udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 356 találat lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 | 331-356 I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2012. március 23.

Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 23.

A repülős főszerkesztő
Eléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk.
Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket.
Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta.
Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...”
Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe!
Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz.
Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...)
Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta.
Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...)
Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát.
Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra...
(Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából)
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. március 24.

A csíki székelyek és a gyimesi csángók identitástudatáról 1.
Szülőföldem és lakóhelyem a Jászság, kitűnő terepe a társadalomkutatás kulturális antropológiai aspektusának, de már diákkoromtól kezdődően, figyelmem inkább fordult a magyarság földrajzi értelemben, legkeletibb térségeiben, Moldvában, a Gyimesekben és a Székelyföldön élő közösségeinek a sorsa, kultúrája felé.
A Csíkszeredában létrejött és figyelemre méltó kutatási eredményeket produkáló Kulturális Antropológiai Műhely tagjainak álláspontját osztva – „ma mi vagyunk Európa nomádjai” – magam is úgy véltem, sokkal izgalmasabb rejtvényeket kell megoldani a kulturális képletek tekintetében a világnak ezen a táján, mint idehaza, a civilizáció és a globalizáció által már alaposan kilúgozott és a média tevékenységének köszönhetően homogenizált társadalmi szövetekben.
A motivációm további erősödését jelentette az a családomat érintő, ma már szinte homályba vesző származási tudat is, amely a felmenőim vonatkozásában egynegyed íziglen a Gyimesekhez kötötte őseimet.
A Jászberényi Tanitőképző Főiskolán 1996-ban megalapítottuk a Jászsági Antropológiai Műhelyt, amely néhány évig jogilag egyesületként is működött és számos társadalomkutatási, valamint kultúraközvetítői programban is részt vett. A tudományos tevékenység példájaként ott volt előttünk a csíkszeredai KAM, de a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem „láthatatlan kollégiumának” tevékenységei is motivált bennünket. Jelen tanulmány egy rövid kivonata annak az 1996-tól 2003-ig folytatott kutatási tevékenységnek, amelyet a Székelyföldön, a Gyimesekben és Moldvában folytattunk. A kutatás résztvevői (két oktató és főiskolás diákok) együtt és külön-külön is hozzájárultak azokhoz az eredményekhez, amelynek néhány, az általam itt rögzített gondolata megfogalmazódik.
A műhely tagjai között jelentős feladatot vállaltak azok a főiskolai hallgatók, akik az itt említett, a magyarság kultúrájának talán legősibb, legautentikusabb értékeit őrző vidékeiről származnak, és szorgalmas kutatási tevékenységükkel fontos adalékokkal szolgáltak közös eredményeinkhez.
Bevezetés
Az etnoregionalizmus tárgyában talán indokolni sem szükséges az identitásproblematika jelenlétét, hiszen egy olyan potenciálisan létező kohéziós erőről van szó, amelyet bármiféle politikai nézőpont sem hagyhat figyelmen kívül. Egy olyan korban, egy olyan világban, amelyben és ahol mesterségesen a média által generált felszínes és rövid távú összetartó erők működnek, aligha lehet csupán ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetésekhez illetve általános ítéletekhez jutni.
Az identitástudat valamiféle konkrét, illetve egzakt mérhetősége bármely politikai erő számára létkérdés lehet, avagy stratégiai jelentőségű információt jelent. Politológiai ismérvek alapján az identitás feltérképezésének eredményei jelentős hatalmi kondíciókat generálnak, generálhatnak. Ebben a nézőpontban számomra az egzakt mérhetőség másodlagos jelentőségű, hiszen nem a politikai tőke kinyerhetőségének jelentőségét vizsgálom, hanem egyszerűen azt szeretném megtudni, hogy létezik-e egyáltalán egy valameddig is kiterjedő identitás, és az miféle? Létezik-e egyáltalán irányítható, kezelhető, valamilyen eszköztárral manipulálható identitás, amely alkalmassá teszi a közösséget egy bizonyos cél megvalósítására? Létezik-e a kohéziónak ez a formája, amely társadalmi stratégiák megvalósítására is alkalmassá tesz egy közösséget? A probléma annál is izgalmasabb mint azt előzetesen gondolnánk, mert minden feltevés ellentéte is igaz. Tehát, ha léteznek olyan stratégiák, amelyek képesek megölni, elpusztítani, valamint kiüresíteni a közös cselekvésekre késztető, tartalmilag is megragadható identitásokat, akkor politikai értelemben a közösségek bomlaszthatóak, bármikor a megfelelő eszközökkel irányíthatóak – tehát hatalmi igényeknek megfelelően manipulálhatóak.
Mindazon tapasztalatok, amelyek az általunk vizsgált politikai-kulturális térségben realizálódtak különleges gyakorlatot és lehetőséget biztosítottak a kísérletező gondolatok számára. Hiszen nyílt és alig leplezett szándék jelenik meg a román asszimilációs törekvés irányából, másrészt közvetlenül jelen van az egzisztenciális érvényesülés lehetőségének az identitást alapvetően befolyásoló következményrendszere, valamint az is tényszerűnek mondható, hogy a globalizációs folyamat minden helyi kulturális értéket folyamatosan kilúgozó hatása egyre jobban érvényesül. Mi történt? Mi történik? Valamint mi várható a felcsíki székelység illetve a gyimesi csángók identitástudatának metamorfózisában.
A tanulmány rövid és mitavételszerű gondolatmenetében egy, a történelmi-társadalmi, valamint kulturális viszonyok aspektusában kíván rámutatni egy érdekes és első megközelítésben érthetetlen jelenségre. Ez a jelenség a következő: a csíki székelyek és a gyimesi csángók alapvetően leértékelik egymást, de ugyanekkor mindkét népesség identitástudata sajátosan, szorosan kötődik a magyarsághoz és saját kötődését értékesebbnek, magasabb szintűnek tartja a másikénál, valamint alapvetően igazabbnak, autentikusabbnak a moldvai magyarság nemzethez történő viszonyulásához képest.
Tanulmányomban ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni mind korábbi empirikus, mind pedig elméleti kutatási eredmények alapján. A dolgozat központi kategóriája természetesen az identitástudat, és e kategória további szűkítésének megfelelően elsősorban a kollektív identitástudat. A regionalitás és a regionális egységek kialakítása, a politikai befolyás szerepe bár tárgyunk vonatkozásában talán nagyobb jelentőséget is kaphatna, mégis szükségesnek és fontosnak tartottam azt a prioritást követni, amely a szervesen létező és a továbbiakban is működő identitás feltérképezését tartotta a legfontosabb kérdésnek. A politikai mechanizmusok befolyásoló szerepét ebben a gondolatmenetben csupán mint rásegítő vagy a szerves folyamatokat ismerő és azokból információt használó, alkalmazni tudó megoldásként vesszük figyelembe. Az etnoregionalizmus problémakörének, tágabb értelemben vett elemzéséhez ez a viszonylag egyszerű és speciálisnak mondható mintavételezési és kutatási tapasztalat csupán adalékul, vagy kiindulási támpontként szolgálhat, ennek ellenére bizonyára igazolható létjogosultsága és fontossága. A kérdésfeltevés és a kutatási irány választásának végső érveként azt a meggyőződésemet kívánom megfogalmazni, hogy bármilyen nagypolitikai, vagy helyi politikai stratégia, illetve program nem tekinthet el a realitások, a létező és működő társadalmi jelenségek és állapotok tárgyilagos megismerésétől, valamint minden olyan politikai kezdeményezés, kigondolt, kitervelt, művi, strukturális változtatás, amely nem veszi figyelembe a valóságos állapotokat, a társadalom hatékony működése, a közjó érvényesülése tekintetében rendkívül káros következményekkel jár. A politika ilyetén hozadéka ellenőrizhetetlen és társadalmi értelemben veszteséges. Álláspontom szerint akár a politikai, akár a gazdasági folyamatok racionalizálási szándékában, irányításában szerepet kapott döntéselőkésztők és döntéshozók messzemenően figyelemmel kellene, hogy kísérjék a társadalomkutatás során feltárt és visszajelzett tudományos ismereteket. A kormányzásban, a helyi politikában mindinkább szükséges lenne bevonni, illetve alkalmazni a kulturálisantropológiai kutatások nyomán mára már egyre inkább kikristályosodott tudástartalmakat.
Antal György
magyardiplo.hu
Erdély.ma

2012. március 24.

Hátbadöfés
Elegáns lenne azt mondani, hogy egy utolsó huszárvágással búcsúzott a rektori széktől Constantin Copotoiu sebészprofesszor, akit a román oktatók által megválasztott szenátus elnökeként mentenek át (nem elsőként) egy következő mandátumra. Csakhogy nem huszárvágás, hanem egy rektorhoz méltatlan, valótlanságokon alapuló hátbadöfés volt az, amit a magyar oktatókról állított. A mundér “becsületét” azzal az olcsó trükkel akarta megvédeni, hogy a hallgatók tettek panaszt arról, hogy csak magyarul beszéltek velük a tanársegédek, akik az etikai bizottság előtt kell számot adjanak “súlyos vétségükről”. Az érintettek külön-külön, s kilenc egyetemi tanár aláírásával közösen is visszautasították a megalapozatlan vádakat, s figyelmeztettek arra, hogy a rektor által vezetett sebészeti klinikán húsz év alatt egy magyar gyakornokot sem alkalmaztak. A kérdésre, hogy évek óta miért nem szerveznek külön román és magyar csoportokat, sajnos nem kaptunk választ. A harcban megfáradtnak tűnő rektornak azonban még sikerült elérnie, hogy az etikai bizottság írásbeli figyelmeztetésben részesítse Brassai Attila professzort, aki az Európai Parlament elé tárta a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés helyzetét. A magyar oktatók ellen a rendőrséget, sőt a jelek szerint a korrupcióellenes ügyészséget is bevetik, az egynapos magyarországi kiutazás miatt, amikor Schmidt Pál elnöktől kitüntetést vettek át.
Miközben a magyar oktatók kitartanak a kérés mellett, hogy a gyakorlati oktatás magyarul legyen, a csütörtöki közmeghallgatáson volt egyetemi rektorok érveltek azzal az olcsó szlogennel, hogy a magyarul tanuló orvosok nem fognak tudni szót érteni a román betegekkel. Ha jók voltak évekig Moldovában és Máramarosban, sőt a világ minden táján megállták a helyüket, nevetséges ezzel a mondvacsinált műaggodalommal hadakozni. A professzor uraknak jó lenne inkább azzal törődni, hogy a magyar betegekkel a mennyekig dicsért megyei sürgősségi kórházban lassan nem lesz aki az anyanyelvükön beszéljen, ami egyre nagyobb felháborodást vált ki. Ahelyett, hogy azt kifogásolnák, hogy a tanársegéd magyarul is elmagyarázza a leckét, már régen be kellett volna vezetni a magyar nyelv fakultatív oktatását, hogy a román orvosok is tolmács nélkül érthessenek szót magyar betegeikkel, ha nem egy színromán, hanem egy multi(?)kulturális egyetemre jöttek tanulni. S hogy miért az értelmiségiekhez, egyetemi professzorokhoz méltatlan hadakozás? Benedek István professzor szerint a leköszönő vezetőség visszaéléseinek leplezését szolgálja a lejáratási kampány, amellyel a másik felet akarják bemocskolni. S eközben a MOGYE egyre rosszabb hírre tesz szert az európai fórumokon, ahol egy ideje azt a választ adják a külföldi érdeklődőknek, hogy nem érdemes Marosvásárhelyre jönni, mert a kisebbségi jogok betartásával a MOGYE-n nagy gondok vannak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 24.

Iktatták a petíciót
12.103 aláírással iktatták pénteken a Miniszterelnöki Hivatalban és a Tanügyminisztériumban azt a petíciót, amelyet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar oktatói és a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség indított a magyar kar megalakítására vonatkozó 44/966/2011. számú kormányhatározat-tervezet támogatására, a tanügyi törvény rendelkezéseinek maradéktalan betartására, a törvény előírásait betartó egyetemi charta kidolgozására, a törvénytelenül megtartott választások érvénytelenítése és azok megismétlése, valamint a tanügyi törvény elveit tiszteletben tartó teljes körű magyar nyelvű orvosképzés érdekében.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 24.

Az RMDSZ nem akar választási koalíciót kötni
Toró: Tegyék félre a pártérdekeket!
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen tanácskoztak az RMDSZ és az EMNP vezetői. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Jakab István, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megyei elnöke és Kali István, az EMNP marosvásárhelyi elnöke tájékoztatott a tárgyalások részleteiről.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke szerint Marosvásárhely polgármesteri székét csak úgy lehet visszaszerezni, ha a magyar politikai szervezetek között egy szélesebb körű együttműködést sikerül kialakítani, szoros együttműködésben az egyházakkal és a magyar közösséggel.
– Úgy jöttem, hogy ezzel talán pont kerül az ügy végére, hiszen december másodikán a tárgyaló felek azzal álltak fel az asztaltól, amelyen az EMNT és az Néppárt képviselői mellett Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke és Kelemen Atilla megyei elnök vett részt, hogy megszületett a megállapodás: választási koalíció lesz az RMDSZ és az EMNP között, amelybe be szeretnék vonni a Magyar Polgári Pártot is. Ezzel szemben a mai találkozón azzal kellett szembesülnünk, hogy az RMDSZ megyei vezetői, országos vezetőségi döntésre hivatkozva azt mondták, nem tartják lehetségesnek egy választási koalíció létrehozását, és úgy gondolják, hogy a megtalált közös jelölt, dr. Vass Levente az RMDSZ színeiben kell induljon, és elvárják a Néppárttól, hogy álljon mögé és tulajdonképpen feltétel nélkül támogassa.
Az EMNP úgy látja, hogy a választási koalíció lenne a jogi keret, amelynek az lenne a feladata, hogy közösen növeljék a jelölt ismertségét és az elfogadottságát.
– Ennek az együttműködésnek a döntő eleme szerintünk az, hogy a jelölt ne RMDSZ-színekben induljon. És ha valaki azzal vádolna minket, hogy ellenérzéseink vannak a tulipánnal kapcsolatban, azt kell mondanunk, hogy a viszonyítási alap a magyar közösség viszonyulása ehhez a jelhez. Abból indulunk ki, hogy az utóbbi három választáson Marosvásárhelyen a tulipán színeiben a jelölt nem tudott nyerni. 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban az RMDSZ a lehető legerősebb jelöltjeit indította, és sorra elbuktak. Ebből az adatsorból világosan levonható a következtetés, hogy most valami olyant kéne kitalálni, hogy a magyar jelölt tudjon nyerni. Az EMNP azt várja a többi szervezettől, hogy használja ezt a keretet a közös jelölt támogatására. Most azonban ott tartunk, hogy megtaláltuk a közös jelöltet, aki RMDSZ- tisztségeket visel, de a három politikai szereplő közül az egyik ki akarja sajátítani és a saját színeiben indítani, az MPP pedig saját jelöltet kíván indítani. Az EMNP csak áll és csodálkozik, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben, jelentette ki Toró.
Véleménye szerint az RMDSZ-nek és az MPP-nek is át kellene gondolnia az álláspontját:
– Tegyék félre a pártérdekeket. Mi úgy látjuk, egyik párt színeiben sem lehet igazából választást nyerni, csak egy ilyen választási koalícióban. És e köré a koalíció köré lehetne építeni azt a civil összefogást, amelyre komoly hajlandóság van a marosvásárhelyi civil társadalomban. Aki más alternatív megoldásban gondolkodik, az vagy a párt érdekeit tartja elsődlegesnek, vagy pedig olyan egyezségek, paktumok vannak mögötte, amelyeket nem akarnak kimondani.
A fentiekre reagálva dr. Kelemen Atilla megyei elnök kijelentette:
– Mi Vass Leventét közös jelöltnek tartjuk, de az természetes, hogy nem akarunk választási koalíciót kötni, mert akkor a listák is közösek kellene legyenek. Ezt elmagyaráztuk a tárgyalófeleknek is minden másfajta hátsó gondolat nélkül. Mi elfogadjuk, hogy a párt logója rajta legyen a plakátokon, de a választási cédulán természetesen az RMDSZ jele alatt lesz a neve, hiszen egy RMDSZ SZKT-tagról van szó.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 24.

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. március 24.

Amiről lehet – és amiről nem (Vendégeink Bartis Attila és Kemény István)
A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívottja a 2012. március 27-én, ked­den 17 órakor kezdődő közönségtalálkozón a kor­társ magyar irodalom két, igen sajátos alkotója, Bartis Attila író, fotográfus (1968, Marosvásárhely) és Kemény István költő, író (1961, Budapest).
A rendezvény vendégei nem csupán ismert és elismert, markáns egyéni alkotói világot hoztak létre, hanem – két évtizedes személyes, baráti kapcsolatuk révén – közösen írt vagy egymásra reagáló műveket is, amelyek közül kiemelkedik az Amiről lehet című beszélgetőkönyv (Magvető, 2010), a Litera.hu irodalmi portál alapján ebből közlünk életes részleteket. Továbbá közreadjuk Kemény István Holmi­ban megjelent, nagy port felvert költeményét, melyet többen a múlt év magyar politikai verseként jelöltek meg, talán jellemzőjeként a kortárs magyar költészet állapotának.
Bartis Attila: Volt olyan év ’89 óta, amikor nem voltál Erdélyben?
Kemény István: Nem. És asszem, olyan se, hogy csak egyszer... Így alakult. Soha nem volt pénzem. És kezdeményező készségem. Külföldön huszonnégy éves koromban voltam először – Pozsonyban, fél napra. Prágában huszonöt évesen. Vártam, hogy egyszer valami csoda folytán eljutok valahova. Valaki majd ellökdös. Így is történt: ’89 áprilisában Kun Árpád hívott, hogy megyünk Erdélybe, és ehhez kell vásárolnom egy segesvári vonatjegyet – én akkor szembesültem azzal, hogy bizony Segesvárra megyek, és ilyen nevű város ezek szerint tényleg létezik. Igaz, hogy Sighişoara, de mindegy.
B. A.: Tőlem kérdezik, mit jelent számomra Erdély, szinte nem is értem a kérdést. Amit jelent, az olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni. A te esetedben viszont egészen más a helyzet, évek óta mégis úgy ülsz fel a Nyugatiban a Koronára, mint én.
K. I.: Pillanatok alatt otthonos lett, elkezdtem valamennyire ismerni a helyszíneket... Hogy mit is jelent nekem? Ahogy ’89-ben találtam, az az állapot arra a Magyarországra emlékeztetett, amit a gyerekkoromban láttam. Az utcán jóformán csak lovaskocsik, az emberekben figyelem egymás iránt. Beszélgetnek. Valahogy másképp, mint itthon.
B. A.: Átszaladni a szomszédba sóért. Ilyet ma már itt elképzelni nem tudsz.
K. I.: Nagyon nehezen. Bár azért érik kellemes meglepetések az embert itthon is, de tény: Erdélyben azt láttam, hogy ott az én korosztályom él úgy, olyan körülmények közt, ahogy a szüleim élhettek itthon, annak idején. Úgy is küszködnek. Amikor először kimentünk Szászrégenbe, a harmadik napon mesélte a szomszéd fiú, hogy már megint meghalt egy srác a bikaistállóban. Ilyen olcsó volt az élet. Belekeveredik az ember az archaikusba... Aztán meg balgán azt hittem, hogy tíz év múlva ott sem lesz egyetlen lovaskocsi se. És onnantól minden ugyanolyan lesz, mint nemrég még Magyarországon, és Magyarországon is minden olyan, mint nemrég még nyugaton. És hogy vége a régi világnak. És a gyerekeim nem fogják azt az Erdélyt látni, amit én még láttam. De ez mégse lett egészen így. A gyerekeim hatodik éve minden nyáron látják a csordát hazajönni esténként, és a csorda létszáma változatlannak tűnik. Én ennek örülök, de tudom, hogy nem kívánhatom az ottaniaknak az örök nyomort. Mindenesetre otthon érzem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez.
Erdély elgondolkodtatott például a névelőkről. Azelőtt meg voltam győződve, hogy a személynevek elé névelőt kell írni. Aztán hallottam, hogy az erdélyiek milyen jól megvannak névelő nélkül, sőt, mintha jobban meg is becsülnék egymást, amikor így beszélnek: mi van Levivel? Jó, odaát eltűnik a csorda, a lovaskocsi meg a kézi kasza, aztán a gépi is. De itthon például eltűnhetne a névelő a személynevek előttről. (...)
B. A.: Miért akarsz prózát írni, amikor sokan azt mondják, hogy nem tudsz? Valódi pótkérdés, nekem a Család, gyerekek, autó óta eszembe nem jutna, hogy nem tudsz prózát írni.
K. I.: Az a bajom (az egyik a sok közül) a prózaírással, hogy nekem a prózaírás is szöszölés. Mondatonként vagy bekezdésenként akarom tökéletesre csiszolni a prózát, (hogy ugye megfeleljen a saját szabályainak...), de ez nem így megy. Nem vagyok képes szürke, megbízható átlagpróza-szöveget írni – ez a prózaírók egyik fő tudása: hogy a kezükben van egy magas szintű írni tudás, és azt ékesítik fel a maguk tehetsége szerint: stílusbravúrokkal, indulattal, érzelmekkel, tudással, tényekkel. De a szürke átlagot álmukból felverve is produkálják. Én meg darabokból próbálok összerakosgatni prózát. És így egy regényre persze nem elég egy emberélet.
B. A.: Élmény az, amiből vers lesz? Hogyan kezdesz hozzá egy vershez?
K. I.: Élmény van, meg egy-két sorok is vannak szép számmal, amiket valahol lefirkáltam egy cetlire, aztán nem kezdtem velük semmit. Néha hetekkel később a kezembe kerül egy ilyen cetli, és arra se emlékszem, mit akartam vele. Van olyan is, hogy a kezembe kerül, és nagy nehezen rájövök, mit akartam vele, de rossz. És van néha, hogy megcsillan valami benne. Hű, hogy felejthettem ezt el?! De ebből se biztos, hogy lesz vers. Van, hogy tíz évig lappang egy-egy cetli, és különféle takarításokkor meglepő helyeken találom meg. Mindig tetszik, és megint eldugom valahova. De azért van a versírásnak egy pontja, amikor már biztos, hogy ebben ott a vers, és muszáj megírni. (...)
*
K. I.: Három helyet szoktál említeni, érinteni úgy, hogy itthon vagy otthon. Vásárhely (Marosvásárhely), Budapest és Szárhegy. A sorrend: valószínűleg Vásárhely az első.
B. A.: Igen.
K. I.: Van-e több is, vagy már ennyi sincs?
B. A.: Gyakorlatilag ennyi sincs... érzelmileg ennyi van, és valószínűleg mindig is ennyi lesz. De Vásárhely mint otthon, valóságosan már nem létezik. Ettiék háza, kertje a Trébelyben az egyetlen olyan hely, ami valamennyire otthonnak nevezhető, de közben semmilyen alapom nincs annak tekinteni. Maradjunk annyiban, hogy egyszerűen az a hely volt az utolsó otthonom Vá­sár­helyen, onnan jöttem el nyolcvannégy őszén, Ettiéktől, és ha hazamegyek, akkor oda megyek minden alkalommal, máshova nem is nagyon mehetnék, de hát közben én ott már rég vendég vagyok, nekem ott nincs otthonom. Szárhegyen Apám szülőháza pedig a forradalom után vált otthonná. Kilencven óta sokkal több időt töltöttem ott, mint gyerekként a nagyszüleimnél, nyolcvannégy előtt. Nincs honnan tudnom, miként alakult volna, ha Vásárhelyen marad egy házunk, ahova vissza lehet térni bármikor, így viszont Szárhegyből lett amolyan erdélyi főhadiszállás. Szóval érzelmileg három otthonom van, de gyakorlatilag csak kettő. Mert szidhatom Pestet bármennyit, ez is az otthonom. Még ha ki is költözöm vidékre, kizárt, hogy Budapesttel megszakadjon minden kapcsolatom. Vagy ha igen, akkor azzal együtt megszakadna Szárheggyel és Vásárhellyel, sőt, Európával is. (...)
K. I.: Nem tudtál olyan helyre kerülni ugye, ami ne lett volna átitatva művészettel. (Családi háttered, a marosvásárhelyi színház közelsége, sőt, Szárhegynek, nagyapád fa­lu­já­nak is híres művésztelepe van.) Mondhatjuk-e, hogy te művésznek nevelődtél?
B. A.: Első ránézésre kétségtelenül mondhatjuk... ha művésznek lehetne nevelni valakit, akkor művésznek nevelődtem, de én ebben különben nem vagyok biztos. Ez azért nem olyan, mint a főorvos apának főorvos a fia. A puszta nevelésből még nem következik a tehetség.
K. I.: Azért a géneknek is volt szerepük mindkét oldalról: tehetséget örököltél mindkét oldalról. Az előző nemzedék megteremtette számodra az inspiráló környezetet és légkört. Te már abba születtél bele.
B. A.: A genetika valószínűleg jelentős szerepet játszik az ilyesmiben, talán jelentősebbet, mint a nevelés, nem tudom. Apám író volt, költő, újságíró. Anyai nagyapám szintén. Én őt nem ismertem, negyvenötben meghalt, de a három verseskötete mellett a kiadatlan kéziratai ott kísértenek ma is, ahányszor pakolok a lakásban. Anyám hegedült. Azt mondják, nagyon jól. És el is hiszem, mert még a születésem előtt úgy tette le a hangszert, hogy én már soha nem hallottam játszani. Anyám öccse szintén költő volt, műfordító, újságíró. Mindez természetesen befolyásolja az embert. Mint ahogy az is, hogy könyvek közelében nő fel, és még elemi előtt, írógépről tanulja meg a betűket. Ezek a dolgok mindenképpen közrejátszanak. De mondom, ez még nem jelent garanciát arra, hogy valakiből zenész, festő vagy író lesz. Valószínűnek tartom, hogy ezen kívül még más is kell. Ráadásul, amikor ilyen erős a családi háttér, akkor az önállósodás idején megnő az emberben az ellenállás. Meg­próbál leszakadni. Nem a családi háttérre támaszkodni, még akkor sem, ha valami hasonlót visz tovább. (...)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. március 25.

Noua Dreapta felvonulás Kolozsváron
A mintegy száz tagú csoport az Avram Iancu téren kezdte meg felvonulását, majd az Eroilor sugárúton masírozott végig a kincses város fél központján – mindezt persze hatósági engedéllyel.
A menetelők több, értelemszerűen nacionalista, magyarellenes transzparenst vonultattak fel, olyan feliratokkal, mint „Mi románok vagyunk e föld ősi urai!”, „Ki az ország ellenségeivel!”, „Hargita, Kovászna, román föld!” vagy „Romániát a régi határai közé!”.
Utóbbira nem mondhatunk mást, mint hogy hallgattassék meg az akaratuk! Öngól!
szatmar.ro
Erdély.ma

2012. március 25.

Székely kivándorlás történész szemmel
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató a Székely kivándorlás a 19. század végén, a 20. század elején címmel tartott előadást Csíkszeredában.
Székely kitántorgásról is lehetne beszélni, vagy szétszéledésről, hisz a székelyeknek is vannak már diaszpórái, nemzetrészei a nagyvilágban – fogalmazott felvezetőjében Veress Dávid, a Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című előadássorozat szervezője. Mint megjegyezte, e pénteki előadás immár a nyolcvannyolcadik a sorban.
Dr. Makkai Béla történész, kisebbségkutató, publicista Sümegen született 1961-ben. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-pedagógia szakon. 1985-1997 között az Országos Széchényi Könyvtár kutatásszervezője. 1990-1993 között posztgraduális ösztöndíjas, 1995-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-2001 között a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója, 2005-től tanszékvezető egyetemi docens – ismertette az előadót Veress Dávid.
Dr. Makkai Béla előadásának első felében XIX. századi keresztmetszetet vázolt a székely-kérdésről, majd a székely öntevékeny és kormányzati próbálkozásokra tért ki. Végül a kivándoroltak önszerveződésének és kormányzati megsegítésének módjairól beszélt.
„Az ősi, feudális viszonyokból megmaradt patriarchális életviszonyok lehetőségéből forgatták ki a székelységet, és ez tragikus következményekkel járt. A székelység mindig arra törekedett, hogy magát ellássa, magát megszervezze, ne kelljen másra szoruljon. Ez az új tőkés viszonyoknak ellenébe volt. A népesedés hirtelen megugrása és a munkahelyek hiánya is hozzájárult a nagyszámú kivándorláshoz” – hívta fel a figyelmet az előadó.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

2012. március 25.

Quo vadis romániai magyar felsőoktatás?
A rendszerváltás után a romániai magyarság bízott abban, hogy visszaállható az önálló állami magyar egyetem Kolozsváron, Marosvásárhelyen pedig két egyenjogú, magyar és román nyelvű tagozat jöhet majd létre az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE). A körülmények azonban úgy alakultak, hogy ez az álom nem valósult meg. A tavaly megreformált oktatási törvény azonban lehetővé teszi a magyar felsőoktatás megerősítését és önállóságának bizonyos fokú megszerzését is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen lehetővé vált magyar intézetek létrehozása, egyedül a biológiai karon ütközött ellenállásba a magyar tagozat önállósodásának kérdése. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) azonban 2011 júniusa óta „áll a bál” a magyar tanszék tervezett létrehozása miatt. Annak ellenére, hogy az új román törvény lehetővé teszi a magyar nyelven történő oktatást, a vásárhelyi helyzetet politikai közbenjárás nélkül nem sikerül megoldani. A megfélemlítésektől és politikai fennhangoktól sem mentes kérdést járjuk most körbe, összefoglalva az elmúl fél év eseményeit.
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Úgy ís tűnhetne, hogy megvan az esély rá, hogy rendeződjön a magyar tagozat kérdése. Mindeközben az egyetem etikai bizottsága által lefolytatott vizsgálat alapján a MOGYE rektora írásos figyelmeztetésben részesítette Brassai Attila professzort, az orvosi fakultás gyógyszertan tanszékének vezetőjét, aki szerintük megszegte a tanárok számára előírt lojalitás kötelezettségét. Románia a meglepetések és az ellentmondások országa – ezért már meg sem lepődik az ember, hogy ilyen hírek váltják egymást az ajtóban.
Magyarellenesség felsőfokon
A MOGYE többségben lévő román vezetősége ellenzi, hogy az új tanügyi törvény értelmében bármilyen struktúrális változások menjenek végbe az egyetemen, az önálló magyar kar kialakításáról pedig hallani sem akarnak. 2011 júniusában, mikor az egyetem vezetősége a kérdésről szavazott, a magyar tanárok és diákok távolmaradásukkal tették lehetetlenné a szenátus működését, mivel az nem vette figyelembe sem a korábbi megállapodásokat, sem magát az új oktatási törvényt. Júliusban kiderült, hogy az általános orvosi karon a magyar hallgatókat megfosztották a tandíjköteles helyektől: a nyolcvan fizetős hely mindegyikét román hallgatók nyerték el. Tették ezt annak ellenére, hogy a megállapodás szerint a helyeket fele-fele arányban osztják el magyar és román hallgatók között.
Nézzen szét Marosvásárhelyen!
Constantin Copotoiu, akkori rektor diszkriminatív döntése ellen többen is felemelték hangjukat, a Marosvásárhelyen bejegyzett Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) pedig tiltakozó akciók szervezésébe kezdett. A román fél töbszöri hitegetés után sem tette lehetővé a magyar karok létrehozását, az ősszel elfogadott új egyetemi charta pedig egyértelmű visszalépést jelentett, hiszen eleve kizárta a magyar önállósodási célok elérését. A kialakult helyzet miatt a RMOGYKE a Bolyai Kezdeményező Bizottsággal együtt kérvénnyel fordult Dorin Florea marosvásárhelyi polgármesterhez, melyben egy, a város főterén szervezett tiltakozó akcióhoz igényelte az önkormányzat beleegyezését. Ezt azonban a város vezetősége nem tette lehetővé. A helyi rendőrség igazgatója arra hivatkozott, azért nem engedélyezik a békés tüntetést, mert az egyetem problémáit nem az utcán kell megoldani. Florea hozzátette, hogy miután beszélt az egyetem vezetőségével, világossá vált számára, hogy nincs semmiféle probléma, csak egyesek akarják szítani a kedélyeket.
A polgármester szerint: „Meg kell nézni, kik szerveznék a tüntetést, hisz mind olyanok, akik soha semmit nem tettek az életben.” A szervezők azonban nem hátráltak meg, így augusztus közepén a marosvásárhelyi református vártemplomban imaestet tartottak. A tiltakozásoknak ezzel azonban nem lett vége. A RMOGYKE titkára többedmagával a tiltakozás egy nem mindennapi formáját választotta. Fiatalokkal együtt orvosi ruhába öltözve, rajtuk egyenlőséget és a magyar intézet létrehozását követelő feliratokkal párokba rendeződve sétálnak a város utcáin. Az akció résztvevői elmondták, voltak, akik gratuláltak és bíztatták őket, de mindjárt az első nap a román rendőrök is beléjük kötöttek, illetve román fiatalok is követték őket és a fekete március idejében ismertté vált magyarelennes mondatot kiabálták feléjük. Szeptemberben a MOGYE szenátusa 15 tanárt, köztük kilenc magyar nemzetiségűt helyezett nyugállományba. Ezzel a lépéssel még inkább megnehezítették a magyar tagozat önállósodását.
Előzmények
A 2011 januárjában megjelent új román Nemzeti Oktatási Törvény célja többek között, hogy átfogó reformokkal tegye még hatékonyabbá a román oktatásügyet. A törvény a romániai magyarság számára azért is jelentős, mert három egyetem esetében mondták ki azok multikulturális jellegét, lehetővé téve ezzel azt, hogy ezeken az egyetemeken magyarul is folyhat az oktatás. A törvény 363. cikkelye előírja, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) is létre kell hozni magyar tagozatot. A törvény eme rendelkezését kihasználva a MOGYE magyar oktatói a gyógyszerészeti és a fogorvosi karon magyar tanszéket akarnak létrehozni, az általános orvosi karon pedig beleegyeztek abba a megoldásba, hogy itt öt román és három magyar tanszéket hozzanak létre. A törvényről szóló Kitekintő-elemzést itt olvashatják)
Román aggályok
Bár a kérdés politikailag átitatott, magyarellenes fennhangokkal együtt, a román fél aggályait is meg kell említeni. Az egyetemi vezetőség leginkább attól tart, a magyar önállósodás ellehetetlenítené az egyetem működését. Ha valaki ma Romániában orvos szeretne lenni, a román nyelv (mely az egyetlen hivatalos nyelv) ismerete nélkül ez nem sikerülhet. Az egyetem rektora hozzátette, hogy bár igaz, hogy kilenc magyar oktatót helyeztek nyugállományba, de másik hat helyre pályázatot hirdettek meg. A kiírt pályázatokra vagy nem jelentkeztek a magyar tanárok, vagy nem feleltek meg a követelményeknek. A rektor szerint az egyetem oktatói és kutatói által megjelent publikációk mindössze 20%-a származik magyar kutatók tollából.
Bukarestből máshogyan látják az ügyet..
Utazzon el oda is a Kitekintővel!
Azt is kiemelte, hogy korábban a magyar nemzetiségű hallgatók sokkal jobban teljesítettek román társaikhoz képest, ez a tendencia az utóbbi időszakban megfordult: a román diákok 9,3-as átlaggal is csak költségtérítéses helyekre nyernek felvételt, míg a magyar diákok már ennél gyengébb átlaggal is államilag támogatott képzésben tanulhatnak. A román diákok is kifejezték egyet nem értésüket. Szerintük nincs értelme etnikai elvek alapján ketté osztani a hallgatókat, mivel ez szerintük zárt társadalmak kialakulását eredményezheti hosszú távon. Természetesen a nacionalisták sem maradhatnak csendben egy ilyen kérdésben.
A román ellenzéki pártok a kérdés kapcsán a szeparatizmus bátorítását emlegették és az egyetem, valamint a páciensek, korházak és orvosok etnikai szétválását predestinálták, felelősségre vonva ebben a Demokrata-Liberális Párt és az RMDSZ politikusait. A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Párt politikusai szerint, ha engedélyezik a magyar karok létrehozásá, a konfliktus odáig fajulhat, hogy a magyar orvosok csak magyar pácienseket akarnak majd/tudnak csak gyógyítani. Florian Buicu, a Szociáldemokrata Párt politikusa szerint a magyar fiatalok értelmi képességével nincs gond, de ha már eddig románul tanultak, a továbbiakban is megtehetnék. A Nemzeti Liberális Párt Maros megyei elnöke hozzátette:„Értsék meg: mi együtt akarunk dolgozni. Nem akarunk szeparatizmust. Mert lehet, hogy holnap jönnek majd a tatárok, és külön tatár fodrászüzletet kérnek.”
Állóháború két fronton
Miután szeptemberben a MOGYE vezetősége ismételten elutasította a magyar fél kezdeményezését, október elején a román egyetemi vezetés ígéretet tett arra, hogy a kérdést egy héten belül rendezik. A bukaresti kormány 200 helyet hagyott jóvá a MOGYÉ-n, melyre magyar hallgatókat kell felvenni, ám a román fél rögtön hozzá is tette, hogy ehhez az egyetemnek nincs megfelelő struktúrája sem a tanárok, sem a laboratóriumok tekintetében. A román ígéret miatt hivatalosan az októberre tervezett újabb magyar tüntetést nem tartották meg, ám az aradi vértanúkról való megemlékezésen a MOGYE kérdése akarva-akaratlanul felszínre került. A megemlékezés után a jelenlevők 1500 sárga, fehér és piros szekfűt helyeztek le az egyetem épülete előtt. A Bolyai Kezdeményező Bizottság továbbra is bátorítja a magyar tanárokat, hogy hozzák létre akár önállóan a magyar tagozatot, az RMDSZ-től pedig azt kérik, hogy érje el, hogy a magyar tagozatnak járó összegeket külön számlára utalják.
Per és plágium
Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem
Az egyetem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem orvosi karából nőtte ki magát 1948-ban. 1962-ben a román állam bevezette a kétnyelvű oktatást annak ellenére, hogy eredetileg az intézményt a magyar nemzetiségű diákok számára hozták létre. Míg 1963-ban 88 végzős diákből 81 magyar volt, 1994-ben a 240 végzősből csak 28 volt magyar nemzetiségű. 1990 márciusában a magyar diákok egyenlő jogokat követelve sztrájkba kezdtek, melyhez tanárjaik is csatlakoztak (fekete március). Mindezek ellenére csak 17 évvel később kerültek ki a magyar feliratok az egyetemre. Jelenleg három karon összesen 12 szakon folyik az oktatás. Az egyetem hivatalos honlapja csak román nyelven érhető el.
Mivel az egyetemi vezetőség meg sem halgatta a magyar felet, a RMOGYKE az egyetem szenátusa elleni per megindítása mellett döntött, melytől a civil szervezet vezetője gyors győzemet várt. Az egyesület szerint a MOGYE illegálisan működik, hiszen az egyetemi charta szembe megy a román oktatási törvénnyel. Az egyetem vezetősége azonban a minisztérium ajánlására sem volt hajlandó változatni azon. 2012 februárjában a MOGYE is bírósági útra terelte a kérdést, az egyetem vezetése egyenesen az oktatási minisztériumot perelte be. A marosvásárhelyi közigazgtási bíróságnak az egyetemi autonómia jogosságát és sérthetetlenségét kell megvizsgálnia.
A MOGYE ugyanis azért nem veszi figyelembe az őket ért vádakat, mivel az egyetem autonóm, így az ott felmerülő kérdéseket az egyetem falain belül, politikamentesen kell megoldani. Ábrám Zsolt orvosprofesszor szerint azonban ez csak időhúzás az egyetem részéről, és a legjobb védekezés a támadás elv alapján abban reménykednek, hogy a mérleg nyelve végérvényesen az ő oldalukra billen majd. A kialakult helyzet egyik érdekes mozzanata, hogy idén januárban a BKB képviselője, Hantz Péter, aki a bázeli Friedrich Miescher Orvosbiológiai Kutatóintézet munkatársa, plágiummal vádolta meg Constantin Copotoiu rektort és Klara Branzaniuc rektorhelyettest. Az érintettek beismerték a plágium tényét.
Politikai hatásgyakorlás
Időközben a MOGYÉ-n rektorválasztás is zajlott, melynek eredményeként a rekotr Leonard Azemferei lett, aki szintén nem támogatta a magyar tagozat létrehozását. Markó Béla az események alakulását látva kijelentette, ha a MOGYE nem tartja tiszteletben az oktatási törvényt, kilép a kormányból. 2012. március 2-án hét órás, éjszakába nyúló tárgyalás zajlott az egyetem vezetése és a román oktatási tárca között, melynek eredményeként Catalin Baba, a tárca vezetője bejelentette, hogy a MOGYE magyar tagozatát kormányrendelet hozza létre. A volt rektor szerint a magyar fél képtelen volt a kompromisszumra, és a román vezetés több engedményére is nemet mondtak. A magyar fél szerint azonban a román kollégákban csak addig volt meg a kompromisszumkészség, míg el nem jutottak az önálló tanszék létrehozásának kérdéséhez. A döntés után a Nemzeti Liberális Párt elnöke kijelentette: „Függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel hozzák létre a magyar intézeteket a MOGYÉ-n, amint hatalomra kerülünk, megszüntetjük.” Kelemen Hunor arra hatalmazta fel az RMDSZ képviselőit, hogy amíg a határozat nem készül el, ne vegyenek részt a képviselőház ülésein.
Nemzetközi viszhang
A MOGYE ügye az Európai Parlament különböző fórumain is bemutatásra került. Először Sógor Csaba, romániai EP képviselő ismertette a kialakult helyzetet. Tőkés László először felhívásban reagált a kérdésre, majd november 19-én Strasbourgan Tőkés meghívására Dr. Brassai Attila ismertette a MOGYÉ-n kialakult helyzetet a Gál Kinga néppárt képviselő által elnökölt Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoportjában. Tőkés az elrománosítás egyik újabb példájának nevezte az esetet, Brassai pedig kitért arra, hogy a hatvan éve még színtiszta magyar intézményben olyan radikális változások mentek végbe, hogy napjainkban még egy magyar kar beindítása is szinte lehetetlen még annak ellenére is, hogy a román törvényi szabályozás lehetőséget adna rá.
Romániában legyőzi a nacionalista láz az erdélyi magyarokat címmel a Le Monde mértékadó francia liberális lap is beszámolt a marosvásárhelyi helyzetről. A cikk szerzője, Mirel Bran szerint „a látszólagos nyugalom ellenére a nacionalizmus szellemei megszálták a helye kisvárost.” Hozzáteszi továbbá, hogy a fő kérdést nem a magyar nyelvű oktatás okozza – mely korábban is megvolt bizonyos szinten az egyetemen – hanem az önálló kart kezdeményező RMDSZ számára a kérdésnek a választások miatt politikai tétje is van. Ezt azzal magyarázza, hogy a korábbi választások során a romániai pártoknak – legyen szó jobb vagy baloldaliakról – eddig mindig szövetségre kellett lépniük a magyar páttal a kormányalakítás tétje miatt, 2008-tól azonban másik két kisebb párt halássza el a szavazatokat a most a kormányban koalícióból politizáló RMDSZ elől.
Kinek a javára válik?
2012. március 14-én a MOGYÉ-n létrehozandó magyar tagozatról szóló határozatot első olvasatban elfogadták. Az új kar a következő szakokat tartalmazza: általános orvosi képzés magyar nyelven (200 hely), általános orvosi képzés angol nyelven (50 hely), nővérképző magyar nyelven (50 hely), gyógyszerész-képzés magyar nyelven (75 hely, a szak egyelőre ideiglenes működési engedéllyel rendelkezik, egy év alatt kell az akkreditációs feltételeket megteremtsék), szülésznő-képzés (25 hely, amely fele-fele arányban oszlik a magyar és a román kar között). Román diákok továbbra is tüntetnek a döntés ellen. Egyrészt a már korábban is említett okok miatt, másrészt elutasítják, hogy politikai síkon sikerült megoldani egy ilyen jellegű kérdést. A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség pedig aláírásgyűjtésbe kezdett, melyben az oktatási törvény betartását követelik.
Románia választások előtt áll, és ebben az időszakban az ilyen jellegű kérdések még érzékenyebbek, hiszen minden párt igyekszik ilyen vagy olyan módon a maga számára értékes szavazatokat szerezni. A legszomorúbb az egészben azonban mégis az, hogy még létre sem jött a magyar kar, máris megkezdődött az oktatók megfélemlítése: az egyetem nem hivatalosan működő etikai bizottsága máris vizsgálódni kezdett a magyar oktatók után, akik közül Dr. Brassai Attila tavalyi strasbourgi szereplése miatt írásbeli figyelmeztetést kapott, mert szerintük azzal “rossz szolgálatot tett” az egyetemnek. Közben újabb és újabb rágalmakat fogalmaz meg a román vezetőség a magyar tanári kar többi tagjával szemben. Ezek szerint a gyakorlatokon nem hajlandóak románul megszólalni és a román diákokat is a magyar nyelv elsajátítására kötelezik.
Annak ellenére, hogy a kormánytervezetről különféle fórumokon is közvitákat szerveztek, a sárdobáláson és a rágalmazáson kívül érdemi javaslattal a román fél nem állt elő. Ezért valószínű, hogy a múlt héten elfogadott kormányjavaslaton a tíz napos vita után komolyabb változtatás nem lesz. A június óta húzódó kérdés kormányzati szinten rendeződni látszik tehát, a gyakorlatban azonban semmi garanciája nincs annak, hogy a kormányrendelet elfogadása után nem csak papíron jöhet majd létre a magyar tagozat. Remény azonban mindig van, még ebben a faramuci helyzetben is. Hiszen ha figyelembe vesszük, hogy angol nyelvű oktatás is lesz az egyetemen (és elviekben a kormányfő a német nyelvű oktatást is támogatja), ez olyan nyitást eredményezhet, mely le- (esetleg teljesen) elhalkíthatja a soviniszta hangokat. Bár az egyetem rektora az egyetemi autonómiával védekezik, azt nem szabanda összekevernie a korlátok nélküli hatalommal. Bárhogy is alakul a MOGYE kérdése, annak nyilvánvalóan hatása lesz a közeledő választásokra is.
Kitekintő.hu

2012. március 26.

Magyarnak lenni az óceánon túl!
Érdekes beszélgetésen vehettek részt azok, akik ellátogattak március 22-én a Partiumi Keresztény Egyetem Gyülekezete által szervezett Partium Pódium soron következő alkalmára.
A Partium Pódium második alkalmára került sor csütörtök délután, amelynek meghívottja Dr. Kocsis Attila református lelkipásztor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM), Nemzetpolitikai Államtitkárság diaszpóráért felelős osztályvezetője volt, aki nyolc évig egy Amerikában élő magyar szórványközösséget is vezetett. Ráksi Lajos egyetemi lelkész a beszélgetés előtt felidézte, mi is a célja a Partium Pódium beszélgetéseinek: „Az alkalmak célja, hogy időről időre egy érdekes közéleti személyiséget vendégül látva, a beszélgetés hagyományára, az együttgondolkodásra hívjuk fel a figyelmet, valamint, hogy átjárhatóságot biztosítsunk az egyetem és a világ, a világ és az egyetem között. A kolozsvári Agnus Rádió kérésére a beszélgetéseket továbbítjuk nekik is, hogy a kolozsvári rádióhallgatók épülésére is szolgáljanak az itt elhangzó történetek, tapasztalatok.” Dr. Kocsis Attila gyermekkoráról, életéről mesélt, arról hogyan lett a lelkipásztor, és hogy legidősebb gyermeke hogyan tért ugyanarra az ösvényre, mint édesapja, nagyapja és dédapja is.
A lelkészi szolgálat sok költözéssel járt, viszont mint Kocsis Attila elmondta, minden helyen jól érezték magukat, számos történet fűződik minden helyhez, amely rövidebb-hosszabb ideig otthonukként szolgált. A lelkipásztor mesélt az 1989-es eseményekről, az Amerikában 2002-től 2010-ig tartó lelkészi időszakról, valamint a 2010-től máig is tartó munkájáról a KIM-ben.
Magyarok Amerikában
Talán a legérdekesebb téma mindenki számára az önként vállalt kisebbségi lét, vagyis az óceánon túli magyarság helyzete, élete volt. Elmondta, hogy az Egyesült Államokban élő magyarok sem mindenben találják meg az összhangot, több mint 800 szervezetük van. A lelkipásztor készségesen mesélt a Perth Amboy-i Magyar Református Egyházközségben eltöltött időszakról, a gyülekezetről, az ott megélt élményekről, nehézségekről.
Kifejtette, hogy a gyülekezet 300 tagot számlál, önálló templomuk van és a kettő közül az egyik olyan magyar egyházközség az USA-ban, amelynek saját temetője is van. Mivel a gyülekezet háromnegyede nem igazán beszéli már a magyar nyelvet, két istentisztelet tartanak, egyet angolul, amelyen körülbelül 60-80 személy vesz részt és egyet magyarul, amelyre 15-25 gyülekezeti tag megy el. Nemzeti öntudat
Érdekességként elmondta, hogy az USA-ban egyetlen egyház sem kap támogatást az államtól, az éves költségvetést maguknak kell megteremteniük: adományokból, perselypénzből, de legfőképp a különböző belépős alkalmakból folyik be a pénz, mint például a magyaros vacsorák, karácsonyi vásár, hurka és kolbásztöltés stb. „Amelyik közösség nem tudja fenntartani magát, kénytelen bezárni a templomot, ami már a diaszpóra zsugorodását jelenti, végül pedig a teljes beolvadást”-tette hozzá Kocsis Attila. Hozzátette, hogy az Amerikában kisebbségben élő magyarok helyzete nem ugyanaz, mint az Erdélyben, Felvidéken élőké, hiszen az előbbiek önszántukból hagyták el az anyaországot, a másik esetben pedig az emberek feje felett mozgatták a határokat.
A külföldi tanulást pozitívan ítélte meg, de fontosnak tartotta, hogy egy idő után mindenki hazatérjen és otthon kamatoztassa az idegenben szerzett tapasztalatokat. Hozzátette: fontos, hogy a családon belül a szülők úgy neveljék a gyermekeket, hogy nyelvi és nemzeti öntudatuk erős legyen és ez ne gyengüljön, még akkor sem, ha idegen kultúrában élnek. Arra a kérdésre, hogy a magyarok miért nem tartanak össze egy idegen világban, Kocsis Attila szintén kérdéssel felelt: „miért van az, hogy egy országban egy kisebbségnek több pártja is van?”
Nagy Noémi
erdon.ro
Erdély.ma

2012. március 26.

Szórványtengely-mozgalom
Szilágysági közösségépítő lett a lupényi magyarok első díszpolgára. Szilágy megyei és Zsil-völgyi magyarlakta települések közötti testvérvárosi kapcsolatok kiépítése a célja annak a sarmasági küldöttségnek, amely a Szórványtengelyek-mozgalom keretében a hétvégén járt Hunyad megyében.
A sarmasági ifjúsági küldöttség és a helybéliek úgy döntöttek, hogy Sarmaság mellett a szilágysági Debrent és Varsolcot is felkérik majd, hogy támogassa a Zsil-völgyi magyarlakta bányásztelepüléseket oktatási gondjaik megoldásában. Szó esett a Lupényi Szórványközpont tervéről, amely többnyelvű kulturális és szociális központot is magába foglalna és az olasz, valamint a spanyol nyelv oktatása is szerepelne programjában. A Zsil völgyi magyaroknak eltökélt szándéka a Magyar-Zsil, azaz Nyugati Zsil völgye oktatási gondjait úgy rendezni, hogy a Lupényi Elméleti Líceumban, valamint a Vulkányi Általános Iskolában jelenleg működő magyar tagozatok egymást támogatva fejlődjenek. A Lupényi Szakszervezeti Házban a sarmasági küldöttség jelenlétében a sarmasági Bándy Csilla mozgássérült közösségépítőnek, az Ezüst Nyilak Kulturális Egyesület vezetőjének átadták a lupényi magyarok díszpolgára címet.
Forrás: kolozsvariradio.ro
Erdély.ma

2012. március 26.

„Marosvásárhely elveszett!” – Nem lesz magyar koalíció, újrázhat Dorin Florea
Kérdésessé válhat Vass Levente marosvásárhelyi polgármester-jelölt néppárti támogatása. Az EMNP ugyanis a hét végén ismételten nyomatékosítani kívánta, hogy csakis abban az esetben állnak az egyébként általuk javasolt orvos-politikus mellé, ha az RMDSZ választási koalíciót köt velük, és közös jelöltként tünteti fel Vasst. A pénteken tartott kétoldalú tárgyalások során azonban az RMDSZ képviselői ismét elutasították a néppárti javaslatot. Székely István, a szövetség főtitkárhelyettese egyébként a felmérések tükrében azt mondja: „Marosvásárhely elveszett!”.
Florea marad az úr? A felmérések szerint nincs esélye magyar polgármesterjelöltnek Marosvásárhelyen „December másodikán az EMNT és az EMNP, valamint az RMDSZ képviselői bejelentették, hogy megszületett a megállapodás, amelynek értelmében választási koalíciót köt az RMDSZ és az EMNP, és megpróbálják bevonni az MPP-t is. Ehhez képest ma az RMDSZ Maros megyei vezetői határozottan közölték: ezt nem tartják járható útnak, Vass Leventét RMDSZ-színekben akarják indítani, és azt várják, hogy a néppárt támogassa. Márpedig az elmúlt három választáson az RMDSZ-színekben induló jelölt elbukott. Tehát olyasmit kell kitalálni, hogy nyerjen, vagyis kizárólag magyar összefogással van esély a polgármesteri szék visszaszerzésére. A választási koalíció nem politikai koalíció, jogilag lehetséges és csak a helyi választási irodánál kell bejelenteni, április 16. és 30. között” – fejtette ki pénteki marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, az EMNP országos elnöke, aki szerint felelőtlenség lenne Marosvásárhelyt nem kiemelt, erdélyi vagy akár Kárpát-medencei magyar ügyként kezelni.
Kierőszakolná az előválasztást az MPP
Toró hangsúlyozta: a néppárt ragaszkodik ahhoz, hogy az RMDSZ ne sajátítsa ki Vass Leventét, az MPP-t pedig arra kéri, jól gondolja végig, hogy indít-e saját jelöltet. Amint arról korábban lapunkban beszámoltunk, a polgáriak az RMDSZ-ből három évvel ezelőtt kizárt Benedek Imrét készülnek versenybe küldeni. Az egykori megyei önkormányzati képviselő csak abban az esetben lenne hajlandó visszalépni, ha egy esetleges előválasztás során alulmarad vetélytársával szemben. Az MPP továbbra is ragaszkodik az előmegmérettetéshez, ám ezt az RMDSZ határozottan visszautasítja.
„Az RMDSZ megyei vezetői nem akarják az előválasztást. Egyébként egy rádiós interjúban Frunda György szenátor azt nyilatkozta, hogy csak az előválasztás a jó út, tehát az RMDSZ-ben sincs összhang. Reméljük, végül beleegyeznek, de ha nem, akkor dr. Benedek Imre személyében saját jelölttel indulunk a választásokon a polgármesteri székért” – jelentette ki a hét végén László György, az alakulat megyei elnöke. Az előválasztások kierőszakolása érdekében az MPP szombattól egy héten keresztül utcai figyelemfelkeltő akciókat szervez. Az MPP-sek mától péntekig, naponta 12 és 14 óra között az RMDSZ székháza, a Dózsa György utcai Hangya-épület előtt tiltakoznak
Újrázhat Florea?
Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese szerint három, a szövetség által tavaly megrendelt felmérés is arra utal, hogy Marosvásárhelyen sem összefogással, sem együttműködés nélkül nem nyerhet magyar polgármesterjelölt a júniusi helyhatósági választáson. Egyrészt a választókorú lakosság 44 százalékát kitevő magyarság szavazókedve tíz százalékkal alacsonyabb a román választópolgárokénál, másrészt a magyar fiatalok 15–17 százaléka a közvélemény-kutatások szerint átszavaz Dorin Florea jelenlegi elöljáróra. „Aki ráadásul egyik üzlettársát, Benedek Imrét indítja magyar polgármesterjelöltként a Magyar Polgári Párt által létrehozott Polgári Koalíciója keretében” – fogalmazott a hét végi kolozsvári Tájoló közéleti konferencián Székely István. A főtitkárhelyettes végül a felmérések tükrében leszögezte: „Marosvásárhely elveszett!”
Rostás Szabolcs, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 26.

Könyv jelent meg a Székely Hadosztályról
Többéves levéltári kutatás eredményeképpen születhetett meg az a monográfia, amely a Székely Hadosztályként ismert, a két háború között működő félhivatalos katonai szervezet történetét mutatja be. A hadosztály történetének feltárása a magyar történetkutatás 70–80 éves adóssága – jelentette ki a kötet nagyváradi bemutatóján Szakács Árpád, a könyvet gondozó baróti Tortoma kiadó képviselője.
A Székely Hadosztály történetét az utóbbi évtizedekben elhallgatta a magyar történelemtudomány, ezért is örül, hogy a két szerző, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs munkájának gyümölcse monografikus formában is megjelenhetett – mondta el a könyv előszóírója, Illésfalvi Péter. Mint elmagyarázta, különböző memoárok és egyéb írások meg-megjelentek már a témában, ám az alapos történelmi kutatómunka sokáig váratott magára.
A történész felidézte azt a kort, amelyben a hadosztály alakult: az 1918-as esztendő vége egyértelműen válsághelyzetet jelentett a magyarság számára, és Illésfalvi Péter szerint az a társaság, amely ekkor átvette a hatalmat a zűrzavarban, a vesztes háború után, nem értett a kormányzáshoz. A magyar honvédséget leszerelték, miközben a környező országokban egyre erősödött a hadsereg. Egy maroknyi csapat azonban, valahol a Székelyföldön, a Regát határához közel tudta, mi fog történni a közeljövőben, és elhatározta, hogy ha reménytelenül és a budapesti hatalom akaratának ellentmondva is, de megpróbálja megakadályozni a román csapatok előrenyomulását, amely nem állt meg az antant által meghatározott demarkációs vonalon.
A csapatban a legkülönbözőbb emberek vettek részt, katonatisztektől a civilekig – mesélte el Illésfalvi Péter, aki szerint a Székely Hadosztályként ismert alakulat helytállása még akkor is példamutató válsághelyzetben a nemzet számára, ha valójában még a mai történetírás is megpróbálja elhallgatni tetteiket.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 26.

Ma is példamutató a Székely Hadosztály elkötelezettsége
Március 24-én szombaton délután a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban mutatták be szerzői A Székely Hadosztály története című könyvet.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében megtartott könyvbemutatón megjelentek a kötet szerzői, Gottfried Barna és Nagy Szabolcs levéltárosok, történészek, valamint Illésfalvi Péter hadtörténész, aki a könyv előszavát írta, és aki méltatta a kiadványt a váradi bemutatón. A hadtörténész kiemelte annak fontosságát, hogy a tavaly megjelent kötet segítségével immár monografikus formában is hozzáférhető a Székely Hadosztály története. A Székely Hadosztály története megmutatja azt, ahogy egy maroknyi elkötelezett ember meg akarta változtatni az első világháború végén előállt reménytelen helyzetet, és úgy gondolták, továbbra is kötelességük megvédeni a hazát, fejtette ki a hadtörténész. Példát mutattak helytállásukkal, hűségükkel, önfeláldozásukkal, ezért a mai generációk számára is fontos lehet megismerni a Székely Hadosztály történetét. Helytállásuk annál is figyelemre méltóbb, hiszen a központi kormányzattól semmilyen segítséget nem kaptak, sőt előfordult olyan is, hogy miközben a Székely Hadosztály a románok ellen harcolt, a magyarországi vörös hadsereg hátba támadta őket, fejtette ki Illésfalvi Péter.
Nagy Szabolcs és Gottfried Barna a kötet megszületésének történetéről számoltak be a szép számban összegyűlt hallgatóságnak. Nagy Szabolcs veszprémi levéltáros elmondta, hogy Kratochvil Károly, a hadosztály vezetőjének emlékiratai a Veszprém Megyei Levéltárban vannak, ez az anyag keltette fel érdeklődését a téma iránt. A Székely Hadosztály történetéről szóló írások mellett egy kiállítási anyagot is összeállítottak a szerzők. Ezt a kiállítást elvitték Kovászna megyébe is, ahol találkoztak Tamás Sándorral, a Kovászna Megyei Tanács elnökével, aki azt javasolta, hogy írjanak ebből könyvet. Így született meg a monográfia megírásának ötlete. Nagy Szabolcs kifejtette, hogy magyarországi történészek Trianon okai közül hármat szoktak megemlíteni, de elhallgatják vagy nem domborítják ki eléggé a negyedik okot, Magyarország belpolitikai helyzetét. Károlyi Mihály miniszterelnöknek belpolitikai és külpolitikai nyomás alatt kellett megoldania Magyarország súlyos problémáit, és ő úgy döntött, hogy a belpolitikai rendezésre koncentrál a külpolitikai vonatkozások rovására, pedig, mint ahogy Nagy Szabolcs vélekedett, a külpolitikai problémák megoldása akkor sokkal sürgetőbb lett volna. Ez a politikai döntés oda vezetett, hogy egy hónap alatt egymillió magyar katonát szereltek le, miközben az utódállamok hadseregei bevonultak Magyarország területére. Mivel az akkori kormány nem szervezte meg a fegyveres önvédelmet, ez hozzájárult az ország széthullásához és kirablásához. Ebben a végzetes helyzetben pedig már a Székely Hadosztály hősies ellenállása sem segíthetett.
Gottfried Barna, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár levéltárosa elárulta, neki eredetileg más volt a kutatási területe, 2005-től kezdett foglalkozni a Székely Hadosztállyal. „Ha ez egy gyalázatos történet lett volna, nem foglalkoztam volna vele, mint ahogy akkor sem, hogyha hősöket kellett volna kreálni” – vallotta be Gottfried Barna. „Ám ez a történet a maga megismerhető valójában megáll, szereplőinek minden erényével és gyengeségével együtt.” Végezetül kifejtette: „Nagyon fontos, hogy felismerjük a saját érdekünket mint közösség érdekeit, mert az egyéni érdekek nagyon plasztikusan körvonalazódhatnak. Ez a tanulsága a könyvnek, hisz a Székely Hadosztály felismerte a nemzet érdekeit, de nekik nem sikerült ezeket az érdekeket érvényesíteni, mert kevesen voltak.” A kötetbemutató végén a meghívottak a közönség kérdéseire válaszoltak.
tortelenemeportal.hu

2012. március 26.

Román egyetemista-egyesületek a MOGYE magyar főtagozata ellen
A Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének közgyűlését a hét végén tartották meg Marosvásárhelyen, párhuzamosan a TDK-val. A diákok nem szerveztek tüntetést a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtagozatának létesítése ellen, de kifejezték támogatásukat az “etnikai szeparatizmus” ellen fellépő marosvásárhelyi diákliga mellett.
Miközben a Kultúrpalotában a magyar orvostanhallgatók által szervezett TDK értekezései zajlottak, a Grand Szállóban a Romániai Orvostanhallgatók Egyesületei Szövetségének (FASMR) XXVI. közgyűlését tartották. Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke kérdésünkre elmondta, nem “rászervezésről” van szó, hiszen már január elején eldöntötték a helyszínt, időpontot. A FASMR kilenc megyei (Temes, Bihar, Craiova, Kolozs, Iasi, Maros, Beszterce, Szeben és Bukarest) szervezetének küldöttei vettek részt a háromnapos programon, amelyen vezetőségi tagokat, projektmenedzsereket választottak, működési szabályzattal kapcsolatos kérdéseket és módosító javaslatokat vitattak meg, illetve fogadtak el. A péntek esti megnyitóünnepségen a prezídiumban ott volt Ionut Cobec, a FASMR elnöke, Ali Shawki Iulian alelnök, Andrei Ivan, a szervezet kincstárnoka, Dan Zolog, a marosvásárhelyi diákliga elnöke és dr. Leonard Azamfirei, a MOGYE törvénytelenül megválasztott, a szaktárca jóváhagyásával nem rendelkező rektora. A FASMR elnöke az egyetemista-egyesületek közötti együttműködés fontosságáról beszélt, arról, hogy az oktatási folyamatban elsősorban a szakmai előadások minőségére kell a hangsúlyt fektetni. Dr. Leonard Azamfirei beszédében elmondta, egy pillanatra “félretéve a problémákat”, megpróbál felhőtlenül örülni az eseménynek, és arra kérte a résztvevőket, hogy ezúttal ne tegyenek fel a MOGYE-val kapcsolatos kérdéseket. Mindazonáltal kifejtésében visszatérő motívum volt az egyetem ügye. Elmondta, meg kell érteni, hogy az orvosi egyetemek különböznek az egyéb felsőoktatási intézményektől, úgymint a színművészeti, jogi, testnevelési egyetemek, az orvosis hallgatókat pedig leginkább a rezidensvizsgák foglalkoztatják. Hozzátette: a román diákegyesületek szolidárisak voltak mindvégig a marosvásárhelyi román diákligával, ami jó érzéssel tölti el, hiszen bebizonyosodott, hogy “nincsenek egyedül akkor, amikor egy komoly probléma merül fel”, majd megköszönte kiállásukat (a magyar főtagozat létrehozása ellen – szerk megj.). Reményét fejezte ki, hogy a “zavaros helyzet” rövidesen megoldódik, és a következő összejövetel alkalmával a résztvevők egy olyan Marosvásárhelyre érkeznek, ahol jó egyetértésben élnek az emberek, és ahol a valós multikulturalitásnak sikerül érvényt szerezni. Visszatérve az egyetemi ügyekre, kifejtette, hogy az Alumni rendszert meg kell honosítani, adatbázist kell létrehozni a MOGYE volt hallgatóiból, ehhez kérte a diákszervezetek segítségét.
A szombati nap a plenáris ülések mellett szakmai megbeszélésekkel folytatódott. Elmaradt a délutánra tervezett, Tömegtiltakozás címmel meghirdetett tréning, utcai demonstrációt sem szerveztek. A programban válságmenedzsment, team-menedzsment, önkéntesség és vezetői készségek témakörökben szerveztek tréningeket, az est plenáris üléssel, vasárnap pedig városnézéssel zárult. Több résztvevő, valamint a diákliga vezetője kérdésünkre elmondta, a FASMR továbbra is az egyetem szétválasztása ellen van, a magyar főtagozat létrehozására vonatkozó kormányhatározattal kapcsolatban várják a döntést, álláspontjukról – várhatóan a mai nap folyamán – hivatalos közleményt adnak ki.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 26.

”Nem faragtak elég kemény fából...”
Vallomásórák Tánczos Vilmos néprajzkutatóval
Együtt utaztak Kolozsvárról egy szombat esti Látó-beszélgetésre Marosvásárhelyre, az Ariel székházába. Házigazdai minőségében Demény Péter lapszerkesztő – aki a nyilvánosság előtt születő párbeszéd hamvassága védelmében semmit sem árult el az úton a “kérdezz-felelek” forgatókönyvéről, pár órával később, a “félházas” publikum előtt pedig bevallotta, hogy úgy érzi magát, mint Forrest Gump a vietnami tapasztalatokra kíváncsi tömeg előtt –, és a vendég, dr. Tánczos Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár, esszéíró, a Bookart Kiadó gondozásában megjelent sikerkönyv, az Elejtett szavak szerzője. A kolozsvári szerzőket felvonultató, illetve kolozsvári ihletettségű alkotásokat tartalmazó márciusi Látó-szám kedvcsinálójának is tökéletesen bevált ez a két és fél óra – ahogy februárban Demény Egyed Péterrel folytatott eszmecseréje is –, de talán több is volt ennél. Régmúlt és jelenközeli történések egyetlen vallomásba illesztése, gondolatok, lélekszínek bőkezű felkínálása. Élmény.
Schuller Rudolf, az erdélyi értelmiség, a kiválasztottak – Kányádi Sándor, Székely János mellett Tánczos Vilmos – “mentora” megidézésével indult a párbeszéd, ezt megelőzően pedagógusléte titkaiból villantott fel párat a meghívott. Harminc éve változatlanul lámpalázas az órák előtt – ez segít abban, hogy jobbat, többet nyújtson a diákoknak, bár az is előfordult már, hogy jobban sikerült az az előadás, amelyre kevésbé volt felkészülve –, az ötven-hatvan perc sikeréről az arcok, tekintetek biztosítják – rémálma, hogy egyszer egy diák nem néz vissza rá, igaz, erdélyi hallgatóival ilyen még nem fordult elő –, és még sohasem mert belenézni tanítványai jegyzeteibe – derült ki az elkövetkező percekben.
– A tanár színész is egyben. Fontos, hogy élő legyen az óra – jegyezte meg Tánczos Vilmos, majd a Schuller Rudolftól kapott útravalóról szólt.
– A legegyszerűbb emberre is tudott figyelni, ez volt a legfontosabb, amit tanultam tőle. A világirodalmi élményeket nem tudtam hasznosítani, de az, hogy kacérkodom ilyenekkel, nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nála illett irodalommal foglalkozni – mondta a meghívott, akit először tizedikes diákként, tantárgyversenyen egy Toldi-idézettel érintett meg a múzsa.
– Kilencedikben nem tudtam helyesen írni magyarul, tizedikre aztán a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban “helyreszedtek”. Szupermatekes osztályból magyar-orosz szakra készültem – pergette vissza még jobban az időt Tánczos Vilmos, majd a beszélgetőtárs kérésére arról vallott, miért lett belőle néprajzos.
– Meg akartam osztani az élményt egy megsemmisülőben levő világról, amelyet falusi gyermekként ismertem meg. Tudtam, milyen volt szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lakodalom, éreztem nagyszüleim mestergerendás házának illatát. Romantikus indíttatásból választottam ezt a hivatást. 1979–80-ban kezdtem járni Moldvába. Amikor 1983-ban tanár lettem, a nyári szünidőben imákat gyűjtöttem ezen a vidéken. Belekeveredtem ebbe a néprajzos históriába, többen voltunk, és számon tartottuk egymást. Kollégáim a rendszerváltás után rögtön szóltak, hogy megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. A kolozsvári egyetem tanszékére 1992-ben versenyvizsgáztam.
Pályája alakulásáról, tudományos szövegekkel való viszonyáról így vallott a vendég:
– Lehet, hogy nem vagyok elég kemény fából faragva, de nem a néprajzos szakirodalommal alszom el, hanem szépirodalmi művekkel, és számomra ünnep, amikor leveszek egy verseskötetet a polcról. Van, aki úgy gondolja, vétek, hogy egy tudós ember ilyesmivel foglalkozik. Én úgy gondolom, rengeteg mennyiségű szöveget termelünk, amelyet soha senki nem olvas el, ha mégis, akkor csak szakmai kötelességből. Téved, aki azt mondja, hogy a képek világában, és nem a szöveg világában élünk. Az esszéimről mindig kedvező visszajelzést kaptam, a tudományos szövegeimről is, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezeket meg kellett írni. Egy igazi tudós szakemberben fel sem merül ilyesmi. Engem az élet egészében érdekel. Ha terepre megyek, nem egy konferenciához gyűjtök anyagot, csak úgy ellötyögök Moldvában. Nem szeretek, és nem is szoktam pályázni. Ebben az a nagyon jó, hogy szabad lehetek.
Tánczos Vilmos gyűjti a szavakat – derült ki a továbbiakban –, a székely mellett a budapesti nyelvi humort is élvezi, a kolozsvári viszont ritkán örvendezteti meg, a jövőben pedig egy csíkszentkirályi szótár létrehozását tervezi. Kutatásai során mindig a változás mibenléte izgatta –”úgy tűnik, hogy a magyarországi falu nem is falu, nincs élet benne, ezzel szemben ha Moldvában megjelenek, tíz perc alatt történik valami”. Az Elejtett szavakkal, melyet édesapja 80. születésnapjára írt, a csíki székely ember nyelvét, világképét menti át az új időkbe. Ebből az alkotásból olvasott fel részleteket Tánczos Vilmos az egybegyűltek őszinte örömére.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

2012. március 26.

In memoriam Bege Antal (1962–2012)
Az egyetem elvégzése után, 1986-ban visszakerült matematikatanárnak Csíkszeredába, egykori iskolájába, a mai Márton Áron Líceumba. 1991-ben tanársegédként kezdte egyetemi oktatói tevékenységét a kolozsvári egyetem matematika és informatika karán. 1995-ben adjunktus, majd 2003-ban docens lett. Közben, 2000-ben differenciálegyenletekből doktorált. 2008-ban, miután évek óta társult oktatóként tanított a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi karán, úgy döntött, hogy elvállalva a marosvásárhelyi matematika és informatika tanszék vezetését, immár főállású oktatóként támogatja a Sapientia akkreditálási folyamatát. Az első akkreditált szak az egyetemen éppen a tanszék által patronált informatika szak volt, amely siker jó kezdetnek bizonyult.
A régóta tervezett szakfolyóirat, az Acta Universitatis Sapientiae 2008-ban az ő vezetésével szökött szárba, és mára már kilencedik sorozata jelenik meg rendszeresen. A tanszéken meghonosította a rendszeres szakmai szemináriumokat, találkozókat.
Éveken keresztül aktívan részt vállalt az erdélyi magyar matematikaversenyek sikeres szervezésében. Matematikatáborokat szervezett, állandó versenyfeladat-rovata volt az iskolásoknak szánt kolozsvári Matematikai Lapokban. Az utóbbi években az Erdélyi Múzeum-Egyesület matematikai és informatikai szakosztályának elnöke is volt.
Rendszeresen közölt tanulmányokat kedvenc kutatási témáiban, a számelméletben és a diszkrét matematikában. Az európai számelméleti konferenciák rendszeres résztvevőjeként kiterjedt szakmai és baráti kapcsolatokat ápolt. Tizenhárom könyv (egyetemi jegyzet, tankönyv, példatár) szerzője.
Kiegyensúlyozott, igazságszerető ember volt. Szerénységgel párosult határozottsága, közismert munkabírása, közvetlensége miatt kivívta kollégái szeretetét és tiszteletét. A tanszék ügyeit nagy hozzáértéssel és tapintattal intézte.
Az intézményi akkreditáció megszerzése újabb kihívásokat jelentett számára is, nagy reményeket fűztünk jövőbeli munkásságához, de ez most, egy alattomos szívinfarktus miatt szertefoszlott. Döbbenten állunk, idő kell, míg felocsúdunk.
Jelenlegi és volt kollégái nevében is Babits soraival búcsúzom megrendülten Bege Tóni barátunktól:
„Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...”
Nyugodjék békében a végtelen birodalmában!
Kása Zoltán
Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 26.

Napéjegyenlőségen túl
Kibékíthető-e egymással elmélet és gyakorlat? Hajlamosak vagyunk kapásból rávágni, hogy nem. Pedig mindkettőnek megvan a maga jól meghatározható szerepe és súlya, egészséges aránya, sőt, ideje is, amikor feladatát a legeredményesebben képes betölteni. Lássunk előbb egy elméleti vonatkozást.
A történelem: egy nemzet élete. Minden fának akkora a gyökérzete, amekkora a felszín fölött látható lombkorona. Gyökérzet nélkül, noha láthatatlan, de létezik, nincs fa. Elpusztul. A mi történelmünk – a mi életfánk gyökérzete. Nem látszik már a múlt, de mégis él és táplál, amíg múltunkat bennünk termő férgek szét nem rágják – írta Nemeskürty István 1994-ben.
Tizennyolc év múltán ezek a sorok semmit sem veszítettek érvényességükből, aktualitásukból. Időközben azonban összekuszálódtak tájékozódási pontjaink, hála az egykori barna- és vörösuralom máig érezhető nyomasztó hatásának, erkölcsi értékeink eltorzultak. A napjainkban világhatalomra törő szociálliberalizmus pedig változatlan hévvel igyekszik kiradírozni az emberi agyból olyan fogalmakat, mint nemzeti tudat és kereszténység. Miközben szándékosan olyan fogalmakat mos össze, mint nacionalizmus és sovinizmus, az autonómiát önként vállalt gettósodásként tünteti fel, és az előremenekülés populista szólamával „óv” a saját múltunkba való visszatekintés káros hatásaitól. A gyökértelenek felszabadultságával könnyen megteheti ezt, hiszen hívei számára a beolvadás a történelemben mindig túlélési technikát jelentett. Ami viszont a mi tudatunkban éppen annak fordítottjával ér fel. A magyarság önazonosságához és anyanyelvéhez való ragaszkodásának, a kereszténység tanainak köszönheti megmaradását, különben az avarok, gepidák, hunok vagy más honfoglaló népek sorsára jutott volna.
Ennyit a jelenkori kétpólusú elméletről. Ami a gyakorlati részt illeti, sokkal egyszerűbb a kép: a fentieket pillanatig szem elől veszítve kell megválasztanunk a számunkra elfogadható utat. „Minden fának, melynek koronáját, terebélyes ágait, törzsét csodáljuk, a földalatti gyökerekben rejlik az élete. Innen szívja energiáit, a levelek segítségével felszívott, napfény és levegő adta életerőt pedig részben oda közvetíti vissza” – vallja Nemeskürty István.
Túllépve a napéjegyenlőségen, hamarosan „zöldbe robban” a természet, és a gyakorlat toppan a télidei elmélet helyébe az élet folyásának medrében. Higgyünk neki, és élvezzük annak teljes színpompáját.
Ördög I. Béla
Szabadság (Kolozsvár)

lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-330 | 331-356




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék