udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
143
találat
lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-143
Névmutató:
Gherman, Sabin
2013. november 22.
Tőkés: elegem van az ellenem zajló hajtóvadászatból!
„Elegem van Romániából” – írta tizenöt évvel ezelőtt Sabin Gherman. A Steaua României érdemrend ürügyén való meghurcoltatásom nyomán én is ezt mondhatnám – de magyar létemre ugyanezt nem mondhatom, mert szavaimat rögtön félremagyaráznák, és „románellenesnek” nyilvánítanák. Hadd mondja tovább tehát Sabin Gherman és az a három-négy millió népi román, aki megelégelte a posztkommunista Románia nyomorát, és a túlélés érdekében a Nyugat fejlettebb országaiba költözött...
Nekem magamnak is elegem van azonban abból, hogy közel egy negyed századdal a Ceauşescu-diktatúra bukása után ugyanazok az elvtársak, ugyanazokkal a módszerekkel folytatnak hajtóvadászatot ellenem, és pártutasításra, pártfeladatként törnek pálcát a fejem felett.
November 20-án kísérteties élményben volt részünk Bukarestben. Huszonnégy év után ugyanaz a Kincses Előd ügyvéd vett védelmébe Victor Ponta pártvezér és miniszterelnökkel szemben, aki 1989-ben, Temesváron Nicolae Ceauşescu kondukátor ellenében látta el védelmemet.
Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata visszaüt. Egykor a Securitate 2. Ügyosztályának 3. csoportfőnöksége keretében működött a „Német nacionalisták és fasiszták” elnevezésű alosztály, mely Herta Müller és német sorstársai megfigyelésével foglalkozott. A „Magyar irredentákra” szakosodott igazgatóság viszont velünk szemben volt hivatott megvédeni a nacionálkommunista román rezsimet. Oly hosszú idő után egyenesen hátborzongató, hogy a kétharmados többséggel regnáló Ponta-kormány megintcsak az „irredenta magyaroktól” félti Erdélyt – ez esetben pedig engem vádol azzal, hogy „románellenes” magatartásommal és cselekedeteimmel veszélyeztetem Románia területi egységét és integritását.
A Steaua României érdemrend becsületbíróságának szerdai ülése és döntése híven jelzi a romániai demokrácia jelenlegi állapotát. Egyedi voltában is hiteles indikátora annak, hogy országunkban egy posztcseaususzkánus és egy posztszekurista rezsim van hatalmon, mely a rendszerváltozás temesvári örökségével együtt a kisebbségi magyarság jogainak biztosítását is megtagadja.
Elegünk van abból az antiszemtia és xenofób típusú magyarellenességből, mely a Ceauşescu-féle homogenizációs politika gyakorlatának megfelelően országunk egyre súlyosbodó válságáról a „magyar kártya” – ismételt – bevezetésével akarja elterelni a figyelmet.
Elegünk van a kommunizmusból, melynek jogutódai a román nemzeti érdek védelme ürügyén éppen a nemzet jövőjét áldozzák fel korrupt hatalmi pártpolitikájuk oltárán.
Hol voltak 1989-ben Victor Ponta, Corina Creţu és Mircea Geoană, valamint vádaskodó és bíráskodó elvtársaik, akik most, ahelyett hogy a kommunizmus és a forradalom idején elkövetett tömeggyilkosságok tetteseit vonnák felelősségre, mondvacsinált vádak és okok alapján csúfolják meg Temesvár szellemét, és próbálják a magyarok ellen fordítani a románokat?
Ami november 20-án történt Bukarestben, az része és egyenes folytatása annak a jogállami és alkotmányos válságnak, amely miatt 2012-ben az Európai Unió ismételten elmarasztalta Romániát. Az Alkotmány által biztosított szólásszabadság, a szabad véleménynyilvánítás és a védelem alapvető emberi joga szenvedett sérelmet a Steaua României becsületbíróságának eljárása rendjén. Ezzel együtt a romániai magyarság jogainak legitim védelmezése miatt büntet a Párt és a Securitate.
Idén nyáron, Tusnádfürdőn, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében Magyarország védhatalmi szerepvállalását kértem az erdélyi magyarság érdekében. A történtek után az eddiginél is indokoltabb, hogy kérésem megismételjem. A nacionalista, posztkommunista hatalom represszív magatartása, általános magyarellenessége és autonómia iránti visszautasítása láttán nemcsak Magyarország, hanem Európa törvényes védelmére is igényt kell tartanunk – részeként az Unió és földrészünk valamennyi kisebbségi nemzeti közösségét megillető demokratikus jogvédelemnek. „Románia csillaga” elvörösödőben…
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Erdély.ma2013. november 23.
Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. december 11.
Autonóm Erdélyt értünk is
Mindenekfelett erdélyi vagyok! – ez a jelmondata az Erdélyi Mozgalom néven bejegyzés előtt álló új pártnak, amely a régió autonómiájának kiharcolását tűzte ki legfontosabb célként.
És ami a legjelentősebb: románok kezdeményezték, egyre többen vannak, véleményformálók, újságírók csatlakoznak a mozgalomhoz, és az igazi, ama régi erdélyiséget hirdetik. Három nyelven – románul, magyarul, németül – fogalmazzák meg, mit tartanak igazán fontosnak: mindent megtenni az erdélyi identitás megmentéséért és megőrzéséért. Többféle hasonló kezdeményezés volt már az elmúlt években. Tizenöt esztendővel ezelőtt elsőként Sabin Gherman kolozsvári újságíró fogalmazott meg hasonló elképzelést, pártot is próbált bejegyeztetni Erdély–Bánság Liga néven, de elgáncsolták. Az erdélyiség eszméjét azóta is hirdeti, tévében, írott sajtóban, s lám, akadnak követői, hisz személyétől függetlenül, de az általa hirdetett elvek mentén civilek szervezkednek, előbb a Demokratikus Erdélyi Ligát hozták létre, most pedig ismét egy regionális párt bejegyzésével próbálkoznak. Találkoznak tehát a magyar és a román autonómiatörekvések Erdélyben, s ez a mindenkori román hatalomnak köszönhető, amely évtizedek óta kiszipolyozza, gazdaságilag háttérbe szorítja a régiót. Nagyon erőteljesek azok az érvek, amelyek konkrét adatokkal bizonyítják, hogy nemcsak Ceauşescu idején, de az elmúlt 23 évben is Erdély tartotta el az ország többi részét, elvitték pénzünket, és nem engedték saját elvárásai, lehetőségei szerint kibontakozni, fejlődni a térséget. A történelmi félelmek, a gazdaságilag felszárnyaló, majd leszakadást akaró régió rémképe odavezetett, hogy ma éppen ez az elvtelen, igazságtalan gazdaságpolitika ébreszti fel mind többekben – s lám, nemcsak magyarokban, de románokban is – az autonómia igényét. Látják, hogy ha helyben maradnak adólejeink, ha magunk, köreinkből megválasztott vezetőink dönthetnek sorsunkról, sokkal nagyobb lehetőségek állnának Erdély előtt, ismét eljöhetne virágkora. S mert az eddigi elképzelések ezt is megelőlegezik: speciális autonómiával rendelkezhetne a nagy erdélyi régióban maga Székelyföld is. Nagyon jó volna, ha erősödnének az erdélyiséget hirdető román hangok, ha mind többen mernék felvállalni, mi több, hirdetni az autonóm Transzilvánia előnyeit, és ha sokan megértenék, nem adják el a magyaroknak hazájukat, amiért jobbat, többet akarnak szűkebb pátriájuknak. Elindult egy folyamat, lassan érlelődik, talán duzzad is, nekünk, magyaroknak pedig támogatnunk kell, mert biztosabb, élhetőbb jövőt hozhat, mint a felszámolásunkra, lassú beolvasztásunkra törekvő bukaresti politika.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. december 17.
Érik Románia egyesülése Moldovával?
A romániai magyarok közül is sokan felkapták fejüket minap a Traian Basescu államfő nyilatkozatára, miszerint Románia célja a Moldovával való egyesülés.
Igaz, a volt Szovjet tagállamban kevés támogatója van a nagy román víziónak, és az Európai Bizottság sem örvendezik Basescu felvetésének, de Romániában kétharmados támogatottsága van a Moldovával való esetleges egyesülésnek.
A gondolat felvetése és nyilvános kifejtése nem új, és a román állam esetleges föderatív átalakításának lehetősége érdekes következtetésekre és érdekes távlatok megfogalmazására nyújt lehetőséget. A Kossuth Rádió számára Oláh Gál Elvira Csíkszeredából küldött egy nagyon meggondolkoztató elemzést. Pavel Munteanu, a kisinyovi akciócsoport elnöke szerint Moldovában azért nem akarják sokan az egyesülést, mert 1918-ban százévnyi orosz uralom után került Moldova Romániához, és a második világháború után ismét elveszítették. Újra kell tanítani a történelmet, amit egy mesterségesen létrehozott szovjettagállamban tanítottak – magyarázta Munteanu.
Victor Ponta miniszterelnök szerint az egyesülés kérdése csak választási fogás, amely mindkét országban szavazatokat hozhat.
A közvélemény komolyabban reagált a bejelentésre, megszólaltak a történészek is. Marius Diaconu bukaresti történész arra emlékeztetett, hogy az erdélyi román politikusok nem akarták a Román Királysággal való egyesülést 1918-ban, ők különálló Erdélyt szerettek volna, a Nagyrománia létrehozásról a nagyhatalmak döntöttek.
Az önálló Erdélynek és Románia föderalizálásának ma is vannak hívei Romániában, Sabin Gherman, Transilvania Live Televízió igazgatója műsoraiban ezt a gondolatot bátorítja az erdélyi románok körében, és erdélyi román szempontból üdvözli az egyesülés gondolatát. Ez a terv csak decentralizációval valósítható meg, egy esetleges Nagyromániában nem lehetne a nyelvi, a kulturális kérdéseket mellőzni, Romániának pedig egyetlen kiútja lenne: a szövetséges államra való berendezkedés – mondta Gherman. Kifejtette: a Körős-vidék, Erdély, Máramaros, Bukovina, Olténia, Beszarábia, Dobrudzsa csak jelképesen lennének egy központi államhatalomhoz kötve. Erdélyi szemmel nézve jó lenne, ha a románok, a magyarok, vagy a szászok az ügyeiket helyben intézhetnék el, és nem Bukarestben – mondta Sabin Gherman.
Kossuth Rádió
Erdély.ma2013. december 21.
Die Welt: forrong a romániai magyarság
A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.
Rézvörösen csillog a még épülő ortodox templom teteje a túlnyomóan magyarok lakta, de Romániában található Sepsiszentgyörgy egyik új lakótelepén. Az új lakótelephez tartozik az ugyancsak új kaszárnya is: a román állam Erdélyben, a magyarok lakta területeken megerősíti a csendőrséget. A helyi politikus szerint a fordulat óta ez az egyetlen állami „beruházás” ezen elszegényedett vidéken. „Így kapjuk vissza az adónkat” – zúgolódik Tamás Sándor, a Sepsiszentgyörgy székhelyű Kovászna megye tanácsának elnöke. És sorolni kezdi: az állam a megye adóbevételéből 90 százalékot szakít le. 2007 óta hatályos törvény értelmében a nagyvállalkozók az adójukat egyenesen Bukarestnek fizetik, így a megye hatalmas bevételtől esik el. „Ez a 14 vállalkozás az itteni gazdasági teljesítmény 25 százalékát jelenti”– mondja Tamás. Természetesen, végül az állam valamit visszaad. „De csak 78 százalékot, és azt is többnyire olyan formában, mint az új csendőrlaktanya.” A mindennapokban viszont a csendőrségnek semmi valós feladata nincs, egyetlen célt szolgál: gondoskodik az ország nyugalmáról. És most az ország ama vidéke, amelyet az erdélyi magyarok és németek Székelyföldnek neveznek, nyugtalanná lesz. A székelyek magyarul beszélnek, de saját, ősi kultúrájuk van, szívesen nevezik magukat a magyarok előhadának azon a területen. A székelyek hun eredetűeknek tartják magukat (habár lehet, hogy ez nem így van). A magyar királyság a 13. században telepítette őket fegyveres földművesekként a Kárpát-kanyarba, a határ védelmére. Ezért széles hatáskörű kiváltságokat kaptak. E szabadságért, az önrendelkezés jogáért fogukat összeszorítva harcoltak évszázadokon keresztül az egymást váltó magyar, török, osztrák és román fennhatóságok ellen.
Románia fel akarja számolni a székely megyéket
Románia közigazgatási területi reform formájában számolná fel a történelmi székely megyéket. Tiltakozása jeléül nemrégiben több mint 100 000 székely 53 km hosszú élőláncot alakított. Területi autonómiát követelt a három, egymással határos, többségben általuk lakott megye számára. Körülbelül 700 000 magyar ajkú ember él éppenséggel Románia földrajzi középpontjában. Székelyföld autonómiája az egyetlen téma, amelyet a politikailag reménytelenül bal- és jobboldalra polarizálódott Magyar(anya)országban majd minden párt támogat. És az ugyancsak szétveszekedett Romániában, párthatárokon túlmenően, ezt messzemenően elutasítják. A három székely megyében már 200 000 aláírást gyűjtöttek a közigazgatási újrafelosztásra vonatkozó népszavazás kiírására. December 8-án tartaná Kovászna és Hargita megye a népszavazást. A romániai központi hatalom allergiásan reagált erre: Tamás területi politikus szerint a harmadik székely megyében, Maros megyében – átlátszó ürüggyel (hamis fejléc az űrlapokon) – már eleve érvénytelennek minősítették az aláírásgyűjtést. „Most arra várunk, hogy az állam a népszavazást leállítja Kovászna és Hargita megyében is” – nyilatkozta. De erre a székely politikusok már felkészültek az illő válasszal, ám nem mondta meg, milyennel. „Félreértve fenyegetésnek fogható fel.”
Ez egy történelmileg robbanékony vidék. Már az első világháború után Székelyföldet – és az egész, sokkal nagyobb Erdélyt – leszakították Magyarországról, és Romániának ítélték oda. Majd 1940-ben, a második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt és Székelyföldet Hitler újból visszaadta Magyarországnak, 1944-ig, amikor megjelent a Vörös Hadsereg.
Erőszak a magyar kisebbséggel szemben
A keleti tömb összeomlása után hajszálon múlott, hogy az első háború nem Jugoszláviában, hanem a Balkánon, 1990-ben Erdélyben robbanjon ki. Marosvásárhelyen a magyar kisebbséggel szemben pogromszerű, nyilvánvalóan az államvédelmiek által provokált zavargásokra került sor. A „magyar veszély” ördögét festve a falra, tulajdonképpen a hitelét vesztett titkosszolgálat fordulat utáni jelenléte jogosultságát próbálták bizonyítani. Ez nagyobb összecsapássá alakulhatott volna. Védekezésre kész székelyek százai indultak volna útra a marosvásárhelyi magyaroknak segíteni, már a román hadsereg is kivonult, hogy leállítsa őket. Egy férfi, Kincses Előd, a valamikori marosvásárhelyi szószóló hazatérítette a székelyeket, elhárítva ezzel a nagyobb bajt. A kiindulási helyzethez képest az elmúlt húsz év nem hozott jelentős javulást. A magyar párt, az RMDSZ többször játszotta a bukaresti kormányalakításkor a mérleg nyelvének szerepét, így átfogó kisebbségi jogokat érhettek el. Létezik anyanyelvi óvoda, elemi iskola, gimnázium, sőt, Kolozsvárt egy (magán)egyetem. Eközben Románia aláírt minden lehetséges, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló nemzetközi megállapodást.
Félelem mindkét oldalon
De ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ott egy komorabb hang is: a helyi, Kovászna megyei vezetés kimutatása szerint a 70 százalékos többségben magyarlakta vidéken „a bírók 98, az ügyészek 95 százaléka” román nemzetiségű. Mindenekelőtt, mondja Tamás, a megyében az „állami ellenőrző szervek” – rendőrség, csendőrség, adóhatóság, titkosszolgálat, államügyészek, bírók – 90 százaléka román nemzetiségű. Ezen a vidéken minden negyedik román ezekben a hatóságokban dolgozik. Ez nem véletlen, az állam akarja így.
Hogy jobban megértsük, mekkora a félelem mindkét – román és magyar – oldalon, ahhoz tudni kell, amikor uralmon volt, mindkét fél gyakran próbálkozott a történelmileg multikulturális Erdély nemzetállami térséggé alakításával. Az 1940–1944 közötti magyar uralmat Észak-Erdélyben az ottani románok tragédiaként élték meg (a zsidókról nem is szólva), és fordítva, az 1940–1944 közötti román uralom tragédiát jelentett a Dél-Erdélyben élő magyarok számára. A Ceauşescu-rendszer folytatta ezt a hagyományt a kommunista időkben, célzott gyarmatosítással próbálta a demográfiai viszonyokat megváltoztatni.
Nos, a magyarok félnek, hogy ehhez hasonló fog történni ismét. A félelem kezdetét az EU egyik találmánya jelentette: a „fejlesztési régiók”, azaz csupán statisztikai szempontok végett megjelölt vidékek létrehozása, amelyek semmilyen tényleges közigazgatási jogkört nem kapnak, de amelyekbe fejlesztési pénzek áramolhatnak. Miután Románia belépett az EU-ba, Bukarest ezeket az „absztrakt fejlesztési régiókat” a történelmi tartományokat és a kisebbségi területeket is figyelmen kívül hagyva rajzolta meg. Az RMDSZ részvétele nélkül alakult jelenlegi kormány is e „szuperrégiókat” akarja tényleges közigazgatási egységekké alakítani – nyilatkozta Farcádi Botond, a helyi Háromszék főszerkesztője.
A történelmi határok tűnnek a legjobb megoldásnak
A reform egyik szószólója Klaus Johannis, maga is kisebbségi politikus, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum vezetője, aki az országos színtéren is jelen van, a kormányban részt vevő liberális párt alelnöke. Johannis elengedhetetlennek tartja a regionális reformot, „mert a jelenlegi 41 megye túl kicsi ahhoz, hogy tényleges gazdaságfejlesztés történjen”. A magyar vidékek egy nagyobb közigazgatási egységgé való összevonását egyáltalán nem tartja kívánatosnak: „A katalóniai fejlesztéshez hasonlítana, és az nem jó.” A Német Demokrata Fórumban viszont sokan nem így látják. A tagság körében jelentős személyiségek a reformot inkább Románia történelmi régiói határainak vonulatában látják. „Johannis alapjában nem a Német Demokrata Fórum, hanem a liberális párt álláspontját képviseli” – mondja az egyik ottani tisztségviselő.
Sok román értelmiségi a történelmi határokat tartja jobb megoldásnak. Sabin Gherman újságíró közigazgatásilag összefüggő Erdélyt kíván. De a tiszta román megyék is tiltakozásuknak adtak hangot. Dobrudzsa a Fekete-tenger mentén a bolgár határig szeretné saját történelmi határait megtartani. Csakhogy a jelenlegi, még nem végleges tervek szerint olyan közigazgatási területek alakulnának ki, amelyekben nem létezne többé magyar többség, s nem lenne semmilyen önrendelkezés. Ez viszont, véli Tamás, sértené a Románia által is aláírt, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló megállapodását. Ezeket a romániai jogszabályokba is átvették, tehát a kisebbségi közigazgatási területek határainak demográfiai szempontból hátrányos megváltoztatását a törvény is tiltaná. Egy másik törvény pedig a módosítást célzó tervekre regionális népszavazást ír elő.
Hosszú az út a megújulásig
Egyébként is a tényleges reformhoz hosszú és nehézkes út vezet. Ugyanis a román alkotmány nem ismeri a „régió” (közigazgatási terület) kifejezést, így az alkotmányt meg kell változtatni, ehhez viszont népszavazás szükséges. De Romániában a népszavazások az alacsony részvétel miatt kudarcra ítéltettek. Egy új törvény az eddigi 50 százalékos minimális részvételi küszöb helyett csak 30 százalékot ír elő. A részvétel különben azért is ennyire alacsony, mert a fordulat után románok milliói hagyták el az országot, és ők nem vesznek részt a szavazáson. A 30 százalékos részvételi küszöböt viszont megtámadták az alkotmánybíróságon, amelynek salamoni ítélete így foglalható össze: a törvény jó, de csak egyévnyi késedelemmel léphet hatályba. Így múlik el hát még egy kis idő. De az világos: a területi-közigazgatási átszervezés miatti aggodalom nyomán a székelység autonómiakövetelése – melyet már a fordulat óta hangoztat – újabb lendületet kapott, és a románok a közigazgatási reformot valóban erőszakolni fogják. Erdélyben mindkét oldal összecsapásra készül.
KEREKES MÁRIA fordítása
(Megjelent a Die Welt országos német napilap 2013. november 14-i számában)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. január 17.
A barikád másik oldalán
A helyi románság komfortérzetét szolgáló gesztusokat hiányol, ennek ellenére elképzelhetetlennek tartja Székelyföld területi autonómiáját a sepsiszentgyörgyi Ioan Lăcătușu, a Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fórumának ügyvezető elnöke.
– Közvetlenül a vízszentelési istentisztelet után érkezett beszélgetésünkre. Magyarokat is látott a templomban?
– Hogyne, nagyon sok magyar jár hozzánk ilyenkor. De az előző rendszerben is így volt. Még a nyolcvanas években egyszer Erdővidékről próbáltam hazajutni, s mit látok az autóban, amelyik felvett? Egy ortodox keresztet. A sofőr is észrevette a csodálkozásomat, s mondta, hogy semmi okom rá, rengeteg ismerőse jár román templomba, szentelteti meg a vizet, hiszen Isten nemzetiségre való tekintet nélkül segít a rászorulókon. Ilyen világot éltünk akkoriban.
– Valamiért mégsem felhőtlen a magyar–román együttélés Székelyföldön. Ön pedig hiába a székelyföldi románság legjelentősebbnek tartott érdekvédelmi szervezete, a Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fórumának vezetője, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a két nemzet közötti közeledés legfőbb akadálya. Hogyan viseli ezt a keresztet?
– Megvallom, nehezen. Főleg, hogy a polgármester még soha nem tett igazi, őszinte kísérletet arra, hogy megbeszéljük a székelyföldi románság gondjait, félelmeit. Persze tudom én, hogy azt kell mondania, amit a választói többsége hallani akar, de nem lehet színházat játszani a végtelenségig.
– Apropó, színház. Önt pártaktivistaként érte a rendszerváltoztatás, most pedig a székelyföldi ortodox egyház egyik legfontosabb világi támogatója. Hitelesnek érzi magát ebben a szerepben?
– Nézze, tisztában vagyok azzal, hogy talán halálomig hordanom kell ezt a bélyeget. Olyan világot éltünk, amikor az adott körülmények között kellett megpróbálni segíteni az embereknek. És én igyekeztem, amit talán az is bizonyít, hogy soha senki nem támadott azzal, hogy ártottam volna neki. Fiatalemberként érkeztem Szentgyörgyre Moldvából, több éven át voltam a város alpolgármestere. Templomba nem jártam, az nem fért volna bele, de ha utánakeres a nyilvántartásokban, talál egy Profira Lăcătușu nevet: a teleket nálam töltő édesanyám révén anyagilag is rendszeresen támogattam az egyházamat. S még élnek néhányan, akik igazolni tudják, hogy a háttérből segítettem az Állomás negyedi vagy a Csíki utcai katolikus templom felépítését egy olyan korban, amikor erre elméleti esély is alig nyílt.
– Ilyen előélettel és beágyazottsággal ma önnek kellene lennie a székelyföldi elöljárók legfőbb román tárgyalópartnerének. Ehhez képest Háromszéken például inkább ezerszer Mădălin Guruianut kérdezi Antal Árpád, mint egyszer önt...
– A kuruc–labanc jelenséget a magyaroknak nem kell megmagyarázni, és azt is tudom, hogyan kezeli a magyarság Hajdu Győző szerepét. Nos, a magyar elöljárók rendre a mi kollaboránsainkat keresik, Guruianut, Sabin Ghermant, Dan Manolăchescut, hasonlókat, megkérdőjelezve a többiek hitelességét, önkényesen jó és rossz románokra osztva a székelyföldi románságot. Antal Árpád számára elfogadhatatlanok azok a románok, akik ismerik a történelmet, akik képviselnek valakit, valamit. Nem tudok olyan románról, aki megkérdőjelezné az elmúlt 23 év alatt kifejtett tevékenységemet, márpedig ha az enyémek hitelesnek tartanak engem, azt egy magyar városvezetőnek is figyelembe kellene vennie. Álnok állításnak és manipulációnak tartom, hogy én, mi lennénk a magyar–román párbeszéd legfőbb akadályai. És az is elfogadhatatlan, ahogy a románság érdekében kifejtett tevékenységünket a helyi magyar sajtó következetesen magyarellenes megnyilvánulásként kezeli.
– Mitől lenne ön, illetve az ön neve által fémjelzett szervezetek hitelesebbek, mint a legutóbbi önkormányzati választásokon képviselői mandátumot szerző, önmagukat a pártpolitika második vonaláig felküzdő fiatalok?
– Több érvem is van e tekintetben. Az általam vezetett fórum ernyője alatt egyesül a legtöbb román civil szervezet. És mindenek felett: mellettünk áll az ortodox egyház. Azt hiszem, hitelességünk legfőbb garanciája, hogy a fórum tiszteletbeli elnöke maga Ioan Selejan, Kovászna és Hargita megye ortodox püspöke.
– Közel negyven éve él Sepsiszentgyörgyön, talán joggal várhatná el öntől a magyarság, hogy empátiával viszonyuljon az aktuális problémákhoz, akár az autonómia kérdéséhez. Finoman szólva viszont épp az ellenkezője történik.
– Ezúttal is szeretném leszögezni: nem támogatjuk a területi autonómia ügyét, mert az beláthatatlan veszélyekkel fenyegeti a székelyföldi románságot. A mi szempontunkból Székelyföldön de facto már 23 éve létezik autonómia, hiszen az etnikai indíttatású szavazások nyomán fel sem merülhetett román polgármester megválasztása mondjuk Csíkszeredában. A decentralizálás pedig, akarjuk-nem akarjuk, ezt a folyamatot erősíti. Az autonómiának az a fajtája, amit mostanában hangoztatnak, történelmileg amúgy is rég meghaladott, amit az is bizonyít, hogy II. Józseftől Nagy-Románia adminisztratív átalakításáig többször is felszámolták a különböző autonómiaformákat, de akár az ötvenes-hatvanas évek Magyar Autonóm Tartományát is ide sorolhatjuk.
– A felszámolások okait is tanulmányozta?
– Természetesen: az adott időszak vezetői szerint nem feleltek meg a kor modern adminisztratív kihívásainak. Akadtak, akik abban az időben is igyekeztek felzárkózni a haladó világhoz.
– Szól még valami Székelyföld autonómiája ellen?
– Bizony. Az autonómia intézményesítése nélkül is nagy gondjaik voltak a térségben élő románoknak az elmúlt 23 évben. Nem a mindennapi élettel, mert azzal soha nem voltak különösebb problémáink, főleg azoknak, akik beszélik is a magyar nyelvet. A román identitás kérdése a legégetőbb. Nem az esett rosszul nekünk, hogy a megyei múzeumból Székely Nemzeti Múzeum lett, hanem az, hogy minden a megkérdezésünk nélkül zajlott. A mód, ahogyan elbocsátottak öt román muzeológust, ahogyan kezelték a román kulturális vagyont. Az nem működik, hogy az egyik fél nyeresége a másik kárára történjen. Tudja, milyen nehéz volt elviselni a magyar értelmiség ellenségességét a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség létrehozásakor? A mi részünkről soha nem tapasztalhattak ilyen kizáró jellegű retorikát. Mutasson nekem egyetlen mondatot, amelyben Ioan Selejan püspök úr a magyar–román együttélés ellen szólt volna!
– Nem kerestem utána, de az ortodox egyház kivételezett állami támogatását, székelyföldi térhódítási offenzíváját talán ön sem vonja kétségbe.
– Ismerem ezeket a félelmeket, de kijelenthetem, hogy az ortodox egyház csak ott fejlesztett, ahol reális népi igény volt rá. Ne feledjük, hogy az egyházunk évszázadokon át mennyire elnyomott helyzetben volt Erdélyben, hivatalos elismertség és a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen ingatlanok nélkül. A püspök úr semmi egyebet nem tesz, mint igyekszik biztosítani egyháza létét, működési hátterét.
– Viszont éppen önnek mondott ellent, amikor elismerte, hogy a templomépítéseknél nem kizárólag a jelenlegi demográfiai helyzetet veszik figyelembe, hanem a várható demográfiai jövőt is. Ezzel magyarázta például az erdővidéki Magyarhermányban – ahol egyelőre alig él román – épített ortodox templom indokoltságát.
– Ott viszont növekvőben a román nyelvű, ortodox hitű cigányok száma. Nekem a demográfiai kérdések a szívem csücske, márpedig a népszaporodási mutatók egyértelműen azt jelzik, hogy egyre jelentősebb létszámú cigány közösségekkel kell számolnunk. Ez pedig a templomépítés esetében is figyelembe veendő szempont, még akkor is, ha volt már rá példa, hogy egy nagyobb volumenű anyagi ösztönzés esetén egész cigány közösségek váltottak hitet.
– Nem gondolja, hogy a sérelmek kölcsönös sorolgatása és fenntartása csak a frontok további megmerevedését szolgálja? Elképzelhető olyan fordulat, ami az önök autonómiatörekvésekkel kapcsolatos álláspontjának árnyalásához vezethetne?
– A magyar fél részéről érkező erőteljes gesztusokra lenne szükség a székelyföldi románság önbizalmának erősödésére. Antal Árpád egyszer azt mondta, ő biztosítja a román alpolgármestert, ha a rendőrség állományának 75 százaléka magyar lesz. De hát ez nem vásár! A sokat emlegetett Dél-Tirolban is léteznek az olasz állam intézményei. És ezt nem olvasmányokból állítom, megbízottunk töltött ott három hónapot, hogy hiteles forrásból tájékozódhassunk az ottani állapotokról.
– Akkor jó lenne, ha visszaküldenék még egy időre, mert nem sikerült felfedeznie, hogy többek között az olasz állam dél-tiroli intézményei emberállományának szigorúan tükröznie kell a település etnikai összetételét.
– Igen? Akkor lépjünk tovább, mert sok úgynevezett apróság zavarja még az érzékenységünket. Hogy lehet például a térség jövőjéről kizárólag magyarországi szakemberek és politikusok jelenlétében tárgyalni, a mi mellőzésünkkel? Jelzésekre várunk. Például egy román könyvtárosra a megyei könyvtárban. Semmi kifogásom a jelenlegiek ellen, de nem lehetne egy gesztust tenni ennek a maroknyi valahnak? Évekig kellett harcolnunk, hogy a városi önkormányzat elfogadjon egy román nemzetiségű díszpolgárt. Senki nem értesít bennünket, mi történik a városban. December elsején többen felhívtak, hogy mi az a színpad a város közepén, ellentüntetés készülődik a nemzeti ünnepen? Akinek tudtam, elmondtam, hogy adventi gyertyagyújtás lesz, de csoda-e, ha ilyen körülmények között egy ünneplő román feltéved arra a színpadra? És ezért megbírságolják. A saját nemzete ünnepén.
– Mit gondol, találkozhatunk autonómiaügyben a barikád ugyanazon oldalán?
– Ha kitartanak az önrendelkezés e formája mellett, aligha. Romániában soha senki nem fogja támogatni a területi alapú autonómiát.
Csinta Samu |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),2014. március 18.
Fancsali: rengeteg fenyegetés ért, főleg a Noua Dreapta részéről
Fancsali Ernő egyetemi hallgató, egy Erdély autonómiáját kérő, 10 300 ember által aláírt petíciót nyújtott be a Kolozs megyei prefektusi hivatalban.
Az aláírásgyűjtés a világhálón zajlott, és a petíciót körülbelül ugyanannyi magyar írta alá, mint amennyi román.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek jó egyetértésének a történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére. Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik.
Fancsali Ernőt Szilágyi Szabolcs kérdezte arról, hogy mi történt, mióta iktatták a petíciót? Rengeteg fenyegetés ért magánszemélyek, de főleg a Noua Dreapta részéről, azonban ez nem rettent el, inkább arra bíztat, hogy folytassuk a megkezdett munkát – nyilatkozta Fancsali. Hozzátette: ez a petíció minden erdélyi magyar problémáját próbálja megoldani, és a politikai akarat sem ellentétes vele, hiszen már voltak ilyen jellegű kezdeményezések, mint például a Sabin Gherman pártalapítása, vagy az EMNP 2012-es kampánya. Fancsali Ernő elmondta azt is, hogy a tavalyi autonómiatüntetés után létrehoztak egy kulturális egyesületet, amely az erdélyi együttélést, a toleranciát és az együttműködés különböző formáit népszerűsíti. Az egyesületnek később lehet egy politikai formája is, nem egy vegyes párt, hanem egy román-magyar-szász pártszövetség, és annak lesz politikai feladata Erdély autonómiája – fejtette ki az egyetemi hallgató.
Fancsali arról is beszélt, hogy a Német Demokrata Fórum is nyitottan állt a kezdeményezésükhöz, azonban végül mégis a háttérben maradt, mivel „elég gyenge” ehhez a feladathoz. A szászok kevesen vannak, de számarányukhoz képest túlreprezentáltak az akcióban – magyarázta a petíció benyújtója.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,2014. március 21.
Egy édes, egy keserű
Márciusi ünnepeinket, megemlékezéseinket és tüntetéseinket követően megállapíthatjuk, nem a teljes többségi nemzet van ellenünk, csak annak a többsége, mondjuk, úgy kilencvenkilenc százaléka. Persze, ez nem teljesen komoly megállapítás, de így mutat a felszín. A fecsegő, a csárogó, a melldöngető, a büntetlenül vandálkodó, az állam hatalmával és igazságszolgáltatással visszaélő.
Hogy mit tesz a mély? Hát az ugyancsak hallgat, s nekünk nem is nagyon áll módunkban megvallatni. Hogy nincs éppen mindenki ellenünk, azt hadd bizonyítsa Victor Ponta hozzánk intézett köszöntője, de erre azt is mondhatjuk, nem több a kormányzati partnernek kijáró udvariassági gesztusnál. Igencsak lehet, hogy így van, de Stelian Tănase írót és filozófust senki és semmi nem kötelezte arra, hogy meleg szavakkal méltassa nemzeti ünnepünket, az ünneplés mikéntjét, az ünneplők magatartását, amit egyenesen követendő például állít a románság elé. Hogy szokna már le a gusztustalan csárogásról, az uszításról, az uszításnak való kritikátlan bedőlésről, s tanuljon meg végre tartással, méltósággal ünnepelni. Ha tud…
Sabin Ghermant sem kényszeríti senki, hogy az igazságnak legalább egy töredékét elmondja a márciusi ünnepről, s Mircea Dinescunak sem írta elő senki, hogy a maga kesernyés humorával mondja a szemébe a köldöknéző nacionalistáknak, miről is kellene – akár nehéz szívvel is! – lemondaniuk, s mit kellene megtanulniuk, hogy valakik, legalább távolról, európaiaknak higgyék őket.
A romániai demokrácia helyzete és állapota – huszonöt esztendőkkel a „nagy forradalom” után – „tragikus, de még nem halálos”. Ezt önvigasztalásként mondom, bár indokoltabban állíthatnám, hogy itt negyedszázadnyi idő után sem változott semmi. Ugyanaz a kizárólagosság, ugyanaz a kettős mércével való méregetés, méricskélés, mint eddig, ugyanaz a hazug-ságáradat, „demokratúra”, akár mindvégig 1989 után.
Hogy van némi lazulás, azt akár el is lehetne ismerni, ha nem cáfolnának mireánk a tények. Ama bizonyos kilencvenkilenc százalék tényei. Például: Marosvásárhelyen megtiltják, hogy a magyarok a főtérre menjenek, de a „fekete március” szégyenletes évfordulóján egyenesen oda invitálják a haló poraiból újra feltámasztott Vatra Românească nevű terrorszervezetet.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),2014. május 19.
Gherman nyílt párbeszédet akar autonómiaügyben
Az erdélyi társadalom még nem áll készen az autonómiára, túl kényelmes számára a központosított állam és az, hogy Bukaresttől várja a pénzt – jelentette ki Sabin Gherman újságíró pénteken, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) autonómiakaravánjának nagyváradi állomásán.
A politikai elemző a városháza dísztermében tartott előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a jelenlegi helyzeten az oktatás minőségének jobbításával és sok közös munkával lehet változtatni. Sabin Gherman szerint az a tény, hogy az erdélyi románok nem ismerik fel a regionalizmusban rejlő lehetőségeket, a megfelelő, regionális értékeinken alapuló oktatás hiányával magyarázható.
Úgy vélte, az autonómia megvalósításához nyílt párbeszédre van szükség és annak felismerésére, hogy egy soknemzetiségű, toleráns, többnyelvű Erdély Kelet-Európa Svájcává válhatna. Az erdélyi magyarok számára ugyanis túl távoli Budapest, ahogy a románok számára is Bukarest, tehát egymásra vagyunk utalva, együtt tehetünk sorsunk jobbításáért, fogalmazta meg a konklúziót az újságíró.
Szilágyi Zsolt, a néppárt külügyi alelnöke felszólalásában a sikeres európai autonómiaformákat ismertette, amelyek példaként szolgálhatnak Erdély és Románia számára is. Az autonómia egy európai megoldás, mely az erdélyi magyarok és románok számára egyaránt jobb életet jelentene, hangsúlyozta a politikus, kifejtve, hogy az autonómiakaraván célja ismertté tenni ezeket az európai sikertörténeteket és azok lehetséges hazai megvalósításait.
A közviták alkalmával érkező felvetéseket összegezni fogják, majd az ily módon kiegészített néppárti autonómiatervezetet más politikai pártoknak is a figyelmébe ajánlják, ígérte Szilágyi Zsolt. Hangsúlyozta: a mindenkori román politikumnak meg kell értenie, hogy az erdélyi magyar kisebbség nem jelent fenyegetést az állam szuverenitására, sőt jogai biztosításával stabilabb lehet Erdély és Románia.
Kérdésre válaszolva a politikus kifejtette, hogy az egy lábon álló rendszer instabilabb, mint a több pilléren nyugvó. Szilágyi Zsolt kifejtette, optimista a jövőt illetően, mivel azt tapasztalja, hogy a külföldről hazatérő románok is egyre inkább észlelik, hogy valami nincs rendben ebben az országban, és a külföldön működő föderalizmust előbb-utóbb Romániában is megoldásnak fogják tartani.
A konferencia következtetéseit Zatykó Gyula, az EMNP országos alelnöke összegezte. Kifejtette, a néppárt autonómiatervezete az adókat úgy osztja le, hogy hatvan százalék a régiókban maradna, míg húsz százalék az államkasszát gyarapítaná. A maradék húsz százalékból egy szolidaritási alapot kellene létrehozni azzal a céllal, hogy ennek felhasználásával egyensúlyt teremtsenek a gazdagabb és szegényebb régiók között, az alap szétosztásáról a régiók képviselői döntetnének.
Zatykó Gyula azzal a reménnyel zárta felszólalását, hogy a karavánnal elindított párbeszéd eredményes lesz. Krónika (Kolozsvár)2014. május 20.
Sabin Gherman: az őseinknél jobban kell szeressük gyermekeinket
Annak ellenére, hogy számos más kulturális- és iskolai rendezvénnyel egyidőben zajlott, meglehetősen sok, több mint száz résztvevője volt annak az autonómia-konferenciának, amely az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében került megrendezésre pénteken a Nagyváradi városházán. Az esemény meghívottja a szókimondó televíziós műsorairól híres román regionalista, Sabin Gherman volt, aki ezúttal sem hazudtolta meg önmagát és a nemzetiségek békés együttéléséről szóló hangzatos beszédével kivívta a közönség szimpátiáját. Az eseményen felszólalt még Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke, aki a központosított rendszer hátulütőiről beszélt, Szilágyi Zsolt külügyi alelnök, aki a néppárt autonómia tervezetét mutatta be, valamint Zatykó Gyula országos alelnök, aki az adók megfelelőbb elosztását szorgalmazta.
Mint Sabin Gherman hangsúlyozta, az erdélyi magyarok és románok történelmi szégyene, hogy az idők során nem tudtak megbékülni egymás kultúrájával. „Lefogadom, hogy a teremben jelenlevők többsége több tucatnyi festményt fel tuda sorolni a Louvre tárlatából, de a nagybányai festőiskoláról keveset tud. A román tankönyvekben pedig sehol sem említik, hogy az erdélyi román népzét Bartók Béla tette világhírűvé” – fogalmazott. A két nép között tátongó kulturális szakadékot csak úgy lehet áthidalni, ha hozzászokunk, hogy nem mi, személyesen vagyunk a felelősek a múlt század eseményeiért és „megtanuljuk jobban szeretni a gyermekeinket, mint az őseinket” – tette hozzá. Gherman véleménye szerint az erdélyiség érzete a a különböző nemzetiségi hovatartozások fölött áll, s csak ennek elfogadását követően lehet igazán Erdély jövőjéről beszélni.
Attól, hogy egyesek sokat beszélnek a decentralizációról vagy regionalizációról, az még nem fog megtörténni – hangsúlyozta Gherman. Példaként hozta fel a román egészségügyet, ahol a felelősségeket átadták ugyan a városoknak és községeknek, az anyagi források viszont Bukarestben maradtak, ezzel kapcsolatban sokan mégis decentralizációról beszélnek.
Gherman a parlamenti retorika „szolgálatos mumusának” nevezte Székelyföldet mind román, mind pedig magyar részről. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban azonban nem szabad megfeledkezni az ott élő románságról sem – hangsúlyozta. A székely autonómia ugyanis automatikus védelmet és politikai képviseletet biztosítana a régióban kisebbségben élő románoknak, akiknek jelenleg elenyésző számban vannak képviselői a helyi önkormányzatokban.
Mint azonban hozzátette, ilyen témákról nehéz beszélni Bukarestben, hiszen a minisztériumoknál senki nem érti mit jelent a decentralizáció, az autonómia szó hallatán pedig másra gondolnak mint kellene.Gherman a román hallgatóság felé is címzett néhány költői kérdést: „Nem szeretünk-e mi is locsolni menni húsvétkor? Nem szeretjük-e a magyar barátainkkal együtt ünnepelni a szilvesztert, hogy kétszer ihassunk pezsgőt?” Mint hangsúlyozta, az ilyen „közösségi gyakorlatok” segítenek tompítani a különböző neveltetésből eredő nézetkülönbségeket.
Gherman szerint senki sem veszítene azzal, ha nemcsak Erdély, hanem akár Bukovina, Máramaros, Munténia, Moldova, vagy a Bánát is autonóm területekké válnának. Fontos kérdés viszont, hogy az ilyen léptékű decentralizációval nem egyszerűen annyit érnének-e el, hogy a „helyi kiskirályokból regionális kiskirályok” válnának. Ezt a problémát Gherman egy egyszerű törvényszigorítással oldaná meg, melynek értelmében korrupciós ügyek kapcsán nem lehetne felfüggesztett büntetéseket kiszabni. Sabin Gherman szerint azonban ez az ország még nem érett meg arra, hogy autonómiát biztosítson különböző régióinak. Ezt bizonyítja a tanügy példája is. A minisztérium ugyanis lehetővé tette, hogy az iskolákban leadott tananyag húsz százaléka helyi érdekeltségű legyen. Vagyis hogy a különböző területeken élő gyermekek saját, regionális kultúrájukról és történelmükről is tanuljanak. Ezt a szabályt azonban sehol nem alkalmazzák. „Ez azért van mert kényelmesen érezzük magunkat a központosított rendszerben. Valaki jöjjön és mondja meg mit csináljunk, adjon nekünk fizetést, mi meg úgy teszünk mintha dolgoznánk” – vélekedett Gherman, aki hozzátette – az autonómia kemény munkáról szól, de olyanról, amelynek meglesz a gyümölcse.
Sz. G. T.
reggeliujsag.ro. Erdély.ma2014. június 3.
Czika Tihamér: hosszú távon az új transzilvanizmus a kiút
A 4. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alatt mutatták be Czika Tihamér Álmodok egy Erdélyt című publicisztikakötetét. A jelenleg Brüsszelben dolgozó jogász, közíró 2007 és 2011 között elsősorban a nemrég megszűnt manna.ro hírportálon írt hetente, termékeny vitákat gerjesztve a legkülönfélébb témákban. Írásai aktualitásáról, a vitásabb kérdéseket illető véleményéről kérdeztük.
Milyen témákat tartottál fontosnak abban az időszakban, amelyből a kötet tartalma lett válogatva?
Az erdélyi magyar identitáskeresés, erdélyi magyar politika, budapesti és bukaresti politika és azok lecsapódása ránk, mit lehet és mit nem lehet szeretni Romániában mint országban és állandó tranzit-társadalomban – többnyire ezekről írtam. Külön fejezetbe gyűjtöttük továbbá a kolozsvári ügyekről szóló véleményanyagokat illetve egy szkeptikus fejezet is lett, amely elsősorban szekuláris humanista és racionalista cikkeket tartalmaz. Végül a Balra át című fejezet elsősorban a gazdasági válság hazai lecsapódásai által generált problémákra fókuszál.
A cikkek egy része kordokumentum, a másik még mindig aktuális. Mi az, amiről korábban írtál, és ma is érvényes?
Az írások egy része valóban azért lett beválogatva, mert megfog egy bizonyos esemény körüli hangulatot, amely ma már meghaladott, de kordokumentumként érdekes, így például a kolozsvári főtér lekövezése körüli viták, vagy valamelyik választási kampány magyar-magyar csatározása körüli elemzések. Nagyon sok felvetett téma azonban ma is aktuális: az autonómiaküzdelem kommunikációs hibái, a román és magyar Erdély párhuzamos létezése, a nyelvi jogok érvényesítése körüli gondok, a rendszerbe kódolt korrupció stb. A legaktuálisabb kérdés talán még mindig a gazdasági válság, a kiszámíthatatlan jövő perspektívája, a társadalmi struktúrák és értékrendek részleges elmaradottsága, egyszóval az a kérdés, amit úgy fogalmaztam meg egyik cikkben, hogy „kivándorolni vagy építőkő maradni?”
Mi az, ami jó irányba változott és mi az, ami rosszba?
Vegyünk csak egy jót és egy rosszat. Jó irányba változtak a dolgok Kolozsváron. Nagy örömmel látom, ahogy a lassan kicserélődő magyar civil és politikai elit túllépett a múlt siratásán, felvállalta ezt a várost úgy, ahogy van: masszívan román és betonvárosként is, ha már ilyen lett. Megértettük azt, hogy vagy elfogadjuk a jelen valóságát és ebben alakítjuk ki a helyünket, vagy ha elfordulunk tőle, akkor magunkat iktatjuk ki Erdély fővárosának jövőjéből. Kijöttek a magyar rendezvények a templomokból, dísztermekből, iskolákból a főtérre, az utcákra. A Kolozsvári Magyar Napok a legjobb példája ennek az „újramagyarosodó” Kolozsvárnak, de az otthonérzetet segíti az éppen lezajlott könyvhét, vagy az is, amikor a KMDSZ diáknapokon több tíz csapat színesíti be a főteret és készíti el kreatívnál kreatívabb videóit. Az új főteret magunkévá tettük, igazolt az idő. Ez mindig jól esik az embernek.
Rossz irányba tart szerintem ugyanakkor az erdélyi magyar politikai narratíva, amely még nacionalistább lett, mint valaha volt, és ahelyett, hogy a románokkal közösen építendő új transzilvanizmus fele tartana – amely szerintem az egyetlen hosszú távú lehetőségünk – egyre jobban az etnikai bezárkózottság fele tart, egyre jobban „elszékelyesedik” és egyre kevesebbet üzen az interetnikus és szórványvidéken élők számára. Történik mindez úgy, hogy az autonómiázás is máig üres politikai szlogen maradt, tulajdonképpen máig nem tudja senki pontosan elmagyarázni, hogy mit ért alatta, milyen jogköröket, milyen megosztással, milyen határokkal, milyen román alkotmányos berendezkedés részeként stb.
Czika Tihamér – Álmodok egy Erdélyt (Publicisztikák 2007-2011) című kötete a nagyváradi Riport Kiadónál jelent meg. Május 30-án, a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be, illetve Nagyváradon, július 3-án délután 7 órától.
Mit értesz új transzilvanizmus alatt?
Ezzel több cikk is foglalkozik a könyvben. Én abban hiszek, hogy a jövőnk egy közös, etnikai-identitás fölötti erdélyi identitás kiépítésében (visszaépítésében?) van. Az erdélyi magyarság legnagyobb problémája földrajzi, modern szóval: geopolitikai. 600 kilométeren vagyunk szétszórva több tíz kisebb szigeten, egy román tengerben, amelyből a partiumi és a székely résznek van hosszú távú fennmaradási esélye. A párhuzamos magyar „minitársadalmunk” a természetes asszimiláció miatt egyre csak zsugorodni fog. Hosszú távon a Most-Híd féle út az egyetlen, amelyen keresztül – az erdélyi románokkal közösen – ki tudunk alakítani egy olyan erdélyi világot amelyben otthon tudjuk érezni magunkat. Az etnikai politizálásból a regionálisba való váltás ideje megérett. Elég csak benézni a több ezres román többségű transzilvanista Facebook csoportokba, és láthatjuk, hogy román oldalon is beérik lassan az az elit, amelyik felismeri Erdély lehetőségeit, és egy föderális Romániában gondolkodik. Nagyon sok Sabin Gherman van ma már, aki várja a hat százalékos erdélyi (magyar) párt baráti kéznyújtását, s hajlandó minden erejéből azon dolgozni, hogy ehhez még hozzátoljon legalább hat százalék erdélyi román szavazatot, ha nem többet. Ők a természetes partnereink, de előbb-utóbb lehet, hogy nélkülünk is megcsinálják ezt. Kérdés, hogy meddig várunk, van-e egyáltalán időnk várni?
Azt vallod korábbi írásaidban is, hogy túl kell lépni a Trianon-szindrómán. Egyrészt miért fontos ez, másrészt hogyan lehet megtenni ezt a lépést?
Trianonnal foglalkozni ma több szempontból is totális zsákutca. Egyfelől nyílván fájdalmas, de van elég fájdalmas ünnepünk, megemlékezésünk, tényleg kell még egy? Másfelől megosztó, egyoldalúan éljük meg, ami a környező nemzetektől – a mi esetünkben főleg a románoktól – elszigetel. Míg nekünk tragédiát, Trianon a románoknak, szlovákoknak, szerbeknek nemzeti felszabadulást jelentett. A kötetnek címet adó cikkben írom azt, hogy „álmodok egy Erdélyt, ahol az én nemzeti ünnepem nem a te gyásznapod, ahol az én nemzeti hősöm nem a te gyilkosod. Közös nemzeti ünnepeket álmodok, amelyekre mindannyian jó szívvel tudunk kimenni, és valóban ünnepelni tudunk, nem gyászolni.” Ugyanígy természetesen december elseje sem egy jó ünnep. Ideje megérteni ugyanakkor, hogy nincs visszaút, felesleges frusztrációkat kelteni magunkban. Modern Európa a határok sérthetetlenségére épül, egy tudatos „kollektív amnéziára”, amit azt mondja, hogy ami 1945 előtt történt, azt hagyjuk a történelemkönyveknek és építsünk egy közös Európát azzal, ami van. Másképp nincs esély, ha mindenki elkezdené felgörgetni a sérelmeit ki tudja melyik korból – és higgyük el, egyáltalán nem vagyunk egyedül az ilyen sérelmekkel –, akkor lehetetlen volna megtartani a békét, a szolidaritást, az integrációt, megint egymással civakodó, egymást bénító kisállamokra esne szét ez a kontinens, és végképp elvesztenénk a versenyt a gyorsan fejlődő, globalizálódó világgal.
Számos vitában vettél részt régen, mit tapasztaltál, mennyire éri meg vitába szállni, lehet-e hatni az emberekre, vagy csak mindenki elbeszél a másik mellett?
Minden publicisztikámat azzal a szándékkal írtam, hogy az olvasókat gondolkodásra, reflektálásra, s ha szükségét látják vitára késztessem. Voltak, akik azt hitték, hogy szórakozásból provokáltam. Ez egyáltalán nem igaz. Komolyan gondoltam minden sort, és tényleg hiszek abban, hogy egy közírónak felelőssége van, a vitának komoly szerepe van a társadalom fejlődésében. Hogy kivel érdemes vitatkozni és kivel nem, azt mindig az adott helyzet döntötte el. Azt általában már az első érvcseréből lehet látni, hogy van-e a vitapartnerben bármi nyitottság másféle véleményre, vagy túlságosan doktriner, illetve, hogy képes egy bizonyos színvonalon érvelni, vagy bulvárportálok sémáit ismétli. Érveket cserélni ugyanakkor még így is érdemes volt, hiszen ne feledjük, hogy egy-egy vitát sok százan, akár ezren olvashatnak online, és sohasem tudod, hogy kire hogyan hat. Nem tudom, hány embert győztem meg, de azt tudom, hogy olvastak azok is akik szerettek, és azok is akik nem. Ezzel pedig már elértem, amit akartam.
Azoknak, akik nem értenek egyet veled a fő kérdésekben, legyen szó toleranciáról, baloldaliságról, interetnikus kapcsolatok fontosságáról stb., mi a fő üzeneted ma?
Tartsanak mindig nyitva egy ajtót, olvassanak mást is, mint amit szoktak. Üljenek le kávézni, sörözni más gondolkodású emberekkel. Egy személyes beszélgetésnél mindig hamar kiderül, hogy nem is vagyunk annyira mások, mind normális emberek vagyunk, akik jót akarnak, csak legfeljebb másképp. Engem nagyon sok ilyen beszélgetést tolt egyre jobban középre mostanában, és remélem, hogy én is hoztam másokat oda. S ha már egy könyvbemutató mentén ültünk le beszélgetni, nem hagyhatom ki: olvassák el a könyvem, ezzel is ugyanaz a célom, mint a cikkekkel volt, gondolkodásra, reflexióra akarom bírni az embereket. Egyet garantálhatok: ha érdekli őket a politika, ha érdeklik az erdélyi magyarság nagyobb és kisebb kérdései, nem fognak unatkozni.
Kustán Magyari Attila. maszol.ro2014. június 12.
Román író: nem kell Erdély Romániának!
Erdélynek el kellene szakadnia Romániától – ez az üzenete egy caracali születésű, Bukarestben élő román írónak, Liviu Andreinek.
Andrei Facebook-oldalán osztotta meg a nyílt levélként meghatározható írást, amelyben gyakran nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illeti az erdélyieket.
Már az írás címe – Rakom a f…mat Erdélybe! – is jelzi, hogy hogyan gondolkodik az itteniekről. Leszögezi: azt akarja, hogy Románia fejedelemség legyen, a „mocskos Erdély” nélkül.
Szerinte Erdélyben cigányok, illetve a kolozsvári Sora nagyáruházban zabáló bozgorok élnek, az erdélyi nők pedig mind csúnyák, és prostituáltak. „Erdély csak rosszat hozott nekünk! Vinnék el, zabálnák meg az ördögök, meg Sabin Gherman démonai, mert végül is ezért végezte el a craiovai szekus iskolát!” – írja.
„Vigyék el a magyarok, és adjuk oda nekik a cigány Olténiát is, mert mégsem hagyhatjuk őket búza nélkül! Nem akarom, hogy továbbra is a magyar termékeitekkel etessetek! Nem akarok többé RMDSZ-t a saját fejedelemségemben! Menjetek tengerre a Balatonra, na gyerünk!” – folytatódik az írás.
„Nem érzem itt jól magam. Ez nem Románia!” – állapítja meg. Szerinte erdélyiek írták az összes alternatív tankönyvet, Kolozsvárról, Nagyszebenből és Brassóból indult ki a történelemhamisítás és az értékek kiforgatása.
„Rakom a f…mat Erdélybe és a magyar, szabadkőműves és egyéb, ördögi eredetű történelmetekbe! Nem kell többé! Undorodom! Vigyétek Hargitát és Kovásznát, és dugjátok a seggetekbe! (…) Vigyétek az undorító hegyeiteket, mert a magyarok úgyis elveszik az erdeiteket és a természeti forrásaitokat!” – fogalmaz Andrei, hozzá téve: nem akar „trójai falovat” Romániában.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)2014. június 15.
Bakk Miklós: cél az aszimmetrikus regionalizmus
Az autonómia olyan eszköz, mely lehetővé teszi, hogy a magunk dolgában mi döntsünk
Májusban az Erdélyi Magyar Néppárt több erdélyi település érintésével autonómiakaravánt indított, amelynek keretében vezetői és szakértői ismertetik a korábban közvitára bocsátott néppárti autonómiakoncepciót. Dr. Bakk Miklós politológus, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára elmondta: az autonómia éppen annak az eszköze, hogy az adott térség gyorsabban, jobban, saját adottságainak megfelelően fejlődjön.
– Több mint 10 évvel ezelőtt a székelyföldi önrendelkezés követeléséhez két autonómiastatútumot készítettek. Az elsőt Csapó I. József írta, míg a másodikat ön állította össze 2003-ban. Mi késztette ennek az autonómiaszabályzatnak a kidolgozására?
- Amiket ön említ, azok csupán a rendszerváltást követő első autonómiastatútumok. Hiszen Székelyföld státusával kapcsolatosan az I. világháború után, a két világháború között, és a még a II. világháború után is – egészen a párizsi békeszerződés aláírásáig – elkészült néhány tervezet. Ezekről a tervezetekről Bárdi Nándor és Vincze Gábor történészek írtak remek öszszefoglaló tanulmányokat. 1995-ben Csapó I. József tette közzé Székelyföldre vonatkozó statútum-tervezetét. Azzal a szándékkal készült, hogy ezt az RMDSZ majd fölvállalja. Az ezt támogató, RMDSZ-en belüli „autonomista frakció” azonban igen hamar marginalizálódott, s ahogy a szövetség kormányra került, az autonómia kérdése lekerült a politika napirendjéről. Székelyföld kérdése 2003-ban került újra napirendre, amikor az RMDSZ-en belül bekövetkezett a szakadás, tehát Tőkés László és az őt követők kiváltak a szervezetből. Ezzel újra feléledt az autonómiáról való nyilvános gondolkodás, a kérdés megvitatása. 2003-ban két mozgalom jött létre: az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT).
Az utóbbi fölvállalta a Csapó-féle tervezetet, és kisebb módosításokkal a mozgalom alapdokumentumává tette. Ez a tervezet a belső önrendelkezés alapján áll. Tehát egy nagyfokú politikai-közigazgatási autonómiával rendelkező területet szeretnének megvalósítani az egységes szerkezetű román állam kellős közepén. Az EMNT-n belül létrejött egy munkacsoport, amelynek a koordinációjával engem bíztak meg, és 2003-ban kidolgoztunk egy három részből álló tervet. Az első – és talán a legfontosabb – rész egy kerettörtvény-tervezet a romániai régiókról. Ennek az volt a kiindulópontja, hogy Romániában 2000 után kezdett előtérbe kerülni a fejlesztési régiók és a regionalizmus problematikája. Akkor úgy tűnt, hogy az ország egy regionális reform felé halad. Ezért úgy gondoltuk, érdemes Székelyföld autonómiáját úgy prezentálni, hogy az beleilleszthető legyen a román regionális reformba. Nos, ennek lett „kulcsszava” az aszimmetrikus regionalizmus.
– Mit jelent ez a fogalom?
– Azt jelenti, hogy olyan regionalizmusra van szükség Romániában, amely lehetővé teszi a sajátos jogállású régiók, azaz, a mi szempontunkból a Székelyföld régió kialakítását. Ez a kerettörvény-tervezetünk leírja a régiókat, de nem foglalkozik azzal, hogy területileg azokat hogyan kell pontosan meghatározni, hanem hatásköreiket, közjogi helyzetüket, a régiós szervek működését mutatja be. Abból az elvből kiindulva, hogy amikor regionális reformra kerül sor, akkor a területi kérdésre való összpontosítás „ki is siklatja” a kérdést. Általában a nyilvános vitákban a területi kérdés tűnik a legfontosabb, legizgalmasabb aspektusnak, és emellett könnyen háttérbe szorulnak a régiók alkotmányos jogállásával, biztosítékaival, hatásköreivel kapcsolatos témák. Mi ezzel a kerettörvény-tervezettel pedig éppen ezekre összpontosítottunk. Ugyanakkor a tervezetünk azt is tartalmazza, hogy saját jogállású régiók is létrejöhetnek a kerettörvény bizonyos feltételei mellett.
A munkacsoportunk által létrehozott dokumentum még két törvénytervezetet tartalmazott; egyik a Székelyföld régió létrehozásáról, míg a másik annak statútumáról szólt. Tehát ez a három törvénytervezet alkotta a „csomagunkat”. 2004-ben vita alakult ki az EMNT és az SZNT között. Az utóbbi úgy vélekedett, hogy Székelyföld autonómiája kérdésében egyedül ő illetékes statútumot megfogalmazni. Az EMNT pedig a megegyezés érdekében lemondott az általunk kidolgozott három részből álló tervezet politikai érvényesítéséről. Így ez a „csomag” 10 évig ad acta tétetett, és csak a mostani kontextusban került újból előtérbe, miután már Romániában ténylegesen is lezajlott egy vita a regionális reformról. Ezzel összefüggésben vált újra aktuálissá Székelyföld kérdésének regionális megközelítése. A másik ok, amiért az Erdélyi Magyar Néppárt fölvállalta 2003-as javaslatainkat, nem más, mint az, hogy az RMDSZ a saját maga által meghirdetett tervezethez igencsak tétován viszonyul.
A 2013-as RMDSZ-kongresszuson bejelentették, hogy elkészítenek egy Székelyföld-tervezetet, és még az év végéig nyilvános vitára bocsátják azt. Erre a nyilvános vitára nem került sor, s közben az RMDSZ a kormánykoalíció tagja lett, tehát érezhető, hogy a kormányzati pozíció egyfajta „szűrőt” jelent az autonómiatörekvések útjában. Victor Ponta miniszterelnök egyértelműen kijelentette, hogy Székelyföld autonómiájának kérdését nem lehet napirendre tűzni. Így az RMDSZ a korábbi ígéretét nem tudja betartani kormányzati szerepvállalása miatt. Az Erdélyi Magyar Néppárt éppen ezért nyúlt vissza a 10 évvel ezelőtti tervezethez, és aköré próbál nyilvános vitát fölépíteni. A most zajló autonómiakaravánnak ez a fő célja.
– Több politológus szerint az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, mert az elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Ön miként definiálná az autonómia fogalmát?
- Annak a közösségnek, amely meggyőzően és politikailag képes artikulálni az akaratát, továbbá számbeli és társadalmi súlyánál fogva is jelentős, meg kell tudnia teremteni azokat a közjogi kereteket, amelyek közt saját ügyeiben döntési jogkörökkel rendelkezik. A fő kérdés az, hogy melyek azok a „saját ügyek”. Azok mindig politikai egyeztetésekkel, bizonyos mértékű kompromisszummal alakulnak ki. Tehát az autonómia fogalma alatt olyan megoldást kell értenünk, amely egy területi és identitással is rendelkező közösségnek a saját ügyeiben döntési jogköröket és annak megfelelő végrehajtó kompetenciákat biztosít, miközben a magasabb szintű entitásnak is biztosítani kell azt, hogy a közös ügyekben intézkedhessen.
A saját és a közös ügyeket egy konkrét autonómiastatútumban vagy -törvényben, valamint az annak megfelelő jogszabályi és alkotmányjogi rendelkezésekben kell meghatározni. Az is lényeges, hogy az autonómia csakis akkor működik jól, ha nem csupán elismerik egy közösség döntési jogköreit, s mindent, ami ezzel jár, tehát a közösségi létezés szimbólumait, hanem mindehhez garanciákat is nyújtanak. S ezeknek a garanciáknak olyan természetűeknek kell lenniük, hogy a kialakult autonómiamegoldás stabil maradjon, tehát egyoldalúan egyik fél se módosíthassa az autonómia statútumát. Mindez tulajdonképpen megosztott szuverenitást jelent, ami lényegében már a föderalizmus irányába mutat.
– A Néppárt autonómia-csomagterve csak Románia azon területére vonatkozik, ahol nagy számban magyarok is élnek, vagy az ország minden területi közösségének önrendelkezést adna? - Valójában az ország egész területére vonatkozik ez a csomagterv, hiszen az egyik kiindulópontja a régiók jogállásáról és működéséről szóló kerettörvény-tervezet. Emellett a Néppárt 2013- ban az ország regionális felosztására olyan koncepciót alkotott, amely 15 régiót határoz meg Romániában, köztük három metropolisz régiót. Ebben az alapelv az volt, hogy a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni szükséges. Tehát a régiók Romániában alapvetően történelmi-kulturális örökségként léteznek. Ezért az elsődleges követendő elv a történelmi-kulturális valóság elismerése. Természetesen, mindez önmagában nem elegendő, mert tekintettel kell lenni a gazdasági, térszerkezeti tényekre is, továbbá arra a modern regionalizmusban jól leírt fejlődési jellegzetességre, hogy egy gazdasági és kulturális potenciállal rendelkező nagyváros az, ami az adott régió fejlesztési pólusaként szolgálhat.
– Mi a lényeges különbség a Néppárt és a többi párt, mozgalom autonómia- csomagterve között?
- Az összes többi tervezet, melyeket a román kormánypárt és az ellenzék alkotott, a létező fejlesztési régiókra alapoz. Amelyek a jelenlegi megyékből tevődnek össze. Ezek tehát a jelenlegi megyék csoportosításával határoznak meg régiókat. A Néppárt tervezete viszont abból indul ki, hogy szükség esetén át kell alakítani a megyéket is, sőt új megyéket is létre kellene talán hozni. Tehát átírja a jelenlegi megyei-területi kereteket, s így közelít a történelmi-kulturális adottságokhoz. Mert csak így lehet olyan régiókat kialakítani, mint amilyen a Bánság, a Partium vagy a Székelyföld. – Mit tapasztal: az Erdélyben, Partiumban, Székelyföldön élő románok tartanak-e a területi autonómiától? - Több irányzat létezik az autonómiával kapcsolatban a román közgondolkodásban. S ezeknek az arányát, súlyát nehéz fölmérni. Kétségtelen, nagy súlya van annak az irányzatnak, amelyet a politikai elit favorizál: ez a nemzetállami gondolkodás. De az elmúlt évtizedben az erdélyi román társadalomban is felszínre került egy olyan regionális gondolkodásmód, amely az erdélyiség eszméit tartja lényegesnek. Nem túl sokan, de egyre többen úgy látják az északi országrészben élő románok körében, hogy a román nemzetállamon belül Erdély egésze nem más, mint egy hátrányosan adminisztrált nagyrégió, amelyet lényegében belső gyarmatként kezelnek Bukarestben. Ez a regionális gondolkodásmód jelent meg 10 évvel ezelőtt a Sabin Gherman neve által fémjelzett mozgalomban, s most úgy tűnik, hogy ez a gondolat tér vissza az újonnan szerveződő Erdélyi Demokratikus Ligában.
Ez a szervezet egyértelműen erre a gondolatkörre próbál egy új stratégiát fölépíteni, politikai értelemben is – de egyelőre civil mozgalomként. Úgy gondolom, hogy a következő időszakban követni kell ennek a szervezetnek a tevékenységét, s ezáltal követhető lesz, hogy a román közegben milyen fogadtatása van az említett gondolatnak. Az is kérdés persze, hogy ez az erdélyi román civil szervezet képes-e párttá alakulni majd. Hiszen a román párttörvény rendkívül szigorú, s ha elvileg nem is tiltja, de gyakorlatilag megakadályozza a regionális pártok bejegyzését. Ez történt annak idején Sabin Gherman esetében is, mert a bíróság akadályozta meg azt, hogy az általa vezetett mozgalom párttá alakuljon.
– A területi autonómia meglétének helyi forrás-felhasználási haszna is lehet?
- Az aszimmetrikus regionalizmus azt is jelenti, hogy a régióknak valamilyen külön hatáskört kell biztosítani a saját erőforrásaik kihasználására. A dél-tiroli minta alapján pedig kijelenthetjük, hogy az autonómiának nem előfeltétele a gazdasági fejlettség, hanem maga az autonómia az eszköze annak, hogy az adott térség gyorsabban, jobban, saját adottságainak megfelelően fejlődjön. Természetesen ezeket a potencialitásokat mindig konkrét megoldásokkal kell alátámasztani. Nincs tehát konkrét, mindenütt jól beváló „recept” az autonómiára. Mert az autonómia megegyezést is jelent, ami gyakorlatilag a különböző erőforrások tekintetében specifikus engedményeket, lehetőségeket teremt egy adott régió számára.
– Mit tapasztalt, mekkora az érdeklődés az autonómiakaraván különböző állomásain?
- Eddig még nem sok állomáson tartottam előadást, de ahol jelen voltam, azt vettem észre, hogy főleg az erdélyi magyar társadalom képzettebb, közéletileg aktívabb része teszi ki a hallgatóság többségét. Az is felmérhető, hogy a romániai magyar szavazók többsége az autonómia fogalmára pozitívan tekint, azonban az autonómiáról mint a megoldás konkrét formájáról a közvélemény elég keveset tud. Tehát az autonómiakaraván állomásain kettős célt követünk: népszerűsítünk egy politikai víziót és vitaalapot a Néppárt autonómiafelfogásáról, de közben igyekszünk az autonómia fogalmát szakszerűen is megismertetni az érdeklődőkkel.
Magyar Fórum. Erdély.ma2014. július 25.
Üzenet Kárpátaljára
Nem volt ugyan tabudöntögető, nyílt és őszinte magyar–román párbeszéd a legbefolyásosabb bukaresti közéleti szereplők részvételével, de azért Tusványos román törzsvendégei nem maradtak el.
Smaranda Enache, Dinu Zamfirescu ott voltak, fel is vetették, hogy érdemes volna folytatni a dialógust. Sabin Gherman újra előadást tarthatott arról, hogy mit jelent számára az erdélyi identitás, Sergiu Constantin a dél-tiroli autonómia műhelyébe nyújtott betekintést – nem volt túl sok román résztvevő, politikus meg egyáltalán, de egy minden eddiginél keményebbnek ígérkező államfőválasztási kampány előtt talán nem is lehetett elvárni ennél erőteljesebb részvételt bukaresti vagy helyi román politikusok részéről.
A magyar–magyar párbeszéd is olyanná sikerült kicsit, mint Mátyás király története az okos leánnyal, aki hozott is ajándékot meg nem is, fel is öltözött, meg nem is. Volt is párbeszéd, meg nem is: a székelyföldiek ugyan eljöttek, de az RMDSZ csúcsvezetése nem képviseltette magát. A jobboldal elnökeinek vitája pedig meglehetősen felemás eredménnyel zárult: bár egymásra utaltságukkal tisztában vannak, sérelmeiken túllépni nem tudnak, így aztán Toró T. Tibor Néppárt-elnök hiába döngetett kaput, falat, Bíró Zsolt MPP-elnök mindegyre csak pártja régóta nem létező függetlenségét féltette. Jobban működött viszont Tusványos Kárpát-medencei magyar találkozóhely-funkciója: a nemzetpolitikai kerekasztal egyfajta seregszemlévé nőtte ki magát, melyen a külhoni magyar szervezetek vezetői nem csak siránkozva vázolják helyzetüket, de megosztják tapasztalataikat, tanulhatnak egymás történeteiből, megoldásokat villantanak fel. Mindenekelőtt pedig kinyilváníthatják szolidaritásukat: így lesz egyszeriben minden erdélyi számára fontossá, hogy például a felvidéki Komárom ne váljon Marosvásárhellyé, a muravidékieknek sikerüljön összehozni ama mintagazdaságot, mely talán kínálhat munkalehetőséget, megélhetést magyar fiataloknak, szurkolhatunk annak, hogy tovább fejlődjék az egyetlen működő autonómia, a vajdasági. Abban meg csak reménykedni tudunk, hogy a kárpátaljai magyarok is megéreznek valamit abból az aggódó féltésből, amely a tekintetekből áradt, amikor képviselőjük, Brenzovics László az ukrajnai helyzetet ecsetelte. Talán meghallják Tusványos hangját, és sikerül erőt meríteniük az itt elhangzott szavakból, abból, hogy a magyar kormány illetékesei biztosították őket támogatásukról, és a Kárpát-medence magyarsága szolidáris velük.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2014. augusztus 11.
Miért félnénk a győzelemtől?
Tusványos idén is hozta önmagát. Az Olt és a magas fenyők társaságában zajlott rendezvény a politikától a pénzkultúrán át a színészetig széles témaválasztékkal fogadta az érdeklődőket.
A nyári tábort szimbolizáló rövidnadrágos politika nagyszerű lehetőséget biztosított a kötetlen beszélgetésekre és a problematikus kérdések megvitatására. Persze ez nem mindig hozott áttörést, de akik megtisztelték jelenlétükkel a rendezvényt, kivétel nélkül élvezték a résztvevők bizalmát, megbecsülését. A hetedik alkalommal jelen lévő Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a találkozó kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy „önmagunk előtt elszámoljunk”.
A Tusványosra jellemző baráti légkört méltatta Dinu Zamfirescu is, aki javasolta, hogy a helyszín ölelje fel a magyar–román, a magyar–magyar, és román–román párbeszédet egyaránt. A bukaresti Horea Rusu Alapítvány alelnökének konstruktív gondolata nem új, és a megvalósítása eddig sem a szervezőkön múlott.
A magyar–román párbeszéd vonatkozásában most is ott tartunk, hogy néhány kivételtől eltekintve a román politikum elzárkózik a párbeszédtől. A sovinizmus otthon van Romániában, ezért a hangadók számára eretnek a nyitott gondolat, és vörös posztó a magyar igény. A román vezetők és véleményformálók ma sem értik, hogy az általuk preferált és népszerűsített „magyargyűlölő, tehát jó román” hagyomány mérgező és ártalmas az országnak (ennek egyik áldozata az a tíz éve Tusnádra költözött vonatjegyárusnő, aki a magyar városka állomásán még csak nem is köszön magyarul).
Sabin Gherman kolozsvári újságíró a ’89 előtti időket idézve „egy magyarra” hivatkozva azt állította, hogy Ceauşescu-diktatúra idején a szegénység nem tett különbséget az etnikumok között. Ez a szemlélet is alapvetően téves, hiszen az etnikai alapú diszkrimináció a kommunista rendszer alatt is virult (persze lehettek kivételek, mondjuk a besúgók).
Erről szól a történelem és a személyes tapasztalatok, a napvilágra került szekus iratok és a téma nemzetközileg elismert kutatói egyaránt, akik Románia kapcsán nacionalista kommunizmusról beszélnek. Az igazságban érdekelt román honfitársainknak mindenképpen az volna az érdekük, hogy az önáltatást kerülendő, ne a számukra kedves értelmezésekkel írassák a történelmüket. Mint ahogy a megbélyegzett, többletterhet cipelő magyaroknak is, hogy a harag és megszokás csábításainak ellenállva felnőjenek elhivatásukhoz.
Vörös utca
A tusnádfürdői szabadegyetem sikerességét jelzi, hogy a résztvevők száma minden eddigi csúcsot megdöntött. Albert Tibor polgármester szerint amíg az első tábor programja két ívpapír volt, addig az idén ez hatvan oldalt és huszonöt előadósátrat tett ki. A nagy érdeklődés mutatja, hogy a magyar, román és külföldi politikusok vagy szakemberek – angol, katalán, olasz, finn – részvételével zajló találkozóra komoly igény van.
Az összképhez azonban a hiány is hozzátartozik. A bukaresti RMDSZ-vezetők szokásuk szerint idén is elkerülték a népi párbeszéd nyári központját. Nem szép gesztus. Hasonlóan jártak el magyarországi barátaik is, a Bajnai–Gyurcsány-vonal képviselői. Távolmaradásukat nem lehet ellenzékiséggel vagy „orbánozással” indokolni. Nonszensz. Az ellenzéki Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője például a saját tapasztalatára hivatkozva mondta, hogy a balliberális sajtó állításaival ellentétben Tusványoson hihetetlenül nyitott volt a közönség minden gondolatra.
Hozzáteszem, akik nem értettek vele egyet, azok is barátilag tekintettek rá, amiért eljött, és magával hozta gondolatait, melyeket közvetlenül megosztott az erdélyiekkel. Jelzésértékű nyilatkozat egy olyan ellenzékitől, aki maga is elhatárolódott Gyurcsányéktól. Nem csoda, hogy őbenne is az elhivatását komolyan vevő személyt tisztelhetjük, akárcsak a szövetség néhány jelen lévő erdélyi képviselőjében – mint Antal Árpád, Tamás Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert.
Bízzunk benne, hogy a „minden a hatalom” filozófia mentén kormányzó bukaresti magyar vezetés ráébred, hogy hibás úton jár. És felismerik, hogy nemcsak a filozófiájuk súlytalan, hanem a kis lépésekről szóló stratégiájuk is. Az önkritika nagy lépésekkel való elkerülése oda vezetett, hogy már a román nacionalizmust kiszolgáló politikájukat méltató románok is nyíltan prostituáltaknak nevezik őket. Mi értelme hát a látszatok erőltetésének, a hasznos munkát is maga alá temető könnyelműség további promoválásának? Szégyent hoztak a magyarságra, ezért a párt radikális megújulásra szorul. Ezt várja el a felelősségérzet és a jóérzés.
Ha pedig Erdélyben még nem is, de Magyarországon már megtörtént a váltás. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-mímelő érdekkörök csődbe viszik a népet és az országot, a „minden a hatalom” előtt hódoló balliberális opportunizmus megbukott. Ezért kerültek 2014-ben ismét padlóra az RMDSZ – erdélyi magyarok ellen úszító – budapesti barátai. Ha nem így lett volna, akkor ma Magyarország romokban heverne. De hála Istennek a magyarok az utolsó utáni pillanatban felismerték a veszélyt. Az ország levetette a nyakára kötött hurkot, és megpróbálja behozni óriási veszteségeit.
A felelősök tükörbenézése azonban elmaradt. Ehelyett félrevezető trükkökkel ágálnak a csődvonatot nehéz küzdelmek árán megfordító kormány ellen. Sokak szerint ez oda vezethető vissza, hogy mindig is a posztkolonialisták helytartója tisztségre pályáztak. Ezért uralkodik rajtuk a frusztráltság és felettük a programszerű rettegésre, társadalmi feszültségkeltésre utasító ukáz.
De mi más várható azoktól, akik a szúnyogot megszűrik, és a tevét elnyelik? Akik éveken át komótosan elemezgettek, miközben az ország a szakadékba rohant, majd mikor a helyzet javulni kezdett, ortodox hozzáértőkként gyűltek vissza a Júdás-kupiba, hogy klienseik gyönyörűségére világriogató kórusba szerveződjenek. Nem csoda, ha az ilyenek – legyenek Budapesten, Kolozsváron vagy Bukarestben – elkerülik Tusványost. A maguk képe szerint sajátítják ki a demokrácia fogalmát, amit aztán erkölcsi fogalomként népszerűsítenek, a liberalizmust pedig fontosabbnak tartják a szabadságnál.
Ha nem az emberek megtévesztéséről volna szó, akkor szellemi tevékenységük kabarétéma is lehetne. Tudományuk ugyanis kimerül annak felismerésében, hogy a keresztény értékeket becsülő munkatársadalom nácizmushoz vezet, a magyar miniszterelnök pedig összemosható „Putyin cárral”. Elavult nemzetállamiságról papolnak, miközben ugyanúgy összekeverik a nemzet szolgálatát a nacionalizmussal, mint nyugati és bukaresti klienseik az erényt a prostitúcióval.
Ez a könnyelműség Szodoma és Gomora (egyik neve: a „nyitott” társadalom), a szabadosság őshazájának szellemét hivatott legitimizálni. Mert a szodomizmus egyik alappillére a szabadosságot szabadságként értelmező liberalizmus. Ebből csinálnak ma politikát az önjelölt világmegváltók. Nekünk, „2010 utáni” magyaroknak – akárcsak az európaiaknak – erre nincs szükségünk. Mert sudár fenyveserdőt szeretnénk a gyermekeinkre hagyni, nem álszent magyarázatokkal fedett kopasz dombot.
Közvetíteni az emberit
Ennél ezerszer több figyelmet érdemel David Campanale-nak, a BBC újságírójának üzenete. Campanale nagyra értékeli azt az „emberit”, ami a ’89-es rendszerváltás után az itteni magyarok közt fogadta. Állítása szerint Angliában ez már akkor eltűnőfélben volt. Ezért arra buzdít minket, Kelet-Közép-Európa polgárait, hogy az eddigieken változtatva közvetítsük mi az emberi, keresztény értékeket az értékvesztett Nyugatnak.
Szép üzenet. De az elhíváshoz fel kell nőni. És tudatosítani magunkban az ágyas-szellemiség feladásának imperatívuszát, a közösségeinket szodomizáló folyamat megfordításának szükségességét. Mert a portáinkat senki sem sepri ki helyettünk. Az igaz élet úgysem onnan érkezik, ahol a fenntarthatatlan mesterséges fenntartása zajlik, és a tolerancia jegyében megbélyegzik a másságot. Váltsunk hát, mert nincs miért féljünk. Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Lőrinczi Lóránd
Krónika (Kolozsvár)2014. november 1.
A sosem volt új Erdély víziója – Interjú Szilágyi Zsolttal
Érthetővé kell tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn – tartja Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) államelnökjelöltje. Szerinte törik a jég Erdély erdélyesítése ügyében.
– Tizennégy év bukaresti képviselősködés után hogyan fogadták a hajdani kollégák – immár államelnök-jelölti minőségében?
– A tiszta, őszinte beszédre semmiféle negatív reakciót nem tapasztaltam. Nekem a bukaresti emberekkel amúgy sincs bajom, sokkal inkább a hatalmi szervezetekkel, amelyeket természetesen emberek működtetnek, akik néha korruptak. Több hét terep- és stúdiójárása után azt tapasztaltam, hogy a többség megérti, elfogadja, de legalábbis vitaalapnak tekinti, amit képviselőek. Törik a jég.
– Milyennek ítéli a kampányt, a témafelvetéseket, a színvonalat? Összességében a mezőnyt.
– Ebben a kampányban minden korábbinál nagyobb mértékben jelen volt a pénz – nem a mi részünkről, teszem hozzá. Talán szerénytelenül hangzik, de vallom, hogy a legmagvasabb, Románia legalaposabb szerkezeti átalakítását célzó programmal mi rukkoltunk elő. Mindenki beszél a korrupcióról, az igazságszolgáltatásról, az egészségügy nehézségeiről, az oktatás megreformálásának szükségességéről.
Az ország egészére vonatkozó mély szerkezeti átalakítást azonban Trianon után programszerűen egyetlen romániai politikai párt sem fogalmazott meg, ezt tettük mi most az asztalra. És elmondható, hogy a sokkhatáson túl mindez nem fordult agresszív visszautasításba, a többség érdeklődő, kutató, vizsgáló álláspontra helyezkedett az Erdély erdélyesítésére vonatkozó elképzelésünk megismerését követően.
– Az EMNP-hez hasonló kis pártnak van más választása, mint olyat hirdetni, amire mindenki felkapja a fejét?
– A néppárt azért alakult, hogy legyen végre egy olyan politikai erő, amely a tiszta beszéd, az erdélyiség és a magyar érdek egyidejű megjelenítője. Növekvőben lévő regionalista párt vagyunk, nem rendelkezünk a nagy országos pártok lehetőségeivel, de a rájuk jellemző negatív „vonásokkal” sem. Nem zsákmánypártnak alakultunk, hanem értékközpontú, világos jövőképpel rendelkező formációnak, amely a hosszú távú építkezésben érdekelt.
Az élethelyzetünkből fakadóan az erdélyi románok a mi természetes partnereink, az autonómiák rendszerének bemutatási módja – nemcsak a magyar–román, de a Bukarest–Erdély-tengelyen is – kiterjesztette a politikai kommunikációnk lehetőségeit. Akad olyan erdélyi román pártvezető, aki azt mondja, még keményebben kellene hangoztatnunk az autópálya vagy a brassói reptér ügyét, mivel nekik nem engedik pártjuk bukaresti vezérei.
– Esély vagy veszély a faltörő kos szerepét játszani ebben a kényes témában?
– Én inkább esélyként kezelem. Több hónapos műhelymunka eredményeként kristályosodott ki ez a program, amely mellett politikai vitaasztaloknál, fórumokon, de a piacokon is tudunk érvelni. Jövőképről van szó: milyen országban szeretnénk élni? Útra készülve az ember felcsomagol ugyan, de csak út közben derül ki, hogy kell-e cipőt, netán étrendet váltani, melegebb ruhát felvenni. Egy ilyen nagy és mély téma vállalásának pedig vannak szakaszai: a 2012-es parlamenti választások kampányában a köztelevízió szerkesztője még kicenzúrázta a Románia föderalizálását tematizáló klipünket, mondván, hogy alkotmányellenes. De a Kolozsvár melletti Szászfenesen is karhatalom bevonásával vetette le akkor még a polgármester a néppártos pannót.
Bár most a korrupció és a dossziék harca uralja a médiát, több elemző is kiemelte: a legátfogóbb, legtartalmasabb üzenetet az EMNP fogalmazta meg. Érdekes tesztnek is tekintjük, hogy milyen mértékben lehet felülírni az eddigi politikai meghatározottságokat. Kós Károlyt és részben Iuliu Maniut leszámítva ugyanis Trianont követően a mienk az első regionalista megközelítésen alapuló Erdély-koncepció.
A kilencven év tapasztalata alapján egyre kevésbé félnek tőlünk a románok. Ezzel párhuzamosan az a felismerés, miszerint a román központi hatalom gazdaságilag kiszipolyozza, politikailag pedig nem hagyja feljönni Erdélyt, valamint a több millió román állampolgár nyugati tapasztalatszerzése olyan társadalmi közeget teremtetett, amelyben a regionalizmus programja jóval hatékonyabban és hitelesebben jeleníthető meg.
– Ebben a témában ki a néppárt hasznosabb szövetségese: az „elegem van Romániából”-típusú Sabin Gherman, a pártfegyelem által egyelőre „titkosított” román gyűjtőpárti szimpátia vagy az értelmiségi, politológusi támogatás?
– Lehetőleg mindezek együtt. Mi törjük a jeget, s ha az erdélyi román politikusok azt látják, hogy ezen a pályán lehet mozogni, és felismerik, hogy maguknak is meg kell fogalmazniuk a román regionalista mozgalmat, pártot, együtt értelmezhetjük újra az erdélyi politikát. Jóval valószínűbbnek tartok egy erdélyi regionális koalíciót, mint egy vegyes pártot a szlovákiai Most–Híd párt mintájára. Sabin Gherman a magyarok között is hihetetlenül népszerű, tízezrek olvassák a blogját, nézik a műsorait, hatása már a közvélemény szintjén is mérhető. Hasonló jelenség Angela Tocilă nagyváradi újságíró is.
Szerepük nélkülözhetetlen, ám amíg az erdélyi román regionalizmusnak nincs szervezett politikai megjelenítése, addig egyedül leszünk ezen a pályán. A román zsákmányrendszer jellege ugyanis olyan, hogy a központi prédára összpontosító pártok jutnak a zsákmányhoz.
Ez nagyon gyakran feszültségeket okoz a központ és a vidék között, ám a központi oligarchiák sorozatos kiegyezése nyomán a rendszer működtetni tudott egy korrupción, fekete gazdaságon, a költségvetés megkárosításán alapuló érdekszövetséget. Ez a rendszer kezd recsegni-ropogni, s bár minden bizonynyal igyekeznek majd „finomítani” rajta, hosszabb távon aligha lesz képes integrálni az ország különböző régióit, s hasznosítani sem képes ezek alkotó energiáit.
– Milyen mértékben sikerül célba juttatni – akár a magyar közösségen belül is – ezeket az egyelőre meglehetősen „kínai” nézeteket?
– Hetek óta járom az országot, sok, mindenféle rétegből származó emberrel találkoztam. Az a benyomásom, hogy jóval alacsonyabb a fórumokon, beszélgetéseken való részvételi kedv, mint korábban. Az egyszerű, tiszta megfogalmazásokra azonban továbbra is vevők az emberek. Ha azt mondom, hogy az autonómia olyan, mint a kertészet, oda teszem a paradicsomot, paprikát, uborkát, ahová én akarom, a saját lakásomat én rendezem be, nem pedig a szomszéd, azt az emberek értik.
Azt is érzik, hogy az országban valami nagyon nincs a rendjén, és értékelik, hogy kimondjuk a kilencvenéves fájdalmakat úgy, hogy megoldást is társítunk hozzá. A továbblépés lehetőségét. Mi ahhoz gyűjtünk támogatókat, hogy méltósággal tudjuk kezelni a múltunkat, és a többségi nemzetnek is felmutassuk, hogy békében akarunk élni velük, nem pedig háborúságban. A mi nemzedékünk kellőképpen realista ahhoz, hogy felismerje: Erdély már sosem lesz a nagyapáink Erdélye. Ugyanakkor érthetővé akarjuk tenni a románok számára is, hogy nem a közös zsákmányon akarunk osztozni velük, hanem a közös jövőn.
– Milyen szavazatszám esetén jelentené ki, hogy megérte?
– Összesen 217 369 támogató aláírást gyűjtöttünk össze, hozzájuk, valamennyiükhöz mi kopogtunk be. A szavazatszámtól függetlenül máris azt mondom, hogy megérte. A visszajelzések ugyanis egyértelműen azt mutatják, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni. Lépcsőről lépcsőre, állomásról állomásra.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)2014. november 11.
„Szavazzatok az ortodox Victor Pontára, ámen!”
Egymás után hozza nyilvánosságra a sajtó az ortodox egyház Victor Ponta melletti kampányolását alátámasztó bizonyítékokat.
Legutóbb a szatmárnémeti Nord Vest TV készített felvételt arról, hogy a Szatmár megyei Kismajtény pópája nyíltan az „ortodox” kormányfő támogatására biztatta a híveket. A misén jelen volt a Szociáldemokrata Párt Szatmár megyei elnöke, Mircea Govor is.
Szintén a NordVest TV készített felvételt Máramaros és Szatmár ortodox püspökéről, Iustin Sigheteanulról, aki azt mondta a híveknek: „Szavazzatok a miénkre! Az államfőnek keresztény ortodoxnak kell lennie!”
A napokban Sabin Gherman kolozsvári újságíró közzétett egy szórólapot a Facebook-oldalán, amelyet állítólag a coziai kolostorban osztogattak. A lapon ez állt: „Tisztelt ortodox keresztény választópolgár, amikor szavazol, ne áruld el a hitedet és a nemzetséged! Szavazz Victor Pontára, aki román, és ortodox keresztény!”
Az államfő még az elnökválasztás első fordulója előtt felhívta a figyelmet arra, hogy az ortodox egyház megengedhetetlen módon beavatkozik a kampányba. Az egyház még akkor hivatalos állásfoglalást adott ki, amelyben arról biztosították a közvéleményeit, hogy szabályaik tiltják a pópák politizálását, és nem kívánnak beleszólni a kampányba.
maszol/realitatea.net/HotNews2014. november 13.
Romániában két külön ország létezik (Interjú Sabin Ghermannal)
„Az Erdélyre jellemző komolyságot, eleganciát, fegyelmet az ordenáré mitikásság, a balkanizmus, a tökmag civilizációja árasztotta el. Romániának volt egy esélye egyesülni Erdéllyel, eltanulni ezt-azt a szervezettségéből, értékrendszeréből.
Nem így történt; Románia bekebelezte Erdélyt – ezért csúszol el ma háromméterenként egy-egy flegmán a nagy sugárutakon” – írta Sabin Gherman kolozsvári újságíró 1988-ban az Elegem van Romániából című kiáltványban. Tizenhat évvel később, az elnökválasztás első fordulójának eredménye (mely Erdély és a Bánság kivételével vörösre festette az országot) és a szombaton lezajlott tüntetések után (melyeken az erdélyiek és a bánságiak tömegesen utcákra vonultak, az ország többi régiója azonban nem) a híres kiáltványban Sabin Gherman által megfogalmazott üzenet időszerűbbnek tűnik, mint valaha. Az Adevărul megkérdezte a kolozsvári újságírótól, mi a véleménye a romániai politikai színpadon tapasztalható legutóbbi fejleményekről. – Mi az oka annak, hogy az erdélyi és bánsági Ponta-ellenes tüntetéseken több ezren gyűltek össze, míg Bukarestben, Jászvásáron, Konstancán és más déli vagy keleti városban csak néhány százan vettek részt, több fontos városban nem is szerveztek ilyeneket? Sabin Gherman: szintén? Akár viccesnek tűnik, akár nem, a kormányon lévők diaszpóraként tekintenek az erdélyiekre és a bánságiakra – igen, képtelenek megérteni, hogy etika nélkül nincs demokrácia. A szavazási opción túlmenően elsősorban azért vonultak utcára az emberek, mert semmibe vették őket: a külügyminisztérium nem űzhet gúnyt a külföldre távozott románokból. Amikor pénzt küld haza és megmenti a GDP-t, akkor jó a diaszpóra, amikor választani akar, megalázzák. Erdélyben és a Bánságban az ilyesmivel nem lehet játszani, itt nem teheted meg, hogy ma elküldesz valakit az anyjába, holnap pedig úgy csókolgatod, mintha semmi sem történt volna. – Hogyan értelmezi az első forduló eredményeit mutató térképet – melyen Havasalföldet és Moldvát Ponta szavazói vörösre színezték, Erdélyt, a Bánságot pedig kékre Johannis választói? Ön szerint miként viszonyulnak ehhez a térképhez az erdélyiek és a bánságiak, illetve azok a térségek, ahol Pontára szavaztak?
– És azt a kérdést feltette magában, hogy nálunk miért mondják azt, hogy „eredményes munkát”, a Kárpátokon túl pedig, hogy „könnyű szolgálatot”? Az erdélyieknél és a bánságiaknál, amennyien még maradtak, szégyen alamizsnát elfogadni. Brukenthal báró, amikor a rászorulókon segített, azt mondta nekik, hogy végezzenek kaszáló mozdulatokat a nagyszebeni Főtéren – éppen azért, hogy ne gondolják úgy, bármi járna nekik munka nélkül. Megmaradt ez a rejtett emlékezet, benne van a génekben. Nálunk is járnak a koldusok portáról portára, de nem közvetlenül kenyeret és szalonnát kérnek, hanem azt kérdezik, hogy van-e felvágandó fa vagy begyűjtendő széna. Munkát kérnek. A Kárpátokon túl más a helyzet, kérdezzék meg Dragneától, miként sikerült egy olyan megyét, ahol Románia legjobb mezgazdasági területe van, az ország egyik legszegényebb pólusává változtatni. Észre kellene már vennünk, hogy a legszegényebb megyékben vannak a leggazdagabb kiskirályok. Ezért szavaztak így: mert Erdélyben és a Bánságban azt akarjuk, hogy jobb, Moldvában és Havasalföldön pedig azt, hogy rosszabb ne legyen.
– Ha valami kezdetének tekintjük az első fordulós szavazást és a hétvégi tüntetéseket, akkor ön szerint mi következik? Mit akarnak az erdélyiek és a bánságiak?
– Remélem, hogy egy kis tisztességet – én ezt kívánom. Az lenne a jó, ha létezne egy sor szabály, mely nem képezheti alku tárgyát függetlenül attól, hogy a bal- vagy a jobboldal kerül hatalomra, ez lenne a normális. Nem kezelheted úgy ennek az országnak a vagyonát, mint egy részeges, aki sorra adogatja el házából a bútorokat. A választási alamizsna kedvéért kiárusítják az országot, 17 milliárd dollárnyi rezet adtak oda százszor kisebb áron, eladták a kőlajat, és csodálkoznak, hogy Bécsben olcsóbb a benzin, mint Ploieşti-en, mindent el fognak adni csak azért, hogy megőrizhessék a hatalmat. Erdélyben és a Bánságban jobban látjuk – két évtizede – ezeket, mert itt kevesen vannak, akik még nem jártak külföldön, a határon túl vásárolunk gyógyszert, mert olcsóbb és jobb, oda visszük a feleségünket szülni, mert tisztább és olcsóbb a kórház, onnan veszünk magunknak ennivalót, füzeteket, autót, nagyjából mindent. Márpedig nem folytatódhat a végtelenségig, hogy azt látod, a határon túl ember vagy, a határon innen, saját országodban rab.
– Mi történik, ha Pontát választják meg elnöknek? Tehetnek valamit az erdélyiek és a bánságiak?
– Ha a választás tisztességes, a szavazók akaratának elismerése ugyanolyan fontos, mint maga a szavazati jog. De kétlem, hogy az urnákhoz engedik majd a diaszpórát. Mondok egy példát: Madridban 200 ezer román számára hét szavazókört nyitottak. Ibiza térségében egyetlenegyet sem. Olaszországban a nagy román közösségekkel rendelkező városi hatóságok konkrét megoldást küldtek a külügyminisztériumnak – nem vették figyelembe., az Egyesült Államokban teljesen semmibe vették a voksolni akarókat. És ha folytatódik ez a semmibevétel, akkor afelé hajlok, hogy Erdély és a Bánság az utcákon marad, akár Bukaresttel, Konstaancával, Jászvásárral vagy Craiovával együtt is.
– A választás azt jelzi, Romániában két külön ország létezik?
– Igen, határozottan. Az egyik azt kéri, hogy adjanak neki többet, és a baloldalra szavaz, a másik azt, hogy kevesebbet vegyenek el tőle, és a jobboldalra szavaz. Az előbbi az államtól és az alamizsnáitól függ, az utóbbit mindig falhoz vágják, ahányszor decentralizálást kér. És mivel Ponta azt mondta, hogy külföldön a románok Románia legnagyobb ellenségei, én azt mondom neki, hogy senki – sem Románián kívülről, sem azon belülről – nem húzott úgy határt Románia és Erdély közé, ahogy az neki, Románia kormányfőjének sikerült.
- A hétvégi temesvári tüntetésen felbukkant egy szalagplakát, melyen az állt: Kiraboljátok a Bánságunkat. Támogatjuk az adózási decentralizálást! Az emberek – Románia zászlója mellett – a Bánság és Erdély zászlóit lobogtatták. Miként értelmezi ezt az üzenetet?
– A Bánság kirablása évtizedek óta zajlik. Idézzünk Iuliu Maniutól: „Vegyük Temes Tartomány, egy viszonylag gazdag tartomány példáját. Az állam ebből a tartományból évente mintegy 5–6 milliárdot hajt be. Tudják, hogy ezekből a milliárdokból mennyi marad a közigazgatási, kulturális, gazdasági, egészségügyi stb. igényekre? 200 millió!” Erdély és a Bánság 1928-ban az országos költségvetés 86 százalékát biztosította, a Regát és Moldva 14 százalékot. Ezek konkrét számok, történelmi adatok. Meg tudom érteni, az 1915-ös Románia csődben volt, fejlődnie kellett és normális, ha az a testvér, akinek van, ad annak, akinek nincs. De az erdélyiek és a bánságiak pénze nem az egyszerű moldvaihoz vagy az egyszerű regátihoz került, hanem az ottani politikusbandákhoz. Moldva pedig nem fejlődött, ahogy a Regát sem, de a pénz elúszott. Az általunk kért adózási és közigazgatási decentralizálás rendezné, megfegyelmezné a szolidaritást: a segélyek többé nem haladnak át minisztériumokon, hanem konkrét tervekre mennek. Árvíz van Moldvában? Higgye el, sok erdélyi kész lenne elfogadni, hogy adója egy részét fordítsák gátakra – de ne a politikában tevékenykedő fejesek cégei kapják meg, azok csak papíron rajzolgatnak gátakat, melyek ott is maradnak, papíron. Nagyon jó, hogy Erdély és a Bánság zászlóival vonultak ki: egyrészt tiszteletben kell tartani az identitást, és csak az ügyeletes rettegők látnak fenyegetést a regionális identitásban – végül is a regionális kultúrák teszik egésszé a nemzeti kultúrát és identitást. Másrészről ugyanezek a rettegők hatkönyöknyi magasra ugranak Erdély zászlójának látványától, de csendben bóbiskolnak, amikor Ponta úr az ortodoxia felsőbbségét javasolja a választási versenyben. Tudja, mit? – én azt szeretném, ha minden erdélyi és bánsági házra ki lenne tűzve a mi zászlónk.
– Ezek a tüntetések számíthatnak a második forduló eredményében? Megmozgatják azokat a szavazókat, akik eddig otthon maradtak? Megváltozik a szavazási térkép? – Erdélyben és a Bánságban a térkép ugyanaz marad. Aki Nyugat felé tart, az érti. Aki Kelet felé, az túl későn fog felébredni, ha egyáltalán...
(Forrás: Adevarul.ro, fordítás: EuroCom – Romániai Sajtófigyelő)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 7.
Az erdélyi autonómia helyzete
Új év, új lehetőségek, új kötelességek az autonómiaharc terepén. De még mielőtt az előttünk álló feladatokra koncentrálnánk, tekintsünk vissza az elmúlt évek történéseire, eredményeire. Hiszen annak ellenére, hogy nem értünk el átütő eredményeket, azért még elégedettek lehetünk.
Az elmúlt években a transzszilvanizmus és az ebből kiinduló irányzatok roppant népszerűségre tettek szert. Ez főleg annak köszönhető, hogy Sabin Gherman a kilencvenes évek sikertelenségei után újra bátrabban kezdett beszélni a Bukarest és Erdély közötti különbségekről. Az erdélyi büszkeség visszaállításának folyamatában szép eredmények születtek. Sabin műsorának nézettsége mutatta, hogy nem lehetetlen a románság nagy tömegeinek „felvilágosítása”. Ezzel párhuzamosan a közösségi média segítségével egyre több hasonló gondolkodású ember talált egymásra, kötött erős barátságot. 2012 őszén meg is rendezték az első transzszilvanista találkozókat, ahol látni lehetett, hogy mennyire sokféle elképzelés van Erdély jövőjéről, autonómiáról, regionalizmusról. Egy biztos, az akkori állapotokkal senki sem volt elégedett. A találkozók sora csakhamar megszakadt, de a kapcsolattartás az interneten folyamatos volt. 2013 elején elindult az Erdély autonómiáját kérő online aláírásgyűjtés is, amivel ekkor még nem foglakozott a média. 2014 tavaszán Ovidiu Iane parlamenti felszólalásában a petíció visszavonását követelte, jogi lépésekkel fenyegetőzve. 2013. május 18-án Kolozsváron megtörtént az első nyilvános, Erdély autonómiáját kérő demonstráció (fotó), amelyen húszan vettek részt. A lényeg azonban az erdélyi zászlókon volt, hiszen először volt látható ilyen nagy számban köztéren a régió zászlaja. Ezen a demonstráción döntötték el a résztvevők, hogy a mozgalmat jogi alapokra kell helyezni, be kell jegyezni egy egyesületet, Mircea Daian javaslatára a Liga Transilvania Democrată névben egyeztünk meg. Az egyesület bejegyzése azonban folyamatosan tolódott, mert számos kérdésben nem sikerült közös megegyezésre jutni, sokan otthagyták a mozgalmat, a maradókon elkeseredettség lett úrrá. 2013 őszén besztercei kezdeményezésre megalakult a Mişcarea Ardeleană mozgalom, amely rövid idő alatt Erdély több városában is megjelent.
E mozgalom megjelenése a liga tagjait is cselekvésre késztette, újabb tagokkal megkezdődött az egyesület bejegyzése. 2013 decemberében Szebenben találkozott több transzszilvanista mozgalom, a találkozón részt vett Sabin Gherman is. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyesület bejegyzését nem szabad tovább halogatni. 2014 tavaszára sikerült bejegyezni az egyesületet, márciusban leadásra került a tízezer aláírással ellátott petíció. A frissen bejegyzett liga tagsága folyamatosan növekedett, de még mindig nem sikerült közös programot alkotni. E felismerés újabb bizonytalanság érzetét keltette a transzszilvanisták körében. A nyár eseménytelenül telt el, de az elnökválasztási kampány annál több lehetőséget ígért. A liga mindeközben megalkotta programját, elkészült az első letisztázott elképzelés a transzszilvanizmus mai formájáról. Az elnökválasztási kampányban Sabin Gheman többször mutatkozott Szilágyi Zsolt elnökjelölttel, nem tagadva, hogy az ő programjával ért egyet. A második fordulóban pedig egyértelműen Johannist, az erdélyi jelöltet támogatta, ahogy a transzszilvanista, autonomista mozgalmak többsége is. Győzelme nagy sikert jelentett, abban azonban mindenki egyetértett, hogy Ponta győzelme felgyorsította volna az erdélyi románok mozgolódását, míg Johannisszé megnehezíti az erdélyi autonómiáért küzdők harcát. Decemberben a petíció eljutott az Európai Parlamenthez is, reakció 2015. februárra várható. Eddigre Klaus Johannis is kézbe kapja az időközben 14 ezer aláírással ellátott petíciót. 2015. január 10-re a liga minden transzszilvanista, autonomista mozgalmat, aktivistát meghívott Kolozsvárra. Hát így állunk. Eközben több száz embernek van már Erdély-zászlója, több ezer autón van Erdély-címer vagy TS matrica. Egyre többen azonosulnak a transzszilvanizmussal, egyre többek értik meg az erdélyi autonómia fontosságát. Az elnökválasztás sokakban felébresztette az erdélyi büszkeséget, egyre több román, ha nem is támogatja, de hajlandó vitatkozni az autonómiáról. Soha ilyen jó termőtalaja nem volt ezen gondolatoknak. Az előttünk álló év éppen ezért rengeteg lehetőséget tartogat, veszélyes is, mert sok lehetőség mellett elmehetünk, ha nem vagyunk elég éberek. Harcunkat nem szabad feladnunk, részt kell vennünk az elkövetkező politikai folyamatokban, hogy ne nélkülünk, hanem velünk hozzák meg a minket is érintő döntéseket. Egy újabb gyulafehérvári döntésen nekünk is ott kell lennünk, hogy megvédjük érdekeinket. A petíció a https://www.causes.com/actions/1725889-autonomie-pentru-transilvania oldalon megtalálható és aláírható.
Fancsali Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2015. január 14.
Nemzetek feletti erdélyi párt?
Románok és magyarok egyaránt támogatják
A kolozsvári Deja Vu panzióban tartották meg szombaton az Erdélyi Demokrata Liga (Liga Transilvania Democrată) nevű, egyelőre informális csoport tagjainak találkozóját. A megbeszélésen elfogadták a Transzilván Minimum programját, amelyben leszögezték, Erdélyt három nemzet (a román, a magyar és a német) szövetsége képezi, és hogy tiszteletben kell tartani Erdély saját belső regionális szerkezetét, például azt, hogy Székelyföld igenis létezik.
Erdély minden tájáról érkeztek résztvevők, többek közt jelen volt Sabin Gherman, a népszerű műsorvezető, elkötelezett autonomista, vagy magyar részről Bakk Miklós politológus és Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Bakk Miklós a Főtér.ro-nak adott interjúban elmondta, a csoport már régóta működik a Facebook-on, most viszont, talán annak köszönhetően, hogy erdélyi német, Klaus Johannis lett az államfő, a tagok – elsősorban a románok – úgy érezték, hogy lépni lehet az intézményesülés irányába, egy transzetnikus erdélyi párt létrehozása felé. Egyelőre nem egyeztek meg ennek bejegyzéséről, viszont arról igen, hogy egy civil ernyőszervezetet próbálnak kiépíteni.
Közlemény
A megbeszélés és a vita nyomán az Erdélyi Demokrata Liga elfogadta a következőket:
– A Transzilván Minimum Programját;
– A Transzilvanista Hálózat megszervezésének a stratégiáját; ez partnerségek és együttműködések kialakítását eredményezi olyan civil szervezetekkel, amelyeknek a céljai konvergensek a transzilvanista eszmeiséggel;
– egy politikai mozgalom létrehozásának, majd egy transzilvanista párt megalakításának a stratégiáját, amelyek célja az erdélyi érdekek politikai képviselete.
A Transzilván Minimum Programjának három alapvető, alku tárgyát nem képezhető elv a kiindulópontja:
1) Erdély történelmi régióját olyan regionális és kulturális egységnek tekintjük, amelynek joga van saját státusához egy megreformálandó Románián belül;
2) Erdély létének meghatározó elve három történelmi kultúra és három nyelv, a román, a magyar és a német egyenlő volta;
3) Erdélynek saját belső regionális szerkezete van, amely történelmén és kulturális sajátosságain alapszik; ezt a szerkezetet nem tagadhatja meg, tőle nem tekinthet el Románia egyetlen kormánya sem regionális reformjainak tervezése során.
A teljes programot hamarosan közzétesszük.
Az Erdélyi Demokrata Liga felkéri szimpatizánsait, elsősorban a fiatalokat, hogy aktívan vegyenek részt a 21. századi transzilvanizmus korszerű újrafogalmazásának és népszerűsítésének a civiltársadalmi folyamatában.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)