Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 267 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 241-267

Névmutató: Varga László

2009. október 20.

A kommunizmus bukása előtti legvadabb években bátor emberek szabadságukat, egzisztenciájukat, családjuk biztonságát kockáztatták, hogy templomot építsenek. Tavaly a marosvásárhelyi cseralji gyülekezet megalakulásának 20. évfordulóját ünnepelték. Arra emlékeztek, hogy Csiha Kálmán akkori kistemplomi lelkész döntött: új gyülekezeteket választ le a számbelileg megszaporodott új lakótelepek lakóinak. Varga Lászlónak pedig volt mersze egy megvásárolt dupla telken engedély nélkül templomot építeni. A 20 éves templom építésére Varga László, a gyülekezet első lelkésze emlékezett. – Nem sikerült volna, ha nincs mellettem a lelkes presbitérium, akik önfeláldozó munkát vállaltak, hangsúlyozta. A napi munka után délután jöttek, falat bontottak, téglát adogattak, betont öntöttek. Azóta is úgy emlegetik, hogy a „fekete templom”, mert feketén építették. Segítségémre volt még Kali Ellák építész. /Mezey Sarolta: 20 éves a cserealji református templom. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./

2009. október 24.

Október 23-án Marosvásárhely egyetlen ‘56-os emlékművét megkoszorúzták a Vártemplom kertjében. Ötvös József, a Vártemplom lelkésze emlékeztetett, hogy elődje, Fülöp G. Dénes egyike volt az 56-os bebörtönzötteknek. A Kultúrpalotában tartották az ‘56-os megemlékezést, Varga László nyugalmazott református lelkipásztor idézte fel az akkori eseményeket. Meghívták azokat a Marosvásárhelyen és Maros megyében még élő személyeket, akiket a forradalom leverése után bebörtönöztek. /(mózes): 1956-ra emlékeztek Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./

2009. november 5.

Erdélyi Toll című új irodalmi és művelődési folyóirattal jelentkezik a székelyudvarhelyi székhelyű Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó. A tervek szerint negyedévente megjelenő folyóirat főszerkesztője az Erdélyi Gondolat Kiadó igazgatója, Beke Sándor. A folyóirat a klasszikus értékeket tekinti mércének, irányadónak. Az Erdélyi Toll szerkesztői Beke Sándor mellett Brauch Magda és Csire Gabriella. /Varga László: Új irodalmi és művelődési folyóirat indult Székelyudvarhelyen. = Krónika (Kolozsvár), nov. 5./

2009. november 11.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Prométheusz című előadásával zárult november 10-én a negyedik alkalommal megrendezett budapesti Bárka Fesztivál. A temesvári társulat előadása a tavalyi évad nagy sikerű mozgásszínházi produkciója, melyet Katona Gábor rendező-koreográfus vitt színre. /Varga László: A Prométheuszt mutatta be Budapesten a temesvári társulat. = Krónika (Kolozsvár), nov. 11./

2009. november 13.

Oroszországban turnézott november 1–7. között a kolozsvári Tarisznyás együttes. Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatóhelyettese, a zenekar vezetője elmondta, együttesük az október 12-én kezdődő Kolozsvári Napok Moszkvában elnevezésű rendezvénysorozat keretében muzsikált Oroszországban. /Varga László: Moszkvában, a Komiföldön és a Mordvin Köztársaságban lépett fel a Tarisznyás együttes. = Krónika (Kolozsvár), nov. 13./

2009. november 19.

Erdély-archívum létrehozását tervezi Márton Zoltán kolozsvári fényképész, aki nemrég nyílt galériájában egyéni és csoportos tárlatokat is szervezne. Évekig Svédországban élt, ahol fényképészként tevékenykedett. Három hete nyitotta meg FOTOmART nevű, fényképekre szakosodott galériáját Kolozsvár központjában, jelenleg pedig alapítvány létrehozását tervezi. Az alapítvánnyal megpróbálják összegyűjteni és digitalizálni az egykori és még aktív erdélyi fényképészek anyagát. A digitalizált képeknek egy internetes adatbankot is létre szeretne hozni, mely folyamatosan bővülne az új „szerzeményekkel. A képeket ebből az adatbázisból bárki megvásárolhatná, és kinyomtathatná. /Varga László: Alapítványt és internetes archívumot hozna létre erdélyi fényképek számára Márton Zoltán. = Krónika (Kolozsvár), nov. 19./

2009. december 17.

Bemutatták a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium idei évkönyvét. A gimnázium évkönyveinek történetében az 1991–92-es tanévben kezdődött új fejezetet, amikor megjelent a rendszerváltás utáni első ilyen kiadvány. Az azóta eltelt minden iskolai év krónikáját kezébe veheti az érdeklődő, jelezte Varga László igazgató. /Takács Éva: Megjelent a MÁG-évkönyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 17./

2009. december 18.

Kevesen vettek részt Kolozsváron a Kriterion Könyvkiadó könyvbemutatóján, melyen a budapesti Merényi Krisztián prózakötete és a 123 vers a zenéről című könyv szerepelt. A 123 vers a zenéről című antológiát szerkesztője, Jakab Márta, a Krónika munkatársa ismertette, melybe erdélyi magyar költők zenéről, zeneszerzőkről, zenei élményekről írt verseiből válogatott Molnár Judit. A kötet már címében is érzékelteti, hogy összeállítója a bőség zavarával küzdött, a sorozat eddigi darabjai 101, illetve 111 verset tartalmaztak. A sorozat első, Kolozsvárról szóló könyve Katona Éva színésznő, előadóművész ötlete volt 2002-ben. A következő években már önként jelentkeztek azok, akik a Nagyenyedről, Brassóról szóló verseket gyűjtötték egybe, majd született szerelmesvers- és versparódia-gyűjtemény, de az erdélyi költők európai kalandozásairól szóló versek és a szellemi elődöket megörökítő művek antológiája sem maradt el. Merényi Krisztián Fuldokló szűz című novellafüzérét Jancsik Pál, a könyv szerkesztője ismertette. Merényi Krisztián elmondta, hogy mestersége kőfaragó, de vízóra-leolvasóként is dolgozott. Merényi ötödik kötetét publikálja. /Varga László: A költők zenéje és városi történetek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 18./

2010. február 9.

Magyar okiratok az iskolákban?
Indokoltnak tartják a Hargita megyei iskolaigazgatók a megyei tanfelügyelőség azon kezdeményezését, hogy fokozzák a magyar nyelv térhódítását a tanintézetek hivatalos ügyintézésében.
Ferencz Salamon Alpár, Hargita megye nemrég kinevezett főtanfelügyelője a napokban arról számolt be, hogy nagyon fontosnak tartja a magyar nyelv használatát mind a tanfelügyelőségi tevékenységben, mind az iskolák szintjén. A főtanfelügyelő többek között azt szorgalmazza, hogy a tanfelügyelőség és az iskolák levelezése magyar nyelven történjen, valamint, hogy az ellenőrző könyvecskékben és a különböző okleveleken a román mellett magyarul is megjelenjenek a különböző feliratok.
Mint kifejtette, nem lát semmi rosszat abban, hogy a magyar gyerekeknek az ellenőrzőjében a tantárgy román elnevezése mellett a magyar is szerepeljen, illetve fordítva. „Ha belegondolunk abba, hogy az Európai Unióban, a többnemzetiségű területeken mindenfajta, például nyelvi vagy számítástechnikai kompetenciákról szóló bizonylat több nyelven szerepel, el kell ismernünk, hogy a többnyelvűség európai uniós érték” – mondta Ferencz.
A főtanfelügyelő arról is beszámolt, hogy a munka minél jobb megszervezése érdekében folyamatosan egyeztet a megyei tanács vezetőivel, a polgármesterekkel, a szakmai szervezetekkel és az iskolaigazgatókkal. Kinevezése óta folyamatosan járja a megye iskoláit, hogy felmérje a megye tanintézeteinek állapotát, a tanítás színvonalát.
Az iskolaigazgatók örömmel fogadták a főtanfelügyelőnek a magyar nyelvhasználatra vonatkozó javaslatát, és indokoltnak tartják azt. „A román törvények értelmében léteznek a kisebbségek nyelvén működő tanintézetek, tagozatok. Amennyiben az oktatási minisztérium olyan új határozatot hoz, amellyel bővíti a kisebbségek nyelvén kiadható iratok, oklevelek, dokumentumok körét, mi ezt természetesen üdvözöljük és indokoltnak találjuk” – fogalmazott a Krónika kérdésére Varga László, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója.
Forró Gyöngyvér. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

2010. február 17.

Az értelmiség erkölcsi felelősségét vitatták meg Kolozsváron
Követhet-e el egyáltalán árulást az írástudó? – tette fel a kérdést Demeter Szilárd író az Írástudók árulása? című kolozsvári kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében. A hétfő este az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában rendezett eszmecsere vendége Szőcs Géza és Egyed Péter volt. A moderátor szerepét betöltő Demeter elmondta, szerinte a 70–80-as évek Erdélyében a legnyomasztóbb az értelmiség számára a gondolat szabad áramlásának hiánya volt.
Az irodalmi Nobel-díjas Herta Müller férje, Richard Wagner egyik írásából idézett, aki feleségével együtt megtapasztalta a romániai kommunizmust. Wagner szerint az egyetlen komolyabb magyar nyelvű szamizdat Erdélyben az Ellenpontok című folyóirat volt, amely csupán kilenc lapszámot érhetett meg (ezeket írógéppel, majd stencillel sokszorosították) 1981 decemberétől, ’82 novemberében azonban a Szekuritáté letartóztatta a lap szerkesztőit, többek között Szőcs Gézát, és csak a Nyugat nyomására tették lehetővé számukra az emigrációt. „Ezt követően mély depresszióba zuhant az erdélyi értelmiség” – áll Wagner írásában.
Igény az értelmiségi diskurzusra
Szőcs Géza elmondta: a lap nem volt előzmények és következmények nélküli. Az alapító Ara-Kovács Attila személyes kapcsolatban állt olyan magyarországi lapok szerkesztőivel, mint a Beszélő vagy a Demokrata, amelyek ötletet adtak az Ellenpontok létrehozásában, majd a lap megszüntetése után létrejött a Kiáltó Szó, amelyet Magyarországon jelentettek ugyan meg, de erdélyiek szerkesztették. „Voltak próbálkozások, számos magányos kísérletről tudunk, de a legfontosabb az volt, hogy éreztük: igény volt rá, hogy egy értelmiségi diskurzus tárgya legyen a diktatúrában senyvedő Erdély helyzete. Az Ellenpontok inkább abban volt egyedülálló abban az időben, hogy viszonylag sok ember szervezett együttgondolkodásának adott keretet” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter Demeter Szilárd kérésére a Bretter-iskoláról is beszélt, arról, hogy Bretter György irányításával hogyan indulhatott el egy magasabb filozófiai gondolkodás a diktatúrában. Demeter Szilárd rákérdezett, hogy milyen igényt is szolgált ki a Bretter-iskola és az Ellenpontok. „Ez nem elvárás kérdése, sokkal inkább arról van szó, hogy az emberi morál előbb-utóbb feltör, akármilyen vastag vasbeton fedi” – fogalmazott Szőcs Géza.
Egyed Péter hozzátette: türelmetlenség, általános várakozás jellemezte az értelmiséget, tudták, hogy történnie kell valaminek, és ez a hangulat szülte az ilyen kezdeményezéseket. Egyed Péter arról is beszélt, hogy később egyre erőszakosabban akarta a hatalom a kezében tartani a kultúrát. Visszaemlékezett arra, hogy ’85-ben egy héten át ellenőrizte a Kriterion Könyvkiadó munkáját egy felügyelőbizottság, melynek nyomán több regényt visszavontak.
Demeter Szilárd visszaterelte a beszélgetést a fő témához, és feltette a kérdést: volt-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége a diktatúrában?
„A közösség által kiválasztott elit kell hogy meghozza azokat a döntéseket, amelyek az egész közösség túlélését biztosítják” – fogalmazott Szőcs Géza, hozzátéve, hogy ez az elit nem csak a politikai vezetőket jelenti, az írástudóknak is van felelősségük. Példaként az erdélyi szászokat hozta föl, akik évszázadokon át ragaszkodtak vezetőikhez, követték azok útmutatását, ami a történelem során segítette is túlélésüket.
Egyed Péter szerint is volt felelőssége az értelmiségnek, példaként többek között Márton Áron püspököt említette, akinek útmutatásait nagyon sokan követték.
A beszélgetés folytatásában Demeter Szilárd azt kérdezte a meghívottaktól, hogy a rendszerváltást követően és a demokrácia kialakításában milyen szerepe volt az írástudóknak Erdélyben. Szőcs Géza elmondta, a rendszerváltást követően a frissen megalakult RMDSZ-ben sokféle ember volt: írók, humán értelmiségiek, mérnökök, csak olyanok nem, akik tudatosan készültek volna erre a politikai szerepre. „Akkor azt gondoltam, hogy ez most lesz, ahogy lesz, majd ezt a sok hályogkovácsot felváltja a következő generáció, akik már tudatosan készülnek erre a szerepre. Sajnálatos módon azt kellett tapasztalnom, hogy az elmúlt 20 év alatt nem változott semmi. Azok, akik a rendszerváltás után vállalták ezt a politikai szerepet, cseppet sem voltak felkészületlenebbek, mint a mostaniak” – értékelt Szőcs.
Az értelmiség „piaca”
Egyed Péter arról beszélt, hogy a ’90-es években a szabad légkörben elkezdtek létrejönni a civil szervezetek, és az értelmiség nagyon gyorsan és mohón próbálta visszaszerezni mindazt, amit évtizedekig elvettek tőle. „Nagyon sokan mentek Budapestre tanulni, hogy kiegészíthessék hiányos ismereteiket, ez az út azonban nem volt könnyű, elég ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás utáni évtizedben négy bányászjárás is volt” – mutatott rá. Ugyanakkor Bibó István Értelmiség és szakszerűség című tanulmányának gondolatát idézte, miszerint a rendszerváltás utáni első generációs értelmiségi csak akkor független az őt létrehozó hatalomtól, ha nagyon magas szinten képviseli szakirányát, jó az önértékelése, így nincs kiszolgáltatva a politikának. Egyed Péter szerint az erdélyi értelmiség elindult ezen az úton, próbálja elég magas színvonalon művelni szakmáját, a feladat az, hogy megfelelő piacot teremtsenek ezen értelmiség munkái számára, ahol a „szakszerűséget értékén lehet eladni”.
Szőcs Géza az 1940-ben kiadott Írók a viharban című kötetet vette elő, amelyben 13 magyar író közölte gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Magyarország mire számíthat, ha belép a háborúba. Szőcs Kassák Lajos írásából idézett gondolatokat, amely szerint az írónak egyetlen erkölcsi feladata, hogy létrehozza a művet. Szőcs kifejtette: nem akkor követ el az írástudó árulást, amikor nem vállal politikai szerepet, hanem akkor, ha nem hozza létre a műveit.
A beszélgetés végén az egybegyűltek tehették fel kérdéseiket. Arra a kérdésre, hogy mi a helyzet azon írókkal, akik tehetségesek voltak ugyan, de egyben besúgók is, Szőcs azzal válaszolt, hogy különbséget kell tenni egy író magánéleti árulása és a közösség elárulása között. Kifejtette: volt rá példa, hogy valaki magánemberként makulátlan, de közösségi szerepében áruló volt, és fordítva is. „Szét kell választani a két szerepet” – hangsúlyozta Szőcs.
Varga László. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

2010. március 9.

A nemzet rivalizáló televíziói
Teljesen eltérõ felmérési eredmények láttak napvilágot a romániai magyarság tévézési szokásait és kedvenc csatornáit illetõen. Míg a közelmúltban a Duna Televízió által rendelt közvélemény-kutatás eredménye szerint az erdélyi magyarok a magát a Nemzet Televíziójaként jellemzõ csatornát nézik legtöbbet, addig a Magyar Televízió (MTV) által frissen kiadott, a romániai televíziós piacot elektronikusan mérõ TNS-tõl bekért 2009-es adatok szerint három kereskedelmi csatorna - az RTL Klub, a Tv2, illetve a román Pro Tv - vezeti a nézettségi versenyt, ezután következik az MTV két csatornája, a Duna Tv pedig csak az ötödik helyen áll.
A Duna Tv az általa felkért budapesti Outdoor Media Audit Kft. 2009. november 11. és december 23. között, az erdélyi magyarság körében végzett, személyes megkeresésen alapuló kérdõíves felmérésre alapozza eredményeit. Az MTV által említett TNS a közszolgálati adó szerint a világ legnagyobb kutatócégének leányvállalata, amely a Magyarországon és Európa más országaiban is elfogadott módszertani standardokat alkalmazza.
A TNS eredményei mûszeres méréseken alapulnak, és a teljes 2009-es év adatait feldolgozzák. Ezek szerint az MTV két csatornája együttesen 7,3 százalékos nézettséget ért el 2009-ben, míg a Duna Tv és a Duna Autonómia csatorna együttes nézettsége 6 százalékra rúg. [.]
Szász Attila elmondta: egy nemzetközi céget ismer, amely számos országban mûszeres mérés segítségével szolgáltat megbízható adatokat. Romániában nagyjából 1200 háztartás csatlakozott a rendszerhez, ezeknél a családoknál pontosan tudják, hogy melyik családtag mit néz naponta. Szász azonban sem a Duna Tv, sem az MTV által említett cégeket nem ismeri.
Magyari Tivadar médiaszociológus, a Babeº-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a felsõoktatási intézmény szociológia tanszékének tanára sem kommentálta az eredményeket, mint mondta, nagyon részletesen kellene ismernie a felmérések részleteit, hogy el tudja dönteni, melyik pontosabb. Ismertette azonban az egyetem kutatócsoportjának eredményeit.
A tanszék munkatársai és diákjai a 90-es évektõl kezdve végeznek felméréseket az erdélyi magyarság tévénézési szokásaival kapcsolatban. Azt az eredményt kapták, hogy a Duna Televízió csak azokban a régiókban vezeti a nézettségi listát, ahol nem fogható más magyar csatorna. Ott, ahol a Duna Tv mellett az MTV is fogható - a Partiumban például, ahol eddig is elérhetõ volt a csatorna, illetve az utóbbi években a digitális tévészolgáltatók megjelenésével egyre több helyen - a Magyar Televízió általában megelõzi a Dunát.
Ha az MTV hiányzik, de jelen vannak a magyarországi kereskedelmi csatornák, ezek is jelentõsen konkurálnak a Dunával, olykor megelõzve azt, a szórványvidékeken pedig, ahol a kétnyelvû televíziózás jellemzõ, a Duna Tv szoros versenyben áll a román kereskedelmi csatornákkal. A szakember elmondta: az utóbbi idõben egyre inkább kiélezõdik a verseny a két magyarországi közszolgálati televízió között, amelynek hátterében szerinte magyarországi politikai érdekek állnak. [.]
Varga László, Krónika (Kolozsvár)

2010. március 17.

2010. május 6.

Mit rejt a kárpátaljai megyei levéltár?
Most végre megtudhatjuk. A szakemberek által régóta várt kötet bemutatójára került sor múlt csütörtökön Beregszászban.
A Mihajlo Delehan és Kutassy Ilona nevével fémjelzett A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi osztályának magyar provenienciájú fondjai és leírási egységei 1919-ig és 1938-1945 között címmel megjelent tekintélyes terjedelmű kiadvány Budapest Főváros Levéltára gondozásában, az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg a közelmúltban. A munkában a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola is közreműködött dr. Csatáry György tanszékvezető főiskolai tanár révén, aki a közzétett anyag fordításának nem egyszerű munkáját végezte, továbbá bevezetővel és útmutatóval is ellátta a kötetet.
A beregszászi főiskola könyvtárának olvasótermében megtartott könyvbemutatón Csatáry György elmondta: a beregszászi levéltári osztálynak ez idáig nem készült hasonlóan részletes, magyar nyelvű fondjegyzéke. A megyei levéltár 2004-ben ukrán és román nyelven napvilágot látott első, rövid fondjegyzékét csak kevesen ismerték, s a magyar kutatók csupán nagy nehézségek árán tudták használni azt, ezért vállalta Budapest Főváros Levéltára a feladatot, hogy egy modern módszertan alapján összeállított fondjegyzéket adjon a kutatók kezébe.
Dr. Soós Kálmán történész, a főiskola rektora örömmel állapította meg, hogy a Kárpát-medence Régiói sorozat Kárpátalját bemutató átfogó kötete után, melynek elkészítésében a Rákóczi-főiskola kutatói is közreműködtek, egy újabb hiánypótló kiadvány bemutatására kerülhetett sor e falak között. Annak, hogy hosszú ideig hiányoztak a Kárpátaljával foglalkozó monografikus munkák, éppen az volt az egyik oka, hogy a kutatóknak nem lehetett pontos képük a megyei levéltár anyagáról, amely közel 1600 magyar vonatkozású fondot őriz, többek között Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék, a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség, valamint számos települési önkormányzat, szervezet, egyesület és magánszemély iratait, hangzott el. "Túlzás nélkül állíthatom, hogy mérföldkő ez a kötet a kárpátaljai levéltárkutatás szempontjából azáltal, hogy egyáltalán kutathatóvá, megismerhetővé teszi a levéltár gazdag anyagát"- fogalmazott Soós Kálmán. Mint rámutatott, a kötet a fondok ismertetésén túl az azokhoz kapcsolódó úgynevezett opiszokat, azaz tartalmi leírásokat is közli két nyelven - magyarul és ukránul -, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a kutatók tájékozódni tudjanak az általuk vizsgált témára vonatkozó anyagokat illetően.
A bemutatón ott volt dr. Szögi László, a Magyar Levéltárosok Egyesületének alelnöke, aki rámutatott: a kötet egy fontos kiadványsorozat része, melynek feladata bemutatni a magyarság történelmének alakulása miatt igen széttagoltan, több országban megmaradt forrásanyagát. A kiadvány rendkívüli módszertani újdonságként először tesz kísérletet arra, hogy a régi orosz levéltári rendszer alapján nyilvántartott kárpátaljai levéltári anyagot a magyar közigazgatási struktúrának megfelelően tegye megismerhetővé a kutatók számára, hangoztatta a szakember. Hozzátette: ez a kötet ily módon az ukrán levéltárügyben is szinte egyedülálló vállalkozás, s az ukrán és magyar szakemberek egyre javuló kapcsolatainak eredményeként jöhetett létre.
Varga László, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója, a kötet szerkesztője hozzászólásában mindenekelőtt a kárpátaljai magyar külképviseletek szerepét emelte ki a kötet létrehozását megelőző tárgyalásokban. Mint hangsúlyozta, Budapest a történelmi Magyarország fővárosa volt, így számára kezdettől természetesnek tűnt, hogy az általa vezetett intézmény felvállalja a határon túli részek levéltári anyagának bemutatását. Egyetérthetünk a szerkesztővel abban is, hogy a szakmai értékeken túl a kötet abból a szempontból is fontos mérföldkő, hogy az abban felsorolt fondok létét immár nem lehet letagadni.
Kárpátalja

2010. május 27.

Közéleti személyiségek a kettős állampolgárságról: „Trianon jóvátétele”
Elsöprő, 97 százalékos többséggel fogadta el tegnap az országgyűlés az állampolgársági törvény módosítását, amely megkönnyíti a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését. Szlovákia magyarellenes lépéssel válaszolt. Az erdélyi magyar politikusok, közéleti szereplők, művészek, sportolók túlnyomó többsége örömmel fogadta a hírt, hogy a magyar Országgyűlés megszavazta a határon túli magyaroknak állampolgárságot biztosító törvényt. A Krónika által megszólaltatott személyiségek többsége élni is fog a jogszabály adta lehetőséggel.
Meghatódva gondol vissza nagyszüleire a magyar állampolgársági törvény módosítása kapcsán Tőkés László európai parlamenti képviselő. Tőkés a Krónikának elmesélte: nagyanyja, Vass Istvánné Máté Ilona Szépkenyerűszentmártonban, Erdély egyik legszebb nevű falujában volt tanítónő, s a trianoni békediktátumot követő impériumváltozáskor nem volt hajlandó hűségesküt tenni a román államnak, ezért elbocsátották állásából. Nagyapja, Tőkés József a Háromszéki Református Egyházmegye esperese volt, 1940 és 1944 között pedig az Országgyűlés felsőházának tagja. 1944-ben a Maniu-gárdisták halálfejet rajzoltak az ajtajára – mesélte az EP-képviselő.
„Európai polgárok és magyar nemzetpolgárok lehetünk egyazon időben. Reméljük, a továbbiakban nem kell félnünk a hasonló retorzióktól” – fogalmazott Tőkés. Hangsúlyozta: Trianont minden határon túlra szakadt magyar család megszenvedte, s most megtörtént a jelképes jobbá tétel, amelyet remélhetőleg ennek a sebnek a begyógyítása követi egy egységes Kárpát-medencei nemzetpolitika alapján. „Édesanyám és édesapám szavai csengnek a fülembe. Azt mondták: amit elrontottak, jóvá kell tenni. Kilencven éve olyan rontás történt a magyar nemzettel, amit ideje jóvátenni” – folytatta Tőkés László. Mint hangsúlyozta, gratulál a törvénytervezet kezdeményezőinek, akik meglátása szerint beírták nevüket a történelembe. „A nemmel szavazó Gyurcsány Ferenc és társai azonban végképp kiírták magukat a politikából, és beírták nevüket a nemzetárulók fejezetébe” – szögezte le Tőkés. Kijelentette: ő maga biztosan kérvényezni fogja a magyar állampolgárságot, és úgy véli, ezt minden, magára valamit is adó határon túli megteszi majd, ugyanis igaznak látja a mondást, mely szerint az a magyar, akinek fáj Trianon.
Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Takács Csaba szerint is Budapest egy jóvátételi politikai döntést hozott válaszul az évtizedek során sok elhibázott, határon túli magyarokat sújtó döntés ellensúlyozásaként. Az ügyvezető elnök azonban nem árulta el, hogy ő maga igényli-e majd a kettős állampolgárságot. „Ez egy személyes ügy, én sem kérdem meg senkitől, hogy felveszi-e a magyar állampolgárságot vagy sem” – szögezte le. Takács Csaba hozzáfűzte, hogy amennyiben a magyar kormány a szövetség támogatását kérik, az RMDSZ – akárcsak a kárpótlási jegyek, magyar igazolványok vagy oktatási támogatás esetében, szívesen vállalja a közvetítői szerepet.
Üdvözli a kezdeményezést és örül az elfogadásának Biró Rozália, Nagyvárad RMDSZ-es alpolgármestere, a szövetség SZKT-elnöke is. „A december 5-i sikertelen népszavazás okozta sebet, amelyet magunkban hordunk, pont ilyen és hasonló döntésekkel, mindennapi együttműködéssel és kölcsönös felelősségvállalással lehet begyógyítani” – fogalmazott. Mint elmondta, maga is igényelni fogja a magyar állampolgárságot, ha gyakorlatba ültetik a törvényt, és meghatottan gondol arra, hogy gyermekeinek 76 és 74 esztendős nagyszülei is megérhették ezt a napot.
„Fontos gesztus, amely valamelyest oldja a 2004. december 5-i sérelmeket” – jelentette ki Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, aki szintén igényli a kettős állampolgárságot. „A magyarság nem élhet kérdőjelekkel, és fontos, hogy az anyaországi magyarok a határokon kívül élő magyarság felé tudjanak fordulni, mert elérkezett az ideje az összefogásnak” – mondta Borboly, aki szerint ezt sugallja az Országgyűlésben lezajlott szavazás is, ugyanis néhány kivétellel minden parlamenti frakció az indítvány mellett szavazott. „Ez jó alap lehet az újrakezdéshez” – szögezte le Borboly, kifejtve, hogy a magyar állampolgárságot nem azért kérik majd az erdélyi magyarok, hogy elhagyják szülőföldjüket, sem az ottani társadalmi juttatásokért, hanem azért, mert ez nekik kijár. A Hargita megyei közgyűlés elnöke ugyanakkor bízik abban, hogy a magyarországiak is hamarosan meggyőződnek arról, hogy a határaikon túl élő magyarság nem akarja a munkahelyeiket elvenni.
„Minden székely ember szívében benne él, hogy a magyar nemzet része, az elmúlt ezer évben ez így volt, de az elmúlt kilencven év után nagyon jól jött a magyar Parlament szinte egyhangú döntése” – fogalmazta meg Tamás Sándor. A háromszéki önkormányzat elnöke elmondta: „eddig is arccal Budapest felé, a magyar nemzet kulturális értékei felé tekintve éltünk, ezt erősítette meg az erdélyi magyarságban a magyar Országgyűlés döntése”. A döntés erős szimbolikus töltete mellett, annak gyakorlati haszna is ismert, és az Európai Unió sok országában elfogadott, fogalmazott Tamás Sándor. Az önkormányzat elnöke szerint a jelenlegi magyar kormány, amelynek sok tagját régről ismerik, olyan partnere lehet Erdélynek, Székelyföldnek, amely nemcsak a kettős állampolgárságot szavatolja, hanem a székelyföldi területi autonómia kivívásában is komoly támogató hátországot jelenthet.
A Maros megyei önkormányzat elnöke, Lokodi Edit Emőke úgy érzi: a tegnap elfogadott törvénnyel nem egy többletjogot kapott, hanem visszakapta azt, ami neki jár. „Nem én döntöttem a határok átrajzolásáról, ezt a nagyhatalmak tették. Marosvásárhelyi magyar nemzetiségű, román állampolgárként én mindig is magyarnak éreztem magam. Ennek neveltek szüleim és ennek neveltem én is a gyermekeimet” – fogalmazott. Szerinte a jogorvoslással az anyaországi politikum lényegében megerősítette a határon túlra szakadtakban az együvé tartozás érzését. Lokodi Edit Emőke hozzátette: az elsők között fog élni a törvény adta lehetőségekkel.
Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár megyei önkormányzat elnöke szerint az erdélyi magyaroknak felelősségteljesen kell majd „sáfárkodniuk” a magyar állampolgárságukkal. „Nem lenne jó, ha a magyarok tömegesen vándorolnának ki Erdélyből, és hazát cserélnének az új állampolgárságukat felhasználva” – fogalmazott Csehi. A tanácselnök továbbá üdvözölte azt a tényt, hogy a magyar Országgyűlés nagy többségben fogadta el a törvénytervezetet. Szerinte ez erkölcsi elégtétel a 2004. december 5-i népszavazásért, és a magyar döntéshozók a korábbi általános széthúzással ellentétben bebizonyították, hogy nemzeti kérdésekben az egyéni akarat a pártérdek fölött áll. Csehi személy szerint még nem döntötte el, él-e majd a kettős állampolgárság jogával, hiszen, mint mondta, ehhez behatóbban kell tanulmányoznia a hazai közigazgatási törvényeket és a magyar állampolgárságról szóló törvénytervezetet. Nem szeretné ugyanis, hogy a jogszabályok ütközése miatt utólag derülne ki, nem képviselheti tovább a szavazóit abban a funkcióban, amelyre megválasztották.
„A kettős állampolgárságnak jelentős érzelmi értéke van a romániai magyarok számára, ezért fontosnak tartom és üdvözlöm a megszavazását” – nyilatkozta Fekete Emőke, a Kolozs megyei közgyűlés alelnöke, aki leszögezte, igényelni fogja a magyar állampolgárságot.
„Elsősorban a szívnek és a léleknek fontos a kettős állampolgárság” – fogalmazta meg Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint fontos, hogy az anyaországiak végre minden cirkusz és referendum nélkül jelzik, hogy nem csak Magyarországon élnek magyarok. A szimbolikus jelentősége mellett a kettős állampolgárságnak gyakorlati haszna is van az erdélyi magyarok számára, hiszen így vízum nélkül utazhatnak vagy vállalhatnak munkát olyan országokban, ahol román állampolgárként ezt még nem tehetik meg, véli Antal. Mint elmondta, ő és idős nagymamája is kérni fogja a magyar állampolgárságot, mert mindkettőjük számára ugyanazt a pozitív tartalmat, a magyarság öszszetartozását szimbolizálja.
Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere csak akkor dönti majd el, kéri-e a magyar állampolgárságot, ha alaposan megismeri a magyarországi törvény szövegét.
Pozitívan értékelte a tegnapi döntését Szász Jenő, Székelyudvarhely alpolgármestere, a Magyar Polgári Párt elnöke is, aki ezt egyben fontos üzenetnek tartja azért, mert ezúttal csupán 3 ellenszavazattal és 5 tartózkodással elfogadták, hogy a határon túl élő magyarok is megkapják a magyar állampolgárságot. Ezek után számára nem is kérdés, élni fog a lehetőséggel, hogy az anyaország állampolgára is legyen, és mint elmondta, azon lesznek, hogy közvetítő szerepet vállaljanak ez ügyben, leegyszerűsítve az embereknek az állampolgársághoz való hozzáférés lehetőségét. „Ezek után el lehet gondolkodni a folytatásról is, az összes többi jogosultságról is egyeztetni kell mindazt, amit a magyar állampolgárság hoz magával” – részletezte Szász.
Pap Kincses Emese csíkszeredai közíró, MPP-s politikus elmondta, véleménye szerint a kettős állampolgárság igénylése összetartozási vágyunkat szimbolizálja. „Nemhogy én igényelném, hanem szerintem minden, Magyarország határain kívül élő magyar igényelni fogja, még akkor is, hogyha csak a szimbolikus összetartozást jelenti” – fogalmazott.
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs is örömének adott hangot, mondván, hogy ezáltal az anyaország és a határon túli magyarság viszonya is rendeződhet. „Megnyílnak a távlatok, a lehetőségek arra, hogy ez a kapcsolat átértékelődjön, szorosabbá váljon” – értékelte a budapesti parlament döntését Izsák. Az SZNT elnöke természetesnek nevezte, hogy ő maga is igényelje a magyar állampolgárságot. „Számomra ez most egy jelkép lenne, viszont bízom abban, hogy közösségünk számára előbb-utóbb ennél több lesz. De ezt majd eldönti az Országgyűlés meg a történelem” – fejtette ki Izsák Balázs.
„Gondolom, hogy amennyiben lehetséges, a csángómagyarok többsége igényelni fogja a magyar állampolgárságot, még akkor is, ha Moldva soha nem tartozott a történelmi Magyarországhoz” – véli Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyar Szövetség elnöke, aki szintén igényelni fogja a magyar állampolgárságot. Szerinte ugyanakkor a tegnapi döntés nagyon jó alkalmat kínál a csángók identitástudatának erősítésére.
Böjte Csaba ferences szerzetes, a Szent Ferenc Alapítvány vezetője lapunk kérdésére elmondta, igényelni fogja a kettős állampolgárságot. „Bárki, aki felénk nyújtja szeretettel a kezét, az egy pozitív dolog” – fogalmazott az atya, hozzáfűzve, hogy ez nem jelenti azt, hogy most mindannyian Magyarországra költözünk, csupán azt, hogy az anyaország elfogadott, szeret bennünket. „A minap az egyik gyerek azzal a javaslattal hozakodott elő, hogy meg kellene köszönnünk az anyaországi honfitársainknak ezt a szép gesztust” – tette hozzá. Éppen ezért június elején Csaba testvér száz gyerekkel megy majd Budapestre, és a Szent István-bazilikában celebrált szentmise keretében mond köszönetet „a helyes szavazásért”.
Varga László marosvásárhelyi nyugalmazott református lelkész még gondolkozik azon, hogy igényelje-e az állampolgárságot vagy ne. Az egykori politikai fogoly, aki hét évet töltött a kommunista rendszer legkegyetlenebb börtöneiben, elsősorban erkölcsi szempontból értékeli az új magyar hatalom lépését. A lelkipásztor viszont úgy véli: a magyarországi politikusoknak már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenniük ezt a lépést.
Kassay Péter, a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője is igényli majd a kettős állampolgárságot. Kassay is a magyar Országgyűlés döntését gesztusértékűnek tekinti, egy olyan döntésnek, „amellyel Magyarország tartozott nekünk”. Szerinte azonban a kettős állampolgárság megadása a határokon kívül élő magyarságnak jelentős lépés az összetartozás folyamatában, viszont mivel nem jár szavazati joggal, nem látja a hozadékát az erdélyi ember szemszögéből.
Cserey Csaba, a Szatmárnémetiben élő dzsesszdobos úgy nyilatkozott, magyarnak érzi magát, ez az anyanyelve, így minden további nélkül szert kíván tenni a kettős állampolgárságra. „Jó ötletnek tartom a kezdeményezést, és nem látom, miért ne lenne ez jó az erdélyi magyaroknak. Az ismerőseim többsége is osztja a véleményem” – mondta.
„Rendkívül értékelendő és évek óta várt gesztus a kettős állampolgárságról szóló törvény megszavazása” – szögezte le Dancs Annamari. A fiatal énekesnő felidézte azokat a helyzeteket, amikor havonta kénytelen volt átlépni a határt, hogy „pecsételtessen”, ha munkája miatt ennél több időt kellett Magyarországon töltenie, vagy amikor bizonyos pénzösszeg felmutatását kérték a határnál. „Ez a bánásmód megalázó volt számunkra, mint ahogy az is fájt, amikor az anyaországiak szegény rokonként kezelték az erdélyi magyarokat, kenyerüket, munkahelyüket féltették tőlünk” – fejtette ki Annamari, aki szintén kérni fogja a magyar állampolgárságot.
„Természetes, hogy jogunk lehet magyar állampolgárságot könnyített eljárással felvenni, hiszen ugyanezt az előjogot megkapták a moldovai köztársaságbeli románok is anyaországuktól – mondta a Krónikának Holló Kinga nagyváradi képzőművész. – Sok előnye van, például utazáskor gyakran szembesülök azzal, hogy a román állampolgárokkal szemben sok a restrikció, sőt az előítélet is. Sajnos az utóbbi időben olyan romániaiakat ismertek meg a más országbeliek, akik miatt igen negatív kép alakult ki bennük az országról, és ez rajtunk, magyarokon is lecsapódik.”
Pászkány Árpád kolozsvári üzletember, a román élvonalbeli futballbajnokságban aranyérmet nyert Kolozsvári CFR tulajdonosa pragmatikus embernek tartja magát, és mivel semmi konkrét előnyt nem lát a felkínált magyar állampolgárságban, nem fogja kérelmezni azt. „Őszinte leszek: nekem nem kell a magyar állampolgárság. Ha már úgyis benn vagy az Európai Unióban, olyan mindegy, hogy melyik tagállamának vagy állampolgára. Különösebb előnyt nem látok benne. Jelen pillanatban az adórendszer sem jobb Magyarországon, mint Romániában” – nyilatkozta Pászkány Árpád.
Kádár Kálmán, a sorozatban negyedik román bajnoki címét ünneplő Nagyváradi VSK vízilabda-együttesének csapatkapitánya, a román válogatott egyik alapembere nem kíván élni a magyar kormány által felkínált lehetőséggel, ugyanis ezt politikai húzásnak tartja. „Én nem fogom igényelni a magyar állampolgárságot, az biztos. Egyrészt azért, mert nekem tulajdonképpen semmilyen előnyöm nem származna abból, ha magyar állampolgár lennék. Másrészt ezt a politikusok azért találták ki, hogy a jövőben több szavazatot kapjanak a választásokon, mondjuk majd Erdélyből, vagy akárhonnan, ahol magyarok élnek. Mi hiába foglalkozunk azzal, hogy mi történik majd Magyarország belterületén, az az ő dolguk, ott ők szavazzanak, nekünk az a dolgunk, hogy itt szavazzunk, hiszen mi Romániában élünk – mondta a 31 éves nagyváradi sportoló. – Nem azért mondom ezt, mert kevésbé érzem magam magyarnak, mint mások, egyszerűen azért, mert úgy érzem, ez egy politikai húzás, és én nem szeretnék ennek részese lenni.”
Miklós Edit csíkszeredai alpesi síző azonban élni kíván a kettős állampolgárság igénylésének lehetőségével. „Mindenképpen igényelem, egyelőre azért, hogy legyen meg. Ugyanakkor előfordulhat, hogy egyszer Magyarországnak szeretnék versenyezni, és csak úgy igazolhatok át, ha állampolgár vagyok” – mondta.
Krónika (Kolozsvár)

2010. szeptember 3.

Az elmúlt két év magyar irodalmát szemlézik
Hatodik alkalommal szervezik meg pénteken és szombaton a Szárhegyi Írótábort. Fekete Vince költő, a csíkszeredai Székelyföld című kulturális folyóirat szerkesztője, az írótábor egyik szervezője a Krónikának elmondta: mint minden alkalommal, az idei táborban is a legutóbbi találkozó óta eltelt két év fontosabb irodalmi történéseiről, témáiról, fontosabb könyveiről, alkotóiról és vitáiról lesz szó, de az erdélyi írók problémáiról, az érdekvédelemről és könyvkiadásról is szó esik a két nap alatt.
Idén négy előadót hívtak meg: a magyarországi Podmaniczky Szilárd író, költő, Füzi László, a Forrás szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, Elek Tibor, a békéscsabai Bárka irodalmi folyóirat főszerkesztője és Selyem Zsuzsa író, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára adnak elő. Péntek este az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőinek költői estjére kerül sor, felolvas Farkas Wellmann Endre, Muszka Sándor, Lövétei Lázár László, Király Zoltán és Fekete Vince, a nap befejezéseként pedig fellép Murányi Tóni és zenekara.
A kétévente megszervezett tábor második napján tematikus beszélgetésre kerül sor Zene és költészet címmel, Balla Zsófia költő, Demeter Szilárd író, Lövétei Lázár László költő, író és mások részvételével, a beszélgetést Egyed Péter költő, író, kolozsvári egyetemi tanár moderálja. Ezt követően első alkalommal kerül kiosztásra a Csiki László-díj. „2008-ban éppen az előző Szárhegyi Írótáborban voltunk, amikor Csiki László meghalt. Ekkor döntöttük el, hogy alapítani kéne egy díjat a tiszteletére” – mesélte Fekete Vince. A Sepsiszentgyörgyön született költőről, íróról elnevezett díjat ezentúl a tervek szerint minden évben kiosztják az írótáborban, olyan fiatal, 35 év alatti alkotó kaphatja meg, akinek az előző tábor óta kötete jelent meg. A Szárhegyi Írótábor dalesttel ér véget szombaton.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2010. szeptember 10.

Fiatalodó közösség, megmerevedő egyház - interjú Ötvös József lelkésszel (Ötvös József református lelkipásztor 1952. augusztus 27-én született a Maros megyei Pókán. A Kolozsvári Protestáns Teológia elvégzése után 1977 és 1983 között a Görgényszentimrei Missziói Egyházközségben szolgált, majd 1983 és 1995 között Jedden volt lelkipásztor. 1995–2002 között a marosvásárhelyi VIII. Cserealji Egyházközség, 2002-től a marosvásárhelyi I. Vártemplom Egyházközség lelkésze. 2000-től a Marosi Református Egyházmegye esperese, 2001-től az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója, generális direktora. Kötete: Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok (Kolozsvár, 2004), több rádióadást szerkesztett, és száznál több cikke jelent meg hazai egyházi és világi kiadványokban. Több hazai és nemzetközi egyházi és világi szervezet tagja, a hazai GAW (Gustaw Adolf Segélyszervezet) elnöke.)
„Az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. ”
A kommunizmus idején sokan olyan neveket adtak gyermekeinknek, amelyek nem fordíthatók románra. Három fiáé nemcsak lefordíthatatlan, hanem jó hangzású, patinás magyar név. Tudatosan választottak? – A nyolcvanas években nősültem, akkor született az első két fiam. Akkor már a szülőfalum nevét sem lehetett magyarul leírni. Tehát félig-meddig tudatos, belső ellenállás lapul a nevek mögött. Csíksomlyói születésű feleségemet Emese Erzsébetként, engem viszont Iosifként vezettek be az anyakönyvbe, hivatalosan ma is az vagyok. Feleségemmel mindketten választottunk neveket, így lett az elsőszülött Koppány Bulcsú, a középső Ajtony Atilla – a régi helyesírás szerint –, a harmadik pedig Tétény Álmos. Valójában Töhötöm kellett volna hogy legyen, de az nem talál az Ötvöshöz, így ennek a Tétény változatát választottuk. A kedvenc neveink különben a Taksony és Szörény voltak, de az előbbi csúfolkodásra adott volna okot, a Szörény meg összeolvadt volna az Ötvös szó végével.
Lesz-e lelkészutánpótlás a családban?
A nagyobbik fiunk történész, és éppen értesített, hogy Arad közelében kelta sírra bukkant. Apósomat ’56 miatt elítélték, tehát ő a magyar forradalom szellemében élt, és ez az unokáján csapódott le – érdekli a történelem. A középső most végzi a konzervatóriumot Kolozsváron, már tanít a népfőiskolán. Klasszikus zenei képzéssel a tarsolyában talán dzsessz- és rockzenével foglalkozik majd. A kisebbik most kezdi a középiskolát, talán ő majd a papi pályán folytatja.
Szülei pókai földművesek voltak. Gyerekkorában gyakori jelenség volt, hogy egy paraszti származású fiúból pap lett?
Már a teológián tanultam, amikor tudatosodott bennem, hogy mennyire igaz rám is, amit ott tanítottak: a lelkészi munka hivatás, ugyanakkor ebben az is benne van, hogy valaki hív minket. Ha az emberben nem párosul az isteni hívás és a hivatástudat, akkor nagyon nehéz ezt végigcsinálni. Utólag értettem meg, hogy tizenkettedikes koromban következett be az életemben az elhívás, amit akkor nem ismertem fel. Számomra mindig megnyílt valamilyen tér. Egyedüli gyerek voltam. Mikor az első osztályt kezdtem, indították meg nálunk az 5–8. osztályt. Elődeimnek, ha tanulni akartak, más faluba kellett menniük iskolába. Gyerekkoromban értették meg a pókai emberek, hogy a kollektív gazdálkodás visszalépést jelent az életükben. Roszszabb lett a megélhetés, ezért majdnem mindenki megpróbálta taníttatni a gyermekét. Ennek a káros következménye az lett, hogy kiürültek a falvak. Ugyanakkor egy-két felnőtt is meghatározta az életemet. Amikor elvégeztem a 4. osztályt, akkor került oda két évre tanítani Deé Nagy Anikó, a Teleki Téka későbbi igazgatónője, aki 5. és 6. osztályban magyarra és oroszra tanított. Később édesapámmal úgy döntöttünk, hogy mezőgazdasági szakiskolában fogok tanulni.
Tipikus, becsületes parasztcsaládban nőttem fel, ahol értéke volt a földnek, a földművelésnek. Deé Nagy Anikó azt javasolta, iratkozzam be a Bolyai Farkas Középiskolába, de édesapám eleinte félt, hogy nem állom meg a helyem. Amikor leérettségiztem, olyan egyetemet kerestem, ahol nem szükséges a romántudás. A bentlakás pedellusa, Kiss Géza javasolta a teológiát. Édesapám is egyetértett vele, hogy pap legyek. Ő azért nem lehetett pap vagy tanító, mert egyedüli fiú volt a családban, és a földdel kellett foglalkoznia. De mély hitű ember volt. A nyolcvanas években a teológia magyar sziget volt, zárt közösség, ahol kifejlődött bennünk a magyarság iránti felelősségérzés, de ez szerintem nem a tananyagból, hanem a légkörből származott. 1958–59-ben, az ’56-os forradalom után a teológián kemény rendőrségi beavatkozás történt, embereket vittek el, és akkor az intézmény „magába zárkózott”, hogy megelőzze az ilyesmit. Engem is felelősségre vontak, amikor marosvásárhelyi középiskolásokkal egy kolozsvári vendéglőben találkoztunk, de a teológia felvállalta, hogy a résztvevőket megbünteti. Mai napig hálás vagyok ezért, hogy a professzorok vállalták ezt a fajta igazságtalan büntetést azért, hogy ne legyünk kiszolgáltatva az államhatalomnak.
Az egyetemi évek után Görgényszentimrére került. Ott mekkora gyülekezetet, milyen helyzetet talált? – Aki jelessel végzett, államvizsgázott, kérhette, hogy doktorálhasson, és én jelentkeztem is, viszont az akkori püspök nem akarta ezt engedni. Így is bejutottam a szebeni teológiára, viszont fél év után mégis állami kinevezést kaptam. Ezt nem lehetett visszautasítani, mert akkor elvesztettem volna a diplomámat. 1977. március 5-én utaztam Szentimrére, az autóbuszon hallottam, hogy azelőtt való este földrengés volt. Ez úgynevezett missziós egyházközség, amelynek nagyon szép múltja van. Görgényszentimre fejedelmi vár volt, a községben kiváló erdészeti iskola működött, s ami ritkaságszámba ment: a papi lak előtt aszfaltozott út volt. A reformátusság kisebbségben volt. Az a falu a hatvanas években még polgári közösségként működött, például két magánfodrászattal, a polgári családok napszámosokkal dolgoztattak.
Egyházilag az egész Görgény-völgye hozzám tartozott – a katolikus Görgényüvegcsűr, a zömében ortodox Laposnya, Libánfalva, Hodák. Akkor még nem volt magyargyűlölet, csak a marosvásárhelyi pogrom idején fejlődött ki. Annak idején egy budapesti hölgy kérésére a libánfalvi kocsmában román parasztoktól tudtam meg, hol van eltemetve a hölgy fia, akit katonaként mészároltak le, s ott temették el a román temetőben, amikor visszavonulóban volt a magyar hadsereg. Az az ortodox pap is segített a sírt felkutatni, aki 1990 márciusában felszólította a románságot, vonuljon be Marosvásárhelyre. Később Alsóidecset is hozzám csatolták, ez eredetileg szász település volt, a szász templomban egymás után, békésen folyt a román-ortodox, a német-evangélikus és a magyar-református szertartás. Ha a politikum nem avatkozik közbe, akkor e vidéken jól megférnek egymással a különböző ajkú emberek.
Ebben az időszakban sikerült templomokat felújítania, sőt egy új templom építése is a nevéhez fűződik. – Görgényszentimrén és Üvegcsűrön kevés pénzből, helyi erőből, némi holland segítséggel tataroztunk templomokat. Lelkipásztori szolgálatom alatt épült új templom Marosagárdon, ahol ortodox, görög katolikus és református hajlék van egymás mellett. A görög katolikusok a rendszerváltás után visszavették a templomukat az ortodoxoktól, akik emiatt nekifogtak építkezni, de mivel túl sok téglát vásároltak, a többletet felajánlották a református gyülekezetnek, amely a régi vályogtemplom helyett újat épített.
A Marosvásárhely közvetlen közelében fekvő Jedd már egészen más világ volt, mint a Görgény-völgye, majd következett Vásárhely, ahol a belvárosi, vártemplomi gyülekezet lelkésze lett. – Vásárhelyen – Jedd után – előbb a cserealji közösség élére kerültem. Érdekes kihívás volt. Varga László tiszteletes szolgált ott, ő akkor politizált, s ha el kellett mennie valahova, akkor én helyettesítettem, hiszen ez a gyülekezet közel esik Jeddhez. Mikor elment nyugdíjba, engem hívott a közösség. Kelemen Ferenc, a rádió munkatársa interjút készített velem, és én elmondtam, hogy egyházi műsoraiban néha hibás kifejezéseket használ. Erre ő azzal válaszolt, hogy meghívott műsort szerkeszteni. Így bekerültem a város közéletébe, ismert lettem, rádiós műsoriamból, a lapokban megjelent cikkeimből született a Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötetem. Cserealja az 1988–89-es években alakult közösség, amelyet Csiha Kálmán hozott létre a népes lakótelepen, a Tudor negyedben. Sok magyar fiatal költözött ide faluról, hiszen ez volt ez egyik megélhetési lehetőség. Több mint 5000 reformátust tartottak nyilván, nagy részük a Nyárád- és a Küküllő mentéről származott. A cél az volt, hogy ne veszítsük el őket. Varga László tudta, hogy közösségi épületre van szükség, de református templomra nem adtak építési engedélyt, ezért egy polgári házat vettek meg, s kiütötték a belső falait. Így lett – sokáig torony nélküli temploma a közösségnek.
A Vártemplomba bekerülni, az ide tartozó református gyülekezet élére állni bizonyára rangot jelent egy lelkésznek. – Kihívást is jelentett, nem bántam meg, hogy átjöttem, bár élőbb gyülekezet volt a cserealji. Ez a gyülekezet kissé Marosvásárhelyt szimbolizálja. Itt 3700 a nyilvántartott hívek száma. Elődöm, Fülöp G. Dénes 18 évig a legmegfelelőbb pásztora volt a gyülekezetnek. Helytállt a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben, és a rendszerváltás után kiváló külföldi kapcsolatai révén sok mindent meg tudott valósítani. A huszadik század kiválósága volt ő a Vártemplomban – Tóthfalusi József, Csíky József, Mester István után. 2002-ben ment nyugdíjba, és a presbitérium jó ideig kereste az utódját, végül rám gondoltak. Sok lelkipásztor „kiég”, mert nincsenek sikerei. Nálam ez nem következett be. Egyik komoly sikerélményem az orgonához kapcsolódik. Mikor idekerültem, a Vártemplomban a régi, műemlék orgona nem működött, helyette elektromos orgonát használtak. Egy Csehországban lengyelként született ismerősöm, aki 16 évesen Németországba menekült, értesített, hogy ott fölöslegessé vált egy orgona. Molnár Tünde orgonaművész ajánlotta, fogadjuk el, nem baj, ha egy templomban két versenyorgona van. A gyülekezet úgy döntött, hogy előbb a régit kell megjavíttatni. Így is történt, majd a németországit is működőképessé tettük, így két működő orgonánk van, e téren a Vártemplom egyedülálló az erdélyi református templomok között. Ez azért jó, mert Erdélyben a templom már nemcsak egy lelki közösség vasárnapi találkozásának a helyszíne, hanem magyar kulturális közösségi hely. Fülöp Dénes a nyolcvanas években a templom melletti termet gótikus közösségi teremmé építtette újra, az esperesi hivatal tanácstermében pedig mostanában képzőművészeti kiállításokat szervezünk.
A Vártemplom gyülekezetében hogyan alakult a hívek száma?
Amikor idekerültem, Fülöp Dénes azt mondta: egyik legfontosabb feladat az öregekkel való foglalkozás, mert ez a városrész kiöregedett. De pár év múlva megfordult a dolog, eltávozott az élők sorából az idős generáció, bár jobbára még most is az idősek járnak templomba, 250–300-an. Viszont húsvétkor a fiatalok is megjelennek, igaz, általában külföldön élnek, s az ünnepekre hazajönnek. De most már az itthon élők körében is sok a keresztelő, a konfirmáció. És ami igen örvendetes: egyre több magyar család vállal harmadik gyereket. A gyülekezet korképe szerint nagyjából kiegyenlítődtek a generációk, viszont igaz, hogy számszerűen fogy.
Mi a véleménye a rendszerváltás után megerősödő jehovista és egyéb, kisebb egyházakról? – Ma ez már nem annyira jellemző. Ennek a folyamatnak vannak pozitív vonatkozásai is. Például az, hogy a pünkösdista egyház meg tudta szólítani a cigány közösségeket, és bizonyos mértékben civilizálta ezeket. A hagyományos egyházaknak ez nem sikerült. Pedig fontos dolog, hiszen Erdélyben becslések szerint egymillió roma él. Talán a Hit gyülekezete talált leginkább utat a fiatalok felé. Úgy látom, hogy ezek az új egyházak a kisebb közösségek körében képesek a közvetlen hangot megtalálni, ami a nagy egyházakban már nem lehetséges. Viszont ha nekik is nő a közösségük, ugyancsak személytelenebb lesz a kapcsolatrendszerük. Márpedig az emberek igénylik a személyes kapcsolatot. Egyik katolikus társam fogalmazott úgy: a mi legnagyobb problémánk, hogy az egyház kezd megmerevedni.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület már korábban beindította öntisztulási folyamatát, sorozatosan leplezik le azokat a református lelkészeket, akik kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsági szervekkel. Az Erdélyi Református Egyházkerület körében próbálják-e feltárni ezt a káros kapcsolatrendszert? – Rájöttünk arra, hogy e téren még mindig folyik a manipulálás. A mi egyházkerületünk létrehozott egy vizsgálóbizottságot, amely megállapítja, hogy az eddig ismert anyag alapján a lelkészek együttműködtek-e a Szekuritátéval. Ez azt is jelenti, hogy megvédenek esetleg ártalmatlanul meggyanúsított embereket. Ehhez arra van szükség, hogy mindenki kérje ki az iratait, és mutassa fel azokat. Én láttam a saját iratcsomómat, illetve annak egy részét megkaptam Bukarestben. A nyolcvanas években több esetben kihallgattak, a belügyisek tudták rólam, hogy vannak nyugati kapcsolataim. Felkészültem rá, hogy mi lesz a dossziémban, és nem az volt benne, amire számítottam. Tehát valakik még mindig szelektálnak. Igényeltem, fedjék fel annak a húsz személynek a nevét, akik rólam jelentettek, ez fokozatosan zajlik, egyelőre hat nevet ismerek, egyházi személyek is vannak közöttük.
A püspökhöz eljuttatott, velem kapcsolatos iratcsomóban viszont ezeknek már csak a fele jelenik meg. Sajnos egészen reális képet még nem lehet összeállítani. Iratokat visszatartanak, amelyekről nem akarnak beszélni, vagy fel akarnak használni valakik ellen. Az irataim között olyasmi is szerepel, hogy én jelentettem valakiről, és amikor utánanéztem, kiderült: Baciu százados tesz jelentést egy velem folytatott beszélgetés alapján. Erre mondhatnám, hogy az egész nem igaz. De ha igaz, akkor minek tekinthető ez? Az én jelentésemnek? Vagy az ő jelentésének? Az ő szemükben mi, tanárok, lelkészek eleve irredenta elemekként voltunk elkönyvelve. Tehát én hat olyan személynek a nevét ismerem már, akik rólam jelentettek, és ezek után újból elolvastam a jelentéseket. Örülök, hogy szembesültem velük, mert soha annyi jót nem mondtak rólam, mint ők. Egyikük egyetemi tanár. Nekem senki nem ártott, semmilyen hátrányt nem szenvedtem 58 éves koromig amiatt, hogy esetleg felkértek valakit, jelentsen rólam.
Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

2010. szeptember 15.

Felélednek a regionalizmusok - beszélgetés Dávid Gyulával
Idén jelent meg két kötetben a Kányádi Sándor által a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak nevezett Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó része. A lexikon főszerkesztője, a kolozsvári Polis Könyvkiadó igazgatója, Dávid Gyula bevallotta: elégedetlenséget érez a 42 éves munka végén.
A lexikonnal kapcsolatos gyűjtőmunka Balogh Edgár főszerkesztésével kezdődött, majd a harmadik kötettől önre hárult ez a feladat. Azonban már az első kötettől részt vett a szerkesztésében is. Hogyan kapcsolódott be a munkába?
– A romániai magyar írásbeliséget felölelő lexikon terve negyvenkét évvel ezelőtt, 1968-ban, Bod Péter Magyar Athaenasa megjelenésének 200. évfordulója idején vetődött fel. Balogh Edgár volt az ötletgazda, s az elképzelést Venczel József a szócikkek jegyzékének elkészítésével pontosította. Intézményi háttere eleinte a Korunk volt – annak szerkesztőségében tartottuk a kéthetenkénti lexikonszerkesztési megbeszéléseket –, majd 1970-től a Kriterion Könyvkiadó, 1989 után pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek révén a harmadik kötettől az anyagi hátteret biztosítani lehetett pályázatok útján. Ezért szerepel az utóbbi köteteken kiadóként az elvitathatatlan úttörő Kriterion mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület is. Én kezdettől – még abban az időben, amikor a börtönből kiszabadulva szabadúszóként voltam több hazai magyar folyóirat munkatársa – benne voltam a csapatban. 1970-től a Kriterion kolozsvári szerkesztőjeként a kézirat belső szerkesztője lettem, amikor aztán a harmadik kötet megjelent, Balogh Edgár rám testálta a főszerkesztői tisztet is.
Romániai Magyar Irodalmi Lexikon a cím, mégsem csak szépirodalmi művek és szerzők szerepelnek a kötetekben.
– Az alapelképzelés az volt, hogy ne csak a szépirodalom és az irodalomtudományhoz kapcsolódó műfajok kerüljenek be a lexikonba, hanem minden, ami a romániai magyar írásbeliséggel kapcsolatba hozható, tehát például a társadalom- és természettudományok, a műszaki tudományok teljes skálája, azonkívül a művészetek, illetve a színművészetből, a zenéből, a képzőművészetből mindaz, ami az írásbeliséggel kapcsolatba hozható. Tehát nemcsak azok a szobrászok vagy festők kerültek be, akik megírták az életük történetét, hanem azok is, akik egy-egy nagyobb írónak vagy költőnek a portréját megalkották, azok a zeneszerzők, akik irodalmi alkotásokhoz zenét szereztek. Ugyanakkor az is eldőlt már az elején, hogy ebben a lexikonban nemcsak személyi címszavak lesznek, hanem olyan összefoglaló szócikkek is, amelyek egy-egy irodalmi szempontból fontos témakörnek vagy vidéknek a leírását tartalmazzák. Így az első kötetben volt Arad, Brassó, Csíkszereda magyar irodalmi élete, ott volt másrészt az erdélyi magyar intézménytörténet: a könyvkiadókról, a színházakról, az egyesületekről is készült néhány szócikk, és persze voltak irodalomelméleti és műfaji szócikkek is. E miatt a szinte parttalan profil miatt nevezte később Kányádi Sándor ezt a lexikont a „romániai magyar Noé bárkájá”-nak.
Az első kötet még a diktatúra idején, 1981-ben jelent meg. Milyen kifogások érkeztek a cenzúra részéről? Sok szerzőt kellett kihagyni?
– A szócikkek kiválasztásában és megszerkesztésében természetesen érvényesíteni kellett az akkori politikai kritériumokat: akinek kifogásolható volt az életpályája, nem kerülhetett be a lexikonba. Az egyházi személyek munkásságából is csak az kerülhetett be, ami az egyházi irodalom körén kívül esett. (Sikerült ugyan beiktatni összefoglaló szócikkeket a különböző erdélyi magyar felekezetek irodalmáról, de ennek gyakorlatilag csak később volt jelentősége.)
A kiválasztást illetően az volt az elgondolás, hogy mindenki bekerül, akinek legalább egy önálló könyve megjelent. Ez aztán a cenzúra részéről politikai felhangú vádat hozott a fejünkre: azt mondták, azért tettünk be annyi „jelentéktelen írót”, hogy a magyar kultúrfölényt érzékeltessük a románokkal. Az első kötet, amely A-tól F-ig terjedt, s 1981-ben jelent meg, már 1977–78-ra elkészült – ekkor még sokan vettek részt a munkában –, a cenzúrától azonban elég hosszú idő után kaptuk meg a kifogásokat. A kiadó képviselőjeként nekem kellett leülnöm a minisztérium egyik vezérigazgatójával, akivel tételről tételre vettük át a kifogásolt szócikkeket, helyben javítva a szövegeket. Utána azonban még többször is visszakérték a szöveget (olykor a nyomdai munkák előrehaladott fázisában) és kívántak újabb és újabb javításokat. Egy korrektúrapéldányt, amelyre a cenzor egymást követő kihúzásait és megjegyzéseit rávezettem, megőriztem, s amikor néhány éve az Országos Széchényi Könyvtár felvetette, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba felvennék a lexikont, az első kötetnek ezt az eredeti példányát adtam oda, ez olvasható náluk, egy eligazító jegyzettel a kötet történetéről.
A második kötet nagyon hamar, ’83-ban elkészült, azonban csak 1991-ben, a rendszerváltás után jelenhetett meg. Mi volt a késlekedés oka?
– Az első kötet 40 ezer példányban jelent meg, és a visszhangja annyira fellelkesítette a közel száz munkatársat, hogy a második kötet anyaga 1983-ra össze is állt. Ez G-től K-ig terjedt volna, azonban Kós Károlyt – az 1940-es, második bécsi döntés után írott egyik cikke miatt – „ellenséges elem”-nek nyilvánították épp születésének centenáriuma küszöbén, és mindenestől kitiltották volna a lexikonból is. Ezért zárul a 2. kötet a „Ke...” kezdőbetűs szócikkekkel. A K betű második felét félretettük, mert bíztunk abban, hogy lesz valami változás. Ilyen, a jövőre számító manőverezések egyébként voltak még: az „evangélikus egyházi irodalom” címszó például az első kötetbe került volna, de Balogh Edgár kitalálta, hogy egy utalószóval („lásd – lutheránus egyházi irodalom”) kikerülünk egy buktatót, így ez átkerült a harmadik kötetbe. Az ilyen ravaszkodásokkal sok mindent ki lehetett védeni. Csakhogy amire a második kötet kézirata kész lett, már ezekkel sem értünk el sokat. Ami a szövegből a cenzúrakifogások végrehajtása után maradt volna, azt sem a kiadó, sem pedig a szerkesztők nem vállalták, így félretettük, azzal a közel száz kézirattal, könyvtervvel együtt, amelyekről Domokos Géza, a Kriterion igazgatója egy ’89-es interjúban beszélt.
A változás után én még a Kriterionnál dolgoztam, és 1990-ben elindítottunk egy sorozatot Tiltott könyvek szabadon szalagcímmel: a lexikon második kötete (az 1983-as változatlan szöveg) is ebben a sorozatban jelent meg ’91-ben. A változás után ugyanis sok korábbi lexikon-munkatárs, aki addig a szerkesztésben és adatgyűjtésben közreműködött, más pályát választott, így nem lett volna, aki a feltétlenül szükséges szövegátdolgozásokat és főleg az azóta eltelt közel egy évtized eseményeit (újonnan jelentkező írókat, új könyveket) bedolgozza.
Nyilván sok minden megváltozott a harmadik kötettől kezdődően. – 1989 után természetesen már nem volt szükség arra az erőltetett ideologizálásra, amelyet korábban gyakran azért kellett alkalmazni, hogy egyes szerzőket elfogadhatóvá tegyünk a hatalom szemében, és bekerülhessenek a lexikonba. Ugyanakkor a munkatársaknak azt a csoportját, akik a fontos szócikkeket megírták volna, már nem tudtuk beszervezni. Ekkor frissen végzett magyar szakosokból és nyugdíjas tanárokból az Erdélyi Múzeum-Egyesület kötelékében alakítottunk ki egy szerkesztői gárdát, az egyesület pedig pályázott ezeknek a kifizetésére, ezt a pénzt azonban csak ösztöndíj formájában számolhatták el, és minden évben újra kellett pályázni. Így aztán az, aki valami biztosabb állást talált, itthagyott bennünket, én pedig kezdhettem elölről a csoport szervezését. A negyedik kötet megjelenése után a támogatási rendszert oly módon alakították át, hogy többé nem lehetett pályázni ilyen célra, így 2005-ben munkatársak nélkül maradtam. Egy időre én is kénytelen voltam félretenni az utolsó kötet anyagát (vállaltam az erdélyi 1956-os bebörtönzöttek életrajzi adattárának összeállítását), és csak 2007-től tudtam ismét komolyabban foglalkozni vele. Ebben az utolsó menetben sikerült aztán bevonni néhány fiatal munkatársat, akik egy-egy nagyobb területet (sajtó, televízió, zeneirodalom) felvállaltak. Ennek ellenére az időközben jócskán kibővült Venczel-féle szócikkjegyzékből sok minden megíratlan (vagy számos régebben megírt szócikk aktualizálatlan) maradt, és nekem el kellett döntenem, hogy várok-e még egy-két évig, hogy teljesebb, pontosabb lehessen az utolsó kötet, vagy megjelenik így, ahogy végül megjelent. Most került némi pénz a kiadásra, nekem pedig – túl a 80-on – számot kell vetnem munkaképességem véges voltával.
Miért nem 5. és 6. kötet jelent meg? Miért 5/1 és 5/2?
– Ennek egyszerű technikai magyarázata van: amikor kiderült, hogy könyvként mekkora lesz ennek az utolsó résznek (S–ZS) a terjedelme, már készen volt az egészet felölelő helységnévmutató, az irodalomjegyzék, s ezt kétfelé kellett volna választani, sőt át kellett volna dolgozni az egész utalószórendszert. Különben az eljárás nem szokatlan: a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent, az 1945–1975-ös időszakot átfogó hatkötetes magyar irodalomtörténet is ezt követi, ugyanúgy, folyamatos oldalszámozással.
Nem tervezik, hogy az első kötetet újra kiadják, kiegészítve mindazokkal, akik akkor nem kerülhettek be, illetve azokkal, akik azóta jelentkeztek kötetekkel?
– Nemcsak az első kötetet kellene kiegészítve újra kiadni, hanem az öszszes korábbit, hiszen 1981 óta 30 év telt el, a második kötet lezárása óta 27, s a harmadik óta is 16. Ami azóta történt, azt mind be kellene gyűjteni egy újrakiadásba. A másik dolog, hogy az 1989 előtt reánk kényszerített szemléleti korlátok miatt az első két kötet értékelő szövegeit is újra kellene írni.
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke határokon átívelő nemzetegyesítésről beszél, a nemrég leköszönt köztársasági elnök, Sólyom László pedig elterjesztette a kulturális nemzet fogalmát. Ön szerint az egységes nemzet eszméjével hogy egyeztethetők össze az ilyen régiókat felölelő kiadványok?
– A „kulturális nemzet” fogalma nem mai keletű és nem is köthető politikai koncepciókhoz. Realitás, amely mindig megvolt, gondoljunk akár a török hódoltság idején három részre szabdalt Magyarország vagy az önálló Erdélyi Fejedelemség századaira. Eszébe jutott akkor valakinek, hogy az erdélyi író nem magyar író? A Trianon után más államok fennhatósága alá került magyarságrészek szellemi élete számára egyfajta önvédelemként született a saját kisebbségi körre szorítkozó önszerveződés. De a két világháború között jelentkező erdélyi írókról senki nem mondta, hogy művük nem a magyar irodalom része. Csak a kommunista korszak próbált mesterséges határokat ráerőszakolni külön-külön a hatalma alatt álló egyes kisebbségekre. És nemcsak mi, magyarok voltunk ennek a szenvedő alanyai. Hogy egy kevesek által tudott példát mondjak: miután a korábbi Románia Pruton túli részeit a Szovjetunióhoz csatolták, ott létrehozták a moldovai szovjet köztársaságot, ahol ugyanazon a román nyelven cirill betűkkel lehetett csak írni, ahol a besszarábiai román tájnyelv szókincsét irodalmi nyelv rangjára emelve, s szovjet intézménynevekkel, -terminusokkal felduzzasztva kialakították a „moldován nyelvet”, s az abszurditás odáig ment, hogy képesek voltak még moldován–román szótárt is szerkeszteni, amelyben az egyik oldalon latin, a másik oldalon cirill betűkkel volt leírva az, hogy „om”. Manapság egy ettől teljesen eltérő jellegű folyamatnak, a regionalizmusok feléledésének és kivirágzásának vagyunk tanúi: a nemzetnél kisebb közösségek érzik úgy, hogy valami különösen összeköti őket, s ennek az összetartozásnak megvan a maga külön megtartóereje. De senkinek sem jut eszébe mondjuk székely irodalomról beszélni, székely irodalmi lexikont vagy pláne székely–magyar szótárt szerkeszteni.
Mit érez most, egy közel 50 éves munka végén?
– Őszintén szólva elégedetlenséget: én magam tudom a legjobban, hogy mi minden hiányzik ebből a lexikonból, hogy kedvezőbb külső feltételek mellett mi mindent lehetett volna jobban megcsinálni benne. Ugyanakkor hálát érzek mindenki iránt, aki kitartott e mellett a munka mellett, hiszen bizonyos szempontból ez a lexikon is tükre, dokumentuma annak a kornak, amelyben készült.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2010. szeptember 27.

Megalakul az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács
Alulírottak kifejezzük arra vonatkozó szándékunkat, hogy a közeljövőben létrehozzuk az Erdélyi Tehetségsegítő Tanácsot.
Az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács csatlakozni kíván a Kárpát-medencei hatáskörű Nemzeti Tehetségsegítő Tanácshoz. Ennek a testületnek az lesz az alapfeladata, hogy a kiépítendő hálózat részeként összehangolja, hatékonyabbá tegye és bátorítsa az erdélyi tehetségépítő kezdeményezéseket, a már működő tehetségpontokat és programokat. Úgy gondoljuk, hogy ezzel a munkával jelentős mértékben hozzájárulhatunk az oktatás színvonalának az emeléséhez, tehetséges fiataljaink támogatásához, az erdélyi magyar társadalom jövőjének alakításához. Aláírók:
Bereczki Kinga tanár, Amőba alapítvány, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Sepsiszentgyörgy
Dávid Géza tanár, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely
Demeter Albert tanár, János Zsigmond Unitárius Kollégium, Kolozsvár
Laczkó György igazgató, Tamási Áron Főgimnázium, Székelyudvarhely dr. Péntek János nyelvész professzor, Babes-Bolyai Egyetem, Kolozsvár
Somai József közgazdász, Nyilas Misi Tehetséggondozó Egyesület, Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tag Kolozsvár
Szász Zoltán alelnök, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Varga László igazgató, Márton Áron Főgimnázium, Csíkszereda. erdély.ma

2010. szeptember 30.

Újraírt napló tíz év fogságról
A kilencvenéves Fülöp Sándor Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra című önéletírás-kötetét mutatták be kedden a kolozsvári magyar főkonzulátus dísztermében. A Pallas – Akadémia Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet ismertetését az előszó szerzője, Murádin János történész, a Sapientia EMTE tanára kezdte.
Mint mondta: a 20. század magyarságát három nagy trauma érte: Trianon, a II. világháború és az azt lezáró párizsi békeszerződés, valamint az ’56-os forradalmat követő véres megtorlások. „Fülöp Sándor ezek közül kettőt felnőtt fejjel élt át, a trianoni békeszerződéssel pedig egyidős” – fogalmazott a történész.
Olvasmányos forrásmunka
Fülöp Sándor harcolt a II. világháborúban, majd 1944-ben szovjet hadifogságba került, ahonnan csak 1948-ban szabadult – ekkor Erdély már ismét Romániához tartozott. Visszatért szülővárosába, Kolozsvárra, ahol a hadifogságban tanult orosz nyelvet szerette volna kamatoztatni, és az egyetem elvégzése után orosztanár lett. Az 1956-os forradalom után azonban koholt vádak alapján elítélték, és politikai fogolyként hat évre bebörtönözték.
A könyv tulajdonképpen Fülöp Sándor hadifogságban elkobzott naplójának az újraírása, a katonaévek leírásával kezdődik, beszámol a hadifogság éveiről, és a romániai börtönévekkel fejeződik be. „Sanyi bácsi 90 évéből tizet fogságban töltött, de a könyv egyáltalán nem siránkozás, nem is vádirat, sőt az eseményekhez képest nagyon is derűs beszámoló. Fülöp Sándor ma is nagyon életvidám, tisztázta magában a múltat, nem törték meg a csapások” – fogalmazott Murádin János. Hozzátette, hogy a könyv nagyon olvasmányos, a szerző érdekesen fejti ki a véleményét benne, ugyanakkor egy nagyon pontos eseménytörténet, így a történészek számára is értékes forrásmunkáról van szó.
Szappanra írt versek
A szerzővel a könyvbemutatón Papp Annamária újságíró, a kötet szerkesztője beszélgetett. Mint mondta, a szerzőtől rengeteg kéziratot kapott, ezt közösen áttanulmányozták, és megbeszélték, így született meg a könyv. Kiderült, miután Fülöp Sándor kiszabadult a börtönből, csak fizikai munkát végezhetett, a kommunista vezetés nem engedte, hogy tovább tanítson.
„A szovjet hadifogság nem volt könnyű, de egy szanatórium volt ahhoz képest, amit a romániai börtönévek alatt átéltünk. A Duna-deltában is voltam kényszermunkán. Ha nem teljesítettük a normát, megvertek bennünket” – emlékezett vissza a szerző. Papp Annamária kérdésére, hogy mi adott neki erőt a fogságban, Fülöp bevallotta, hogy elsősorban a hite. „A börtönben is imádkoztam, ugyanakkor ami méginkább tartotta bennem a lelket, az a remény volt, hogy egyszer mégis vége lesz a kommunizmusnak” – mondta.
A könyvben Fülöp Sándor néhány verse is szerepel, amelyet fogsága idején szappanba karcolt. „Ha papírt és írószert találtak nálunk, megvertek, így a szappanra karcoltam a verseket, majd megtanultam és lemostam őket” – mondta. A házigazda, Szilágyi Mátyás főkonzul felkérésére, Laczkó Vass Róbert színművész részleteket olvasott fel a kötetből, többek között a Szekuritáté épületében lezajlott kihallgatásról szóló részt, és néhány verset is. A szerző a bemutató végén dedikálta könyvét az érdeklődőknek.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

2010. október 23.

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 241-267