Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 101 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-101

Névmutató: Molnár Vilmos

2017. június 23.

A székely falu regénye. Czegő Zoltán Katonabogár című könyvének sepsiszentgyörgyi bemutatójáról
Czegő Zoltán sepsiszentgyörgyi író, költő, publicista Katonabogár című regényét mutatták be június 22-én, csütörtökön este 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A szerzővel Lövétei Lázár László költő, műfordító, a könyvet megjelentető Hargita Kiadóhivatal vezetője és Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője beszélgetett.
Az esemény Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszöntőjével indult, amelyből megtudhattuk, a 79 éves sepsiszentgyörgyi író bemutatásra kerülő regénye valójában egy második kiadás, hiszen a könyv először 2011-ben, a Pallas Akadémia gondozásában jelent meg, most viszont a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal Székely Könyvtár sorozatát gazdagítja. A könyvtárigazgató bevezetőjében kiemelte, többek között azért érdekes a Czegő Zoltán könyve, mert egy nagyon sajátos prózai irányt, a regényballada vagy balladaregény műfaját képviseli.
Lövétei Lázár László sorozatismertető bevezetője után Molnár Vilmos folytatta a regény jellemzését. Elmondta, számára elsősorban azért különleges ez a könyv, mert a nyelvezete egy hiteles és organikus székely nyelv, nem egy kitalált, erőltetett műnyelv, amelyet a hasonló tematikájú irodalom képviselői gyakran alkalmaznak. Ráadásul ezen a nyelven ezúttal mély és tragikus dolgok kerülnek kimondásra. Molnár Vilmos a kötethez írt előszavából is felolvasott pár gondolatot. Kiemelte, szerinte az a lényeges a regényben, hogy nem egy konkrét székely falu történetét, kataklizmáit meséli el, hanem a mindenkori székely falvak történelmi helyzetét ábrázolja, magába sűrítve mindazt, amit a mindenkori hatalom tett ezekkel a településekkel. A regény további erényeként emelte ki, hogy bár tragikus hangvételű, balladai homállyal megírt mű, a feszültség feloldására mégis képes egy furcsa, meghökkentő megoldást kínálni.
A továbbiakban Lövétei Lázár László a székely falu regényben tematizált problémája kapcsán faggatta a szerzőt. Mindenek előtt arról, hogy szerinte miért esett olyan kevés szó erről a kérdésről az elmúlt fél évszázad erdélyi irodalmában, illetve hogy köze volt-e ennek a hiánynak a regény keletkezéséhez. Czegő Zoltán válaszában kifejtette, szerinte arról lehet szó, hogy valamiért nem jelentett drámai újdonságot itt és főleg a 9o-es évek után egy faluregény megírása, viszont ez nem jelenti azt, hogy akár a múltbeli, akár a mostani erdélyi falu helyzete ne lenne elég drámai ahhoz, hogy megérjen egy vagy több regényt is. A Katonabogár keletkezése kapcsán ugyanakkor azt is elmondta a szerző, semmiféle hiánypótló intenciója nem volt a könyvvel. Őt tulajdonképpen Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye ihlette meg, ezen belül pedig kiemelten az, ahogy a faluban felbukkanó ellentétek ábrázolásra és kimondásra kerülnek. Ezt a témát, feszültséget akarta ő is feldolgozni, a Kis Küküllő-menti faluban, Bordoson szerzett élményei alapján, az ott megtanult elementáris székely nyelvjárásban.
Végül megtudhattuk, hogy a regény tulajdonképpen három hét alatt született meg, illetve azt is hallhattuk, hogy a szerző milyen pátosszal szólal meg, ha újfent találkoznia kell az általa papírra vetett történettel.
Részeg Imola
Czegő Zoltán: Katonabogár; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2011. Helikon (Kolozsvár)

2017. június 24.

Regényt kellett írni
A Hargita Kiadó Székely Könyvtár sorozatának legújabb, 55. köteteként jelent meg Czegő Zoltán költő, író, publicista Katonabogár című regénye, a második kiadást megért könyv az 1990 után az erdélyi magyar irodalomban mellőzött téma, a falusi élet feldolgozása okán kapott helyet a sorozatban – hangzott el a csütörtök délutáni, a Bod Péter Megyei Könyvtárban zajlott könyvbemutatón.
Az először 2011-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent Katonabogár egyik értéke hiteles székely nyelvezete: a regény jó példája annak, hogy nemcsak vicces történeteket lehet „székelyül” elmesélni, hanem szomorú dolgokat is – mondta bevezetőjében Molnár Vilmos író, a kötet szerkesztője. A regény cselekménye egy képzeletbeli faluban, Szenesen zajlik, de akár Szemerja – ahol a szerkesztő gyerekkora nyarait töltötte – is lehetett volna Szenes mintája, a nyelvi fordulatok, a szóhasználat annyira jellemző – tette hozzá Molnár Vilmos. Lövétei Lázár László költő, műfordító a könyv erényének témaválasztását tartotta, mint megjegyezte, az erdélyi magyar prózairodalom 1990 után megfeledkezett a faluról, Czegő Zoltán regénye ilyen szempontból hiánypótlónak is nevezhető. Nem talált ki új székely nyelvet, hanem úgy írt, ahogy gyerekkorában megtanulta „abban a hétszentséges faluban”, Bordoson, válaszolta a felvetésre a szerző. Ami meg a hiánypótlást illeti, egy percig sem gondolt arra, inkább az vezette, hogy „ez idáig nem merte senki megírni az igazat a traktoristából lett néptanácselnökökről, akik dirigáltak egy egész falunak, pedig annyi osztályuk sincs, mint a vonatnak”. Meglátása szerint a helyzet most olyan drámai, mint amikor falvakat ítéltek a kísérleti nyúl szerepére, regénye egyfajta figyelmeztető tehát. A témát azonban versben, de még poémában sem lehetett megközelíteni, ezért kellett regényt írnia. „Három hét alatt írtam meg, napról napra bonyolódott a cselekmény, és ez lett belőle” – ajánlotta az olvasók figyelmébe a kötetet a szerző.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. július 10.

Márkus Barbarossa János, a reneszánsz inas
Molnár Vilmos szerint Márkus Barbarossa János az egyetlen magyar költő, akiről legendák keringenek, a legelszálltabb legendák pedig igaznak bizonyulnak. Nem csoda tehát, hogy ő volt az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Kávéház Álljunk meg egy szóra című rendezvénysorozatának meghívottja csütörtök este, a vendéget László Noémi kérdezte.
A moderátor szerint az életművész szó negatív töltetű, általában olyan személyekre használják, akiről nem tudni, mit csinál, miből él. László Noémi megjegyezte, a negatív töltet ellenére Márkus Barbarossa János előszeretettel használja ezt a kifejezést tevékenysége leírására.
A meghívott kiemelte: az életet művészetként, a művészetet életként képzeli el, az életművészet számára egy szakma. Elmondta, gyakran ő sem tudja miből fog megélni, ki kell találja, mihez kezdjen, ám ő erre is művészetként tekint.
A beszélgetés folyamán kiderült, Márkus Barbarossa János nemcsak életművész, hanem igazi reneszánsz inas, mesterről mesterre járva sajátít el különféle mesterségeket. Gyerekkorában egy zárdában nevelkedett, amely már kisgyerekként számos érdekes élménnyel gazdagította. Tanulóként úgy érezte, az iskola inkább hátráltatja, viszont megemlítette, hogy azok a tanárok, akik nem hagyományos órákat tartottak, nagy hatással voltak rá, és fontos dolgokat tanult tőlük. Iskolakerülőként már diákkorában eltanulta a fémmetszés technikáit, illetve a kalapkészítő és órás mesterségekbe is belekóstolt, gyakran látogatva ezeket a műhelyeket.
Életművészként a katonaság alatt és a kényszermunkahelyén is arra koncentrált, hogy minél többet tanulhasson: előbbi helyen könyvelőként, inasként is tevékenykedett, míg a zománcgyárban az éjjeli műszakot választotta, hogy felfedezze a zománc nyújtotta művészeti lehetőségeket.
Irodalmi tevékenységét dalszövegírással kezdte, tudósított a Marosvásárhelyi Rádiónak, írt különböző cikkeket, álnéven közölt az Utunkban, és a Fáklyában. Első verseskötetét gyermekei számonkérésére jelentette meg, akik nem értették, hogy apjuk –, aki ha nem farag, akkor ír –, miért nem adja ki a fiókban lapuló költeményeket.
Márkus bevallotta: irodalmi tevékenységére nem jellemző az inasság, itt nem járt mesterről mesterre, hogy elsajátítsa az írást, hanem véletlenül került írók, költők társaságába. Első nagy találkozása az irodalommal Bécsben volt, Deréki Pál vitte el az Öreg kovács nevű irodalmi műhelybe, ahol számos olyan nagy mesterrel találkozott, akiket tulajdonképpen nem ismert, neki kellett utána járni, hogy kik azok, és miket írnak.
Többnyire verseskötetei jelentek meg, nagy részük magánkiadásban. Egyetlen prózakötete, amely eddig magyar, román, illetve angol nyelven is napvilágot látott, tulajdonképpen az 1990-es évek tükörképe. A kolozsvári Music Pub volt a 90-es évek elején a kincses város irodalmi „központja”, a Fidelius című kötetében azt dolgozza fel, amit ott megélt. A társaság központi szereplője Bréda Ferenc volt, így ő lett a kötet főszereplője, ám a többi mellékszereplő is a társaság tagjai közül került ki.
„Ez egyfajta korszellem tükörképe, 7-8 évet rögzít abból a lelkes időszakból. Ma már másként van minden, 20 év alatt rengeteg minden megváltozott” –jegyezte meg Márkus Barbarossa János.
Az est folyamán a hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író igazolta Molnár Vilmos kijelentését: élettörténetét ugyanis számos izgalmas „legendán” keresztül szemléltette. A meghívott annyira belefeledkezett a mesélésbe, hogy a rendezvényre jellemző felolvasásokat is elfelejtették a kérdések közé beékelni, így az lett a beszélgetés és az est zárómozzanata.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 18.

„Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve”
Bemutatták Vida Gábor Egy dadogás története című könyvét
Mi az, amit másként csinált, ha másként csinált bármit, hangzott el Márton Evelin első kérdése Vida Gáborhoz azon a múlt heti eseményen, amelyen a Marosvásárhelyen élő prózaíró legújabb, Egy dadogás története című könyvével ismerkedhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. A Magvető kiadónál megjelent kötetért, amint azt már olvashatták lapunkban, szintén a múlt héten vehette át az író az idei Déry-díjat.
A Vida Gáborral beszélgető Márton Evelin szerint az Egy dadogás története „hirtelen kiütötte a biztosítékot és hatalmas érdeklődésnek örvend”, ezért is hangzott el a kezdőkérdés ebben a formában.
„Nem tudom, mit csináltam másként. A bogaraimról írtam továbbra is”, hangzott Vida válasza, de hozzáfűzte azt is, hogy a kiadó valóban foglalkozott a könyv marketingjével, meg személy szerint ő is „egy kicsit”. Arra sem tudja a választ, hogy miért ismert olyan sok ember magára, de úgy gondolja, hogy miközben nagyon személyesen csak saját magáról írva próbált érvényesülni, kiderült, hogy hasonló történetek bizonyára „mindenkinek a hátterében ott vannak valahol”.
Korábbi beszélgetéseik során szó esett arról, hogy az író „a nagy erdélyi regény” megírására törekedett, ám, mivel ezt nem sikerült megírnia, helyette megszületett ez a könyv. Márton Evelin szerint azonban az Egy dadogás története „pontosan az az Erdély-regény, amit talán nem szándékozott írni, de mégis megszületett”. – Nincs tapasztalatom arról, hogy Kelet-Európa többi részében vagy Nyugat-Európában hogyan oldják meg a családokban a problémás dolgokat, de az biztos, hogy Erdélyben a szőnyegaláseprés nagy hagyományokkal rendelkezik. Úgy érzem, hogy úgymond kiseperted a szőnyeg alól a dolgokat. Hova kellett eljussál önmagadban, hogy ezeket megírhasd – hangzott el Márton Evelin következő kérdése a szerzőhöz.
– Hát, addig jártunk a szőnyegen, míg elkopott, és ott maradt, ami alatta van. Ahogy Molnár Vilmos mondta, a leghűségesebb állatunk a porcica. Szóval, előjöttek a porcicák a szőnyeg alól. Hova kellett eljutni? Volt egy nyűgös korszakom, és akkor elmentem egy pszichológushoz. Én úgy tudtam, hogy hónapok óta nem alszom, de igazából évek óta nem aludtam normálisan. És hát, elmeséltem neki röviden ezeknek a dolgoknak a foglalatát. Ő azt mondta, életében nem találkozott még olyan emberrel, aki ezt ilyen összefüggően el tudja mesélni. Egy baj van ezzel, hogy amit én gondolok arról, hogy ez mit jelent, nem azt jelenti – érkezett az író válasza. Ennek a pszichoterápiának az első szakasza volt tehát a tulajdonképpeni fordulópont a könyv megírásához, „rájöttem ugyanis, hogy mennyi minden van elásva”, mondta Vida Gábor.
Nem véletlen a könyv címe, a szerző külön fejezetben tárgyalja a témát, ehhez kapcsolódott egy következő kérdés. Az erre adott válaszból kiderült, foglalkoztatta, hogy miért és hogyan kezdődött el a gyerekkori dadogás, amint hogy az is, hogyan próbálták „kigyomlálni belőle” ezt a beszédhibát, hogyan „szekálták” minduntalan emiatt.
Azt is megtudhattuk a beszélgetés alatt, hogy a szerző szerint ez a fajta székely családtörténet, amit olvashatunk ebben a könyvben, tulajdonképpen „egy lájtos változat” ahhoz képest, hogy mik történnek egy-egy családban, és „ki tudja, hogy mi mindent hallgatunk el”. – Valami olyasmit akar ez a társadalom, ami nem megy. Most is ez a bajunk. Abból a munkából, azokból az adottságokból, azzal a hozzáállással, ami az itteni emberekben van, valami olyasmit akarunk csinálni, amire nem vagyunk képesek, ami nem megy. Hihetetlen mentális és lelki zárványok vannak – jegyezte meg.
Hozzáfűzte, a könyv megjelenése után sok visszajelzést kapott, és sokan mesélték el saját történetüket, ezért is mondta azt, hogy az övé ezekhez képest „egy lájtos, könnyedebb változat”. – Úgy látszik, elég volt egy kicsit megpiszkálni ezeket a dolgokat. Én nem vagyok ugyan pszichológus, de ki tudja, mi minden van még elrejtve a mentalitásunkban, a hátterünkben. Nagyon sok ember magára ismert, erre nem voltam felkészülve – mondta Vida Gábor. Köllő Katalin / Szabadság (Kolozsvár)

2017. október 18.

Képeslap-kiállítás és a díjátadó ünnepség a húszéves Székelyföldnél
A Székelyföld folyóirattal együtt az elmúlt években megjelent, Ádám Gyula által készített képeslapokból nyílt kiállítás szerdán a csíkszeredai Megyeházán. Ugyanott kiosztotta idei elismeréseit az ebben az évben húszéves évfordulóját ünneplő kulturális folyóirat.
A VIII. Székelyföld Napok keretében nyitották meg szerdán délelőtt Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában azt a kiállítást, amely az Ádám Gyula által készített és 2008-től a Székelyföld folyóirattal együtt kapható képeslapokat mutatja be. Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője szerint a képeslap-mellékletnek nagy sikere van az olvasók körében.
„Állítólag a fotóművészet a felrobbant pillanat művészete, egy-egy pillanat szerencsés kimerevítése. Számomra teljesen indifferens, hogy Ádám Gyula milyen viszonyban áll az idővel, s hogy szociofotóban utazik-e vagy sem, fogalmam sincs, hogy ezeket a pillanatokat a Székelyföld vagy Erdély melyik szegletében sikerült lencsevégre kapnia. A lényeg az, hogy remek fotók születtek mind a kompozíció, mind a fotókon ábrázolt történetek tekintetében. Meg vagyok győződve, hogy ha egy-két percig elidőzünk ezeknél a miniatűr képeknél, mindannyiuknak eszébe jut néhány, egészen izgalmas történet − mondta a főszerkesztő. Ádám Gyula megosztotta a jelenlévőkkel, hogy milyen sok visszajelzést kapott a képeslapokkal kapcsolatosan. Volt, aki egy fotó kompozícióját kritizálta egészen részletesen egy levélben, leggyakrabban azonban elismerésben részesült, az is megtörtént, hogy megállították az utcán, és arra kérték, írja alá az egyik képeslapot.
Átadták a Székelyföld-díjakat
A tárlatmegnyitó után kiosztották az idei Székelyföld-díjakat is: Péntek János kolozsvári nyelvész professzor, Temesi Ferenc szegedi Kossuth-díjas író, Mihály János lövétei történész és Gothár Tamás csíkszeredai születésű fiatal költő vették át az elismerést.
A díjátadó előtt Lövétei Lázár László felolvasta Szentmártoni Jánosnak, a Magyar Írószövetség elnökének a kerek évfordulót ünneplő Székelyföld folyóiratot méltató levelét. Szintén a havilap színvonalát, fontosságát, hiánypótló tevékenységét emelte ki ünnepi beszédében Lukács Bencze Ákos konzul, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa. Borboly Csaba, Hargita megye önkormányzatának elnöke pedig arról beszélt, hogy a díjazottak hozzájárultak szellemi tevékenységükkel a térség fejlődéséhez.
„Nagy öröm kapni is a díjat”
A Székelyföld folyóirat díjazottai az elmúlt időszakban mind közöltek is a lapban, tevékenységüket pedig a kulturális havilap munkatársai méltatták.
Péntek János nyelvész professzor pályáját Mirk Szidónia szerkesztő foglalta össze. Kiemelte nyelvőrző, intézményalapító tevékenységét, oktatói munkásságát pedig úgy jellemezte, „nem oktatott, hanem beavatott”.
A professzor azt mondta, nemrég adott át díjat ő maga is, akkor úgy gondolta, nagyobb öröm díjat adni, mint kapni, de most örvend ő is az elismerésnek. Mihály János szakmai tevékenységét Molnár Vilmos író ismertette. Azt mondta, kevesen ismerik annyira a székelység történetét, mint a jelenleg a Nemzetstratégiai Kutatóintézetben dolgozó történész.
Mihály János azzal köszönte meg a díjat, reméli, hogy a jövőben még több olyan tanulmányt közölhet, amelyek révén a székelység közelebb kerülhet történelméhez.
Temes Ferenc a díjak közül a nem székelyföldi díjazottaknak járó Székely Bicskarendet vehette át György Attila író személyes hangvételű laudációja után, és egy meglepetéssel köszönte meg azt: készülő regényéből olvasott fel egy, a térségben játszódó részletet.
Gothár Tamás fiatal költő a kötettel még nem rendelkező ifjú tehetségeknek adott Szabó Gyula-díjat kapta az elismerések közül: amint Fekete Vince költő mondta, egyfajta megelőlegezett bizalomként is, tehetsége, ambíciója elismeréseként.
A díjhoz a több mint tíz éve elhunyt Szabó Gyula író szülőfaluja, Homoródalmás is hozzájárul. Gothár Tamás köszönő szavai után azt is elmondta, nemsokára megjelenik első kötete. R. Kiss Edit / Székelyhon.ro

2017. november 9.

Megemlékeznek Fodor Sándorról, de még nem tudnak méltó emlékművet állítani neki Csíkszeredában
Biztosan nem állítanak szobrot Fodor Sándornak Csíkszeredában, az író 90. születésnapjára. Emellett a Szék útján álló házhoz – amelyben Csipike megteremtője nevelkedett – tervezett emléktábla sorsa is erősen bizonytalan. Utóbbi esetében van megoldás, csak alkalmazkodni kell a tulajdonos feltételeihez.
Kezdeményezés, akarat és nyitottság van, előrelépés azonban nincs a Fodor Sándor tiszteletére állítandó emlékmű ügyében. Ferenczes István író, költő, Lövétei Lázár László költő, Molnár Vilmos író és Szekeres Adorján szociológus márciusban azt javasolta a csíkszeredai önkormányzatnak, hogy emléktábla és egy szoborcsoport elkészítésének és kiállításának formájában tisztelegjen a város a csíkszeredai születésű Fodor Sándor József Attila-díjas író, szerkesztő emléke előtt.
A négy kezdeményező a javaslatban úgy fogalmazott, a város neves szülötte emlékére jó lenne készíteni egy réztáblát és egy szobrot vagy szoborcsoportot, amint a padon ülő író átöleli halhatatlan mesehősét, Csipikét. Az elképzelés szerint előbbi helyszínéül a Szék útja 24. számú ingatlant javasolták, abban a házban töltötte ugyanis Fodor Sándor ifjúkorát, a szobornak vagy szobrok helyének pedig a központi parkot ajánlották, hogy a gyerekek és a szülők le tudjanak ülni az író és Csipike mellé. Bár a javaslatban úgy fogalmaztak, hogy az említett elemek kihelyezésének időpontja december hetedike, Fodor Sándor 90. születésnapja lehetne, érdemi előrelépés egyelőre – egy hónappal az évforduló előtt – nem történt az ügyben.
Emléktábla az iskolában
Az önkormányzattól egyelőre nem kaptak kedvező választ, ám az író születésnapjának 90. évfordulója így sem múlik el megemlékezés nélkül Csíkszeredában – tudtuk meg Szekeres Adorjántól. A szociológus elmondta, a Segítő Mária Gimnázium és a Márton Áron Főgimnázium igazgatói nyitottan fogadták azt a javaslatukat, hogy emléktáblát helyezzenek el a tanintézmények dísztermében Fodor Sándor emlékére, hiszen az író ott végezte tanulmányait. Ezt Varga László, a Márton Áron Főgimnázium igazgatója is megerősítette: elmondása szerint az iskola szervezésében Fodor Sándor-emlékünnepséget tartanak december 7-én, továbbá az esemény fénypontjaként leleplezik majd a Dóczy András szobrász-kőfaragó által elkészített emléktáblát. Emellett a csíkszeredai önkormányzathoz benyújtott javaslattal kapcsolatosan Szekeres Adorján arról is beszélt, hogy Lövétei Lázár Lászlóval karöltve folyamatosan követték az ügy előremenetelét, az emléktáblával kapcsolatosan pedig nem várt akadályba ütköztek.
Az ennek helyszínéül javasolt Szék útja 24. számú ingatlan tulajdonosai ugyanis nem egyeztek bele a tábla kihelyezésébe. Megoldásként a kezdeményezők felvetették, hogy önkormányzati területre, a ház elé kellene kihelyezni az emléktáblát, erre a javaslatra azonban nem kaptak választ az önkormányzattól, illetve a szoborcsoport esetében sem tudnak semmilyen előrelépésről.
Ennek azonban nyomós okai vannak Füleki Zoltán csíkszeredai alpolgármester szerint. Mint mondta, az emléktáblával kapcsolatosan nagyban megnehezíti a helyzetet, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a tábla kihelyezésébe a ház falára.
A magántulajdon szent és sérthetetlen, ha nem egyeztek bele, akkor nincs mit tenni. Egy emléktáblát pedig nem lehet egy akármilyen oszlopra vagy egy fára kihelyezni, illetve a járdára sem, hiszen nem Hollywoodban vagyunk, hogy az emléktáblán keresztül tapossanak és biciklizzenek az emberek.
Ha a tulajdonos beleegyezne, egy hónap alatt fel tudnánk szerelni az emléktáblát, hiszen gyorsan el lehet készíteni, nem is kerül hatalmas összegbe. A szobor már egy teljesen más dolog. Bár egyeztettünk már szobrászművészekkel, egyelőre csak elképzelések szintjén gondolkodunk erről.
Elviekben nyitottak vagyunk a szoborcsoport elkészíttetésére és kiállítására a városi parkban, a kérdés viszont az, hogy lesz-e rá pénzünk. A mai állás szerint ugyanis a kormány adóreformja miatt Csíkszereda körülbelül 15 millió lejt fog veszíteni a jövő év elején.
Egy teljes alakos szobor, pontosabban az az elképzelés, hogy az író ül Csipike mellett egy padon, nem kevés pénzbe kerül, és nem is egy rövid lejáratú projekt. Ehhez többek között engedélyeket kell beszerezni, meg kell tervezni, pályázni kell, ki kell önteni, és mindez hatalmas összegekbe kerül. Jelenleg tehát nem tudok választ adni arra, hogy mi lesz a sorsa, egyelőre nagyon bizonytalan a helyzet. Őszintén nagy aggodalommal tekintek a jövő év felé. Ha valóban csökken a jövedelem, Csíkszereda nagyon nagy bajban lesz” – húzta alá Füleki.
Van megoldás
A központi parkba elképzelt szoborcsoport megvalósítása tehát kérdéses, és biztos, hogy december hetedikére nem fog elkészülni, a Szék útjára szánt emléktábla azonban elméletileg még elkészülhetne. Füleki szerint utóbbinak egyetlen akadálya az, hogy a tulajdonos nem egyezett bele a kihelyezésébe, ám Bíró Csaba és felesége, Margit, az ingatlan tulajdonosai másként látják a helyzetet.
A házaspár szerdai látogatásunk alkalmával elmondta, ők sosem ellenezték az emléktábla kihelyezését, csupán abba nem egyeztek bele, hogy a ház falára helyezzék ki. Ennek oka, hogy a házat átépítették, így egyáltalán nem hasonlít már arra az épületre, amiben egykor az író élt.
Továbbá, mivel gyakran szemetet dobáltak be az udvarukra a régi átlátszó kerítésen keresztül, magasabbra cserélték azt, így be sem lehet látni az udvarra, ennek következtében nem is lenne látható az emléktábla a ház falán.
Arra azonban nyitottak, hogy a ház előtti zöldövezetre helyezzenek ki egy emléktáblát, sőt abba is beleegyeznének, hogy a bejárati kapu mellett álló kőoszlopra tegyék ki azt. Utóbbit viszont csak abban az esetben, ha nem lenne nagyobb, mint maga az oszlop, ami körülbelül egy 25x30 centiméteres táblát jelenthetne.
Fodor Sándorról
Talán nincs is olyan erdélyi magyar, aki ne hallott volna Csipikéről. Írója, megteremtője Fodor Sándor 1927. december 7-én született Csíksomlyón. 1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó, majd 1988-ig a Napsugár erdélyi gyermeklap szerkesztője volt, 1990-91 között a Keresztény Szónál volt szerkesztő. Irodalmi pályafutását novellistaként kezdte, 1954-ben jelent meg első kötete, a Fehérfenyő. Elbeszéléskötetei, kisregényei világát a székely humor, sajátságos életképek jellemzik. Csipikéről, a törpéről szóló meseregény-sorozatát – amelynek első része 1966-ban jelent meg – több nyelvre is lefordították, de ugyanígy emlékezetes olvasmánya a mai felnőtteknek a Fülöpke beszámolói is. 1982-ben megkapta a Román Írószövetség nagydíját. Magyarországon 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2001-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Fodor Sándor 2012. március 28-án hunyt el Kolozsváron. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro

2017. november 24.

Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők
Rendhagyó a Székely Könyvtár egyik legújabb kötete: a szerkesztők választása a székely származású hivatásos katona, Nagybaczoni Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter Végezetes esztendők című írását adták közzé, amely a 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. A kötetet Molnár Vilmos ismerteti.
Magyarország második világháborús részvételéről már sok könyv jelent meg. A székely származású Nagybaczoni Nagy Vilmos könyve annyiban rendhagyó a témában, hogy a szerző 1942 szeptembere és 1943 júniusa között Magyarország honvédelmi minisztere volt. Úgymond „első kézből” származó információkkal bírt arról az időszakról, belülről ismerte az akkori döntéshozó állami apparátus működését, közeli kapcsolatban állt az ország hatalmi pozícióban lévő személyeivel. Már honvédelmi miniszteri kinevezése előtt is vezető katonai funkciókban volt. Az első bécsi döntés előkészületeként 1938-ban a budapesti I. hadtest élén (altábornagyként) bevonult a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki Ipolyságra, majd a második bécsi döntés után, 1940-ben, az újonnan felállított 1. magyar hadsereg parancsnokaként (és immár vezérezredesként, ami az akkori legmagasabb magyar tábornoki rang volt) a szintén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély katonai megszállásában vett részt, ő vezette a Marosvásárhelyre bevonuló csapatokat. De hadtörténészként is jelentőset alkotott, az első világháborúról – amelyben maga is részt vett – írott könyvei ma is hivatkozási alapul szolgálnak.
A Végzetes esztendők az 1938–1945 közötti időszak magyar katonai eseményeit, azok vonatkozásait taglalja. Tömören, világosan, szakszerűen. Korabeli dokumentumokra is támaszkodva, mindig objektivitásra törekedve. A történések higgadt számbavétele pedig nem lehetett könnyű, azok után, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmosnak mennyi gáncsban és retorzióban volt része, mind egyes magyar politikusok, mind a német hadvezetés részéről. Aminek oka az ő régi vágású tisztessége és embersége volt egy olyan korban, amikor gyűlöletet keltő szólamok uszítottak, és a világháború borzalmai mellett egyeseknek az volt a legfőbb gondjuk, hogy megalázzák, kínozzák és megsemmisítsék saját honfitársaik egy részét. Konkrétan a zsidó származású munkaszolgálatosokat, akikkel a magyar tiszti- és altiszti kar nyilas beállítottságú része megengedhetetlen módon bánt. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszterként intézkedéseket foganatosított ez ellen. Idézem őt: „Megszüntettem a munkásszázadok fogolyként való kezelését. Elrendeltem, hogy a betegeket és a szolgálatra alkalmatlanokat azonnal le kell szerelni. Megköveteltem, hogy a munkaszolgálatosok ellátása megfelelő legyen… eltiltottam a rossz bánásmódot és a testi fenyítést. A legszigorúbb vizsgálatot indítottam, majd súlyos büntetéseket szabattam ki azokra, akik a munkásszázadok embereivel brutálisan bántak, azokat bántalmazták, ütötték-verték vagy – megzsarolták. Ezek az intézkedések azonban a minisztérium tisztikarának egy részében igen nagy ellenszenvet váltottak ki irányomban. Ezek az urak egyetértettek a nyilasokkal.” Ennek hatására a munkaszolgálatosok helyzete – ha átmenetileg is – sokat javult. A háború után, 1965-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki Nagybaczoni Nagy Vilmost. Még 1941-ben, vagyis honvédelmi minisztersége előtt ellene volt, hogy Magyarország oktalanul és értelmetlenül hadat üzenjen a Szovjetuniónak. Honvédelmi minisztersége ideje alatt a magyar katonák érdekében, a felszerelésük kiegészítésére tett német ígéretek betartásáért, az orosz frontról való hazahozatalukért is tett lépéseket, sajnos a német hadvezetés ezeknek mindig ellenszegült, ígéreteit sohasem teljesítette. Úgy tűnhet, hadügyekben egy honvédelmi miniszter mindenható. Pedig nem, Nagybaczoni Nagy Vilmos keze is erősen meg volt kötve, egyrészt a történelmi körülményektől, a külpolitikai helyzettől, másrészt meg az ország szélsőjobboldali ellenzékétől, néha saját pártja politikájától is. De egy út minden körülmény közepette nyitva állt előtte, és ő nem is mulasztotta el: emberségesnek lenni. Segíteni az üldözötteken, kiközösítetteken, kiszolgáltatottakon. Embertelen körülmények dacára is megmaradni embernek. Lehet, nem könnyű, néha nem is népszerű, de hosszú távon ki szokott derülni: ez a jó választás. Még ha ezért közben retorziók érik is az embert. A magyar mondás szerint: nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.
Nagybaczoni Nagy Vilmos állta a sarat. A háború vége felé a nyilasok letartóztatták és internálták, a kivégzéstől csak a háború befejezése mentette meg. A Rákosi-korszakban megfosztották rangjától és nyugdíjától, idős kora ellenére egyszerű szegkovácsként kereste a kenyerét. Később ugyan Románia akkori miniszterelnöke, dr. Petru Groza közbenjárására (még az erdélyi szászvárosi gimnáziumból ismerték egymást, együtt érettségiztek) visszakapta a nyugdíját – de ez már egy másik történet.
A Végzetes esztendők, azon túl, hogy segít tisztábban látni múltunknak egy fontos szeletét, emberségből, tisztes helytállásból is példát nyújt. Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. november 28.

Írói üzenetek nyomában a Vigadóban
Legyen kritika közöttünk!
Csütörtökön, a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében író–olvasó találkozót rendeztek dr. Borcsa János kritikus–irodalomtörténész–könyvkiadóval az Írói üzenetek nyomában című tanulmánykötete és az általa szerkesztett Szentkatolnai Bálint Gábor Válogatott művek megjelenése apropóján.
Ferencz Éva tanárnő köszöntötte a szép számban megjelent érdeklődőket, majd miután ismertette az est főszereplőjének eddigi életútját, az Írói üzenetek nyomában című kötetet méltatta. A három fejezet közül az elsőben tizenhat kritika és recenzió kapott helyet, amelyekben verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolat, haiku, aparegények, bukolikák és alkotóik tárulnak ki és fejtődnek meg.
„Borcsa János kritikáiban, tanulmányaiban egyaránt helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert Fekete Vince, Markó Béla, Bogdán Vilmos vagy Bogdán László, a 19. századi naplóíró Kozma Katinka és Szentkatolnai Bálint Gábor”, hangzott el. Jelen kötetben az erdélyi irodalom kortárs klasszikusai (Bogdán László, Ferenczes István, Kántor Lajos, Ferencz Imre, Kenéz Ferenc, Lőrincz György), a középnemzedékbeliek (Fekete Vince, Molnár Vilmos, Lövétei Lázár László, Zsidó Ferenc, Tompa Andrea, László Noémi) és a fiatalabbak (Bálint Tamás, Muszka Sándor) is jelen vannak.
A második részben két nagyobb lélegzetvételű tanulmány, illetve egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata olvasható Legyen kritika közöttünk! címmel, míg a harmadik rész – a jegyzetek mellett – jeles vagy tragikus évfordulók kapcsán született írásokat tartalmaz. Az egyetemes értékek mentén (becsület, erkölcs, haza, szabadság) írt jegyzetek kiállták az idő próbáját, fogalmazott a méltató. „Bár lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő üzenete volt minden írásnak, így, egy kötetbe gyűjtve érik egységes egésszé, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé”. Végezetül a Legyen kritika közöttünk! című írásból idézett: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjunk hasznos dolgok elmondására.”
A folytatásban Gazda József író a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveit tartalmazó kötetet (erről bővebb beszámolót csütörtöki lapszámunkban olvashattak) ismertette, majd a szerző dedikált. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. november 30.

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. december 7.

Fodor Sándor és Csipike kap szobrot Csíkszeredában
Határozattal fogadta el tegnap Csíkszereda önkormányzati képviselői testülete azt a javaslatot, miszerint Fodor Sándor írót – aki éppen ma lenne 90 éves – és híres meseregény-figuráját, Csipikét ábrázoló szobrot állítsanak a központi parkban. A csíksomlyói születésű író tiszteletére emléktáblát is avatnának egykori lakóházánál, illetve felmerült az is, hogy utcát vagy utcarészt nevezzenek el róla a városban.
Idén március végén lapunk számolt be először arról, hogy a Székelyföld kulturális folyóirat kötelékében dolgozó írók és költők ötlete volt a szoborállítás, amely ideális esetben a mai évfordulóra készült volna el, azonban – amint a tanácsülésen kiderült – ennek kivitelezése jóval hosszabb időt vesz majd igénybe.
Molnár Vilmos író a tanácstagoknak kifejtette, hogy Fodor Sándor emléke egyre erősödik, ezért nem mindegy, hogy milyen szobrot állítanak a 2012-ben elhunyt író tiszteletére. Mint mondta, az elképzelés az, hogy a szobor Fodor Sándort ábrázolja, padon ülve, mellette híres mesefigurájával, Csipikével. Ez a gyermekek és turisták számára is kedves látványosság lenne, hiszen leülhetnének ők is a padra, miközben fényképet készíthetnének az alakokkal.
– Nagyon sok helyen állítanak szobrot mesefiguráknak. Valahogy meghittebbé is teszi azt a környezetet, ahol az a szobor áll, és azt hiszem, hogy ilyen meghitt sarkokra itt is szükség van. Ez egyedi jelleget is adna a városnak. Fodor Sándor Csipikéje Székelyföld egyetlen híres mesefigurája, ha nem vesszük figyelembe a népmeséket. És van olyan szerencsénk, hogy Fodor Sándor nem Szentgyörgyön, Vásárhelyen vagy Udvarhelyen született, hanem itt – mutatott rá Molnár Vilmos.
Ferenczes István költő arra tett javaslatot, hogy a szobor elkészítéséhez szükséges összeget vagy annak egy részét a város közadakozásból próbálja meg begyűjteni, lévén költségvetési gondokkal fog küszködni a jövőben.
Ráduly Róbert Kálmán polgármester véleménye szerint ennek a szobornak nem szabad olcsó műalkotásnak lennie, legalább 100 ezer eurós nagyságrendű összeget szánnának az alkotásra. Mint mondta, feltehetően éveket kell várni arra, hogy a szobor elkészüljön, és a helyére kerüljön.
Az utcanévadással várják a kezdeményezők javaslatait, ugyanis több városrész is felmerült. Az biztos, hogy rövid utcát neveznének el az íróról, olyant, ahol kevés ház található, hogy minél kevesebb lakost érintsen a címváltoztatás. Továbbá Fodor Sándor egykori lakóháza elé, amely a Szék útján található – és jelenleg más család tulajdonában van –, a járdaszegély és a kerítés közötti füves részre emléktáblát helyeznének el.
A tanácsülésen elfogadták továbbá a város költségvetésének módosítását, amely elsősorban a pedagógusoknak jó hír, hiszen a városban működő tanintézmények dolgozóinak decemberi bérét építették be a városi költségvetésbe, és hamarosan utalják tovább az érintetteknek. Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. december 8.

Biológusnak tanult, mégis költő, író lett Ferenczes István
Ifjúkorában nem a versek, hanem inkább a természet, a növények, állatok foglalkoztatták Ferenczes Istvánt, aki biológusnak tanult, és csak a főiskola utolsó szakaszában fordult az irodalom felé. Életműve, amely a kortárs magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotói közé emelte, bizonyítja, hogy ez jó választás volt. Azt vallja, verset nem kell mindenáron írni, csak akkor, ha annak igazi tétje van.
Csíkpálfalván született 1944 karácsonyának másodnapján, vagyis a névnapján, de csak január 1-jén anyakönyvezték Ferencz-Salamon Istvánként – mint elmondta, lehet, hogy az első fiúunoka születése miatti öröm, mulatozás is közrejátszott a késlekedésben. Építőmester édesapja, Ferencz S. Imre számára a mesterség szeretete mellett az alkotás, a teremtés volt az elsődleges szempont – emlékezett vissza Ferenczes István.
Ő vezette Csíksomlyón a Kós Károly tervei alapján készült KALOT-ház építését, Bukarestben többek között a királyi palota építésénél is dolgozott. Majd a pálfalvi új templom megkezdett építését vette át, amelyet szinte elölről kellett kezdeni, a templom elkészült (1949 júliusában szentelte fel Márton Áron püspök), de a végére már elfogyott a pénz. „Apám, aki színjátszó is volt, és olvasó ember, színdarabot tanult be a házasemberekkel, és addig járták a környékbeli falvakat, amíg összegyűlt a pénz a bádogosmunkára. A falunak kultúrotthon is kellett, azt is ő tervezte, építette, 1958 januárjában avatták fel, de egy héttel előtte még nem volt színpad. Apám az egyetlen tehenünket kivezette az istállóból, eladta, abból a pénzből lett meg a színpad” – mesélte.
Pályát váltott, majd pofázott
Noha elemi és középiskolás korában is írt verseket, bevallása szerint inkább a természet, az erdő, a növények, a madarak, vadak érdekelték. Biológusnak készült az egyetemen, és azt is végezte el.
„Az egyetem utolsó éveiben rájöttem a rendkívül kiszolgáltatott és végzetes nemzetiségi sorsunkra, és éreztem valamit, hogy valamivel többet kellene tenni, mint biológusként dolgozni, növényt meghatározni, bogarat, lepkét gyűjteni. Kolozsváron akadtak barátok, Csíki László, Kenéz Ferenc, akik arra is felhívták a figyelmemet, hogy a mesterséget meg kell tanulni, így az egyetemi könyvtárban a biológia könyvek helyett a versesköteteket kezdtem olvasgatni” – emlékezett. A végső döntést édesapja 1967-ben bekövetkezett hirtelen halála adta meg. Az élet is segítette pályamódosítását, egy év tanítás után, amikor 1968-ban megalakult a megye és a Hargita napilap, újságíróként kezdett dolgozni, ami szerinte iskolának nagyon jó volt, de azt sem bánta meg, hogy 1975-ben eltávolították onnan. „A főszerkesztő, Albert Antal azt mondta, »értse meg, nem tudtam kiállni magáért, mert annyiszor megkértem, ne pofázzon, ne szidja a pártot a szerkesztőségben, a kocsmákban és otthon« – lehallgatták a telefonomat is. Utólag visszagondolva nagyon jót tett, borzalmas lett volna a napi sajtó taposómalmában élni, amikor örvendett az ember, hogy ha az igazat nem is, de a valót meg tudja írni” – vélekedett. Néhány éves szakirányítói munka után ismét újságíróként folytatta, a Falvak Dolgozó Népe munkatársaként bejárta Székelyföldet, élményeket szerzett, embereket ismert meg – ez a munka későbbi alkotásaiban, riportköteteiben is visszaköszönt.
A cenzúra szorításában
A rendszer rajta tartotta a szemét, első verseskötetéből 32 verset vágott ki a cenzúra. „Akkor úgy volt, hogy a cenzor minden oldalra rátette a pecsétet, nekem 32 versemre nem tette rá – ezért lett olyan vékony. Az mondták, pesszimizmust tükröztek – végül azoknak a verseknek nagy részét a következő kötetekbe sem raktam be” – elevenítette fel. 1987-ben a Megőszülsz, mint a fenyvesek című kötete már kész volt, amikor Egyed Péter, a szerkesztő felhívta telefonon, hogy a cenzor megint beszólt. „Péter bezárt a lakásába, és az volt a feladat, hogy az összes metafizikai jellegű, istennel, kereszttel, túlvilággal kapcsolatos részt ki kell gyomlálni. Én nem akartam, aztán Péter meggyőzött, és végül néhány vers még jobb is lett” – emlékezett.
Egy hosszú versét – Hó hull örök vadászmezőkre volt az eredeti címe – szintén a cenzúra miatt Indián tél címmel közölte le Székely János, erről telefonon egyeztettek. „Abban az időben elég sűrűn hívattak a Szekuritátéra, be akartak szervezni. Egyszer rám kérdezett a magyarul tökéletesen beszélő vallatótiszt, hogy miért kellett a vers címét megváltoztatni? A telefonból tudhatta” – mesélte. Ezt a verset akkor a temesvári magyar középiskolások Toró T. Tibor osztályfőnök irányításával betanulták, nagy sikerrel előadták, utána botrány lett, Torót menesztették a tanügyből. „Meghívtak a Temesvári Magyar Napokra, ahol az egykori diákok ismét előadták a verset, és azt mondták, hogy életük meghatározó élménye volt. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell minden áron verset írni, csak akkor, amikor az embert nagyon égeti, és valami nagy tétje van. Voltak nekem két-három éves hallgatásaim, után aztán jöttek nagy felszabadult dolgok, Az utolsó kenyér vagy a Ki virággal megveretett című kötetek” – elevenítette fel.
Vers egy Trabanton
Az 1989-es változások előtt egy évvel írta A diktatúra közhelyei című versét, amely, mint mondta, nem is volt teljesen kész, de több példányba legépelte, és odaadta néhány embernek, akik kézről kézre adták. „December 22-én délben, amikor elrepült a diktátor, egy csomag gyertyával lementem a főtérre, meggyújtottam néhányat. Kezdtek jönni az emberek, megjelent egy lyukas zászlóval egy Trabant, feltettek a tetejére, és valaki a kezembe nyomta a vers kézzel írt változatát, hogy olvassam fel. A tömeg kiabálta, hogy még egyszer, a megyeháza balkonjáról is elhangzott még háromszor. A mai eszemmel is újból felmennék arra a balkonra, és újból elmondanám a verset” – mesélte. Illúziói január 3-ig tartottak, amikor a kezébe került néhány Hargita megyei román feljelentése, amiből aztán a Har-Kov botrány lett. „Vásárhelyen volt januárban az első országos RMDSZ-tanácskozás, ahol először mondtam ki, hogy jövőnket csak Székelyföld autonómiájával lehet biztosítani. Az első szünetben a galléromat rángatták, hogy mit akarok a Magyar Autonóm Tartománnyal, itt a román demokráciában minden megoldódik. Mondtam, fiúk, nem lesz megoldva” – elevenítette fel. Egy ideig a művelődési felügyelőség főtanácsosaként dolgozott, a politikában nem akart részt venni, parlamenti jelöltséget sem vállalt.
A Székelyföld alapítója
Néhány szabadúszóként eltöltött év után a megyei tanácshoz került elnöki tanácsadóként – ekkor merült fel egy székelyföldi kulturális folyóirat létrehozásának igénye. „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy kell egy periodika, ami rólunk szól, és minket mutat fel a világ felé az itt élő alkotók által. Így született meg a havilap ötlete, sokat töprengtünk róla György Attilával és Molnár Vilmossal. Az akkori megyei vezetés megértette, támogatott, és kezdtük gyűjteni az anyagot, Székelyföld lett a folyóirat neve. Néhány emberen és rajtunk kívül, akik bíztunk benne, rengeteg ellendrukker volt. Azt mondták, még egy évig sem fog működni – idén már húsz éves, ami egy folyóirat esetében már nagykorúságnak számít. Az egyik magyarországi testvérlap azt írta a Székelyföldről, hogy egy jól kitalált lap, valószínűleg azért, mert nem csak irodalmi lap, kulturális folyóirat, interjút, történelmet, szociológiát, néprajzot, színházművészetet, zenét is tartalmaz” – ismertette.
Ferenczes István alapításától 2010-ig, nyugdíjazásáig volt a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, amelynek létrehozását élete egyik legnagyobb megvalósításának tartja.
Az Ergéziek nyomában
Élete egyik nagy szerencséjének tartja a Tudor Arghezi költő székely édesanyjával, Ergézi Rozáliával kapcsolatos kutatás eredményét. Kovács Attila / liget.ro

lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-101