udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
134016
találat
lapozás: 1-30 ... 84901-84930 | 84931-84960 | 84961-84990 ... 134011-134016
2010. december 21.
A helyesen feltett kérdés
Az autonómiára vonatkozóan a leginkább feltett kérdés, hogy mikor? Illetve a mikor utáni időszakra vonatkozó optimista jóslatok. A helyes kérdés azonban nem a mikort firtatja, hanem a hogyant – nyilatkozta a hétvégén Kelemen Hunor. Ebben teljesen egyet lehet érteni az RMDSZ – minden jel szerint – jövendőbeli elnökével.
Ugyanis a követelés kinyilatkoztatásának rengeteg példáját láttuk már, kezdve az RMDSZ programjába való beiktatástól az autonómia-nagygyűléseken keresztül egészen a népszavazásokig – a populista diskurzusokról nem is beszélve. A hogyanról azonban elég kevés szó esett. Azok is, akik azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy nem tartja eléggé felszínen a kérdést, immáron befutottak egy eléggé tanulságos pályát: kezdődött egy lehetséges autonómia-statútum kidolgozásával, aztán folytatódott törvénytervezetek benyújtásával a bukaresti parlamenthez. Rendeztek referendumot, nagygyűléseket, aláírásokat gyűjtöttek, civil fórumokat szerveztek, civilszervezeteket építettek fel, pártot alakítottak (az is lehet, hogy a másodikat is megalakítják a közeljövőben). Nem sikerült azonban kilépniük saját árnyékukból: a követelést a román sajtó kapta fel közben, inkább mint egzotikus szenzációt, a román politikusok pedig, ha nem unták már a kérdést, akkor nacionalista-populista vonalon igyekeztek pontot szerezni egy-egy vonatkozó nyilatkozattal.
A lényeg marad, a kérdésben áttörést senki sem ért el: sem az RMDSZ, sem a többi, kizárólag az autonómia kivívásáért létrejött szervezet nem tudott semmit mozdítani ebben a kérdésben. Annyit értünk el, hogy ha felmerül a kérdés, akkor a román közvélemény nem kezd rögtön székelyföldi búzamezőkben rejtőzködő tankhadosztályokról cikkezni. Ez is fontos előrelépés, de nem elegendő, teljes szemléletváltásra lenne szükség. Arra a szemléletváltásra, aminek a lényegére részben Kelemen Hunor is rátapintott: nem a mikor kérdése a fontos és nem is az igény kinyilatkoztatása. Mindkettőről esett rengeteg szó, az első kérdésre egyáltalán nem tudjuk a választ, a másodikról kiderült, hogy a valamilyen szintű belső mozgósításon kívül nem tud egyebet elérni. Arra jó – és erre szükség is van –, hogy az érdeklődést fenntartsa, de a kivíváshoz ez csak az egyik minimálfeltétel. A nélkülözhetetlen és elégséges feltételek tömkelegére van szükség ahhoz, hogy elérjünk valamiféle áttörést. A decentralizáció és a helyi kezdeményezések erősítése (két téma, amiben a székelyföldi RMDSZ kétségkívül sok eredménnyel dicsekedhet) jó irány egyrészt a közösség erősítésére, másrészt az autonómia-követelések előli többségi elzárkózás hangulatának oldására. Komoly lépés lehet ebben az irányban a megfelelően végrehajtott regionalizáció, illetve a kulturális autonómia fogalmának meghonosítása is.
Mit hiányolnak azonban az emberek mégis az autonómia-küzdelemből, miért lehet még mindig azzal kecsegtetni a választókat, hogy egy új alakulat pluszt adhat, annak ellenére, hogy az azt alkotó személyek eddig is előhúzhatták volna az adut, és megoldják a kérdést?
Azt hiszem, az emberek nem abban hisznek, hogy valaki eredményesebb lesz, nem azt várják, hogy csodák szülessenek: azt hiányolják, hogy valaki nem adott egy koherenciát az autonómia-harcnak. Nem született egy, kicsit sarkítva, erdélyi magyar konspiráció az autonómia kivívásáért. Nem adott nekik senki egy stratégiát, egy keretet, amiben a fenti „hogyan?” alapján reálisan láthassák a „mikor?” kérdésének válaszát is.
Ez lehetne Kelemen Hunor programjának az első lépése is: megalkotni azt a stratégiát, ami végre egy csokorba foglalja a lépéseket, amiket az erdélyi magyarság bejárt és bejárhat, illetve be kell járjon annak érdekében, hogy elnyerjen különböző autonómia-formákat. És ebben akár a Tőkés-vonulattal is meg lehet találni a közös hangot, de ha Szász Jenő csatlakozna, annak sem szabad akadálya legyen – hiszen elvileg az autonómia közös ügy.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)2010. december 21.
Iskolák, sorsok, politikák
Minél többet szemlélem, annál kevésbé tudom megérteni a társadalomnak az oktatáshoz-neveléshez való viszonyulását. Sokszor úgy tűnik: egyrészt minden más ágazat fontosabb, másrészt, az oktatási rendszeren belül mintha a gyerekek számítanának a legkevésbé.
Folyamatosan ütköztetik a mindenféle politikai, nemzetféltéses és egyéb stratégiákat, viták, tanulmányok és sopánkodások látnak napvilágot, és a legtöbbször az derül ki belőlük, hogy a szent cél valamiféle meglévő, kalcifikált rendszer fenntartása, statisztika-alapú jövőképeken való hősies munkálkodás.
Rossz eszközökkel, rossz célokért.
Minden tiszteletem azoké, akik az oktatás sorsát szívügyüknek tekintik, messzemenően értékelem jóindulatukat, elszántságukat, kitartásukat.
És minden elismerésem a szórványvidéki, lakótelepi tanító néniké és tanár bácsiké. Én is részesültem abban az áldásban, amit lassan szélmalomharcnak tekinthető munkájuk jelent. Névtelen, csendes hősök ők, akik borzasztó körülmények között, valamiféle megtartó hivatástudattól vezéreltetve teszik a tőlük telhető legjobbat a rájuk bízott gyerekekért. Amióta az eszemet tudom, soha nem fizették meg őket tisztességesen, és mégis soha nem hallottam olyanról, aki emiatt – jó balkáni divat szerint – hanyagul végezte volna munkáját.
De mindezek tudatában sem tudok egyetérteni azokkal, akik a lakótelepi magyar osztályok leapadásán siránkoznak és – hol hangosan kimondva, hol finom utalásokkal – a belvárosi „elit” iskolák s az azokban létesülő újabb és újabb osztályok számlájára írják a „tragédiát”.
Vizsgáljuk csak meg a helyzetet közelebbről.
A Szabadsághasábjain is megjelent „Hová tűntek az erdélyi magyar gyermekek” című tanulmány-részletben egész sor olyan érvet olvasok, amilyeneket jó ideje hallok itt-ott, de képtelen vagyok elfogadni.
Mit jelentsen az például, hogy a szülők „nem adják gyerekeiket a »nem nekik való« iskolába” – méghozzá a tanulmány szerint érthető módon?
Hogyan képes egy szülő – bármilyen származású legyen – arra, hogy hatéves gyermekéről eldöntse: a jó iskola túl jó neki? Milyen megfontolások alapján ítéli valaki tulajdon gyermekét középszerűnek? Számtalan zseni híres arról, hogy az iskolában nem teljesített túl jól. Hogyan tudhatná egy szülő, vagy akár egy tanár is, mi rejtőzik egy hatéves gyermekben, mi bontakozhat ki belőle a megfelelő környezetben?
Tudom, most ez a divat: összeszorult gyomorral hallom, hogy újabban felvételit tartanak az óvodákba is, így aztán kétéves gyermekeket pavlovi módszerekkel idomítanak a ceruza helyes tartására, másképpen nem jut be. Már csecsemőkorban megpróbálják eldönteni ki mire jó és ki nem érdemli meg a józan körülményeket. Meddig lehet még elrugaszkodni a józan észtől, és miért kell gyermekeinket valamiféle homályos-divatos sikerképzet délibábjáért esztelen butaságoknak kitenni?
A gyermek hadd legyen gyermek és tegye azt, amit egy gyermeknek kell tennie, a lehető legmegfelelőbb körülmények között.
Szeretném nagyon erősen hangsúlyozni: itt nem elsősorban az oktatásról, annak színvonaláról, minőségéről van szó.
Én lakótelepi iskolába jártam. Szerettem tanáraimat, de szívből gyűlöltem a környezetet. Az egykori Auguszteom legkisebb épületében a klórmészbűzös mellékhelyiség és az orvosi rendelő mellett két osztályterem volt: egyikben román, a másikban magyar osztály működött. Hetente legalább egyszer összeverekedtünk, és legnagyobb közösségi élményünk az volt, ha olykor a Laci és Tibi vezette magyar fiúk verték meg a „Bungherz” csúfnevű lurkó által vezérelt románokat, és nem fordítva.
Emlékszem, mennyire félszegen mozogtam ezek után a természettudományi líceum akkoriban még fél-elitnek számító felszabadult, értelmes, tevékenység-alapú magyar közösségében, és mennyire ledöbbentem, amikor először besétáltam az Apáczai épületébe, és a hirdetőtábláról rám zúdult az a felbecsülhetetlen közösségi háló: furulyakör, magyarországi kirándulás, kórus, barlangászklub stb.
A helyzet azóta jobbult, és remélem ma már a még meglevő lakótelepi magyar osztályok sorsa is jobb, de az arány bizony megmaradt: tessék besétálni az „elit iskolák” akármelyikébe és körülnézni. Vagy tessék benézni a János Zsigmond Unitárius Kollégium honlapjára, a Diákélet menüpont alá. Olyan közösségi élet és olyan élményhalmaz vár a gyerekekre, amilyent egyetlen lakótelepi iskola sem fog tudni nyújtani soha.
Melyik szülő fogja ennek tudatában eldönteni, hogy gyermekének ez nem való, járjon csak ide a lepattant lakótelepi iskolába?
Ki fosztja meg gyermekét attól a plusztól, amely pályára állíthatja őt az erdélyi magyar társadalmon belül, egy közösség tagjává teszi, és kapuk sokaságát nyitja meg előtte?
Vagy van olyan szakember, aki ránéz akár egyetlen gyermekre is, és ki meri jelenteni: valamiféle rosszul értelmezett etnopolitikai szempont érvényesülése fontosabb az ő sorsánál?
Bizonyára van olyan szülő is, aki úgy gondolkozik: „ha nekem jó volt, jó lesz neki is”(mint ahogy olyan is akad, aki gyakorlatinak hangzó megfontolások alapján inkább román osztályba íratja csemetéjét), de a többségre nem ez jellemző, a legtöbb szülő azt szeretné, ha gyermekei többet, jobbat kapnának, mint ami nekik jutott.
A gazdasági szempont már sajnos komolyabb – pedig áthidalható lenne –, na nem a szülők, hanem más közösségi tényezők részéről. Kolozsváron igazán nem panaszkodhatunk a közszállításra, a belváros minden egyes lakónegyeddel össze van kötve, a trolibuszbérlet pedig valahogyan csak kikerül. És ha még messzebbről, netán vidékről kell bejárni: manapság már akad bentlakás is.
Persze, a bentlakás, mint ahogyan a jobb iskolák sok más juttatása is, pénzbe kerül. Na, itt lenne igazán szerepe a közösségnek, a civil szervezeteknek, az erdélyi magyarság berkeiben működő alapítványoknak, pártpénz-szivacsoknak, pályázatokból évek óta jól megélő zártkörű kluboknak. Vajon hány kolozsvári magyar tud arról, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban hatvan bentlakási helyet évek óta amerikai családok fizetnek? Hányat fizetnek a tehetősebb erdélyi magyar családok? Hányat az Erdélyért szívreszorított kézzel szenvedő anyaországi vezérszónokok? Hányat az ilyen-olyan alapítványok? Hányat a jól menő, erdélyi magyar kézben levő cégek?
Hány magyar gyerek részesülhetne minőségi magyar oktatásban, akár egyetlen civil gittegyleti „sopánkodjunk együtt a magyarságért” típusú szimpózium árán?
Ki merészeli kimondani azt, hogy nem elég fontos a cél? – az ilyen legyen szíves és mondja ezt egy monostori magyar anyának, aki pénztárcájába tekintve hozza meg a keserű döntést: ide fogsz járni fiam, a sarokra.
A lakótelepi magyar osztályok felbecsülhetetlen értéket képviseltek és még ma is nagyon fontosak – sokak számára az egyetlen lehetőséget jelentik. De letűnőfélben vannak, akármit is csinálunk. És kövezzenek meg, de én egyetlen magyar gyerek lehetőségeit, életbe való elindulását sem csorbítanám azért, hogy egy városvégi magyar osztály halódó vegetálását pár évvel meghosszabbítsam.
ERCSEY-RAVASZ FERENC, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
„Akármilyen volt, de a mi életünk, emiatt mégis szép volt”
Tolna Éva könyvbemutatója a Tranzit Házban
– Van egy olyan része a házassági eskünek, hogy „véle tűrök, véle szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom”. Ez a kötet pontosan erről szól: hogy találkozik két ember az ’50-es évek közepén, felvállalják egymást, örömeiket és bánataikat megosztják a másikkal – magyarázta Dávid Gyula irodalomtörténész szombaton délután, Tolna Éva Aranylakodalom című könyvének bemutatóján. Helyszínként a Tranzit Ház emeletén lévő kávéház szolgált, ahová fiatalok és idősebbek egyaránt ellátogattak.
Az Exit Kiadó gondozásában jelent meg Tolna Éva fikcionalizált önéletírása, amely a Könczei Ádámmal együtt leélt éveket regényesíti meg. A szerző férjére emlékezik, aki már 27 éve nem lehet közöttünk; a könyvbemutató is ennek az emlékezésnek a jegyében zajlott. – Számos olyan helyzetbe kellett belekeverednünk életünk során, amelyet jó szívvel nem tudtunk és nem is akartunk elvállalni. Élete társának a maga kudarcaival és lobogásával kellett elviselnie Könczei Ádámot, ettől volt szép és igaz az ő életük – értékelte Dávid Gyula, az Aranylakodalom című kötet szerkesztője. Hozzátette: bár a könyvben sok a szomorúság, minden bizonnyal voltak szép részek az életükben, olyanok, amelyek révén a „nyomorúságot a hátuk mögé tudták dobni ezek az emberek”, hogy azt mondhassák: ezért megérte.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen, felolvasott méltatásában viszont elhangzott: „Tolna Éva könyve egy emberpár, egy család története. Szenvedéstörténetként is megírhatta volna a szerző, akinél jobb magyartanár aligha volt Kolozsváron, de mást választott. A romantika és a durva valóság nagyon egyéni, sajátos jelenlétét, három nemzedék, egy történelmi korszak regényesített krónikáját. Az énregény hősnőjét és családját, akik lázadnak a rájuk kényszerített körülmények ellen, és sebeket kapnak, de a zsarnokság és a nélkülözés rabságából kimenti őket valamilyen poétikus hit a szerelemben, a szeretetben, a hűségben, bátorságban, jellemerőben”. Az esszéíró szerint az ad hitet nekik, hogy az üldöztetés és a hétköznapok küzdelmében is emelt fővel élik életüket, egyaránt tudnak örülni egymásnak és a művészetnek.
– Akármilyen volt, de a mi életünk, emiatt mégis szép volt – mondta a szerző, majd hozzátette: a kötetben szereplő fejezetek címe is egy-egy virágnév (őszirózsa, szekfű, tulipán, ibolya stb.). Menye, Plugor Judit készítette a könyv illusztrációit, a rajzokból összeállított tárlatot a résztvevők is megtekinthették a helyszínen.
Befejezésül a Jégvirág című fejezetet olvasta fel könyvéből Tolna Éva, az est zenei aláfestéséről pedig Réman Zsófia (fuvola) és Réman Zoltán (klarinét) gondoskodott, akik Eugène Bozza-műveket adtak elő.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
Kiválóságdíjakat adtak át
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén működő néprajz szakot, valamint az annak háttérintézményeként szolgáló Kriza János Néprajzi Társaságot (KJNT) is kitüntették tegnap délben, az egyetem vezetősége által 2009-ben meghirdetett kiválósági verseny díjkiosztóján. – Négyszáznál is több azoknak az alap- és mesterképzős szakoknak a száma, amelyek jelen pillanatban az egyetemen működnek, ezek közül 24-et díjaztak, egyikük a néprajz szak. A benyújtott iratcsomó tartalmazta egykori diákjainknak az elmúlt öt évben elért eredményeit – a végzetteknek a szakmában való jelenléte, publikációk száma stb. – magyarázta lapunknak Keszeg Vilmos egyetemi tanár.
Kiderült: a diákoknak 211 publikációjuk (tanulmányok, kötetek) jelent meg az elmúlt öt évben. – Az eredményeinkkel eddig is tisztában voltunk, most azzal szembesülhettünk, hogy egy ilyen nehéz megmérettetés során is elismerik a munkánkat – tette hozzá Keszeg. A néprajz szak mellett magyar vonalon elismerésben részesült többek között a pénzügy (élén Juhász Jácint Attilával), a római katolikus teológia (Holló László) és a református teológia (Molnár János) szak.
Kiválóságdíjjal ismerték el a Kriza János Néprajzi Társaság tevékenységét is, az egyéni kategóriában pedig Keszeg Vilmos mellett többek között Kassay Gábort (matematika), Benedek Józsefet (földrajz), Gyémánt Lászlót (európai tanulmányok) és Magyari Tivadart (szociológia) tüntették ki. A díjazottak az elismerésekről oklevelet vehettek át.
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Pártinfláció évadja
Ahogy kies erdélyi tájainkon legeltetjük egyre borúsabb tekintetünket, nyomban elénk szöknek azok az egyelőre forrpont alatti kezdeményezések, amelyeket pártalapítás és hírességcsinálás alcímként értékelhetünk. Nos, ugyan nem alakul új párt (pardon: szövetség) Markó Béla ,,részleges" visszavonulásával, de máris mutatkozik ,,nevelt fia(i)" részéről az ugyancsak ,,részleges" utódlás szándéka.
Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie. Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppártja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben). Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék! Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmesteri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos eredménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót. Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Mindenekelőtt irigy és önző mi magunk.
Puskás Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Verseny, nézők nélkül
Megpezsdülni látszik az élet az RMDSZ-ben: azt követően, hogy Markó Béla bejelentette visszavonulását, az elnöki tisztségre pályázók területi szervezeteket járva próbálnak támogatást szerezni maguknak, elmondják — igaz, meglehetősen klisészerűen, közhelyeket halmozva — milyen szervezetet szeretnének, melyek a célkitűzéseik.
A szövetség helyi struktúrái pedig azonnal reagálnak: a Szilágy megyeiek például, jó RMDSZ-es szokáshoz híven, egyhangúlag foglaltak állást Kelemen Hunor mellett, a Kolozs megyei szervezetben már megoszlottak a szavazatok, de a hazai pálya előnye döntőnek bizonyult, és végül Eckstein-Kovács Péter mellett tették le a garast.
Akár érdekes is lehetne ez a versengés, ha valóban különféle nézetek ütköznének, ha arról szólna, milyen jövőt szánnak a szövetségnek, hogyan képzelik el az immár jó ideje pártosodás útjára tévedt érdekvédelmi szervezet további működését, miként tárnák nagyobbra annak kapuit, mely értékeket tartanak fontosnak, kikkel kívánnak együtt dolgozni. Ki ne találná izgalmasnak, milyen retorikát használnak a jelöltek, hogyan próbálják megnyerni maguknak kollégáikat, milyen elvek mentén vezetnék az RMDSZ-t, mit folytatnának, mit tennének másként? Csakhogy mindebből vajmi keveset tudhatunk meg. A szervezeten belül folyó kampány meglehetősen titokzatos, a legfontosabb döntések, alkuk a kulisszák mögött születnek, a közvéleményt, a sajtót gyakran csak propagandisztikus ízű közlemények révén tájékoztatja a szervezet csúcsvezetése. A szövetség nagyágyúinak bizalmát élvező Kelemen Hunor útját felülről egyengetik, emiatt aztán módfelett magabiztos is a trónörökös, Eckstein-Kovács Péter indulása pedig hozott ugyan kis színt a versenybe, de neki az évek során igencsak precízen kiépített hatalmi gépezettel kell szembeszállnia. S míg mindkét politikus azzal van elfoglalva, hogy elnyerje a kongresszusi küldöttek tetszését, megfeledkezni látszanak a nyilvánosságról, a párbeszédről, nem kérik ki a civil szféra, a szakmai szervezetek, saját választóik véleményét.
Elszalasztanak hát egy esélyt a nyitásra, a közösség elvárásainak meghallgatására, és az érdekvédelmi szervezet tisztújítása így, szinte észrevétlenül, kizárólag belső pártüggyé silányul. De vajon igazi verseny az, amely nézők, szurkolók nélkül zajlik?
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Megbüntették Ilie Năstasét cigányellenes kijelentései miatt
Megbüntette Ilie Năstasét az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a romániai magyarokkal és cigányokkal kapcsolatos kijelentései miatt, az egykori teniszcsillagnak 600 lejes bírságot kell kifizetnie.
egykori teniszező ellen, aki Románia turisztikai brandjét képviseli, Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök emelt panaszt a testületnél, mivel Năstase egy interjúban azt mondta: egyetért azzal, ahogyan Franciaország a romániai romák ügyét kezeli, és szerinte a romákat Székelyföldre kellene telepíteni, hogy megváltoztassák az etnikai arányokat. „Nem mehettem el szó nélkül Ilie Năstase kijelentései mellett, és továbbra is fellépek minden olyan megnyilvánulással szemben, ami a magyarok, a székelyek ellen irányul” – nyilatkozta Borboly Csaba. A tanácselnök a CNCD döntésére reagálva elégedettségének adott hangot, mivel a testület az utóbbi időben helyt adott valamennyi hasonló, etnikai diszkrimináció miatti panasznak, ami szerinte azt mutatja, hogy az intézmény betölti szerepét.
Asztalos Csaba CNCD-elnök korábban közölte, a vizsgálat során arra keresték a választ, hogy Năstase kijelentései kimerítik-e a rasszista uszítás fogalmát, továbbá azt vizsgálták, hogy az egykori teniszcsillag kijelentései a roma közösség méltóságának megsértését vagy ellenséges, megfélemlítő, leminősítő, megalázó, támadó légkör kialakítását célozzák-e.
Mint arról beszámoltunk, az egykori teniszcsillag a Pro Sport sportújságnak adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Sarkozy megvédte a francia polgárokat, ezt kellene tennie a román államfőnek is. (…) A romániai cigánykérdést nekünk, románoknak kell megoldanunk, nem a franciáknak vagy az osztrákoknak. Ha én lennék Románia elnöke, Hargita megyébe küldeném a cigányokat, ott amúgy is nagyon sok a magyar és csak körülbelül tizenkét román él. Kedvező életfeltételeket teremtenék számukra. Ezzel pedig megváltozna a térség etnikai aránya is”.
Năstase kijelentéseit több erdélyi magyar politikus is elítélte. Kelemen Ferenc, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezetének elnöke rasszistának és antiszociálisnak nevezte ezeket. Korodi Attila RMDSZ-es képviselő Năstasénak a Romániát népszerűsítő kampányból való mellőzését követelte Elena Udrea turisztikai minisztertől. Borboly Csaba arra kérte Năstasét, ne gerjessze a feszültséget ilyen kijelentésekkel. Krónika (Kolozsvár)2010. december 21.
Leleplezték Kiss Gedeon szobrát
Tegnap leleplezték a szatmárnémeti Kossuth-kertben Kiss Gedeon volt városkapitány mellszobrát. Az ünnepséget Barakonyi Gergő vezényelte, az első szónok pedig Dr. Bura László helytörténész volt, aki néhány szóban felelevenítette a fák ezredesének is hívott hajdani városvezető életét és munkásságát. Kihangsúlyozta: az esemény legnagyobb jelentősége az ismétlésben lelhető fel – 107 évvel ezelőtt ugyanis, akárcsak most, szintén közadakozásból állítottak emléket a szatmáriak Gida bácsijának. Az 1823-as születésű Kiss Gedeon a szabadságharc alatt nemzetőr főhadnagyként szolgált, majd számos városi, illetve megyei tisztséget töltött be. 1872-től foglalkozott közrendészettel városkapitányként, többek között megalapította és vezette az önkéntes tűzoltó egyesületet, de a városi múzeum, valamint a Kossuth-kerti közfürdő megalapítása is az ő nevéhez fűződik. A 19. század végi rohamosan fejlődő városban szintén ő volt az, aki felfedezte a parkok, a zöldövezetek létrehozásának szükségességét. Bura László szerint a ma emberének nemcsak a természet erői ellen, de saját, romboló hajlamú természete ellen is küzdenie kell, hisz saját életterét veszélyezteti mohóságával. Ezért irányadó jel kell hogy legyen számunkra Kiss Gedeon: a közösségért élő és dolgozó, ugyanakkor a természetet szerető és óvó ember értékrendjét kell megismernünk és magunkévá tennünk példája nyomán. Felician Pop, a megyei hagyományőrző központ vezetője ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a jelenlegi Kossuth-kert helyén Kiss Gedeon idejében egy elhanyagolt, mocsaras külvárosi telep volt, melyet az ő törekvései nyomán változtattak át a lakosság által igen kedvelt zöldövezetté, ahová a szatmáriak szívesen jártak sétálgatni, kerékpározni. Mint elmondta, egy, a Kossuth-kertet bemutató filmen dolgozott korábban, ennek során ismerte meg Kiss Gedeon munkásságát, ekkor értette meg, hogy egy olyan közéleti személyiséggel van dolga, aki „szerelmes a természetbe“. Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, a szobor újbóli felállításának kezdeményezője a jól ismert Tamási Áron-idézettel kezdte mondandóját: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Elmondta: Kiss Gedeon – bár nem ismerhette Tamási írását, hisz korban megelőzte őt – ebben a szellemben élt és dolgozott, ugyanis minden erejével azon volt, hogy a természettel is összhangban lévő, élhető környezetet teremtsen a szatmáriak számára. Kifejtette, úgy érzi, hogy erkölcsi adósságot sikerült törlesztenünk a volt városkapitány irányába, hisz az emlékét őrző szobor egyszer már állt a lakosság közös akaratából – ez azonban a történelem zavaros sodrában eltűnt. Megköszönte továbbá mindenkinek a hozzájárulást, a támogató cégektől kezdődően a szobrot újból megformáló Szodoray-Parádi Hajnalkán át a pénzgyűjtésben oroszlánrészt vállaló egyházakig. Mint elmondta, több mint kétezer ember adakozott az öntési költségekre. Mivel több gyűlt össze a szükségesnél, jut 20 állami gondozásban élő gyerek karácsonyi ajándékára is. Két civil szervezetet is kiemelt az adományozók sorából, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, valamint a Román Madártani Egyesület szatmári szervezetét. Ezt követően Ilyés Gyula polgármester fejezte ki örömét a szoborállítással kapcsolatosan, majd Geszti Tímea és Carol Erdős szavalatai hangzottak el, Koncz Kriszta, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja pedig egy népdalt énekelt. Az ünnepségen megjelent Kiss Gedeon egyik leszármazottja, Meleg Enikő is, aki szintén adakozott a szoborállításra. Az ünnepség koszorúzással ért véget.
Babos Krisztina, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)2010. december 21.
Könyvbemutató és lelkész-beiktatás az Új Ezredév Református Központban
Megemlékezés Újvárossy Ernő sírjánál
A forradalom 21. évfordulója alkalmából Újvárossy Ernőről emlékezett meg vasárnap délután Tőkés László EP-alelnök, Hermán János és Tolnay István egyházkerületi tanácsosok, Gazda István, az Új Ezredév református gyülekezet lelkipásztora és a gyülekezet néhány tagja a temesvári forradalom első halottjának kopjafájánál, az erzsébetvárosi temetőben.
A temetői áhítat során Hermán János egyháztanácsos felidézte az 1989-es belvárosi templombővítés kulcsembere, Újvárosi Ernő helytállását, aki a folyamatos zaklatások ellenére kiállt egyháza mellett és mindent megtett az építkezés előremozdítása érdekében. Halálának valódi oka máig ismeretlen, 1989. szeptember 18-án találták meg a holttestét a városszéli erdőben. Néma tüntetéssé alakult temetésén Farkas Árpád Avaron című versét idézték („Orra bukva az avaron / a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is / csak menni, egyre menni”) A megemlékezés résztvevői a kegyelet koszorúját helyezték el Újvárossy Ernő kopjafájánál.
A megemlékezések az épülő Új Ezredév Református Központban folytatódtak, ahol Tőkés László EP-alelnök részvételével mutatták be G. Mátyus Melinda Színről színre – A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben című kötetét. A kötetből Balázs Attila színművész, a Csiky Gergely Színház igazgatója olvasott fel részleteket, Czári Tibor zeneszerző élő zongorajátékától kísérve. G. Mátyus Melinda könyvét Demeter Szilárd mutatta be, aki szerint a Színről színre című kötetben a református gyülekezet tagjainak személyes történeteiből mozaikszerűen áll össze az 1989-es forradalom története.
A könyvbemutatót követően ünnepi istentisztelet keretében került sor Gazda István lelkipásztor beiktatására. Igét hirdetett és a beiktatási szolgálatot elvégezte Tőkés László. A rendhagyó módon csak 12 év után beiktatott templomépítő lelkipásztort köszöntötték az egyházkerület és az egyházmegye jelenlevő lelkipásztorai, a történelmi egyházak, az RMDSZ és prefektusi hivatal képviselői. A jeles vendégek ez alkalommal meglátogatták az épülő Új Ezredév Református Központnak, a gyülekezeti teremnek is otthont adó E épületét. Tőkés László ez alkalommal kijelentette: reményei szerint a temesvári forradalom 25-ik évfordulóján (2014 decemberében –szerk.) sor kerülhet a Makovecz Imre által tervezett temesvári Református Központ felavatására.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)2010. december 21.
Csiky Gergelyre és id. Kilin Sándorra emlékeztek Aradon
A névadó születésének 168., illetve halálának 119. évfordulójára emlékeztek ma délben az aradi Csiky Gergely Iskolaközpontban.
A gimnáziumi éveit Aradon töltő, később a papi hivatást a dráma- és színműírói, illetve műfordítói pályára cserélő Csiky Gergely 1842. december 8-án született az arad-hegyaljai Pankotán, és 1891. november 19-én halt meg Budapesten; a térségben az aradi iskolaközponton kívül az ő nevét viseli a temesvári magyar színház is.
A kilencedik alkalommal megszervezett Csiky-nap nemcsak a névadóra való emlékezést jelenti, hanem az iskola ünnepét is egyben – hangsúlyozta Bognár Levente aradi alpolgármester Juhász Béla iskolaigazgató köszöntője után. „Nagyon fontos, hogy Csiky Gergely – és minden magyar nyelvművelő – hagyatékát tovább vigyétek. Tanuljátok, használjátok, vigyázzatok a magyar nyelvre itt, ebben az iskolában, ugyanis ez az, ami meghatározza azonosságunkat. Generációk dolgoztak azon, hogy ma itt magyarul tanulhassatok és felkészüljetek az életre” – fogalmazott az elöljáró. Horváth Levente Arad megyei alprefektus beszéde után Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes azzal a javaslattal állt elő, hogy a tanintézmény változtassa meg a nevét Csiky Gergely Iskolaközpontról Csiky Gergely Főgimnáziumra. „Ehhez az iskola minden feltételt teljesít – jelentette ki. – Megvan a legkevesebb 75 éves múltja, sőt annál jóval régebbi a története, rendelkezik kellő humánerőforrással, megvan az akarat, a lendület, vagyis szerintem minden adott ahhoz, hogy az iskola kikerüljön az árnyékból, mert jelenleg, ha a megye vezető iskoláit sorolják valahol, a Csiky rendre kimarad. Pedig ez egy a maga nemében egyedülálló iskola: más középiskolában nincs magyar tannyelvű tanítás a megyében, illetve olyan nevelést és tartást ad a diákjainak, amivel kevés iskola büszkélkedhet. Remélem, az ünnepek után erről is beszélhetünk az illetékesekkel.”
A hagyományokhoz híven, a Csiky-napon nem feledkeztek meg az aradi magyar oktatás jeles pedagógusairól sem. Idén a 110 éve született id. Kilin Sándor emléktáblája került be az iskola panteonjába, több diáknemzedék hálája jeléül. A néhai erdőhegyi majd pernyávai tanító és iskolaigazgató a szó szoros értelmében a nemzet napszámosa volt – mondta róla Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke. A Kolozsváron diplomázott Kilin Sándor negyed évszázadon át az erdőhegyi református iskola kántor-tanítója, egy darabig pedig igazgatója volt, majd egy évig bánsági, azt követően meg aradi magyar tanfelügyelő. „Az egykori diákok és szülők, a pernyávai városrész lakói elsősorban mint iskolaszervezőre emlékeznek rá. Kilin Sanyi bácsi az anyanyelvű oktatás utolsó mohikánja volt Pernyávában. Trianon után egyre sorvadt a magyar oktatás, és ő volt az, aki küzdött, járt, biciklizett, kilincselt az iskola érdekében. Tankönyveket, iskolai segédanyagokat szerkesztett, de ezek egy része engedélyek hiányában a saját, más részük pénz hiányában a kiadók fiókjában maradt. 1959-ban a Kapa utcai »Kilin-akadémia« is az iskolaegyesítés áldozata lett. Átvitték az Illés – ma Oituz – utcai román iskolába, ahol Sanyi bácsi aligazgatóként tovább küzdött a pernyávai magyar gyerekekért. Ma ez már csak emlék, hiszen a közelmúltban megjelent pernyávai oktatástörténetben a román nyelvű iskoláról esik szó. Az Erdőhegyről elhurcolt református pap helyett prédikált a templomban, temetett, keresztelt, és matematikát tanított, ha nem volt tanár, nehogy a szülők elvigyék a gyerekeket a magyar iskolából. Nem a nagy, neves középiskola tanára, hanem a napi munka, a családok hétköznapjainak alakítója volt. Emléktáblája a munkás pedagógusok és a neves tudós-tanárok között méltó helyre került” – emlékezett a 82 évet élt Kilin Sándorra Matekovits Mihály. Erdőhegyről az egyik volt tanítvány, a 85 éves Galambos Gyula is eljött az avatóra; a márványtáblát Matekovits és Csanádi János ny. tanár leplezte le, és Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepség végén adták át a Csiky-díjat, amit idén a 12. osztályos Dancu Gréta érdemelt ki, hagyományosan most jutalmazták meg a nemzetközi rajzversenyek díjazott diákjait, majd Ilona János informatikatanár mutatta be az aradi iskola új internetes honlapját, amely awww.csikygergelyarad.ro webcímen érhető el.
Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com, Erdély.ma2010. december 21.
Năstase akkor fizet, ha Tőkést lecsukják
„Semmi bajom a cigányokkal, csak a bűnözőkkel" – nyilatkozta a Gândul napilapnak Ilie Năstase. A volt teniszcsillagot 600 lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), miután egy interjúban azt nyilatkozta a ProSportnak, hogy ha ő lenne Románia elnöke, az összes romát Hargita megyébe telepítené, hogy megváltoztassa a térség etnikai arányát.
„Nem tudtam a büntetésről" – mondta Năstase -, „és nem is szándékozom kifizetni." Majd hozzátette: „Akkor fizetem ki, ha majd Tőkés László a doftanai börtönbe kerül a románok ellen tett kijelentései miatt." A Gândul-ból kiderül, hogy a volt sportoló Tőkésnek azt a kijelentését tartja ilyen súlyosnak, miszerint december 1. gyásznap a magyarság számára. „Ez támadás a román nemzetbiztonság ellen" – véli Năstase.
Paprika Rádió, Erdély.ma2010. december 20.
A színház tükröt tart
A száz éve született Tompa Miklósra emlékeztek Marosvásárhelyen
Tompa Miklósra, a színházalapítóra, rendezőre, tanárra, egykori kollégára emlékeztek születésének századik évfordulóján Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Művészeti Egyetem közös rendezvényének résztvevői. A hétvégi rendezvénysorozat délelőtt a színház előcsarnokában egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával kezdődött. A Színházi arcképcsarnok című tárlaton a színház történelmi és mai személyiségeiről készült festményeket, rajzokat, szobrokat bemutattak be. Megnyitó beszédében Nagy Miklós Kund elmondta: „a társadalom színház nélkül olyan, mint a fürdőszoba tükör nélkül, legőszintébbek akkor vagyunk, amikor a tükör előtt állunk”. Ezután a Székely Színház előadásait archív hang- és képanyagok elevenítették fel.
Ezt követően kerekasztal-beszélgetést tartottak az ünnepelt Tompa Miklósról és munkatársairól: a Székely Színház neves színészeiről, rendezőiről. Az eszmecserét Nánay István magyarországi színházkritikus, egyetemi oktató vezette, közreműködött Gajdó Tamás, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, aki egy Kovács Györgyről szóló összeállítást is bemutatott. Tompa Miklósról egykori munkatársai közül Szabó Duci, Szentgyörgyi-díjas színművész, Elekes Emma, Debreczeni Gabi és Fodor Zeno, valamint tanítványai emlékeztek meg. Az első nap programját a közkedvelt Hasek-darab, a Svejk Spiró György-féle átiratának előadása, a Tompa Miklós Társulat és a Művészeti Egyetem közös produkciója zárta.
Szombaton a Művészeti Egyetemen színháztudományi konferenciát tartottak A színház 1989 előtt és után címmel, majd Tompa Miklós-emléktáblát avattak az egyetem emlékfalán. A kiemelkedő színházi személyiség munkásságát Gáspárik Attila rektor, Fodor Zeno teatrológus és Zalányi Gyula színművész, egyetemi tanár méltatta. Nemes Levente, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze elszavalta Tompa László Lófürösztés című versét.
A Makkai István szobrász által tervezett és Balogh József öntőmester segítségével kivitelezett plakettet Tompa Gábor rendező, Tompa Miklós fia és Oana Leahu, az egyetem dékánja leplezte le. Ugyancsak szombaton délelőtt helyezték el a kegyelet koszorúit Tompa Miklós és a 85 éve született Harag György sírján, valamint a marosvásárhelyi katolikus és református temető közös kegyhelyein, a Székely Színház „égi társulata” tagjainak emlékére. A centenáriumi program keretében került műsorra Hatházi András A világrengetők című darabjának felolvasó-színházi előadása, a Tompa Miklós Társulat művészeinek közreműködésével.
Az érdeklődők részleteket tekinthettek meg Szabó Lajos Hűség (rendező: Tompa Miklós), Barta Lajos Szerelem (rendező: Harag György) és Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért (rendező: Harag György és Hunyadi András) című darabjának egykori előadásából.
Este a Nemzeti Színház nagytermében a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérét adta elő, Tompa Gábor rendezésében.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Könyvbemutatókkal ünnepelt a Koinónia
Öt új karácsonyi kiadvánnyal fogadta közönségét a Koinónia könyvkiadó a kolozsvári székházában tartott hétvégi Karácsonyi Könyvvásáron. „Az immár harmadik alkalommal megrendezett karácsonyi könyvbemutatónk nemcsak a legfrissebb könyveinkről, hanem egyben a családokról is szól, míg a felnőttek és a nagyobb gyerekek a könyveket nézegethetik, olvashatják, beszélhetnek róluk, addig a legkisebbek diafilmes meséket nézhetnek” – mondta el lapunknak Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója.
A Koinónia meglepetést kívánt szerezni A legszebb karácsonyi ajándék a nátha című kötettel, amely tíz erdélyi író, költő: Demény Péter, Balázs Imre József, Berszán István, Boda Edit, Láng Zsolt, László Noémi, Máté Angi, Simon Réka Zsuzsanna és Zágoni Balázs meséit tartalmazza. Kiss-Bitay Éva Fantasztkikus földgolyó című képeskönyve is a kisgyerekeknek és a kamaszoknak szól, amelyben az állat- és növényvilág legegzotikusabb egyedeit sorakoztatja fel.
Magyarul először jelent meg Axel Hambreus Az első karácsonyi ajándékok legendája című könyve. A Svédországban igen népszerű munkát Keszeg Ágnes illusztrációi színesítik – az igen elragadó történetről Ferenczi Noémi színpadi változatot is készített. „A család valamennyi tagját meg kívánta célozni a kiadó, amikor úgy döntött, Kányádi Sándor erdélyi jiddis népköltészetből készült fordítását megjelenteti” – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
A Volt egyszer egy kis zsidó című kötetben Jánosi Andrea rajzai illusztrálják a múlt század viharaiban eltűnt erdélyi jiddis népköltészet olykor csipkelődő, ravasz, játékos, máskor viszont szerelmes vagy szívszorongató világát. A könyvhöz egy CD-melléklet is tartozik, amelyről a Gryllus testvérek és Szalóki Ági előadásában meg is hallgathatjuk a jiddis népköltészet remekeit. Jánosi Andrea illusztrációiról Kányádi Sándor úgy nyilatkozott korábban: hogy azok némelykor rálicitáltak a versekre.
A gyerekkönyvek mellett több, felnőtteknek szóló munkát is bemutattak a rendezvényen: köztük Neagu Djuvarának A románok rövid története című könyvét, amelyet Horváth Andor fordított magyarra. A bojár családból származó történész, a román történetírás 93 éves „fenegyereke”, könyve eddig tizenegyszer jelent meg románul, és szakértők szerint fordulatot hozott az 1989 utáni román történetírásban.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Összefogással zöldellhet Erdély
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
„A szülőföldet egyszer és mindenkorra nem lehet a magunkévá tenni: a szülőföldet ma és holnap, újból és újból vissza kell szerezni, a szülőföld elvehető tőlünk bármely pillanatban, ha nem teszünk, nem dolgozunk, nem küzdünk érte” – fogalmazott a marosvásárhelyi Kultúrpalotában Markó Béla RMDSZ-elnök, az Ezüstfenyődíj hétvégi átadásán.
A kilencedik alkalommal kiosztott díjjal azok előtt tiszteleg a szövetség, akik kiemelkedő munkát végeztek a „szülőföld visszaszerzése” érdekében. Idén 32 személyt, köztük politikusokat, önkormányzati tisztségviselőket, újságírókat és egyházi személyeket tüntettek ki. Markó Béla ünnepi beszédében hangsúlyozta, a kitüntetettek „mostoha körülmények között is képesek voltak küzdeni és munkálkodni a közösségükért, az erdélyi magyarságért”.
Az ünnepélyes díjátadó után beszédet mondott az Ezüstfenyő díjas Böjte Csaba ferences szerzetes, aki élesen bírálta az erdélyi magyarságot megosztó politikai törekvéseket. „Az erdélyi magyarság jövője az integráláson, a párbeszéden és az összefogáson múlik. Mindig imádkozokm azért, hogy az erdélyi magyar politikában egység és békesség legyen” – mondta Böjte atya.
Az Ezüstfenyő-díj idei kitüntetetteinak listája
Ádámosy Margit Klára tordai RMDSZ-elnök, városi tanácsos, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője, Balázs-Bécsi Attila Kolozs megyei tanácsos, a szamosújvári Téka Alapítvány vezetője, Barabás Imre magyarkakucsi (Bihar megye) RMDSZ-elnök, Becze István, a Csík területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Benedekfi Dávid lupényi (Hunyad megye) RMDSZ-elnök, Béres Ildikó Ibolya máramarosszigeti iskolaigazgató, Máramaros megyei tanácsos, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, Csík területi RMDSZ-elnök, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, Draveczky Károly Szatmár megyei tanácsos, Erdős Bálint nagyszintyei (Arad megye) polgármester, Fodor István bodoki (Kovászna megye) polgármester, Fodor József nagyváradi vikárius, Horváth Anna, a kolozsvári Regionális Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Illés Ildikó Maros megyei tanfelügyelő, RMDSZ-ügyvezető alelnök, Jakobovits Miklós nagyváradi képzőművész, Józsa Benjámin nagyszebeni nyugalmazott magyar nyelv és irodalom tanár, Katona Mihály korondi polgármester, RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter, Kis-Juhász Csaba szilágysámsoni polgármester, RMDSZ-elnök, Kiss Károly élesdi (Bihar megye) nyugalmazott agrármérnök, Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Krecsák Szöllősi Adalbert nagyenyedi alpolgármester, Lieb József nagybányai esperes, Marina Ida-Magdolna szilágybagosi polgármester, Máthé István bethleni alpolgármester, Pásztor Gabriella államtanácsos, Petres Sándor, a Hargita Megyei Tanács alelnöke, Suba Kálmán, a Nemzeti Állattenyésztési Ügynökség Maros megyei intézményének felügyelője, Terkál Ágnes, az RMDSZ-Közlöny szerkesztője, Tudor Veronka államtanácsos, Varga Attila esztelneki (Kovászna megye) RMDSZ-elnök.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Egyetemi jegyzet, másként
Amint az olvasó is értesülhetett róla, a Marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetem hatvanötödik életévét is betöltötte. Ebből az alkalomból átadták az egyetem jelentősen átépített új könyvtárát, amely egykor a tanárok lakása volt.
Tanúsíthatom, hogy azokban a lakásokban egykor rengeteg (jó) könyv volt, sőt az egyetemi könyvtár sok-sok kötete és jegyzete éppen ebben a házban született az elmúlt hatvanöt év során.
Illett volna egy közös emléktáblát tenni ama régi kiváló orvosdoktoroknak, akik itt tengették életüket, sokszor közös konyhával és fürdőszobával (!), akik nélkül elképzelhetetlen volna az intézmény. De mit tehetünk, ha a múlt nem a mai száguldó buldózerek elvárásai szerint alakult? Legfennebb csúsztatunk itt-ott. Kisebbítjük az elődöket, hogy annál szebben sziporkázzon a digitális jelen...
A híradások szerint az ünneplés során alig esett szó arról, hogy azért van Marosvásárhelyen orvosi egyetem, mert Kolozsvárról kénytelen volt elköltözni az egykori Ferenc József Tudományegyetem, a magyar orvosi kar. Mert a Nagyszebenből visszatérő (1945), bosszúra éhes tanári kar, a hippokrátészi esküt tett humanizmus nem tűrte, hogy kétféle, kétnyelvű orvosképzés működjön a kincses Clujvárott.
Az ünneplés során a román egyetemi vezetés fél szájjal említette, hogy magyar nyelvű oktatás is buzg azon az egyetemen, amelyet a romániai magyar hallgatók számára hoztak létre, telepítettek át a kisvárosi Vásárhelyre. Sőt hozzáteszem, a város intellektuális fejlődését éppen ez a grózapéteri gesztus indította el, ugyanolyan lökést adott neki, mint Bernády a századfordulón az európai civilizációs építkezéseivel. Marosvásárhely az orvosi egyetem betelepülésével és működésével vált sokszínű kultúrvárossá, magyar és román művelődési centrummá.
A mai rektor a muszáj-magyarnál sokkal fontosabbnak tartja, hogy angol nyelvű képzés folyik az univerzumban, ami elsősorban az egyetem (hírének) fenntartásához szükséges devizaalapokat teremti meg, mert a rosszakaratú városi vélekedés szerint ide jobbadán azok iratkoznak be, akiknek nincs pénzük megfizetni az angol, svéd, francia vagy német tandíjakat.
Az épületek, amelyekben manapság a három nyelvű oktatás folyik. Egykor a város tulajdonát képzeték, Bernády György polgármestersége alatt épültek katonai alreáliskolának, Marosvásárhely polgárainak adógarasaiból (s egy kis pesti bankhitelből). Egy vesztes háború kellett ahhoz, hogy az üres épületeket a honvédelmi minisztérium kibocsássa kezéből és azokat a tanügyi átvehesse. Beköszöntött a béke.
Sebestyén Mihály, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Reform vagy zsarolás?
A történet kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amikor 2006-ban Traian Băsescu akarta megreformálni a PSD-t.
Mai igémet Tőkés László expüspök szolgáltatta. „Markó Béla ‘visszalépése’ önmagában jelzi, hogy az RMDSZ legújabb kori történetének biztos origója volt az elnök személye – és ilyen szempontból akár párhuzamot is lehetne keresni a Magyar Polgári Párt ‘személyre-szabottságával’. Valószínűleg innen eredeztethető az a riadalom, amely leginkább RMDSZ-es körökben érzékelhető” – így kommentálta a Transindex kérésére az SZKT-n történteket Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
„A személyi természetű kérdéseken túlmenően azonban, mi már régóta hangoztatjuk, hogy egyfajta rendszerváltozásra volna szükség az RMDSZ-en belül is, mert ha az új elnök vezénylete alatt is az eddigi politikai kurzus fog folytatódni, akkor – nagy valószínűséggel – egy erejében meggyengült és továbbra is a többségi nagypolitika foglyaként és kényszerpályáján bukdácsoló RMDSZ-re számíthatunk a jövőben” – vélekedett EMNT elnöke.
Kijelentette, az EMNT kész arra, hogy ha tényleges változások következnek be az RMDSZ életében, akkor az új vezetőséggel tárgyalóasztalhoz üljön, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretein belül megkeressék a konszenzus lehetőségét alapvető, a pártpolitikai csatározások szintjét meghaladó céljaik elérésében.
Eddig az Erdélyi Napló híre, amelyet, javaslom, értelmezzünk jóhiszeműen és keresztényekhez illő lelki alázattal. Itt van mindjárt az információ első tézise, amely szerint azért, mert Markó Béla nem pályázza meg az elnöki tisztséget, riadalom érzékelhető úgy általában mindenütt a világon, de leginkább RMDSZ-es körökben. Jó lett volna, ha Tőkés László példáját is adja az univerzális riadalomnak, mert – hacsak a Wikileaks soron következő kiszivárogtatásai nem fogják dokumentálni – ennek nyomait még RMDSZ-es körökben sem tapasztalni, legalábbis az SZKT-n elhangzott felszólalásokban nehezen lehetett volna észlelni.
A hír második tézise szintén tisztázásra szorul. Nem tudni ugyanis, hogy a volt püspök milyen minőségben nyilatkozik, amikor azt mondja: „mi már régóta hangoztatjuk, hogy egyfajta rendszerváltozásra volna szükség az RMDSZ-en belül”. Ha Tőkés RMDSZ-tag minőségében sürgeti a Szövetségen belüli egyfajta rendszerváltozást, akkor miért a királyi többes? Ha viszont az EMNT elnökeként szólalt meg, akkor miért aggodalmaskodik, ha a konkurens szervezet nem váltja a rendszert, erejében meggyöngül, bukdácsol stb.
Ha jól tudom, akkor az EMNT legnagyobb gondja most egy újabb magyar politikai párt megalakítása (miután Szász Jenő kezéből nem tudták kicsavarni a pecsétet), azért, hogy átvegye a romániai magyarság érdekképviseletét az RMDSZ-től. Nem látom be, hogy miért akarja megújítani a Szövetséget, mielőtt félreállítja. Arra a kis időre igazán maradhatna reformálatlanul, még akkor is, ha egyik tagja egy volt református püspök és annak permanens reformációs kényszere része szolgálati leírásának. A történet kísértetiesen hasonlít arra a helyzetre, amikor 2006-ban Traian Băsescu akarta megreformálni a Szociáldemokrata Pártot, és ezt azzal kezdte, hogy megfosztotta az ellenzéki alakulatot a képviselőház elnöki tisztségétől.
Az igazi truváj azonban csak ezután következik. Ha tényleges változások következnek be az RMDSZ életében, akkor az EMNT színeiben az RMDSZ-tag hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni saját szervezetével. Asztalos legyen a talpán, aki olyan tárgyalóasztalt tud készíteni, amelyik fizikailag is lehetővé teszi, hogy az asztal mindkét oldalán Tőkés László üljön (hiszen feltételezem, hogy az RMDSZ-vezetésnek az RMDSZ európai parlamenti alelnöke is tagja).
De, ha eltekintünk a protokolltól, akkor is fennmarad néhány kérdés. Miben áll az RMDSZ tényleges változása? Ki dönti el, hogy a változás megtörtént és tényleges is volt? Miről tárgyalna Tőkés az RMDSZ-szel (és saját magával)? Azt vélelmezni ugyanis, hogy Tőkés az Erdélyi Magyar Néppárt pecsétjével a zsebében meg akarja zsarolni az RMDSZ-t, reformer elvbarátainak a beejtőernyőzése érdekében a választási listákra, nyilván merőben rosszindulatú feltételezés lenne...
Székely Ervin, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
Kemény válasz
Az 5 százalékos parlamenti küszöb és a 6,9 százalékos romániai magyarság – ezen belül kell értelmezni a pluralizmust Erdélyben – mondta Markó Béla szövetségi elnök abban az interjúban, amelyet a mai szomorú magyar sajtóélet egyik szabad szellemű, bátor kiállású fóruma, a hirszerzo.hu munkatársának adott.
A megállapítás persze már elhangzott, nem is csak a legilletékesebb vezető szájából, valahányszor valóssá vált a veszély, hogy pluralizmus címén megosztják a magyarságot. Ami eddig nem hangzott el, főleg ennyire nyíltan és szókimondóan, az az, hogy az ilyen romboló, destabilizáló törekvések mögött a múltban is gyakran, a jelenben egyértelműen a legnagyobb magyarországi párt, a Fidesz áll. Igen, ahogyan Markó Béla kimondja: a Fidesz veszélyes és ostoba játékot játszik a határon túliakkal. Igen, körül kell nézni a Kárpát-medencében: a Fidesz szétvert már minden magyar egységet, amit szétverhetett. (Miközben cinikusan egységről beszél.) Most pedig az új párttal, amelyet égisze alatt Tőkés László irányítana, a célja az RMDSZ eljelentéktelenítése, szétszedése, hogy ezáltal a meggyengített erdélyi nemzet-közösség nagy részét egy olyan odaáti hatalmi struktúra szolgálatába állíthassa, amely minden eszközzel időtlen időkre be akarja biztosítani magát.
A Fidesz azt az alakulatot alázza meg sorozatosan, amely szintén az Európai Néppárt tagja. Vajon nem jogos megkérdeznünk, hogy miként szemlélheti ez az erős európai parlamenti többséggel rendelkező gyűjtőpárt oly közönyösen a testvérharcot, ami ezen a „fronton” történik? És nem különben azt is, ami Magyarországon történik....
Itt és ezért kell elmondani, hogy bármennyire fontos és bármennyire mérföldkőnek tekinthető is az RMDSZ szövetségi elnökének várva várt kiállása, egyenes és kemény válasza az eddigi hadüzenetekre, még ez sem elég. Ugyanis ha a Fidesznek van joga „beleavatkozni” az erdélyi helyzetbe, legalább annyi joga van véleményt mondani a magyarországi helyzetről az RMDSZ-nek, amely az összmagyarság jelentős része, a romániai magyarság fontos, demokratikusan választott legitim képviselője.
És akkor megkérdezhető: gerjeszthetnek-e „nemzeti egységet” azok, akik túlhatalmuk birtokában maguknál sem tartják tiszteletben a demokrácia szabályait, példátlan módon kiterjesztik befolyásukat mindenre, ami él és mozog (nesze neked, pluralizmus!), akik képesek külön ellenőrző, üldöző és büntető hatóságot létrehozni, egyesítve a hírközlést, a médiairányítást és -finanszírozást, a hír- és tartalomszolgáltatást meg cenzúrát, akik kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást és a jogalkalmazást, befolyásuk alá óhajtják vonni az ügyészséget, a bíróságokat egészen az Alkotmánybíróságig?
Vajon el lehet-e menni szótlanul amellett, hogy Magyarországon tekintélyuralom (autoritarizmus) van kialakulóban, amely felszámolja az alkotmányos jogállamiságot?
Egy ilyen ország állampolgárainak akarnak minket? Cseberből vederbe – vagy mindkettőben?
Ágoston Hugó, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 20.
A templomépíttető lelkipásztorra emlékeztek Nagykolcson
Szatmár megye – A Nagykolcsi Református Egyházközség advent negyedik vasárnapján egész napos megemlékezési ünnepséget tartott Tóth Dániel templomépíttető lelkész halálának századik évfordulója alkalmából.
A nagykolcsi református hívek advent utolsó vasárnapján emlékeztek meg az egykori templomépíttető lelkipásztorról, Tóth Dánielről. Vasárnap délelőtt a református templom elől méltóságteljesen vonultak ki az egyházközség tagjai a helyi temetőbe Tóth Dániel lelkipásztor sírhantjához, ahol megemlékező gyászistentiszteletre került sor. A rendkívül zord és hideg téli időjárás ellenére a hívek szép számmal vettek részt a megemlékező áhítaton, amelyet a gyülekezet lelkipásztora, Balla Gábor tartott. „Tóth Dániel, aki 35 esztendeig volt a gyülekezetünk lelkipásztora, megharcolta azt a bizonyos nemes harcot, amelyről Pál apostol írt Timóteushoz intézett levelében, és futását is elvégezte. Ez a ma elő keresztyén ember számára azt jelenti, hogy a három és fél évtizeden keresztül Nagykolcson szolgálatot teljesítő lelkész az Istentől rendelt feladatokat hűséggel elvégezte” — fogalmazott prédikációjában Balla Gábor lelkipásztor. Az igehirdetés után az egyházközség vezetősége részéről Török Lajos főgondnok és ifj. P. Kocsis József algondnok elhelyezték az emlékezés és a tisztelet kinyílvánításának koszorúját.
A templomban folytatódott
Délután ünnepi hálaadó istentisztelettel folytatódott a megemlékezés, amelyen Nt. Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye esperese hirdette Isten Igéjét. Az esperes prédikációjában kiemelte: „Advent utolsó vasárnapján itt, a nagykolcsi templomban most arra a száz éve teremtő urához költözött lelkipásztorra, és vele együtt azokra az őseinkre is emlékezünk, akik számotokra templomot építettek. Legyünk hálásak ezért a mindenható Istennek”. Az esperes igehirdetése után Gellén Sándor, a Nagybányai Református Egyházmegye főjegyzője, aki egyben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főlevéltárosa, tartott egy tartalmas és színvonalas történelmi előadást, amelyben rávilágított arra, hogy a Nagykolcsi Református Egyházközség hosszú ideig a Nagybányai Egyházmegyéhez tartozott. Az előadásban a száz évvel ezelőtti egyházmegyei életről is áttekinthető képet kaptak az istentisztelet résztvevői. A folytatásban Balla Gábor méltatta a templomépíttető lelkipásztor munkásságát halálának centenáriumán: „A 100. évforduló alkalmából tisztelettel és megbecsüléssel tekintsünk vissza Tóth Dániel lelkipásztorra és vele együtt mindazokra, akik ezért a templomért sokat dolgoztak, szenvedtek és komoly áldozatokat hoztak” — hangsúlyozta a nagykolcsi lelkész. erdon.ro2010. december 20.
Bátorsággal, padlógázzal
Teltháznak örvendett Nagyszalontán szombaton este az a rendezvény, amelynek adományait az árva gyermekeket gondozó Szent Ferenc Alapítványnak szánták. Török László polgármester üdvözlésében az egymás megsegítését, a szolidaritást szorgalmazta, valamint a kézről kézre adott szeretet fontosságát hangsúlyozta. A világban való forgolódásunkban, jártunkban-keltünkben Jézus keresztfájára bukkanunk, amely megilletődésünk kifejezőjeként hathat ránk. Amennyiben részvétre gerjeszt, akkor szeretetre érdemes lények vagyunk. Amennyiben közömbösséget, nemtörődömséget vált ki a szemlélőben, akkor az ő belső nemkívánatos érzelmeiről ad tanúbizonyságot – mondotta az elöljáró.
Böjte Csaba ferences szerzetes, az alapítvány atyja köszöntő szavaiban a világ kapzsiságát, annak negatívumait állította pellengérre, majd kiemelte: mindezek ellenére, leküzdésére a szeretet parancsait kell előtérbe állítani. Jézus azért jött közénk, hogy szembe álljon az árral, új világot álmodjon, melyet apostolaival, kemény munkával valósított volna meg. Küldetésük nem volt egy dicsőséggel kikövezett út. Bátorság kellett hozzá, odaadás – erre buzdítja a gondjaiba vett gyerekeket is; meg kell tanulniuk a leckét, fel kell készülniük az életre. A fiatalokat is buzdítja, hogy merjék egymást vállalni-szeretni, családot alapítani, utódokat nevelni. Korunk egyik legégetőbb kérdése, hogy fogyóban vagyunk: egymillió magyar gyermek hiányzik a Kárpát-medencéből. Merni kell! Rengeteg a megtorpanás! Ma már lehetőségeink vannak. A kérdés, merünk-e élni a lehetőséggel? Meg kell alapozni a fundamentumot, melyre bátran lehet építeni. Össze kell fogni, bátorsággal, padlógázzal – mondotta Csaba testvér.
Jakab István, a magyar országgyűlés egyik alelnöke is jelen volt az esten, ő is az összetartozás fontosságát hangsúlyozta, továbbá értékrendünk alapját, a hit erejét, amely magyarságunk építésének, megmaradásunknak egyik legfontosabb tényezője, sőt próbaköve. Hinnünk kell az összetartozás, a hit és a szeretet erejében. A magyar iskolák létrehozásának fontosságában, melyen keresztül magyar öntudatunk erősödik. Anyanyelvünk ápolását, fontosságát emelte ki Arany János szülővárosában, és ötven Toldi-kötetet hozott ajándékba az árva gyermekeknek.
A Dévai Szent Ferenc Alapítvány szalontai növendékeinek betlehemes előadása után a békéscsabai Jókai Színház művészei léptek fel: Cseh Adrienn, Nagy Róbert és Nagy Erika népszerű operettszámokkal, majd Vincze Lilla, a Napoleon Boulevard énekese és a csíkszeredai Role együttes szórakoztatta a nagyérdeműt.
Sára Péter, Reggeli Újság (Nagyvárad)