udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
1777
találat
lapozás: 1-30 ... 931-960 | 961-990 | 991-1020 ... 1771-1777
Névmutató:
Bethlen Gábor
2013. augusztus 21.
Bethlen Gábor fejedelem is beáll a Kétágú körüli élőláncba
Indul a gyűjtés – októberben avatják a bronzszobrot
A kolozsvári Kétágú templom előkertjében avatnák fel Bethlen Gábor kétméteresnél magasabb egész alakos bronzszobrát október 23-án, a fejedelemmé avatás 400. évfordulóján – az első ilyen méretű és jellegű Bethlen-szobrot Erdélyben. A szoborállítást az 1979–80-ban Budapesten létrehozott Bethlen Gábor Alapítvány kezdeményezte, a júniusban létrejött szoborbizottság – Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Böjte Csaba ferences szerzetes, Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke – intézi. Az emlékmű alkotója a székelyföldi származású Péterfy László, aki 25 évvel ezelőtt Bethlen Gábor-makettet ajándékozott az alapítványnak, ennek mintájára készül most a szobor. A 25–27 millió forintra becsült költséget közadakozásból és pályázati támogatással fedeznék, erről július 10-én felhívást tettek közzé a Bethlen-emlékév felsorolt fővédnökei. A Kolozsvári Magyar Napok idején több helyszínen adományozhatunk.
A bejárattól mintegy 12 méterre, a gömbkövek jelenlegi helyén tervezik elhelyezni fejedelemmé avatása 400. évfordulóján Bethlen Gábor egész alakos bronzszobrát, amely az utcáról profilból látszana. A szoborbizottság úgy találta, a Kétágú templomnál népes tömeg elfér úgy a templomban, mint a kertben, ugyanakkor az egyházi tulajdonban álló városközponti terület és az ünneplő emlékezők védettségét kerítés biztosítja.
Bethlen Gábor ma különösen időszerű
A szobor bronzba öntése Magyarországon, a kezdeményező Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával-szervezésével és Péterfy László szobrászművész közreműködésével történik, majd adományként az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül. A talapzat költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az alapítvány megelőlegezte, a Kolozsvári Magyar Napokkal kezdődik a közadakozás annak megtérítésére. Az adományozási felhívást hirdető, bíborvörös hátterű, a majdani szobor gipszfigurájával illusztrált reklámtáblák közelében álló standoknál akármilyen csekély összeget elfogadnak, de a Román Kereskedelmi Bankban nyitott számlára is utalhatunk („BG szoboralap”, Eparhia Reformata din Ardeal, RO43 RNCB 0106 0266 0457 0512), illetve folyamatosan lehet adományozni az egyházközségeknél, a püspökségen. Az adományozók névsorát aranykönyvben őrzik majd a Kétágú templom múzeumában.
Szeptember elején készül pontos költségvetés a talapzatról és az ünnepségről, akkor egyeztetnek a többi magyar történelmi egyház püspökével. A szobrot még augusztusban megöntik – mondta el lapunknak Kató Béla, aki az anyagiak előteremtésében számít a Bethlen Gábor Alapítvány több mint 60 díjazottjára is, akik mind a fejedelem szellemiségét próbálják ápolni és továbbadni a Kárpát-medencében.
– Bethlen Gábor az egész magyarság történelmi példaképe, Erdély aranykorának letéteményezője, ha erőt akarunk meríteni és újabb dolgokat szeretnénk megvalósítani, mindannyian visszanyúlunk példájához. Bethlen Gábor alakja, személyisége, életpéldája most különösen időszerű, ezt egyre többen felismerik, nemhiába viseli oly sok egyesület a nevét. Ez a szoborállítás több mint szoborállítás. Mindent megteszünk, hogy ez az ünnep szépre sikeredjen, mindenkire nézve nagyon gazdag és komoly üzenetet hordozó ünnep legyen, senkit nem zárunk ki belőle. Hiszem, hogy a Kárpát-medencei magyarság ebben a kérdésben képes összefogni, összeadni a szükséges pénzt – mondta a református püspök úgy értékelve, hogy a Kétágú templom előkertjében a Bethlen-szobor hasonló lesz a Szent Mihály-templom Márton Áron-szobrához: kicsit bent, kicsit kint.
Kőkertbe kerül a letagadott római szarkofág
Adorjáni László, a Kétágú templom lelkipásztora lapunknak elmondta, a szobor felállítására engedélyért folyamodtak a városházához, a választ augusztus végére várják.
– Megtisztelő, hogy ránk esett a választása, bár a Kétágú templom történetének sok köze nincs Bethlen Gáborhoz. A nagy fejedelem nevét viselő hóstáti dalkörünk tagjait kellemes meglepetésként érte a hír, jelzésértékűnek érzik a választást. Úgy látjuk, a Kétágú ezzel egy kicsit jobban az érdeklődés középpontjába kerül, érdekes és tanulságos múlt áll az impozáns épület mögött. Kicsit jelképe a sorsunknak is, különösen a tudatosan szétszórt, templomunk körül egykor nagy egybefüggő területen élő hóstáti közösséget nézve. A Bethlen Gábor Alapítvány ügyvezető kurátora azzal fogadott Budapesten, amikor a készülő szobrot megtekintettük Péterfy László műtermében, hogy ezzel a szoborállítással Bethlen Gábor is beáll abba az élőláncba, amelyet a templom körül fontunk, tiltakozásképpen az újabb buldózeres erőszakos építkezés ellen – mondta Adorjáni László, akitől azt is megtudtuk, a gömbköveket kissé hátrébb költöztetik, majd később a tervezett kőkertbe. Ott kiállítanák a régi templomtól származó, birtokukban levő két követ is, reményeik szerint valamilyen formában a régi templom makettjét, valamint azt a megmentett római szarkofágot és római épület-sarokkövet, amely a tanfelügyelőségi építkezés során nagy titoktartással és sebtében végrehajtatott régészeti kutatások utolsó napján került elő (és amelynek létét hivatalosan nem ismerték el).
A Bethlen Gábor fejedelem marosillyei szülőházát megmentő Böjte Csaba így fogalmaz a szoborállítás kapcsán: „A 400 évvel ezelőtt Kolozsváron megválasztott nagy fejedelmet én leginkább azért tisztelem, mert képes volt a magyarokat, székelyeket, szászokat, románokat, mindazokat, kik e térségben éltek, egymással kiengesztelni, egy asztalhoz ültetni, és az így felszabadult erőket az országépítésre bölcsen befogni. Bármerre járunk szülőföldünkön, sokfelé még ma is láthatjuk a nagy fejedelem idejében épített kastélyokat, épületeket, megálmodott intézményeket. Úgy érzem, hogy nekünk nagy-nagy alázattal az ő útján kell járnunk, mert minden más út fájdalomba, pusztulásba torkollik. Itt, ebben a multikulturális térségben egymás nélkül csak egy megsebzett, bűnre épülő, torz világot teremthetünk.”
A 33 évesen fejedelemmé választott Bethlen Gábor Tündérkertet varázsolt Erdélyben a török és Habsburg elnyomás dacára, zászlaján a „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” jelszóval. A vallási türelem mintapéldája, kollégiumot alapított, támogatta a szegények oktatását, könyvtárat gyűjtött, külpolitikája figyelemre méltó, sikere nem maradt észrevétlen Európában. Uralkodásának idejét (1613–1629) nevezik Erdély aranykorának.
Szabadság (Kolozsvár)2013. augusztus 22.
Böjte Csaba útja
A párbeszéd és a kiegyezés évét hirdette meg Böjte Csaba ferences szerzetes az államalapítás ünnepén tartott szentmiséjén.
Aki Böjte Csabát ismeri, jól tudja, inkább javaslatról, mintsem kötelezettségről lenne szó, amit egyrészt azért érdemes megfontolni, mert ünnepi pillanatban, az országépítő Szent István napján ajánlotta figyelmünkbe, másrészt sokan tudják, a felhívás megfogalmazójának minden szava komolyan vehető, bizonyosság erre egész élete, cselekedeteinek láncolata. Hiteles, építkező ember, kit méltán és elfogulatlanul említhetünk a nemzet kovászaként, nem csak az új kenyér napján. A Baranya megyei Birján római katolikus templomában a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője azt mondta, szeretné, ha a világ tizenötmillió magyarja úgy döntene, veszekedés, torzsalkodás, rágalmazás helyett „a keze, a nyelve, a szíve, az agya egyetlen célt szolgálna, Isten akaratát”. „Szent István napján fogalmazzuk meg vágyunkat, hogy a közösségépítés, a családok összetartása, a béke, a holnap építésének tüzében akarunk élni!” – hangoztatta, Jézus, Szent István, Szent László és Bethlen Gábor példáját, illetve az általuk járt utat említve, amelyen ha végigmegyünk, akkor az szerinte a Kárpát-medence felvirágzásához vezet. Nem kell ahhoz sem elfogult hívőnek, sem túlzottan idealistának lenni, józan paraszti ésszel is belátható, követésre érdemesül Böjte nézete, miszerint az a család és közösség érhet el eredményeket, amely képes megbocsátani másoknak, ezért ki kell tudnunk engesztelődni önmagunkkal, embertársainkkal, velünk élő más nemzetekkel, felekezetekkel, közösségekkel is. Ennél hangzatosabb mondatokra nincs is szükség, hiszen kis magyar világunkban, e Kárpát-medencei zilált térben igen elhasználtak már a jelszavak. A ferencesek egyszerűségét, az élet mindenkori lényegét lenne jó látni, a holnap után a holnaputánt is, mai kényszerek mellett távlatokat. Nekünk, magyaroknak, székelyeknek valahogyan másképp kellene élnünk, gondolkodnunk, cselekednünk, „hiszen kard által vész mind, ki kardot ragad”. S ha már az újra a figyelem középpontjába kerülő István, a király rockoperából idézünk, az is egyértelmű, a megmaradásért valakinek, valakiknek „le kell győzni a sötétséget”. Hétköznapibb, honi gondjaink tekintetében pedig megkerülhetetlen a kérdés, mutatkoznak-e már csírái a remélt párbeszédnek, kiegyezésnek? Vezet-e valahová Tőkés László és Kelemen Hunor kolozsvári közös harangozása, háromszéki viszonylatban lesz-e következménye Tamás Sándor államalapító királyunk „üzeneteként” hangoztatott kijelentésének, miszerint értékesebb az összefogás, mint a megosztás? Egyelőre annyi bizonyos, Böjte Csaba járható útra tett ajánlatot. Szerencsés lenne élni e lehetőséggel.
MÓzes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. augusztus 23.
„Az építők felfelé, mi, régészek lefelé dolgozunk"
„Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel." Beszélgetés Mihálka Nándor nagyváradi régésszel.
– Pályaválasztása összefügg-e azzal, hogy 1990 után sokan „vetették rá magukat" a történelemre, gondolván, hogy végre szabad a gazda?
– Jóval előbb, az általános iskolában szerettem meg a történelmet, illetve talán még hamarabb, hiszen édesapám is történelmet végzett, s ha később nem is gyakorolta, az otthoni könyveink jó része történelmi témájú. De ha pontosan meg akarnám ragadni a döntésem pillanatát, akkor az mindenképpen Gárdonyi regényének, az Egri csillagoknak az elolvasásához köthető. Az általános iskolában, a volt 9-es, jelenleg Szacsvay Imre nevét viselő iskolában nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek jelen pillanatban is a történelemismeretre, de az igazi „sokkhatás" a gimnáziumban ért, ahol Anderkó Katalin tanárnő irányításával több vetélkedőn is részt vehettem, úgyhogy adódott az én pályaválasztásom. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim rám bízták, azt mondták, legyen minden úgy, ahogy én döntöm el. Hogy részükről szabad kezet kaptam, föl sem merült, hogy az itthoni, nagyváradi egyetemen tanuljak tovább. Vagyis természetes választás volt Kolozsvár is.
– Az egyetemen azt kapta, amit várt, vagy megjelent a „nem ilyen lovat akartam" érzés?
– Mindenképpen azt kaptam, amit vártam, és örömmel vettem, hogy már az elején szűkíthettem az érdeklődésemet, ilyen tág területen ugyanis képtelenség mindennel foglalkozni, minden iránt érdeklődni: már az egyetemen is inkább a középkor felé fordultam. Hogy ez az Egri csillagok miatt volt-e, vagy mert a kollégák többségét a jelenkor, a mai problémák érdekelték, nem tudom, de azt hiszem, hogy engem elsősorban a középkor közhelyszerű „sötétsége" érdekelt, az, hogy a mai világnál meseszerűbb, ugyanakkor a középkori magyar világ mondhatni sokkal ismertebb, illetve megismerhetőbb. Mi még nem fogtuk ki a bolognai rendszert, de már mi is sokan voltunk, úgyhogy tanárainknak nem sok ideje jutott külön foglalkozni egy-egy diákkal. Majdnemhogy autodidaktaként készültünk, vagyis a tanároktól megkaptuk az irányelvet, a könyvészetet, az viszont már rajtunk múlt, hogy mennyire ássuk bele magunkat egy-egy témába, mennyit olvasunk hozzá. És természetesen voltak olyan igazi tanáregyéniségek is, akik nem engedték túl szabadon száguldozni a csikódiákokat, mindig a helyes irány felé tartották a gyeplőt. Így emlékszem vissza Tonk Sándor professzorra és Rüsz-Fogarasi Enikő tanárnőnkre. Nagyon sokat tanultam tőlük.
– Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy minden olajozottan, szinte magától értetődően alakult. A problémák a mai, szabadnak nevezett világban, a tanulmányok elvégeztével szoktak kezdődni. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy e téren sem akadtak gondok.
– Friss végzettként az élet kapujában bizony én is nézelődtem erre meg arra, azt gondolván közben, hogy akkor most merre is? Egyetemistaként nem sokan töprengenek azon, milyen is lesz a munkahelyük, de a diákéveknek vége lett. Azokat az éveket jól meg kell élni, aztán meg...? Hát igen, megjelent előttem is a nagy kérdőjel. Egyben biztos voltam: tanár nem akarok lenni. Harmadéven tartottuk a pedagógiai gyakorlatokat és én már a második óra után tudtam, hogy nincs bennem egy szemernyi tanári véna sem. Tehát a végzés után szóba sem jött a tanítás, közbe jött viszont ismét a „törvényszerű véletlen": a váradi vár. Így kerültem a műemlékvédő alapítványhoz, ahol mai napig dolgozom. Egyébként a várral kapcsolatos első emlékeim a 90-es évek elejéhez kötődnek, amikor a barátaimmal arrafelé bicikliztünk, kívülről fel lehetett a falakon mászni és megnézni, mi is történik odabent. Jó nagy gödröket láttunk, illetve mi akkor gödröknek láttuk a már megkezdett ásatásokat. Tény, hogy bennem úgy maradt meg, mint valami nagyon furcsa, érdekes világ. És ez ma sincs másképp, amikor szinte-szinte ott lakom, mivel a nap nagy részét ott töltöm.
– Egy ideje egyre többet lehet hallani-olvasni a vár felújításáról, jobban mondva már 90 után beszéltek a szándékról, de rögtön a mondat végén arról is, hogy sajnos, nincs rá pénz. Ezek szerint lett pénz?
– Részben igen, vagyis az első, a legfontosabb alaplépések megtételéhez igen. Nagyon komoly, négy évig tartó dokumentáció után 2010-ben elnyertünk egy uniós pályázatot. Régészek, művészettörténészek, építészek, mérnökök dolgoztunk együtt a pályázat összeállításán, és nyertük el a 8 millió eurós támogatást. A teljes felújításra talán még ötször ennyi sem volna elég, de konkrétan megvan, mire lehet ezt felhasználni a 2015. augusztusi határidőig. A lényeg az, hogy sikerül megőriznünk a várat a pusztulástól, mert ha még sokáig tanakodunk, és várjuk a jó szerencsét, összedőlt volna. A cél, hogy minél előbb bekerüljön a turisztikai körforgásba, és lassan önfenntartóvá váljék, mint az egri és a gyulai vár. Ez a mi esetünkben kb. tizenöt-húsz év múlva jöhet számításba úgy, hogy közben folyamatosan nőjön a turisták száma. Nagyon jó példa számunkra az említett két vár, az egri és a gyulai, mert nagyon szépen felújították, nagyon jól karbantartják, és nagyon nagy turistaforgalmat képesek fogadni. Nálunk jelenleg a csatornázási munkálatok folynak, természetesen régészeti felügyelettel. A város vezetése igyekszik a figyelem előterében tartani a várat: a negyedévenkénti sajtótájékoztatóknak éppen az a céjuk, hogy a váradi polgárok is napirenden legyenek a felújítás ütemével. A munkálatokban nagyon sok intézmény vesz részt a befektető polgármesteri hivatal és a három kivitelező cég és a régészeti feltárásokat irányító múzeum mellett – márpedig ennek az egésznek olajozottan kell működnie, nehogy elakadjon a munka. A figyelemfelkeltés másik eszköze a különböző rendezvények: a várnapok (ez július elejéről az idén átkerült a Nagyváradi Ősz műsorkínálatába), a majálisok, ifjúsági és gyermekprogramok, újabban pedig a 2010-ben átadott nyári színház előadásai. A vársáncban szép parkot alakítottak ki, sokan viszik oda a városba látogató rokonokat, barátokat, de kellemes kikapcsolódásként is kezdenek odaszokni a váradiak. A színházat is szeretik, elsősorban a fiatalság, olyannyira, hogy bár 750 férőhelyes, legtöbbször százzal többen jönnek, felülnek a falakra, vagy ahová tudnak. Jómagam a felújítási munkában elsősorban a dokumentálással foglalkozom, részt veszek a régészeti feltárásokban és a nyári meleg, por, a téli nyirkosság, sár ellenére tiszta szívből mondom, hogy nagyon élvezem. Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel. És a munkánk másik fontos jellemzője: az építők, felújítók felfelé dolgoznak, mi, régészek lefelé. Minket az a cél motivál, hogy a középkori várból a legtöbbet be tudjuk mutatni a közönségnek. A vár igazi értékei ugyanis a föld alatt vannak: eddigi legnagyobb elégtételünk volt a középkori püspöki székesegyház feltárásának az elkezdése. Mondogattuk is eleget, hogy ezért érdemes volt annyi port beszívni. Ezzel az épülettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy a 16. századtól kezdve folyamatosan bontották, majd Bethlen Gábor döntötte el végleg, hogy le kell bontani. A vár új stratégiai elrendézésében nem lett volna szerepe, s egy ágyútüzes támadás esetén összedőlt volna. Az építőanyagot újra felhasználták a fejedelmi palota és a Bethlen-bástya megépítéséhez. 1912-ben készült egy összesítő rajz, mely a székesegyház addig feltárt és hipotetikus alaprajzát ábrázolja, de miután tavaly részlegesen feltártunk egy kápolnát, ezt újra kell gondolni. A kápolnát egyébként a 15. század második felében építették hozzá a székesegyház északnyugati tornyának északi oldalához. Jelenleg a középkori vár nyugati kapujának feltárásán dolgozunk, szeretnénk konkrétan megállapítani, hogy néztek ki a középkori védművek, hiszen ezeket ki kell majd rajzolni az új padozaton, a leletanyagot mentjük, fel szeretnénk tárni, milyen átépítések folytak, vagyis a szó szoros értelmében minél több információt akarunk „kibányászni" a régészeti szelvényekből, mert ahogy mondtam, a középkori püspökvár igazi értékei még a föld alatt vannak.
– Ez az úgymond „láthatatlanság" nem csapda? Gondolok itt ugyanannak a történelmi eseménynek a más és más szempontból való értékelésére.
– Szerencsére a váradi vár esetében ilyen „értelmezési" különbség szóba sem jöhet, semmit nem lehet eltussolni, megváltoztatni, mivel nagyon széles körben ismert tényekről-eseményekről kapunk újabb híreket a leletekből. Gondolok itt arra, hogy 1557-ig itt volt a püspöki székhely, majd a végvári rendszer legfontosabb erődítményeként átépítve működött tovább, 1660 és 1692 között török fennhatóság alatt állt, a Habsurg-uralom idején pedig kaszárnyává fokozták le. 1945 után a belügyminisztérium egysége lett, 1990 és 2006 között pedig megindult az enyészet rombolása. Már beszéltünk arról, hogy a felújítási szándék ellenére gyakorlatilag semmi sem történt – a pénzhiány miatt. A bérlők lelakták a várat, semmi érdekük nem lévén az állag megőrzésére. Na de ennek szerencsére vége, bátran mondhatom, hogy haladunk a munkával. A 2015-ös határidőig természetesen nem tudunk mindent feltárni, hiszen 9 hektár az összterülete, de a fontosabb helyszíneket megfigyeljük, dokumentáljuk, és ha lesz rá fedezet, a feltárást folytatni lehet.
– A várba látogató turisták milyen mértékben ismerik a történetét? Kapnak-e ismertetőket, reklámanyagokat?
– Ahogy az máshol is előfordul, egy-két tájékozott turista mellett a legtöbben tájékozatlanok. Egyelőre még nincsenek ismertető kiadványaink, majd ha az elsődleges felújitással végzünk, azok is lesznek. Sokszor kalauzolok én is csoportokat: körülbelül tiz percben elmondom a vár rövid történetét, kezdve onnan, hogy Szent László alapította, akit aztán itt temettek el, és avattak szentté, röviden összefoglalva a már említett fontosabb eseményeket.
– Az elmondottakból egy nagyon szép, változatos, inkább hivatásnak, mint szakmának mondható régészpálya körvonalazódott. Mégis megkérdezném, hisz fiatal emberrel beszélgetek, gondolt-e változtatásra, pályamódosításra?
– Voltak esetek, hogy átvillant: nem volna rossz az építőmunka sem, az építészet, az építőmérnökség, de ilyenkor mindig beugrik az ellenérv is, a számokkal való barátságtalan viszonyom. Soha nem értettem hozzá, annyira nem, hogy tudat alatt talán még ez is hozzájárult a pályaválasztáshoz. Nagy elvágyakozásra nincs is szükség, ugyanis a munkámnak a történelem mellett a művészettörténet és a régészet is szerves része, s bár ezek a szakterületek inkább csak járulékosak, de egyre járatosabb leszek a folyamatos, intenzív önképzésnek köszönhetően. Hosszabb távú terveim között szerepel, hogy a teljes felújítás alatti kutatásból egy nagyobb mérvű kiadványt állítanánk össze, a szakemberek és a nagyközönség számára.
– Ismer olyan frissen érettségizetteket, akik ugyanolyan elkötelezettek a középkori történelem iránt, mint amilyen elszántsággal Mihálka Nándor jelentkezett a kolozsvári egyetemre?
– Épp a napokban találkoztam egy jövendő kollégával: nálunk jártak a tamásváraljai IKE-sek, egyikük most jutott be a régészetre. Elmondtam neki, hogy én legelőször egy Nagykároly melletti ásatáson döbbentem rá, hogy ez a munka nem untatna soha, illetve azt is, milyen fontos az önképzés, s hogy nekünk milyen szerencsénk van a sok, könnyen hozzáférhető magyarországi és hazai bibliográfiával. Próbáltam fokozni a szakma iránt amúgy is meglévő érdeklődését azzal, hogy a bőséges leletanyagból egyre lejjebb és lejjebb haladva milyen sok új történet bontakozik ki, milyen analógiákkal dolgozunk, egyszóval milyen csodálatos világ bukkan elő munkánk nyomán – a föld alól.
Mihálka Nándor 1980. szeptember 8-án született Bukarestben, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben pedig elvégezte a kolozsvári egyetem történelem szakát, azóta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványnál dolgozik.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)2013. augusztus 27.
Kezdődő Forgatag!
Noha a hivatalos megnyitóünnepségre csak szerdán este 7 órától kerül sor, ma 18 órakor Haller József Bernády Ház-beli tárlatnyitójával már kezdetét veszi a Marosvásárhelyért Egyesület által szervezett Vásárhelyi Forgatag. Az igen gazdag, nívós programot felvonultató, több helyszínen zajló rendezvénysorozat számos "alForgatagra" oszlik: az öt nap (augusztus 28 – szeptember 1.) keretében sor kerül TékaForgatagra (könyvvásár, koncertek, gyerekfoglalkozások), SzóForgatagra (tematikus városnéző és kincskereső séták, előadások), FilmForgatagra (magyar filmek vetítéssorozata), Vásári Forgatagra (kézművesek, kistermelők, borsarok), Színházi Forgatagra (színházi előadások, performanszok), Családi Forgatagra (családi, ifjúsági és gyermekprogramok), valamint KoncertForgatagra (bulik, koncertek). A fentebb felsorolt "alForgatagok" külön-külön is számos rendezvényt, programot tartalmaznak, és több helyszínen zajlanak, de a Vásárhelyi Forgatag szervezői további műsorokkal is várják az érkezőt: a rendezvénysorozat időtartama alatt lesznek állandó kiállítások és állandó családi programok, sportesemények, berendezik a Civil Sarkot (fogyatékkal élők szigeteit) és megszervezik a marosvásárhelyiek I. világtalálkozóját!
Gazdag program, nívós kínálat
Mindezekről (és másról is) hétfőn délben a rendezvény legtöbb programjának (és koncertjeinek) helyet adó Maros-parton, a Sörpatika teraszán tartott sajtótájékoztatót a szervezők csapatának egy része: Portik Vilmos főszervező, Koreck Mária kommunikációs referens, Peti András önkormányzati felelős, valamint Kirsch Attila, a világtalálkozó szervezője.
Elöljáró beszédként Portik Vilmos a meglehetősen vaskos és igen minőségi benyomást keltő, ízlésesen megtervezett programfüzet előzetes nyomású példányait mutatta be, majd a Forgatag műsorából szemelgetett. Mint mondta, várhatóan nagy tömegeket megmozgató koncertprogrammal várják az érdeklődőket – régi és újabb vásárhelyi zenekarok, valamint Magyarországról és a Felvidékről érkező együttesek lépnek fel péntektől vasárnapig a Maros-parton felállítandó színpadon: pénteken a vásárhelyi Bronx és Dreamer Band nyitja, a szintén vásárhelyi Prospekt zárja az aznapi koncertsorozatot, amelynek főbandájaként a magyar blueskirály és együttese, a Deák Bill Blues Band lép fel. Szombaton a Stone Hill 4 Kidz szórakoztatja a gyerekeket, majd a tinédzser korosztályt képviselő Vecker zenél, őket a magyarországi Intim Torna Illegál követi a színpadon, az estet a vásárhelyi Chrome zárja. Vasárnap autentikus magyar népzenével szórakoztatja a gyerekeket a magyarországi Kolompos együttes, utánuk a Koszika & The Hot Shots lép fel. A vasárnapi főzenekar a Magyar Örökség-, valamint Kossuth-díjas, felvidéki Ghymes együttes, a KoncertForgatagot két vásárhelyi régi rockformáció, a BÜSZ és a Corax zárja.
– Mint azt a programból láthatják, a koncertkínálat legnagyobb részét vásárhelyi együttesek alkotják. Továbbá nagyon örvendünk annak, hogy számos civil szervezet csatlakozott hozzánk. Ők szervezik a Civil Sarkot, de lesz jurtaállítás, hagyományőrző programsorozat, fegyverbemutató, kézműves- foglalkozások sorozata, részt vesznek a Forgatagon a történelmi egyházak képviselői, továbbá keresztény ifjúsági egyesületek. Amire nagyon büszkék vagyunk: sikerült egy igen nívós és gazdag, családoknak szóló programot létrehoznunk, amely a pár hónapos babától a tízéves gyerekig mindenkit lefoglal. Körültekintő módon szerveztük meg a Családi Forgatagot, amelynek kínálatából nem hiányzik a kicsik ellátása, felvigyázása sem (például pelenkázó vagy intim sarok, ahol az etetés zajlik). A Vásárhelyi Forgatag megnyitóünnepségére szerdán 19 órakor kerül sor a Kultúrpalota nagytermében, ahol a Tiberius vonósnégyes és a Maros Művészegyüttes lép fel. Mindenkit várunk erre az eseményre is.
Az ellenrendezvény törvénytelen!
Peti András alpolgármester, a rendezvénysorozat önkormányzati felelőse a Forgatagot megelőző eseményekről, a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatallal folytatott csatározásokról és az Impreuna – Együtt cím alatt a Forgatag idején szervezett rendezvényről is szólt. – Sajnálatos az, ahogyan alakulnak az események. Marosvásárhely polgármestere súlyos és fájdalmas pofont mért a város magyar ajkú lakosságára. Nemcsak semmibe vett és diszkriminált minket, hanem ellenrendezvényt is szervezett. Mindez konfliktusgerjesztő megnyilvánulás, amit el kell ítélnünk, és nem szabad annyiban hagynunk. A Forgatag megszervezését jóváhagyó engedélyt mindössze a rendezvény kezdete előtt 5 nappal kaptuk kézhez, augusztus 21-i keltezéssel. Mi, a Forgatag szervezői kijelentjük, hogy a polgármester eljárása diszkriminatív, konfliktusgerjesztő és mindenekelőtt törvénytelen! Mert a törvény értelmében tilos ugyanarra a helyszínre két vagy több rendezvényt egyazon időben engedélyeztetni, azok tematikájától függetlenül. Mi pedig augusztus 21- én a rendezvény szervezésére megkaptuk a Ligetet, a ránk szervezett Împreuna – Együtt című ellenrendezvény helyszínét. Azért nem szerveztük ott meg a Forgatagot, mert a polgármesteri hivatal feltétele az volt, hogy az ötnapos rendezvénysorozatot sűrítsük össze kétnapossá. Természetesen nem engedtünk ennek a megalázó feltételnek, és mindenkit kérek, hogy ne engedjen az ilyen, békés együttélést kockáztató akcióknak! Bizonyítsuk be, hogy össze tudunk fogni, ünnepeljünk békésen a Maros-parton és a Forgatag további helyszínein, ahova várjuk román ajkú polgártársainkat is.
Ami pedig a jelent illeti, a polgármesteri hivatal engedélyeztető bizottsága kilenctagú, közöttük egy magyar anyanyelvű van. A bizottság elnöke Dorin Florea. Mi július 12-ét megelőzően kezdtünk tárgyalni a Forgatag helyszínéről. Mi kezdeményeztük a tárgyalást, és békésen kívántuk megoldani a helyzetet. Így is több mint két hónapot kellett várnunk a végleges válaszra, és közben a hivatal ellenrendezvényt szervezett. A Forgatag szervezőstábja a békés együttélést tartja céljának, ezért – noha megkaptuk rá az engedélyt – semmit sem szervezünk a Ligetben, az azonos időszakban szervezendő ellenrendezvény helyszínén! Nem akarunk megosztást, együtt kívánunk élni és ünnepelni. Remélem, hogy a vásárhelyiek is hozzánk jönnek, és jól fogják érezni magukat.
Nem számíthatnak a megígért támogatásra
A marosvásárhelyiek I. világtalálkozójáról Kirsch Attila szólt, aki a rendezvény részleteiről beszélt, és elmondta: az első alkalommal szervezendő találkozót hagyománnyá kívánják tenni (mai lapszámunkban részletes interjút olvashatnak a rendezvénnyel kapcsolatosan). Újságírói kérdésekre válaszolva a szervezők elmondták: az utolsó percig tárgyaltak a polgármesterrel, valamint az ellenrendezvény szervezőivel, de immár lezártnak tekintik az ügyet – holott ők továbbra is támadják a sajtóban, a közösségi portálokon a Forgatagot, amelynek szervezőstábja ilyet nem tesz. Végül a költségvetésre terelődött a szó. Mint azt Peti András és Portik Vilmos elárulta, annak ellenére, hogy megbeszélték és elfogadták a szükséges polgármesteri hivatali támogatást, mégsem számíthatnak rá. Az ellenrendezvénynek természetesen partnere a polgármesteri hivatal... A Communitas Alapítvány jelentős vissza nem térítendő támogatást – 25.000 lejt – adott, a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap 5 millió forinttal, a Bethlen Gábor Alap 1,5 millió forinttal támogatja a rendezvénysorozatot, valamint sok további támogató (cégek, magánszemélyek) is jelentkezett, akik nem kívánták a nyilvánosság előtt felfedni kilétüket. A Forgatag összköltségvetése jelenleg 220.000 lej, de ebből még egy jelentős összeg hiányzik. Portik Vilmos elmondta, három költségvetési tervvel készültek (az ideálistól a pesszimistáig), ez a negyedik lett, a drasztikus.
– Még tárgyalunk az áramszolgáltatásról, a szemételszállításról, a közbiztonsági feltételekről. A végső összeget csak akkor árulhatom el, ha már mindent kifizettünk. A költségtételeket a nyilvánosság elé tárjuk. A napokban többen megvádoltak – köztük a polgármester is – azzal, hogy kereskedelmi céllal, önös érdekből szervezzük a Forgatagot. A számok majd igazságot tesznek! Hiszen sokan nemcsak önkéntesek a szervezésben, hanem a kisebb-nagyobb napi kiadásokat is a saját zsebükből állják azért, hogy színvonalas, gazdag, értékteremtő rendezvénysorozattal ajándékozzuk meg Marosvásárhely lakosságát.
A Vásárhelyi Forgatag teljes programsorozatát egy cikk keretében felsorolni lehetetlen. Augusztus 24-i, szombati lapszámunkban a kínálat java megtalálható. A részletes programot a rendezvénysorozat honlapján, a www.forgatag.ro című oldalon olvashatják, a Forgatag Facebook- oldala a www.facebook.com/forgatag címen található meg.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)2013. augusztus 28.
Izsák Balázst Bethlen Gábor-díjjal tüntetik ki
A Bethlen Gábor Alapítvány névadója erdélyi fejedelemmé választásának 400. évfordulója jegyében hirdette meg 2013-ban a Bethlen Gábor-emlékévet. Az emlékév egyik programpontja a jubileumi díjátadó ünnepség, amelyre Budapesten kerül sor november 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának évfordulóján. Az egyik kitüntetett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke lesz.
Az emlékév fő programpontjai:
Bethlen Gábor fejedelem egész alakos bronzszobrának fölállítása 2013. október 23-án Kolozsváron, az alsóvárosi református templom kertjében. A szobor készítője Péterfy László székelyföldi szobrászművész, a Bethlen Gábor-díj bronzplakettjének alkotója. A szobrot közadakozásból és pályázati támogatással kívánják megvalósítani.
Erdély aranykora címmel középiskolai vetélkedőt szerveznek. A vetélkedőt a Lakiteleki Népfőiskola részéről Olajos István, az Eötvös Iskola igazgatója vezeti. Várhatóan részt vesz majd rajta a Magyar Cserkészfórum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a Honismereti Szövetség, a Bethlen Gábor nevét viselő intézmények és iskolák által szervezett diákvetélkedők képviselői s a jelentkező középiskolás fiatalok.
Az alapítvány jubileumi díjátadó ünnepségét november 15-én, pénteken, a fejedelem születése és halála napján tartják Budapesten. Az ünnepi megemlékezést követi a műsorral egybekötött díjátadás, amelyen a 2013. évi Bethlen Gábor- díjakat, Márton Áron-emlékérmeket és a Tamási Áron-díjat adják át.
Bakos István művelődéstörténész, a Bethlen Gábor Alapítvány kurátora a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában jelentette be az alapítvány idei kitüntetettjeinek névsorát: Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Hámori József, a Magyar Örökség Díj Bizottság elnöke és Bogdan Satura lengyel költő.
A Népújság megkeresésére Izsák Balázs, az SZNT elnöke kijelentette:
– Nagyon fontosnak és megtisztelőnek tartom. Úgy gondolom, nem lehet megkerülni azt, hogy kimondjuk: a székely autonómiatörekvés jogosságának az elismerését is jelenti ez a díj, illetve az annak érdekében kifejtett munkának az elismerése. Úgy gondolták, az, amit az évek során végeztem érdemessé tesz erre. Ezt a munkát azonban nem tudtam volna elvégezni az SZNT háromszáz küldöttjének a segítsége, támogatása nélkül. Tehát tulajdonképpen egy kollektív munkát és eredményt ismernek el a Bethlen Gábor-díjjal. Bízom abban, hogy magának a székely autonómiatörekvésnek is használ ez a díj, és erősíteni fogja.
Az emlékév fővédnökei: Lezsák Sándor, a magyar Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke; Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke (mindketten Bethlen Gábor- díjasok); valamint Böjte Csaba, Márton Áron- emlékéremmel és Magyar Örökség Díjjal is kitüntetett ferences szerzetes.
Bethlen Gábor 1580. november 15-én született Marosillyén, 1629. november 15-én halt meg Gyulafehérváron. 1613 és 1629 között volt Erdély fejedelme. I. Gábor néven megválasztott magyar király (1620–1621), a 17. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyisége. Pályafutása kezdetén híven szolgálta Báthory Zsigmondot, Székely Mózest, Bocskai Istvánt és Báthori Gábort, majd amikor ez utóbbi a Habsburgokkal akart szövetségre lépni, szembefordult vele, és magát választatta fejedelemnek. Uralkodása alatt megszilárdította Erdély helyzetét, az ország gazdasága és kulturális élete egyaránt fejlődésnek indult – ezt az időszakot általában Erdély aranykora néven ismerik (Wikipédia).
A Bethlen Gábor Alapítványt 1979–80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, s a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány – a hazai és a külhoni magyarok áldozatkészsége, munkája révén – anyagi, szellemi és lelki támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállalt és vállal a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben, a mai határokon túl élő magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek elismerésében, a magyar–magyar kapcsolatok ápolásában, a rendszerváltásban, s reményeik szerint nemzetünk jövőjének alakításában is, olvasható az alapítvány honlapján.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)2013. augusztus 28.
Könyvbemutató Magyarlapádon
Nemcsak a jelen a fontos, hanem a múltunk is!
Augusztus 25-én, egy verőfényes vasárnapi délutánon Magyarlapádon nagy volt a nyüzsgés. Sokan siettek a falubeli templom felé, ahol Molnár József Károly nyugalmazott református lelkipásztor Asszonynépe – Egy királynői birtok virágzása és hanyatlása című könyvét mutatták be.
A templom előtt Borbándiné Banta Erika tiszteletes asszony vezetésével a falubeli gyerekek énekszóval köszöntötték a hazaérkező Molnár József Károly nyugalmazott lelkipásztort és kedves feleségét, Ibolyát. Igen, a hazaérkező Molnár József Károlyt, mivel itt, Magyarlapádon született 1925. február 18-án és 1981-től nyugdíjba vonulásáig, azaz 1995-ig szülőfalujában szolgált református lelkipásztorként. A könyvbemutató előtt Borbándi András, a helybeli református lelkipásztor rövid istentiszteletet tartott. A prédikáció után a tiszteletes úr köszöntötte a jelenlévőket s méltatta az írót és a könyvet: „Nem királyi írnokok írtak e faluról, hanem egy olyan valaki, aki szeretetből tette, hogy az utókornak megmaradjon, s ingyen írta!” Megtudtuk, hogy az asszonynépi templomot lassacskán felújítják, eddig megtörtént a külső-belső vakolás, ajtó- és ablakcsere, teljes tetőfelújítás, a torony vakolása, a padlócsere, de egy komoly gond van még: a templom hátsó fala megrokkant és néhány centiméteres dőlése van a felújítás óta. De ha ez a munkálat is meglesz, akkor ismét gyülekezőre hívják az Asszonynépéről elszármazottakat a templomszentelés miatt.
Borbándi tiszteletes úr után következett maga az író. „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” Az Apostolok Cselekedeteiből a 20. rész 28. versével kezdte rövid beszédét Molnár József Károly nyugalmazott református lelkipásztor. „Anyagi érdekeltség nélkül írom e könyveket, írom, mert szeretem. Mindig érdekelt a mi népünk és az egyházi múltunk megismerése, hogy értékeinket megőrizve megbecsülésre a jövő nemzedéknek tovább adhassuk.” Az író megköszönte a magyarlapádi református lelkipásztornak és a gyülekezetnek, hogy szeretetükkel és imádságukkal segítettek rajta a betegségből való felépülésben s örvend, hogy újból itt lehet szülőfalujában. Asszonyok s férfiak szemében egyaránt könny csillogott, amíg Molnár tiszteletes úr beszélt.
Dr. Gudor Kund Botond, az egyházmegye esperese és gyulafehérvári lelkész bevallotta, hogy már az első oldalak vonzották a könyv elolvasására. Ez már az ötödik monográfiája Molnár József Károlynak, s mindezekben megtalálható az író sorsa, a lelkipásztori élete, a családi élete, de a közösségének a sorsa, az álmatlan éjszakák, az örömök, az elkeseredettség, a barátság, de azok az ellenségek is, akik időről időre sarkalták arra, hogy hátrább lépjen – s ő előre lépett! Az esperes úr szerint e könyvben felismerhetjük a magyar múltunkat, a magyar történelmünket lépésről lépésre, részletezve van, hogyan lett királyi birtok, hogyan virágzott s hogyan veszett el. Beszéde végén dr. Gudor Kund Botond felhívta a figyelmet: ez a könyv egy felkiáltójel, amely arra figyelmeztet, hogy addig él a népünk, amíg a harang szól, zug az igehirdetés, s amíg léteznek olyan családok, melyek kinyitják az ajtót, hogy beengedjék az embereket ünnepelni, s kinyitják a pénztárcájukat, amikor templomot kell építeni és szegényeket segíteni. E szavak hallatára könnyekkel telt meg a szeme Solymosi Feri bácsinak, mivel ő az egyedüli magyar, aki még Asszonynépén él!
Derzsi Ákos parlamenti képviselő és a könyvkiadó igazgatója is méltatta az Asszonynépe Egy királynői birtok virágzása és hanyatlása című könyvet s hangsúlyozta, e monográfiában egy erdélyi magyar nemzeti ügy van leírva, s ez egy intő példa a fiatal generáció számára, hogy ne tűnjünk el!
Szilágyi Erzsébet, a magyarlapádi iskola volt igazgatónője megköszönte a nyugalmazott tiszteletesnek a nagyszerű munkát s elmondta: „Molnár József Károly követte Isten igéjét, úgy, ahogy az meg van írva a 78. zsoltárban: Megnyitom az én számat példabeszédre; rejtett dolgokat szólok a régi időből. Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük. E könyv Asszonynépe és a környék monográfiája, számos feljegyzést és közös tevékenységet, részletes bemutatást, fényképeket tartalmaz Magyarlapádról is. Ez természetes, hiszen határaink szomszédosak, Asszonynépe a lapádi egyháznak szórványa és a tiszteletes úr 1981–1995 között beszolgáló lelkipásztor volt. A könyv alcíme jelzi, hogy e monográfia történelem is, amely Asszonynépe és a szomszédos falvak, sőt Nagyenyed és környéke és a magyarság múltjára tekint vissza.
Győrfi Dénes, a nagyenyedi a Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs könyvtárárnak nyugalmazott könyvtárosa is méltatta a könyvet s szerzőjét. A könyvtáros szakmai együttműködése Molnár József Károllyal mintegy negyed századra néz vissza. Régen nehéz idők voltak, nem volt egyszerű az adatokhoz való hozzáférés, s 1989 novemberében az utolsó saját kezű bejegyző a Dokumentációs könyvtár olvasói naplójában nem volt más, mint Molnár József Károly tiszteletes. Persze 1990 után a könyvtár ajtaja nyitva volt állandó jelleggel. Nyugdíjba vonulása után Molnár tiszteletes úr Nagyváradra költözött, de levelezés által folytatta a kutatást, s Győrfi Dénes állandó levelező társa lett. E két személy közti együttműködés is megerősíti azt, hogy a távolság nem akadály, ha valaki kitűz magának valamit célul. Molnár József Károlynak sikerült a célt elérni, egy értékes monográfia megírásával.
A méltató beszédek után a magyarlapádi református női kórus énekszóval köszönte meg a tiszteletes úrnak fáradozását és munkásságát.
A Magyarlapádon töltött néhány óra hasznos volt mindenkinek, mivel felhívta a figyelmet, hogy egy falu, egy nép hanyatlása megtörténhet. Sajnos, elég kevés fiatal volt jelen a templomban, sokkal többen kéne legyenek az ilyen eseményeken, hogy hallják az intő szavakat! Vigyázni kell, hogy a jövőben e hanyatlás ne következzen be, építeni kell a jelent meg a jövendőt, de nem szabad elfelejteni a múltat, mivel egy nemzedék gyökerei szilárd talajban kell kapaszkodjanak, s nekünk e szilárdságot a múlt biztosítja.
Érsek Attila
Nyugati Jelen (Arad)2013. szeptember 2.
Vidám hangulatban telt a Várasfenesi Szórványfesztivál
A Magyar Polgári Egyesület szeptember elsején egész napos programot szervezett Várasfenesen. A magyar napra a szervezők több település magyar lakosságát hívták meg, hogy együtt töltsenek egy kellemes vasárnapot.
A Magyar Polgári Egyesület évek óta szervez különböző rendezvényeket a Fekete Körös-menti magyar falvakban. Az egyesület ezúttal Várasfenesen szervezett magyar napot szeptember elsején, vasárnap. A Béla-vár közelében megszervezett Várasfenesi Szórványfesztiválra nem csak a helybéliek közül érkeztek, hanem Nagyváradról és környékéről, Nagyszalontáról, Bélfenyérről, Tenkéről, Árpádról valamint Köröstárkányról is. A közel kétszáz résztvevő többféle programon is részt vehetett. A csapat egy része a déli órákban felmászott a Béla-vár romjaihoz. A meredek ösvényen felérve először a vár egyik toronyának romjai pillanthatók meg. Ezen kívül a vár több falmaradványa és romja látható a torony közelében. A helyszínen több érdekességet is megtudhattak a túrázók: a IV. Béla nevéhez fűződő vár az 1200-as években épülhetett, a torony belső részén látszik, hogyan épült folyamatosan, szakaszokban. A várat a folyamatos ostromok ellenére sem tudta 500 évig bevenni senki. A várrom szerkezetét nézegetve feltűnő, hogy nagyon apró kövekből építették. Erre két magyarázatot is kaptunk: a köveket a vár körüli árokból fejtették ki, illetve az hogy asszonyok építették, mivel a háborúk miatt kevés férfi maradt erre a munkára. A torony körül jól látszik még az egykor több méter mély várárok, ami már mára többnyire feltöltődött a várból származó kövekkel.
Focivetélkedő
A pár órás túrázást követően a csapat visszatért a fesztivál helyszínére, ahol már javában folyt a bográcsgulyások és egyéb finomságok készítése. Délben és délután zajlott le a települések focicsapatainak vetélkedője, amelyet végül Bélfenyér nyert meg, második lett Árpád, harmadik Várasfenes és negyedik Nagyszalonta focicsapata. A kultúrális program délután vette kezdetét, amelyet egy ökumenikus istentisztelet előzött meg. Igét hirdetett Bereczki András paptamási lelkipásztor és Rácz László római katolikus atya, a váradi Posticum lelkésze. Bereczki András a Belényes-medencében élő magyarokhoz szólt bíztatólag: „ne adjátok fel reményeiteket. Keressétek Isten országát és minden más megadatik. Örüljünk együtt, hogy templomotok nem csak az emlékezetünkben él”. Rácz László kiemelte, hogy a jövő a magyar anyák és a fiatalok kezében van. „Ne a végzet vigyen benneteket, vegyétek kezetekbe a nép sorsát és Isten igazsága vigyen minket előre”- szólt a megjelentekhez.
Programok
Az ökumenikus istentiszteletet követően Zatykó Gyula az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke köszöntötte a résztvevőket. Aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a magyar épített örökség egyre jobban az enyészet martalékává válik. Ha a legújabb régiósítási tervet elfogadják, félő, hogy ez hosszútávon oda vezet majd, hogy mindenhol szórványba jutunk – mondta el az alelnök, majd hozzátette, hogy szükség van mentalitásváltásra és az erdélyi románsággal közreműködve kell fellépni a régióátszervezés ellen. Csomortányi István az EMNP Bihar megyei elnöke is felszólalt, ő a Partiumi Autonómia Tanács megalakulására és a külhoni magyar állampolgárok regisztrációjára hívta fel a figyelmet. A beszédeket követően a Nagyváradi Asszonykórus népdalokkal és a Váradi Dalnokok katona- és hazafias dalokkal léptek fel. Őket a szalontai Sztojka testvérekkönnyűzenei koncertje követte, valamint az elkészült ételeket is felszolgálták. Ugyan minden elkészült étel nyertes lett, a leghamarabb a nagyváradiak bográcsgulyása fogyott el. A szórványfesztivál hangulatát nem törhette le az eső sem. A nagyváradiak még a hazaindulás előtt megtekintették a várasfenesi tájházat is. A nap végén a résztvevők szép emlékekkel és finom ételekkel telve tértek haza. Az egynapos rendezvény a Bethlen Gábor Alap támogatásával valósult meg, több más szervezet közreműködésében.
Nagy Noémi2013. szeptember 2.
Szóforgatag: mennyire székely Marosvásárhely?
A Vásárhelyi Forgatag Szóforgatagának zárórendezvényeként tartották a Kultúrpalota kistermében vasárnap délután Pál-Antal Sándor Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig című előadását, amelyben a történész arra próbált választ adni, hogy mennyire székely a város és milyen alapjai vannak székelységének.
Pál-Antal Sándor akadémikus Marosvásárhely neveinek bemutatásával kezdte az előadását, ismertetve, hogy a latin Novum Forum Sicolorum, a német Neumarkt, illetve Neumarkt am Miresch, a román Oșorhei, majd Murăș Oșorhei, illetve Tărgu Mureș megnevezések a magyar név fordításai. Volt egy görög neve is, az Agropolis, ami a vásártérre, vásáros helyre utal. A város legelső megnevezése az Újszékelyvásárhely volt – tisztázta a történész, aki beszélt a keletkezés idejére vonatkozó adatokról is. Egyesek 1004-re datálják, mások még korábbi időpontot, a tizedik századot emlegetik a város születésének időpontjaként, ám a legbiztosabb az 1323-as esztendő, ugyanis ekkor említi az első írásos dokumentum.
A várossá válás útját külön fejezetbe foglalta az előadó, akitől megtudtuk, hogy legalább 200 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy vásáros várossá, azaz szabad királyi várossá váljon az addigi mezőváros. Az első ismert kiváltságlevelet Mátyás király 1482. augusztus 28-án állította ki, nem hiába választották ezt az időpontot a Vásárhelyi Forgatagnak a szervezők – mutatott rá Pál-Antal, aki nem tartja kizártnak, hogy már korábban volt kiváltságlevele a városnak, ami azonban nem maradt fenn.
A céhekről, kézművesekről, kereskedőkről is szó esett, egy 1770-es kimutatás szerint több mint 20 céh működött a városban 500 taggal.
A Bethlen Gábor által kiállított kiváltságlevél hivatalosan is elismeri Marosvásárhely nevét. Mert bár már korábban is így nevezik, hivatalosan 1616. április 29-től változtatja Székelyvásárhelyről Marosvásárhelyre a nevét, ezzel is érzékeltetve, hogy a város már nem tartozik a székely joghatóság alá, hanem úgymond önállóságot nyer.
A népességi adatok alakulásáról elmondta az előadó, hogy a legkorábbi adatok 1602-ből származnak, amikor 109 család élt a városban. 1603-ban 173, 1620-ban már 520 családot írtak össze. A történészek ezt öttel szorozzák, ami azt jelenti, hogy több mint 2500 lelket számoltak abban az esztendőben Marosvásárhelyen, ahol 1786-ban már 1159 családot jegyez a krónika és pontosan 5934 személyt.
Végül arra a kérdésre, mennyire székely Marosvásárhely, a történész két választ adott: annyira, amennyire a lakói annak érzik magukat, illetve múltját és szerepét tekintve székely város, székelyföldi elhelyezkedéssel. „A végkövetkeztetést önökre bízom” – zárta az értekezletét Pál-Antal Sándor.2013. szeptember 3.
Székelyvásárhelytől Marosvásárhelyig
Várostörténet a Forgatagban
Marosvásárhely annyira székely város, amekkora szerepet a székelynek tekintett magyarok életében betöltött és betölt. Lakói annyira székelyek, amennyire székelynek érzik magukat – hangzott el a következtetés dr. Pál-Antal Sándor társadalom- és helytörténész előadásának végén, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme volt vasárnap délután a Marosvásárhelyi Forgatag várostörténeti rendezvényei keretében.
Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja a székelyek történetéről készült tankönyv bemutatóján elhangzott kérdést gondolta tovább sok érdekes adattal, részlettel a szabad királyi várossá váló új székely vásároshely 200 éves történetéről szóló előadásában. Hogy volt-e egy régebbi vásároshely a Novum Forum Siculorum előtt, ezt okleveles adatokkal nem lehet bizonyítani, ahogy azt sem, hogy a székely szó a város nevében a nép, nemzet megnevezésből vagy a Maros bal partján elterülő településtől ered, amelyet magába olvasztott a város. Biztos viszont, hogy 1323 az első írásos említés időpontja. Ahogy az is, hogy az első, ma is meglévő kiváltságlevél, amely Mátyás királytól származik, 1482. augusztus 28-i keltezésű. A kereskedelmi utak mentén, a hegyvidék és síkvidék találkozásánál elterülő vásároshely életét a kézműipar határozta meg, s területén a XVII. században már 20 ilyen jellegű cég tevékenykedett.
A székely joghatóság alatt álló település bélyegzője 1564-ben a székely nemzet pecsétje, a kardot tartó kard által átszúrt szívvel. A szék hatalma abban az időben akkora, hogy 1602- 04-ben a várépítéssel sem ért egyet. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban kiadott kiváltságlevele teszi lehetővé, hogy a szabad királyi várossá váló Marosvásárhely kiszakadjon a szék joghatósága alól, s nevét is megváltoztassa. A legendának, miszerint a város 6-8 falu beolvadásából alakult ki, van valóságalapja is, hisz néhány kicsi települést, mint Kisfalu, Székelyfalva, Sásvári, Benefalva, valóban magába olvasztott Marosvásárhely, amelynek történetéből nem hiányoztak a viszontagságos események sem. 1658-ban azonban, amikor Nagy Szabó Ferenc azzal zárja krónikáját, hogy már Balavásárnál pusztít a tatár, a veszedelem kikerüli a települést.
Az előadásban tanulságos adatokat hallhattunk arról, hogy ki lehetett városi polgár, milyen feltételei voltak e cím elnyerésének. Hadd soroljuk fel, hogy biztos megélhetéssel kellett rendelkeznie, ki kellett állnia a város érdekeinek védelmében, olyan szakmát kellett folytatnia, amely a város hasznára volt, nem utolsósorban házasember kellett legyen, s végül esküt kellett tennie a városi tanács előtt.
Marosszék központjának népessége 1602-től követhető nyomon, az akkori 119 család alkotta lakosok száma az évtizedek során spontán módon folyamatosan nőtt, de az 1700-as évektől a polgárjoggal nem rendelkezők mind nagyobb számban voltak jelen a polgárjogot elnyert lakosok mellett. A székely származásúak mellett jelentős a nem székely eredetű magyar lakosság betelepedése, akik szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek. II. József idején lett polgár az első román nemzetiségű személy, s németek, zsidók, örmények telepednek le Marosvásárhelyen. Mivel a romák nem voltak adófizető polgárok, elsősorban a konfliktusok kapcsán említik őket. Először 1752-ben Farkas Borbála, az utolsó boszorkány elégetésekor esik szó egy cigány emberről, akit lopás miatt elégetnek. A spontán, illetve szervezett módon történő lakossággyarapodás a kommunizmus éveiben az erőszakos betelepítéssel folytatódott, s az 1948-as 47.000 lélekszámról 1992- ben 162.000-re nőtt, a legutóbbi népszámlálásig pedig 134.290-re csökkent – hangzott el sok érdekes adat mellett az előadásban, majd Pál-Antal Sándor türelmesen válaszolt a közönség minden kérdésére.
A Forgatag nagy sikerű történelmi jellegű rendezvényeihez hasonlóan a Borsos Tamás Egyesület szervezte várostörténeti betekintő is telt házas lett volna, ha a szervezők a szélen levő üres helyekre is beengedik a nézőket, akiket a karzatra irányítottak, ahonnan ülőhely hiányában néhányan távozni kényszerültek.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 4.
Nemsokára véget ér a Szülőföldön magyarul programra sikeresen pályázók kiértesítése
Már a vége felé közeledik a Szülőföldön magyarul programra pályázók kiértesítése. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége több mint 156 és félezer óvodás és iskolás, illetve 2095 hallgató támogatását terjesztette elő a programot irányító Bethlen Gábor AlaPKEzelő Zrt. döntéshozó bizottságához, akik minden javaslatukat elfogadták.
Az elutasításban részesültek többsége igazolatlan hiányzások miatt nem kapja meg a támogatást. A szervezéssel megbízott Pedagógusok Szövetsége előbb azokat értesítette ki a döntésről, akik pályázatát elutasították, ezt követően pedig ábécé sorrendben a nyertes pályázókat tájékoztatják arról, hogy megkapták a nevelési, oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatást, illetve a hallgatói támogatást.
Legvégül azokat értesítik, akik új pályázók, és idén kell bankszámlát, illetve bankkártyát készítetniük.
prima-radio.ro
Erdély.ma2013. szeptember 5.
Állandó kiállítás Marosillyén
A Szent Ferenc Alapítvány a 2013 nyarán hatodik alkalommal rendezte meg Marosillyén, Bethlen Gábor szülőházában a három hónapig tartó állandó kiállítást.
Az előző évek gyakorlata szerint idén is június 15-től szeptember 15-ig van nyitva az emlékház, így minden arra látogató megcsodálhatta belülről is az épületet.
Nyaranta egyre többen keresik fel dél-erdélyi nemzeti örökségünket, ami jele annak, hogy gazdag történelmi hagyatékunkat őrizni, ápolni és ismertetni kell.
Az alapítvány az elmúlt évek során a támogatásoknak köszönhetően az emlékházat a működéshez elengedhetetlen eszközökkel felszerelte.
A meglévő kiállítást továbbra is gyarapítani szeretnénk, hogy minél vonzóbbá és érdekesebbé tegyük a fejedelmi szülőházat. Ehhez szükség volt, olyan üveges tárolók beszerzésére, amelyekben biztonságosan őrizhetjük, illetve mutathatjuk be történelmi hagyatékunk tárgyait. Idén a Communitas Alapítvány a Magyar Házak támogatási programjának keretében 1400 lejt hagyott jóvá a marosillyei ház fejlesztésére. Ennek köszönhetően sikerült 3 db. tárolót készíteni, amelyek segítségével állandó kiállítást rendezhetünk Bethlen Gábor szülőházában.
Ezúton is köszönjük a Communitas Alapítvány támogatását, melynek révén továbbra is folytathatjuk értékmentő tevékenységünket.
Varga Csaba a marosillyei Bethlen Gábor-szülőház gondnoka
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 8.
Párbeszéd és kiegyezés jegyében – Székelyföldi családok gyűltek össze a szárhegyi Tatárdombnál
A Böjte Csaba ferences szerzetes által meghirdetett párbeszéd és kiegyezés éve jegyében szervezték meg a Székelyföldi Családok Napját Gyergyószárhegyen, a Tatárdombnál szeptember 7-én, szombaton. Az egész napos kulturális programmal szolgáló rendezvényen felszólaló Böjte Csaba atya és Borboly Csaba megyeelnök egyaránt az erdélyi magyarok összefogásának időszerűségét hangsúlyozta.
A szikrázó napsütésnek is köszönhetően sikerrel zajlott le szombaton, a Gyergyószárhegy melletti Tatárdomb emlékműnél a Székelyföldi Családok Napja rendezvény, amelyen szép számban jelentek meg az érdeklődők.
A szervezők – a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Gyergyószárhegy Község Polgármesteri Hivatala, Hargita Megye Tanácsa, valamint a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ – rendhagyó ünnepi istentisztelettel nyitották a programot, amely a csíkszeredai Role együttes élő zenés együttműködésével áthangolta a templomi rítus énekeit.
Prédikációjában Csaba testvér úgy fogalmazott: mind igazságtalanul, mind jogosan napjainkban mindenütt feszültség tombol, civakodnak, veszekednek az emberek. Jézus, valamint Szent László példáját felhozva arra biztatta a jelenlévőket, tegyék fel a kérdést önmagukban: hogyan állnak a „befogadással”, „integrálással”.
– Gyergyószárhegynek az egyik legnagyobb fia itt nőtt fel: elhoztuk Bethlen Gábor zászlóját. Négyszáz évvel ezelőtt egy ilyen őszi napon Kolozsváron Erdély fejedelmévé választották, polgárháborús világban került hatalomra, feszültség volt mindenütt, a Bethlenek és székelyek között is, a felekezetek között is. Bethlen Gábor nagysága az volt, hogy szóba tudott állni az emberekkel – mondotta az atya a kiegyezés és béke kulcsszavak történelmi fejlődést hozó példázataival.
Csaba testvér zárszavában azt kívánta: merjünk leülni egyeztetni mind a közéletben, mind magánéleti feszültségek kezeléséhez, „adja az Isten, hogy fejedelmünk zászlaja ebben az évben szemünk előtt, szívünk előtt lobogjon, és mi is a magunk zászlajára tudjuk felhímezni a feleségünk, a gyermekünk, szomszédunk, a plébánosunk, a polgármesterünk jelképeit.”
Borboly Csaba megyeelnök az atyától kapott útravaló kapcsán a maga számára levont tanulságot osztotta meg a jelenlévőkkel a megbékélés, a törődés, a szeretet és az úgynevezett pártoskodásnak a befejezésére biztatva. – Nincs szükség magyar–magyar harcra, bosszúállásra, nem hiszek abban, hogy vannak jó magyarok, meg vannak annál még jobb magyarok, és nekik meg kell vetniük a kevésbé magyarokat. Nem hiszek abban, hogy Erdélyben a magyarság jobb- vagy baloldali. Én abban hiszek, hogy mi itt ebben a térségben meg akarunk maradni, és talán éppen a beszédben hallott Bethlen Gábor-i vagy Deák Ferenc-i mód az, amivel gyarapodni tudunk – jelentette ki Borboly Csaba.
– Abban bízom, hogy egyre inkább rájövünk arra: Erdélyben nem magyar pártokat kellene erősíteni, hanem ezeket a pártokat valamilyen szempontból felszámolni, hiszen a latin „pars” szóból származó megjelölés csak „részt” jelent. Én nem hiszem, hogy közösségünk részeinek egymás ellen kell harcolniuk.
A megyeelnök kifejtette, hogy a cél az: a rendezvényen is jelen lévő gyermekek úgy nőjenek fel, hogy érdemes legyen nekik itthon maradniuk, ehhez pedig a jelentős összetartó erőt az egyház jelenti. Borboly Csaba szerint az egyházak együttműködésével kell a megbékélés útjára vinni a közéletben keletkező magyar–magyar feszültségeket.
– Fel kell fognunk végre, hogy nem mi vagyunk itt egymás ellenségei. Az ellenség kívül van. Le kell építenünk egypár hiedelmet, akadályt, falat, amiket – talán parancsra – mi magunk építettünk fel, és merjük azt mondani a vezetőinknek és az erősnek vélt embereknek, hogy legyen már egyszer elég – szögezte le a megyei elöljáró.
A Székelyföldi Családok Napján hagyományosan díjazták a térség nagycsaládosait. Idén az emléklapot és ajándékcsomagot a következő családok vették át: Gyergyószentmiklósról az ikreket váró, négygyerekes Vetési Antal Zoltán és Emese családja, Gyergyócsomafalváról a Bartalis Imre és Rozália, valamint hét gyerekük alkotta család, Alfaluból Baricz István és Irén hétgyerekes családja, Vaslábról a Mezei Attila és Sztoika Elena, illetve öt gyerekük alkotta család, továbbá Újfaluból Ferenczi Vilmos és Vilma meg öt gyerekük. Az ajándékcsomagokat a települések elöljárói és Barti Tihamér megyei tanácsos nyújtotta át.
Különdíjat adott át Sógor Csaba Európai Parlamenti képviselő is. A rendezvényen jelen volt Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Zsigmond Barna Pál, a program moderátora Danguly Ervin megyei tanácsos volt. Tisztségviselők és civilszervezetek a szentmisét követően hagyományosan koszorúzással tisztelegtek a Tatárdombon lévő emlékműnél.
A szintén hagyományos kenyérszelés szertartását Csaba testvér és Ervin atya végezték. A programban a Role-koncert mellett szerepelt lovas felvonulás, zenés műsorok, lovasíjász- és lovastorna-bemutató, gyerekfoglalkozások, továbbá szakelőadáson emlékeztek meg a Szárhegyen felnövekvő Bethlen Gáborról.
A Székelyföldi Családok Napja része a megyei tanács Családprogramja keretében megrendezett eseménysorozatnak.
Erdély.ma2013. szeptember 11.
Az Alma Mater Alapítvány felhívása
Az aradi Alma Mater Alapítvány – egy, a Szórvány Alapítvánnyal közösen futtatott szórványgondnoki projekt keretében – állást hirdet szórványgondnoki munkakör betöltésére.
A szórványgondnoki munkakörbe tartozó alapellátási feladatok: iskoláskorú (V–VIII. osztályos) gyermekek intézménybe történő szállítása, egyéb gyermekszállítás (szakköri foglalkozás, sporttevékenységek, nyelvoktatás, iskolai rendezvények stb.); az anyanyelvű kultúrához (előadások, színház, kiállítások, múzeumok stb.) való hozzáférés elősegítése; szabadidős tevékenység szervezése, segítése (kirándulás, helyi rendezvények, könyvtári kölcsönzés stb.); a hitélet elősegítése és fenntartása (a szórványlelkész utaztatása, a gyülekezetek közötti kapcsolatok ápolása stb.).
A szórványgondnok bizonyos szociális feladatok ellátását is biztosítja, éspedig az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást, egyéb szolgáltatási igények, illetve közvetíthet a községközpontban székelő önkormányzat és a községhez tartozó falu lakossága között.
A munkavégzés helye: Szentpál falu, Arad megye. Munkaidő: rugalmas, heti 40 óra. Jelentkezés: 2013. szept. 22-ig az Alma Mater Alapítványnál postai vagy elektronikus levélben.
Levélcím: Arad, Kálvin János utca 22. szám. E-mail cím: [email protected]
A jelentkezők közül állásinterjú révén választjuk ki a munkavállalót.
Kedves szentpáliak, kedves aradiak!
Nyílt levélben fordulok szentpáli és aradi magyar testvéreinkhez.
A szórványaink iránti felelősség jegyében fordulok Hozzátok.
A szórványról mindannyian tudjuk, hogy olyan közösség, amely a saját kultúrájában, nyelvében, hitében való megmaradás érdekében támogatásra szorul. A támogatás mindannyiunk érdeke, hiszen a szórvány a nemzet határa, s ha a sors fura összjátékaként beolvad, eltűnik, felszámolódik, a határ odébb kerül, mások kerülnek határszerepbe.
Ki nem védi a nyelvi határait? Minden természetes ösztön és józan eszünk is a védelemre ösztönöz, mindenkinek lehetővé kell tenni az övéi körében való megmaradást.
Ennek a gondolatnak, sőt: parancsolatnak a jegyében fogadta el a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Bizottsága saját szórvány stratégiáját, amelynek egyik kiemelt szórványtámogató programja a szórványgondnokság.
A szórványgondnokság intézményének közvetlen előzményeiként a magyar falugondnoki szolgálat és az erdélyi szórványlelkészségi gyakorlat szolgál. A falugondnok olyan apró közösségek szolgálatát végzi, ahol nincsenek helyi intézmények, ahol az intézmények hiánya veszélyezteti a közösségek létét. A szórványlelkész pedig a kis, elszigetelt közösségek lelki gondozását végzi, nem egy nagyobb, hanem több kisebb hitbéli közösség lelki, emberi támogatója.
Szórványgondnokság bevezetésére pályázott a temesvári Szórvány Alapítvány, az a civilszervezet, amelynek keretében az említett szórványstratégia elkészült. A Bethlen Gábor Alap pályázatunkat támogatásra érdemesnek ítélte, így 2013 őszén elindulhat az első szórványgondnoki szolgálat a Kárpát-medencében. Arad megyében kívánjuk elindítani és társul a program végrehajtásában felkértük az aradi Alma Mater Alapítvány csapatát. A Szórvány Alapítvány javaslatára Szentpál lesz az első szórványgondnoki szolgálat helyszíne.
A jó szórványgondnok minden helyi problémát észrevesz, amin tud, segít, amit nem tud megoldani (idő, benzin, tudás hiányában), annak megoldását mások megkeresésével igyekszik szorgalmazni. Érdeklődik, információt keres, kér, közvetít, bátorít, ötletet ad, véleményt formál. Röviden: azon dolgozik, hogy újra működjön, újra életképes legyen a falu magyar közössége. A szórványgondnoki szolgáltatás továbbá biztosítja a helyi adottságokhoz és sajátosságokhoz igazodó egyéni és közösségi szintű igények kielégítését is. Ezt a gondnok személye és a munkaeszközét jelentő személygépkocsi fogja szolgálni.
Mi, a szórványgondnoki program tehát segíteni fog megerősíteni a helyi intézményeket, segíteni fog jobban rákapcsolódni az aradi magyar kulturális kínálatra, közelebb hozza az anyaországi lehetőségeket.
Levelem tehát beharangozó. A jó hírnek kijáró örömmel írom. Bizonyos vagyok abban, hogy mindannyian örülni fogunk az új programnak.
Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke
Nyugati Jelen (Arad)2013. szeptember 14.
„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. szeptember 14.
Az egykori város: utcanevek az idő sodrásában
Hol volt a Lenin-út? Melyik a Köztársaság-negyed? Hogy hívták a Kossuth utcát régen? Utcanevekben továbbélő udvarhelyi kommunizmus.
Akárcsak a város szobrai és emlékművei esetében, az utcák neveiről is mindig az aktuális politikai rendszer emberei döntöttek. Az utcanevek is úgy változtak, ahogy az egykori köztéri szobrok dőltek vagy álltak: mindig az adott korszak hangulatának megfelelően neveztek el vagy át utcákat, tereket.
Az egykori Botos utcát a 19. század végén nevezték el Kossuth Lajos utcának – a kommunizmusban Május 1 sugárútra keresztelték át, majd a rendszerváltás után visszakapta a Kossuth nevét. A mai Bethlen Gábor utca évtizedekig a Köztársaság (Republicii) nevet viselte – a megszokás nagy úr, mert az utca neve fennmaradt: a kórházzal szemben levő tömbházakat (ezt nevezték Köztársaság, avagy "Républicsi-negyednek) egybefogó lakószövetség ma is a Köztársaság Lakószövetség nevet viseli. A Városháza teret Augusztus 23 térnek hívták, erre a Lenin út vezetett be Szombatfalváról.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években felépített új lakótelepek (Tábor, Bethlen – ezek nagyobbak, a kisebb kiterjedésűek az egykori Szigetre, illetve a városi kórház körülötti területekre épültek) már eleve olyan utcaneveket is kaptak, mint a Függetlenség (sugárút), Győzelem, Béke. Az elvtársak igyekezetének hevét lehetett hűteni olyasmivel, hogy bizonyos mesterségekre és a város körüli földrajzi nevekre utaló elnevezést is kaptak az utcák: Szabók, Fazakasok, Cipészek, Céhek, Építők, Asztalosok utcája, illetve Morum, Tihadár, Gyepes, stb. Ha a rendszer tovább tartott volna néhány évvel, valószínűleg megértük volna, hogy a Strada Partidului felirat díszelegjen pl. a II. Rákóczi Ferenc utca házain vagy Aranykorszak térnek hívják a Bethlen-lakótelepi parkot.
Van néhány olyan utcanév is Udvarhelyen, ami egykori létesítményekről kapta a nevét: ilyenek például a Villanytelep és a Sport utca – utóbbi a városi piac bejáratával szemben van, a bútorgyár egykori területén ugyanis stadion volt a hatvanas években, innen a név.
A rendszerváltás utáni huszonhárom évben fokozatosan sikerült néhány utca nevét visszamagyarítani – például a vár körüli utcák a Horea, Cloșca és Crișan neveket viselték, ezeket vissza- illetve elkeresztelték Kornis Ferencre, Attilára és Eötvös Józsefre.
A kommunizmus ízét nagyon vastagon magában hordozó utcaneveket (ezek a város fő „ütőerei" – Lenin út, Május 1 sugárút, Köztársaság) elég hamar átkeresztelték, de több román történelmi vagy irodalmi személyiségről elenevezett utcanevet (Cuza, Vladimirescu, Alecsandri) csak később, fokozatosan lehetett megváltoztatni, ezen a kilencvenes évek elején készült térképen még megtalálhatók. Habár szintén a kommunizmusra és az erőszakos románosításra emlékeztetnek, több utcanév (pl. Függetlenség, Béke, Győzelem, Eminescu, Bălcescu, Creangă) érintetlen maradt, akárcsak a hétköznapi köznyelvben „Eggydecembernek" hívott 1918 December 1. utca, aminek a városközponthoz közelebb eső része visszakapta a Sziget utca elnevezést, de a Malom utcától a Rákócziig most is a "nevezetes" dátum az utca neve.
Utcák egykor és most
Május 1 sugárút – Kossuth Lajos utca
Lenin út – Tamási Áron utca
Köztársaság utca – Bethlen Gábor utca
November 7 utca – Szentimre utca
Cuza vajda utca – Wesselényi Miklós utca
Vasile Alecsandri utca – Szent János utca
Tudor Vladimirescu utca – Solymossy utca
Egyszer talán ezek az utcanevek is megváltoz(hat)nak, de a lépés elég nagy adminisztratív gonddal jár: a lakcímek megváltoztatása a személyi igazolványok, gépjárművezetői jogosítványok, stb. kicserélését is maga után vonja, egy névváltoztatásnál erre is gondolni kell. Igaz, a kommunizmus erőre kapásakor az egykori Udvarhelyen az akkori hatalomnak a probléma ez nem okozott gondot. De egy olyan udvarhelyi polgárnak, aki a Kossuth utca lakójából a Május 1 sugárút lakója lett, talán igen.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)2013. szeptember 19.
Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony nyomdokain
Évekkel ezelőtt megfogalmazódott vágya vált valóra a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület elnök asszonyának, Náznán B. Olgának: az egyesület tagjait – és nem csak – elvitte egy dél-erdélyi körútra, az egyesületünknek nevet adó fejedelemasszonyunk nyomdokain járva.
Régmúlt időket idéztünk, történelmünk tárgyi és szellemi hagyatékaival ismerkedtünk, fejet hajtottunk őseinknek a haza felemelkedése iránti elkötelezettsége előtt, de megtapasztaltuk mai pedagógusok, lelkipásztorok erőfeszítéseit is, ahogy határozottan megvetik lábukat a szórványban, talajt biztosítva a felnövő nemzedékek számára.
A megálmodott kirándulásra mintha csak a mi tetszésünkre teremtette volna a jó Isten a sok esős nap közé azt a két szeptemberi első szombat- vasárnapot.
Segesvárt csak érintettük, de azért annyit érdemes megemlítenünk, hogy 1630. december 1-jén az itteni országgyűlésen választották meg a rendek Erdély fejedelmévé I. Rákóczi Györgyöt, Lorántffy Zsuzsanna férjét.
Körutunk első állomása Kőhalom volt. Kőhalom váráról az első megbízható adat 1334-ből származik, amikor is magyar királyi várként említik. Arról, hogy mikor, milyen körülmények között került az erdélyi fejedelmek fennhatósága alól a helyi szász közösség tulajdonába, vajmi keveset tudunk. A várból gyönyörű kilátás nyílik keletre a Hargita, délre a hévízi erdőségek fölött a Bucegi és Királykő, délnyugatra pedig a Fogarasi-havasok láncolata felé. A várhegy aljának keleti felén, Orbán Balázs szavaival élve, ,,ott terül el a nevető városka (Kőhalom) egyenes, zsinórra huzott utczáival, csinos négy szög piaczán lévő ódon templomával".
De ott van a belgiumi támogatással épített református templom és a templom köré összegyűjtött hívek közössége is, akik képesek nemcsak saját magyar iskolát működtetni a helyi gyerekek számára, de felvállalják az idegenből hozott mintegy 40 szegény sorsú diák nevelését, taníttatását is a Szegedi László tiszteletes által megálmodott és létrehozott szórványdiákotthonban. Bizony, megszívlelendő hozzáállása a megmaradáshoz ez a sorsa irányítását saját kezébe vevő közösségnek!
Utunk fő célpontja azonban Fogaras volt, a fogarasi vár, amely az erdélyi fejedelemasszonyok birtokának számított. Lorántffy Zsuzsanna ebben a minőségében I. Rákóczi György feleségeként birtokolta Fogarast. Mindenben, de főként a kultúra és a szellemi élet területén férje mellett állt, ezen időszak békés évei alatt gyarapodhatott Erdély. A fejedelemasszony 1657-ben megalapítja a városban az első román iskolát. Román tanítókat és papokat neveltek itt, így aztán a görög katolikusok Fogarast választották első erdélyi központjuknak. A várhoz tartozó birtokán még 39 román tannyelvű iskolát alapított jobbágyainak gyermekei számára. Megilletődve sétálunk a várban, azokban a szobákban, ahol egykor a fejedelemasszony is lakott.
A mai Fogarason az új református templom lelkésze már annak is örül, ha a 400 főt számláló közösségből valaki bejön vegyes házasságot kötni. Furcsán hat a templomkertben felállított emléktábla felirata, amely csak román és angol nyelven hirdeti, hogy a templomot gróf Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata építtette 1715-1740 között. A templom szomszédságából tekint felénk a Mikszáth Kálmán, Fogaras országgyűlési képviselőjének közbenjárásával 1909-ben épült gimnázium épülete, mai nevén Radu Negru líceum, ahol Babits Mihály is tanított pár évig, de amelyben egyetlen magyar osztály sem működik.
Vajon ma hány, a nemzeti kisebbségek nyelvén működő iskolát vállalna fel valaki a többségiek közül, önszántából, nem külső nyomásra, akár a multikulturalitás nevében? Vagy annak már lejárt a csillaga, ahogy kezdik beismerni a nyugati kultúrák is?
Utunk Nagyszeben felé vezet. Ezen a vidéken egyre gyakrabban ismétlődik a Brukenthal név.
Sietünk, mert még idejében el akarunk érni Alsószombatfalvára, ahol az egykori Brukenthal-kastély kertjében az osztrák–magyar monarchia idején ménest telepítettek és ma is működik a lipicai lovakat tenyésztő és kiképző központ. A lovak gyönyörűek, érdekes a nyeregkiállítás is.
A délutáni napsütésben a busz ablakából gyönyörködünk a csaknem közvetlenül a síkságból kiemelkedő Fogarasi-havasokban, csodálatos képet mutat a fenyveserdőkön felül szürkésfehér sziklaormaival.
Késésben vagyunk, de azért még futja egy késő délutáni sétára Feleken (Avrig), a Brukenthal-palota nyári kertjében. Az eredeti állapotában megőrzött barokk kert pompájában élvezzük a lenyugodni készülő nap bágyadt fényét, melegét.
Szebenben az éjszakába nyúló, zsíros kenyérre kent székely viccek áradatát tiszta, kényelmes ágyakban pihentük ki.
Másnap reggel az ott működő HÍD egyesület jóvoltából idegenvezetőnk kíséretében és az éppen a piactéren zajló kézművesvásár hangulatában bejártuk Szeben főterét, imádkoztunk a katolikus templomban, ahol már gyülekeztek a hívek a vasárnapi szentmisére.
Utunk továbbvitt az Erdélyi Fejedelemség egykor virágzó fővárosába, Gyulafehérvárra. Útközben láttuk, ahogy dolgoznak a Nagyszeben – Szászváros (Orastie) autópályán. Csak remélhetjük, hogy majd ükunokáink száguldozni fognak az észak-erdélyi autópályán. (Sajnos, a mindenkori bukaresti kormányoknak az A3-as autópálya megépítése sohasem jelentett prioritást.)
A város látnivalói a várfallal körülvett részben láthatók, itt van az erdélyi püspökség, amelyet még Szent István király alapított 1009-bent Gyulafehérvár székhellyel. Idegenvezetővel járjuk körbe a XIII. században épült érseki székesegyházat, ahol az erdélyi fejedelmek és püspökök egész sora nyugszik, köztük az 1648-ban elhunyt I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna férje, az 1980-ban elhunyt Márton Áron, Erdély nagy püspöke, akinek síremléke előtt fejet hajtunk, és a tiszteletére berendezett emlékszobában megörökítjük egyesületünk nevét a vendégkönyvben.
Utunk során mi is, mint a kommunizmus éveiben a törvényen kívül került katolikus egyház, Márton Áron püspököt idézve érezzük: "Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk".
Nem hagyhatom ki személyes találkozásaimat sem Márton Áron püspökkel: 1956-ban, 11 évig tartó palotafogságának úgymond ,,előestéjén", a marosjárai búcsún, a szentmise utáni ünnepi ebéd közben ölében ülve énekeltem a székely népdalokat, aztán 1969-ben, a börtönből való szabadulása utáni felcsíki bérmaútja alkalmával Farkaslakán részesített a bérmálás szentségében.
Az érseki székesegyház mellett építették 1921–1923 között az ortodox katedrálist, amely I. Ferdinánd román király trianoni döntés utáni, 1922-ben történő újrakoronázásának helyszíne, ezért koronázási katedrálisnak vagy újraegyesítési katedrálisnak hívják.
Nagyenyed ma csendes kisváros, csak történelme beszél a labanc seregek, majd a mócok támadásairól, ahogy azt id. Lörincz Zoltán nyugalmazott tiszteletes meséli. A híres Bethlen Gábor kollégium teljes felújítás alatt áll, a helyi tanács hozzájárulásával és európai pénzeken. A belső udvar iskolaépülete falán olvashatjuk nagyjaink, többek között a híres magyar utazó, Kőrösi Csoma Sándor, Barabás Miklós festőművész, Áprily Lajos költő, Sütő András író nevét, akik mind a kollégium diákjai voltak.
A Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében utolsó állomásunk Torockó. A község egyike azon ritka településeknek, melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat. Erdély legnyugatibb székely végvára, és talán egyik legszebb faluja.
Torockóról hazafelé vesszük utunkat, és reméljük, hogy a Székelykő mögül kétszer fölkelő nap fölöttünk is föl fog ragyogni egyszer.
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület nevében,
Fogarasiné Bereczki Irma
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 20.
A Studium Alapítvány a minőségi oktatásért
Didaktikai eszközök a Bolyai líceumnak és a Református Kollégiumnak
– A marosvásárhelyi Studium Alapítvány létrehozásának gondolata 15 évvel ezelőtt született meg, 10 éve avatták fel és adták át használatra a Trébely utcai tanári lakások szakkollégiumát valamint a Rigó utcai orvosi szakkönyvtárat. Három olyan alkalom, amelyet méltó módon kívánunk megünnepelni az októberben megszervezendő Studium-hét rendezvénysorozatával – mondta a tegnap megtartott sajtótájékoztatón dr. Vass Levente, az alapítvány alelnöke.
Az ünnepség részét képezi a Studium Alapítvány, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a marosvásárhelyi Református Kollégium közös, a Bethlen Gábor Alapítványhoz benyújtott pályázata, amellyel 2,9 millió forintra pályáztak a két tanintézmény didaktikai eszközökkel való felszerelésére. A sikeresnek nyilvánított pályázattal végül 700.000 forintot nyertek amit a fent említett célra fordítanak. Amint dr. Vass Levente hangsúlyozta, a Studium Alapítvány fő célkitűzése, az állami magyar felsőoktatás támogatása mellett próbál figyelni a közoktatásra is, hiszen fontosnak tartja, hogy jól felkészült magyar fiatalok kerüljenek az egyetemekre, főiskolákra. Kali István projektvezető, alapítványi tanácsos elmondta, a pedagógusokkal történt előzetes egyeztetés alapján a két tanintézményben több osztályt szerelnek fel korszerű didaktikai eszközökkel, például modern táblákkal, tanszerekkel, taneszközökkel, logikai lapokkal, zenei oktatáshoz szükséges felszerelésekkel. Hozzátette: idén e két tanintézet érdekében pályáztak, az elkövetkező években más iskolákat is támogat az alapítvány. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója hangsúlyozta, célkitűzése a minőségi oktatás a Bolyaiban, a diákok versenyképességének növelése, de ehhez elengedhetetlen az iskola műszaki felszereltségének fejlesztése, korszerű számítógépek, interaktív táblák, információs rendszerek használata. Benedek Zsolt, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója szerint a modern oktatás korszerű didaktikai eszközöket feltételez, ami fontos a jó teljesítmény eléréséhez.
A fenti projekt folytatásának tekinthető a Studium- hét keretén belül megszervezett Budapest Bár jótékonysági koncertje – jelentette ki dr. Vass Levente. A kiemelkedő esemény teljes bevételét szintén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium felszerelésének felújítására ajánlja fel a Studium Alapítvány. A koncertre október 9-én 18.30 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. Még a koncert napján, az előadást követően nyilvánosságra hozzák az összegyűlt összeget, amit átlátható módon, a tanintézmények vezetésével való egyeztetést követően használnak fel. "Az ígéretek szerint a Budapest Bár teljes énekes kara eljön Marosvásárhelyre koncertezni" – tette hozzá dr. Vass Levente. A sajtótájékoztatón még szó esett a Studium Alapítvány által szeptember 4-én elnyert Magyar Termék Nagydíjról. A Magyar Termék Nagydíj idei pályázatán a Régiók Díját adományozták a Studium Alapítványnak "áldozatos munkájáért, mellyel elkötelezett – folyamatosan magas színvonal mellett – a hagyományok tisztelete, a környezet védelme és a magyarságtudat eszméje iránt".
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)2013. szeptember 27.
Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)2013. szeptember 30.
Életet vinni a műemlék épületekbe
Hetedik alkalommal szervezte meg a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság a Reneszánsz Kastélyfesztivált Hunyad megyében.
A Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a dévai Renaissance együttes idén a Bethlen Gábor-emlékév tiszteletére háromfelvonásos történelmi táncjátékot mutatott be a Kastélyfesztiválon Bethlen Gábor udvarában címmel. Továbbá budapesti és temesvári, a régizene világában nagy elismerésnek örvendő előadóművészek léptek fel a vajdahunyadi várkastélyban, a dévai Bethlen-kastélyban, a marosillyei Veres-bástyában. A zárórendezvényt Szászvárosban a református műemlék templom tanácstermében tartották tegnap. Hunyad megye páratlanul gazdag épített örökségének megőrzése és megtartása mindannyiunk felelőssége, ezért is kapcsolódtunk be tavaly aktívan az Örökségünk őrei – Fogadj örökbe egy műemléket mozgalomba – mondotta Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke köszöntőbeszédében, hozzátéve: számos értékes rendezvény született a program keretében, amely révén sikerült, legalább időnként, megtölteni élettel műemlék várainkat, udvarházainkat, közösségi tereinket, csak így lehet és érdemes ezt az értékes kulturális örökséget továbbvinni. A rendezvényen részt vett Ovidiu Bălan, Szászváros polgármestere is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2013. szeptember 30.
Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát- medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el.
A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptáncegyüttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%- át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A- szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház- Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár.
– Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta.
Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: "Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája." Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Danesan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszentmártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök.
– Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át.
A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni.
A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)