megveti, eltartja magától. Nem tudom, honnan származik ellégiesített érzésvilága, felsőbbsége, hiszen nemzeti szimbólumok nélkül csak a tudatlan magát megtagadó, hasadt tudatú vegetál.
Mindenkinek vannak effle szimbólumai, ha nem is tud róluk. Az anyanyelv, ahogyan a szavakat ejtjük, az olvasmányélményekből felderengő régi és a megtapasztalt élő haza, építési stílus, viselet, az ősök tisztelete, a sírkert-látogatás, a szívdobbanás egy régi emlék kapcsán, amelyet valamelyik még szimbólumokban hívő rokonunkhoz kapcsolódik (háborús, harcos, meghurcolt előd), avagy a rossz emlék, amikor megalázták emitt vagy amott, a tieid vagy éppen a mieink...
A nemzeti jelképekkel nem az bibi, hogy vannak, és életünk tartozékai, hanem az a művészet, ahogyan és amikor használni kell/illik/illendő.
Okosan. Büszkén. természetesen. Amit a kovásznai-hargitai-marosi prefektus éppen úgy nem ért, mint a bőrkabátos leninfiú, Tiberiu Szanyi.
Maszol.ro,2013. március 26.
Harc, ami a magyar lelkekért folyik
Kerekasztal. Világosan látni, az autonómiák szolgálhatnák leginkább a nemzet elszakított részeinek továbbélését, kultúrájának megőrzését
Magyar önrendelkezés, magyarok autonómiái a határainkon túl. Mi lenne ez, Trianon késői kontrája? Vagy csak a külhoni magyarság természetes reflexei működnek, ahogy működnek más kisebbségbe szorult népeké is? A bukaresti politikai elit számára neuralgikus kérdés ez, talán túlzottan is az, de nem örülne neki a szlovák politikai osztály sem. Az autonómiákról beszélgettünk Kántor Zoltánnal, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatójával és Tóth Norbert nemzetközi jogásszal, kutatóval.
Sinkovics Ferenc: Volt-e, van-e valamiféle előzménye a székelyföldi magyar autonómiakövetelésnek? Kántor Zoltán: Igen, az 1950–60-as években létezett a Magyar, később Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Tóth Norbert: Létezett, de hogyan! Egy vicc járta akkoriban arrafelé, mely szerint megkérdezik a székely embert, mi a véleménye az autonómiáról. Mire a székely azt mondja, az autó magyar, de a sofőr román. Ez egy sztálini presszióra és sztálini modell szerint felépített autonómia volt.
S. F.: Sztálini autonómiamodell?!
K. Z.: Lenin és Sztálin úgy akarta megoldani a kisebbségi kérdést a Szovjetunióban, hogy nemzeti önrendelkezést biztosított nekik. Persze csak formailag! Több mint százötven etnikai autonómiát hoztak létre, de mindegyiket Moszkvából irányították, s mindegyiknek egy párt által kinevezett bábfigura állt az élén. Így volt ez aztán Székelyföldön is. Stefano Bottoni kutatásai alapján tudjuk, hogy számos szovjet tanácsadó „segítette” aktívan annak idején a Maros-Magyar autonómia megteremtését. T. N.: A nullánál azért több volt ez az autonómia, mert mégiscsak adott valami kevés pluszjogot a magyaroknak. Például a román mellett a magyar is hivatalos nyelv lett.
K. Z.: De csak ott! Mert azok a magyarok akik nem az autonómia területén éltek, azok végképp nem kaptak semmit sem. Ceausescu tett pontot a dolog végére, amikor 1967-ben az Államtanács elnöke lett és elrendelte a közigazgatás átalakítását, az úgynevezett megyésítést. És ezzel meg is szűnt magyar autonómia.
S. F.: Mit szólt ehhez Moszkva? T. N.: Sztálin már rég halott volt, Brezsnyevéket pedig nem érdekelte a kérdés.
S. F.: A Vajdaságban is volt magyar autonómia. Sőt most a vajdasági magyarok mellett a vajdasági szerbek is az autonómia gondolatát dédelgetik, ők persze nem nemzeti, hanem gazdasági okokból. K. Z.: Téved, a Vajdaságban sosem volt magyar nemzeti autonómia, csak tartományi. Nagy a különbség. A jugoszláv alkotmány szerint például a Vajdaság és Koszovó nem élhetett a szövetségi államból való kiválás jogával, míg a többi tagállam igen.
T. N.: A szerb törekvések pedig azért erősödtek fel, mert napjainkban a Vajdaság adja az ország GDP-jének negyven százalékát, de Belgrád csak hét százalékot akar visszajuttatni neki.
S. F.: Hol a határ egy autonómia önállósága és az adott államhoz való lojalitása között?
K. Z.: A hadügy, a pénzügy és külügy területe mindig központi irányítás alatt van. A többi viszont a többség és a kisebbség közötti politikai alku kérdése.
T. N.: Ezt az autonómiák „alkotmányában”, azaz statútumában rögzítik. De semmit sem vésnek kőbe, ezek az alapokmányok élő, fejlődő szervezetek, amelyeket folyton értelmezgetnek, és csiszolgatnak, változtatnak rajtuk. Van ahol szinte folyamatosak a statútum körüli viták, ilyen például a Katalónia és Madrid, illetve a Baszkföld és Madrid közötti vita Spanyolországban.
S. F.: Van két fő autonómiaforma. A területi és a perszonális. Melyik az értékesebb?
K. Z.: A területi, de annak persze csak akkor van értelme, ha az adott régióban a kisebbség van többségben. Mert ez a többség hozza a döntéseket. A perszonális, vagyis a személyi elvű autonómia inkább a kisebbségnek mint a közösség tagjának nyújt jogokat. Mindenkinek egyformán, a székelyföldi magyarnak éppúgy, mint a bukarestinek De természetesen jelentős különbségek vannak aszerint, hogy milyen a kisebbség aránya egy adott településen, régióban. A baj az, hogy így viszont nem hozhatók létre és nem működtethetők a döntéshozó intézmények, tehát nem teremthető meg az az önkormányzatiság, amely a kisebbség hosszú távú reprodukciójához kell. Merthogy minden kisebbségnek ez a célja, önmaga reprodukciója, akárcsak a többségnek. Erdélyben meg lehetne teremteni a székelyföldi területi autonómiát. Ott kompakt tömbben élnek magyarok. T. N.: Szerintem viszont a területi autonómia nincs lakosságszámhoz kötve. A finneknél az ålandi svéd autonóm területen csupán 28 ezer ember él. Akár Siófokon, télen. De ez a területi autonómiák mintapéldája Európában. Elvileg nagyon sok kicsi autonómia is létrehozható, autonóm terület lehet akár egy járásból is.
K. Z.: Ha így vesszük, akkor például a Felvidéken Dunaszerdahely és környéke is kérhetné a területi autonómiát minden további nélkül.
S. F.: Miért nem kérik? Miért kérik az erdélyiek, s ők miért nem?
K. Z.: Ezernyi oka lehet. Az egyik, hogy kell egy elit az adott kisebbségen belül, amely megfogalmazza és életben is tartja az autonómia gondolatát, elmagyarázva saját népének, hogy az miért is lenne jó neki. Fontosak itt a gesztusok, az elit kezdeményezései is, mint például Erdélyben a székely zászló kitűzése. A Felvidéken csak érintőlegesen került szóba eddig az autonómia, az utóbbi időben meglátásom szerint egyre erősödik gondolat, illetve az ebbe az irányba mutató cselekedetek, s ez a helyzet például Kárpátalján is.
T. N.: Ne feledjük, Erdélyben nagyobb hagyományai vannak az önkormányzatiságnak, s ott az egyszer volt Maros-Magyar Autonómi Tartomány is, és a vajdasági magyarság is belekóstolt valami hasonlóba, de a Felvidéken és a Kárpátalján nem. A Vajdaságban most a tartományon belül működő Nemzeti Tanács már közel is áll a személyi autonómiához.
S. F.: Nem nagyon beszél róla senki, de az autonómiakérdések mélyén mindig ott bújik a gazdaság ügye is. Mint a vajdasági szerbek autonómiakövetelésében.
T. N.: Igen, az autonómia adhat egyfajta gazdasági önállóságot is. Az ålandi svédek például adókivetési joggal is rendelkeznek, de adhatnak adókedvezményeket is, ami fontos a befektetők, kereskedelmi partnerek odacsalogatásában, és többfajta bevételük is van még. K. Z.: A székelyek azt mondják, hogy a megyéik most a romániai megyék középmezőnyében vannak. De ha ők dönthetnék el, hogy mit fejlesztenek és hogyan, akkor hamar felemelkednének az élvonalba. S. F.: Lesz valami ezekből az álmokból? Hisz óriási feszültséget keltett Romániában a magyarok autonómiakövetelése. A hazai ellenzék épp ezért riogathat azzal, hogy a jelenlegi kormány akár a háborúig is képes fokozni az autonómiakövetelésből adódó román–magyar vitát, illetve hogy a sok budapesti kardcsörtetésért az erdélyi magyarok nyakán szorít majd Bukarest. K. Z.: Az erdélyi magyarság huszonhárom éve kéri az autonómiát. Az autonómia jó dolog, ezt a 2003-as Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, az úgynevezett Gross-jelentés is állítja, mert a tapasztalatok szerint csökkenti a konfliktusokat. Már csak arra lenne szükség hogy ezt bukaresti politikai elit is belássa végre.
S. F.: Lehet, de nemcsak Bukarest, hanem Pozsony is azt mondja például, hogy még békésebb lenne minden, ha szép csendesen asszimilálódnának a magyarok.
T. N.: Ezen nincs mit vitatkozni, a kisebbség joga eldönteni az asszimiláció tekintetében, hogy mit akar. De asszimilációra kényszeríteni egy közösséget súlyosan ellenkezik a nemzetközi joggal.
S. F.: Mégis erőltetik…
K. Z.: Mert a szomszédainkban mindenütt a homogén nemzetállam megteremtéséről álmodoznak. Elmúlt már az erőszakos asszimiláció kora, ez igaz, de javában zajlik a puha asszimiláció. Mit jelent ez? Például egy törvényt az államnyelv védelmében. Vagy a kettős állampolgárság tiltását. Vagy a vitát a helységnevek és az utcanevek kiírása körül.
S. F.: Meddig bírják ezt erővel és idegekkel a külhoni magyarok?
K. Z.: Sokáig, hisz volt idejük megedződni. Ugyanakkor a kisebb-nagyobb eredmények, mint például a vajdasági személyi elvű autonómia erőt adnak a többi külhoni magyar közösségnek is, Fontos magyar nemzetpolitikai elv, hogy addig is meg kell tartani, sőt folyamatosan erősíteni kell a magyar kisebbségi közösségeket, amíg létre nem jön az autonómia. Egy sor programot indított ennek érdekében Budapest, például a külhoni magyar óvodások évét, a külhoni magyar kisiskolások évét, s így tovább. És ott a külhoni magyar iskolák és más szervezetek beiratkozási kampánya is, mert ha magyar kisgyerek többségi iskolába megy, ott már elindul az asszimiláció felé. A kisebbségi vezetők pedig egy dolgot nem tehetnek meg sohasem, azt, hogy feladják. Ez egy harc a lelkekért. Számos helyi és budapesti kezdeményezés épp erre a társadalomépítésre összpontosít.
S. F.: A tervezett romániai regionális átalakítás célja nem ugyanaz, mint 1967-ben a megyésítésé?
K. Z.: Lehet, hogy ugyanaz. De most demokrácia van, legyen az bármilyen minőségű is, és minden kérdést, kezdeményezést nyílt színi vitára lehet bocsátani az országon belül, de az európai porondon is. És tévedés azt hinni, hogy ezek a viták nincsenek hatással a román közvéleményre. Sokan megértették, jogosnak tartották például a székelyzászló-kezdeményezést is.
T. N.: Ma már azért kezd az európai tudat részévé válni, hogy ha a 21. században a polgárok egy része az adott államhoz fordul valamilyen kérésével, akkor arról legkevesebb tárgyalni kell.
S. F.: Miért nem figyel a magyar autonómiatörekvésre az EU? Nagy-Britanniát, Franciaországot akár a Trianon miatti lelkiismeret-furdalás is ösztönözhetné.
T. N.: Itt három érdekelt van alapvetően. Románia, Magyarország és a Székelyföld. Ez az ő ügyük, ami, mondjuk, Írországban már nem foglalkoztat senkit sem. Talán nem is ismerik a problémát. Ismerik viszont Ålandot, mert a finnek ezzel reklámozzák magukat nemzetközi politikai színtéren, Åland az imázsuk része lett, még Koszovónak is inkább ezt a modellt ajánlották az önálló államiság helyett. Az EU-ról csak annyit, hogy a szervezet elsősorban az egyéni jogok védelmét tartja fontosnak, az autonómia viszont kollektív jogosultság. A nemzetközi jog nem rendelkezik arról, hogy aki kéri, annak autonómiát kell adni.
K. Z.: Látni kell, hogy nemzetközi szinten az igazságosság, a kisebbségi jogok kérdése és ennek legfejlettebb formája, az autonómia ügye egyes – téves – értelmezések szerint szembekerülhet a béke és a stabilitás európai eszméjével. És az EU ilyenkor a vélt stabilitásnak ad elsőbbséget.
S. F.: Nagy baj, hogy idehaza nincs egységes politikai akarat a kérdésben...
K. Z.: Ezzel nem értek egyet. Szerintem az autonómia ügyében többé-kevésbé egyetértés van. A baloldali ellenzéki pártok nem az autonómia kérdésétől idegenkednek, hanem a kettős állampolgárok választójogától.
T. N.: Itthon kevés szó esik róla, de az autonómia bevett intézménye az európaiságnak. Az Egyesült Királyságban például több autonóm terület is van. Spanyolország pedig eleve 17 autonóm közösségből épül fel. A skót függetlenség ügyében rendezendő népszavazáson sem lepődik meg senki, vagy azon sem, hogy Dánia egyik autonóm területe, a Feröer-szigetek önálló labdarúgó válogatottal indul a az EB-n és a VB-n. A briteknél ez már rég bejáratott dolog.
S. F.: Általában van egy pont ahol egy-egy autonómia önálló állammá akar válni. Példa rá Katalónia. Nem ijeszti ez a szomszéd államokat? Különösen Romániát? Koszovó is precedenst adott, volt is miatta egy kis román–magyar „diplomáciai” aktivitás. T. N.: A székelyek helyzete más. Nekik van anyaországuk, anyanemzetük, a katalánoknak, a skótoknak viszont nincs, ők tulajdonképpen önmaguk független anyaállamává akarnak válni.
S. F.: Rendre felvetődik a balliberális oldalon, hogy jó, autonóŹmiát kér Székelyföld, de Budapest miért avatkozik bele ebbe?
K. Z.: Direkt módon nem avatkozik bele. Nemzetstratégiai elv azonban, hogy a magyar állam támogatja a külhoni magyarok megfogalmazott igényeit, törekvéseit. Ez kötelesség és felelősség kérdése. Pontosabban: ez a kötelesség és a felelősség igazi kérdése. És ebben a magyar állam nem hátrálhat meg.
Sinkovics Ferenc
magyarhirlap.hu
Erdély.ma,2013. április 12.
AKI HATALOMRA TÖR, SZOLGASÁGRA TÖR – Markó Bélával Kőrössi P. József beszélget
Markó Béla tizennyolc éven keresztül volt az RMDSZ elnöke, ez idő alatt két alkalommal is a román kormány miniszterelnök-helyettese – nem mellesleg költő –, 2011 februárjában nem indult újabb mandátumért a szövetségi elnökválasztáson. 2012 őszén, több alkalommal korareggeltől délig marosvásárhelyi irodájában faggattam.
- Amikor elkezded a politikusi pályát, a kiegyezések embere vagy, hiszel és bízol a kompromisszumos megoldásokban, alkatilag is olyan ember, aki tárgyal, empatikus, szeret és tud is belehelyezkedni a tárgyalófél helyzetébe. Az elmúlt öt-hat évben azonban hangnemet váltottál, radikalizálódtál. Hangsúlyozom, hogy ez nem a korábbihoz képest határozottabb fellépést jelenti, az addig is megvolt, hanem kifejezetten radikális megoldást kereső politikussá lettél, erre váltottál.
– Meglep, amit mondasz. Éppen ellenkezőleg, azt tapasztalom, hogy túlzott mérséklettel vádolnak, túlzott párbeszédpártisággal. Minden bizonnyal arra gondolsz, hogy egyre határozottabban szólalok meg minden olyan esetben, amikor úgy érzem, ránk akarnak oktrojálni valamilyen véleményt, akár Magyarországról is. Az utóbbi időben mind konfrontatívabb a viszonyom az éppen kormányon lévőkkel, és ennek egyre inkább hangot is adok. Ez így van. Féltem azt, amit eddig felépítettünk. Azzal a politikai eszköztárral, amelyet az RMDSZ választott magának – és ebben a választásban nekem is szerepem volt –, történelmileg is minden előzmény nélkül értünk el fontos eredményeket.Lehetséges egyfajta radikalizmus, ami a célokat illeti, és lehetséges egy másik, ami a használható eszköztárat illeti. Az RMDSZ az eszközeiben sohasem volt radikális, ha ez alatt azt értjük, hogy ne politikai tárgyalással, egyezkedéssel, politikai kompromisszumok révén próbáljunk eredményt elérni, hanem erődemonstrációval, el egészen az ultraradikális, vagyis erőszakos föllépésig. Persze, erődemonstrációra is vállalkoztunk, amikor szükségesnek láttuk. Tüntetést szerveztünk, aláírásokat gyűjtöttünk. De akik az elmúlt évek során radikálisabb fellépést kértek számon rajtunk, ha nem is mondják ki, többnyire kurdokra, csecsenekre vagy akár koszovói albánokra gondolnak. Bevallom, el nem tudom képzelni amai Európában, hogy valaki józan ésszel erre a következtetésre jut. Már-már parodisztikusnak tartom: ülünk a kocsmaasztalnál, és néhány pohár bor után arról ábrándozunk, hogy lőni kellene, vagy robbantani. –
- Magyar politikus eddig talán nem jut, inkább más érdekek vannak a háttérben.
– Politikusok általában nem jutnak eddig, de egyik-másik politikus nyilatkozataiból lehetne idézni az elmúlt huszonvalahány esztendőből, amikor burkoltan erre utal. Az a szólásmondás jut eszembe, hogy: fogjuk meg, és vigyétek. Értsünk egyet abban, hogy így kellene csinálni, aztán majd csináljátok ti. Ami viszont a célokat illeti, valóban radikális vagyok, és azt hiszem, hogy ez volt az én politikusi helyzetemnek és politikai kapcsolataimnak a mindenkori paradoxona. Az MDF-fel, amikor még a saját ideológiai arcát kereste, jól kijöttem, mert egyúttal az eljövendő Magyarország helyét is kereste, és sok volt a személyes kapcsolat. Másrészt pedig az MDF-esek többsége nem politikai érdekből építette a határon túli magyarokkal a kapcsolatot, hanem – bár a politikában nem szabad ilyet mondani – őszintén próbáltak velünk együtt megoldást találni, és ez kellő alap volt akkor is, ha számos dologban nem értettünk egyet. Én az MDF egyik nagy hibáját abban látom, hogy amikor visszanyúltak a történelemhez, lehorgonyoztak a két világháború közti időszaknál. Ha már múltbéli támaszokat kerestek, sokkal hasznosabb lett volna a Deák Ferenc-i hagyományokhoz vagy akár 1848 üzenetéhez visszamenni. Én elfelejtettem volna a két világháború közti politikát a helyükben, vagy erős kritikával közelítettem volna meg. Antall József szándékai, ami a külpolitikai építkezést, Magyarország európai elfogadtatását vagy a határon túli magyar közösségek támogatási rendszerének kiépítését illeti, mind fontosak voltak, és azt hiszem, Antall a külpolitikában helyes úton járt. Nem tagadom, hogy a magyarországi szocialista-liberális kormányokkal, az eszközök dolgában, ha nem is mindig jól, mert voltak éles nézetkülönbségeink, általában jobban megértettem magam, mint a jobboldali, magukat konzervatívnak nevező Fidesz-kormányokkal. Ők egyértelműen támogatták a párbeszédet a szomszéd népekkel, a kétoldalú kapcsolatok minél teljesebb kiaknázását, az adott országok politikájába való integrálódást, a parlamenti eszközök, és ha lehetséges, a kormányzati eszközök használatát. Abban volt köztünk véleménykülönbség, hogy mennyire élesen, mennyire karcosan kell, például Európában, fogalmaznunk ezzel kapcsolatban. Sokszor lehettek volna jóval határozottabbak. De abban, hogy tárgyalásra, párbeszédre és politikai nyomásgyakorlásra kell építeni a szomszéd országokkal a kapcsolatot, így kell átrendezni az ottani magyar közösségek helyzetét, egyetértettünk. A jobboldalon viszont nem érzékeltem, hogy ezt komolyan vennék. Nem szívesen fogalmazok úgy, hogy jobboldal, baloldal. Azt gondolom, hogy ezek csak munkamódszerek. Máig nincsenek koherens jobboldali és baloldali programok. Magyarországon sincsenek, és Romániában sincsenek. A jobboldal irányából, konzervatív irányból – és most nem gazdaságpolitikai kérdésekről beszélek, és nem arról, hogy együttműködünk-e a Duna szabályozásában vagy autópálya-építésben, hanem a magyarság kérdéséről – az MDF a maga módján próbált tárgyalni a szomszédos államokkal. De konzervatív oldalon szerintem mindenki más kilátástalannak vagy érdektelennek tartotta, hogy tárgyalásokkal rendezzük ezeket a kérdéseket, én legalábbis komoly szándékkal nem találkoztam. És ez máig megfigyelhető Szlovákia viszonylatában, de Románia viszonylatában is. Az én mérsékeltnek tekinthető koncepciómat valóban inkább a baloldali-liberális kormányok támogatták. Ugyanakkor a célok tekintetében nem feltétlenül értettünk egyet a baloldali-liberális politikusokkal. Ebben én sokkal radikálisabb vagyok, mint akik liberális szemszögből közelítik meg az etnikai közösségek problémáit, és úgy vélik, hogy az egyéni szabadságjogok kiteljesítésével ez a kérdés is fokozatosan megoldódik, tompulnak a szembenállások. Én ebben nem hiszek. Amennyiben érvényesülnek az egyéni szabadságjogok, annak természetesen jelentős fájdalomcsillapító hatása is lehet, és ez is fontos, de ami a célokat illeti, másképpen gondolkodom. Van, aki kétkedve hallgatja ilyenkor, amit mondok, pontosan azért, mert a fejekben összekeverednek az eszközök és a célok, de én tényleg azt gondolom, hogy az igazi megoldás Erdély külön státusa lenne, és ezen belül a magyarság külön státusa, beleértve a magyar többségű régiók külön autonómiáját is.
- Közigazgatásilag gondolod?
- Közigazgatásilag minél szélesebb és minél stabilabb autonómiákra lenne szükség. Az egy másik kérdés, én is látom, hogy Erdélyben nem szálazhatók szét, nem válogathatók szét az etnikumok úgy, hogy exkluzív – kizárólag magyar vagy román – autonómiák jöjjenek létre. A Székelyföldön is élnek románok, másutt is élnek magyarok, de hogy olyan típusú autonómiákra lenne szükség, amelyeken belül egyenjogúak ezek az etnikumok – kultúrák, nyelvek –, az biztos. Senki sem tud igazán elfogadható érvet felhozni arra, hogy ez miért nem megoldás, és miért kell nekem elfogadnom itt Erdélyben, hogy a román nyelvnek, a román kultúrának, a román identitásnak az én nyelvemhez, kultúrámhoz, identitásomhoz képest mindig elsőbbsége, előjoga van. Sem történelmi, sem politikai, sem államjogi, sem másfajtaérvekkel nem tudja senki megmagyarázni, hogy ezt nekem miért kellene elfogadnom. Az a liberális megközelítés, hogy az egyéni jogok kiteljesítésével ezek a gondok megoldódnak, ott hibádzik, hogy mi Romániában ebben a pillanatban nemzetállamban élünk, és Magyarország is nemzetállam. Tehát vannak kollektív jogok ebben az országban, ezek a kollektív jogok a román többség kollektív jogai, és rendkívül kemények. Ha liberális megközelítésben valaki azt javasolja, hogy ezt bontsuk le, és utána beszéljünk arról, hogy az egyéni jogok alapján felépítünk valami mást, arról vitatkozhatunk. De az nem működik, hogy tényként fogadjam el az országon belüli status quo-t, és csak azon dolgozzam, hogy az egyéni jogaink kiteljesedjenek. A lényeg az, hogy egyetértek a legradikálisabb elképzelésekkel is, amennyiben ez azt jelenti, hogy teljes körű jogokat adunk a magyaroknak, és teljes mértékben tiszteletben tartjuk a románok jogait Erdélyben bárhol.
- Gálfalvi Gyuriék házának kapujában 1989 legvégén, talán forradalmi hevületben, azt mondtad, minden megváltozik. Gyuri a maga szkepszisével, tapasztalatával próbált meggyőzni arról, hogy nem változik semmi. És te ezt nem fogadtad el. Most már mintha te is megtapasztaltad volna, hogy semmi sem változott, és semmi sem változik. Tehát radikálisabb eszközökre van szükség. Keserűséget is érzek egy ideje a hangodban. A románokkal csak addig lehet együttműködni, amíg ők a saját érdekeiket látják, amint a román érdekkel szembe menni látszanak az események, akkor kiszállnak. De ki az, melyik nemzet az, amelyik hasonló helyzetben, hasonló történelmi múlttal maga mögött nem így cselekedne?! Sokat nem változott a román–magyar viszony, Románia arról, hogy nemzetállamként definiálja magát, nem hajlandó lemondani, sőt ma ez már nem is lehet tárgyalási alap, hiszen az RMDSZ most éppen nem kormányzati tényező.
– Van bennem csalódottság, de nem szójátéknak szánom, amikor azt mondom, hogy nem a közelmúltban csalódtam, hanem a jövőben. Azt hiszem, eleve bennem volt a hiba, amikor én magam is úgy szemléltem a történelmet, hogy lehetséges a folyamatos és visszafordíthatatlan előrehaladás. Ebben egy ideje már nem hiszek. Ma már félek attól, hogy amit felépítettünk, hamar lebontható. Hiába alakítottunk ki 1989 után az azelőttiekhez képest – és nemcsak a Ceaușescu-korszakhoz képest, hanem mindenhez, ami az első világháború után volt – új helyzetet, hiába építettünk fel olyan anyanyelvű oktatási rendszert, amilyen Trianon óta sohasem volt Romániában, ha ez is ugyanolyan könnyen lebontható, mint ahogy széthordták azt, ami az ötvenes évek elején – a szovjet kirakatpolitika részeként, szovjet mintára és szovjet utasításra – működött. Gyorsan szétszedték, az önálló egyetemünket is elvették, illetve egyesítették a román egyetemmel. Ehhez képest mi 1989 után fontos jogokat vívtunk ki, alkotmányba, törvénybe foglaltuk ezeket, kiterjedt intézményrendszert építettünk föl. Soha nem volt olyan stabil törvényes keret az anyanyelvhasználatban, mint amelyet 2001-ben elfogadtattunk. Ez 20 százalék fölött hivatalos jogokat ad a magyar nyelvnek. Legalább ennyire fontos, hogy ez a több mint két évtized a korábbihoz képest teljesen új román–magyar viszonyt hozott az országon belül. Számos helyzetben a magyarok valóban lerázták magukról a másodrendűséget, és a románok egyenlő partnereivé válhattak. Ehhez hozzájárult, hogy történelmileg is minden előzmény nélkül az erdélyi magyarság az RMDSZ által képviselte magát a különböző román kormányokban. Miniszterelnök-helyettesünk volt, más vezető tisztségviselőink voltak. A kommunizmus első korszakában ugyan voltak magyar vezetők, csakhogy most mindezt választások útján értük el. Ezeket az embereket a magyarok küldték Bukarestbe, magyarok választották meg őket képviselőnek, szenátornak. Ebből a szempontból nincsen bennem keserűség. Ma is mondogatják, hogy Románia európai uniós felvételét jobban ki kellett volna használni. Maximálisan kihasználtuk. Magyarországon is motyognak, suttognak itt-ott olyasmit, hogy Románia fölvétele előtt kérni kellett volna Székelyföld autonómiáját. Kérni lehetett volna, de nem kaptuk volna meg. A falig mentünk el az anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat kérdésében. És ebben az európai integrációs kényszer valóban segített. Ismerve belülről aromán politikát, a maximumot hoztuk ki. Nem szeretem, amikor máshol mondják meg, hogy mit lehetett volna, és mit nem. A románok nem léptek volna be az Európai Unióba, ha valaki a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején feltételül szabja nekik az autonómiát.
– A te retorikádban Tőkés kihívásainak van-e szerepe? Ő kezdettől fogva folyamatosan provokál téged. Szemtanúktól tudom, gyakran előfordul, hogy az „előszobában” mézes-mázas, kedves, szinte már hízelgő, majd amikor kiléptek a sajtóképviselői elé, azonnal megváltozik, tücsköt-bogarat rád olvas. Erre talán az ő személyiségi zavara a magyarázat, annak az oka pedig az, hogy az ő ambíciói egy sértett ember ambíciói. De a lényeg, hogy sokszor érezhető úgy – és ezt nem csak a magam nevében mondom, sokan beszélgetünk erről –, hogy a te retorikádat befolyásolja, gyakran meg is határozza az ő kihívása. Van-e ebben részedről tudatosság, szándékosság, vagy csak kívülről látszik így?
– Persze. Minden megszólalás egyben viszonyulás is. Ami a hangom radikalizálódását illeti, ha van ilyen, az utóbbi egy-két évben többek közt azzal is magyarázható, hogy letettem egy nagy nyűgöt, ugyanakkor a felelősséget is átadtam másnak, nem vagyok az RMDSZ elnöke. Egy ilyen szervezet elnökeként, készséggel elismerem, sosem vagy teljesen a magad ura. Akik hatalomra törnek, nem tudják, hogy tulajdonképpen szolgaságra törnek.
- Minden esetben?
– A diktatúrában a legfőbb szolga maga a diktátor.
- Minek a szolgája?
– A saját hatalmának a szolgája. Azt meg kell tartani, annak érdekében cselekszik. Nem igaz, hogy a diktátor kénye-kedve szerint cselekszik. Sohasem cselekszik úgy. A hatalom érdekében cselekszik, annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa. Szembemegy akár az elveivel, szembemegy az álmaival is. De ne sajnáljuk a diktátort. A hatalom gúzsbaköt, nem mutathatod meg magadat úgy, ahogy vagy, és olyannak, amilyen vagy. A hatalomszerep, alakoskodás, folyamatos maszk. Ezzel nincsen mit tenni, ez így igaz, és ez rám is vonatkozott. Megpróbáltam őszinte lenni, mindig meggyőződéssel cselekedtem. Állítom, hogy maga a hatalom nem érdekelt, de eszközként én is éltem vele bizonyos közösségi célok megvalósításához. Az is igaz, hogy feladtam magamból sok mindent, igazodtam a közösségi elvárásokhoz, tompítottam a hangomat, nem mindig ütöttem vissza, ha ütöttek. Az RMDSZ elnökeként mindig szembekerültem egy másik véleménnyel, és ennek megtestesítője a leggyakrabban Tőkés László volt. Ez sokszor meghatározta az én megnyilatkozásaimat is, és, ennek a fordítottja is igaz. Rég nem vagyok az RMDSZ elnöke, de még mindig velem van baja, velem harcol, továbbra is én vagyok az ellenfele. Ebben van is igazság, mert hosszú időn át mégiscsak én képviseltem egy koncepciót, és ha megszólaltam, ha mondtam valamit, az válasz is volt, akkor is, ha nem az volt a szándékom, hogy neki válaszoljak.
– Kelemen Hunor az RMDSZ új elnöke. Kell-e neki új irányban gondolkodnia? Ahhoz, hogy akkora súlya legyen a romániai politikai életben – és a magyarországiban –,mint neked volt, és van még, hogy karakteres erőt vigyen a romániai magyar politizálásba, meg kell-e tagadnia, ami eddig történt?
– Kelemen Hunornak ebben a pillanatban az egyik nagy dilemmája az lehet, hogy állandóan Markó Bélához hasonlítják. Komoly jellempróba, hogy ezt elviselje, hogy mit tud kezdeni ezzel a teherrel. Ugyanakkor rendkívül rossz döntés lenne, ha Kelemen Hunor vagy az RMDSZ új vezetősége úgy próbálna ettől a vádtól szabadulni, hogy egyúttal megszabadul a mögöttünk lévő esztendőktől. Az RMDSZ azáltal van, az adja a súlyát és erejét, hogy ott van mögöttünk ez a huszonvalahány esztendő. Ezért szavaznak ránk, és nem szavaznak az új pártokra. Hiába hoz létre a Fidesz időről időre új pártot Tőkés László segítségével, aki úgy váltogatja a pártokat, mint más az alsóneműjét. Az emberek arra a küzdelemre szavaznak, arra a múltra, amelyet az RMDSZ képvisel, ezt a múltat újból és újból föl kellene használni. Nem véletlen, hogy Tőkés László összevissza kapálózik, összevissza hadakozik, és eposzi nyilatkozatsorozatot ír. Az sem véletlen, hogy csak nagy ritkán veszek róla tudomást, többnyire elhajlok, mert a kettőnk párharcát nem akarom megint behozni a romániai magyar közélet erőterébe. Ő is nagyon jól tudja, hogy az RMDSZ ma azon a magaslaton áll, legyünk őszinték, amelyet nem egyedül én, hanem közösen, az RMDSZ-t választó emberek együttépítettek föl. Az a vicc jut eszembe, valamikor a ko
munista időkből, hogy a pokolban különböző történelmi személyiségek, Napóleon, Hitler meg Mussolini és más, ilyen-olyandiktátorok, köztük Sztálin, szenvednek a mocsokban, magyarul a szarban. Napóleon nyakig, Hitlernek már a szájáig ér, de Sztálin csak derékig van benne. Kérdezik tőle a látogatók, magával mi van? Magának csak ennyi a bűne? Hát én a Lenin fején állok – mondja. Na ugye, a pokolban is számít, hogy kidobod a múltat, vagy ráállsz
Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 15. szám.2013. április 17.
Hasznos idióták…
Töprengés az autonómia kapcsán
A dolog ismert: a Szovjetunió megteremtője, Lenin, majd a nyomába jövő hóhér utódok nem kis iróniával „hasznos idiótáknak” nevezték nyugati „szalonkommunista” híveiket.
Hadd töprengjünk el arról: mit is jelenthetett számukra ez a megnevezés. Jelenthette azt is, szemükben bohócfigurák azok az „illetékesek”, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a szovjet rendszer, tehát e tekintetben idióták, de valójában hasznosak, mert hozzájárulnak a rendszer létrejöttéhez, megerősödéséhez majd fenntartásához. S annak külön is örülhettek, hogy azok a „hasznos” lények nem tartoztak épp a nyugati világ ismeretlen alakjai közé. Sőt: „idióta” minőségben ugyancsak okosak voltak, mert hát ki vonná kétségbe, hogy a Jean Paul Sartre és Simone de Beauvoire, az egzisztencializmus talán legnagyobb író-egyéniségei, Aragon, a XX. századi realizmus egyik óriása vagy a sanzonénekesként, majd filmszínészként is világhírnévre szert tett Yves Montand nem kis kaliberű emberek voltak. A hasznos jelzőt is ezért kaphatták annak megalkotójától, megalkotóitól, mert tekintélyükkel segítették, hogy a világ is elfogadja a kor embertelenségét megtestesítő, de szerintük „minden idők legigazságosabb” rendszerét, az ő rendszerüket. Ez jutott eszembe, amikor hírül vettem, hogy nem kisebb tekintélyünk, mint Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk. Ejnye, ejnye, a tizenkét év… Megnyugtató lehet a Ponta-kormánynak is, leveszi a „terhet” a válláról… Majd tizenkét év múlva gondolkodhatnak, akik akkor lesznek, hogy miként nyerjenek újabb tizenkét évet, esetleg ötvenet, s akkor már szükség sem lesz arra a fránya autonómiára. Salat és hasonlóan gondolkodó barátai, politikai érdekképviseletünk vezérkara, akik SZKT-n határozták el, hogy semmiféle autonómiatüntetésen nem vesznek részt, ugyanarra a malomra hajtják a vizet. A marosvásárhelyi rádióban felhívás is hangzott el a médiatanács magyar vezérkorifeusától, hogy a „csőcselék közé” ne keveredjenek, s ama március 10-i tüntetésen ne vegyenek részt. Mert ugye ráér majd – salati gondolattal – tizenkét év múlva töprengeni, hogy mi is legyen. Annak idején Sartre-ék is tisztán láttak, amikor erősödött s újabb és újabb tért hódított a kommunizmus, hogy nem az ellenoldalra, a majdan vesztesként kijövő Hitler, hanem tejtestvére, Sztálin mellé álltak. Nem a „rossz” oldalra, melyen háborús bűnösnek lehetett lenni. Hanem a „jóra”. Tehát „idiótaságuk” okossággal (is) párosult, mert előre láttak, és jól ítélték meg a helyzetet. Salat úr is, Markó úr is, Frunda úr is okos. Olyasmiért nem harcolnak, ami tizenkét éven belül – vagy ha az eltelt huszonhárom évet is „mellé rakjuk” – még kétszer tizenkét éven belül úgysem valósul(t) vagy valósul meg. Mert: „a románok nem akarják”, mondotta jó tizenöt évvel ezelőtt épp Kovásznán az egyik bölcs honatya… Miközben román honatya társaik a mi autonómiánkkal – mint itt bujkáló ördöggel – riadóztak és riadóznak ma is. Mi szinte egyetlen feladatunkat abban látjuk, hogy nyugtatgatjuk őket: nyugi, nyugi, szó sincs itt autonómiáról. Ne féljetek, testvéreink… Mert mi tisztán látunk! Tudjuk, hogy az most úgysem megy! Majd ha fagy, tizenkét év múltán… És a testvérek nem félnek. Nem buták, látják, hogy mi vagy politikailag számba jöhető vezetésünk „tisztán látó”. S olyanért nem küzd, amit „úgysem lehet”. Azt is látják, mert azért ők sem ostobák éppen, hogy az Európai Unió korifeusainak sem fontos… Így lesz hát „hasznossá”, de csak „másik irányban” hasznossá ama „hasznosság”. S mi így leszünk idiótákká, akik képtelenek vagyunk arra, hogy annak a közösségnek az érdekében legyünk okosak, melyből vétettünk. Meg aztán: vegyük azt is észre, már van „másik vonal” is. És vannak „jobboldali” erők is az uralkodó, hatalmi gőgjében dőzsölő kül- és belföldi „baloldal” ellenében, és a Jó vágya, reménye is ott van a világban, s akik ma még kórusban üvöltik a kor Pilátusai felé, hogy Barabbásnak kegyelmezzél, és a Názáretit feszítsd meg, azok hangereje csak el fog halkulni, mert: Krisztus feltámadott. És így: nem halt meg teljesen a Jó! És virradhat, akár holnap is!
Gazda József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).2013. május 3.
Magyarok vitrinben
„Akármilyen az anyanyelvünk, fontos, hogy mindenki a munka közös nyelvét beszélje (...) A marxi-lenini politika következetes alkalmazásával helyesen megoldottuk a nemzetiségi kérdést" – adott helyzetjelentést 1968 nyarán Nicolae Ceauşescu elvtárs a kommunista Románia példás nemzetiségpolitikájáról.
Majd miután az RKP KB ülésén lesöpörte az asztalról a magyar nyelvű szakoktatás megszervezését célzó javaslatot, a főtitkár székelyföldi nagygyűléseken nyomatékosította: a régióban tervezett iparosítással tulajdonképpen a kisebbségi kérdés is megoldódik.
„Minden rendben a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. Kormányom egyik legnagyobb eredményének tekintem, hogy három hosszú éjszaka után sikerült megállapodásra jutni, és így mind a magyar, mind a román tanárok képviseltetik magukat az egyetem irányító testületében, a magyar és a román diákok pedig saját anyanyelvükön tanulhatnak" – jelentette ki Victor Ponta elv..., akarom mondani miniszterelnök egy héttel ezelőtt Strasbourgban.
Ehhez képest a MOGYE szenátusa kedden is lesöpörte az asztalról a magyar tagozat igényeit, egyértelműsítve: fittyet hány mindenféle megegyezésre. Azaz részéről a „magyarkérdés megoldódott" a felsőoktatási intézményben.
Látszólag semmi összefüggés nincs az egymást közel fél évszázaddal követő történések között. Az áthallás viszont mellbevágó. Akárcsak a kommunizmus idején, a bukaresti hatalom napjainkban is azt próbálja elhitetni a nemzetközi közvéleménnyel, hogy Románia példásan rendezte a kisebbségi kérdést, az európai normákhoz mérten is többletjogokat biztosít a magyaroknak, a probléma tehát csak a szélsőséges magyar politikusok fejében létezik.
Ponta modern européer csomagolásban igyekszik eladni ugyanazt, amit Ceauşescu: mivel a magyar kisebbség az RMDSZ honatyáinak személyében legitim képviselőkkel rendelkezik a bukaresti törvényhozásban, csak az számít problémának, amit ők megfogalmaznak, megoldást pedig kizárólag velük hajlandó keresni. Az már számára mellékes, hogy – mint azt a MOGYE-ügy is mutatja – megoldásról szó sincs. A lényeg az: Brüsszelig ellátszanak kormánya vitrinjében a legitimitásukban elégedett jó magyarok.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár) |2013. június 4.
Trianon 93
Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat.
A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt.
A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között!
A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban!
A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme!
A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel!
A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt!
Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”.
A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia.
Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország.
A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés.
Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását.
Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el.
Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma2013. július 3.
K Ö Z L E M É N Y
Az Európai Parlament plenáris ülésén tegnap délután, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották meg a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő elhíresült nevéhez kapcsolódó, az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló jelentéstervezet vitáját. José Manuel Barroso EB-elnök és Viviane Reding alelnök részvétele, valamint Martin Schulz EP-elnök személyes elnöklése érzékletesen rávilágít az esetleges unióbeli kihatásaiban sem elhanyagolható „magyar ügy” jelentőségére. A magyar kormányfő megítélése szerint – mindenesetre – a teljességgel elfogadhatatlan és igaztalan dokumentum elfogadása nem is annyira Magyarországra, hanem sokkal inkább „Európára nézve jelent komoly veszélyt”.
A Fidesz EP-küldöttségének álláspontja szerint: „A Tavares-jelentés nem más, mint az európai baloldal pártdiktátuma”. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy a Magyarországot elítélő baloldali-liberális pártszövetség alakjában „a vádló és a bíró ugyanaz”.
A jelentés vitája mindvégig ennek az éles pártközi konfrontációnak a jegyében zajlott. A demokratikusnak álcázott balliberális elvszerűsködés már-már komikus megnyilatkozásaként Bokros Lajos egykori MSZP-s miniszter az európai konzervatív jobboldal reprezentánsának pózában intézett kirohanást a magyarországi demokrácia ellen. Az Európai Néppárt vezérszónokai a pártcsalád tagjai iránti szolidaritással verték vissza a magyarellenes vádaskodásokat. A másik oldalon Göncz Kinga és Tabajdi Csaba MSZP-s képviselők a szokott formájukat hozták.
A parlamenti pártpolitikai erőviszonyok, illetve Európa hidegháború utáni, örökölt politikai megosztottsága ismeretében, a másnapi zárószavazás kimenetele – sajnos – egy pillanatig sem volt kétséges. És valóban, ma délben a Tavares-jelentést 370 igen- és 249 ellenszavazattal, 82 tartózkodás mellett az EP plénuma elfogadta.
Megjegyzésre méltó, hogy az igen szavazatok száma még így sem érte el az EP-képviselők abszolút többségét (370 a 765-tel szemben). Amint erre Orbán Viktor maga is rámutatott, a Magyarországgal szemben kialakuló szavazatarány tulajdonképpen nem mást, mint az európai képviselőtestületnek – a baloldal számára kedvezőbb – pártpolitikai összetételét tükrözi.
A házszabály korlátozásai, illetve a feszes időkeretek miatt Tőkés László erdélyi képviselőnknek csak írásos formában nyílott lehetősége hozzászólni a vitához. Ésaiás prófétát idézve, azt a kommunista típusú hazugságbeszédet bírálta, amely „a gonoszt jónak és a jót gonosznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondja”. Ez a fonákság kiváltképpen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az Alaptörvény balliberális és nyugati bírálói Magyarország keresztény gyökerei és a család ellen is támadást intéznek, miközben a nemi devianciák egyenjogúsításáért hadakoznak. A kisebbségek ügyében szintén kettős mércét alkalmaznak, amikor is kíméletlenül bírálják a magyarországi antiszemitizmust és cigányellenességet, ezzel szemben viszont a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekért a kisujjukat sem hajlandók mozdítani.
Írásbeli és mai, ún. szavazásindokló hozzászólásában erdélyi képviselőnk szépítés nélkül mutatott rá, hogy Magyarország pellengérre állítása tulajdonképpen nem más, mint annak a pártos politikai és ideológiai harcnak a változott körülmények között való folytatása, melyet a volt kommunisták vívtak a demokrácia, az emberi jogok és az – európai – nemzeti értékek ellenében. Lenint idézve, azoknak a „hasznos idiótáknak” a megtévelyedéséről is szólt, akik az egykori szovjetbarát nyugati személyiségekhez – Arthur Koestler, Albert Camus, George Orwell, André Gide vagy a volt kommunista Giorgio Napolitano – hasonlóan, jóhiszemű tévedésükkel akaratlanul is a közös ellenség malmára hajtják a vizet. „A demokratikus Európának nem a levitézlett, régi rendszer párthívei, hanem a rendszerváltoztató magyar nemzeti kormány oldalán van a helye” – hangsúlyozta Temesvár egykori lelkipásztora.
Strasbourg, 2013. július 3.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája2013. szeptember 14.
Az egykori város: utcanevek az idő sodrásában
Hol volt a Lenin-út? Melyik a Köztársaság-negyed? Hogy hívták a Kossuth utcát régen? Utcanevekben továbbélő udvarhelyi kommunizmus.
Akárcsak a város szobrai és emlékművei esetében, az utcák neveiről is mindig az aktuális politikai rendszer emberei döntöttek. Az utcanevek is úgy változtak, ahogy az egykori köztéri szobrok dőltek vagy álltak: mindig az adott korszak hangulatának megfelelően neveztek el vagy át utcákat, tereket.
Az egykori Botos utcát a 19. század végén nevezték el Kossuth Lajos utcának – a kommunizmusban Május 1 sugárútra keresztelték át, majd a rendszerváltás után visszakapta a Kossuth nevét. A mai Bethlen Gábor utca évtizedekig a Köztársaság (Republicii) nevet viselte – a megszokás nagy úr, mert az utca neve fennmaradt: a kórházzal szemben levő tömbházakat (ezt nevezték Köztársaság, avagy "Républicsi-negyednek) egybefogó lakószövetség ma is a Köztársaság Lakószövetség nevet viseli. A Városháza teret Augusztus 23 térnek hívták, erre a Lenin út vezetett be Szombatfalváról.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években felépített új lakótelepek (Tábor, Bethlen – ezek nagyobbak, a kisebb kiterjedésűek az egykori Szigetre, illetve a városi kórház körülötti területekre épültek) már eleve olyan utcaneveket is kaptak, mint a Függetlenség (sugárút), Győzelem, Béke. Az elvtársak igyekezetének hevét lehetett hűteni olyasmivel, hogy bizonyos mesterségekre és a város körüli földrajzi nevekre utaló elnevezést is kaptak az utcák: Szabók, Fazakasok, Cipészek, Céhek, Építők, Asztalosok utcája, illetve Morum, Tihadár, Gyepes, stb. Ha a rendszer tovább tartott volna néhány évvel, valószínűleg megértük volna, hogy a Strada Partidului felirat díszelegjen pl. a II. Rákóczi Ferenc utca házain vagy Aranykorszak térnek hívják a Bethlen-lakótelepi parkot.
Van néhány olyan utcanév is Udvarhelyen, ami egykori létesítményekről kapta a nevét: ilyenek például a Villanytelep és a Sport utca – utóbbi a városi piac bejáratával szemben van, a bútorgyár egykori területén ugyanis stadion volt a hatvanas években, innen a név.
A rendszerváltás utáni huszonhárom évben fokozatosan sikerült néhány utca nevét visszamagyarítani – például a vár körüli utcák a Horea, Cloșca és Crișan neveket viselték, ezeket vissza- illetve elkeresztelték Kornis Ferencre, Attilára és Eötvös Józsefre.
A kommunizmus ízét nagyon vastagon magában hordozó utcaneveket (ezek a város fő „ütőerei" – Lenin út, Május 1 sugárút, Köztársaság) elég hamar átkeresztelték, de több román történelmi vagy irodalmi személyiségről elenevezett utcanevet (Cuza, Vladimirescu, Alecsandri) csak később, fokozatosan lehetett megváltoztatni, ezen a kilencvenes évek elején készült térképen még megtalálhatók. Habár szintén a kommunizmusra és az erőszakos románosításra emlékeztetnek, több utcanév (pl. Függetlenség, Béke, Győzelem, Eminescu, Bălcescu, Creangă) érintetlen maradt, akárcsak a hétköznapi köznyelvben „Eggydecembernek" hívott 1918 December 1. utca, aminek a városközponthoz közelebb eső része visszakapta a Sziget utca elnevezést, de a Malom utcától a Rákócziig most is a "nevezetes" dátum az utca neve.
Utcák egykor és most
Május 1 sugárút – Kossuth Lajos utca
Lenin út – Tamási Áron utca
Köztársaság utca – Bethlen Gábor utca
November 7 utca – Szentimre utca
Cuza vajda utca – Wesselényi Miklós utca
Vasile Alecsandri utca – Szent János utca
Tudor Vladimirescu utca – Solymossy utca
Egyszer talán ezek az utcanevek is megváltoz(hat)nak, de a lépés elég nagy adminisztratív gonddal jár: a lakcímek megváltoztatása a személyi igazolványok, gépjárművezetői jogosítványok, stb. kicserélését is maga után vonja, egy névváltoztatásnál erre is gondolni kell. Igaz, a kommunizmus erőre kapásakor az egykori Udvarhelyen az akkori hatalomnak a probléma ez nem okozott gondot. De egy olyan udvarhelyi polgárnak, aki a Kossuth utca lakójából a Május 1 sugárút lakója lett, talán igen.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2013. szeptember 23.
Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj iek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. iek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)2013. október 23.
1956. október 23. tanulságai
A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugá- rozta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit! A magyar történelem szabadságharcaihoz Bocskai, Thököly, Rákóczi és 1848 dicsőséges sorá- hoz méltán csatlakozik az 1956-os Forradalom és Szabadságharcunk, mely mint annyi elődje ugyan elbukott a túlerővel szemben, ám 12 napig a szabadság fényének éltető erejével sugározta be a magyar népet. Ismételten megmutatta önmagunknak és a világnak, hogy lehet a magyarokat a diktatúra erőszakával saját érdekeik ellen kényszeríteni – de csak egy ideig. Azután viselnie kell minden elnyomónak, legyen az török, német, szovjet vagy bárki más – tettei következményeit!
A modern kommunizmus rémuralmának gyökerei igazában véve a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Ezt kevesen tudják, mert követői és utódai fennen lobogtatták a Liberté Égalité Fraternité feliratú trikolort, ám igyekeztek elrejteni azt a rettenetes tömegmészárlást, keresztényüldözést és anarchiát amit éppen a zászlót vivők és követői követtek el, addig amíg a forradalom Napóleon diktatúrájába nem torkollott, s bukott el.
A Francia Forradalom eszméje és gyakorlata a 19-század szociáldemokrata teoretikusai Marx, Engels és követőik munkássága révén jutott el az orosz radikális szociáldemokratákhoz, a későbbi Bolsevistákhoz, kommunistákhoz, Leninhez és csoportjához, akik ügyesen kihasználva az I. Világháború végi kaotikus állapotokat magukhoz ragadták a hatalmat Oroszországban. Ugyanazt a zászlót lengetve, álnokul szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetve és ígérve, a Szovjet Unió a világtörténelem legvéresebb, legelnyomóbb, legrettenetesebb diktatúráját és keresztényüldözését valósította meg, csak sokkal nagyszabásubban, hatásosabban és hosszabban mint francia mestereik.
Míg a két világháború között a Szovjet Unió bezártan és izolálva igencsak ismeretlen maradt a világ nyugati része előtt, melynek igazi természetét csak a II Világháború vége felé a Szovjet hadsereg nyugat felé való nyomulása eredményeként Európa felszabadított, valójában elfoglalt, meghódított és bekebelezett keleti részei tapasztalhatták meg, melyek többsége már korábban kapott ízelítőt abból, hogy mit is jelent szovjet uralom alatt lenni, köztük a balti államok, a finnek, a lengyelek, románok és a magyarok. Ami minket magyarokat illet: a trianoni békediktátumot, mely elrabolta népünk egyharmadát, s országunk kétharmadát, Lenin 1920-ban őszintén ellenezte s „imperialista békének” minősítette, és igaza volt. Sztálin 1947-ben a párizsi békediktátumban meg maga követelte országunknak a trianoni békediktátumnál súlyosabb megcsonkítását! Hol volt itt a híres elvszerű kommunista következetesség?
Sztálin tartott a magyaroktól, ismerve Habsburg-ellenes négy szabadságharcunkat, s az 1919-es magyar kommunista fiaskót. Ezért a magyarokra külön politikát szabott: kicsivé, szegénnyé, erőtlenné, és kiszolgáltatottá kellett őket tenni. Sehol annyi háborús bűnöst nem végeztek, ki mint nálunk; sehol annyi kirakatper nem volt mint nálunk; sehol annyira tönkre nem tették a polgári középosztályt és a jómódú parasztságot, mint nálunk; sehol nem üldözték olyan rafináltan az Egyházat, mint nálunk; talán sehol nem volt olyan magas a szovjet megszálló erők száma mint nálunk, és sehol annyira nem gyaláztak meg becsületében egy nemzetet mint nálunk!
S mi történt 1956 október 23-án? Az amit a lélektan így ír le: minden bántás, verés és megalázás, megszorítás, tiltás, minden kifosztás, gonoszság és ördögi tett nem múlt el nyomtalanul – hanem a kollektív magyar lélek tudatalattijába süllyedt alá, s ott szép csendesen forrni kezdett, s amikor a feszültséget már nem lehetett tovább lefojtani – hirtelen robbant s ez tíz éves kommunista diktatúra után 1956 október 23-án következett be!
Legyen mindez mementó jelenlegi és jövőbeli elnyomóinknak!
Dr. Pungur József
Erdély.ma2013. november 27.
Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkel
Panaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol.
A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók.
Sokrétű a probléma
Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja.
Elköltöztetnék a szoborparkot?
A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László.
Ahogy a tartományfőnök látja
Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat.
– Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre...
– A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni.
– Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják.
– Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna.
– Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen...
– Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve.
– Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget.
– Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése.
– A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként.
– A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni.
Egy szűk csoport kongat vészharangot?
István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait.
István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani.
Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját.
Feszültségoldó találkozó
Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro2014. január 8.
.
Ervin atya: békességet szeretnék
A szárhegyi ferencesek kapcsán több cikk is napvilágot látott az elmúlt esztendőben. Egyedül Ervin atya nem hallatta szavát a sajtóban. Most megtörte a csendet, kikötve, csak az őt érintő kijelentésekre kíván reagálni, Csíksomlyóra helyezéséről továbbra sem fog részletekkel szolgálni. Hangsúlyozta: ő arra esküdött fel, hogy paptársait soha, semmilyen körülmények között nem bántja, ezen válaszaival is csak egy célja van, hogy véleményét elmondva békesség legyen.
– Augusztus elsejétől Csíksomlyóra helyezték Ervin atyát. Ennek részleteiről sem a rendi elöljárók, sem ön nem nyilatkozott...
– Köszönöm, hogy lehetőséget adott, hogy most nyilatkozzak. Nyáron nem voltam hajlandó „kötélnek állni”, hogy belső dolgainkról beszéljek. Mivel sokan véleményüket nyilvánították, illetékesek és illetéktelenek, úgy gondoltam, talán nekem is jogom lenne arra, hogy segítsek tisztázni a feszültségeket. Rendtartományfőnökünket egy Varsó melletti ferences konferencián kérték véleménynyilvánításra, ahol a 130 országban élő ferencesek ügyeiről tárgyaltak. Érthető, hogy a nehéz megbeszélései közepette ő sem adhatott lényeges eligazítást. A frissen Szárhegyre került testvérek pedig még nem ismerhették meg az ottani körülményeket. Igaz, hogy a „nagy nyilvánosság” is beleszólt belső ügyeinkbe, de természetesen nem ismerhette a kulissza mögötti helyzetet. Itt akarom megköszönni, hogy elhurcoltatásunk idején a szárhegyi ferenceseket szerető nép vigyázott a kolostorunkra, és magáénak tartotta. És külön meg szeretném köszönni a templomi gondnokság tagjainak, hogy tizenhat éven át segítettek a kolostortemplom rendbehozásának nehéz munkájában. Náluk nélkül azokat a nehéz munkákat soha nem tudtam volna megvalósítani. Elhelyezésem körülményeiről most sem akarok beszélni, csupán az azóta történtekről, nyilvánosságra jutott dolgokról. Akaratlanul sem akartam megzavarni a karácsony békéjét, és ezért akarom csak most sorba venni az újságban is megjelent problémákat: a méhek, az oltárasztal, a napelemek, a keresztút, a szoborpark ügyét.
– Vegyük sorba: egy éjszaka Szárhegyről elvitték a méheket, amint a szárhegyi testvérek és rendházfőnök is elmondta, hozzáértő testvér gondjaira bízták. Mit fűzhet ehhez hozzá Ervin atya?
– Igen, egy éjszaka eltűntek a méhkaptárok. A faluban elfutott ennek a híre. De nem ellopták, hanem törvényesen elvitték. Csak azt is kellett volna tudni, hogy novemberben még repülővel sem szabad szállítani a méheket. Hogyan kerültek korábban ezek a méhek a kolostor birtokába, a gyümölcsöskert csemetéi közé? Valamikor 80 évvel ezelőtt már volt ott méhészet, és példamutatóan foglalkoztak a barátok vele. Alkalmas a környezet: hat kilométeres körzetben nincs gyárkémény, és bőségesen áll rendelkezésre nektár. Jó méz készült itt, mert tudni kell, hogy különbség van az üzletben vett Tokaji vagy Murfatlar, illetve a termelő pincéjéből vásárolt bor között. Az európai piac ma az utóbbit keresi. De egy más szempont is vezetett engem a méhek kolostorudvarba való telepítésére. Valaki (E. O.), akit kidobtak állásából, eljött hozzám, és munkalehetőséget keresett. Hát én nem vagyok munkaközvetítő, de éjszaka nem tudtam aludni az ügy miatt. Reggel hívattam az illetőt, és feltettem neki a kérdést: hajlandó volna-e elvállalni egy méhészet vezetését, hisz hazulról már úgyis ismeri a méhészet gyakorlatát. Megegyeztünk: én adom a befektetést, ő adja a munkát, és osztozunk, a termelés fele a kolostoré, az árva gyermekeké, a másik fele pedig őt illeti a munkájáért. Megkezdődött a majdnem két évig tartó bürokratikus ügyek, építkezési tervek kivitelezése, majd a cementalap és a méhlak felépítése. A kaptárakat kérésünkre a legjobb szakember készítette, a különböző színű, díszítő betűket pedig egyenesen Nyíregyházáról hoztuk. A szépséget megfizetni nem lehet. Húszan, harmincan is közreműködtek, hogy a méhek megkezdhessék munkájukat. De a „jó gyermekek” hógolyózni szeretnek, s bizony, az első év családjai tönkrementek. A második évben az időjárás nem volt alkalmas, de így is 60-70 kilogramm méz került a raktárba. De elárulok egy titkot. Engem a Keresztény Demokrata Párt programtervezete miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára. Ennek a tervezetnek a lényege az úgynevezett részvényesedés. A lényege: a kapitalista adja a tőkét, a proli pedig a munkát. A gazdasági élet növekedésének mozgatórugója az érdek. Mindkettőnek érdeke a haszon. A tőkés nem ér semmit a munkás nélkül, hiába van pénze. A munkás pedig pénz nélkül szintén hiába dolgozik. Mindketten olyan mértékben kell hozzáálljanak az előállítandó értékekhez, hogy a piacon el lehessen adni. Tehát én úgy gondoltam, hogy össze kellene házasítani a tőkést a prolival. Ebben látom a jövő gazdaságának a legfőbb rugóját. Hát én is ezt akartam kipróbálni a gyakorlatban. Ne csodálkozzék ezek után senki, ha szíven ütött a kaptárak „eltűnése”. De most adódott egy újabb gond: nem lehet otthagyni a gyümölcsös kertben a semmire sem használható építményt. Le kellene bontani, de ehhez hatósági engedély kell. Mi lesz a cementalappal, amelyet csak robbantani lehet? Hát ezt találják ki mások!
– Sokak fogadták rosszul az utólag bejelentett hírt: eladományozták az oltárasztalt. Mit tud Ervin atya ezen oltárasztal történetéről?
– Az oltárasztal is eltűnt a közvélemény tudta nélkül. Ennek felállításában is többen közreműködtek annak idején, így érthető, hogy ragaszkodtak is hozzá. Elmondom a történetét. 1978-79-ben megkértem a magyarfenesi plébánost, akinek csak néhány híve maradt, hogy jöjjön segíteni a kolozsvári ferences templomhoz. Így tudtam meg, hogy milyen kincs van a birtokában. Valószínűleg a Haller-Csáky grófok, kegyurak bútoregyüttese, hagyatéka. Meg kellene menteni, mert illetékes illetéktelenek szemet vethetnek rá. Akkor az építészeti egyetem professzora szintén igazolta a műkincs felbecsülhetetlen értékét. Megmentésére a legkézenfekvőbb megoldás az volt, hogy betesszük Kolozsvárra, a ferences templomba liturgikus tárgyként. Sokan megcsodálták, műértő szakemberek is. Amikor a templom új berendezést kapott, a bútoregyüttes a templom raktárába került. A tűri plébános szerette volna elvinni, de én inkább Szárhegyre szállítottam. A gyergyószentmiklósi múzeumi szakember, S. L. és a szárhegyi B. J. sokak segítségével alaposan, hosszú munkával fecskendezte be az oltárasztalt, szúellenes kezelést végezve, érthető, hogy sokan érzik magukénak. Az idelátogató turisták megcsodálták, fényképezték, nem tudtak eleget csodálkozni azon, milyen nagy érték van Szárhegyen. Azt én nem tudhatom, mi lesz a további sorsa, ha a nyugatra menekült család érdeklődni fog és visszaigényli jogos tulajdonát.
– Hasznavehetetlennek tűnik így utólag az Ervin atya által felszereltetett, a templom fűtését segítő napelemes rendszer. Elhangzott az is, hogy akár át is verhették az atyát, amikor ezt megvásároltatták önnel. Mi erről a véleménye?
– Én nem gondolom, hogy a fa- vagy gázfűtéses templommelegítést napelemekkel lehetne helyettesíteni. De a hozzáértő szakemberek pontos számításai alapján a fűtés hőfokát 5-6 fokkal lehet emelni, ez pedig elégséges volna május-június, illetve szeptember-október időszakokban a templom fűtésére. Fűtésidény kívüli fűtés lehetne, mert ilyenkor még olyan hideg van a templomban, hogy ha selyemruhába jöttek a nők, megfagytak. A napelemes rendszer által biztosított hőfokok csökkentették a hideget. Ezt a gyakorlatban a hőmérők is igazolták. Nyári időszakban a templom északi falainak nedvességét szárítja, és a gombásodást megakadályozza. Még a Kájoni-kriptába is bevezetném a felszerelést! Ez a rendszer tíz év múlva fogja visszatéríteni a befektetett pénzt. Remélem, senki sem tiltakozik az ellen, hogy a fürdőszobában és a konyhában állandó, ingyen meleg víz legyen. Legfeljebb a zarándokokat, turistákat figyelmeztetném arra, hogy a zuhanyozásnál nehogy leforrázzák magukat. Az ellen viszont határozottan tiltakozom, hogy a munkálatokat vezető céget csalással gyanúsítsa meg valaki. Rólam se gondolja senki! Elég tandíjat fizettem ahhoz, hogy ne legyek naiv. Ha kívánják, akkor a két templomi hőmérő mellé még egy harmadikat is adományozok. Még van egy kérdésem: mi történne akkor, ha a ferences templomot újra a plébánia venné pártfogásba. Nem lehetetlen, hiszen a múlt században ez háromszor is megtörtént. Ha ez bekövetkezik, mi lesz a templom fűtésével, ha a napelemes rendszert most lebontják, eladják?
– Felmerült egy keresztút létrehozásának szándéka és ezzel együtt a kolostorudvarban lévő szoborpark elköltöztetése is. Mit tud Ervin atya a keresztút-tervezetről?
– Már öt éve tárgyalunk erről a templomi gondnokság gyűlésein. A ferencesek kiváltsága volt a keresztutak felállítása mindenütt a templomokban és a szabadban. Somlyó példájára valamikor Szárhegyen is, a kolostortól a Szent Antal-kápolnához vezető úton voltak stációk. Nagyanyám még emlékezett erre. Akkor még a grófoké volt az út, ma magánterület. Más helyen is el lehetne képzelni a keresztutat, jó volna újragondolni, hol lehetne leginkább megvalósítani. Mert a turisták és zarándokok, amikor átutazva Szárhegyen meglátogatják a templomot, és túl rövid idő áll rendelkezésükre, vajon kedvük kerekedik keresztutat is végezni a kolostorkertben? A nagyböjtben, amikor az egyház hivatalosan végzi a pénteki keresztutat, nyolcan, tízen jönnek el a templomba, és ez kint lenne, szabad ég alatt.
– Mit gondol a szoborpark létéről, mennyire tájidegen az a kolostorudvarban, szükséges-e elköltöztetése?
– Ezt a megvalósítást Kájoni János polihisztor el sem tudta volna képzelni, de boldog Márton Áron püspök a rendi vezetőség hallgatólagos tudtával 1974-ben szerződést kötött a Megyei Alkotóközponttal. Ennek egyik pontja arról intézkedik, hogy a kolostor tulajdonát képező két kert közét és temető közötti területet szoborpark létesítésére használják fel. A „katedrális nagy püspökünk” értett egy kicsit a művészethez is. Écsi János provinciálisunk pedig titkos teológiánkon művészettörténetet tanított, és lehetősége volt arra, hogy Európa nagy múzeumait meglátogassa. A szerződéskötéskor jól tudták, hogy a Barátság táborba érkező alkotóknak meddig terjed a művészi szabadságuk. Lehetőségünk van arra már nekünk is, hogy eljuthassunk a leningrádi, szentpétervári Hermitage múzeumba. Kíváncsi volnék, hogy ott milyen arányban vannak kiállítva szocreál és klasszikus műalkotások. A Lázár múzeum, a ferences kolostor és az alkotótábor az utóbbi században szépen, testvériesen együttműködött. Kár volna a Kájoni János szellemiségétől eltérni, és feladni a ferences kolostor kultúrjellegét. Kultusz, kultúra, karitász, ez a ferences kolostor identitása, az identitását kellene megőrizni. Én azt ajánlanám a szárhegyi alkotóközpont igazgatójának, és ne botránkozzon meg senki, hogy 2014 nyarán hívja meg a székelyföldi fiatal szobrászművészeket, és mutassák meg képességeiket! Erdélyországban itt lehetne megvalósítani egy olyan szoborparkot, amelynek csodájára járna az egész Kárpát-medence. Már eddig is elterjedt a szárhegyi ferences kolostorral kapcsolatos kultúrközpont híre. Én nem ragaszkodom hozzá, de szélesebb nyilvánossági körben is meg lehetne fontolni a gondolatot. Hozzáteszem: a kaszáló terület tisztán tartására az utóbbi időben ráfizettünk. Örvendtünk, ha valaki ingyen lekaszálta a füvet, de még így is külön kaszást kellett megfizessünk, hogy a nehéz terepet megtisztítsa.
– Sorba vettük azokat a kérdéseket, melyek önt is érintették. Ezek után egy kérdés maradt: mit kíván a Szárhegyen lakóknak 2014 januárjának legelején?
– A régi hagyomány szerint az újévi köszöntőben megfogalmazott értékeket: bort, búzát, békességet, s hozzá jó egészséget. A gazdasági életünkben pedig okos összefogást a közjó érdekében. Nagy lehetőségek nyíltak s nyílnak meg számunkra a jövőnk építésében. Szebb vidéket nem tudok elképzelni, mint a Gyergyói-medence. Van tiszta levegőnk, tiszta erdeink, mezeink. Vigyázzunk a tiszta vizünkre, mert az kimondhatatlan nagy érték. S ha mindezekhez társulna a tiszta erkölcsiség, akkor ennél boldogabb életlehetőséget nem tudnék elképzelni az egész világon.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,2014. február 10.
Basescu: nincs gond a kisebbségi jogok terén!
Vasárnap Kolozsváron a Népi Mozgalom Párt (PMP) mellett működő civilszervezet, a Népi Mozgalom Alapítvány nyilvános vitát szervezett, díszmeghívottként jelen volt Traian Băsesecu államfő, a PMP védnöke is, aki szerint Romániában sem a kisebbségi jogok, sem az emberi jogok betartása terén nincs gond, azonban a politikai játékszabályokat nem tartja be az USL.
Băsescu elmondta: 2012 nyarán egyezség született arról, hogy Románia három lépésben csatlakozik a schengeni övezethez, azonban ez végül nem történhetett meg az állami intézmények elleni USL-s támadások miatt, amelyeket az EU nagyhatalmai nem néztek jó szemmel.
„Mindenki veszített ezen” – sommázott az államfő. Megismételte: Európa-szerte Románia áll a legjobban a kisebbségek jogainak betartása szempontjából.
A rendezvényen jelen volt Emil Boc, Kolozsvár polgármestere is, aki bejelentette: belép a Népi Mozgalom Alapítványba. A pártba nem léphet be, mert elveszítené polgármesteri mandátumát.
A nyilvános vitán Marian Preda, Elenina Nicuț és Daniel Funeriu, a Népi Mozgalom Alapítvány alapító tagjai, valamint Eugen Tomac, Teodor Baconschi, Elena Udrea és Cristian Preda, a Népi Mozgalom Párt vezetői is részt vettek.
Politikai üzeneteiket többnyire az USL-hez intézték, amelyek arról szóltak, hogy a kormánypártok felkészülhetnek arra, hogy a Népi Mozgalom Párt komoly kihívójuk lesz az elkövetkező időszakban. nyugatijelen.com/ Transindex
Erdély.ma,2014. február 11.
Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,2014. március 2.
Markó Béla: Egyoldalú politikai intézkedésekkel nem lehet sorskérdéseket megoldani
Eldönthetik-e a magyarországi választást a kettős állampolgárok szavazatai? Csak néhány mandátum sorsa múlik a szavazatukon, de a magyar kampány, a hazai politikai szembenállás exportálása sok kárt okozhat hosszabb távon a határon túli magyarok körében. – Nem helyes, ha egy ország vezetéséről olyan emberek döntenek, akik aztán nem viselik annak következményeit. Ez hiba – mondta lapunknak Markó Béla, a romániai magyar politika talán legtekintélyesebb alakja. Az RMDSZ parlamenti képviselője, volt elnöke, egykori román miniszterelnök-helyettes rossz ötletnek tartja a kettős állampolgárok szavazati jogát, nem is csodálkozik azon, hogy közülük csak relatíve kevesen regisztráltak a magyar választásokra.
– Készül már a magyarországi szavazásra? Túl van már a regisztráción?
– Nem fogok szavazni. Már csak azért sem, mert még a kettős állampolgárságot sem kértem.
– Miért nem?
– Szerintem hiba volt a kettős állampolgárság és a szavazati jog intézményét összekapcsolni, mert a kettő ugyanis nem mindig tartozik össze. Még akkor sem, ha külföldön élő állampolgárait Románia is bevonja a választásokba, akár milliónál is többen voksolhatnak a külképviseleteken. Hasonló lesz a helyzet a magyarországi választáson is. Ám szerintem nem helyes, ha egy ország vezetéséről olyan emberek döntenek, akik aztán nem viselik annak következményeit. Ez hiba.
– Itthon is sokan gondolják ugyanezt, illetve azt mondják, hogy az döntsön, aki adót fizet. Ezzel is egyetért?
– Lényegében igen. De tévedés ne essék, abba szerintem feltétlen bele kell szólni a határon túl élőknek, hogy milyen Magyarország, illetve a mindenkori magyar kormány szomszédságpolitikája, kapcsolata a külhoni magyarsággal. Abba viszont aligha árthatjuk bele magunkat, hogy milyen legyen az anyaország költségvetése, oktatási, egészségügyi és szociális rendszere. Ezekben az ügyekben csak kibicként foglalhatunk állást, hiszen az esetleges „kártyaveszteség” bennünket nem terhel.
– Erdélyben sokan gondolhatják ezt, hiszen az eddigi adatok szerint a határon túlról 169 ezren regisztráltak, miközben félmillió kettős állampolgár van. Miért fontosabb a honosítás, mint a választás?
– Talán, ha a mi szempontunkból is nagy lenne a választás tétje, akkor érzékelhetően megnőhetne a regisztráltak száma. A romániai parlamenti választások idején mi rendre azt hangsúlyozzuk, hogy ha kevés magyar megy el szavazni, akkor az RMDSZ nem lehet ott a döntésnél; a bukaresti parlamentben nélkülünk fognak dönteni – rólunk. Ez egyszerű, világos érv, amit szavazóink megértenek és elfogadnak. Viszont a magyarországi választás tétje ennél kisebb, hiszen a határon túl élők életét alig befolyásolja. Igaz, hasonló választás még nem volt, de számomra már az is meglepő lenne, ha mindenki elmenne szavazni, aki regisztrált.
– Legtöbben természetesen Erdélyből regisztráltak, közel 70 ezren, Szerbiából 23 ezren, Szlovákiából úgy tűnik, hogy senki, de gondolom, ez nem meglepő.
– Egyáltalán nem, hiszen köztudott, hogy mindmáig elveszíti a szlovák állampolgárságát, aki felveszi a magyart. Sajnos a tárgyalás és egyeztetés nélküli döntéseknek gyakran van ilyen következményük: egyoldalú politikai intézkedésekkel nem lehet sorskérdéseket megoldani. Erdélyben csak azért lehet sok a kettős állampolgár, mert a román kormányok nyitottabban fogadták a honosításról szóló magyarországi törvényt, és semmilyen ellenintézkedés nem tettek. Amiben természetesen komoly szerepe lehetett az RMDSZ kormányzati ténykedésének.
– Némi szorongás azért lehet Erdélyben is, hiszen olvastam, hogy Orbán Viktor üdvözlőlevelet írt azoknak, akik a magyar állampolgárságot felvették, de a személyek nevét és címét a román posta tárolja. Ez az adatbázis felhasználható belpolitikai célokra?
– Nem tudom megítélni, hogy egy ilyen listát mire lehetne felhasználni.
– A regisztrációt a határon túli magyar pártok, köztük az RMDSZ is szervezi. Részt vesznek majd a választások előtti mozgósításban is?
– Nézze, mi már 25 éve mondjuk, hogy nem kampányolunk egyetlen magyar párt mellett sem, miközben mindegyikkel egyenlő közelségben szeretnénk dolgozni, beleértve a különböző színű kormányokat. Ezért nem értettem egyet azzal, hogy az RMDSZ közreműködött az idei regisztráció szervezésében, ahogy a választási részvételre való mozgósítást sem tartom jó ötletnek. Azt pedig végképp visszautasítom, hogy mi sugalljuk, kire szavazzanak az erdélyi polgárok. Ez kizárt. Remélem, ilyen irányú kérés Magyarországról sem hangzik el, mert az nagy feszültséget, sok kárt okozhatna.
– Miért zavarja, ha pártja „besegít” a regisztráció, vagy a mozgósítás szervezésébe?
– Ha az RMDSZ a magyarországi választásokat szervezné nagy erőkkel, akkor szükségszerűen eltávolodik a romániai politikai élettől, holott nekünk itt kell befolyást szerezni, mert a mi sorsunk itt dől el.
– Például azzal, hogy a liberálisok kiválásával a hírek szerint ismét kormányra készülnek?
– Erre valóban készen állunk, és megfelelő feltételek esetén valóban újra ott lehetünk a román kormányban. Feltéve, ha sikerül megegyezni az anyanyelvi oktatás bővítéséről, a szabad jelképhasználatról. Ezen túl létfontosságú az erdélyi infrastruktúra fejlesztése, új autópálya építése. A kormányzati szerepnek persze előfeltétele volt a korábbi sikeres választási szereplés. Ezért is fontos, hogy mi elsősorban a romániai választásra összpontosítsuk erőinket. Ha viszont „besegítünk” a magyar országgyűlési választás szervezésébe is, akkor könnyen előfordulhat, hogy amikor ismét szükségünk lenne az erdélyi szavazatokra, akkor az embereket már nem tudjuk mozgósítani, mert úgy gondolják, hogy ők egyszer már teljesítették politikai feladatukat. Ezért úgy gondolom, idén az erdélyi magyarok számára két fontos választás van. Első az európai parlamenti képviselők, másodszor pedig a román államelnök személyének kiválasztása; utóbbi azért létkérdés, mert az államfő nálunk igen széles jogkörökkel rendelkezik, tehát nem mindegy, ki kerül ebbe a pozícióba.
– Tehát a magyar parlamenti választás nem igazán fontos?
– Fontos, de a magyar politikai erőviszonyokat szerintem nem az erdélyi szavazók mozgósításával kell alakítani. Ráadásul a határon túliak legfeljebb két otthoni mandátum sorsáról dönthetnek.
– De ha ez a két képviselői hely döntené el a végeredményt, akkor nem kerülhetnek szembe a külhoniak az anyaországgal?
– Miután a magyar parlament adta meg nekünk a szavazati jogot, a pártok csak magukat okolhatják, ha a szavazók élnek is a lehetőséggel, és szabadon választanak. Egyébként pedig, ha valóban két mandátum döntene, akkor sem lehet tudni, hogy határon túli, vagy magyarországi jelenti-e a győzelmet. De félretéve a tréfát, szerintem a választáson való részvételi arány tükrözi majd, hogy a magyar pártok az elmúlt 25 évben nem tudták megoldani a határon túli magyarokkal kapcsolatos problémákat.
– Magyarországon már javában zajlik a pártok kampánya, benne egymás lejáratása. Ha mindez az erdélyi korteskedésen is megjelenik, akkor az a jelenleginél jobban is szembe állíthatja a külhoni magyarságot?
– Hála istennek, Erdélyben eddig nem tapasztaltam az otthonihoz hasonló hangvételű kampányt. Remélhetően ilyen nem is lesz.
– Közvélemény-kutatások szerint Erdélyben is a jobboldal hívei vannak többségben. Érzékelhető a Fidesz népszerűsége is?
– A kettős állampolgárok körében biztosan, ami nem is csoda, hiszen a jelenleg hatalmon lévő koalíció biztosította ezt a jogot. Aki igényelte a honosítást, minden bizonnyal nemzetpolitikai megfontolások alapján szavaz majd. Ennek ellenére meg kell várni, hogy hányan mennek el.
– Az erdélyi helyzet nagyon érdekes, hiszen a Fidesz által korábban támogatott kisebb pártok a romániai választásokon elenyésző számú szavazatot tudtak összegyűjteni, miközben mégiscsak a Fidesz a legnépszerűbb magyar párt Erdélyben. Mi az ellentmondás oka?
– A romániai szavazás következményeit saját bőrükön tapasztalják a választók, tehát komoly a tét. Ha a viszonylag távoli magyarországi politikusokról kell dönteni, akkor inkább rokonszenvek, szimbólumok, nemzeti jelszavak befolyásolják a választókat. Ezért népszerű párt a Fidesz, ám a kedveltségét nem tudta átruházni az erdélyi pártokra, mert az kevésnek bizonyult az RMDSZ hitelességével szemben.
– Gondolja, hogy a magyarországi baloldal a kettős állampolgárság megtagadásával végképp kiírta magát a határon túliak szívéből, vagy ésszerű politikával változtathatnak helyzetükön?
– A magyarországi baloldal pártjai már rég lemondtak a „nemzeti jelzőről”, az úgynevezett nemzetpolitikát átengedték a jobboldalnak. A határon túli magyarság ügyében is a jobboldal lett egyre hangosabb, majd visszhangosabb. Mi hiába mondtuk, hogy nekünk nem egyik vagy másik oldal támogatására van szükségünk, hanem – ahogy a nemzeti sorskérdésekben illik – a teljes politikai élet konszenzusát igényelnénk. Persze, a baloldalon is akadtak, akik felismerték a nemzeti ügyek fontosságát, de kevesen.
– Vagyis inkább később, mint soha, de meg kellene érteniük a téma súlyát?
– Még mindig sokan hiszik, hogy a beszűkült nacionalizmus a határon túliak törekvése a nemzeti nyelv és kultúra fenntartására, amit az ultraliberálisok ráadásul teljesen idejétmúltnak gondolnak. Feleslegesnek tartják, hogy sokat foglalkozunk a nemzeti identitásunkkal, holott az ember a megoldatlan problémáival vég nélkül kész bíbelődni, egészen addig, amíg sikerrel nem jár. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi pártok feladata lenne, hogy helyettünk túlkiabálják egymást szimbolikus nemzeti jelszavakkal, erre otthon sincs szükség. Nemzeti ügyekben elsősorban józanságra lenne szükség.
– Furcsa különbségtétel, hogy az egykori Magyarország területén élő honfitársaink levélben is szavazhatnak, akik viszont Nyugat-Európában dolgoznak, de itthon laknak, nekik bizony több száz kilométert is utazniuk kell, ha jogaikkal élni akarnak. Ön szerint ez elfogadható?
– A megkülönböztetés kormányzati indokait nem ismerem. De azt tudom, hogy amikor romániai politikusok felvetették a levélben történő szavazás bevezetésének lehetőségét, akkor mi, kormánytagként azzal nem értettünk egyet, mert nehezen ellenőrizhető, könnyen csábít visszaélésre. Nálunk nem is lett belőle semmi.
– Közeledik az ön által is fontosnak tartott uniós választás, meglepő, hogy Tőkés László nem Erdélyben, hanem a Fidesz magyar listáján indul. Erdélyi voksok nélkül az ő legitimitása valós?
– Erdélyi ügyekben bárki megszólalhat. Tőkés László korábban az RMDSZ listáján jutott az Európai Parlamentbe, de szinte azonnal szembe fordult velünk, rágalmazott bennünket, képtelen volt velünk együttműködni. Kívánom, hogy a Fidesz nagyobb sikerrel járjon, mint ahogy az nekünk megadatott. Ami pedig az uniós választás egészét illeti, úgy gondolom, hogy borzasztóan nagy a tétje. Különösen ebben a térségben, hiszen látható, mi történik Ukrajnában. De bizonyos illúziók szétfoszlásával szinte mindenütt felerősödtek az euroszkeptikus nézetek, az unióval folytatott háborús retorika sajnos hozzánk is begyűrűződik Magyarországról. Tapasztalható a visszarendeződési szándék, megpróbálják lebontani a demokratikus intézményeket, ennek jelei Romániában is érzékelhetőek, és sokszor felmerül az autoritárius rendszerek létrejöttének lehetősége. Ilyen körülmények között, ha nem is tetszik minden brüsszeli intézkedés, számunkra Európának nincs alternatívája.
Kardos Ernő
vasarnapihirek.hu,2014. április 11.
Méternyi szövetből bő öltöny
A nemzetiségi, származási, egyes pontokon a vallásbeli kártya mindent visz a politikában.
Erre is épített az ellenzék Magyarországon, a választási kampány idején, főként a választási héten.
Ugyanis újabban nem volt kampányszünet, kampánycsend, vagy amit akartok.
Naiv módon azt hitték sokszázezren, hogy a 2/3-os nemzeti győzelem után szélcsend lesz, kis csönd, hallgatás, vacogás a gyűlölet priccsén, hiszen az úgynevezett ellenzékiek olyan kicsik lettek, hogy egy méter szövetből öltöny készíthető számukra bő mellénnyel. Na, nem csitultak, most az Európai Parlamentben hallatja szavát a kommunista Magyar Bálint, esengve és vonítva menti a zsidókat „az antiszemita Fidesz és kormánya elől.” Mert akire rámondják, rányomják a bélyeget tüzes hévvel és vassal, annak annyi. Az már nem létezik, de jure (jogilag) az fordulhat bárhová, szavát nem hallani, mert szóhoz sem juthat Magyarországon. És a vádak, ocsmány káromlások lám, nem szűntek. Ha van gyűlöletkampány, akkor az volt itt.
Most a szelíden győztes, még nem kormányzó Fidesz–kereszténydemokrata csapat legkevesebb 13 nemzeti kisebbséget számlál, azokat mind számon tartja, pénzeli. Olyan horvátokat, szerbeket, szlovákokat stb., akik egy szót nem tudnak egykori anyanyelvükön, amellyel bemenekültek az ápoló és eltakaró magyar földekre. Képviseletük van az önkormányzatokban, emlékműveket állítanak múltjuknak, de az avatóünnepségre sem tudtak megtanulni egy szót sem egykori nyelvükön, például Ercsiben (Fejér megye), ami egy MSZP-s fészek.
Magyarország valósággal dédelgeti a nem létező nemzetiségeket, parolázik a győztes párt Fico szlovák soviniszta vezérrel. Ilyenkor eszünkbe jutnak azok, akiket kiutasítottak Romániából, mert a magyarság érdekében szóltak. Mi a teendő? – kérdezhetjük Lenin elvtárssal 90 évnyi távolságból. Hát küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért, magunkért, utódainkért, talán más eszközökkel is, erőteljesebben is. És ez nem is kevés. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)2014. május 3.
Vörös Hold
99 év telt el az örmény holokauszt óta
A huszadik század első olyan tragikus eseményére, amely egy teljes népcsoport kiirtására irányult – az örmény genocídiumra – emlékezett április 30-án délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termének teljes telt házas közönsége. A szomorú esemény áprilisi, 99. évfordulója alkalmából a Marosvásárhelyi Örmény–magyar Kulturális Egyesület szervezett irodalmi-történelmi-zenei estet, amelynek keretében bemutatásra került az örmény holokausztot túlélő, Bardizágban (Törökország) született Bodurian János Vörös Hold című elbeszéléskötete is.
Az est a marosvásárhelyi Fagyöngy citeraegyüttes (vezető: Fazakas Ildikó, oktató: Bőr Hunyadi Gyula) játékával kezdődött, a formáció magyar népdalok előadásával érzékeltette Bodurian János kalandos életútját, majd az egyesület alelnöke, Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket.
– Ma az örmény genocídiumra emlékezünk, de egy nép se higgye azt magáról, hogy nem vett részt népirtásban, és ez az örményekre is vonatkozik. A huszadik században összesen körülbelül 170 millió ember esett áldozatul a különböző genocídiumokban, 40 millióval több, mint ahányan elpusztultak az ismert történelem évezredei alatt bekövetkező, hasonló tragédiákban. A kötet a törökországi népirtásról szól, amelynek centenáriumára jövőben emlékezünk. Ezen genocídium három lépcsőben következett be: 1894 és 1896 között a törökök és az általuk felbérelt kurdok 200.000 örményt öltek meg. A holokauszt kifejezést először ekkor használták. Kemal Atatürk megöletett további 35 ezret, 1915–16-ban pedig a török hadsereg gyilkol meg további egymillió örmény embert. Sokan a Kaukázusba menekültek, Lenin 70.000 örményt gyilkoltatott meg közülük. A kurdok 1919 és 1923 között még 200.000-et mészároltak le a törökök buzdítására. Szörnyű tragédia volt, de próbáljunk meg emberhez méltóan, mellveregetés nélkül megemlékezni az áldozatokról.
A Vörös Hold című kötetet Ávéd Rózsa, az egyesület titkára mutatta be, de előtte az örmény holo-kauszthoz köthető, magyar fordításban megjelent kiadványokat is ismertette. Közéjük tartozik az osztrák Franz Werfel által 1938-ban írt A Musza Dagh negyven napja című regény, amelyet nagy érdeklődés övezett és amely először érkezett hozzánk magyar fordításban.
– Az irodalom évtizedekig hallgatott az örmény genocídiumról – mondta Ávéd Rózsa. – Lezajlott a második világháború, a kettészakadt világ szovjet tagköztársaságaiban pedig nem volt divat ilyesmiről szót ejteni. De az örmény tudósok mindent megtettek azért, hogy eredeti dokumentumokhoz, fényképekhez juthassanak, és 2005-ben Jerevánban napvilágot látott Az örmény genocídium című kötet, amelyet 2007-ben fordítottak magyar nyelvre. Ezt követte Antonia Arslan Pacsirtavár című könyve, amelynek marosvásárhelyi kötődései is vannak: Király Kinga Júlia fordította magyar nyelvre, a Mentor Kiadó jelentette meg, és a marosvásárhelyi Kali Kinga armenológus mutatta be. Baruir Nercessian A halál völgyében jártam című, angol nyelvű kötetéről nemrég szereztünk tudomást. Ő túlélte az örmény holokausztot, és idős korában papjának mesélte el élményeit. Erről szól a könyv, amelynek angol eredetijét Nagy Attila ismertette, de hamarosan elkészül a magyar változat is, a szintén marosvásárhelyi Kaáli Nagy Botond fordításában.
Mindezek közül először – 1931-ben – a most bemutatandó Vörös Hold látott napvilágot, és akkora érdeklődés övezte, hogy 1932-ben újra kiadták. Szerzője, Bodurian János (eredeti nevén Magardici Bodurian) 1889-ben született Konstantinápoly közelében, Bardizágban, egy olyan, örmények lakta településen, amely ma már nem létezik. Jómódú kereskedőcsalád gyermeke volt, akit iskolai tanulmányai után öccsével együtt Velencébe küldtek a szülei, hogy az ottani Szent Lázár-szigeten folytasson teológiai tanulmányokat. A holokauszt során édesapját és fél családját meggyilkolták, ő egy olajbogyókat tartalmazó hordóba bújva hajózott át a tengeren, és került Konstancára. 1928-ban kérelmezte felvételét az erdélyi egyházmegyébe. 1929 tavaszát már Szépvízen töltötte, ahol további harminc éven át szolgálta örmény katolikus szertartású papként a helyi közösséget. Öccse Szászrégenben telepedett le édesanyjukkal együtt, aki 1942-ben, 92 éves korában halt meg. A kötet az ő visszaemlékezései alapján és a szerző gyermekkori játszótársai alakjainak felidézésével íródott. Bodurian János nem beszélte jól a magyar nyelvet, örmény szertartás szerint misézett, de ez a híveit nem zavarta, nagyon ragaszkodtak hozzá. Kedves, közvetlen, igen tehetséges ember volt. Bukaresti tartózkodása alatt kézinyomdát vásárolt, amit a későbbiekben Szépvízen működtetett. Három könyvet adott ki, ezek közül az egyik a Vörös Hold című elbeszéléskötet volt. Nagyon szerény kiadvány, de az első, amit egy örmény anyanyelvű szerző magyar nyelven írt és adott ki Erdélyben az 1915-ös deportálásokról. Az eltüntetett örmény múlt emlékére idézi meg gyerekkori játszótársai alakját, és ő az első, aki megemlíti a török családok által befogadott és törökként felnevelt örmény gyerekeket is. Utódaik közül sokan csak az elmúlt években szembesültek azzal, hogy dédszüleik, nagyszüleik örmények voltak. Bodurian örmény enciklopédiát állított össze és nyomtatott ki, a tizenkét kötetesre tervezett sorozatból kettő látott napvilágot. De e kettő alapján kapott 1959 őszén meghívást Mikojan pátriárkától, az örmény főpaptól Ecsmiadzinba, hogy ott folytassa a munkát. Nagy örömmel készült az útra, és visszatért Örményországba, de megbetegedett, és még abban az évben elhunyt. Könyvekkel teli csomagjának Bukarestben nyoma veszett.
Bodurian Jánosnak él egy azonos nevű unokaöccse Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója. Ő ajánlja a kötetet az olvasók figyelmébe, ahogyan tesszük ezt mi is a genocídium 99. évfordulója alkalmából.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)2014. május 9.
Két éve kormányozza az országot Victor Ponta
Két évvel ezelőtt lépett hivatalba a Victor Ponta-kormány, miután az ellenzék sikerre vitte a Mihai Răzvan Ungureanu kabinetje ellen benyújtott bizalmatlansági indítványát. A miniszterelnök ért el ugyan gazdasági eredményeket, de eddigi mandátumában sok a kudarc is.
A Ponta-kormány mindenképpen ballábbal indult, hiszen jelölt és kinevezett minisztereivel igen sok gond támadt, elsősorban plágium és összeférhetetlenség vádja miatt. A kormánystratégiákért felelős megbízott miniszter jelöltje, Victor Alistar például éppen ez utóbbi ok miatt nem foglalhatta el tisztségét, az oktatási tárca két minisztere, Corina Dumitrescu és Ioan Mang ellen pedig a plágium vádja merült fel. Igaz, doktorátusi disszertációja kapcsán plágiummal gyanúsították magát a kormányfőt is, alig néhány héttel azt követően, hogy átvette a kabinet vezetését.
A 2012. évi parlamenti választások után – ahol a Szociál-Liberális Szövetség 60 százalékot szerzett – létrejött a második Ponta-kormány, amelybe a miniszterelnök az RMDSZ-t is szerette volna bevenni. Ezt a szándékát azonban a Konzervatív Pártot megalakító Dan Voiculescu és a nemzeti liberálisok vezetője, Crin Antonescu ellenszegülése miatt nem tudta végrehajtani, így a kabinet a szociáldemokratákból, a nemzeti liberálisokból, a Konzervatív Pártból és a Románia Haladásáért Országos Szövetségből jött létre.
A gondok azonban folytatódtak. A kabinet közlekedési miniszterét, Relu Fenechiut öt év letöltendő börtönre ítélték. Így ő lett a legelső, hivatalában lévő miniszter, aki a bársonyszékből egyenesen a börtönbe távozott. A kormány belügyminisztere, Radu Stroe pedig lemondásra kényszerült a Nyugati Kárpátokban bekövetkezett repülőszerencsétlenség nyomán tett, meggondolatlan kijelentéséért.
A fő gondot azonban a kormánykoalíció legfontosabb két politikai tömörülése, a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok közötti, egyre mélyülő ellentétek jelentették, amelyek következtében a liberálisok idén február végén kiléptek a kormányból. Nem sokkal később a parlament bizalmi szavazatot adott a harmadik Ponta-kormánynak, amelyben immár helyet kapott az RMDSZ is.
Személycserék, „fekete kedd”
A Szociál-Liberális Szövetség hatalomra kerülésével megindultak a személycserék is. 2012 júliusában menesztették a népügyvédet, Gheorghe Iancut, a demokrata liberális Vasile Blagát pedig leváltották a szenátus éléről – helyébe Crin Antonescut nevezték ki. A képviselőház éléről ugyanakkor leváltották a demokrata liberális Roberta Anastasét, helyébe az elnöki tisztséget jelenleg is elfoglaló szociáldemokrata Valeriu Zgonea került.
A Szociál-Liberális Szövetség kormánya nyílt ellentétbe került Traian Basescu államfővel – a viszony azt követően sem változott, hogy a 2012. évi parlamenti választásokat követően Victor Ponta „békés egymás mellett élési” paktumot írt alá az államfővel. Igaz, a dokumentumnak szerepe volt abban, hogy Laura Codruta Kövesit kinevezték a korrupcióelleni igazgatóság, Tiberiu Nitut pedig Románia főügyészsége élére.
„Fekete keddként” maradt fenn az a nap, amikor a korrupt kiskirályok, miniszterek, párttisztségviselők védelmében a parlament megpróbálta titokban módosítani a Büntető Törvénykönyvet, illetve megszavaztatni a kegyelemről és az amnesztiáról szóló törvénytervezetet.
Megvalósulatlan elképzelések
A kormánynak több jelentős elképzeléseit nem sikerült megvalósítania. Közéjük tartozik az alkotmánymódosítás, a regionalizálás, a decentralizáció. Ezek az elképzelések pillanatnyilag a parlament munkaasztalának valamelyik fiókjában hevernek.
Az alkotmánymódosító parlamenti bizottságot vezető Crin Antonescu elképzelése szerint az alaptörvény módosításáról 2013 őszén kellett volna kiírni népszavazást. A parlamenti bizottság által elfogadott változások jelentős részével azonban a Velencei Bizottság nem értett egyet. A bírálatok alapján három napon át ülésezett a parlamenti bizottság, de a módosított változtatások ugyancsak nem nyerték el az Európai Tanács tanácsadói testületének tetszését. A jelenlegi helyzetben az alkotmánymódosításra 2015 előtt feltehetően nem kerül sor.
Románia regionalizálásának tervét a szociáldemokraták ügyvezető elnöke, miniszterelnök-helyettes, regionális fejlesztési és közigazgatási miniszter, Liviu Dragnea vállalta magára, aki tavaly ősszel ismertette a decentralizációs elképzelést. Ez azonban teljes egészében alkotmányellenesnek bizonyult. A terv egyelőre elakadt, a szociáldemokraták még a régiók számában sem tudnak megegyezni.
Csökkenő életszínvonal
Gazdasági vonatkozásban a kormány ért el sikereket, elsősorban a makrogazdaság területén, de a mikrogazdaság vonatkozásában is születettek eredmények. Az infláció 1989 óta a legalacsonyabb szintet érte el, a sorozatos drágulások azonban meggyengítették a lakossági vásárlóerőt. A nettó átlagfizetés nominálisan 4,6 százalékkal, 1533 lejről 1626 lejre nőtt, az árak azonban átlagosan 6 százalékkal emelkedtek, így tehát a reálbér 1,4 százalékkal csökkent a Ponta-kormányok ideje alatt.
Az átlagnyugdíj 769 lejről 811 lejre nőtt, ami 5,4 százalékos emelkedést jelent, de még ez is elmarad az árdrágítások mellett. A jelenleg 850 lejes minimálbér júliustól eléri a 900 lejt – ez viszont kevés a megélhetéshez.
A legtöbb vitát talán az adózást szabályozó jogszabályok váltották ki, elsősorban a jövedéki adó kiszámítási módja, valamint az üzemanyagok árára kirótt 7 eurócentes illeték. Ellenintézkedés gyanánt a kormány 24 százalékról 9 százalékra csökkentette a kenyér hozzáadott értékadóját. Gazdasági szakértők szerint utóbbi intézkedésnek nem lesz semmi hatása, a termelők megtalálják majd a módját annak, hogy a kenyér árát visszavigyék a korábbi szintre.
Kudarcok
A kormány nem valósította meg az autópályák építésével kapcsolatos elképzeléseit sem. A Brassó-Comarnic sztráda építését tavasszal kellene elkezdeni, egyelőre azonban gondot okoz a finanszírozás. Az országutak és autópályák építésére kidolgozott mesterterv sem sikerült igazán „mesterivé”, szakemberek vitatják a szakminisztérium elképzeléseit.
Nem sikerült magánvezetőket kinevezni az állami vállalatok élére, holott erre már több alkalommal is ígéretet tettek, egyebek között a Nemzetközi Valutaalapnak. A magánszektorból kinevezett vezetők a rájuk nehezedő politikai nyomás miatt később lemondtak tisztségükről, sok esetben pedig a vállalatok élére pártkliensek kerültek, akik vigyáztak rá, hogy még a reformok érdekében se hozzanak a részvényeseket negatívan érintő intézkedéseket. Így aztán miközben az állami vállalatok továbbra is veszteségesek, újabb adósságokat halmoznak fel, a „magánvezetők” az őket kinevező politikai erők vagy személyek szolgálatába álltak.
Kudarccal végződött az állami vállalatok privatizációja: nem sikerült magánkézre adni sem az Oltchim vállalatot, sem a román államvasutak áruszállítási részlegét, de a CupruMin vállalatra sem akadt jelentkező.
A kabinet eredményt ért el viszont a Nuclearelectrica és a Transgaz esetében, amelynek 15 százalékos részvénycsomagja felkerült a börzére, a Romgaz részvényeit pedig mind a bukaresti, mind pedig a londoni tőzsdén jegyzik.
Nem született továbbra sem döntés viszont sem a palagázakat sem pedig a verespataki aranybányát illetően. Utóbbiban a kormányfő azzal szolgáltatott csemegét a sajtónak, hogy kijelentette: miniszterelnökként egyetért a bánya megnyitásával, parlamenti képviselőként pedig nem.
Bogdán Tibor. maszol.ro2014. május 10.
„Vershitet nem cseréltem soha…”
Köszöntjük a 85 éves Kányádi Sándort
Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító ma nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel versein.
Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk. Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél: „Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam”, vallja.
– Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?
– Általában dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném – nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály –, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon „gazdaságosan” fogalmazó költő, Ungaretti versét, amelynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatalkoromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam – hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát. Aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.
Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? Azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikusnak számít, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, akivel ’68-ban, Zürichben találkoztam: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.
A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak. Bár kétnyelvűek voltak, az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz. Az a terület, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott, az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak előadást. És egy szép udmurt–magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”
Tankó Anna, Csősz Enikő, Józsa István. Szabadság (Kolozsvár)2014. június 16.
Kiürült a polgári demokrácia
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS kolozsvári születésű, Budapesten élő filozófussal legutóbb 2012 telén beszélgettünk, azóta Magyarország, Románia, Európa túl van néhány választáson, az eredmények pedig behatóbb elemzésre várnak. A kontinens helyzetéről, a magyar-magyar kapcsolatokról, a baloldal lehetőségeiről Kustán Magyari Attila kérdezte.
Legutóbbi, a HVG-ben megjelent Nyugat-Európa új niggerei című írásában a Nyugatról kialakult képpel megy szembe, mondván, nem is olyan toleráns és liberális Európa másik része. Mi történt a Nyugattal?
Az állami elitek mostanáig szemben álltak a jelenséggel, az intolerancia lehetett reakciója a lumpen, meg kispolgári elemeknek, de az állam a maga racionalizmusával és időnként idegesítő jóindulatával megpróbálta ellensúlyozni ezeket. Most viszont kiderült, ezt nem kell többé tennie, a korlátlan bevándorlás nem igazán kedvez a tőke érdekeinek, tekintve, hogy ha innen el lehet menni a nagyobb bérekért, akkor hosszú távon nem lehet alacsonyan tartani azokat Kelet-Európában. Azok a baloldali erők ugyanakkor, amelyek ellenállhattak volna, antikapitalistává kellett volna válniuk, ezt nem tették meg. Helyette morális érveket sorakoztattak fel, amelyek nélkül persze még rosszabb lenne a helyzet, de ez nem volt elégséges. Ha annyit mondunk csak, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de azt nem, hogy egyenlő béreket Európában, akkor mit mondtunk?
Miként értelmezhető az az erős és merev identitásgyártási tendencia, amely az utóbbi években Európa-szerte tapasztalható?
A gazdasági szempontból szükségtelen lakosság, amely a kapitalizmus szerint hulladék, egészen a hetvenes évekig integrálva volt az állam segítségével, ma ez nem így van. Ahhoz, hogy az egyenlőtlenséget a modernség előtti szintekre újra fel lehessen építeni, ahhoz morál kell, ezért azt mondják, hogy az alacsonyabb rendű fajták lusták, nem vesznek részt a munkában, ami az ő hibájuk. Hogy ennek mi az oka, azt megtalálják az etnikai és faji jellegekben, ezáltal a társadalom újramoralizálása történik: visszatérnek az erénytanok, mint a szorgalom, a sikeresség, a vagyonosság, a sokak által szeretett, „lájkolt” ember dicsérete. Ennek köszönhető, hogy a bevándorlástól megrémült populáció azt kezdi mondani, ez a magatartás érthető, jogos és – ami újdonság, hogy – morális. A legföltűnőbb, hogy az áldozatok is elfogadják ezt: a szélsőjobb előretörése oda kellett volna vezessen, hogy a bukaresti francia és brit követség előtt tömegek tüntetnek, ehelyett azt mondják az emberek, „biztosan vannak köztünk potyalesők, meg hát sok a cigány is…”
Mit gondol a PSD legutóbbi kampányáról, amelynek szlogenje a „büszke vagyok románságomra” volt? Papíron mégiscsak baloldali pártról beszélünk, van aki szerint Romániában az ideológiát felülírja a nemzeti büszkeség, mások szerint ez éppen az ideológia hiányát jelzi.
Oly mértékben kényszerül önkorlátozásra a politikum, hogy még egy magát baloldalinak tartó párt is kénytelen nacionalista hangokat hallatni. A PSD a mai viszonyok között balközépnek számít, jobbra a magyarországi baloldaltól, de ezek a nagy néppártok az uralkodó osztály pártjai, árnyalatnyi különbségekkel. A szlogenjük egy hagyományos, demokratikus nacionalizmus jele, amitől nem kell különösebben félni. Megjegyzem, a zsidóknak az egykori Magyarországról való deportálásáról egyetlen tisztességes megemlékezés történt: Kolozsváron, a nemrég felállított holokauszt-emlékmű kapcsán. Tekintettel arra, hogy ez a magyarság részvételével történt, az is elmondható, ezzel a magyarság becsülete meg van mentve.
Milyen jövőt vizionál a következő évekre a magyarországi és külhoni magyar kapcsolatokat illetően, tekintve, hogy a Fidesz láthatóan hosszabb távon kormányon marad?
A Fidesz tetteit nem pusztán lelkiismeretlen számítások határozzák meg, a magyar nacionalizmus hagyományos beállítottságáról van szó, amelynek középpontjában Trianon áll. A baj az, hogy ebben a korban, amikor hittételnek számít, hogy a különböző kultúrájú, fajtájú népességek nem tudnak együtt élni, és nem is helyes az együttélés, ez erőteljesen kihat a magyarországi politikára. Ukrajna kapcsán Orbán Viktor azt mondja, etnikai autonómiát kell létrehozni a magyaroknak – miközben a problémát is az okozza, hogy az orosz kisebbség is saját államot akar –, Tusnádon, tehát egy idegen állam felségterületén, mint a magyar nemzet vezetője beszél arról, mik a Magyar kormány elképzelései azon a területen. Maga a dolog hallatlan, de tükrözi azt, hogy ő valóban úgy gondolja, nem egyszerűen a magyar állampolgárok miniszterelnöke, hanem a magyar etnikumúaké. Felmerül az a kérdés is így, hogy mi a helyzet a nem magyar etnikumú magyar állampolgárokkal?
Egy interetnikus, transzilvanista pártnak volna esélye megszületni és megerősödni?
Késő. Ezt 90’ tavaszán kellett volna létrehozni. Bizonyára lesznek még olyan politikai szervezetek és mozgalmak, amelyekben románok és magyarok is részt vesznek, de aligha lesznek a régi arisztokratikus liberalizmus szellemében transzilvanisták.
Egy nemrég megjelent írásában úgy fogalmaz, Románia Magyarországhoz képest szabad és haladó állam. Milyen szempontok szerint?
Ez nyilván ironikus mondat volt, de az elmondható, hogy Romániában például nincs cenzúra, míg Magyarországon van. Én az utóbbi hat évben egyetlen alkalommal beszéltem magyarul köztelevízióban, a román televízió magyar adásában. Az teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy otthon megszólalhassak a közszolgálati médiában. Románia gazdaságilag fejlődik – igaz, hogy nyomorúságos alapról –, ugyanakkor elképesztő kulturális fejlődésen ment át, gondoljunk arra, hogy a román film világmárka, míg Magyarországon masszív, politikailag motivált elbocsátások vannak.
Azt gyakran elmondja, hogy a polgári demokráciának annyi, de miért?
A rendszer fundamentumai, mint a jogegyenlőség, a széleskörű részvétel, az intézményekbe vetett bizalom, az intézményeken keresztül gyakorolt békés reformmozgalmak elfogynak. A politikai szervezetek kiürültek, de a legkonkrétabb érdekképviseleti szerveződések sem működnek – miért nincsenek szakszervezetek? A politikának valamikor jellemzője volt, hogy a vezetőktől számonkérhettük a szavaikkal nem egyező tetteiket, ehhez képest – bár rossz véleményem van az előző rendszerről – ha akkor elkövettek valami szörnyűséget, hamarabb lett következménye. Mindenki azt gondolja, hogy a jelenlegi struktúrák rosszak, alternatíva nem látszik, ennek folytán az emberek egyszerűen csak eltűrik a politikai államot úgy, hogy senki nem szereti, tiszteli, vagy hatékonynak, morálisan elfogadhatónak tartja azt.
Az egyik fő kritika, hogy az antikapitalista baloldal sem kínál konkrét megoldásokat. Így van ez?
A kérdés a bolsevizmus hagyományának erejét mutatja tekintettel arra, hogy a kapitalizmus utáni rendszer kiterjesztését egy politikai-hatalmi aktusnak tekinti. Nem tartom Lenint ostobának, sőt – bár az általa létrehozott rendszerrel nem rokonszenvezem –, de ő és társai azt gondolták, ez pusztán hatalmi kérdés. Ha azt mondjuk, hogy a természetes szükségletek kielégítése is csak a kapitalista államon keresztül valósítható meg, akkor természetesen nincs válasz: annak a társadalomnak, amelynek például vízművekre van szüksége, azon kell gondolkodnia, hogyan építi újjá a technológia után a szükségletek kielégítésének a közvetlen, pénz által nem közvetített, technika által csak minimálisan közvetített módját. Erre a szó klasszikus értelmében vett válaszok – kit kell megválasztani, lelőni, leváltani, kit kell Kossuth-díjasnak megválasztani – nem válaszok. Ha tehát a konkrét válasznak csak a polgári társadalom keretein belül elképzelhető válaszok számítanak, akkor az egésznek nincs értelme. Világossá válik, hogy a magántulajdon alapú gazdasági rendszert, az ezt védelmező államot megette a fene. Az irracionális, hogy az emberek mikor érzik a türelmük végét, de az elnyomás nem tartható a végtelenségig. Erdélyi Riport (Nagyvárad)