udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
20038
találat
lapozás: 1-30 ... 19561-19590 | 19591-19620 | 19621-19650 ... 20011-20038
Helymutató:
Kolozsvár
2006. augusztus 23.
Titkos szavazással választott új vezetőséget a kolozsvári Szabadság napilap szerkesztősége. Főszerkesztői székbe az 1975-ben Kolozsváron született Kiss Olivér-Tamás került. Elmondta, gyanította, hogy esetleg rá esik a választás. A főszerkesztő-helyettes Kerekes Edit maradt, a politikai rovat vezetője Újvári Ildikó lett, és a helyi hírek rovatvezetője pedig Balázs Bence. Köllő Katalin maradt a kulturális rovat vezetője. Kiss Olivér 11 éve tagja a szerkesztőségnek. – Továbbra is objektív anyagok, cikkek fognak megjelenni az újságban, nyilatkozta. Az egymástól eltérő vélemények a jövőben is megjelennek. – A Szabadság a legnagyobb példányszámban megjelenő kolozsvári napilap. /Vincze Judit: Beszélgetés Kiss Olivér-Tamással, a kolozsvári Szabadság napilap újdonsült főszerkesztőjével. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./2006. augusztus 23.
1893. augusztus 23-án Csíkverebesen született Sándor Imre. A vértanú papok egyike, a kommunista rezsim áldozata lett. A teológiát Gyulafehérváron és Budapesten végezte. Majláth Gusztáv Károly püspök 1916-ban szentelte pappá. 1930-ban az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség ügyvezető igazgatójává választották. 1940-től öt éven át Kolozsváron ő irányította a kettészakított egyházmegye északi részét, mint általános helynök. 1950 májusától, Boga Alajos letartóztatásával ő lett az ordinarius substitutus, azaz püspöki helytartó, de közel egy évre rá őt is letartóztatták. 1952. január 14-én a bukaresti Katonai Törvényszék 25 év kényszermunkára, vagyonelkobzásra és 10 évi állampolgári jogfosztásra ítélte hazaárulás címén. Négyévi raboskodás után 1956 telén a Ramnicu Sarat-i börtönben halt meg. /Erdély vértanú papja volt. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 23./2006. augusztus 23.
A most 84 éves gróf Degenfeld-Schonburg Sándor visszaemlékezései most már önálló füzetben olvashatók. (Az első változat egy korábbi Korunk-számban, majd az Álló és mozgóképek című, az erdélyi magyar arisztokrácia újabbkori történetét bemutató, Kovács Kiss Gyöngy szerkesztette, impozáns kötetben jelent meg.) Bánffy Miklós trilógiája az első világégés napjaiban zárul. Degenfeld-Schonburg visszaemlékezéseiben a Bánffy-regény lehetséges folytatása tárul fel. Degenfeld Sándor 1922-ben született, Kolozsváron – ma Münchenben él. Emlékezése a múlt század húszas-harmincas éveitől a XXI. század elejéig „viszi tovább” azt, ami az Erdélyi történetben megelevenedik. Az emlékezés kitér a szerző életére, Degenfeld Sándor Bolyai Egyetemen végzett közgazdász romániai (nagyobbrészt kolozsvári) hányattatásaira, bebörtönzésére. 1964-ben Németországba települt. Az erdélyiek nyomorúságát nem tudta elfelejteni, ezért feleségével karitatív munkát szervezett. Időnként Ceausescu Romániájába utaztak, hogy a támogatások hatékonyságát ellenőrizék. /Simon Levente: Az Erdélyi történet folytatása. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./2006. augusztus 24.
Erdélyi magyar találkozhat Magyarországon a lerománozással. Szűcs László főszerkesztő nemrég maga is tapasztalhatta mindezt Szegeden. Nyolcéves fia közölte vele: „Na látod, mondtam én, hogy mi románok vagyunk…” Miféle nemzetpolitika folyik itt bő másfél évtizede immár? Mit tettek az egymást váltó kormányzatok, hogy a határon belül élő tízmillió fogadja el a határon túl élő néhány millió magyart? – kérdezte. A legtöbb magyarországi hírműsor már harmadik napja román férfiként emlegeti az augusztus 20-i tűzijáték idején kitört viharban a Dunába veszett erdélyi magyart. A sportsajtó zöme következetesen CFR Clujként említi a román labdarúgó-bajnokságban vezető kolozsvári csapatot? Nem beszélve Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere legutóbbi, határon túli magyarokkal foglalkozó cinikus megnyilatkozásáról. /Szűcs László: „Na látod, mondtam én, hogy mi románok vagyunk…” – Idegen magyarok. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), aug. 24./ Demszky hívta a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen át dolgozni. 2006. augusztus 24.
Életének 77. évében elhunyt dr. Kiss Elemér /Brassó, 1929. aug. 25. – Marosvásárhely, 2006. aug. 23./ matematikaprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, jeles Bolyai-kutató. A középiskolát Csíkszeredában, egyetemi tanulmányait a kolozsvári Bolyai Egyetemen végezte. Az utóbbi másfél évtizedben Bolyai Jánosnak a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárban található kéziratos hagyatékát tanulmányozta. A Bolyai-életmű eddig teljesen ismeretlen fejezeteire világított rá, kimutatva azt, hogy Bolyai János a számelmélet akkori aktuális kérdéseivel is foglalkozott. Nagy lelkesedéssel vett részt az Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapításában, a Sapientia Alapítvány marosvásárhelyi fiókjának első elnöke volt. /Elhunyt Kiss Elemér Bolyai-kutató professzor. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./ A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Marosvásárhelyi Műszaki és Humán Tudományok Kara mély megrendüléssel tudatja, hogy dr. Kiss Elemér matematikaprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, jeles Bolyai-kutató, életének 77. évében csendesen megpihent. A Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematikai tanszékének adjunktusa, 1976 és 1985 között tanszékvezetője volt. Az intézet megszűnése után a mostani Petru Maior Tudományegyetem tanáraként folytatta munkáját. Értékes kutatói munkája eredményeként 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai közé választotta, 2006-ban pedig megkapta Marosvásárhely díszpolgára címét. /Dr. Kiss Elemér. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 24./ Három önálló könyv szerzője, több könyvnek társszerzője. Augusztus 18-án, a Marosvásárhelyen szervezett Bolyai Geometriai Tábor résztvevői felkeresték betegágyán. Kiss Elemér még átadta előadásának szövegét, amit előzőleg feleségének diktált éjjel három óráig. Augusztus 20-án magához hívta Oláh-Gál Róbertet, és megkérte, válaszolja meg tudományos levelezését. Ezt augusztus 21-én, halála előtt két nappal is folytatták. A tudományos és tanári munka mintaképe volt. /Oláh-Gál Róbert: Elhunyt Kiss Elemér professzor. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 24./2006. augusztus 24.
Elhunyt Soltész József /Szatmárnémeti, 1945. szept. 17. – Szatmárnémeti, 2006. aug./ költő, író, fordító. A lázadva alkotó megpihent. A Forrás második nemzedékéhez tartozó költő, novellista, regény-, mese- és drámaíró, műfordító, publicista a 70-es, 80-as években a kortárs romániai magyar irodalom egyik legismertebb, legtermékenyebb, egyben legvitatottabb alakja volt. Az irodalomkritika vegyes fogadtatásban részesítette: hol magasba emelte, hol letiporta. Tehetségét azonban nem vitatták. Az 1980-as évek derekától, a kemény diktatúra szorításban elhallgatott, s szinte kizárólag a műfordításnak szentelte munkásságát. Egyetemi évei után is Kolozsváron élt szabadúszóként, szerkesztőként, majd visszatért szülővárosába, Szatmárnémetibe. Nagyváradon élt több mint tíz évig. A Kelet-Nyugat szerkesztője volt a hetilap indulásától néhány hónapig. Igazi öntörvényű alkat volt, aki felrúgott minden társadalmi kötöttséget. /Pataki István: Elhunyt Soltész József. = Reggeli Újság (Nagyvárad), aug. 24./2006. augusztus 24.
Jó ezeréves múltunkról szólt a felvidéki költő dala Varga Csaba gitárművész előadásában Déván, a zárdatemplomban. A történelmi múltat ezúttal a barokk zene és tánc, a népdal és irodalmunk nagyjainak írásaival keltették életre a Szent Ferenc Alapítvány diákjai, munkatársai. Mozgalmas előadás idézte fel népünk 1100 éves Kárpát-medencei történelmét, a honfoglalást, a nemzeti ébredést, a szabadságharcot és Trianont. Karinthy Frigyes kevésbé ismert szavai hangzottak el: „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” A nyelv, a hit, a közös kultúra mindenféle határ ellenére összeköt bennünket felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, anyaországi magyarokat és erős, életképes nemzedék nő fel újra – erről szól a Szent Ferenc Alapítvány és számos nagyszerű egyházi és civilkezdeményezés Hunyad megyében, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében. Ehhez az építőmunkához kérték Isten áldását a dévai zárdaudvaron. /Gáspár-Barra Réka: Ezerszáz éve ide köt a szó. A Szent Ferenc Alapítvány diákjai barokk tánccal, népdallal idézték a múltat. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 24./2006. augusztus 25.
Még mindig akadnak olyan nők, akik az újszülötteket sorsukra hagyják. Jobbik esetben a szülészeten. Gyakorta előfordul az is, hogy az örökbefogadó szülők még a gyerek világra jötte előtt megegyeznek a kismamával, „adja át” a gyermekét, majd egyszerűen kilopják a kórházból. Idén 40 újszülöttet hagytak sorsára Kolozsvár szülészetein, később az esetek nagyobb részében az anya mégis vállalta gyermekét, miután tanácskozott a Megyei Gyermekvédő Igazgatóság (MGyI) szakembereivel. Theodora Bertzi, a Román Örökbefogadási Hivatal elnöke szerint még mindig történnek törvénytelen örökbefogadások. /Továbbra is gyermekek tucatját hagyják el a szülészeteken. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./2006. augusztus 25.
Augusztus 23-án a kolozsvári sajtóval találkozott Rácz Sándor, aki 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc idején a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnöki tisztségét töltötte be, jelenleg pedig a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Rácz Sándor szerint túlságosan keveset foglalkoznak 1956 valós képével, mi több, az elmúlt ötven évben eltorzították, elhallgatták annak értékeit. Az igazságot azonban ki kell mondani, vallja, s ha ezt mi nem tesszük meg, akkor helyettünk senki sem fogja. A valós magyar forradalom és szabadságharc legfőbb erénye, hogy – a történelemből ismert francia és más forradalmaktól eltérően – nem engedett teret a szociális kérdések előretörésének, hanem mindvégig megőrizte szabadságkövetelő jellegét. Közvetett módon Románia is a „hős pesti srácok”-nak köszönhette, hogy területéről, a felkelés leverésében tanúsított buzgósága elismeréseként, a szovjet hatalom kivonta megszálló csapatait. Az utókor az anyaországban meglehetősen hálátlanul viseltetett 1956 emléke iránt, sőt sokak szemében ma már teher erről beszélni, fejtette ki. Az a társadalmi réteg, amely évtizedeken keresztül ellenforradalomként ismerte a történteket, már nem mutat érdeklődést a valós értékek feltárása iránt. Be kell érni annyival, hogy a tisztességesen gondolkodók rétege elfogadja az igazi múltat. – Történelmünk fekete pontja, hogy Mátyás király óta nincs egységes politikánk. A mai Magyarországot az idegenek egyszerűen meg akarják szüntetni, jól tudván, hogy számíthatnak a szomszédok velünk szembeni ellenszenvére. Európa magyarellenessége szintén kitűnő táptalaj a maguknak új hazát itt létrehozni szándékozók számára – vallja. A Kárpát-medence azonban, véli, egy és oszthatatlan, ezt mindenkinek érdemes tudomásul vennie. Rácz Sándor szegény munkáscsaládból huszonhárom évesen került a forradalom sűrűjébe. A barikádon őt „úr”-nak szólították, amiként ő is úrnak, nem pedig elvtársnak szólította Kádár Jánost, aki – miután tíz éjjelen keresztül tárgyaltak – két lehetőséget ajánlott fel neki: a miniszteri tisztséget vagy az országból való kiutasítást. Mindez Rácz Sándor elveivel nem volt összeegyeztethető, így a felkelés leverése után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szerinte az akkori munkások nemzeti érzése volt a garancia a tökéletes önrendelkezési forma elérésére. Kifejtette: a jelenlegi magyarországi politikai hatalom a Kádár-rendszer folytatója, ezért 1956 ma még élő hősei nem állhatnak a Gyurcsány-kormány mellé. A forradalom idei ötvenéves évfordulójára rendezendő őszi ünnepségen nem közösködnek a hatalommal, nem fogadják el az arra érdemtelenek részéről felállítandó két szobrot, hanem maguk emlékeznek a 301-es parcellánál, és külön utcai nagygyűlést hívnak össze – mondta el. Rácz Sándor nemrég értesült arról, hogy a kolozsvári önkormányzat határozatot fogadott el egy 56-os emlékmű felállításáról a Sétatéren, idén októberben. Úgy véli, ez a normalizálódás jele, de egy szobor akkor jó, ha azt az arra méltó emberek emelik. Rácz Sándort 1956. november 16-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács elnökévé választották. A tanács 48 órás sztrájkot hirdetett Kádár János ellen, követelte Nagy Imre szabadon bocsátását. November és december hónapokban különféle ügyekben tárgyal a kormánnyal és a szovjet katonai vezetőkkel hol eredményesen, hol eredménytelenül. December 11–12-én a második 48 órás sztrájk során a NBKM követelte a letartóztatott munkástanács-elnökök szabadon bocsátását, és tiltakozott a 131 halálos áldozatot követelő salgótarjáni sortűz ellen. December 11-én Kádár a parlamentbe hívta tárgyalni, ahol letartóztatták. 1958. március 17-én, 25. születésnapján életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Büntetését különböző fogházakban töltötte, olyan társakkal együtt, mint Bibó István, Mécs Imre, Nagy László vagy Faddi Ottmár. Ablaka a vesztőhelyre nézett, ahol egy hónapon keresztül naponta öt-tíz forradalmár kivégzését látta. 1963-ban, külföldi politikai nyomásra, amnesztia révén szabadult. A Híradástechnikai Szövetkezetnél tudott elhelyezkedni, de ott is zaklatták. 1972. október 23-án balesetnek álcázott merényletet követtek el ellene, amelyben élete végéig tartó súlyos gerincsérülést szerzett. A hetvenes évek elejétől mintegy húsz éven keresztül illegális előadásokat tartott több magyar nagyváros magánházaiban, általában egyetemista hallgatóság előtt az ’56-os forradalomról és a kommunizmus bűneiről. 1987-től kezdve enyhült a rendszer szorítása. Rácz külföldi utakat tehetett, találkozott például Zbigniew Brzezynskivel, és fogadta id. George Bush is. 1988-ban még Göncz Árpáddal és Litván Györggyel együtt szervezni kezdték a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB), de Göncz és Rácz útjai hamar elváltak. 1989. június 16-án Nagy Imre újratemetésén az egyik szónok ő volt. 1993-ban az FKGP vezetését megszerző Torgyán Józsefhez csatlakozott, aki azonban később egyszerűen kitette őt a pártból. 2003. augusztus 18-án az MVSZ tiszteletbeli elnökévé választották. /Ördög I. Béla: Rácz Sándor: sokak számára 56 már teher. Kolozsváron járt az 1956-os forradalom egyik vezetője. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./2006. augusztus 25.
Dr. Kovács László Attila, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanára volt a meghívott előadóművésze augusztus 23-án a Farkas utcai református templomban megtartott orgonahangversenynek. Műsorán J.S. Bach-, Gárdonyi Zoltán- és egy Liszt-mű szerepelt. /Nagy-Hintós Diana: Visszatérő öröm. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./2006. augusztus 25.
Török Árpád, a sepsiszentgyörgyi Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola tanára /sz. 1944/ diplomát a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem földrajz-biológia karán szerzett. Helytörténettel fiatal tanár kora óta foglalkozik. Pedagógusi pályafutását Csíkszentdomokoson kezdte el 1970 januárjában, és ahogy a nagyközségbe került, feltérképezte a települést, összeszedte a helyneveket. A Nagyhagymásról, a Gyimesek vidékéről, a Felcsíkról, a Gyergyó-övezetről és a Gyergyói-havasokról készült ismeretterjesztő dolgozatait a Hargita napilap is leközölte. A tanulókat is bevonta a kutatásba, az évek alatt nyolc nyári expedíciókat szervezett. Alaposan tanulmányozta a Keleti-Kárpátokat, képanyagot is összegyűjtött, még 50 éves diapozitívjai is vannak. Sepsiszentgyörgyre 1975-ben került középiskolai tanárnak, itt is bevonta diákjait a munkába. Azután az iskolájukban beindult a turisztikai posztliceális tagozat, ami külön lehetőséget jelentett arra, hogy a tanulók egy-egy témában megvizsgáljanak, leírjanak egy falut, jelenséget vagy templomot. Az évek során összegyűjtött ismeretanyag lassan könyvé, sőt könyvekké állt össze: három kötete jelent meg. A Sepsiszentgyörgyről szóló útikalauz ezelőtt öt évvel három nyelven, magyarul, románul és angolul, utána egy ötös sorozatot indított el, mely tartalmazza Sepsiszentgyörgyöt, az Olt-vidéket, a nyáron pedig megjelent a sorozat harmadik része, a Maros vidéke, a forrástól egészen Szegedig. A negyedik lesz Észak-Erdély, Bukovina, az ötödik Erdélynek tíz témakörben történő feldolgozása, bemutatása. Úgy látja, hogy inkább a külföldiek igénylik az ilyen típusú könyveket. /Némethi Katalin, Tibodi Ferenc: Csíkszentdomokostól Szentgyörgyig. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 25./2006. augusztus 26.
A Szabadság Kanadában élő olvasója szólt hozzá szülővárosa, Kolozsvár gondjaihoz. Az erdélyi magyarság országalkotó, történelmi kisebbség, ezért nemzeti szintű jogok illetnék meg. A 20 milliós román nemzetből egy kézen megszámlálhatók azok, akik a magyar törekvéseket jogosnak tartják. Egy nemzetnek Európában ahhoz, hogy megmaradjon, feltétlen szüksége van anyanyelvű egyetemre. Ha egy külön nyelvet beszélő népcsoportnak nincs értelmiségi rétege, akkor az eltűnő etnikummá züllik. Sajnos egyre többen ködösítenek. Sokan az egyetemet láthatóan összetévesztik az inasiskolával vagy szakiskolával. Borbély Tamás újságíró több cikkében hajtogatja a románokkal való „közreműködést”, a „betagolódást”. Felhozza, hogy az erdélyi magyarság és annak vezetősége egy „délibábot üldöz” az önálló magyar egyetem képében. Ez a délibáb ott van Kolozsváron. Magyarok építették, a románok elvették. Az erdélyi magyaroknak ki kellene állniuk az egyetem mellett, bár Borbély Tamás maradinak, provinciálisnak nevezi őket. Borbély Tamás cikkeiben ott szerepel a feltételezés, egy távlati, ködös jövő, amelyben erdélyi magyar és román nemzet testvériesen együtt él majd. Azonban az a tapasztalat, hogy a románság mindig is türelmetlenül, elnyomó módon lépett fel minden olyan megnyilvánulással szemben, ami magyar. /Macovei-Benczúr Sebastian László: Egyetemi önállóság közelnézetben. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./2006. augusztus 26.
Bán Péter /Székelymuzsna, 1946. júl. 14. – Székelymuzsna, 2006. júl./ elhatározta, hogy a szláv nyelvek ismerőjévé lesz, és megtanulja a balti nyelveket is. Kolozsváron elvégezte a Babes-Bolyai Tudományegyetemen a magyar nyelv és irodalomot, ,,másodállásban” az Egyetemi Könyvtárban fellelhető nyelvtankönyveket és szótárakat böngészte, közben hihetetlenül szerteágazó levelezésbe kezdett, felvette a kapcsolatot a litván irodalom akkori költőfejedelmével, Eduardas Miezelaitisszal, akitől litván nyelvtankönyveket, szótárakat kért és kapott, s nagy erőbedobással, buzgalommal, aránylag rövid időn belül elsajátította a litván nyelvet. Utána következett a többi: román, orosz, lett, bolgár, cseh, szlovák. És elkezdte költők, írók munkáinak átültetését magyar nyelvre, és azok publikálását a hazai lapokban, antológiákban, majd könyvekben. Ő volt az első, aki olyan tekintélyes költőket, mint: Dsida Jenő, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Magyari Lajos, bemutatott a litván olvasóknak. Szorgalmasan dolgozott. Fordítások ezreit végezte fáradhatatlanul, kézirataival valósággal bombázta a szerkesztőségeket. Közben a levelezést, a nagyvilággal való kapcsolattartást, kapcsolatteremtést sem szüneteltette meg. Idén júniusban még tele volt újabb és újabb tervekkel. Barátjának, a most róla emlékező Simó Edmundnak beszámolt a kiadás előtt álló könyveiről. Összegezte, hogy eddig 23 egyéni fordításkötete látott napvilágot, 40 kötetre való anyaga van, ha ez mind megjelenik, akkor meg lesz elégedve. A sors másképpen döntött. Talán éppen a születésnapján, július 14-én ,,csillagösvényre” lépett. /Simó Edmund: Csillagösvényen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 26./2006. augusztus 26.
Háromnyelvű (magyar, román, angol), színes Kovászna megyetérképet adott ki a kolozsvári Micro Mapper térképkiadó. A szerző, a terepi adatgyűjtő a Háromszék belső munkatársa, Bodor János. A számítógépes térképkészítést egy öttagú csoport végezte. /Kisgyörgy Zoltán: Kovászna megye újabb térképe. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./2006. augusztus 26.
A 60–70-es évekbeli Romániáját mutatja be Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal. Bukaresti életutak /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006/ című könyvében, melyben az egyéni emlékezés – kollektív emlékezet – történelmi emlékezet egybefonódása követhető nyomon. Az interjúkötet összeállításához a szerző személyesen vagy levélben kereste fel a bukaresti, vagy egy ideig Bukarestben tartózkodó magyar értelmiségieket, akik meghatározói voltak az akkori magyar intézményeknek (Ágoston Hugó, Beke György, Bodor Pál, Csiki László, Demény Lajos, Domokos Géza, Ferencz Zsuzsanna, Gálfalvi Zsolt, Halász Anna, Horváth Andor, Huszár Sándor, Kacsir Mária, Matekovics János, Molnár Szabolcs, Rostás Zoltán, Szász János, Vári Attila). A magyar intézmények létrehozásának célja az volt, a magyar értelmiségieket Bukarestbe költöztessék. A könyv bemutatja, kik voltak a magyar szellemi élet meghatározó egyéniségei; kik voltak a cenzorok, hogyan működött a cenzúra. /Vetési Júlia: „Ember tervez, Központi Bizottság végez…”– bukaresti életutak. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./2006. augusztus 28.
A volt Szekuritáté ügyeinek nyilvánosságra hozatala során lebukott az első kolozsvári magyar ügynök. Kelemen Hunor parlamenti képviselő egykori egyetemi társáról van szó, Kovács Zoltánról, akit az RMDSZ a Kolozs megyei Állategészségügyi Igazgatóság igazgató-helyettesi pozícióba juttatott. Kelemen Hunor elolvashatta megfigyelési dossziéját, kiderült, hogy három besúgó jelentett róla. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke felszólította Kovács Zoltánt hogy mondjon le tisztségéről. Kovács Zoltán kijelentette: nincs tudomása arról, hogy általa írt jelentéseket találtak volna Kelemen Hunor dossziéjában. Viszont pontosan tudja a fordítottját, éspedig, hogy a szeku követte őt, s hogy erről feljegyzést is készítettek. /Lebukott az első kolozsvári magyar ügynök? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./2006. augusztus 28.
Augusztus 26-án Kolozsváron, a Gy. Szabó Galériában megnyílt Major Gizella marosvásárhelyi művésznő első egyéni kolozsvári pasztellkiállítása. Németh Júlia műkritikus a különleges, harmonikus látványra hívta fel a figyelmet. /Ö. I. B.: Fények játéka. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./2006. augusztus 29.
Göncz Kinga, a Gyurcsány-kormány külügyminisztere az elmúlt napokban kijelentette: „miközben a felszínen az atrocitások felkorbácsolták az érzelmeket, addig Magyarország és Szlovákia, a két uniós ország között sok területen jól fejlődik az együttműködés”. Tehát a szlovák szélsőségesek zsigeri magyargyűlölete, és pesti fajtársaik „méltó” reakciói csupán a felszín. A magyar lány megverése, Slota hőzöngései, a magyar stadionban lobogtatott „Szlovákok! Örökre a rabszolgáink lesztek” felirat, stb. nem lényeges. Lassan az egész Kárpát-medence megtelik etnikai gyűlölettel. A szlovákok ősellenségüknek tekintik a magyarokat. Göncz Kinga Bukarestbe érkezett. Az napirendben nem szerepelnek a nagy kérdések. Újabb közös kormányülés lesz. Ha már az elsőnek sem volt sok értelme, legyen második. Felmerül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditálásának, valamint román és magyar állami támogatásának a kérdése is, bár Gyurcsány vezér a Fidesz magánvállalkozásnak tartja a dolgot. Szó esik a kisebbségi törvényről is, vállvonogatásos stílusban. Göncz Kinga nem fog rákérdezni a csángók anyanyelvhasználati jogára, a kétnyelvűség alkalmazásával kapcsolatos gondokra, a Vadim–Becali-féle retorikára, a hokimeccseken divatos bozgorozásra, a kolozsvári Szent Kamill Otthon elvert munkatársának esetére, a kolozsvári buszon elhallgattatott, magyarul beszélő fiatalokra. Nem kérdi majd meg, mit keres az újságárus-standokon a Vasgárda hivatalos lapja, és nem fog tiltakozni a székelyföldi görögkeleti létesítmények sokasága ellen. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Sztrapacska és puliszka. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 29./2006. augusztus 29.
A közös magyar–román Gozsdu Alapítvány létrehozásáról szóló törvénytervezet elutasítására szólította fel a Bihar megyei román képviselőket augusztus 28-án Bartolomeu Anania Kolozsvár-Felek ortodox érseke. A román egyházfő a Krónika kérdésére konspirációnak nevezte a magyar–román közalapítvány létrehozásának szándékát. „Azt kívánjuk elérni, hogy a magyar állam az 1937-es kétoldalú egyezmény értelmében adja át a román államnak a teljes Gozsdu-vagyont, hogy azt a nagyszebeni székhelyű Gozsdu Alapítvány az ortodox fiatalok taníttatására fordíthassa” – szögezte Bartolomeu Anania. /Balogh Levente: Ortodox offenzíva a Gozsdu Közalapítvány ellen. = Krónika (Kolozsvár), aug. 29./2006. augusztus 29.
Erdélyi körútjának kolozsvári állomásaként az Erdélyi Napló hetilap vendége volt Rácz Sándor, az 1956-os munkástanácsi vezető, a Magyarok Világszövetségének a tiszteletbeli elnöke, találkozott a kolozsvári magyar média képviselőivel. „1956-ról valóban sokkal többet kellene beszélnünk” – hangsúlyozta, mert sokat hazudtak 56-ról. A magyar forradalom nem csak a magyaroké volt, hanem az egész világé. Azzal, hogy megállította a kommunizmus terjedését, világjelentőségre tett szert. A rendszerváltáskor elkezdtek a forradalomról beszélgetni, az Országgyűlés egyik első törvénye nemzeti ünneppé nyilvánította a forradalmat. A törvény elfogadása után azonban megkezdődött a forradalom eszméitől való eltávolodás. Most, az ötvenedik évforduló közeledtével azt mondják, hogy az élő 56-sok kötelesek a hatalommal együtt részt venni a megemlékezésen. Azonban a Magyarországon ma létező hatalom kommunista hatalom. Tagjai a Kádár-rendszer folytatói. Sokak szerint terhei a társadalomnak az élő 56-sok. „A forradalomról szóló hazugságokkal könyvtárakat lehet megtölteni” – hangsúlyozta. Elmondta, ő is írt egy könyvet, a forradalommal kapcsolatos hazugságáradat megtörése céljából. Magyarországon a kormányok idegen érdekeket szolgáltak, jelentette ki. Honnan indult a magyar forradalom? 1956 június 28-án Posdamban lengyel fölkelés zajlott, száz halott volt, a kommunista rendszer fegyverrel válaszolt a munkások követeléseire. A forradalom leverése után Szerov tábornok ötezer magyar fiatalt vitt Magyarországról ukrajnai börtönökbe. Rácz Sándor ekkor a munkástanácsok elnökeként megkereste Budapest szovjet parancsnokát, hogy szóvá tegye a deportálásokat. A szovjet tiszt erre parancsot adott, hogy a fiatalokat hozzák vissza Magyarországra. A magyar munkástanácsoknak ekkor még nagy tekintélyük volt a szovjet vezetés előtt. A szovjet katonai vezetéssel három éjszaka, a magyar politikai vezetéssel tíz éjszakán át tárgyalt. December 11-én Rácz Sándort letartóztatták, és 23 éves korában életfogytiglanra ítélték. A börtöben tudta meg, mi történt az erdélyi magyarsággal. Mindez bizonyossá tette számára, hogy a Kárpát-medence egy és oszthatatlan. Amikor munkástanácsi vezetőként tárgyalt, az első követelés volt, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki Magyarországról. Apró Antal inkább fölajánlott neki miniszteri tálcát, majd Kádárék útlevelet és pénzt ajánlottak, hogy hagyja el az országot. Rácz ezt nem vállalta. Isteni szerencse mentette meg az akasztófától. Most két emlékmű épül: az egyik a kormány, Gyurcsány Ferenc szobra lesz, a másik az üldözött szervezeteké, az Egyetem előtt. /Makkay József: Az 1956-os szabadságharc túllépett a francia forradalmon. Beszélgetés Rácz Sándorral, a Nagy Budapesti Központi Munkástanács elnökével. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 29./2006. augusztus 30.
Markó Béla, az RMDSZ elnöke is megerősítette, hogy Kovács Zoltán, a Kolozs megyei állategészségügyi igazgatóság aligazgatója egyetemista évfolyamtárásáról, Kelemen Hunor parlamenti képviselőről jelentett a Szekuritáténak. Takács Csaba ügyvezető elnök szólította fel lemondásra az RMDSZ által funkcióba juttatott tisztségviselőt. Markó elmondta: ez a leváltás is bizonyítja, hogy az RMDSZ következetes a már évek óta alkalmazott gyakorlathoz, miszerint ha valamelyik tisztségviselőjével szemben komoly gyanú merül fel arról, hogy együttműködött az egykori titkosszolgálattal, azonnal megválik tőle. A Szekuritáté ügyeinek nyilvánosságra hozatala során lebukott első kolozsvári magyar ügynök a Cristian fedőnevet viselte. /B. T.: Markó is megerősítette „Cristian” lebukását. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./2006. augusztus 30.
Főképpen a Romania Mare hetilap 16 év óta következetesen démonizálja a magyarságot. A szélsőségesség térhódítását jelzi, hogy július elején a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a Nagy-Románia Párt (NRP) népszerűsége meghaladta a szociáldemokratákét. Corneliu Vadim Tudor, az NPR elnöke 15 éve jósolja, hogy ő lesz Románia elnöke. Megszállottságában a véres eszközöktől sem riad vissza. 1999. január 15-én felhívást intézett a Zsil völgye tüntető bányászaihoz, hogy foglalják el Bukarestet, a hatalom fényűző irodáit. Miron Cozma szakszervezeti vezetővel (akkor egyben a Nagy-Románia Párt alelnöke volt) az élen mintegy kétezer bányász el is indult Bukarest főváros felé, miközben állandó kapcsolatban álltak C.V. Tudorral. A karhatalomnak csak az olténiai Stoeneti-nél sikerült a menetoszlopot szétszórnia, és Miron Cozmát őrizetbe vennie. Az esemény után több személyiség követelte a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését, de ezt nem tudták elérni. Barabás István emlékeztetőnek idézett a szélsőséges lapok előző évfolyamaiból. Romania Mare, 1990. november 9.: Mikor magyar fiatalok Sepsiszentgyörgyön valamilyen államellenes akcióba kezdenek, a házak ablakaiba gyertyát vagy asztalilámpát helyeznek, hogy veszély esetén a harcosok oda menekülhessenek. Hargita és Kovászna megyei erdők mélyén olyan fiatalok sátoroznak, akik budapesti akcentussal beszélnek, a lakossággal nem érintkeznek, hanem beintésre várnak, hogy elinduljanak célpontjaik felé. Mivel az RMDSZ segíti őket, követeljük e szervezet azonnali betiltását, ellenkező esetben „a nagyon közeli jövőben” Erdély-szerte súlyos zavargásokra kerül sor. A Nagy-Románia Párt lapjában, a Politica címűben 1992. március 14-én Eugen Barbu /azóta elhunyt/ író felhívással fordul olvasótáborához: „Testvérek, készítsétek elő fegyvereiteket, és vonuljatok ki az utcára, mert ez így nem mehet tovább: mindenféle idegbetegek éjjel-nappal álmodoznak sokat próbált ősi földünk megszerzéséről!” A hang nem változott az évek során. Romania Mare, 2006. június 23.: „Hargita és Kovászna megyében kitört az autonómia hisztériája. Ennek szellemében, az RMDSZ üldözi a románokat, leváltja őket tisztségeikből, szükség esetén tettlegességtől sem riad vissza. Megmentésük csak úgy lesz lehetséges, ha a NRP kerül hatalomra, és az RMDSZ vezetőit nyakukon kővel a Balatonba veti.” Vasile Mateinek, a Román Nemzeti Egységpárt képviselőjének 1997. november 18-i sajtónyilatkozatából: A román állam elvesztette befolyását Hargita és Kovászna megyében, a helyi hatalom irányító központja Budapest lett. A két megyét félkatonai jellegű magyar alakulatok hálózták be, de van már belőlük Moldvában és a Duna-deltában is. Valamennyien felkészültek egy esedékes polgárháborúra. Ziua, 1997. december 16.: Miután találkozott a Vatra Romaneasca tagjaival, George Pruteanu szenátor a marosvásárhelyi ortodox esperesi hivatalban tartott sajtóértekezletén úgy értékelte, hogy a Székelyföldön náci, rasszista mentalitás érzékelhető. Tricolorul, 2005. január 15.: A NRP felhívja a figyelmet a magyar irredentizmus egyre veszélyesebb terjedésére. Ha Traian Basescu elnök nem zárja ki a kormányból a terrorista RMDSZ-t, úgy napjai az állam élén meg vannak számlálva, mert egy minden eddiginél hevesebb népfelkelés végképp elsepri székéből. Gheorghe Funar (jelenleg szenátor, a NRP főtitkára) kezdettől reményteljes harcosa az extrémizmusnak. Egyik jellemző megnyilvánulása a szatmári Informatia Zilei 1994. október 27-i számában: „A magyar nép és romániai kisebbsége nomád, barbár szelleme nem tűnt el az ezer év alatt. Nekünk, románoknak kell kigyógyítanunk, hogy civilizált, európai, békés néppé változzék és ne fájjon a foga idegen területekre. Isten óvja attól, hogy mancsát még egyszer román területek felé nyújtsa.” Funar bálványa, C.V. Tudor közben a roma közösséget vette célba (Romania Mare, 1998. augusztus 21.): „A cigányokat munkatáborokba kell küldeni.” National, 1997. szeptember 14.: Lazar Ladariu képviselő, a Vatra marosvásárhelyi ideológusa: „A magyar szeparatisták régi terve, hogy saját külön iskoláik legyenek. Így térünk vissza Marosvásárhely 1990. márciusának mini-államcsínyjéhez. Ha az erdélyi fejlemények veszélyes méreteket öltenek, megtaláljuk a módját, hogyan lépjünk fel az RMDSZ provokációi ellen, mert ez így nem mehet tovább!” C.V. Tudor rálicitál (Romania Mare, 1997. november 21.): „Mikor kormányra kerülünk, megalakítjuk Erdély Újjáépítésének Minisztériumát, hogy végre lecsillapítsuk a magyarokat, vegyük el Ázsia szülöttjeinek kedvét attól, hogy beavatkozzanak a mi kétezeréves nemzeti konyhánk dolgaiba. Vegyük kézbe a puskát!” Gheorghe Funar hozzáfűzte (Jurnalul National, december 10.): Hargita és Kovászna megyében szükségállapotot kell bevezetni, amíg nem késő! Evenimentul Zilei, 1998. október 15.: A NRP Kovászna megyei szervezetének elnöke ismerteti a helyi Román Nemzeti Gárda felépítését. 127 tagja közül heten zsoldosok, akik harcoltak Jugoszlávia megmentéséért is. A gárdák állandó készenlétben állnak, miközben kapcsolatot tartanak fenn Brassó és Bákó megyei alakulatokkal. Joguk van védelmezni őseik földjét, ahogy a kurdok, baszkok és palesztinok is teszik. Ha az RMDSZ gyakorlatba ülteti autonómia-terveit, vezetőit lakásukon fogják el és kivégzés céljából törvény elé állítják őket. A soviniszta-rasszista uszítás mindmáig legfőbb fóruma, a Romania Mare hetilap első száma – Ion Iliescu államelnök engedélyével – 1990. június 8-án jelent meg az erőszak kultuszának és az Erdély-hisztériának teljes fegyvertárával. Június 22-én már arról cikkezett, hogy a magyarok mozgolódnak, „veszélyben vagyunk államként és nemzetként egyaránt.” Atentie la Ungaria! (Figyeljünk Magyarországra!) cím alatt szeptember 7-én kezdi el közölni cikksorozatát, mint a „védekezés” stratégiáját és taktikáját. 1990. december 7-én C. V. Tudor írta: „Az ország veszélyben. Vegyük hát kézbe Horea lándzsáját, védjük meg magunkat nemcsak Magyarország, hanem az ENSZ ellen is!” Felhívta Ion Iliescu elnök figyelmét arra, hogy ha nem tudja elfojtani a magyar sovinizmust, ahogy Ceausescu tette, katonai diktatúrára lesz szükség. 1998. szeptember 13.: „Az RMDSZ hiába határolja el magát Tőkés Lászlótól, mert ugyanazokat a revizionista eszméket hirdeti. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy Budapesten horthysta kormány került hatalomra. Mivel az RMDSZ halálos veszély a román államra, követeljük, hogy vezetőit állítsák bíróság elé, szervezetüket helyezzék törvényen kívül, Tőkés Lászlót sürgősen toloncolják ki az országból, az etnikai tisztogatásnak alávetett Hargita és Kovászna megyében vezessék be a sürgősségi állapotot, és legkésőbb 1998 novemberéig szervezzük meg az előrehozott választásokat. Ha az RMDSZ-t nem sikerül megfékezni, a NRP erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy a lakosságot önvédelemre mozgósítsa, ahogy a világon mindenütt történik, a terrorista szervezetek ellen.” Ez a hang nem változott: 2006. június 23-án C.V. Tudor a Romania Mare vezércikkében büszkén hirdette, hogy mindaz, amit ő 1990-ben az Atentie la Ungaria! cikksorozatban jósolt, mind beigazolódott, mert a magyar revizionizmus ma is Trianon revízióját hirdeti, hogy Erdélyt bekebelezze. Az erőszak hirdetésében már 1990 őszétől új erők csatlakoztak C. V. Tudor mellé. Zig-Zag, 1993/20.: Radu Sorescu, a frissiben alakult Noua Dreapta neofasiszta párt vezére nyilatkozott programjáról: „Szükségesnek tartjuk az erőszakot, hogy fajtánk megtisztuljon erkölcsileg. A demokrácia a nemzeti szellem árulója. Ha egymillió magyar nem ismeri el a román államot, egymillió magyart ki kell tiltani az országból. A cigányok számára rezervátumokat kell létesíteni. A csavargók és az idegen elemek megfékezésére javasoljuk nemzeti gárdák létrehozását. Mi nem irodai politikát akarunk művelni, hanem nyílt harcba kezdünk, első lépésként katonai diktatúra segítségével.” Ion Solcanu szociáldemokrata szenátor 1997 novemberében a parlamentben politikai nyilatkozattal és a sajtóban felhívással fordult a Demokrata Konvenció kormányához: „Nemzeti érdek megtartani Hargita és Kovászna megye román lakosságát a maga iskoláival, templomaival, ortodox püspökségével, múzeumaival és román katonai alakulataival együtt, ideje lenne tehát felépíteni a sepsiszentgyörgyi csendőr-zászlóalj laktanyáját. Megtörténhet, hogy szükség lesz a csendőrökre, hamarább, mint bárki is gondolná”. National, 1997. szeptember 17.: Sergiu Nicolaescu szociáldemokrata szenátor nyilatkozatából: „Erdély kérdésében Románia rendkívül nehéz helyzetben van. Még néhány év, és elveszíthetjük, mert Magyarországé lesz. A megelőzésre legjobb megoldásnak látom azt, amit 1990-ben is javasoltam az akkori hatalomnak: Erdély militarizálását. Telepítsünk be ezredeket, hadosztályokat, növeljük meg a helyőrségek állományát, tehát helyezzük ide a Román Hadsereg súlypontját. Nem háborús meggondolásból, mert egy NATO-tagállam ellen nem győzhetünk, hanem megfélemlítés céljából. Jó volna nagyvállalatokat is létesíteni és oda más tájakról román munkásokat hozni. Ameddig nem szórjuk szét Erdély magyarságát, addig nem tudjuk asszimilálni és nem szabadulhatunk meg az ősi román föld elvesztésének rémálmától.” 1999. március elején Anghel Andreescu tábornok meglátogatta a Hargita és a Kovászna megyei csendőrparancsnokságokat, majd Marosvásárhelyen találkozott a sajtóval. „A régió specifikumával” kapcsolatban bejelentette, hogy a csendőrség kötelékében külön alegységeket képeznek ki a szeparatista próbálkozások meghiúsítására. C. V. Tudor 1999. november 29-én megjelent kiáltványából: „Ha a magyarok abszurd módon kikiáltják Erdély autonómiáját, ti, románjaim, hogyan reagáltok? Tudom, én mit teszek: fogok egy gépfegyvert, mert megelégeltem, hogy csúfot űzzenek belőlünk; inkább haljak meg oroszlánként, mintsem patkányként. Nem vagyunk extrémisták, de azt akarjuk, hogy a magyarok, cigányok, zsidók, egyéb kisebbségek tiszteljenek bennünket, románokat, mert mi vagyunk a házigazdáik. A NRP készen áll, hogy átvegye a hatalmat.” Ziua, 2006. március 10.: Bizonyára közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel, riportot közöl a Hargita és Kovászna megyei interetnikai konfliktusok megelőzésére kiképzett PSYOPS rohamosztagról. Ugyanebben a lapszámban a kolozsvári Sarmisegetuza hazafias alapítvány figyelmezteti az államelnököt, hogy napirenden van a Székelyföld autonómiájának kikiáltása. A megelőzés érdekében fel kell oszlatni a félkatonai Székely Légiót, és román nemzeti gárdákat kell alapítani. Romania Mare, 2006. március 3.: Az Ungurii oldal szalagcíme: Közeledik március 15.: riadó, fegyverbe! Revizionista utcai tüntetések várhatók, hogy átalakuljanak területi követelésekké! 1998. október 29-én Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője politikai nyilatkozatban figyelmeztette a parlamentet a veszélyre: a Nemzeti Egységpárt (PUNR, akkori elnöke Gheorghe Funar) Maros megyei szervezete sajtóértekezleten jelentette be, hogy egyetért a NRP kezdeményezésével az Erdélyi Nemzeti Gárda megalakítására. A képviselő hozzátette: az erdélyi magyarok bőrükön érezték, mit jelentett számukra a Vasgárda meg a Maniu-gárda, ezért fenyegetésnek fogják fel a tervet, annál inkább meglepő, hogy sem az Államelnökség, sem a kormány, sem a politikum nem foglal állást ellene. Hogy mi lett a figyelmeztetés foganatja, bizonyítja Kónya-Hamar Sándor képviselő 2000. március 7-i politikai nyilatkozata: Kolozsvárott, a NRP keretében újra szervezkedik a legionárius mozgalom, első lépésként megalakult a Keresztény Nacionalista Klub. Az extrémizmus térhódításával egyidejűleg, Ion Iliescu elnök a Tineretul Liber 1992. június 5-i számában megnyugtatta a kedélyeket: „Mind törvényhozási, mind intézményi szempontból, de társadalmi-politikai gyakorlatunkban is, a kisebbségeknek minden jogot megadtunk.” /Barabás István: Az extrémizmus vért kíván. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./2006. augusztus 30.
A szórvány- és a tömbmagyarság oktatási kérdéseire különböző megoldásokat kell keresnünk – véli Pásztor Gabriella kisebbségi oktatási ügyekért felelős államtitkár, aki július közepén vette át a stafétát a nyugalomba vonuló Kötő Józseftől. A kolozsvári származású Pásztor Gabriella a BBTE francia–magyar szakos végzettjeként Nagyváradon kezdte tanári karrierjét 1980-ban. 1990 és 1998 között a nagyváradi George Cosbuc Líceum aligazgatója, 1998-tól 2006 júliusáig a Bihar Megyei Tanfelügyelőség magyar szakos tanfelügyelője volt. Elmondta, hogy a minisztériumban nem csak a tizenhét romániai kisebbség oktatási kérdéseivel foglalkozik, hanem a nemzetközi, illetve kétoldalú kapcsolatokkal és a beruházások megvalósításával is. Feladata még a parlamenttel való kapcsolattartás, a szenátusi és a képviselőházi szakgyűléseken való részvételt. A román nyelv oktatásával kapcsolatban tanácskozássorozat kezdődik, célja, hogy a magyar anyanyelvű diákok számára hozzáférhetőbb legyen a román nyelv és irodalom tanterv. A romániai magyar iskolahálózatot bemutató iskolatérkép már megvan, néhány hiányosságokat kell pótolni, hogy minél hamarabb közzé tegyék, és hogy jövőtől hozzáférhetővé váljon az érdekeltek számára. Ezt követően az évenként megejtett aktualizálások, pótlások gond nélkül megtörténhetnek. /Nagy-Hintós Diana: Pásztor Gabriella: hozzáférhetőbbé kell tenni a román nyelvet a magyar diákok számára. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./2006. augusztus 30.
Dr. Sólyom László köztársasági elnök részvétlevelét tolmácsolta Cseh Áron kolozsvári magyar főkonzul az augusztus 20-i tragikus eseményekben elhunyt széki áldozatok – Szegedi János és felesége, Szegedi Vígh Zsuzsanna – Kolozsváron élő rokonainak. Cseh Áron a Szilágyságba utazik, ahol a budapesti Szent István-napi ünnepség harmadik erdélyi áldozatának, a krasznai Kiss Lajosnak a családját keresi fel, és tolmácsolja dr. Sólyom László részvétüzenetét az elhunyt fiatal özvegyének. /Sólyom együtt érez az erdélyi áldozatok hozzátartozóival. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 30./2006. augusztus 31.
A papok eddig titkosított dossziéinak nyilvánosságra hozatala visszaüthet – jelentette ki Laurentiu Streza, Erdély ortodox érseke, majd hozzátette, hogy egyetért a papok dossziéinak nyilvánosságra hozatalával. Laurentiu Streza szerint a papságot mélységesen felháborították a művelődési miniszter nyilatkozatai, miszerint az egyház egyes szolgái nemcsak besúgók voltak, hanem megszegték a gyónási titoktartást is. Nemrégiben Bartolomeu Anania kolozsvári érsek javaslatára az erdélyi ortodox püspökök zsinata határozatot fogadott el, amely nyíltan megfenyegette a politikusokat: ha nem fogadják el a jogszabályt, amely kivonná az ortodox egyházat a visszaszolgáltatási törvény hatálya alól, az egyház újragondolja politikai függetlenségét. Anania érsek különben, korábban már nyilvánosan is beavatkozott a politikába: a 2000-es helyhatósági választások idején az ő prédikációi is hozzájárultak ahhoz, hogy Kolozsváron megőrizhette polgármesteri székét a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt képviselője, Gheorghe Funar. /Sz. L.: Újra támadásba lendült az erdélyi ortodox egyház. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 31./2006. augusztus 31.
Augusztus 21–27-e között mintegy 30-an fordultak meg az I. Mokrai Országos Evangélikus Ifjúsági Táborban. A szervezők többsége a Kolozsvári Evangélikus Egyházmegye gyülekezeteiből érkezett Apatelekre. Az előadásokat többnyire fiatal lelkészek tartották. /Csabay Árpád lelkész, REVISZ alelnök: A Bánság és az Efézusi levél vonzása – Evangélikus fiatalok Mokrán. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 31./2006. szeptember 2.
Augusztus 31-én a kolozsvári Római Katolikus Szent Mihály Caritas szervezésében az információs társadalomról szóló esten Nagy Zsolt távközlési és informatikai miniszter beszélt. Nagy Zsolt kifejtette, a kormány idén mintegy 1 milliárd eurót költött el informatikai befektetésekre. Ma Európában versenyképességi mutatóvá vált az, hogy hány számítógép, illetve számítógép- és internethasználó van egy országban. Ma a városokban a lakosság 40 százaléka rendszeresen használja ezeket az információs eszközöket, vidéken ez az arány nem haladja meg a 10 százalékot. A romániai lakosság 46%-a vidéken él. A miniszter beszámolt: a Behálózunk-karavánról, az e-vakáció-programról, a marosfői IT-fórumról – mindezekben a munka oroszlánrészét maga vállalta. /Nagy-Hintós Diana: Az információs társadalom mint versenyképességi mutató. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./ 2006. szeptember 2.
A rendőrség keretében működő Szervezett Bűnözés Elhárításáért felelős főosztály tiszti állást hirdetett meg. Borbély László miniszter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke elmondta, szeretnék, ha a magyar fiatalok minél nagyobb számban jelentkeznének a rendőri állásokra. A román rendőrség állományának mindössze a 0,69 százaléka magyar nemzetiségű. Nem kizárt, hogy a Rendőrakadémia a következő tanévben külön magyar osztályt nyit. Remélhetőleg a kolozsvári Septimiu Muresan Rendőriskola sem zárkózik majd el ez elől, összegzett Borbély László. /N.-H. D., Ö. I.-B.: Toborzó rendőriskolába: magyar osztály indulhat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./2006. szeptember 2.
Elhunyt Faludy Gyögy /Budapest, 1910. szept. 22. – Budapest, 2006. szept. 1./ költő, regényíró és esztéta. Nemrégen Aradon, a Jelen Házban vendégeskedett. Nyolc éve, nap mint nap, a Nyugati Jelen napilap fejlécének bal oldalán megjelenő “Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk/ és forró, mint forrongó szellemünk!” – Óda a magyar nyelvhez című költeményéből idézett két sora egyszerre csak hagyatékká vált. /Böszörményi Zoltán: Tegnap este Budapesten elhunyt Faludy György. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 2./ Faludy György 1938-ban Franciaországba emigrált. Onnan a német megszállás után Marokkóba menekült, majd 1941-ben áthajózott az Egyesült Államokba. A második világháború után hazatért Magyarországra. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és a recski munkatáborba vitték. A tábor felszámolása után 1953-ban szabadult ki. Az 1956-os forradalom után ismét az emigrációt választotta. Londonban, Firenzében, majd Máltán élt, később Torontóba költözött. Az 1989-es rendszerváltás után tért vissza Magyarországra. A költőt 1994-ben Kossuth-díjjal, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjjal, 2000-ben Aranytollal tüntették ki. Faludy György nevéhez olyan művek kötődnek, mint az Őszi harmat című verseskötet, a Börtönversek, a 200 szonett, az Erotikus versek és a Jegyzetek a kor margójára. Legújabb kötete, A Pokol tornácán budapesti bemutatóját már nem érhette meg. Új könyve a Pokolbeli víg napjaim és a Pokolbeli napjaim után című kötet folytatása. /Faludy György (1910–2006). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./ Faludy György 2000-ben, kilencvenéves korában látogatott el először Erdélybe. Olyannyira beleszeretett, hogy azóta valahányszor csak módja volt rá, visszatért Erdélybe. Legutóbb idén májusban találkozhatott vele a kolozsvári közönség. Faludy aktív tagja volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és főmunkatársa az Erdélyben megjelenő Irodalmi Jelennek. Az utóbbi évtizedben baráti körének java része erdélyi volt, az általa alapított Faludy-díjat évek óta ifjú erdélyi poéták nyerték el. /Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nevében Orbán János Dénes elnök: In memoriam Faludy György. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./