udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 205 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 181-205

Névmutató: Móricz Zsigmond

2011. december 24.

Ajándék könyv az EMNT-től
Karácsonyra készülve a kézdiszéki EMNT december 13–16. között a harmincnyolc kézdiszéki iskola egy-egy tanulójának könyvet ajándékozott.
Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényét az iskolák munkaközössége által ajánlott és kiválasztott, szűkös anyagi körülmények közt élő, de jó magaviseletű és kiváló tanulmányi előmenetelű tanulók kapták. Az ajándék könyveket a diákok iskolájuk karácsonyi ünnepségén vehették át.(Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. január 6.

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

2012. március 31.

Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)

2012. május 28.

Neobarokk retró
Vanek úr X-ben ténfereg ki fizetné a sört neki sikátorokban szédeleg az istennek se nézne ki
egy némber sem az ablakon tangót hiába kornyikál a ház hallgat csak áll vakon szerelem kéne kortynyi bár....
jó ember vízen is megél ki tudja mit rejt a kalap szóban forgó nem oly személy akit az élet meghalad
elönti a várost a víz elönti a várost a szar vagy éppenséggel a szilvaíz
Vanek úr mindent megkavar (Orbán János Dénes: Vanek úr X-ben)
Kiismerhetetlen okoknál fogva csak most, rendszerváltozás után jó húsz évvel kezdődött el a kulturális kánonok állami kereteket használó direkt restaurációjának programja. A NAT jóvátételi eszközként való használata radikális lépés, de valóban nincs gyorsabb és olcsóbb módszer bárki elfogadtatására, mint művei kötelező olvasmánnyá tétele. Nyirő József, Wass Albert, Szabó Dezső, Tormay Cecile kiválasztása első pillantásra egyértelmű üzenet. A szándék az ellenforradalmi Horthy-korszak, illetve a Trianon sújtotta antikommunista erdélyi irodalom esztétikai-politikai rehabilitációja, azaz a jobboldallal identikus neobarokk nemzeti kultúra újradefiniálása.
Szabó Dezső amúgy nem szorult rá az utólagos jóvátételre, életműve minden politikai vita és ellenszél ellenére hosszú évtizedek óta komoly megbecsültségnek örvendett. (Nyilván apró részletnek tűnik, holott nem az, hogy a Kádár-korszakban Nagy Péter lehetett a monográfusa, aki Borisz néven komor besúgóként tevékenykedett, ami az akadémikusok között is ritka teljesítményt jelentett.) Szabó Dezső egy szűk csoport számára, de mindvégig kultikus író maradt, s komoly kérdés, hogy olvasói számát valóban tovább növeli-e új státusa. (Az az ember gyanúja, hogy a NAT kidolgozói szoros, közvetlen összefüggést remélnek a legitimitás és a popularitás között, illetve nem tesznek, nem látnak különbséget a kánon és a kötelező olvasmány szavak jelentése között.)
Nyirő József és Wass Albert esetében másként áll a dolog, mert egyikük sem jelenhetett meg az államszocializmus évtizedei alatt. De mindez nem jelenti azt, hogy mindkettejüket ugyanolyan módon és mértékben felejtették volna el. Az 1953-ban meghalt Nyirő olvasói nyilván kevesen voltak, de valamiként mégis megmaradtak. Ha kultusza láthatatlan is volt, mítosza túlélte halálát. Wass 1998-ig élt az Egyesült Államokban, az állampolgárságáról szóló vitától (nem) függetlenül, 1989 után egyszer sem jött haza, sem Magyarországra, sem Romániába.
Mindenesetre az 1934-es bemutatkozásával kezdődő, majd 1940–1944 közötti igazi népszerűségének az 1990-es évekig nyoma sem maradt. Wass hosszú évtizedekre eltűnt úgy az irodalmi kánonból, mint a szélesebb közönség homlokteréből. Az utóbbi időben, a Kairosz kiadó gondozásában Nyirő műveit ismét kiadták, de 1989 utáni népszerűsége nem érte el Wass Albert példátlan sikerét. Az ő karrierje alapos irodalomszociológiai és emlékezettörténeti összefüggéseket feltáró elemzéseket követel, de annyi azért könnyen belátható, hogy Wass Albert azoknak az antikommunista Erdély-nosztalgikusoknak pótolhatatlan olvasmánya, akik nem kívántak elmerülni az 1918/1920 és 1940, tehát Észak-Erdély visszacsatolása közti huszonkét év kultúr- és társadalomtörténetében, akiket nem érdekel a transzilvanizmus irodalma, a független kisebbségi kultúra azon kontextusa, amelyből Wass 1934-ben elindult.
Amúgy a mai magyar jobboldali politika élenjár ebben a szándékos nem tudásban. Erdély önálló szellemi alakzatként való megjelenítése csak akadálya annak az üzenetnek, amelynek Wass Albert megfelel. Adjátok vissza a hegyeimet – ez rímel arra a világos és valóban komoly szellemi erőfeszítésre valló nézetre, amely a „Mindent vissza” retorikai alakzatban került rögzítésre. Wass ideális neobarokk jelenség: katona, gróf, mezőségi földesúr, férfias vadász. Ugyan pályafutása elején ott volt a transzilvanizmus otthonában, Marosvécsett, az erdélyi Helikonban, de politikai-esztétikai programja aztán világos lett: a visszacsatolás maradt az egyetlen lényeges kérdés. Egyéni ízlés kérdése, hogy valaki Wasst antiszemitának véli-e, vagy ő csak, amúgy úriasan idegenkedett, azaz undorodott a zsidóktól, s persze a románoktól. Ami a háborús bűnösségét illeti, annak megítélése levéltári kutatások kérdése, civil olvasóként annyi belátható, hogy az 1940 és 1944 közötti korszaka – mint az Ágoston Vilmos A kisajátított tér című monográfiájából kiderül – finoman szólva homályos és zavaros volt, halálos végű történetekbe keveredett bele, magyarázkodott, rosszízűen konfabulált, úriembernek finoman szólva sem volt nevezhető.
De nyilván nem véletlen az sem, hogy a kormánynak a másik nagy emigránsra sincs már semmi szüksége. Márai ugyanis túl jó és bonyolult író ahhoz, hogy a neobarokk, államosított, restauratív Trianon-nosztalgia emblémája legyen. Hiába lett kultikus figura, hiába jelentek meg, talán túl sokszor is a kötetei, arra a szerepre, amire Wass Albertet szánják – szerencséjére – ő alkalmatlan. Gőgös és független (világ)polgárként semmi köze sem volt ahhoz a szűkös osztálytudathoz, amely Wass habitusát meghatározta, aki messze nem azt értette az arisztokrácia kötelességén, mint az 1945 után otthon maradt, végül hetvenévesen Budapestre áttelepülő Bánffy Miklós; az 1954-ig romániai börtönbe zárt, 1959-ben rehabilitált, majd munkásként dolgozó Bethlen Béla vagy az ugyancsak meghurcolt s ugyancsak panasz nélkül dolgozó, élő Kemény János.
Wass az irodalom határain túl is ismert lett, nincs olyan nemzeti rockkoncert, ahol műveit ne árusítanák nagy tételben, igaz, már leértékelve. Nyirő ellenben a terepet mégiscsak ismerni vágyó Erdély-fanatikusok írója maradt, miközben az egykori gyűjtők a halinakötéses kiadásokat máig féltve emlegetik és őrzik, az újabb nemzedékekből e köteteket nem sokan olvassák. Így aztán Nyirő politikai újrahasznosításához a NAT mellett szükség volt még valamire, s mi lenne alkalmasabb a kulturális érinthetetlenség, a politikai és emberi nagyság vitán felül álló mítoszának érzékeltetésére, mint az újratemetés militáris cirkusza.
A hamvak katonai fogadása Budapesten, a végül betiltott zarándokvonat (sic!), majd újratemetés Székelyudvarhelyen – ez azért félreérthetetlen üzenet. Igazság szerint, Nyirő nem érdemelt ilyen sorsot, de hát az ideológiai vákuumot betömendő, a kormánynak minden mitizálható halottra szüksége van. Wass Albert sírja ez ügyben használhatatlan. Ő ugyanis végakaratának megfelelően Marosvécsen, a kastély kertjében nyugszik, Kemény János sírja mellett. Mintha végül mégis az erdélyi irodalom világa fontosabb lett volna, mint az 1940 utáni egész élet maga. Az a kert a transzilvanizmus mitikus színtere, amelyre a kormánynak, illetve a Wass-rajongóknak sincs semmi szüksége, így aztán a holtak ott békén nyugszanak.
Ami Tormay Cecile rekanonizálását illeti, erős a gyanúm, hogy a döntéshozók nem olvasták el a nép és a Tanácsköztársaság eseményeit rögzítő Bujdosó könyvet, amelyben a szereplők ábrázolása elképzelhetetlen zsidó rasszjegyeik folyamatos leírása nélkül. Tormay Cecile-t kötelező olvasmányként ajánlani nem tűnik felvilágosult gondolatnak, mert az azt ajánlja a fiatal nemzedékek figyelmébe, hogy a zsidók antropológiai lenézése és kulturális megvetése magától értetődő. Hoffmann Rózsa úgy fogalmazott, hogy nem szerencsés ideológiai síkra terelni a NAT-ról szóló vitát. Az államtitkár vagy maga sem olvasta Tormay Cecile-t, vagy az ideológia szó jelentésével nincs tisztában.
Mindez a nemzeti kultúra jobboldali kisajátítására tett abszurd kísérlet, amelynek értelmében e fogalmon az antidemokratikus, antikommunista hagyományt, a tűrhető antiszemitizmust, a neobarokk tekintélyt értjük, centrumában egy kulturális tartalmaitól, társadalmi valóságától megfosztottan kanonizált Erdély-mítosszal, amelynek semmi, de semmi köze ahhoz, ami ott valaha történt. (Igaz, ez mindig így van, amikor a mítosz borítja el a történelmet.) A nemzeti kultúra jobboldali kormánypropaganda-eszközre lefordítása nemcsak veszélyes, precedens nélküli eljárás, hanem lehetetlen és reménytelen vállalkozás is.
Mert ha Wass Albert világában nincs is szerepe a radikális lázadásnak, az önkritikának, mindez nem igaz Szabó Dezsőre, Ady Endrére, Szabó eleget a neobarokk gőg és korlátoltság normáinak, annak, amit a jelenlegi kultúrpolitika megkövetel. És akkor még nem beszéltünk József Attiláról, nem beszéltünk a baloldali kultúráról, amely nem rárontott a nemzetére, hanem magától értetődően azonos azzal, és amely nélkül nemzeti kultúráról beszélni: lehetetlen. A jobboldali ideológiai szélhámos archetípusát, Wavra tanárt a kommunista Déry Tibor írta meg. Erdély Miklós Verzió című, Solymosi Eszterről szóló filmje vajon nem a magyar nemzeti kultúra része-e? Az avantgárd hol látható a jobboldali ideológusok térképein?
Sarkadi Imre, Kondor Béla vagy Hajas Tibor ugyan miféle szellemi égboltok alatt éltek? Nem pusztán a kisebbségi és szórványmagyarság irodalmaiból összeálló ötágú síp a nemzeti kultúra része. A futurizmus és a konstruktivizmus, a bécsi emigrációban élő Barta Sándor ugyanúgy az, mint a mindenhol magányban élő Kassák Lajos. A félmúlt s jelen nagy magyar zeneszerzői Nagyszentmiklóson, Dicsőszentmártonban, Temesvárott, Székelyudvarhelyt születtek, tehát mind Erdélyből származtak. Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös életük jelentős részét végül emigrációban, illetve az ország mai határain kívül töltötték, töltik. Ha valaki a származásuk iránt érdeklődik, akkor mindössze arra kérhetjük, hogy olvasson Tormai Cecile-t.
A nemzeti kultúrának semmi köze sincsen a politikai váltógazdaság ideológiai szükségleteinek kielégítéséhez – ezt 1989 óta minden kormány tudomásul vette, bármilyen teljesítményt nyújtott egyébként. Az irodalmi kánon nem államosítható, még akkor sem, ha egyes írók – mint az épp Máraival, Nyirővel, Wass Alberttel is történt – betilthatóak voltak. A kánon ritka bonyolult, számtalan hatásmechanizmusnak engedő és hatást keltő gépezet, amely azonban lényege szerint köztulajdon, még akkor is, ha az irodalmi élet belső játékszabályai a kívülállók számára gyakran nehezen követhetőek.
A kormánynak lehetnek ideológiai szükségletei, kívánatosnak tarthatja a hazafias nevelést, a hagyományok, a család tiszteletét. Ezt nem vonom kétségbe. De mindehhez nem használhatja szépségtapaszként közös kultúránkat, amely jóval bonyolultabb és összetettebb – intertextuális hagyomány, utalási háló –, mint egy párt aktuálpolitikai igényrendszere. A nemzeti és kortárs kultúra ideológiai osztályzása a Kádár-rendszer programja volt. Az államszocializmus ideológusai folyamatosan azon gondolkoztak, hogy miként egyeztessék az írói szabadságot sajátos elvárásaikkal. A baloldali forradalmi kultúrának ugyanis soha nem volt köze a Kádár-rendszer normatív esztétikájának végtelen unalmához. (Vö. Magyar Dezső és Bódy Gábor filmjeit.) Ha tehát egy jobboldali ideológus azt hiszi, hogy a nemzeti kultúra illedelmes, lojális, tisztelettudó művekből áll, akkor annak sejtelme sincs ennek a hagyománynak a működéséről.
Pilinszky katolikus, és ennek megfelelően kozmopolita magyar író volt. Mit kezd a jobboldali neobarokk Weöres Sándorral, akit minden bizonnyal a múlt század legnagyobb költői között tart számon a kánon, s aki gondoskodott arról, hogy kisajátíthatatlan legyen. („Meg-nem születettek kiontott / magzatvízben fetrengenek, / születnek orcátlan porontyok, / fürgék, falánkok mint a pontyok, / ők lesznek a gázmesterek” – szól a Scherzo, amely 1964-ben, a Tűzkút című kötetben jelent meg. Ez a remekmű, mint a nemzeti kultúra oly sok nagy teljesítménye, épp kényelmetlen, kínos minden politikai ideológiának, mint amilyen felszabadító mindenkinek, aki nem az állam által definiált kultúra szerint éli életét.
Mert a kulturális identitás megformálása nem az engedelmességgel kezdődik, és nem a parancsteljesítésnél fejeződik be. Aki a kulturális identitást a tiszteletre és az engedelmességre építi, az nem olvasta az Iskola a határon-t, ellenben mindössze egy nyomorult katonaiskolába járt. A mai jobboldali nemzeti kultúra védelme nevében elhangzó fenyegető ostobaságok a Kádár-rendszer legrosszabb ideológusainak érveit szajkózzák: nehogy valaki is rossz színben tüntesse fel az országot, mert aztán még megüti a bokáját. Ami 1960-ban szimpla szamárság volt, az 2012-ben, egy szabad országban: ugyanolyan nevetséges, mint amilyen kultúraellenes, taníthatatlan ostobaság.
Orbán János Dénes Rejtő Jenő/Ady parafrázisa igen jó példa arra, hogy milyen mélységes a szakadék a neobarokk ideológia és az erdélyi – magyar irodalom egyik jeles szerzőjének, fenegyerekének szövegei között. Orbán Vanek ura X-ben semmi más, mint nyelvjáték az irodalomtörténet fogalmával, világos válasz azoknak, akik Erdélyt Móricz Zsigmondtól függetlenül, szerelmes földrajzként Tündérkertként látják, s akik a kisebbségi magyar irodalom nemzetfenntartó felelősségéről beszélnek.
A neobarokk retró: a nemzeti kultúra végleges elszegényítésére, azaz politikai álláspontok mentén való végleges megbontására tett durva kísérlet, amely a lehető legrosszabbkor történik. A nemzetállamok kora után, a globalizáció igazi gazdasági válsága idején, amikor semmire sem lenne nagyobb szükségünk, mint a demokratikus, kortárs és a nemzeti kultúra együttműködésére épülő, közös tapasztalatrendszerre. Arra az élményközösségre, amelyben a szabadság és a felelősség ugyanannak az éremnek a két oldala.
A fennálló kritikája és a fennálló igenlése ugyanúgy beletartozhat a kulturális világunkba, ha tehetséges emberek vallják, s ugyanolyan felesleges bármelyik, ha a művek képesség nélküli akarnokok ideológiai ismétlései. S persze egyikünk sem dönthet arról, hogy mi is az a nemzeti kultúra, amelyet mindannyian szolgálunk. Annyi bizonyos, hogy az nem egy sosem volt mitikus múlt hűséges megismétlése felé, hanem a történeti múltból vezet a mai nemzedékek – valóban sötét – jövője felé. Amely akkor is kétségbevonhatatlan realitás, ha kétségbeejtő.
György Péter. Népszabadság

2012. május 30.

Egy jeles váradi író újrafelfedezése
Kedden délután a nagyváradi városháza nagytermében mutatták be Tuduka Oszkár Iványi Ödön írói és újságírói munkássága című kötetét.
A könyvet Kupán Árpád történész méltatta a szép számban megjelent hallgatóságnak. Elmondta: „Tuduka Oszkár a szakavatott zenekritikus, a koncertek, hangversenyek, zenei műsorok igényes értékelője, elemzője eddigi tudásával jelentős mértékben járult hozzá zenei kultúránk fejlesztéséhez. Azt is sokan tudjuk, hogy alapképzettsége, és hosszú éveken át gyakorolt hivatása szerint magyartanár, s így nemcsak a zene, hanem a szépirodalom, az anyanyelv szerelmese is. Ez utóbbi „szerelmének” gyümölcsét, egy jól dokumentált, ismeret gazdag és ugyanakkor igen olvasmányos könyvet tett le az érdeklődő és értő olvasók asztalára Iványi Ödön írói és újságírói munkássága címmel. Könyvének első fejezete dr. Indig Ottó megállapítását idézi, mely szerint: ‘Iványi Ödönirodalmunk mostoha gyermekei közé tartozik. Életéről, írásairól jószerint csak az évfordulók alkalmából írott megemlékezések szólnak.’ Tuduka Oszkár könyvében ezen a helyzeten kíván változtatni, s ezért olvasta újra a feledésre ítélt váradi írónk ma már nehezen hozzáférhető egyetlen regényét, A püspök atyafiságát, és a korabeli, elsősorban váradi lapokban közölt publicisztikai és szépirodalmi jellegű írásait. Fő műve A püspök atyafisága című regénye 1889-ben jelent meg, amit a kortársak „a modern élet eposzának neveztek”. E regény izgalmas és értő elemzése az irodalomkritikusi talentummal is rendelkező Tuduka Oszkár könyvének egyik legszínvonalasabb fejezete. Számunkra, váradi lokálpatrióták számára mégis a legfontosabb az Iványi monográfia két utolsó fejezete. Láng József a Nagyvárad című lap tulajdonos-kiadója 1891. szeptemberében hívta meg Iványi Ödönt, hogy vegye át a lap szerkesztését. Ez a meghívás, illetve annak elfogadása új fejezetet nyitott meg a váradi újságírás történetében. Indig Ottó megállapítása szerint, amit különben a most bemutatásra kerülő könyv is igazol, „Iványival a hivatásos zsurnalisztika teremti meg tartós alapját Nagyváradon.” Kupán Árpád végezetül magát a szerzőt, Tuduka Oszkárt idézte: „Iványi emlékének idézése, úgy vélem, nem meddő vállalkozás. Nemcsak e dolgozatban kifejtett írói érdemek felsorakoztatása tanúskodik e mellett. A helyi hagyományok ápolása, az irodalmi értékű váradi újságírás egyik jelentős állomásának bemutatása is e célkitűzés mellett szól.”
Megszólal a szerző
Ezt követően maga a szerző szólalt fel. Elmondta, hogy 1980-ban az I. fokozatú tanári vizsgára készítette el Iványi Ödönről szóló dolgozatát, ami meglehetősen nehéz feladat volt, hiszen akkoriban nagyon nehéz volt olyan dokumentumokhoz hozzáférni, melyek nem illettek vele az akkori rendszer ideológiájába. A szerzőt munkájában Kozma Dezső egyetemi professzor segítette. Az elkészült munka kiadásáról a kommunista rendszerben szó sem lehetett. Ezért az most átdolgozva, kiegészítve a mai kor követelményeinek eleget téve kerül az olvasók elé. Tuduka Oszkár beszélt Iványi Ödön fő művéről, A püspök atyafiságáról, mely a Móricz Zsigmond kritikai realizmusát előlegező, irodalomtörténeti szempontból is jelentős regény, amelyben a 19. század végi realizmus keveredik a romantika stíluselemeivel. Kiemelte ugyanakkor, hogy Iványi a 19. század második felének egyik legjelentősebb magyar tárcaírója is volt, akinek írásai a Kiss József szerkesztette Hétben is megjelentek.
Kötelékek
Az eseményen jelen lévő Biró Rozália Nagyvárad alpolgármestere szólt az egybegyűltekhez. Méltatta Tuduka Oszkár alaposságát, hitelességét és aprólékosságát, mely erények most megjelentetett könyvében is megmutatkoznak. Az alpolgármester asszony jelezte, hogy a kötet visszanyúl azokhoz az évekhez, amelyekre szívesen emlékezünk. „Szükségünk van olyan kiadványokra, melyek felmutatják azokat a kötelékeket, melyek Nagyváradhoz fűznek minket. Ezek azok a könyvek, melyeket ha gyermekeinknek megmutatunk, akkor őket is idekötik.” A könyvbemutató dedikálással zárult. Az eseményen a Varadinum Vonósnégyes muzsikált. A kötet megvásárolható a Libris Antica könyvesboltban (A Garasos híd közelében).
Pap István. erdon.ro

2012. május 31.

Végső búcsú Szombati Gille Ottótól
A nagyváradi színház nyugalmazott rendezőjétől, Szombati Gille Ottótól vettek végső búcsút tisztelői tegnap délben a színház előcsarnokában felállított ravatalnál. Temetésére 14 órától került sor a Rulikovszky temetőben. A rendező május 24-én, életének 82. évében hunyt el szülővárosában.
Szombati Gille Ottó Nagyváradon született, 1930. január 29-én. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben végzett 1954-ben. Nagyváradra szerződött. 1957–58-ban a temesvári Állami Magyar Színház tagja, majd visszaszerződött Nagyváradra. 1990-ig, nyugdíjazásáig a színház rendezője volt. A modern nyugati drámairodalom rendhagyó szerkezetű, különleges lélektani drámáit állította színpadra. Előadásai látványként is megkapóak, néha titokzatosak voltak.
Első rendezése a nagyváradi magyar társulatnál az Új ember kovácsa volt(1955), de ahogy ő maga fogalmazott: már pályája elején olyan darabokat volt lehetősége színpadra állítani, mint Henrik Ibsen Nórája (1956), vagy Schiller Ármány és szerelem (1956)című műve. De hosszú pályája során olyan remekműveket is megrendezhetett, mint: Móricz Zsigmond: Rokonok (1960), Szophoklész: Antigoné (1962), F. R. Dürrenmatt: A fizikusok (1965), Play Strindberg (1975); Miller: Salemi boszorkányok (1965), Slawomir Mrožek: Emigránsok (1985), Shakespeare: Szentivánéji álom (1986).
Szombati Gille Ottó /Nagyvárad, 1930. jan. 29. - Nagyvárad, 2012. május24./ Szabadság (Kolozsvár)

2012. május 31.

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 7.

Könyvhét Kolozsvár szívében
Magyar ajkú könyvkedvelők második alkalommal látogathatnak el a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre. A holnaptól vasárnapig tartó rendezvénysorozat kiadók, szerzők, kötetek tucatjait sorakoztatja fel az érdeklődők előtt, erdélyi és magyarországi területről egyaránt.
A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett rendezvény sokszínű és sűrű kínálattal rukkolt elő ebben az évben: a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított színpadon, csütörtökön délután kerül sor a megnyitóra, előtte és utána a Bogáncs néptánccsoport lép fel a Harmadik zenekar kíséretében, hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál koncertjén vehetnek részt az érdeklődők. A következő napokban a kolozsvári magyar iskolák kórusai, néptánccsoportjai szintén szerepet kapnak: a Médiabefutó döntősei lépnek fel, a Role és a Bóbita zenekar, a Fűszál együttes, a Kalapos Band. Énekelt versek, szavalatok, felolvasások hangzanak el, Berecz András mesemondó előadását lehet megtekinteni, emellett a Házsongárdi temető látogatását, irodalmi és várostörténeti sétát szerveznek Asztalos Lajos helytörténész vezetésével.
Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetét mutatja be Kántor Lajos és Könczey Elemér, Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetével lesz jelen. Cseke Péter Védjegyek című könyvét, Gudor Kund Botond Rediviva chartophylax Igeniensis, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című munkáját, a Székelyföld szerkesztői a Székely Könyvtár öt kötetét ismertetik.
A rendezvény alkalmával az RMDSZ Főtitkársága újra könyvadományozási akciót szervez a szórványban működő magyar nyelvű iskolák támogatása céljából. Bárki adományozhat könyvet (újat vagy használtat), továbbá különböző eseményekre egy könyv lesz a szimbolikus belépő. A könyvadományokat június 7. és 10. között a Mátyás szülőháza előtti téren felállított Infó Pontnál várják.
H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke hangsúlyozta: mindazokat várják a könyvünnepre, akiknek fontos az erdélyi magyar írott kultúra jelene és jövője, és akiknek elégtételt jelent, hogy Kolozsvár szívét négy napra kisajátítja a magyar könyv.
A kolozsvári könyvünnep őse
Hetvenegy évvel ezelőtt Benedek Marcell, Benedek Elek legidősebb fia, aki egy ideig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkára is volt, jött el Erdélybe, hogy előkészítse a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a szatmári rendezvényt. 1941. június 9., 10. és 11-e valóságos közönségsiker volt, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A Kolozsvár főterén felállított kilenc sátor előtt olyan írók ajánlották könyveiket, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Sinka István, Ignácz Rózsa, Reményik Sándor. Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére megjelent könyvek sorában nagy sikere volt a Versekben tündöklő Erdély című versantológiának, amelyet Szentimrei Jenő állított össze, és amelyet olcsó, fűzött és népi szőttesbe kötött amatőr változatban is több száz példányban eladtak. Az eseményekről bőven beszámolt a korabeli sajtó, ennek archívumát bárki végigböngészheti az unnepikonyvhet.ro honlapon.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. június 9.

„Ezen a napon a könyvírás is menjen ki az utcára, ingujjban”
Kolozsvári Ünnepi Könyvhét a Mátyás király szülőháza előtti téren
Több résztvevővel, tavalyhoz képest gazdagabb programmal jelentkezett idén a 2011-ben újraindult Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, amelynek hivatalos megnyitójára tegnap este hat órakor került sor a Mátyás király szülőháza előtti téren. A vasárnapig tartó könyvünnepen kötetbemutatók, dedikálások, vetítések, táncprodukciók, koncertek, színházi- és bábelőadások zajlanak, a gyerekek számára pedig külön programokkal készültek. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által támogatott négynapos rendezvény megnyitóján felszólalt H. Szabó Gyula, a könyves céh alelnöke, Markó Béla költő, a Kós Károly Akadémia elnöke, és Benkő Samu művelődéstörténész. Az idei könyvhét meglepetése, hogy minden órában egy bizonyos standnál egy bizonyos könyvet nagyon olcsó áron vehetnek meg az érdeklődők, ezeket kell felkutatni a standoknál.
„Minden okunk megvan rá, hogy bizakodjunk: gazdagabb, színesebb könyves napokat élünk át idén, királyaink szülőházainak árnyékában, védelmében”, mondta megnyitó beszédében H. Szabó Gyula, aki ezeket a könyves napokat azok emlékének ajánlotta, akik nem élhették meg a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetek újraindulását, bár egész munkás életükben ezen is dolgoztak. – Azt kívánom, érezze magát otthon és nagyon jól minden kiadó, minden könyvkereskedő, nyomdász, és mindenki, aki valamit is mozdít a magyar könyv szolgálatában. És persze, érezze magát nagyon jól az olvasó is: minden erőfeszítésünk célpontja, és reméljük haszonélvezője – hangsúlyozta a Romániai Magyar Könyves Céh alelnökeként H. Szabó Gyula.
Mint köztudott, a rendezvény nagy múltra tekint vissza, az első könyvhét ötletgazdája annak idején Supka Géza újságíró, művészettörténész volt, aki vásári jellegű, színes, mozgalmas sokadalomról álmodott, és így jellemezte: „Az évnek egyik napján […] könyvnap rendeztessék, amely […] az írót és a közönséget közvetlen kontaktusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.”
A megnyitón felszólalt Markó Béla költő, szenátor, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, aki az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia és a Communitas Alapítvány nevében köszöntötte az egybegyűlteket. – Azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy mi magyarok inkább vagyunk kételkedők, mint bizonygatók, inkább vagyunk pontosan kérdezők, mint biztonsággal válaszolók. De jól leplezzük ezt a tulajdonságunkat – magyarázta beszédében, példaként kitérve szépirodalmi remekművekre, „amelyek szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy miután lélegzetállítóan végigvitték jobbnál jobb íróink a gondolatmenetet, egyszerre csak megijednek a pőre igazságtól, ami egyébként éppen hogy a műből következik. Ezért aztán rávarrják a tétován optimista végkifejletet a tragédiába, vagy legalábbis sötét depresszióba hajló műremekre”. – Ment-e könyvek által a világ elébb, kérdi Vörösmarty, és fulmináns indoklásából elég egyértelműen kiderül, hogy nem ment. Vagy nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Műveltebb lett ugyan az emberiség, olvasottabb az olvasás által, hogy tautológiával éljek, de ennyi. Se jobb, se erkölcsösebb – fűzte hozzá.
Mint mondta, ezek a remekművek porba sújtanak, semmi kiskaput nem hagynak az élni akarónak, aztán a végén mégis azt mondják, „hátha”, „mégis”, vagy „talán”, vagy „hinned kell valamiben”. – Erről szól az életünk. És erről szól a legjava irodalom is, erről szólnak a könyvek. Erről szól az a mindennapos közhely, hogy el fog tűnni a könyv, és hogy nem olvasnak a gyermekek, de a felnőttek sem. Sok igazság van ebben. Mégis azt hiszem, inkább arról kell beszélnünk, hogy másképpen olvasunk, másképpen és mást fogunk olvasni a jövőben. Változik a könyv, mint tárgy, de nem változik az olvasás lenyűgöző értelmetlensége, tehát az, hogy jobbak talán nem, de többek leszünk tőle – fejtette ki Markó.
Véleménye szerint a nemzeti identitás egyenlő a kultúrával, egyenlő többek közt a könyvvel, az igazi, jól kérdező és jól válaszoló művekkel. Ennek megfelelően tehát segíteni kell az írónak, a könyvkiadónak és az olvasónak, hogy a könyv hozzáférhető legyen, „nem pedig siránkozni, hogy a számítógép odacsípte a becsukott könyvet az íróasztalon, és nem lehet kinyitni, illetve olyan drága, hogy nem lehet megvásárolni”. – Önkormányzatok, politikusok, felelős vezetők dolga, hogy ne így legyen, ne kelljen a konyhapénzből kikoplalni a jó könyvet. Kellene olyan állami mecenatúra, ami tényleg olcsóvá tenné a könyvet, és megkérdezhetnénk azt is, hol vannak azok a magánmecénások, akik csak az utókortól várnak hálát, senki mástól – hívta fel a figyelmet Markó Béla.
Idén Benkő Samu művelődéstörténészt kérték fel, hogy a szakma részéről nyissa meg a könyvhetet, mint olyan embert, aki az elmúlt évtizedekben nagyon sokat tett az erdélyi magyar könyvkiadásért, a magyar könyvért. Benkő Samu, mivel, mint mondta, az előtte szóló Markó Béla beszédével tulajdonképpen felmentette a megnyitás kötelmétől, ezért inkább elmesélt két élményt az életéből, amely könyvünnephez kötődik. Kifejtette: harmadik gimnazistaként Marosvásárhelyen találkozott először ezzel a szóval, hogy könyvnap, ahol Móricz Zsigmond, Jékely Zoltán, valamint Jancsó Adrienne versmondása tette emlékezetessé az ottani könyvnapot. – Egy évvel később itt Kolozsváron, a Főtéren rendeztek könyvnapot, dedikáltak, akkor tudtam meg, hogy létezik dedikáció – jegyezte meg Benkő Samu. A művelődéstörténész felidézett egy másik eseményt is, nevezetesen az 1935-ös bukaresti könyvvásárt, amelyen először állítottak ki Bukarestben magyar könyveket. – Az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh vitte el a könyveit, jeles román írók köszöntötték a könyvvásáron megjelent erdélyi írókat, Bánffy Miklóst, Kádár Imrét és Szemlér Ferencet – fűzte hozzá Benkő Samu, aki végül hasznos és kellemes időtöltést kívánt mindazoknak, akik ellátogatnak ezekben a napokban a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított standokhoz.
Akárcsak tavaly, a Kolozsvár Társaság idén is átadta a Kolozsvár büszkesége elnevezésű kitüntetést. Mint Kántor Lajos irodalomtörténész, a társaság elnöke elmondta: ezt a címet olyan személynek adományozzák, aki sokat tett a magyar könyvért. Idén, rendhagyó módon két szakembert tüntettek ki, Benkő Samu művelődéstörténészt és Deák Ferenc grafikust, a Kriterion Kiadó egykori művészeti szerkesztőjét. Sajnos Deák Ferenc betegség miatt nem lehetett jelen. A kitüntetetteknek az oklevél mellett (amelynek szövegében ez áll: „A Kolozsvár Társaság az olvasók köszönetét és elismerését fejezi ki Benkő Samu művelődéstörténésznek/Deák Ferenc grafikusnak, művészeti szerkesztőnek, a város és Erdély nagy hagyományait folytató könyves embernek”) Kolozsvár bőrbe metszett címerét (Balázs László munkája) is átnyújtották.
Haiku, a háromsoros pillanat
A délután folyamán Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetét ismerhették meg az érdeklődők a Sapientia EMTE Óváry termében; a csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában megjelent kiadványról Demény Péter beszélgetett a szerzővel. A japán költészet egyik jellegzetes versformájáról szólva a keleti és az európai költészet közötti sajátos különbséget említette Markó: míg az európai szerzők a kozmoszban vélik felfedezni a teljességet, a keletiek, így a japánok is, a természet felé fordulnak, a cseresznye szirmában is képesek azt megtalálni; miközben az európaiak folyamatosan terjeszkednek, hódítani akarnak, a keletiek „szabott” térben keresik a teljességet. Ez a fajta kötöttség, a háromsoros, rendre 5, 7 és 5 szótagból álló versforma Markó tetszését is elnyerte, csakúgy, mint a 14 sorból álló szonettek „szerkesztési módja”.
– A haiku és a szonett is emiatt izgalmas: nem akarom megváltoztatni, lerövidíteni vagy kiegészíteni, eleve az a kihívás, hogy az ember tud-e szabadon mozogni egy előre körülhatárolt térben – hangsúlyozta a költő. Háromsoros pillanatnak nevezte a haikut, amelynek voltaképpen nincs eleje és vége – lásd a címadó költeményt: „lépked lefelé / ez az ő ideje s nem / az isteneké” –, s amelynek két szerzője van: aki írta, és aki olvassa. – Huszonéves koromban kezdtem haikukat olvasni. Szívesen olvastam őket, de el kellett jutnom arra a pontra, hogy megértsem mindazt, ami a cseresznye szirmában, a pillangó szárnyában rejlik. A felismerést leginkább ahhoz az élményhez hasonlítanám, mint amikor az ember nézi a háromdimenziós fotókat, kancsin és bambán, mire egyszer csak bekattan neki, hogy mit kellene meglátnia – magyarázta Markó.
A kötetben szereplő illusztrációk, Részegh Botond munkái kapcsán megjegyezte: a csíkszeredai képzőművész alkotásai visszautalnak a költeményekre, ugyanakkor önállóan is megállják a helyüket.
KÖLLŐ KATALIN. Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 23.

Június 30-ig tart
Magyar színházak seregszemléje Kisvárdán
Huszonnyolc színtársulat harminchat előadását tekintheti meg a közönség a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján; a június 30-ig tartó rendezvény megnyitóját péntek este tartották a felső-szabolcsi kisváros Várszínpadán.
A színészeket és nézőket Leleszi Tibor polgármester, Seszták Miklós, a Fidesz-KDNP térségi országgyűlési képviselője, valamint Seszták Oszkár, a megyei közgyűlés elnöke köszöntötte.
Az ünnepélyes megnyitót követően Szigligeti Ede Liliomfi című darabját mutatta be a nagyváradi Szigligeti Színház, éjféltől pedig a sepsiszentgyörgyi M Stúdió társulata lép színpadra Mint a fagyöngy című előadásával.
A romániai, ukrajnai, szerbiai és szlovákiai magyar színházak műsorából idén Bicskei István színész válogatott. A fesztivál versenyprogramjába azok a produkciók nevezhettek, amelyeket a társulatok 2011. április 1. és 2012. március 31. között mutattak be.
Az előadásokat szakmai zsűri értékeli, a bírálatban pedig a közönség is részt vehet három zsűritaggal. A produkciókat négy helyszínen, a Művészetek Házában, a Várszínpadon, a Rákóczi-stúdióban, illetve a Flórián téren rendezik meg. Idén - ahogyan tavaly is - Erdélyből várják a legtöbb színtársulatot: Kisvárdán lép fel a nagyváradi Szigligeti Színház, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Stúdió Színháza és a Yorick Stúdió; utóbbi a szombati fesztiválnapon a szintén marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatával közösen adja elő Székely Csaba Bányavirág című színművét.
A magyar színházak kisvárdai találkozóján bemutatkozik a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a temesvári Csiky Gergely Színház, az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület, a kézdivásárhelyi Városi Színház, az Erdélyi Vándorszínház, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Televízió Karának hallgatói, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a kolozsvári Állami Magyar Színház, a csíkszeredai Csíki Játékszín színtársulata, valamint a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház is, amely az Udvarhely Táncműhellyel közösen tart előadást.
A Délvidéket a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a Zentai Magyar Kamaraszínház, az Újvidéki Színház, az Újvidéki Főiskola és a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, addig a Felvidéket a kassai Thália Színház, Kárpátalját pedig a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház képviseli. A magyarországi kőszínházak közül a debreceni Csokonai és a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata, illetve az ExperiDance Produkció, a Tolcsvay Trió, a Téka Együttes és a Cédrus Néptáncegyüttes látogat el Kisvárdára.
A díjátadóval egybekötött záróünnepséget június 30-án este tartják a Várszínpadon, ezt követően Szergej Medvegyev A fodrásznő című darabját állítja színpadra a debreceni Csokonai Színház Viktor Rizsakov rendezésében.
A kilenc napig tartó színházi fieszta keretében szakmai fórumot és más programokat is rendeznek: a június 24-én neves rendezők, színházigazgatók és dramaturgok beszélgetnek magyar színház jövőjéről, a határon túli főiskolások részére pedig workshopot rendeznek, amelyen Bicskei Zsuzsa színművész színésztréninget tart a fiatalok számára.
A kísérőprogramok másik érdekessége a Kiss Manyiról szólt kiállítás lesz: a színésznő születésének századik évfordulója alkalmából Kisvárdára hozza a művész életéről szóló kiállítási anyagát az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. A Művészetek Házában megtekinthető, június 22-én nyíló tárlaton a legendás művésznő a művésznő családi okiratait, levelezésének egyes darabjait és színpadi jelmezeit tekinthetik meg az érdeklődők.
A hagyományoknak megfelelően idén is látható lesz a Napról napra című kiállítás, amely a fesztivál legjobb pillanatait mutatja majd be.
A szervezők emellett számos kulturális rendezvénnyel, így gyerekprogramokkal, könyvbemutatókkal, zenés műsorokkal, koncertekkel, utcaszínházzal, valamint népművészeti vásárral és gasztronómiai bemutatóval várják a nemcsak a színház iránt érdeklődőket Kisvárdára. Kulturpoer.hu

2012. június 30.

Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát Börvelyen
Felavatták Móricz Zsigmond mellszobrát az író halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett Móricz-emléknapok keretében június 29-én, pénteken Börvelyen.
A Szatmár megyei község általános iskolájának kertjében emelt, Bíró Lajos szobrászművész által készített műalkotást Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, valamint Markó Béla, volt RMDSZ- elnök leplezte le.
A Nagykároly közelében lévő települést 107 évvel ezelőtt egy szatmári gyűjtőútja során kereste fel az író; a községet ennek apropóján választotta az ünnepségsorozat helyszínéül a társzervező nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület.
A helyi református templomban tartott istentiszteletet követő ünnepségen Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület alelnöke Móricz Zsigmondra emlékezve felidézte: a 133 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon született író 1903 és 1906 között, a Kisfaludy Társaság megbízásából szervezett népdalgyűjtő körútjai alkalmával az akkori Szatmár megye nagyon sok, magyarok által lakott településén megfordult.
A gyűjtőutakat megelőző és az azt követő dokumentálás eredményeként az 1908-ban, Borovszky Samu szerkesztésében megjelent monográfiájában terjedelmes tanulmányt írt Szatmár vármegye népe címmel. A falvakban tett látogatásait később szépírói munkásságában is kamatoztatta: műveiben nyomon követhetők a települések lakóival való megismerkedés élményei - fogalmazott beszédében az egyesület alelnöke, megemlítve, hogy börvelyi látogatásának emlékei a Pipacsok a tengeren című ifjúsági regényében olvashatóak. Börvelyen már a magyar irodalom második személyiségének állítanak szobrot - utalt a már korábban, szintén az iskola kertjében emelt Petőfi-emlékműre Muzsnay Árpád.
„Ez a ragyogó műalkotás kifejezi azt, aki Móricz Zsigmond volt és marad mindannyiunk számára: azt az egy tömbből faragott, kemény embert, aki íróként bármelyik pillanatában képes volt szembenézni a magyar valósággal és képes volt ennek a magyar valóságnak a kritikáját megfogalmazni” - mondta méltatásában Markó Béla. A politikus a szobrokra utalva rendkívüli dolognak nevezte, hogy az egyik oldalon Petőfi Sándor, a másikon pedig Móricz Zsigmond „vigyáz ennek a vidéknek a népére, ahogyan vigyázott eddig is”.
Az ünnepségen köszöntőt mondott Sróth Ödön, a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke, Mercs István, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület elnöke, valamint a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület képviseletében Fülöp István fideszes országgyűlési képviselő. A beszédek után az emlékezés koszorúit helyezték el a jelenlévők Móricz Zsigmond szobránál.
A börvelyi Móricz-emléknapok eseményei pénteken és szombaton a Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz-vándorkiállításával és tudományos emléküléssel, valamint a környék településein tett irodalmi kirándulásokkal folytatódnak. Krónika (Kolozsvár)

2012. július 10.

Beszámoló a pusztinai magyar oktatási programról - 2011-12-es tanév
Pusztina egy székelyes moldvai csángómagyar település. Az 1764-es madéfalvi veszedelem után alapították őseink. Több más moldvai csángómagyar településhez hasonlóan az 1950-es években Pusztinán is magyar iskola működött. Ezt rendeletre alapították és rendeletre törölték el néhány év után. Utána tilos volt a magyar nyelv tanítását kérni vagy arról beszélni. Az 1989-es fordulat után leginkább nyári foglalkozásokként tanulhatták a település gyermkei a magyar nyelvet, magánházak udvarain. 2000 őszétől indult a most is zajló egységes tanévközi csángómagyar oktatási program. Pusztina település volt ennek az egyik elindítója. Az elején még leginkább hétvégén voltak a foglalkozások. A tanítás helye a családi házunkban volt. Egy hónap alatt 77-re emelkedett a jelentkezett gyermekek száma és nem volt helyünk ekkora létszám befogadására. A gyermekek szüleinek aláírásával kértünk egy termet az iskolában, de nem adták meg. Így két évig továbbra is a házunkban zajlott a tanulás. A foglalkozásokhoz csatlakozott Nyisztor Ilona, aki népénekeket és néptáncot tanított. 2002-ben a Bákó Megyei Tanfelügyelőséggel arra a kompromisszumra jutottunk, hogy a szülők közjegyző előtt hitelesített kérvényeivel elindulhatnak az állami iskolai magyarórák. Az első iskolai csoportban 34 általános iskolai diák volt. Ebben az évben ilyen magyarórák indultak még Klézsén, ahol 17 diákot írattak be a szülők. Attól az évtől kezdve bővült az iskolai magyarórák száma és további településeken is elindultak ezek. Bővült az iskolán kívüli magyar nyelvfoglalkozásokat szervező települések száma is. Közben épültek a foglalkozásoknak helyet adó közösségi házak, így Pusztinán is. Elindult a keresztszülős támogatási rendszer, amely a program támogatási egyik alapját adja és a pályázati támogatást kiegészíti.
A 2011-12-es tanévben Pusztinán 52 tanuló járt az állami iskolai heti 3 magyarórára. Az iskola többi 58 diákja és a 36 óvodás tanuló iskolán kívüli foglalkozásokon tanulta a magyar nyelvet a Pusztinai Magyar Háznál. A 2011-12-es tanévre 12 új kérvény volt a szülők részéről a magyarórákra. Tavaly befejezte a VIII-ik osztályt 5 magyarórás tanulónk, közülük az egyik tanulónk a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban tanul tovább, rajz szakon. 7 magyarórás diákunk más iskolákhoz távozott, 2 tanuló szülei visszavonták a kérvényüket, mert nem akarták, hogy a gyerekük korábban keljen reggel a magyarórák miatt, mint a többi tanuló. Sajnos az iskola tanulói összlétszáma nagyon visszaesett az utóbbi években (kevesebb gyerek születik, a szülők magukkal viszik külföldre, stb.). Így, összesen 92 tanulója volt a 2011-12-es tanévben a tavalyi 110 helyett a Pusztinai Általános Iskolának, akik mind egy időben kezdték a tanulást, reggel. Az első-harmadik és hatodik-nyolcadik osztályok összevontan (szimultán osztályokként) működtek. A gyermekek nyelvállapota Pusztinán is rohamosan romlik. Évről évre érezhető a még magyarul beszélő gyermekek korhatárának emelkedése. Jelenleg a szakadás az V. osztályosoknál van, tavaly a IV. osztályosoknál volt és ez így folytatódik. Közülük egy részének könnyű magyarul beszélni, látszik, hogy otthon is gyakorolják ezt, más részének szinte idegennyelvként szól a magyar nyelv a szájából. A nagy többségük úgy nőtt fel, hogy a szüleik csak román nyelven szóltak hozzájuk. Ezt a szülők azzal magyarázzák, hogy a gyermek javát tartják szem előtt azzal, hogy felnőve jobban boldogul az iskolában, melynek tanítási nyelve a román és jobban értik az egyház nyelvét, amely Moldvában még mindig kizárólagosan román. Velük és a náluk kisebbekkel, ahol szintén nagyon gyenge a nyelv állapota, sokat kell gyakorolni a helyes kiejtést, a hangok megfelelő hosszúságát, a hangsúlyt és a beszéd dallamát. Ez olyan szintig megy, hogy az óvodásoknál szinte szavanként kell megtanítani a magyar beszédet. Szerencsére nagy az akaratuk és érződik a szülők biztatása, lelkesítése. Továbbá az is szerencsés, hogy a mai gyermekek sokkal bátrabban szólalnak meg, kérdeznek, mint régebben. Így, ha az elején még hibáson is ejtik a szavakat, de bátran gyakorolják és javítják és napról napra érződik a félzárkózásuk a még csángómagyarul beszélő gyermekekhez. Van olyan óvodás lányunk, aki tavaly még csak olaszul értett, beszélt, és most már lehet vele kommunikálni, sőt alapdolgokban tud felelni is. Ő volt az egyik leglelkesebb kis tanulónk az iskolán kívüli foglalkozásokon. Jó lenne, ha a program magyartanárjai a lehető legtöbb ideig maradhatnának a településen tanítóként. Itt folyamatosan kell építeni a tanulók nyelvtudását úgy, hogy az adott oktató nagyon jól ismeri, hogy mire épít, milyen szintű, és miből áll a tanított diákok nyelvtudása. A meglévő tudásukra kell építeni és azt kell elsősorban megerősíteni. Ugyanakkor a tanított anyagot is jól meg kell választani: lehetőleg olyan dolgokra összpontosítani, amiket a többi iskolai órákon nem kap meg és amire alapozva a nyolcadik osztály befejezése után fel tudja venni a versenyt az osztálytársaival és meg tudja állni a helyét abban a magyar nyelvű középiskolában, ahova jelentkezik.
A 2011-2012-es tanévben az iskolai magyarórákra összesen 50 tanuló járt. A többi iskolai és óvodás tanuló hozzájuk csatlakozott iskolán kívül a Pusztinai Magyar Háznál tartott foglalkozásokon. Ettől a tanévtől kezdve a Pusztinai Általános Iskolában kaptunk egy külön termet a magyarórákra. Ebben a teremben megvolt a szükséges számú asztal és szék, a többiről nekünk kellett gondoskodni. Szondy István és felesége keresztszülőktől szépen varrott asztalterítőket kaptunk az iskolai padjainkra. Ezúton is köszönjük szépen támogatásukat. A terem felszerelését elnapoltuk, mivel az iskola vezetősége arról értesített, hogy a jövő tanévben abban a teremben tervezik az előkészítő osztály elindítását.
Az iskolai magyarórákra járó tanulók négy csoportban tanultak, korosztályonként. Négy tanév kihagyása után, tavalytól újra én tartom az iskolai magyarórákat Pusztinán. Az első iskolai magyarórás éveim után nagy öröm újra tanárként dolgozni abban az iskolában, amelyben én is végeztem a nyolc általános osztályt. Az iskola tanárai közül sokan a volt tanáraim vagy olyan fiatalok, akikkel együtt tanultunk a szülőfalunk iskolájában. A legkisebb iskolai magyarórás csoportban egy elsős és 9 másodikos diákom van. Csak egy elsős tanulóm maradt, mert a többi kisgyerek még maradt egy évet az óvodában, pedig a szülők a tanév előtt iskolába szándékoztak adni őket és megírták a kérvényüket a magyarórához. Az egyetlen elsős diákomnak nem voltak tanulási gondjai. Otthon is beszélnek magyarul a szülők és jó szókinccsel rendelkezik, az órán tanult új szavakat is hamar megjegyezte. A csoporthoz csatlakozott tanév közben egy olyan másodikos kisfiú, aki számara a szülei megírták a következő tanévre a kérvényt. Jegyeket nem kaphatott, de rendszeres óralátogatása segítette őt a csoporttársaihoz való felzárkózásbán. A második csoportban 5 harmadikos és 7 negyedikes tanulóm volt. A nyelvtudásuk nagyjából azonos szinten állt. Jól lehetett velük dolgozni. A harmadik csoportban tanult 11 ötödikes és 6 hetedikes diák. Az csoportot azért alakítottam így, mert a hetedikesek nyelvtudása jó, míg az ötödikeseknél soknak helyes kiejtési gondja volt és egymástól hallva a beszédet tanulnak a legkönnyebben. Tanév végére érezhetőek is voltak az eredmények. A negyedik csoport tanulói a 7 hatodikos és a 4 nyolcadikos voltak. Ez a két osztály összevontan tanul az iskolában, megtanultak együtt dolgozni és egymást segítik a tanulásban való jó boldogulásban. Az alsósoknak délután voltak az óráik, akkor amikor a tanítónőjük befejezte velük az óráit, a felsősöknek a leginkább reggel 7 órától, illetve a harmadik csoportnak a harmadik órája pénteken déltől volt. Az iskola optimális körülményeket biztosított a tanulásra. Még a reggel 7-től kezdődő óráinkon is megfelelően fűtve és világítva volt a tantermünk. Az iskola vezetése és tanárai már nem akadályozzák a gyermekeket az anyanyelvük tanulásában, inkább sokszor biztatták őket erre. Az iskolai magyarórák tanulóival a tanítás során igyekeztünk dolgozni minden olyan didaktikai segédeszközzel, amelyre szükségünk volt a tananyag minél szemléletesebbé tételében és a jobb megértés érdekében. Többek között használtunk feladatlapokat, szemléltető anyagokat, számítógépet, laptopot, fehér és színes krétát. a feladatlapok mellett a következő tankönyveket használtuk a jelen tanévben, melyeket az eddigi évek tapasztalatai alapján választottam és szereztem be minden csoport tudásszintjéhez igazítva:
I.-II. osztály: Lovász Andrea, Tunyogi Katalin: Ábécéskönyv, Studium Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006 Herold Gyuláné: Betűvető – első osztályosoknak. Munkafüzet az olvasás, írás, szövegértés fejlesztéséhez, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Megtanultuk a betűk írását, különös tekintettel a romántól eltérőekre, a betűkhöz tartozó szavakat is megtanultuk, a betűk helyesírását és helyes használatát, a betűkhöz tartozó mondókákat gyakoroltuk és megoldottuk az ezekkel kapcsolatos feladatokat. A tankönyv nagyon jól használható volt és örömmel használták a tanulók. Nagy öröm volt számukra minden új betű felfedezése, elsajátítása. III.-IV. osztály: Sántha Csilla, Harmath Zita: Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára, Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest, 2000. Feldolgoztuk többek között a Szeresd a könyvet!, A könyv, Fecskeiskola című olvasmányokat. Olvastuk és értelmeztük a Hideget is, meleget is és Az okos leány című meséket. Feldolgoztuk a Mátyás király lustái népmondát. A következő verseket tanultuk meg: Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap, Csanádi Imre: Karácsony fája, Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél, Benedek Elek: Megjöttek a fecskék (részlet), Román népballada: Csak tiszta forrásból (Gyűjtötte, fordította Bartók Béla) A nyelvtani részből többek között átvettük a betűket-hangokat, ezek használatát és helyesírását, az ellentétes és rokon értelmű szavakat és a szavak szerkezetét és fajtáját. A tankönyv szövegei a koruknak megfelelő és jó volt, érdekes és hasznos feladatokat tartalmazott. V.-VII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 4. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2006. Ebből átvettük a Bajor Andor: Betűvetés, Tréfás népmese, A kakas, a kutya és a róka, Szántai János: A farkas és a ház, Lévay Erzsébet: Karácsony ajándéka, D. Major Klára: Az alvó óriás, Legközelebbi szomszédunk a hold, Zelk Zoltán: Egy asztal élete olvasmányokat, Lászlóffy Aladár: Olvasás és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A negyedik tankönyvet kapták az idén a harmadikos helyett, mert sajnos csak ebből tudtam beszerezni a létszámuknak megfelelő példányszámot. A félévi dolgozatokat december 13-án, illetve május 31-én írtuk meg. VI.-VIII. osztály: Kénosi Dénes Ida: Ablak a világra. Magyar olvasókönyv és nyelvi ismeretek a 3. osztály számára, T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2005. Feldolgoztuk a Bajor Andor: Szeptemberi napfény, A három jó barát, Linda Jennings: A madarak karácsonya, Kis Bitay Éva: Alszik a természet, Krecsmáry László: Hát nem érdekes? és Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le verseket, a szabófalvi csángó költő születésének századik évfordulója alkalmából. A nyelvtani részből megtanultuk a névelőt, a főnevet, a melléknevet, a számnevet, a névmást és az igét az igekötővel és megoldottuk az ehhez a témakörökhöz tartozó feladatokat. A félévi dolgozatokat december 12-én és május 30-án írtuk meg.

Látható, hogy az általános iskola ábécéskönyvétől a negyedik osztályosok tankönyvéig az, amivel dolgozni tudunk. A heti három óra ennyi anyag feldolgozására biztosít lehetőséget. Természetesen mindez annak függvényében van, hogy a tanulók nagyon sokszor a nyelvet nem beszélik az általunk szervezett magyar nyelvi foglalkozásokon kívül. Továbbá az is meghatározó tényező, hogy a szülők a gyermekeket attól a tanévtől íratják az iskolai magyarórára, amikor erre elhatározzák magukat. A tanügyi törvény és kiegészítései úgy rendelkeznek, hogy a beiratkozásuktól kezdve az általános iskolás évek végig kell járniuk ezekre a magyarórákra. Azonban mégis van egy-két olyan szülő, amely visszavonja a kérvényét megóvva a gyermeket a magyarórákra járás plusz feladatától vagy a reggeli egy órával korábban történő felkeléstől. Az iskolán kívüli órák hétköznap voltak déltől. Az óvodások naponta jártak, az állami óvodai programjuk után együtt indultak a Magyar Házba. Az iskolán kívüli foglalkozásokban idéntől Rosu Anna pusztinai tanítónő segít. A téli ünnepek alatt sikerült az emeleti tantermet leválasztani, ezáltal a Magyar Házban zajló programok nem zavarják a nyelvi foglalkozásokat, és fordítva. Ugyanakkor a kicsiknek kevesebb lehetőséget biztosít, hogy a foglalkozások alatt elkalandozzon a figyelmük a házban zajló más foglalkozások miatt. Az iskolán kívüli foglalkozások első és legfontosabb célja az iskolai magyarórákra járó gyermekek tudásának elmélyítése, illetve a még az iskolai magyarórákra be nem iratkozott tanulók félzárkóztatása. Ebből kifolyólag az iskolán kívüli órák követik az iskolai tananyagot, azt elmélyítik, rendszerezik, gyakoroltatják, illetve kiegészítik. Az iskolán kívül járó gyermekekkel minden olyan didaktikai segédeszközt használtunk, amivel rendelkeztünk vagy amit be tudtunk szerezni. Ilyenek a tábla, színes papir, nyomtatott vagy fénymásolt feladatlapok, gyurma, gyöngy, festék, stb. A feladatlapok mellett a következő munkatankönyveket használtuk az iskolán kívüli foglalkozásokon:
Óvodások és elsősök: Földvári Erika: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. Gyakoroltuk a vonalvezetést, az írószer tartását és a betűk helyesírását. Cél volt, hogy a kicsik megszokják az írást, az írószer helyes fogását, tartását és megszeressék az írás gyakorlását. Továbbá fontosnak tartottuk, hogy ismerkedjenek a betűk formálásával, hangzásával. II. osztályosok: Írásvázoló első osztályosoknak. Kisbetűk, Mozaik Kiadó, Szeged, 2011. főleg második része (betűk). Kiegészítettük az iskolában tanultakat és azokat gyakoroltuk. III.-IV. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Kisbetűs írásfüzet, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2007. Elsősorban a feladatokra helyeztük a hangsúlyt, a szókincsük bővítésére, a beszédre és szépírásra figyeltünk. V.-VIII. osztályosok: Batáné Murányi Erika, Kis Gyuláné, Koncz Antónia, Takács Marianna: Ugróiskola. Olvasókönyv, Pedellus Tankönyvkiadó, Debrecen, 2008. Az olvasmányok mellett a nyelvtani fogalmak és szabályok gyakorlása volt a cél.
A pusztinai gyermekek keresztszüleivel a kapcsolattartást sikerült rendszeressé tenni. A gyermekek leveleznek, rendszeresen küldenek rajzokat, beszélnek, találkoznak velük. Ez a tanároktól folyamatos plusz munkát követel, de kiemelten fontosnak tartjuk. A tanulók levelei adott ünnephez vagy alkalomhoz igazítottak. A rajzaik is ezt követik, ezek szerepe a leírtak kiegészítése, vizuális bemutatása, illetve a gyermek belső világának kivetítése. A levélírás, azok együtt történő kijavítása is a gyermekek nyelvtanulását, gyakorlását szolgálja elsősorban. Emellett a keresztszülők nagyjából kéthetente információkat kapnak az aktuális programjainkról. Újra jelentkezett a településünk „falugazdája”, Muhi András úr is, aki továbbra is vállalta a munkánk segítését, koordinálását. Ugyanakkor elkezdtük a tanulóink fényképes adatbázisának a kiépítését a Magyar Ház tulajdonában lévő fényképezőgéppel. Az elmúlt tanév alatt a gyerekek közel feléről sikerült elkészíteni bemutatkozó képét. Ennek célja, hogy a keresztszülő aktuális képet kapjon a keresztgyerekéről, illetve, hogy egy naptárt, tablót, stb. készítsünk a tanulóinkról.
Az óvodás kisgyerekek naponta vettek részt a magyar nyelvi foglalkozásainkon. Őket minden hétköznap az állami óvodai óráik után vártuk a Magyar Házban a korosztályuk számára szabott játékos feladatokkal, rajzzal, színezéssel, origami és további kézműves foglalkozásokkal. Mivel a nagy részük nem beszél magyarul, ezért az elsődleges szempont a magyar nyelven való minél több kommunikáció, játék és az alapvető dolgok megnevezésének megtanítása, illetve a köszönés, a bemutatkozás, a számolás egytől tízig, a színek felismerése volt. Az első-másodikos diákok ebben a tanévben még a magyar ábécé megtanulásával, az írás-olvasás alapvető szabályainak elsajátításán dolgoztak. Egy nagyon lelkes és szorgalmas csoportról van szó, akikkel nagyon könnyen, jól lehetett dolgozni. Nagyon szeretnek olvasni, írni és sokat tanulnak, ugyanakkor rendszeresen is jártak a foglalkozásokra. A III.-IV. osztályos tanulókkal elsősorban a helyesírásra és olvasásra helyeztük a hangsúlyt. Ezenkívül megtanulták még a Sarkady Sándor: Jön a tél, Weöres Sándor: Olvadás, Itt a fejem... (magyar népköltés), Petőfi Sándor: Fekete kenyér, Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske című verseket. A felső tagozatosoknak az iskolában is több órájuk volt, mint az alsósoknak, ezért az iskolai magyarórákra jól és rendszeresen felkészültek, de kevesebben jártak és rendszertelenebbül az iskolán kívüli foglalkozásokra. Velük a játékos, rajzos feladatok mellett nyelvtani és olvasási feladatokon dolgozunk. Továbbá megtanultuk a Petőfi Sándor: Füstbement terv, Matekovics Éva: Lefagy a kezem!, Gazdag Erzsi: Mesebolt, Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Juhász Magda: A hóember király, Petőfi Sándor: Fa leszek, ha..., József Attila: Mama, Lakatos Demeter: Szép a falum, József Attila: Kedves Jocó, Petőfi Sándor: Itt van az ősz című verseket. A továbbtanulók rendszeresen jártak felkészítőre. Ők a nyolcadik osztály befejezése után magyar középiskolában szándékoznak továbbtanulni. A tanévév elején erre a heti egy (szükség esetén több) alkalommal két órában tartott felkészítőre három nyolcadikos tanuló járt. Nyolc tanuló járt rendszeresen ezekre az órákra. A nyolcadikosokhoz hetedikes vagy annál kisebbek is csatlakoztak, akik már most magyar középiskolába készülnek. Ezeken az órákon elsősorban helyesírással, olvasással foglalkoztunk. Átvettük, rendszereztük és elmélyítettük a nyelvtani témaköröket, a helyesírási szabályokat és nem utolsó sorban mindent átbeszéltünk, amit a továbbtanulóknak tudniuk kell, ahhoz, hogy az adott középiskolában becsületesen megállják a helyüket és fel tudják venni a versenyt az osztálytársaikkal. Ezeknek a gyermekeknek a szülei is támogatják őket abban, hogy kitartóak legyenek a magyar továbbtanulás mellett. Ugyanakkor rendszeresen érdeklődnek a gyermekeik haladásáról a magyar nyelv minél jobb élsajátításában. Tisztában vannak azzal is, hogy az iskolai órákon is jól meg kell állniuk a helyüket és jó eredményekkel kell végezzék az általános iskolát, hogy több esélyük legyen abban a középiskolában továbbtanulni, ahol szeretnének. A tanulók szüleinek félévente szülőértekezletet szerveztünk az állami iskolában, ahol tájékoztattuk őket az aktuális ügyekről és megbeszéltük a további teendőket. A szülőértekezlet az adott félév végén van. Az első félév szülőértekezlete december 16-án volt, a második félévé július 15-én. Erre a szülők a gyerekeiken keresztül meghívót kaptak. A szervezett szülőértekezleteinkre minden alkalommal szinte az összes érintett szülő eljött. A gyerekek szülei közül sokan hetente ének és táncpróbákra jártak a Magyar Házba, hogy az őseink gazdag néphagyományát ne felejtsük el és a gyerekeiknek is tovább tudják adni. Ilyenkor a gyermekeiket is elhozták és hangulatos együttlétben dolgoznak, ezáltal kicsit felelevenítve az őseink guzsalyos szokásait. A táncos foglalkozásokat Rosu Anna tanítónéni szervezte. Az első félévtől kezdve igyekeztünk külön is kiemelni a legjobb tanulóinkat és megjutalmazni őket. Az óvodások közül Mátyás Melinda, az alsós tanulóknál László Albert-Dominik és a nagyobbaknál Keszáp Johanna voltak a tanév legszorgalmasabb tanulói. Ők a leginkább a tanulásukkal, szorgalmukkal emelkedtek ki és a magaviseletükkel, de mellettük további közel harminc tanulót jutalmaztunk a tanév során tanúsított szorgalmukért.
A továbbiakban röviden néhány gyermekprogramunk, melynek részesei voltunk az elmúlt tanévben (és amelyekről a honlapunkon is beszámoltunk): Október 8-án, szombaton 55 csíkszeredai általános iskolás és líceumi tanuló gyermek látogatott Pusztinára. Őket Ft. Szecsete Zoltán csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia káplánja, György Imre gyakorlati éves kispap és Ft. László Rezső hargitafürdői plébános kísérte. Nyáron közösen táborozunk a csíkszeredai plébánia szervezésében. November 12-én, szombaton 13 órai kezdettel a II. „Lackó Katalin” Népdalversenyt tartottunk a Pusztinai Magyar Házban. A versenyzők a pusztinai általános iskola tanulói, iskolai és iskolán kívüli magyar anyanyelvi órákra járó gyerekek voltak, ők mérték össze népdaléneklési tudásukat. A kicsiknél Száros Mária-Stefánia, a nagyoknál Készáp Johanna érte el az első helyezést. A Pusztinai Magyar Házban december 4-én szavalóversenyt rendeztünk, melyen 11 alsó, és 17 felső tagozatos pusztinai tanuló vett részt. Minden jelentkező három verssel készült, melyek közül az egyik kötelező volt, a másik kettőt szabadon választva tanulták meg a diákok. Az alsósoknál Kányádi Sándor: Bandukol az őszi nap volt a kötelező vers, a felsősöknél Lakatos Demeter: Messze ott, hol a nap szentül le. A felsősök versválasztása Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőre esett a költő születésének századik évfordulója alkalmából. A kicsiknél László Albert-Dominik, a nagyoknál Sztán Mihály lett az első helyezett. December 19-én a Magyar Ház vendége volt Böjte Csaba és az általa vezetett Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársai. Karácsony szeretet-üzenete mellett együtt érkeztek a karácsonyi ajándékokkal, amit egyaránt örömmel fogadtak a megjelent gyerekek, szülők, nagyszülők. Karácsonyi ünnepség. A program karácsonyi dalokkal indult, amit a nálunk szokás felajánlások követtek. Utána megérkezett a Télapó. Idén is a ház kéményén ereszkedett le és idén sem jött ajándékok nélkül. Türelmesen kikérdezte a gyermekeket az ebben a félévben tanultakról, majd megajándékozta őket. A gyermekek énekeltek, szavaltak vagy mondókát, mesét mondtak neki. A Télapó rendkívül elégedett volt és megígérte, hogyha ilyen ügyesen haladnak, akkor a jövő karácsonykor sem felejti el őket. Nőnap. Március 8-án a pusztinai gyerekek műsort tartottak az anyukáiknak. Minden gyerek mondott verset, a kiscsoportosok mondókákat mondtak és a nagyobbak énekeltek. A műsor végen minden anyuka kapott a gyerekétől egy saját kezűleg gyártott képeslapot és egy kis ajándékot. Csíksomlyói búcsú. Mind minden esztendőben, az idén is Pünkösdkor részt vettünk a csíksomlyói búcsún úgy gyerekek mind felnőttek Gyereknap és orvosi vizsgálat. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat „VEDD FEL ÉS LÁSS!” programja lehetőséget teremtett június 1-én, hogy általános orvosi, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, fogászati és szemészeti vizsgálatokban részesüljünk. Gyermeknap lévén egész napos gyermekprogramok szórakoztatták a gyerekeket míg a vizsgálatokra várakoztak. Pusztinai zeneovi és tanévzáró. Június 18-22. között a pusztinai gyermekek és szülők részt vettek egy hetes játékos foglalkozásokon. A következőkel lehetett ismerkedni: újságírás, diafilm vetítés, kreatív ének, színjátszókör, zeneovi. A záróműsort követte a tanévzáró ünnepségünk. Itt felléptek a év során legkiemelkedőbb teljesítményű gyerekeink, akiket kis ajándékkal jutalmaztuk a „Pusztinai Házért” Egyesület részéről. Gratuláltunk és tapssal jutalmaztuk az iskolai magyarórákra a következő tanévtől beiratkozott 18 új tanulónak. Július 1-7. között Zenetábor volt a Magyar Házban. Következnek a keszthelyi, velencei, kecskeméti és csíkszeredai táboraink, majd a nyári tanítás és óvodai foglalkozások a következő tanév elejéig.
Az oktatási program bizonyította kiemelt fontosságát a településünk életében. Sajnos nálunk otthon, a családokban egyre ritkábban szólnak magyarul a gyermekekhez. Ezért a magyar nyelv gyakorlásának meghatározó tere az iskolai és iskolán kívüli magyarórák. Bilibók Jenő, tanár
2012.07.09.
Pustiana.ro

2012. október 3.

Nemzeti Könyvtár: Tormay Cécile műve az első kötet
Bethlen István és Esterházy János is szobrot kap, közteret is neveznek el róluk
Megjelent a Nemzeti Könyvtár első hét kötete, a legelső Tormay Cécile családregénye, A régi ház. A könyveket a magyarság és a haza szeretete köti össze. A program felelőse Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott.
Köztereket újítanak fel és neveznek el a magyar történelem öt jeles alakja tiszteletére, a polgári kormány kezdeményezésére. Tiszteletükre televíziós műsorokat készít a közmédia, konferenciákat rendeznek, szobrokat emelnek, Trianon tanúinak tollából, életéről szóló könyvek is megjelennek a Nemzeti Könyvtár sorozatában, amelynek első hét kötete október 3-án látott napvilágot.− A Nemzeti Könyvtár a centrális politikai erőtér ajánlásával jelenik meg, 2013 karácsonyáig huszonnégy kötetben, könyvcsomagokban – mondta el parlamenti sajtótájékoztatón az alaptörvény terjesztésével kapcsolatos koncepció kidolgozásáért, végrehajtásának irányításáért felelős miniszterelnöki megbízott, Kerényi Imre
A könyvcsomagok a szoboravatások idején jelennek meg. Tormay Cécile író, Esterházy János és Bethlen István politikus, Kós Károly és Bánffy Miklós polihisztor kap szobrot. Igaz, a kormány szándékát a Nemzeti Értékvédő Egyesület megelőzte: Tormay Cécile szobrát (R. Törley Mária alkotását) március 31-én avatták fel a Szent Rókus Kórház előtti parkban. Kerényi Imre hangsúlyozta: a Nemzeti Könyvtár köteteit a magyarság és a haza szeretete köti össze, kultuszkönyvtár, amelynek kánonja nem támad senkit, más irodalmi kánonokat sem.
Az alaptörvény népszerűsítéséért is felelős miniszterelnöki megbízott úgy fogalmazott: Trianon tragédiája a múlt században kétféle reakciót váltott ki: kétségbeesést, vagy cselekvést. A kezdeményezés azokat állítja előtérbe – azokat a hősöket választották ki –, akik „nem csak lírai költeményeket írtak, hanem valamit tettek is annak érdekében, hogy Trianon után hogyan lehet felemelni a hazát".
Tematikus kultuszkönyvtár
A Nemzeti Könyvtár hét tematikába rendszerezi a könyveit: magyar írókat, hősöket, tájakat, meséket, ízeket, ritkaságokat és ünnepeket mutat be. E tematika alapján jelent most meg Tormay Cécile családregénye, A régi ház, amelyet tizenhét nyelvre fordítottak le, s amely esélyes volt az irodalmi Nobel-díjra is. (Kerényi Imre megnyugtatta az aggódó ellenzéki újságírókat: az írónő politikai szempontból vitatott műve, a Bujdosó könyv nem lesz a sorozat része.)
Most napvilágot látott Jókai Mór Benyovszky Móric élete című műve, Dornyai Béla és Vigyázó János régóta megjelenésre váró szép könyve, a Balaton környéke és részletes kalauza. Megjelent Gundel Károly és Gundel Imre tollából A vendéglátás művészete, valamint a Gasztronómiáról és Gundelekről, Herman Ottó polihisztor könyve, A madarak hasznáról és káráról, A csudaszarvas P. Ábrahám Ernőtől, továbbá Szigethy Gábor író szerkesztésében az Október 23. című kötet, amely a forradalom tiszteletére született irodalmi alkotásokból, korabeli dokumentumokból válogat.
Nem nyerészkedik az állam
Bencsik Gábor, Kerényi Imre és Szigethy Gábor szerkesztője a Nemzeti Könyvtár első huszonnégy kötetének, amelyek között lesz Karinthy Frigyes, Kós Károly, Móricz Zsigmond és Bánffy Miklós több műve is. (Ha lesznek további huszonnégyes könyvcsomagok, azok összeállításához Kerényi Imre értelmiségieket, akár ellenzéki érzelműeket is szeretne felkérni, hogy jelöljenek meg öt kötetet, amit szívesen látnának a sorozatban.)
A kultuszkönyvtár az állami tulajdonú Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó gondozásában lát napvilágot, egy-egy könyv tízezer példányban jelenik meg. Egy-egy mű mintegy ötezer tiszteletpéldánya kerül közkönyvtárakhoz, a középiskolai könyvtárakhoz és igazgatókhoz, a nagyobb települések polgármestereihez. A könyvekről a Nemzeti Könyvtár újonnan indult honlapján lehet további információkat találni. A könyvek ára 2500 forint.
Kerényi Imre arra az újságírói felvetésre, hogy az állam a Nemzeti Könyvtár megjelentetésével beavatkozik a könyvpiaci folyamatokba („ez mennyibe kerül az adófizetőknek” típusú kérdésekre) hangsúlyozta: a könyvsorozattal nem kíván az állam extraprofitot termelni, piacbefolyásoló szerepet sem szán neki: szellemi innovációt szeretnének megvalósítani. Ha a kötetek zömét megvásárolják, a Nemzeti Könyvtár programja nullszaldós lehet.
Bethlen István tér is lesz
Elhangzott az is: október 8-án emlékeznek meg Tormay Cécile születésének 137. évfordulójáról, e napon avatják fel a Józsefvárosi Önkormányzat és a kormány támogatásával felújított lakóházának homlokzatát a Kőfaragó utcában. Október 5-én a Magyar Művészeti Akadémia rendez konferenciát az írónő tiszteletére, 6-án és 7-én az MTVA jóvoltából a közszolgálati televízió több műsorral emlékezik. Esterházy János szobrát, Nagy János alkotását 2013 márciusában Budapesten, a Gesztenyéskertben, gróf Bethlen István szobrát – amely meghívásos pályázatra születik – jövő év októberében a budai Várban avatják. Kós Károly tiszteletére Melocco Miklós a Városmajorba, Bánffy Miklósról Párkányi Raab Péter Sopronba készít szobrot – mindkét alkotást 2013 decemberében avatják. A történelem jeleseiről jellemzően a szobrok környékén neveznek el majd teret.
Tölgyesi Gábor
MNO,

2012. október 29.

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

2012. november 27.

Építkező tudomány
Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület 11. alkalommal szervezte meg a Magyar Tudomány Napját Erdélyben. „ A felfedező tudomány 21. század eleji eredményei és távlatai Erdélyben” címmel tartott rangos esemény a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében zajlott le. A rendezvény fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
A MTA részéről, Paládi- Kovács Attila, a Magyar tudományosság külföldön elnöki bizottság kuratóriumi vezetője beszédében kiemelte, Európát súlyos válság sújtja. Ennek ellenére folyik az építkezés a tudomány szempontjából. Magyarországon a tudomány támogatására a GDP 1,1-1,2%-os részarányát biztosítják, ami a környező országokhoz képest jelentős. A mai magyar kormány értékeli az innováció, a tudományos kutatás fejlesztésének igényét. A tudományt húzó ágazatnak tekinti. Az EU tagországaiban, átlagban, a GDP 1,9-2,1%-át, költik a tudományos kutatás támogatására. Hivatkozik Móricz Zsigmond fiatal íróknak adott tanácsára, mely ma is érvényes: „Ne politizálj, építkezz”. Németh László szavait idézi, melyek nem vesztették el aktualitásukat „Kelet-Európa népeinek egymásra kell találni, ez a felemelkedés útja.” A tudomány egyre inkább nemzetközivé válik, emiatt a tudósok, kutatók közötti együttműködés szükséges.
Magdó János Magyarország kolozsvári főkonzulja a Fórumot üdvözlő beszédében kiemelte:” Mi magyarok azt szeretjük mondani magunkról, hogy tudós nemzet vagyunk.” Egy filmet tekintett meg, amely bemutatja, hogy a gyufa, a golyóstoll stb. a magyarokhoz kötődik. 10-12 Nobel díjas tudóst tudhat magáénak e nemzet. „Tudósok, felfedezések nevével büszkélkedhetünk. Azonban, mikor ezekről beszélünk, mindez természetesnek tűnik. Nem gondolunk arra, milyen sok munka testesül meg bennük. Kutató csoportokhoz, egyének nevéhez kötjük az eredményeket. De mögötte áll az egész nemzet.”
Az EME- nek komoly szerepe van abban, hogy Erdélyben fejlessze a tudományos életet. Jelenleg megteremtődött a lehetőség, hogy az erdélyi és kárpát-medencei tudományos hálózat egybekapcsolódjon.
Szakmai szempontból értékes előadások hangzottak el, melyek bizonyítják a tudomány világának sokszínűségét.
Dávid László „Az optimális irányítás, egy új innovatív szemlélet a globális felmelegedés gondjainak kezelésére” című értekezésében a modellezésnek különböző területeken levő alkalmazását mutatta be. A következtetése: a modellek azt mutatják, bármit meg lehet tenni, ha időben hosszú távra terveznek.
Imre Mihály „ A kulturális emlékezet forrásai, jellemzői, rétegzettsége Szenczi Molnár Albert munkásságában” című előadásában értékelte a nagy gondolkodó hozzájárulását a német protestáns kultúra magyarul történő ismertetésében. (Szencen született, 1574. augusztus 30.-án, Kolozsváron halt meg, 1634. január 17.-án. Református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító.)
Imre Mihállyal beszélgetve, megtudtam, miért választotta a Szenczi műveinek kutatását. Mint fiatalember Hódmezővásárhelyen tanárkodott. Az iskola könyvtárában rátalált az 1544-es kiadású Bibliára, mely Szenczi Molnár Albert tulajdonában volt. Sűrű glosszákkal, bejegyzésekkel telt Biblia az ifjú tanárt magával ragadta. Kisdoktori értekezését e témából írta. Ez volt az, az ok, mely elindította kutatói pályáján. A nagy doktoriját is ebből írta. A bejegyzések tulajdonképpen Szenczi Molnár Albert nyugati vándorlásai alkalmával szerzett tapasztalatait, de az életének eseményeit is rögzítik. Mint például, 1622-ből származik az a bejegyzés, melyben rögzíti kislányának halálát. Ekkor határozta el Imre Mihály, hogy minél árnyaltabban, a maga teljességében szeretné megismerni Szenczi Molnár Albert életét és munkásságát. Kutatásai eredményeként két könyvet is írt. Ezekben részletesen ismerteti Szenczi Molnár Albert munkásságának sokszínűségét. Életképeket villant fel, amelyek közül egyesek a tudós fiatalkori érdeklődésére utalnak. Azt is jelzi, hogy jelen volt a Vizsolyi Biblia nyomtatásánál, mint 14 éves fiú. Lévén értelmes, rábízták a korrektura elvégzését. Fogalmazhatnánk úgyis tanítója Károlyi Gáspár volt. A magyar protestantizmus nagy teljesítménye a Vizsolyi Biblia.
Imre Mihálynak az élet megadta azt a lehetőséget, hogy minden olyan városban, melyben Szenczi Molnár Albert járt, (Wittenberg, Strasbourg, Heidelberg, Altdorf, Marburg, Oppenheim) maga is megfordulhatott. Szenczi Molnár Albert 60 évet élt. Életének felét külföldön töltötte, de soha, egy pillanatig sem felejtette el magyarságát, holott lehetett volna műveltsége révén akár német tudós is. A Vizsolyi Bibliát kétszer is kiadta Németországban, olyan nyomdában, ahol csak ő tudott magyarul. A Biblia magyar nyelvű korrektúráját ő végezte.
A hallgatóság részéről felvetett kérdésekre válaszolva, Imre Mihály kifejtette: a régi magyar irodalom egyik intenzíven művelt területe a Szenczi –kutatás. Az elmúlt 20 év alatt 3 Akadémiai fokozat született Szenczi műveinek a tanulmányozása kapcsán. A Bibliát több mint 80 alkalommal adták ki.
Néda Zoltán „ Szociálfizika”- fikció vagy valóság? című értekezésében felveti a kérdést, van-e értelme arról beszélni, hogy a szociális jelenségek tanulmányozására alkalmazhatók a fizika módszerei. Stewart szociálfizikának nevezte a „társadalmi jelenségek matematikai- statisztikai eszközökkel történő vizsgálatát”.
Néda Zoltán érveket és ellenérveket sorakoztatott fel a társadalmi jelenségek ily módon való tanulmányozására. A következtetése, a fizika alkalmazható a szociális jelenségek leírására. Különböző példák alapján érzékelteti – a 2000.-ben Londonban felavatott Milleniumi híd, a koalíciók, csoportok kialakulása a társadalomban, a vastaps – a térbeli, viselkedési kölcsönhatásokat fejeznek ki. A társadalmi jelenségek is univerzális törvények alapján alakulnak.
A szociálfizika egyre inkább valóság- mondja Néda Zoltán.
A Fórum a munkálatait szakosztályokban folytatta.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2012. december 31.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

2013. január 8.

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 7.

Elhunyt Katona-Szabó István
Életének 91. évében, február 6-án elhunyt Katona-Szabó István, 1986 óta Gödöllőn élt író, újságíró, szerkesztő.
Kézdivásárhelyen született 1922. november 10-én. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán politikai gazdaságtanból és szociológiából szerzett diplomát 1947-ben. Mint egyetemi hallgató a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója volt és a Világosság című napilap riportere. Tanulmányainak végeztével rövid ideig tanárként dolgozott a bánffyhunyadi gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe, illetve Falvak Dolgozó Népe szerkesztője, 1950 és 1952 között főszerkesztő-helyettese volt. 1958-tól Marosvásárhelyen a Művészet, majd az Új Élet főszerkesztő-helyetteseként, 1967-től a lap szerkesztőbizottságának tagjaként és rovatvezetőként dolgozott. 1955 és 1986 között tagja volt a Román, majd Magyarországra települése után 1986-tól a Magyar Írószövetségnek. Első írása, egy, Tolnai Lajos marosvásárhelyi tartózkodásáról szóló adattár, Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében jelent meg 1941-ben. Írói és publicisztikai érdeklődésével a népi írók mozgalmához és szellemiségéhez kapcsolódott. A falu és a parasztság felemelésében látta a magyar társadalom fejlődésének megalapozását. A szövetkezeti mozgalom erdélyi hagyományainak folytatását, a finn szövetkezetek mintájára, az önkéntes szövetkezés gondolatát képviselte. Szembekerült az MNSZ nemzetiségi jogokat feladó törekvéseivel és felszólalt az 1945. novemberi hírhedt Marosvásárhelyi Kiáltványa ellen, mely Erdély határainak végleges romániai megoldását, a határok megváltoztatásának szükségtelenségét hirdette meg a béketárgyalások előtt. Az intézőbizottság tagjaként a kiáltvány elfogadása ellen szavazott, és tiltakozásul kilépett az MNSZ Központi Intéző Bizottságából. A kiáltványt elfogadó vita és gyűlés jegyzőkönyvének szövegét személyesen adta át Tildy Zoltán miniszterelnök kabinetjének, Erdei Ferenc belügyminiszternek, és más leleplező anyaggal együtt Demeter Bélának, a magyar béke előkészítő bizottság erdélyi szakértőjének 1946 januárjában. Ezt a kiáltványt a román külügyminiszter felhasználta a párizsi béketárgyaláson a magyar igények visszaverésére. Írói, közírói tevékenységével tudatosan, Sütő András főszerkesztősége alatt, célszerűen a magyar irodalom, művészet, és kultúra egymástól elszakíthatatlan egységét, közös hagyományainak folytatását szolgálta és jeles erdélyi képzőművészek és írók újraértékelését szorgalmazta. Mint szerkesztő és kritikus a fiatal művésznemzedék indulását támogatta. Főleg az ellenzéki román írókkal való jó viszony ápolására törekedett, értékeik megismertetéséért cikkezett a magyar nemzeti öntudat erősítésével egyidejűleg. Gondozásában jelent meg a Móricz-féle Magvető két erdélyi kiadása 1944-ben és 1945-ben, 1962-ben pedig magyar nyelvtan könyvet és olvasókönyvet szerkesztett a VII. osztály számára. Ő állította össze a romániai magyar művészek „ki kicsodáját”. 1955 és 1974 között több önálló kötete jelent meg. 1986-ban áttelepült Magyarországra és Gödöllőn talált új otthonra. Bekapcsolódott a politikába, 1991-1994 között az MDF városi szervezetének elnöke volt. 1995-től 2000-ig ő töltötte be a Remsey Jenő Művészeti Alapítvány ügyvezető elnöki tisztét, de ő volt a Nagy Sándor Művészeti Díj kezdeményezője és a Bolyai Egyetem Barátai Egyesületének alapító elnöke is 1995-től 2004-ig. 2012. november 11-én Gödöllőn ünnepelte 90. születésnapját, a jeles évfordulóra jelent meg új, egyben utolsó, „ A nagy hazugságok kora – Életem Erdélyben” című dokumentum értékű könyve, ami a korábban kiadott „Nagy remények kora” és a „Visszaemlékezések” folytatása. Temetéséről később intézkednek.
onkormanyzat.MTI.hu,

2013. február 9.

Kós Károly figyelmeztetései
Születésének 130., halálának 36. évfordulójához közeledve, talán nem kellene Kós Károlyt is bevonni az egyre durvább kultúrharcba. Hogy ki volt ő, hogy hol állt, hova állt, hazatérve Erdélybe, azt nem most kell kideríteni. Legfeljebb emlékeztetni kell a rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket – akár a leszármazottak némelyikét – a tényekre, Kós Károly hatalmas munkásságának egészére, beleértve mindig harcos (nemegyszer karcos) szövegeit.
Kós Károlyról én nem írtam könyvet – mint Sas Péter, jóval korábban pedig (rossz időben és így felemásan) Varró János –, kutatásaim során azonban számtalanszor kellett elidőznöm élete-életműve egy-egy szakaszánál, nem szólva néhány emlékezetes személyes találkozásról Károly bácsival. (Első és egyben utolsó képzőművészeti kiállítását 1975 decemberében rendeztük meg a Korunk Galériában, ezen még ő is jelen volt.) A 90. születésnapjára pedig megjelentettük – 1973 novemberében – a Korunk Kós Károlynak és Kalotaszegnek szentelt számát, amelyben többen jártuk körül „táj és világ gondját”. Bekapcsolva a probléma boncolgatásába Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét is, erre visszautalva, no meg beszámolva Károly bácsinak kalotaszegi szerkesztőségi kiszállásunkról, levelet küldtem Neki, amelyre 1974. február 9-én (szokása szerint szabadkozva, öreg korára hivatkozva, a késés miatt) hosszan válaszolt. Ebből a levélből idézem: „…ez a könyv [a Sütőé] egyike azoknak a legutóbbi években megjelent (nem sok) írásoknak, melyeknek szerzői végre ráébredtek, hogy minden becsületes kultúrembernek, de elsősorban és mindenekfelett minden igazi művésznek (legyen az író, képzőművész, építész vagy zenész) minden időben, mindenütt a világon és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelessége – volt, van és lesz – a maga népe és szülőhazája sorsának vállalása és alkotó életmunkájában népének és megbecsült hagyományainak szellemében való hűséges szolgálata.”
Nos, minthogy Kós Károlynak a Sors által rendeltetett kötelessége változó időben változó lehetőségeket jelentett, „kiegyenesíteni”, azaz félremagyarázni az ő megnyilvánulásait: történelmi tévedés. (Újabban hasonló kísérleteknek lehetünk tanúi olyan 20. századi klasszikusaink esetében, mint például Móricz Zsigmond, Illyés Gyula.) Egy dologban biztosan nem lehet „fogást találni” Kós Károlyon: hűségén Erdélyhez. Amit halála évében írtam, azt csak megismételni tudom: „A népének elkötelezett értelmiségi erdélyi szobrát róla lehetne megmintázni, ha kilencvenen túl is huncutul-nyugtalan arca (melyet, akik ismertük őt, örökre magunkkal hordunk) és tréfásan komoly figyelmeztető ujja valahogy ellent nem mondana bármilyen szobormerevségnek. Mondták ugyan vitafelei Kós Károlyt merevnek, kérlelhetetlennek, számunkra azonban most már mindig a hajlíthatatlanságot jelenti, a józan következetességet, amellyel a nyelvi, a szellemi és tárgyi örökség megőrzését és továbbfejlesztését csak a román–magyar–német együttélés realizmusában tudta elképzelni.”
Hát persze, ennek az utolsó mondatnak az érvényessége már csak azért is sántít, mert a szászok és svábok nagy többsége kivándorolt (kihalt) Erdélyből, a román–magyar, a magyar–román együttélés pedig azóta is sokszor kapott mély sebeket. Egyetlen példát: a Kós-centenárium megünneplését letiltotta Bukarest (ennek következményeit az ember a saját szekus megfigyelési dossziéjában ugyancsak bőven megtalálja), holott tíz évvel korábban az Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén mellettünk a román írók is jelen voltak, ünnepelték velünk együtt Károly bácsit.
A figyelmeztető ujjról azonban még valamit feltétlenül el kell mondani. Magyar–magyar vonatkozásban. Minthogy régebben sem szerettem „hozott anyagból” dolgozni, igyekeztem eljutni a forrásokhoz Kós-ügyekben is. Így találtam meg a Budapesti Hírlapban Kós Károly levelét a balázsfalvi gyűlésről, az erdélyi románság 1911-es gyülekezéséről. (Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről. A teljes szöveg ismeretében bizony sok mindent el lehetne mondani Kós magyarság-óvásáról és súlyos szemrehányásairól a magyar hivatalosság irányában. Csupán néhány keserű mondat a Budapesti Hírlapban megjelentekből: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előnyomuló oláhsággal szemben az elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.”) Ha ehhez hozzáadjuk azt, amit Kós a Sztánán 1912 telén szerkesztett, rövid életű lapjában, a Kalotaszegben írt Erdély és a pesti közvélemény viszonyáról, hát bizony-bizony…
A mondatot többféleképpen lehet folytatni. Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával; magázva is közel érezte magához a nagyurat, az Erdélyi Helikonban együtt dolgoztak a magyar irodalomért. Vagy a Szabédi-féle kolozsvári Termés híres, 1943-as ankétjából idézve, ahol Kós Károly az „uralkodó eszmék” közé a maga transzszilvanizmusát „csempészte be” – lényegében folytatva sok évtizedes harcát Erdélyért, a magyarságért és a három kultúra egymás melletti továbbéléséért. Mindehhez kell (lehet és kell) hozzátenni Kós Károly vállalását például a Balogh Edgár szerkesztette Világosságban, a Magyar Népi Szövetségben, a negyvenes évek második felében. (Világosságbeli publicisztikája is érdemes az utókori figyelemre.) Bukaresti képviselősége éveiből feleségének, „Édes Idának” Kolozsvárra küldött levelei (1946–1948) már olvashatók…
Most csak ennyit, a feltámadt Kós-vitában. (És egy helyesbítés Tibori Szabó Zoltán írásához: Kós Balázs nem testvére, hanem egyik fia volt Kós Károlynak.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 27.

Összeállt a Csűrszínház idei évadjának programja
Színes, gazdag kínálat
Kedden a szervezők sajtótájékoztatón mutatták be a Csűrszínház 2013-as évadjának programját, amely az előző évhez hasonlóan igen gazdag művelődési kínálattal várja az érdeklődőket. A programot a szervezésben résztvevők: Szélyes Ferenc, a Csűrszínházi Egyesület elnöke, Vajda György programkoordinátor, Kiss Zsuzsa, a Backamadarasért Egyesület képviselője, Barabás Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója, Incze Tünde, az együttes szervezője, Török Viola és Kovács Levente rendezők, valamint Pánczél Szilamér, a Maros Megyei Múzeum kutatója ismertették.
Szélyes Ferenc, a Csűrszínházi Egyesület elnöke elmondta: az előző évhez viszonyítva szellősebbé szerették volna tenni a programot, de ez nem sikerült, hiszen a partnereknek köszönhetően az idén is minden igénynek, elvárásnak megfelelő műsor állt össze, amelyre remélik, hogy nemcsak a Nyárádmentéről, hanem a megyéből is lesznek érdeklődők.
Hagyományteremtő rendezvénnyel május 25-én nyílik az évad. Erről Kiss Zsuzsa, a backamadarasi önkormányzat művelődési referense beszélt. A szervezők szándéka, hogy évente egy-két nyárádmenti község mutatkozzon be a Csűrszínházban, saját kulturális kínálattal. Az első község Backamadaras. 14 órától kezdődő programjukból nem hiányzik a néptáncműsor, a terménykiállítás, a hagyományos népi vásár, a gasztronómiai bemutató, de lesz fotókiállítás és filmvetítés is a településről.
Június elsején, a gyereknap alkalmából Nyárádremete tánccsoportjai mutatják be műsorukat. Különleges élményre hívja majd az érdeklődőket a marosvásárhelyi Művészkuckó Egyesület június 9-én, amikor a június 1-jén bemutatandó Dés László–Nemes István: Valahol Európában című musicalt viszik ki Mikházára, teljesen új koncepcióban, Korpos András rendezésében. Az idei Csűrszínházi Napok június 28-án kezdődnek. Felavatják a közel 5.000 kötetes könyvtárat, korábban a Csűrszínházi Egyesület kezdeményezésére a könyvgyűjtést a Népújság is felkarolta. A Napok fénypontja a Széllyes Sándor-népdalvetélkedő döntője lesz, amelynek előválogatója alapján nyolc megyei kistérségből jelölik ki a bejutottakat két korcsoportbeli kategóriában. A döntő műsorban az Erdélyi TV közreműködésével a kistérségekről készített rövid filmeket is bemutatják. A rendezők szándéka, hogy a népdalvetélkedőn kívül a döntő lehetőséget teremtsen a kistérségek idegenforgalmi ismertetésére is. Ezt a rendezvényt jövőre is meghirdetik.
Az idén is lesz saját produkció a Csűrszínházban: a Vim Spectrum színház Török Viola rendezésében Móricz Zsigmond Boszorkány című darabját mutatja be. A sajtótájékoztatón a rendező kifejtette, ősbemutató lesz, hiszen a darabot eddig alig játszották. Érdekes kérdést, a hitvilágot, a nonkonformizmust taglalja a darab, amely Bethlen Gábor és Báthory Anna különös viszonyát mutatja be.
Augusztus 3-án egy egészen különleges programmal rukkol elő a Csűrszínház. A Maros Megyei Múzeummal közösen római fesztivál lesz. Ennek a hátterét az a nagyméretű régészeti ásatás adja, amelyben több hazai, magyarországi és németországi egyetem részvételével 70 külföldi diák is részt vesz, hogy feltárják a mikházi római castrum és a hozzá tartozó település (vicus) maradványait. A római napon lesz gladiátorbemutató, rabszolgavásár, temetés, divatbemutató, gyerekprogram, filmmaraton, kézművesműhely. Mi több, aki teheti, a helyszínen ókori római öltözetben jelenhet meg. A műsort röviden Pánczél Szilamér, a múzeum római kort tanulmányozó kutatója, a program koordinátora ismertette, aki elmondta, ha sikeres lesz a kezdeményezés, évente szeretnének hasonlót szervezni.
Ugyancsak Mikháza ad teret a már marosvásárhelyi kultúrtörténeti kuriózumnak számító Majomcsoportnak, amelyet 1963-ban egyetemista színjátszókörként hozott létre Kovács Levente rendező, s amelyet 1989-ig sikerült működtetni úgy, hogy a színjátszáson túl ez a társulat értelmiségiek, ellenzékiek valóságos fórumává vált. Orvosok, színészek, mérnökök, politikusok és sokan mások jönnek majd haza külföldről és gyűlnek össze augusztus 23-án Mikházán, ahol az 50 éves találkozót követően este 8 órától nyilvános műsor is lesz, és fellép a színjátszó kör hajdani zenekara is, de lesz meglepetés is bőven – árulta el az érdeklődőknek Kovács Levente.
A programban szerepel még Népújság író-olvasó találkozó – vázolta fel a terveket Vajda György. Úgy szeretnék megszervezni, hogy a nyárádmenti oktatási intézmények hozzájárulásával diákoknak szóló ismeretterjesztő vetélkedő is megelőzze. A találkozót a dicsőszentmártoni Kökényes fellépése is színesíti majd.
Az idéntől újra felelevenedik a hagyományos szüreti bál, s az idei évadot – mintegy összefoglalóként, az RMGE és a kistérségi társulás hathatós hozzájárulásával – egy nyárád- menti termény- és gasztronómiai kiállítás és vásár zárja majd, amelyet minden évben megismételnének.
Mindezek mellett nyáron táborokat is szerveznek. Az elképzelés szerint design- és divat-, fotó-, alkotó- és tánctáborok helyszíne lesz Mikháza. Az előző évekhez hasonlóan, akinek nincs más lehetősége, a Bálinttrans járataival utazhat a helyszínre, s a szervezők azt is remélik, hogy a Szovátán nyaralóknak is sikerül eljutniuk a Csűrszínházba. A részletes programokat a rendezvényeket megelőzően ismertetik majd a szervezők.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 181-205




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék