|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 279 találat | lapozás: 1-30 ... 151-180 | 181-210 | 211-240 ... 271-279 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2011. február 18.Díjkiosztás táblaügybenBár nagyrészt lecsengett már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületének előterében lezajlott „táblabotrány” – minden csoda három napig tart, mondják, ráadásul ez afféle kisstílű, mezei csoda volt –, mégis érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni ezt a dolgot, legalábbis a történetnek azt a részét, amely a szenzációhajhászás során elsikkadt. Nevezetesen azt, hogy a táblakitevő pénzt, díjat kapott tettéért, vagyis ellenszolgáltatást: fizetség fejében „hősködött”. Ez pedig jóval jelentéktelenebbé teszi a történetet, mint aminek szánták. A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tavaly meghirdetett pályázati felhívását már eleve megmosolyogtató, kissé gyerekes dologként könyveltem el, maga a megfogalmazás is eléggé nevetségesnek tűnt számomra (ez a része különösen tetszett: „A felhívás a táblák elfogyásáig érvényes”). A díjak külön elemzést érdemelnének, most csak kettőt emelnék ki: „kétszemélyes gyertyafényes vacsora”, „uszodai merülés könnyűbúvár felszerelésben” (természetesen mindezek mellé némi pénzösszeg is társult). Naná, hogy az embernek beindul a poénkodásra hajló kedve ilyenek hallatán/olvastán. Aztán a „nagy nap” után a Transindexen megjelent cikkben (Magyarul dohányozni tilos? Botrány a BKB-s táblakitevő akció körül), a következő mondatnál már egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet kommentár nélkül hagyni: „A BKB elnöksége tegnap este e-mailben tudatta, hogy lezárult a táblás pályázatuk, amelyet Soós Sándor nyert meg”. Aha. Szóval akkor értsük úgy, hogy „elfogytak a táblák”? S ha igen, akkor hány volt? És ha több volt, akkor eddig miért nem verték ugyanígy nagydobra a dolgot mindannyiszor? A többi táblakitevő „hős” miért nem érdemelt nyilvánosságot? (Javasolom esetleg, hogy szervezzünk egy ilyen című tüntetést: követeljük a névtelen hősök felfedését). Ha viszont eddig nem került sor ilyesféle egyéni akcióra, akkor az két dolgot jelent: csak egy tábla volt a BKB tulajdonában, az pedig átverés, és egyáltalán akkor milyen alapon hirdettek meg három díjat; vagy pedig senki nem jelentkezett eddig a BKB-nál – bármennyire is csábítóak voltak azok a díjak –, hogy kitenne táblát az egyetemre, és legyenek szívesek, adjanak neki egyet. Ezért hát be kellett valahogy fejezni ezt a „könnyű kis kalandot”, lehetőleg úgy, hogy senki ne maradjon szégyenben – szervezők, díjfelajánlók –, s még egy jó kis szenzációhajhász történetet is kanyarítani belőle (fogva tartott újságírók, agresszív kapus, miegymás). Hogy aztán szinte azonnal ki tudja jelenteni a BKB elnöksége: a pályázat lezárult, aki hunyt, hunyt, aki nem, az magára vessen – se romantikus vacsora, se uszodai alámerülés, tetszettek volna hamarabb észbe kapni, tisztelt hősjelöltek! Mi pedig itt állunk, a nyertes „hőssel” a nyakunkon, aki nemsokára – az első díj meghatározása szerint ugyebár – a festői Dunakanyar fölött sétarepülve fog beinteni nekünk: „Tudakozó jobbra”! Sok hűhó semmiért, zárhatnánk le a dolgot a shakespeare-i mű címét idézve. Csakhogy az az érzésem: nem éppen semmiért. E naiv, gyerekesnek tűnő játékocska háta mögött talán sokkal több minden van, mint gondolnánk. Valakiknek nagyon is jól jön ez a táblabotrány. Köllő Katalin, Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 18.Honosítás: nem mindennapi élettörténetek az erdélyi külképviseletekenTöbb filmforgatókönyvnek is témául szolgálhatnak azok az élettörténetek, amelyekkel a Magyar Köztársaság erdélyi külképviseleteinek, illetve a szükséges iratcsomók összeállításában segédkező demokrácia-központok munkatársai találkoztak januártól, amikortól igényelhető a könnyített honosítás. Nem kevésbé érdekesek a magyar származást igazoló okiratok sem. Filmbe illő esetnek lehettünk tanúi néhány héttel ezelőtt, amikor Ibi néni, aki 1930-ban született, papírjaival együtt behozott egy régi fényképet” – idézte fel a Krónika megkeresésére Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulátusának ügyvivője, akit arról faggattunk, hogy milyen érdekes, vidám, illetve szomorú élettörténetekkel találkoztak, amióta beindult a könnyítetthonosítás-igénylési roham a külképviseleten. A Balogh által említett fényképen Ibi néni (Szabó Ibolya) szerepel 10 éves korában egy bevonuló, ragyogó arcú magyar katona ölében. „Rendkívül spontán fotó, olyan érzése van az embernek, ha ránéz, mint a II. világháború után elhíresült Csók című képet nézve – az a fotó akkor készült, amikor az amerikai tengerészgyalogosok, meghallva a hírt, hogy véget ért a háború, spontán módon megcsókoltak fiatal lányokat az utcán. – Ezen a képen is ez az érzés látszik” – mesélte az ügyvivő. A történet csattanója azonban az, hogy az Ibi néni papírjait újra áttekintő Böhm Dávid konzul jobban megvizsgálva a fényképet rácsodálkozott, hogy a fotó saját nagyapját ábrázolja, aki Erdélyben tartózkodott a bevonuláskor. A felismerést követően Böhm felhívta édesanyját, elkérte a létező összes korabeli fényképet, nagyapja katonakönyvét, amelyek mind azt igazolták, hogy a székely ruhás kislányt valóban Böhm Dávid konzul nagyapja tartotta a kezében. „Ez egy olyan történet, ami azt jelzi, hogy itt személyes találkozások is vannak, nem csak akkor, most is. Most összenő az, ami összetartozik – erről szól ez a történet, s akik egyszer találkoztak, újra találkozhatnak” – összegezte Balogh György ügyvivő. Noha a hivatalos ügycsomóhoz nem kötelező régi iratokat, fényképeket csatolni, Ibi néni a magyarországi munkatársaknak küldte a fotót. „A fénykép hátán ez a felirat szerepelt: sok szeretettel küldöm Budapestre azoknak a köztisztviselőknek, akik ezzel az üggyel foglalkoznak, hogy lássák, mi volt itt ezelőtt” – mesélte Balogh. Az ügyvivő elmondta, nap mint nap hoznak be az emberek korabeli dokumentumokat, fényképeket, bizonyítványokat, amelyeket csak úgy lehetne méltóképpen archiválni, ha ezzel egy külön apparátus foglalkozna. „1916-os népfelkelési igazolványok, 1861-ből katonaelbocsátó irat, ami bizonyítja, hogy az illető 12-13 évig katona volt, tehát biztos, hogy 1848-ban is szolgált. Emellett számos megható levél és levélrészlet is érkezik be” – ecsetelte az ügyvivő. Regényes sorsok Kolozsváron is Nagyon sok különleges esettel, élethelyzettel találkoznak a kolozsvári főkonzulátus alkalmazottai is, a megható történetek gyakran megpróbáltatások elé állítják a hivatalnokot, hogy a törvény adta lehetőségek között, de a legnagyobb empátiával végezze feladatát – fogalmazta meg a Krónika megkeresésére Szűcs Zoltán konzul, aki egy nyolcvanas éveiben járó tanár megindító történetét osztotta meg lapunkkal. Az idős férfi Budapesten született, a szüleinek nyoma veszett a világháború forgatagában, ő árva maradt és a jelenlegi Románia területére sodródott. Utcagyerekként kóborolt, majd nevelőotthonba került. Magyarországról örökbe fogadó szülők jelentkeztek érte, ám végül mégsem került a magyar családhoz. A hatvanas években Romániában anyakönyvezték, az irataiban az szerepel, hogy apja-anyja és születési helye ismeretlen. A korábban magyar, valamint román nyelvet és irodalmat tanító férfi a konzulátus tájékoztató fórumán vetette fel első alkalommal, hogy ilyen körülmények között nem tudja teljesíteni a honosítási törvény által támasztott feltételeket. Szűcs Zoltán elmondta, hosszasan beszélgettek, a kolozsvári férfi hangsúlyozta, hogy szimbolikusan, érzelmi okokból igényelné a magyar állampolgárságot, hogy mint annyian a korosztályából, ő is magyarként haljon meg, viszont úgy tűnt, erre nem lesz lehetőség. Végül a családi iratok között előkerült egy budapesti örökbefogadási szándéknyilatkozat, ennek az okmánynak a hátán szerepelt egy mondat, hogy mikor és hol született az örökbe fogadandó kisgyerek. Ez alapján bizonyított, hogy az idős tanár Budapesten született, a honosításának tehát nincs semmilyen akadálya – mondta el a konzul. Kiállítás készül Eközben a csíkszeredai demokrácia-központ munkatársaiban már meg is született az ötlet, miszerint kiállítást szerveznek azoknak az iratoknak a másolataiból, amelyekkel a hozzájuk fordulók igazolják magyar származásukat. Fénymásoltak már korabeli cserkészigazolványt, esküigazolványt, 1938-ban kiadott jogosítványt, zsold-, illetve cselédkönyvet, 1956-os vitézilovagrend-igazolványt, állampolgársági bizonyítványt is – részletezte lapunknak György László, a központ önkéntese. Félnek a csángók Szomorú és vidám történetekkel egyaránt találkoznak a sepsiszentgyörgyi demokrácia-központ munkatársai is a honosításhoz szükséges iratcsomó összeállítása során. Nemes Előd, a sepsiszentgyörgyi központ ügyvezetője elmondta, számukra a legmegdöbbentőbb az volt, amikor kiderült, Csángóföldön még mindig félnek a hatóságoktól, attól hogy megtorlásban lesz részük, ha magyarságukat vállalják. A Forrófalváról származó, Sepsiszentgyörgyön élő család minden tagja igényelte a magyar állampolgárságot, azonban a szülőfaluban maradt testvérek közül csak egy élt a lehetőséggel, ő is csak egyedül, a felesége és gyereke számára már nem kérte a honosítást. A forrófalvi férfi felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyakönyvi iratait nehogy hazaküldjék a falujába, mert akkor megtudja a postás, a pap és a rendőr, hogy magyar állampolgárságot kapott. A dokumentumokat a sepsiszentgyörgyi testvérnek fogják postázni. Nemes Előd elmondta, kiderült, hogy a kilencvenes évek elején már nagyon sokan próbálkoztak, hogy visszaszerezzék a magyar állampolgárságot, összeállították a dokumentumokat, majd megkapták az elutasító választ, hogy lakhely nélkül nem jár az állampolgárság. Ezeket „a sokszor pimasz hangvételű” elutasításokat viszik be most a demokrácia-központba, elpanaszolják, hogy húsz évet kellett várniuk, amíg most végre megkaphatják az őket megillető magyar dokumentumokat. Általában régi magyar keresztlevelekkel, magyar iskolai értesítőkkel igazolják a magyar eredetet, kevés a honvédkönyv, de például egy 1943-ban kiállított nyilas elismerő oklevél is előkerült, amit elfogadtak, hiszen rajta volt a magyar hivatalos pecsét, tájékoztatott Nemes Előd. Megható a nyolcvan év feletti idős emberek hozzáállása, akik azért igénylik a magyar állampolgárságot, hogy „magyarként haljanak meg”. Aki már nem tud bemenni a demokrácia-központba, a gyerekét küldi, hogy intézze helyette a honosítási papírokat. Egy 1943-ban született hölgy a demokrácia-központban tudta meg, hogy ő élete első két évében már volt magyar állampolgár, ettől annyira meghatódott, hogy azután ötpercenként sírva fakadt, mesélte a központ ügyvezetője. Egy másik hölgy – arra utalva, hogy a demokrácia-központokban is alá lehet írni az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató íveket – „Hol lehet aláírni Tőkést?” felkiáltással rohant be, meglehetősen zavarba hozva a központ munkatársait. Nemes Előd elmondta, január óta több mint háromezer kérelmező fordult meg a demokrácia-központban, ötszáz iratcsomót véglegesítettek. Csabából Decebal A marosvásárhelyi irodában már hetek óta nem számít különlegességnek az, amikor egy-egy román ajkú, de magyarul is beszélő személy fordul tájékoztatásért. Olyan román nemzetiségű személy is akadt, akit a nagymamája kísért el a Klastrom utcai demokrácia-központba, mert ő nem beszéli a magyar nyelvet. „Az ilyeneket kénytelenek vagyunk eltanácsolni, hisz nem jogosultak az állampolgárságra” – mondta el lapunknak Kali István irodavezető. Volt viszont arra is példa, amikor a Decebal keresztnévre hallgató középkorú férfi kikérte magának: apja-anyja magyar, és ő is annak született, becsületes neve pedig Csaba, csak hát annak idején az anyakönyvi hivatalban így románosították. „Természetesen ez a személy is, mint sok más, élni kíván az állampolgársági törvény adta viszszamagyarosítás lehetőségével” – számolt be az esetről Kali. A vásárhelyi EMNT statisztikájában az állampolgárságot igénylő legidősebb személy 94 éves, a legfiatalabb alig kéthetes. Magyarab igénylő Sok érdekes vagy megható esettel találkoztak a nagyváradi demokrácia-központ vezetői is az utóbbi néhány hétben – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a központ irodavezetője. Legutóbb például egy 91 éves nénihez szálltak ki otthonába Biharra, mivel ő maga már nem tud utazni. A hölgy most harmadjára lesz magyar állampolgár, 1920-ban ugyanis annak született, majd Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolásakor néhány évre újra az lett, 1945-ig. Most azt mondja, szeretne magyar állampolgárként meghalni – meséli az irodavezető. Egyébként, mint mondja, elsősorban az idősebbek kérnek náluk segítséget a honosítás kérelmezéséhez, ezért leggyakoribb, hogy valaki az 1940 és a 45 közötti állampolgársági igazolványával bizonyítja jogosultságát. Ám a spektrum igen tág, és mint Nagy József Barna megjegyzi, most kezd kiderülni, milyen sokan megtartották a magyar világból származó családi dokumentumaikat. Az iskolai bizonyítványokból, ellenőrzőkből, vasúti igazolványokból, katonakönyvekből kiállítást is szeretnének nyitni később – persze csak akkor, ha a dokumentumok tulajdonosai szívesen kölcsönadnák ezeket. Olyan is volt már, aki pálinka- vagy bormérési engedélyével igazolta magyar származását – meséli az irodavezető. Az eddigi legkülönlegesebb eset, amivel a nagyváradi demokrácia-központban találkoztak, egy olyan házaspáré, amelyben a feleség csángó, a férj pedig Szíriából érkezett, és az úgynevezett magyaráb törzsből származik – ez a népcsoport mintegy 500 évvel ezelőtt vándorolt ki Észak-Afrikába, és bár magyar identitását nem őrizte meg az évszázadok alatt, sokan közülük sejtik, hogy rokonai a magyar nemzetnek – magyarázza az irodavezető. A férfi Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, és itt is dolgozik, most pedig honosítását kérné. A nemzetpolitikai államtitkárság közlése értelmében csak egy igazoló okiratra van szüksége arról, hogy valóban magyaráb származású, és el is indulhat a procedúra – azóta a férfi a dokumentumot meg is szerezte. Román nemzetiségűek is szép számmal jelentkeztek Nagyváradon – mondja Nagy József Barna. Kifejti: természetesen ők is kérhetik honosításukat, de csak akkor, ha valamenynyire beszélnek magyarul, ezt azonban nem a demokrácia-központ, hanem az illetékes hivatal ellenőrzi majd. A vegyes házasságok esetében persze általában ez nem probléma, hiszen ott a román fél is sok esetben többé-kevésbé beszéli a magyart. „Olyan többméteres díszoklevelekkel is találkoztunk, amelyeket anno az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalnokai állítottak ki. Volt például egy 2×3 méteres, díszített, főerdészi kinevezés, vagy olyan katonai kitüntetés is, amelyet maga Nagybányai Horthy Miklós láttamozott” – tájékoztatott Veres-Kupán Enikő, a szatmárnémeti központ vezetője. Emellett számtalan katonakönyv, első világháborús hadikitüntetés, rendfokozat, csendőrigazolvány, kinevezés, megbízólevél, iskolai oklevél kerül elő a szatmári otthonokból, amelyekkel a kérelmezők az őseik vagy saját maguk magyar származását kívánják bizonyítani. A szatmári irodában a legfiatalabb kérelmező pár hónapos kisbaba, a legidősebb 90 éves bácsi volt. „Olyan idős személyek is igénylik az állampolgárságot, akik már súlyos betegek, és nehezen mozdulnak ki otthonról. Hozzájuk a múlt héten a kolozsvári konzul személyesen látogatott el átvenni az okiratokat. Megható, hogy az idős emberek is ilyen komolysággal kezelik az állampolgárság megszerzésének kérdését. Az idős Jékel házaspár például díszmagyarban fogadta a konzult, aki otthonukban látogatta meg őket” – tette hozzá a szatmári központ vezetője. A Mikó utca 6. szám alatt található – a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemhez tartozó – Sebészeti és Műtéttani és Urológiai Klinika 1944. május 15-én keltezett sportorvosi igazolása a legkülönlegesebb irat, amellyel a felmenői egykori magyar állampolgárságát igazolta az egyik kérelmező – tudtuk meg Szabó Lillától, a kolozsvári demokrácia-központ irodavezetőjétől. Mint részletezte, a legtöbben a korabeli anyakönyvi kivonattal igazolják felmenőik magyar állampolgárságát, de hetente legalább egyszer ritka, különleges iratokkal érkezik valaki. A kérelmezők beleegyezésével fénymásolatot készítenek ezekről az okmányokról. A fent említett sportorvosi igazolást a Bástya Sportegyesület egyik játékosának állították ki, akit véglegesen eltiltottak a sportolástól. Az egyik legrégebbi okmány, amellyel jelentkeztek, 1908-as keltezésű, magyar és francia nyelven kiállított, Ferenc József korabeli útlevél. Az úti okmányt egy 23 éves rettegi (jelenleg Beszterce-Naszód megyei település) segédkereskedő nevére állították ki. Az útlevélből kiderül a segédkereskedő Romániába utazott, a Brassói Magyar Királyi Határrendészet Predeáli Kirendeltségének pecsétje legalábbis ezt tanúsítja. Szabó Lillától megtudtuk, meglehetősen gyakran fordulnak elő a beérkező iratok között az oktatási intézmények oklevelei. Ezek közül az egyik legérdekesebb iratott egy kislány nevére állították ki, amiért önként lemondott jutalomkönyvéről a „bombatámadást ért Református Kórház javára”. Nem fél a csíki szlovák hokis Könnyített honosítással kért magyar állampolgárságot egy szlovák jégkorongozó, aki jelenleg a HSC Csíkszereda csapatában játszik, és a magyar válogatott tagja szeretne lenni – írja a Magyar Nemzet. Ladislav Sikorcin a lépéssel vállalja azt is, hogy elveszíti szlovák állampolgárságát. Jelenleg a magyar nyelvet tanulgatja, miután azt családi körben nemigen beszélik. Édesanyja szlovák ugyan, de beszél magyarul, anyai nagyanyja viszont magyarként született. Krónika (Kolozsvár) 2011. február 18.A szászok és Semjén ZsoltVári Attila, Élet és Irodalom A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer. A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer. A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.” Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni. Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott. 1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk. Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.) Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig. Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett. Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha. – Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel. A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket. Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el. Szóval a brassói szászok. De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin. Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét. Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük [Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket] Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 18.Kitiltotta a Sapientia a Nemzetmentő Szabadegyetem előadásátEgyütt a magyar nemzet túléléséért címmel tartott volna előadást Csíkszeredában szombaton délután Posta Imre, a Köztársasági Őrezred volt pszichológusa. A Székely-magyar Nemzetmentő Szabadegyetem keretében szervezett rendezvénynek végül más helyszínt kellett biztosítani, ugyanis a Sapientia Egyetem kitiltotta épületéből a szervezőket. A rendezvény helyszíneként a Sapientia EMTE csíkszeredai épülete szerepel, ami téves. Egy félreértés következtében hirdették meg így az előadást, ugyanis egy tanárkollégánk a saját nevére foglalt termet az épületben, és ezért nem derült ki az egyetem vezetősége számára, hogy miről van szó – tájékoztatta szerkesztőségünket dr. Makó Zoltán. A Gazdaság- és Humántudományok Karának dékánja közleményében egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy az egyetem vezetése, az intézmény szabályzata alapján, minden hasonló rendezvénytől elhatárolódik, majd az említett paragrafust is idézi: „Az EMTE akadémiai közössége távol tartja magát bármiféle pártpolitikai tevékenységtől. Az egyetem kizárólag az oktatást és a tudományos kutatást szolgálja, és nem lehet politikai pártok céljait szolgáló megnyilvánulások színtere. Az egyetem tevékenységében a politika csak a tudományos elemzés tárgyát képezheti” – közölte az intézményvezető. Kőfalvi: Nem tudjuk, mi áll a háttérben Volt már hasonló jellegű történés a Sapientia Egyetemen, akkor, ha jól tudom, Bayer Zsolt előadását tiltották ki – fogalmazott érdeklődésünkre Kőfalvi Tímea, az előadás egyik szervezője. Elmondása szerint nem ismeri sem az egyetem vezetőségét, sem a felsőbb érdekeket, nem tudja, milyen háttérdolgok befolyásolják a határozatokat. „Nem méltányos az eljárás, főleg így, hogy az előadás előtt 24 órával történik. Ez nem volt szép a részükről. Az esetet minősíteni nem szeretném” – említette a döntéssel kapcsolatban a szervező. Azt is megtudtuk tőle, az előadás helyszíne végül a Szakszervezetek Művelődési Háza lesz, az időpont ugyancsak szombat, 17 óra. Miről szól az előadás? Az eseményt hirdető plakát szerint Posta Imre olyan tényeket mond ki, amelyeket más nem mer, olyan témákat feszeget, amelyeket a médiában a mai napig elhallgatnak a magyarok elől. Erdélyben és Magyarországon az élet napról napra nehezebb, egyre többen maradnak lakás és állás nélkül, kényszerülnek külföldre, egyre kevesebben tudják fizetni a számlákat. Miközben a kormányok ígérnek, a változás nem jön el. Bábok ülnek a román és a magyar kormány élén? A „nemzeti érzelműek” valóban a nemzetért dolgoznak, vagy a nemzet ellen? – írják a szervezők, akik szerint az előadásból többek között a további kérdésekre is válaszokat kapunk: kiknek az érdeke a megtévesztés és a manipuláció, az erkölcsi lezüllesztés, az országok, magánszemélyek eladósítása és a gazdaság destabilizálása? Vajon lejárató kampány folyik a világban a katolikus vallás ellen? Miért van ilyen nehéz helyzetben a mezőgazdaság? Miért olyan fontos most az összetartozás erősítése? Rédai Botond, Székelyhon.ro 2011. február 19.Aláírásgyűjtést kezdeményez a SZNT az EU tagországaibanA Lisszaboni Szerződés végrehajtási szabályzatát decemberben véglegesítették. Ennek az a lényege, hogy az Unió területén bárhol össze lehet gyűjteni egymillió aláírást egy-egy kezdeményezés támogatására. Van egy 12 hónapos moratórium, az aláírásgyűjtést és a kezdeményezést csak ezután lehet elindítani. A Székely Nemzeti Tanács ezalatt szakmai egyeztetéseket folytat, hogy tartalmilag előkészítse a kezdeményezést. Meg kell alkotni azt a normát amelyben az őshonos európai nemzeti közösségek, nemzeti régiók konszenzusra tudnak jutni az önrendelkezési jog elismerése és szabályozása tekintetében. Egy lendületet adhatna, magának a székely autonómiának is, ha úgy tudnánk fellépni a Európai Unióban, hogy erős szövetségeseink legyenek – mondta el Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Kossuth Rádió Erdély.ma 2011. február 19.Markó Béla: A magyarságom nem az állampolgárságomtól függTizennyolc év az RMDSZ élén, két miniszterelnök-helyettesi mandátum, törvény a kisebbségi nyelvhasználatról és a magyar anyanyelvi oktatásról – Markó Béla a vele készített interjúnkban olyan ember benyomását kelti, aki derűvel áll fel a pártelnöki székből. Az RMDSZ nélkül kormány ma nemigen képzelhető el Romániában, hátországnak ott a kert és a szépirodalom, Székelyföld területi autonómiája pedig, ha nem is a láthatáron, de azon túl nem messze már felsejlik valahol. A politikusnak szinte csak a jól menő magyarországi megosztottságexport szúrja a szemét, az viszont nagyon. – Decemberben jelentette be, hogy távozik az RMDSZ éléről. Nem megfutamodás ez ebben a Romániában és Magyarországon is meglehetősen feszült pillanatban? – Ha az elmúlt tizennyolc – de akár az RMDSZ alapítása óta eltelt huszonegy – évet vesszük, az igazság az, egyik pillanatban sem mondhattuk soha, hogy minden rendben van. Nehéz helyzet a mostani is, de azt nem állítanám, hogy különösen válságos lenne. Az RMDSZ működni fog. A politikai életben elfoglalt helyünk stabil, a román pártokkal kialakult egy partneri viszony, sőt ezzel együtt az a szemlélet is, hogy az RMDSZ megkerülhetetlen, amikor a kormányzásról van szó. Ez a kilencvenes években még messzemenően nem így volt: időről időre megkérdőjelezték a létjogosultságunkat, volt, hogy be akartak tiltani. Én már egy olyan pillanatban köszönök le az RMDSZ elnöki tisztségéről, amikor a román politikai életben tiszta a helye és a szerepe a szövetségnek. Ez a Magyarországgal fenntartott viszonyban is így van. Van persze, aki felveti, hogy a Fidesszel nincs minden rendezve, ami igaz, csakhogy itt sem látok olyan objektív problémákat, amelyek miatt ezt a helyzetet ne lehetne normalizálni. Ez a feladat az RMDSZ következő elnökére vár. Azért döntöttem úgy, hogy most adom át a stafétát, mert a személyes politikai attitűdömhöz az is hozzátartozik, hogy tudnom kell, mikor hagyom abba – tizennyolc év olyan hosszú idő, amely óhatatlanul kopáshoz vezet. Egy paradoxonnal úgy is fogalmazhatnék, az általam képviselt irányt nélkülem mások esetleg jobban vihetik tovább. – A távozásával kapcsolatos kommentárok között volt olyan, amelyik egyszerre nevezte önt karizmatikusnak és kiégettnek. Ennyire egyszemélyes párt lenne az RMDSZ? – Döntésemnek van egy személyes vetülete is:mögöttem és előttem ott a másik hivatás, a szépirodalom. Ez sokak számára nyilván kevésbé fontos, mint a politika, de én úgy érzem, ha van még egy életem, azt most már erre akarom szánni. Megfutamodásról nincs szó, hiszen lassan-lassan már azok közé a kevesek közé tartozom, akik íróként – egyáltalán, olyan emberként, akinek volt egy másik hivatása – ilyen hosszú időn át a politikában maradtak. Úgy hagyom abba, hogy örülök, ha azt mondják, hogy karizmatikus vezetője voltam az RMDSZ-nek, de hivatásos politikussá sohasem váltam. Ezért is remélem, hogy a mostani pillanat egyúttal korszakhatár is. Az elmúlt húsz évben az RMDSZ végigvitt egy küzdelmet a nyelvhasználati jogokért, az anyanyelvű oktatási jogokért, és ezt a küzdelmét végső soron siker koronázta. Betetőznünk annak a törvénynek az elfogadtatásával sikerült, amely teljes körű anyanyelvi oktatási jogokat biztosít, és csak örülhetek, hogy ez az én elnökségem alatt történt. Az új oktatási törvénnyel meg néhány önkormányzati hatáskörrel már átléptünk egy következő korszakba, amelynek a kollektív jogokért folytatott harc korának kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt időszakban nem folytattuk ezért is a küzdelmet. Az áttörés az oktatási törvénnyel – vagyis hogy az iskolák ügyében a helyi közösségek döntsenek – már megtörtént. – Az RMDSZ a következő kongresszusán, február 26-án választja meg új elnökét. Ön székely, és a támogatását élvező jelölt, Kelemen Hunor is az. Fontos, hogy a szövetség elnöke székely legyen? – A legnagyobb és legproblematikusabb közössége az erdélyi magyarságnak a székelység. Amíg például a Partiumban a földrajzi helyzetnél fogva is fogékonyak a modernizációs törekvésekre, a Székelyföld sokkal konzervatívabb és tradicionálisabb régió – nagy feladat, hogy itt is felgyorsítsuk a modernizációt. Ehhez szükség van olyan vezetőkre, akik belülről ismerik, akik otthon vannak Székelyföldön. A mindenkori RMDSZ-elnök egyik legnagyobb feladata másrészt az, hogy együtt tartsa a különböző érdekeket. Nem lehetünk elfogultak. Nem szabad hagyni, hogy a székelyföldi, a partiumi vagy a szórványérdekek szembekerüljenek egymással. Ha valaki megnézné a régebbi közvélemény-kutatásokat, látná: annak ellenére, hogy székely vagyok, voltak olyan pillanatok, amikor más régiókban népszerűbb voltam, mert Székelyföldön éppenséggel úgy érezték, nem vagyok elég radikális. – Mi lesz ön után az RMDSZ-szel? Veszélyben látja a parlamenti képviseletet? Budapesti hátszéllel mostanában alakul új magyar párt Erdélyben. – Az új párttal a nagy gondom az, hogy még senki nem magyarázta meg, a programja alapvetően miben különbözik majd az RMDSZ-étől. Kétlem, hogy pártalapítási szándékot lehetne alapozni arra, hogy vannak magyarországi politikusok, akik jobban kedvelik az új párt egyik-másik személyiségét, mint az RMDSZ politikusait. Az erdélyi magyar közéletben az elmúlt huszonegy esztendőben végbement egy változás. Azok, akik valamikor úgy álltak velünk szemben, hogy tagadták a parlamenti politizálás és a kormányzati szerepvállalás létjogosultságát, mára szintén politikusokká váltak, az Európai Parlamentben vagy máshol. Észre sem veszik, hogy miközben kiléptek az RMDSZ-ből, a szövetség által követett politika őket is legyőzte, illetve meggyőzte. Ez már nem az a megosztottság, mint két évtizeddel ezelőtt. A pártalapítási szándék így hatalmas felelőtlenség, és nagy ostobaság is, amelynek ebben a pillanatban nem mérhetőek fel a következményei. Az RMDSZ 2012-ben ettől még be fog jutni a parlamentbe. Ha szükséges, el kell gondolkodnunk az összefogáson is, úgy, ahogy a 2009-es EP-választáson az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal már megtettük ezt. Az önkormányzati választásokon majd bemérjük, mi a helyzet az RMDSZ támogatottságával, de hogy egy divatos kifejezéssel éljek, azt a jóval több mint kétharmados – nyolcvan-egynéhány százalékos – támogatottságát a szövetség tartani tudja majd, egy új vezetőségnek pedig lesz lehetősége új energiákat generálni a szervezetben. Ezzel együtt tagadhatatlanul aggaszt a pártalapítási szándék, mert az nyilván nem megkönnyíti, hanem megnehezíti a megegyezés lehetőségét. Egyébként Romániában a koalíciós bejutási küszöb magasabb, mint az egyszerű, egy magyar–magyar szövetség pedig a kisebbség szavazati aránya miatt sem tudná ezt átlépni. – 2008-ban egyszer már meghiúsult Erdélyben a magyar–magyar összefogás. Ön akkor beavatkozással vádolta meg Orbán Viktort az erdélyi magyar politikába. Ki tudják védeni az egymást követő magyar kormányok pórázra fogási kísérleteit? – Ez az egyik kulcskérdése a jövő erdélyi magyar politikájának. Velem kapcsolatban leginkább azt emlegetik, hogy újra és újra egységet kérek, és nem fogadom el a többpártrendszert Erdélyben. Ez valóban így van; én azt állítom, hogy egységes politikai fellépésre van szükség, és csak ezen belül lehet és kell kialakítani a politikai pluralizmust. Kevésbé emlegetik azt, aminek én ugyanekkora jelentőséget tulajdonítok. Ez az önállóság. Akik nekünk így vagy úgy szemrehányást tettek, akik nem szeretnek, azoknak nem is az egységgel, hanem az önállóság elvével van gondjuk. – Kik azok, akik önöket nem szeretik? – Többször véleményt mondtam ezzel kapcsolatban. Neveket vagy pártokat most nem említenék sem Magyarországról, sem Romániából. Sem a mostani kormánypártból, sem a korábbiakból. Nem viszonyultak egyformán ehhez a kérdéshez, ez tagadhatatlan, de ha tisztességes vagyok, meg kell mondanom, hogy nem ugyanakkora vehemenciával, de többé vagy kevésbé mindenki megpróbálta maga alá rendelni az RMDSZ-t. Volt, aki óvatosan, udvariasan, csak sugallni akart álláspontokat és magatartást, és volt, aki ennél sokkal erőszakosabban lépett fel, ez nyilván alkati és koncepcionális kérdés is. Nem teszek egyenlőségjelet a próbálkozások közé. Ez a magyarországi–erdélyi viszonynak egy állandó problémája: mennyire tudunk mi, erdélyi magyar politikusok önállóan mozogni, miközben odaátról meg joggal elmondhatták, „de kedves barátaink, miért vártok támogatást tőlünk”? Itt persze nem párttámogatásról volt szó, de kétségtelen, hogy számítottunk hozzájárulásra művelődési és oktatási intézményeink, civil társadalmaink, egyházaink működéséhez, amit meg is kaptunk minden kormánytól, és joggal érezhették, hogy nekünk viszont hallgatnunk kellene rájuk. Nem voltak igazán éles, nyilvános és messzire visszhangzó viták emiatt, mert én ezt mindig kerültem, de lappangva tetten érhető volt a feszültség. Próbálkoztak román oldalról is persze, ami bonyolultabb és egyúttal reménytelenebb erőfeszítéseket jelent. – Nem tart a széteséstől? A szövetség elnöki tisztéért jelentkezett olyan politikus – Olosz Gergely – is, aki olykor szóról szóra idéz a magyarországi jobboldal retorikájából. – A szétesésnek megvan – mindig is megvolt – a maga kockázata. Sokszor jósolták már az elmúlt tizennyolc évben; voltak is olyan pillanatok, amelyekben az RMDSZ szét is eshetett volna, ha nem vigyázunk. Ha valaki ezt a szervezetet el akarja billenteni valamelyik oldalra, vagy egyeduralkodóvá akar tenni benne egy ideológiát, azzal szét is szakítja. Ebben a szövetségben változó arányban vannak jobboldaliak, vannak baloldaliak, bevallva vagy nem vallva be a hovatartozásukat. A szövetségben nem olyan vezetőre van szükség, aki esetleg rendkívül vehemens pártpolitikus, hanem olyanra, akiben van empátia és türelem meghallgatni a másikat. Ez egy másfajta vezetési stílust kíván. - Támogatja az Európai Néppárt (EPP) az RMDSZ törekvéseit – különös tekintettel a Fideszhez fűződő, nem éppen felhőtlen viszonyra? – A Fidesz szintén EPP-tag, így ha a két párt között vita van, abba a brüsszeli vezetés jogos önvédelemből nem szól bele. Olyan vitánk azért nem volt, amelyiket ki kellett volna vinnünk Brüsszelbe, és megmondom őszintén, idegenkedem attól, hogy egy magyar–magyar vitában más ítélkezzen – legyen az akár az EPP, amelyik egyébként se nagyon tud mit kezdeni egy etnikai képviselettel. Fontos számunkra a megszólalás, hogy láthatóvá váljunk Európában, nagyon markánsan senki nem állt ki a kisebbségjogi küzdelmeinkért. A nagy európai pártcsaládok nem tudnak mit kezdeni velünk. Nincs egységes szemlélet, álláspont még kevésbé. – Az imént arról beszélt, hogy ami a kormányalakítást illeti, az RMDSZ megkerülhetetlen tényező a román politikában. Mi történik, ha a 2012-es választásokon a nemrég alakult széles baloldali koalíció, a Szociálliberális Szövetség (USL) nyer? – Ez kapcsolódik a Magyarországgal ápolt viszonyra vonatkozó kérdéshez. Ott ha az egyik kormánnyal jó együttműködésben volt az RMDSZ, a következő kabinet általában sértetten kezdte, hogy mi miért is álltunk szóba az ellenfelével. Ez pártlogikával érthető, de a kellő bölcsesség hiányára vall. Egy erdélyi magyar érdekképviselet ugyanis nem párt. Aki az egész közösséget akarja képviselni, az Magyarországgal szemben nem viselkedhet úgy, hogy amikor „ezek” vannak kormányon, akkor most ellenzékben vagyunk, szóba sem állva velük, elkerüljük a házuk táját is, és nem érdekel, hogy az illető kormány támogatja-e Erdélyt; amikor pedig jönnek „azok”, akkor mi is fellélegzünk. Ez lehetetlen. Román viszonylatban már nem ilyen egyszerű a helyzet, a magyarellenesség és a nacionalizmus miatt sem. Azt nem állíthatom, hogy az RMDSZ bárkivel szövetségre lépne, de ha egy kormányprogramban nincsenek nacionalista kitételek, amelyek tagadják az etnikumközi viszonnyal kapcsolatos álláspontunkat, miért ne tehetné meg? Az RMDSZ-nek nem ideológiai alapon kell szövetségeket kötnie Bukarestben. Egyeseknek persze nem tetszik ez, és jön is a vád, hogy túl nagy az alkalmazkodókészségünk, amire a válaszom az, hogy hatalmi helyzetbe kell hoznunk ebben az országban a magyar érdekképviseletet. Ellenzékbe csak akkor visszük az ügyet, amikor magyar- és reformellenesnek bizonyul az adott kormány. – Egy több mint kétszer akkora ország, mint Magyarország miniszterelnök-helyetteseként munkájának hányad része jut kifejezetten a kisebbségi ügyekre? – Elég jelentős hányada ebből áll; egyedüli miniszterelnök-helyettese vagyok a román kormánynak. Ez egy erős pozíció, és annak ellenére, hogy általános tisztség, a koalíció megkötésekor külön felelősségi köröket kértem az oktatási, a kulturális és a kisebbségi területért, ami azt jelenti, hogy minden olyan kormányhatározatnak és minisztériumi javaslatnak, amely a szaktárcáktól jön, kötelezően a jóváhagyásommal kell bírnia. – Székelyföld mikor nyerhet területi autonómiát? – Ez rendkívüli mértékben függ Románia átalakulásától. Ha a helyi autonómiát sikerül kellőképpen kiépíteni, ha a decentralizációs folyamatot sikerül felgyorsítani, ha működnek az oktatási reformintézkedések, ha felállítják a helyi rendőri erőket – aminek a törvényi kerete már megvan –, az azt fogja jelenteni, hogy a központosított nemzetállami szemléletet leépítjük. Ezután a területi autonómiára is megnő az esély. Egy merev, alkotmányos nemzetállamban is el lehet képzelni Székelyföld autonómiáját, de csak sokkszerűen, olyan külső ráhatással, mint amilyen az EU vagy az ENSZ. Van, aki ebben reménykedik, de a két intézményben mindeddig nem láttam hajlandóságot ilyesmire. A nemzetközi elfogadottságon persze dolgoznunk kell, hogy legyen, aki kívülről is támogatja az autonómiát, de a lassú átalakulásnak szerintem több esélye van a győzelemre. Hogy Székelyföld mikor lehet autonóm, azzal kapcsolatban nem bocsátkoznék jóslatokba. Már csak azért sem, mert 1989–1990-ben sokat jósoltunk, és én furcsállva hallgattam, hogy Romániának húsz évre van szüksége ahhoz, hogy felnőjön a demokráciához. Formálisan persze demokrácia van, de hogy a kellő mélységig hatol-e, abban egyáltalán nem vagyok biztos. – Egyik 2009-es előadásában azt mondta, Magyarország úgy tudja visszaszerezni stratégiai vezető szerepét a Kárpát-medencében, ha kiáll a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek önállóságáért. – Ez a múlt és a jövő legfajsúlyosabb kérdése.A határon túli magyar kisebbségeket két integrációs kényszer éri. Egyrészt a saját országunk társadalma akar minket minél inkább integrálni, aminek bizonyos fokig megvan a létjogosultsága, ha azt kérik tőlünk, hogy dolgozzunk együtt az ország javáért. Mi is ezt tesszük, amikor részt veszünk a kormányban, és nemcsak azzal foglalkozunk, hogy mi történik Erdélyben, hanem azzal is, hogy mi a Fekete-tenger partján, Olténiában vagy Moldovában – ez egyfajta integráció. Ennél erőteljesebb, és a belső óhajjal is találkozik a magyarországi integrációs szándék. Magyarország is integrálni akarja a nemzetet, beleértve minket is, hogy kialakuljon a közös intézményrendszer, hogy kompatibilis legyen a gondolkodásunk. Ennek így kell lennie: sokadmagammal gyerekkorom óta nekem is ez az álmom, hiszen számunkra a csodaország Magyarország volt. Közelről nézve aztán persze rájöhettünk, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, de ez így még rendben is van. Akkor kezdődik a baj, amikor ezt valakik kellő rugalmasság és bölcsesség hiányában nem tudják társítani azzal az igénnyel, hogy önállónak is kell lennünk. Magyarország úgy tud minket igazán a szülőföldünkön tartani, ha – hogy a kilencvenes évek óta ritkán hallható szólást idézzem – nemcsak halakat, hanem hálót is ad a kezünkbe, hogy mi magunk is foghassunk belőlük. A valódi megtartó erőt ez az önállóság jelenti, amikor van önálló életünk, hierarchiánk és oktatási rendszerünk is. Aki nem érti, hogy ez egy állandó dilemma, és hogy ebben az egymást kiegészítő ellentétpárban kell gondolkodni, az nagy hibát követ el. – A maga részéről Magyarország most a kormányzati égisz alatt Erdélyben is felállított demokrácia-központokkal tenné vonzóbbá az integrációt. – Ha a demokrácia-központok valóban úgy működnek, ahogy hallom, vagyis jelentős pénzbeli támogatást kaptak Magyarországról, akkor a véleményem egyszerű: ez azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar kormány, vagy aki adta – nem tudom, hogy ki – arra adott pénzt, hogy itt az RMDSZ-szel szemben egy pártot hozzanak létre, és ezáltal gyengítsék az erdélyi magyarság önálló politikai fellépésének esélyeit. Látszólag más céljuk is van, segíteni a kettős állampolgárságért folyamodókon, és ez rendben van, mert pénzbe kerül, azt viszont nemcsak tudjuk, sejtjük vagy halljuk, de nyilatkozták is ezeknek a központoknak a vezetői, hogy emellett szervezik a párttagságot is. Megkérdezik a jelentkezőket, nem lépnének-e be az új alakulatba. Valakik magyarországi pénzből fizetik a megosztásunkat. – Meg tudja győzni az RMDSZ ezeket a pénzforrásokat a maga igazáról? – Annak nemcsak hogy nem örülök, de mélységesen elítélem, hogy Magyarországról pénzt adnak itteni pártszervezésre, egy új párt létrehozatalára, miközben senki nem tagadhatja, hogy az RMDSZ politikai szervezetként jelentős eredményeket mutatott fel az elmúlt két évtizedben. Kiépítettünk egy teljes jogrendszert és hálózatot az anyanyelvhasználatra, hatalmas mennyiségű államosított földet, erdőt, ingatlant szereztünk vissza magánszemélyeknek és egyházaknak is. De nem vagyok híve annak, hogy másokra kenjük a saját hibáinkat. Nagyon egyszerű és veszélyes teóriák, hogy mi erdélyi magyarok jobbak vagyunk, mert minket a történelem erre vagy arra predesztinált, miközben a magyarországi magyarok én az ilyesmiben nem hiszek. Végtére is azok, akik ezt az új pártot létre akarják hozni, erdélyi magyarok. A kérdés így az, őket meg tudjuk-e győzni, hogy ezt nem így kellene csinálni. Egyszer már megpróbáltuk a magyar összefogással, és a 2009-es EP-választáson állított közös lista visszhangos sikert is aratott. Én azt mondtam volna, itt meggyőztünk mindenkit, de úgy tűnik, mégsem. – Elképzelhetőnek tartja, hogy az RMDSZ a következő EP-választáson is közös listát indít Tőkés Lászlóval? – Ő most már a másik pártot szervezi, és abban a pillanatban, hogy ezt a másik pártot bejegyzik, felrúgja a magyar összefogást. Ettől még elképzelhető egy új összefogás, de ami létrejött, az azt hiszem összeomlik. – Az RMDSZ-nek gyakorta vetik szemére, hogy a magyarországi baloldallal ápol bensőséges viszonyt; 1996-ban, a Horn-kormány alatt ön mégsem ment el a magyar–román alapszerződés aláírására. Mi az, amit megváltoztatna a dokumentumon? – Az nyilvánvaló, hogy objektív feltételek miatt többet beleírni abba a szerződésbe nem lehetett, mint ami szerepelt benne. Itt inkább az a kérdés vetődik fel, alá kellett-e írni egyáltalán. – Ön várt volna még? – Valószínűleg igen. Az alapszerződésnek a valódi haszna annyi, hogy azóta nem folyik róla vita. Hogy az egész alapvetően mennyire tartalom nélküli dolog, az bizonyítja, hogy évek óta először tesznek fel nekem kérdést az alapszerződéssel kapcsolatban, illetve az, hogy sem magyar sem román politikust nem hallottam mostanában a dokumentumra hivatkozni, mondván, eszerint vagy aszerint a cikkely szerint valami nincs rendben. Jó, hogy megvan, de nem referenciaalap. – Kihat-e valahogyan mégis a két ország jelenlegi viszonyára? – Össze vagyunk kapcsolva; a határon nem áll meg semmi, sem a jó, sem a rossz, bár a jó néha igen, a rossz pedig soha. Ilyen szempontból nem állíthatom, hogy Magyarország ne tudna hatni Romániára és Románia Magyarországra, vagyis fontos lesz, hogy Magyarország mire képes a mi érdekünkben, de ebben a pillanatban szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy például a székelyföldi autonómia alapvetően a két ország viszonyától függ-e. – Hanem mitől? – Az erdélyi magyarság belső erejétől. A lassú, kitartó, türelmes, de kemény politizálástól. Ez a meghatározó tényező. Magyarország gyorsíthat vagy akár ronthat is ezen, de erdélyi magyarok nélkül ez nem fog menni. – Hosszú kihagyás után tavaly szonett- és haikukötete jelent meg. Nehéz volt írnia? – Vagy tíz éven át, amikor csak felmerült bennem, nagy szorongással gondoltam arra, tudom-e még valaha arra használni a töltőtollamat – még mindig azzal írok – amire régen, de végülis úgy tűnik, sikerült összefonnom az elszakadni látszó szálakat. Hogy milyen színvonalon, azt persze másoknak kell eldönteniük. – Költőként és esszéíróként meglehetősen kevés metaforát használ a politikai beszédeiben. Magyarország viszont egy kicsit talán el is van kényeztetve ebből a szempontból. – Szeretem a hatásos szónoklatokat, és értékelem, ha valaki politikusként kulturáltságról tesz tanúbizonyságot, ez kétségtelen, de ami engem illet, a politikában száraz, pragmatikus és nyers vagyok, sokkal inkább, mint mások – valószínűleg azért, mert versben ki tudom élni magam. – Politikai irodalmat is művelni fog? – Valamiféleképpen meg kell írnom ezt a húsz évet; itt kötelességről is szó van. Még nem tudom, milyen formában – memoár vagy más –, de el kell mondanom azt, amit erről a korról gondolok. – Kéri majd a kettős állampolgárságot? – Miniszterelnök-helyettesként nem, hiszen egy ilyen kérelem csak gyengítené a pozíciómat, és itt nem a személyes sorsomról van szó. Azután meglátom. Megmondom őszintén, hogy nálam az állampolgárság egyszerűen államiság kérdése. Minket valamikor ezelőtt több mint kilencven éve idekanyarítottak Romániához. Az állampolgárságot nem mi kértük, beleszülettünk, a másikról nem mi mondtunk le, elvették. Az állampolgárságnak számomra nincs olyan jelentősége, amelynek köze lenne a magyarságomhoz. Szimbolikus gesztusként – csak azért, hogy „magyarabb” legyek – nem fogom kérni a kettős állampolgárságot. Magyar nem ettől leszek. Nagyon őszintén: ha van valami gyakorlati fontossága a családom számára, esetleg elgondolkodom rajta. Bár ez az érvelés biztosan sokaknak nem tetszik. ______________________________________________________________________________ Tanár, költő és politikus Mérsékelt, de ravasz politikus hagyja ott a pártelnöki tisztséget – méltatták az 1951-ben Kézdivásárhelyen született Markó Béla tevékenységét a román kommentárok. Az eredetileg magyar–francia szakos tanár, költő és szerkesztő vezetésével a Romániai Magyar Demokrata Szövetség először 1996-ban került kormányra; 2000-től 2004-ig pedig kívülről támogatta Adrian Nastase szocialista kabinetjét – ez alatt az idő alatt született a széles körű anyanyelv-használati jogokat biztosító törvényi háló. Miniszterelnök-helyettes először 2004-ben lett a liberálisokkal kötött koalícióval, majd 2010-ben a Traian Basescu elnökhöz közel álló demokrata liberálisokkal szövetségben. A politikus rendelkezik a Románia Csillaga érdemrenddel is, igaz, 2004-ben a hivatalos díjátadón ezt nem vette át, mert Ion Iliescu volt elnök egyik utolsó húzásával Corneliu Vadim Tudornak, a szélsőséges Nagy-Románia Párt vezetőjének is odaítélte. nol.hu, Erdély.ma 2011. február 19.A Mikó-ügy a magyar—román kapcsolatokbanA Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügyét is szóvá tette Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár azon a megbeszélésen, amelyet tegnap Bukarestben folytatott Teodor Baconschi román külügyminiszterrel és Bogdan Aurescu európai ügyekért felelős államtitkárral. Németh Zsolt úgy értékelte, jelen pillanatban kiválóak a román—magyar kapcsolatok, egyfajta kegyelmi idő jellemzi azokat, az ebből fakadó lehetőségeket mindkét fél igyekszik kihasználni. Példaként említette az állampolgársági törvényt, és utalt az új tanügyi törvényre is, amely egyfajta oktatási decentralizációt jelent. Hozzátette azonban: örömre adna okot, ha végre megtörténne a Sapientia-egyetem akkreditációja, egyelőre késik e kérdés parlamenti jóváhagyása. Az elmúlt időszakban problémák voltak az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásával is — emlékeztetett Németh Zsolt. A magyar politikus érthetetlennek nevezte a Székely Mikó Kollégiummal kapcsolatos történéseket. Mint ismeretes, az ügyészség decemberben vádat emelt az iskola egyházi tulajdonba való visszaszolgáltatását lehetővé tevő restitúciós bizottság tagjai ellen. Bogdan Aurescu szerint tizenöt évvel az alapszerződés aláírása után a két ország kapcsolatát a szoros stratégiai partnerség jellemzi. A magyarországi román kisebbség helyzetével kapcsolatosan a parlamenti képviselet, valamint a román nyelven való oktatás és hírközlés fontosságát hangsúlyozta. Románia schengeni csatlakozása jelentős hangsúlyt kapott a tárgyalásokon. Németh Zsolt megismételte: Magyarország EU-elnöki minőségében továbbra is elkötelezetten támogatja Románia csatlakozását. Ezzel kapcsolatosan azt tekintette reális célnak, hogy a magyar elnökség végére el lehessen fogadni a csatlakozáshoz vezető menetrendet. Úgy fogalmazott: a magyar elnökség végére Bukarest remélhetőleg egyértelmű választ kap a csatlakozás időpontját és menetrendjét illetően. Az időpont már nem Románián múlik, hanem Bulgária technikai felkészültségén — mondta. Elfogadhatatlannak nevezte, hogy a tagállamok belpolitikai szempontjai kedvezőtlenül befolyásolják bármely országnak a schengeni övezetbe való belépési esélyeit. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 19.Szemelvények az aradi Szövétnek tartalmábólEljutott hozzánk az Aradon kiadott Szövétnek kulturális szemle decemberben megjelent száma. A főleg karácsonyi témához kapcsolódó írások mellett, a teljes tartalom tükrözi a folyóirat szerkesztőinek igényességét, s valamennyi szerzőnek az értékek iránti elkötelezettségét. Akinek még nem volt szerencséje belelapozni a folyóiratba, figyelmébe ajánljuk a tartalmát. Többek között Ujj János Beleborzongtam című írását, amely történelmi példák és megélt élmények felidézésével figyelmeztet az időnként újjáéledő nacionalista fanatizmus veszélyeire, azokra a napjainkban szabadon hirdetett vasgárda ideológiát tartalmazó kiadványokra, amelyeknek emlékei még zsigereinkben élnek és keltenek félelmet, akárcsak a fasizmus, vagy a kommunizmus megtorló időszakának emlékei. Megindítóan szép karácsonyi ünnepséget idéz Schütz István 1940-ből, az utolsó aradi karácsonyi emlékéből. Visszaemlékezésében az Aradi Katolikus Fiúlíceum egykori /ma 88 éves/ diákja emléket állít Páter Karácsonyi Istvánnak, akit a Szoboszlay Aladár nevével fémjelzett államellenes összesküvés felgöngyölítésekor letartóztattak és börtönbe zártak. Réhon József annak az irodalmi karácsonyestnek az emlékét eleveníti fel, amikor 1910-ben az aradi születésű Rozsnyay Kálmán birtokán ünnepelte a karácsonyt a “Holnaposok” közül Dutka Ákos, Juhász Gyula és Tabéry Géza. Sok kutyabarát szívét megdobogtatja M. Sághi Annamária Kutyakarácsony című elbeszélése. Egy, a szlovákiai Somorján 1992-ben, karácsonykor forgató francia tévé stáb vendéglátója által idézett esetet írja le dr. Fóthy János a Magyarként élni szülőföldünkön című jegyzetében. Piroska Katalin összeállítást közöl Erkel-művek az aradi színpadon címmel. Vajda Noémi Ugrin Lajos szobrászművészt egy vele készült interjú által mutatja be. Dr. Vajda Sándor írásának címe: Barabás Miklós Oltárképei a borosjenői római katolikus templomban. Pávai Gyula a 215 éve születt Fábián Gábor munkásságát és családjának aradi vonatkozásait eleveníti fel. Rúja Ildikó értékeli az V. IFESZT színházi fesztivál eseményeit. Az irodalmi alkotások sorában Réhon József Két lány sétált a parkban c. karcolatát és Gál Z Csaba Őszi körforgás c.versét közli a folyóirat. További írások: Serdült Benke Éva: A fizika igézetében /Toró Tibortól Palágyi Menyhértig/, U.J.: Budavára a miénk!, Piroska István: Tanbetyárok, Blazovich László: Emlékhely-avatás Fűpereken, Berecz Gábor és Sztoi Demeter: Vad és Vadászat az Arad vidéki pecséteken, U.J.: Száz év a pécskai magyar oktatásban, Olasz Angéla: “Ötszáz, bizony Aradra ment Gyáli úti Puskás-diák, Gémes Mária: Mindenki Katica nénije, Simon Bernadett: Gondolatok, R. J.: ”Bizakodónak kell maradniuk, 9 kudarc 9 próbálkozást jelent.” Végül A végjáték előérzete címmel, -s-j szignóval jelenik meg a folyóirat hasábjain Graur János Feltámadás a Bánságban című, Temesváron kiadott kisregényének alábbi kritikája: “…A kézirat a fiókba került, s ott is maradt egészen 2010-ig. Sajnos… Az író Lázár Mihály figuráját (részben) a mindenható diktátorunkról mintázta… a műveletlen felkapszkodott, mindenhez értő pék (a mi valóságunkban suszter) … Ő is, akárcsak az akkori államfőnk paranoiás, üldözési mániában szenved… Az általa felépített Radion gyógyfürdős, függőkertes luxusszálló a román diktátor Nép Palotájának kicsinyített mása…. A kisregény egy napon, pontosabban 24 órán keresztül bonyolított cselekménye banálisnak mondható… Az író ebbe a keretbe helyezi a Lázár Mihályhoz kötődő, szinte kivétel nélkül negatív szereplőket… Talán csak Borcsa néni, a nagyszájú takarítóasszony, valamint az árvízvédelemben a kezdeményezést végül átvevő unokahúg, Kármen, illetve a város bolondjának, Motoros Misinek az alakja szimpatikus… Megértem az akkori cenzor félelmét és döntését, mert a kisregény végén a tanácselnök megőrül, miközben a grandiózus megvalósítása… összeomlik. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén még a kommunista rendszer leghívebb polgára is megértette volna az utalást a közelgő végső összeomlásra. Az asztalfiókba csúsztatott könyvében az író váteszként jósolta meg a néhány hónappal később bekövetkezett végjátékot, a diktátor pusztulását… A sodró cselekményű, jó stílusban megírt alkotás elsősorban annak a generációnak szól, amelynek tagjai megélték a kommunizmust.” Heti Új Szó (Temesvár) 2011. február 19.Kormányhatározattal létesíthetnek magyar tagozatokatTöbb éve tartó egyeztetési folyamat eredményeképpen kerültek be az új oktatási törvénybe azok az alapelvek, amelyeket a KMEI is megfogalmazott – kezdte beszédét Veres Valér, a KMEI igazgatója. Magyari Tivadar rektorhelyettes arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a BBTE magyar oktatói és a diákképviselet ezekben a hetekben alakítja ki álláspontját az új tanügyi törvény egyetemi alkalmazásáról, illetve általában az egyetemen várható reformokkal kapcsolatban is. – Az utóbbi tíz napon az egyetem huszonhat egységében (karokon, tanszékeken, képzési ágak szerinti csoportosításban) gyűléseztek a magyar oktatók. Elemezték az új tanügyi törvény egyetemre vonatkozó szakaszait, megfogalmazták az egyetem átszervezésével összefüggő érdekeiket, terveiket – hangsúlyozta a rektorhelyettes. Kötő József parlamenti képviselő beszédében arra összpontosított, hogy ki kel használnunk a törvény által nyújtott új, autonóm karok, illetve tagozatok kialakítására vonatkozó előírásokban rejlő lehetőségeket. Pásztor Gabriella államtanácsos szerint az új jogszabály révén felszámolhatók az eddigi hiányosságok. Így csökkenne a közoktatás hatékonynélkülisége, az esélyegyenlőség hiánya, és javulhat az infrastruktúra. A felsőoktatásban gátat szabhatnának a kontra-produktivitásnak és az uniformizáltságnak. – A közoktatásban több mint száz, míg a felsőoktatásban jóval kevesebb módszertani eljárást kell kidolgozni február, illetve március végére – tette hozzá. Veres Valér az új tanügyi törvény által a felsőoktatásban okozott változtatásokat mutatta be. Megtudtuk: amennyiben meglesz a politikai akarat, kormányhatározattal is létrehozhatók a különböző karok. Ami a kisebbségi felsőoktatásra vonatkozó jogokat illeti, bármilyen egyetemen tagozat vagy csoport szervezhető a nemzeti kisebbségek számára. – Az új jogszabály a felsőoktatás minden szintjén garantálja a nemzeti kisebbségek számára az anyanyelvi oktatást, ám a legnagyobb vívmány mégis az, hogy a kisebbségi hallgatók számára kiemelt szorzót alkalmaznak az állami finanszírozás megállapításakor – közölte Veres. Szó esett még a professzorok nyugdíjaztatásáról, a funkcióhalmozás megtiltásáról, illetve a minisztérium által meghozott és nyilvánossá tett átmeneti intézkedésekről is. Veres Valértól megtudtuk: Magyari Tivadar ama gondokra is kitért, amelyeket az új törvény nem szabályoz kellőképpen, például a létesítendő új struktúrák, az intézetek (departmentek) összetételét is az egyetemre bízzák. Fóris-Ferenczi Rita egyetemi oktató pedig a tanárképzésben várható változásokat térképezte fel. Elhangzott: különbözőképpen értelmezik azt, hogy a pedagógusképzésben kötelezővé teszik egy didaktikai mesteri képzés elvégzését. Politikai kényszerből szavazták meg az oktatási törvényt A Reményik Sándor Galériában összegyűlt, főleg közoktatásban tevékenykedő pedagógusokat Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök köszöntötte. – Az oktatási törvény elfogadása, illetve a kisebbségi törvény kidolgozása megnyugtatóan rendezi a kisebbségi politizálás oszlopát, az anyanyelvi oktatást – vélekedett a püspök. Kötő József parlamenti képviselő is úgy vélekedett, az új oktatási törvénnyel a kisebbségi talpon maradás legfontosabb fejezetét alkották meg. – A románok történelmének és Románia földrajzának az anyanyelven való oktatását politikai kényszer hatására szavazta meg a többség – kezdte beszédét a képviselő, majd azt hangsúlyozta: a kis településeken meg kell őrizni az óvodákat és az elemi iskolákat, a közösség kihalásának elkerüléséért. Kötő felelevenítette, hogy a jogszabály kimondja: a szórványban megőrizhetik jogi státusukat azok az iskolák, ahova a kisebbségi tanulók járnak, függetlenül a létszámuktól, illetve, hogy létszám alatt is működhetnek osztályok. Szó esett még arról is, hogy ez az első jogszabály, amely tartalmazza a felekezetek iskola-alapítási jogát, illetve, hogy az állami fejkvóta összeget megkapja mind az állami, mind a felekezeti és a magán tanintézetbe járó gyermek, az első osztálytól az érettségiig. – Azért vállaltam el az államtitkári tisztséget, mert előre láttam, hogy az új oktatási törvény lehetőséget biztosít a nemzeti kisebbségek oktatásának javítására – mondta Király András államtitkár, aki szerint ilyen alapvető reform több évtizede nem volt a román közoktatásban. Király elmondta, a szaktárca felvállalja, hogy szeptemberre kinyomtatják a nyolcadikosok számára az új történelem- és földrajzkönyvet, hiszen az országban mindössze 10 607 magyar hetedikes tanuló van, akik most szeptembertől nyolcadikosok lesznek. Megtudtuk: a kolozsvári Báthory-líceum romántanárai részt vesznek abban a munkacsapatban, amely kidolgozta az új román tantervet. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy 2011 szeptemberétől az első és az ötödik osztály új tanterv szerint kezdi az oktatást, majd ezt követően fokozatosan lépnek életbe az új tantervek, tankönyvek. Májusra kidolgozzák az új nemzeti alaptantervet – biztatott az államtitkár. Király András leszögezte: a törvény értelmében az új oktatási jogszabály egy évig nem módosítható, ám ezt követően igen. Ezért előfordulhat az, hogy a 2012-es parlamenti választások után hatalomra jövő pártok, koalíciók módosítják ezt a jogszabályt. Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 19.„Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…”Gazdag életpályát tudhat maga mögött a nemrég 75. születésnapját ünneplő Asztalos Lajos, lapunk munkatársa. Jóllehet életét egészen fiatalon „kettétörte” a kommunizmus, de ennek ellenére nem hátrált meg, hanem megpróbált felemelkedni, bebizonyítva azt, hogy az ember igenis képes alkotni, dolgozni, értéket teremteni, ha igazán akarja azt. – Életrajzi adataid után kutatva, meglepődve fedeztem fel, hogy 1936. január 31-én Párizsban láttad meg a napvilágot. Hogyan került a család a francia fővárosba, s aztán ismét haza Erdélybe, Kolozsvárra? – 1923 márciusában, az „egységesülő nemzetállam” légkörében, kolozsvári férfiszabó édesapám egyik munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. A francia viszont nem ellenezte Párizsba utazásukat. Édesapám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Édesanyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Egyik dési, szabó család és a húga adta az ötletet a Párizsba utazáshoz. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, kirándultak. Könyvtáruk is volt. Szüleim megismerkedtek, összeházasodtak. Jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság éveiben, 1929 és 1933 között a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. Ennek ellenére édesapámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni az édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon és az év augusztusában hazatért. Édesanyám 1933-ban hazalátogatott és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni a magának meg az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek saját kezűleg készített ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul a román hatóság, magyarként, sem neki, sem édesanyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Így feketén dolgoztak, s minthogy keresetük nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták róla a regáti adóbehajtók. – „Politikai múltad” ellehetetlenítette egyetemi tanulmányaid folytatását, valósággal „kettétörte” az életed. Fel tudtad-e valaha dolgozni a történteket? Bele tudtál-e nyugodni ebbe a helyzetbe? Figyelembe véve a következményeket, nem bántad-e meg utólag a kommunista rendszerrel szembeni kiállásodat? – Amikor 1958 őszén, harmadév előtt, hogy finoman mondjam, kitettek az egyetemről, az „elbocsátó szép üzenet” kézhezvétele után, úgy éreztem, számomra vége a világnak. Másnap a kari titkárságra mentem, megérdeklődni, mi áll e mögött. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy semmit sem tudnak. Egyik nagynéném nyugdíjas törvényszéki írnokként azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük rehabilitálásomat. Mikor a katonai törvényszéken kézhez kaptam az ítéletem kivonatát, mondtam a drága jó nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy ellenforradalmi szervezetben vettem részt, amelyik a népi demokratikus rendszerre tört. Nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Az akkor is létező, de ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Egy napig elvállaltam egy papírraktárban, de a 60, 80, 100, sőt 120 kilós papírkötegek nem nekem valók voltak. A Varga Katalin kötöttárugyárban végre sikerült szakképesítéssel kecsegtetőhöz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak dombelhárítónak. Azaz munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél lapátolni, ásni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Természetesen mindebbe nem nyugodtam bele. Miután a föld kezdett megfagyni, november legvégén „leszereltek”. Legelső dolgom volt az egyetemre menni. Az akkor már „egyesített” egyetem rektora, mikor meghallotta, miről van szó, felállt, s miközben kiabálva mondta, neki meg kell védenie az egyetemi ifjúságot az ilyen alakoktól, öklével verte az asztalt. Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetet készíteni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis, mint mondta, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1992 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy a betű, a „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy a kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, azon bánkódni, mi lett volna, ha…. Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen szerettem volna visszajutni az egyetemre, s ezért számos kérést nyújtottam be az egyetem titkárságán, küldtem a tanügyminisztériumnak. Eredménytelenül. – Miután az egyetemre való visszavételi kérésedet mind elutasították, autodidakta módon kezdted képezni magad, amihez feltételezhetően nagy akaraterő és ambíció kellett. Mi késztetett arra, hogy a nehézségek ellenére se add fel, és önerőből képezd magad? Nem érezted-e némelykor hiányát az egyetemi oklevélnek, úgymond a „papírnak”? – Nem tudom, akaraterő, törekvés vagy micsoda volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnik. De egyetem nélkül is remekül lehetett így tanulni. Mert ezt tettem. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Persze, a levelezéssel párhuzamos könyv-, folyóirat-, térképcsere nem volt olcsó mulatság. A közben megjelenő írásaimért kapott szerény tiszteletdíj egy-egy cseppel pótolta a kiadásokat. – Közismertek a spanyol, portugál, galego, baszk stb. nyelvű vers, elbeszélés és népmese-fordításaid. Honnan ered ez irányú érdeklődésed? Hogy sajátítottad el az említett nyelveket? – Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a mozikban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Lassan odáig jutottam, hogy spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunkcímű irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Ezzel mind jobban elmélyültek nyelvi ismereteim. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, az eszperantó miatt nem jelent meg. Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor kénytelen voltam megszólalni spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. A szótárban nem szereplő ún. helyi spanyol szavakat megkérdeztem tőle, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. A benne szereplő több kiadótól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek. Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a spanyol akadémia által kiadott értelmező szótárt megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a spanyol akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, cserekönyv nélkül, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verseskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg. Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. Az illetékes elvtárs azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Spanyolországban magától értetődően sokkal jobb lett volna. De meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Annyi galego, baszk, portugál népmese gyűlt össze a fiókomban, hogy ideje volt egy kötetre valót válogatni belőlük. Kiegészítésként jó hat év alatt bejártam majdnem minden kalotaszegi falut, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány, brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol stb. mesével, a mesék eredetével kiegészítve, A teknősbéka tilinkójacímmel látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás a cenzúra miatt – nem tetszett neki, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyarokkal – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben ). Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra Madách Imre Tragédiáját. A spanyol változaton az utolsó simításoknál tartok. De galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche, a baszk kotxe’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról. – Már a kilencvenes évek elejétől sorozatban közölted lapunk hasábjain kolozsvári helytörténeti írásaid a régi utcanevekről, emléktáblákról, feliratokról stb. Mikor kezdted el tulajdonképpen ezt a munkát, és mi ösztönzött arra, hogy összegyűjtsd ezeket a nagyon fontos helytörténeti adalékokat? – A történelem is érdekelt. A hatvanas évek elején kezdtem rádöbbenni arra, hogy egy mítosz, egy bizonyíthatatlan, agyaglábakon álló micsoda alapján lépett át bennünket a határ először az első, majd másodjára a második világháború után. Szerre, amit csak lehetett megszereztem. 1964 januárjában, mikor a még létező magyar utcanevek döntő többségét lecserélték, a helytörténet felé kezdtem fordulni. Érdeklődésemet látva, Gyurka László barátom hosszú évekig komoly segítséget nyújtott. Az 1970-es évek végén, az 1980-asok elején az utcanevekről írtam az újságnak. A főszerkesztő-helyettes azt kérdezte, „Asztalos elvtárs, remélem, nem gondolta komolyan, hogy ez meg fog jelenni?” Mire én: „a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de meg kellett írnom”. Ezután, mintegy válaszom folytatásaként, elkezdtem a régi feliratok, emléktáblák szövegének gyűjtését. Néhány kőkerti sírfelirat annyira lázba hozott, hogy kisebb anyagot írtam, s a róluk készült rajzzal bevittem az akkori Igazsághoz. A szerkesztő be is tördelte, de a cenzor, mikor az egyik, az 1585. évi sírfeliratot meglátta, „Mi az, hogy »Itt nyugszik Istenbe«? felkiáltással az egész újságoldalt kivétette. Így jártam az Utunknál, A Hétnél is. Ettől elment kissé a kedvem, de tovább gyűjtöttem az anyagot. Reméltem, egyszer eljön az idő, mikor mindezt közölni lehet. Mert az dolgozott bennem, hogy közölni kell. Minden bizonnyal mást is érdekel a város elhallgatott valós, torzítástól, hamisítástól mentes története. És 1990-ben eljött az idő. Az újságban megjelent anyag után, amiről azelőtt álmodni sem lehetett, következett ennek helytörténeti kötetté bővítése. Az utóbb sajnálatos módon elhunyt Tőkés Eleknek köszönhetően, az épített kincsek következtek. Remélem, a Kolozsvár – közelről felgyűlt anyaga is kötetté válik. Két kötetre, talán háromra is futja belőle. – Mi az, amit Kolozsvár történetével kapcsolatban még nem írtál meg, de régi terveid között szerepel? – Remélem, lesz időm rá megírni. De hogy mit, az legyen meglepetés. Papp Annamária , Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 19.FOTÓRIPORT - Bánffy Miklós-vándorkiállítás KolozsváronA budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet által Bánffy Miklós halálának 60. évfordulója alkalmából szervezett vándorkiállítást nyitották meg Kolozsváron, két helyszínen: pénteken délután a Reményik Sándor Galériában, szombaton délelőtt pedig az EMKE–Györkös Mányi Albert Emlékházban. A második tárlatmegnyitót követő Bánffy Miklós ismeretlen (elfelejtett) arcai című konferencián Csapody Miklós, Kereskényi Hajnal és Szebeni Zsuzsa tartott előadást. ROHONYI D. IVÁN, FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 19.Az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslat(Az ún. ENSZ-memorandum) FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 16-I SZÁMÁBÓL Persze, az orosz-vazallus kormányzat kiaknázta ezt a helyzetet, és minden erejével igyekezett a „szomszédokkal való jó viszony”, „béke”, „a trianoni ország tehermentesítése” stb. jelszavakkal elterelni a közvélemény figyelmét arról, hogy a szomszédokkal való jó viszony még csak nem is látszat, míg ennyire súlyos, egymásközti kérdések megoldatlanok, hogy ez a feszültség a lehető legnagyobb mértékben teszi bizonytalanná a békét, és, hogy Magyarország a teljes nyersanyaghiány miatt állandóan a gazdasági csőd szélén áll. 1956 őszén kiderült, hogy – a maguk szempontjából – igazuk volt az oroszoknak, amikor a dunavölgyi népek közül a magyarság gyengítésére törekedtek elsősorban, és kiderült az is, hogy szomszédaink gyűlöletét csak fokozza az, hogy lemondunk az elcsatolt területekről, mert – józanul – nem hisznek ennek őszinteségében. Ez a gyűlölet pedig elegendő volt számukra – a többek [2. old.] között ahhoz, hogy függetlenségünk kivívása elé gáncsot vessenek. A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket. Ebben a megoldásban pedig – függetlenül pillanatnyi nemzetközi helyzetünktől – legyünk határozottak, de méltányosak. Nem mondhatunk le a jövőnket biztosító megoldásról, de ne kívánjuk szomszédainktól sem, hogy lemondjanak. Mi, erdélyi magyarok, mint a legközelebbi érdekeltek vetjük fel most a kérdést az összes idegen uralom alá kényszerített magyar nevében. A magyar nemzet része vagyunk, és ezt a kérdést is az összmagyarság szempontjából nézzük. Közvetlen érdekeltségünk – hisszük – nem megy tárgyilagosságunk rovására, hanem még fokozza azt azzal, hogy közelről látjuk a helyzetet, és azzal, hogy mi viseljük elsősorban a következmények kockázatát. Magyarország a magyaroké: a világon élő összes magyaré. Ezen az egyen kívül sehol sincs hazánk a földön. Ez így volt évszázadok alatt a múltban, így van – minden ellenséges nyomás ellenére – a jelenben, és bizonyosan így lesz a jövőben, amíg csak magyar él. Mindig kötelezőnek éreztük magunk számára is azt, ami az otthoni magyarokat kötelezte, és soha nem vártuk máshonnan jogaink biztosítását sem – ha minden tőlünk telhetőt meg is tettünk – csak Magyarországtól. Csak egyetlen magyar nemzet van és csak egyetlen Magyarország. Mi ugyanúgy mindent meg akarunk tenni hazánk boldogulásáért, mint az otthoniak és elvárjuk, hogy Magyarország kormánya is mindent megtegyen az összmagyarság érdekében. Ezért terjesztjük Magyarország kormánya elé az erdélyi kérdés megoldása tárgyában ezt a javaslatot.[1] A. I. A Trianoni Szerződés felosztotta Magyarországot. A népek önrendelkezési jogára hivatkozva számolt fel egy olyan államot, melyben az 54,5% magyarral szemben 45,5% egyéb nemzetiség élt. Északi részét – melyen 48,2% szlovák mellett 51,8% egyéb nemzetiség volt – Csehszlovákiához, keleti részét, melyen 53,8% román és 46,2% egyéb nemzetiség élt, Romániához, és déli részét, melyen 31,4% szerb-horvát és 68,6% egyéb nemzetiség lakott, Jugoszláviához csatolta. Az így keletkezett Csehszlovákiában a csehek és szlovákok 58,7%-os, Romániában a románok 66,7%-os, Jugoszláviában a szerbek, horvátok és szlovének 74,5%-os és Magyarországon a magyarok 88,4%-os arányt értek el új és régi nemzetiségeikkel szemben. A Trianon előtti Magyarország 8 319 906 nemzetiségi lakosa helyett 6 170 366 maradt vagy lett ugyanazon a területen. Tehát elcsatoltak Magyarországtól 3 319 579 magyart, hogy a nemzetiségek számát 2 149 540-nel csökkentsék. Magyarország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia együttesen 49 208 387 lakosából 30,2%: 14 859 555 lélek nemzetiségi sorsban maradt, vagy abba került. Nyilvánvaló tehát, hogy az eredmény egyáltalán nem állott arányban a kétségkívül mindenki számára nagy megrázkódtatással és még nagyobb áldozatokkal járó átrendezés méreteivel, ha az átrendezés későbbi negatív hatásai feletti felelősség nagyságától el is tekintünk. Ha Magyarország utódállamai népességének számát külön-külön a megfelelő nemzet összlétszámával vetjük egybe, aképpen, hogy a nemzetek létszámát százzal tesszük egyenlővé, a csehek és szlovákok esetében 165-öt, a románok esetében 148-at, a jugoszlávok esetében 132-t, mindhároméban együttesen 148-at kapunk, míg ugyanez a mutatószám a magyarság és országa lakói viszonyában csak 74. Ez azt jelzi, hogy a trianoni területrendezés az egyik félnek 48%-kal többet, a másiknak – a magyarságnak – viszont 26%-kal kevesebb lakosú területet szabott a méltányosnál. Történelmi alapjai nem voltak ennek a rendezésnek, és csak egy pillantás Közép-Európa térképére, és megállapíthatjuk, hogy földrajzi okok sem késztették a trianoni rendezőket erre a magyarsággal szembeni méltánytalanságra. A területrendezéssel a Trianoni Szerződés új alapokra [3. old.] fektette a Kárpát-medence népeinek gazdaságát is. A Trianon előtti Magyarország agrárállam volt, éspedig – lehetőségeihez képest – eléggé elmaradott agrárállam. Mezőgazdasága azonban kiegyensúlyozott volt, mivel egészséges arányban oszlott művelési ágakra, és széles domborzati és éghajlati alapjai voltak. A szükséges belterjesedés lehetőségei megvoltak: először körül a Peremvidéken, azután – nagyobb vízszabályozási munkálatok elvégzése után – az Alföldön. A Trianoni Szerződés egyrészt még elmaradottabb mezőgazdasági államokat szabott – mint Románia és Jugoszlávia –, másrészt a fejlődés lehetőségei elé vetett gátat Csehszlovákiában és – főként a Trianoni Magyarországon, a Peremvidék kettészelésével és folyók felső szakaszainak az alsótól való elválasztásával. Ezekhez járultak még rosszul értelmezett nemzetiségi szempontok szerint végrehajtott földreformok, úgy, hogy az egyensúly mindenik utódállam mezőgazdaságában megingott: a művelési ágak, domborzati és éghajlati adottságok egyoldalúakká lettek. Még a Romániához csatolt terület – nagy méreteinél fogva is eléggé kiegyensúlyozott (korántsem annyira, mint a felosztott Magyarország), addig Csehszlovákiának jutott a hajdani ország legterméketlenebb, Jugoszláviának pedig – egész Európa – legtermékenyebb területe. Magyarország jórészt az Alföld sztyeppéjére szorult nagy mezőgazdasági emberanyaggal és csaknem semmi belterjesedési lehetőséggel. Nyilvánvaló, hogy a Trianoni Szerződés minden érdekelt nemzet mezőgazdaságának többet ártott, mint használt. Megállapíthatjuk, habár erre statisztikai adatok nincsenek, hogy Trianon előtt a magyarság arányszámánál nagyobb mértékben részesült az ipari nyersanyagokból, bizonyosan a nemzetiségek kárára. A Trianoni Szerződés – az új terület lakosságának számát nézve – 26,7%-kal kevesebb fát, 24,3%-kal kevesebb vasércet mért Magyarországnak a méltányosnál, sóból, nemes- és színesfémből pedig semmit. Ha ezekhez még hozzászámítjuk az akkor még nem eléggé értékeltek fontosabbját, a földgázat, vízienergiát, urániumot, építőipari nyersanyagokat, gyógyvizeket, akkor képet alkothatunk egy – mezőgazdaságának egyensúlyában megingatott, és ezért – túlzott iparosodásra kényszeríttet ország gazdasági erejéről. Ha a területátrendezéssel az ipari népesség addigi arányában változást okoztak volna, vagy ha a magyarok kisebb mértékben foglalkoztak volna iparral, mint a nemzetiségiek, lenne magyarázat a nyersanyagok ilyen elosztására, de az ipari lakosság a trianoni Magyarországon kerek 10%-kal felülmúlja az általunk fentebb alapul vett általános arányszámot is. Hogy pedig a [4. old.] nemzetiségi vidékeken éppen a magyarság képviselte az iparosságot, az közismert. Tegyük még ezekhez azt is, hogy mindezek felett Magyarországnak még jóvátételt is kellett fizetnie, és tiszta képet kapunk arról, hogy hogyan értelmezték Trianonban a népek önrendelkezési jogát gazdasági vonatkozásban. [ACNSAS, Fond penal, nr. 104., 3. kötet, 32–46. p. Géppel írt, magyar nyelvű dokumentum. Minden oldal felső szegélyén Dobai István kézjegyével.] 1E mondat tartalmazza az eredeti elképzelés szerinti címzettet. Dobaiék a dokumentumot – a magyar kormányon kívül – az ENSZ-hez is el akarták juttatni. Folytatjuk Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 20.Izsák Balázs az autonómiatörekvésekről a Duna TelevízióbanAz ország hivatalos álláspontját képviselve Traian Băsescu Románia elnöke 2009. februárjában Budapesten, a Magyar Köztársaság elnökének társaságában kijelentette, hogy „Székelyföldön soha nem lesz autonómia”, megtoldva azzal, hogy „Románia egységes nemzetállam, és soha nem fogja elismerni a kollektív jogokat.” Mindez nagyon hasonlít a letűnt korban kialakult állásponthoz és úgy tűnik nehezen változott mindeddig. „2003-ban alakult meg a Székely Nemzeti Tanács, azóta érzékelhető egy elmozdulás. Gondoljunk csak arra, hogy az akkori államelnök a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot hívta össze és a SZNT aktivistáinak szembe kellet nézni azzal, hogy a rendőrség bekísérje akkor amikor a gyűlésre toborzó plakátokat kiragasztották. Ettől azért már messze vagyunk. Alakul a román közvélemény is. Traian Băsescu elnök megtette az autonómiaellenes kijelentéseit, ugyanakkor a decentralizáció elkötelezett híve, és az ugyanabban az irányban van, amerre mi szeretnénk elmozdulni. Az európai példák azt mutatják, hogy számos esetben, egy nemzeti őshonos közösségnek sikerült az autonómiatörekvését beépíteni a decentralizáció folyamatába. Ez történt Franciaországban, Korzika esetében.” – fejtette ki Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Duna Tv, Hattól nyolcig Erdély.ma 2011. február 21.Hármas vita helyett kettes összhang a Duna tévébenA hétvégén választ új elnököt az RMDSZ a 18 év után leköszönő Markó Béla elnök helyére. A szövetség 15. Kongresszusát Nagyváradon rendezik, ahol több mint 500 küldöttnek kell döntenie arról, hogy Eckstein-Kovács Péterre, Kelemen Hunorra vagy Olosz Gergelyre bízza a folytatást. Utoljára 12 éve versengett több jelölt az RMDSZ elnöki tisztségéért. Hetek óta folyik az elnökjelöltek kampánya. Eckstein-Kovács Péter a Duna Tv kolozsvári, Olosz Gergely pedig a budapesti stúdióban fejtette ki az RMDSZ vezetésével kapcsolatos nézeteit. A harmadik elnökjelölt, Kelemen Hunor nem kívánt élni azzal a lehetőséggel, hogy a Duna Tv-n keresztül ossza meg az elnökválasztással kapcsolatos véleményét. A vitaműsorban a két jelölt olyan témákat járt körbe, mint Markó Béla 18 éves mandátumának okai az RMDSZ-n belül, az RMDSZ viszonya a magyar kormánnyal és a román politikában betöltött szerepéről valamint sor került a műsorban az elnökjelöltek szövetségreformáló ötleteiről is. Erdély.ma 2011. február 21.Tőkés elszámoltatná Markóékat (EMNT lakossági fórum Kézdivásárhelyen)Tegnap délután a Vigadó színháztermében száznál több érdeklődő jelenlétében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kézdiszéki Szervezete által szervezett lakossági fórumon Tőkés László, az EMNT elnöke kijelentette, az erdélyi magyarság számára most a legkedvezőbbek a körülmények ahhoz, hogy összefogással megteremtse az önrendelkezést, illetve leszögezte, nem pártban, hanem nemzetben kell gondolkodni. A felszólalók közül többen beszéltek az autonómia szükségességéről, bírálták az RMDSZ-t és az MPP-t, de elhangzott Tőkést dorgáló észrevétel is. A fórumon részt vett Füzes Oszkár, a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövete is, aki hangsúlyozta, nemsokára nemcsak a honosítást kérő erdélyiek nagykövete lesz, hanem honfitársunk is. "Ezentúl mindig számíthatnak az anyaországra, nem fordulhat többé elő az, hogy a magyar külpolitikát alárendeljék olyan érdekeknek, amelyek ellentétesek az egész magyar nemzet érdekeivel" — mondotta a nagykövet. A fórum elején Rácz Károly polgármester, a Magyar Polgári Párt országos alelnöke és Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke is köszöntötte a fórum résztvevőit és Tőkés Lászlót. A köszöntőbeszédeket követően elsőként Bardócz Csaba református lelkész, az EMNT kézdiszéki elnöke az általa vezetett szervezetről, annak eddigi tevékenységéről, eredményeiről tájékoztatott, elmondva, hogy a Demokrácia Központ munkatársai eddig több mint kétezer érdeklődőnek segítettek összeállítani a honosítási iratcsomót. Tőkés László az EMNT megalakulásáról, az autonómia szükségességéről és az Erdélyi Magyar Néppárt alapításáról beszélt, kiemelve: most jött el a legkedvezőbb idő ahhoz, hogy az erdélyi magyarság összefogjon az önrendelkezés megteremtése érdekében. Az EMNT elnöke kemény hangon fejtette ki véleményét az RMDSZ csúcsvezetőségéről és a Magyar Polgári Párt elnökéről. Azt sem rejtette véka alá, hogy az RMDSZ-t "markótalanítani" kellene, hiszen el kellene számoltatni őket, és leváltani. Ki lesz az RMDSZ új elnöke? — tette fel a kérdést. Itt nem 550 küldött elnökéről, hanem az erdélyi magyarság vezetőjéről, jelenéről és jövőjéről van szó, nem pártban, hanem nemzetben kell gondolkozni — mondotta. Arról is beszélt, hogy a napokban Toró T. Tibor társaságában Orbán Viktor miniszterelnöknél járt, akivel fontos kérdésekről tárgyaltak. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke Tőkés gondolatait folytatva az EMNT civil mozgalomként történő újjászervezéséről és az erdélyi autonomista párt alapításáról szólt, gratulált a háromszéki Demokrácia Központok munkatársainak, akik rövid idő alatt jó munkát végeztek. Azt is elmondta, az RMDSZ csak szavakban hangsúlyozta az autonómiát, amikor tettekre került sor, mindig elodázta azt Bukarestben, nem cselekedett következetesen az önrendelkezés megteremtéséért. Az új párt célja a székelyföldi területi autonómia megteremtése — hangsúlyozta. A fórum második részében Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform vezetője beszélt, hangoztatván, valakinek ki kell mondania az igazságot, azt, amit ő elmondott Markóékról az SZKT-n. Bokor Béla, a torjai MPP elnöke azt nehezményezte, hogy Tőkés László hogyan tudott megegyezni Markóval 2009-ben a Magyar Összefogás keretében. "Nem értem, és nem is tudom megérteni és elfogadni az ön pálfordulását, hogy csűrkapu nagyságú képeken együtt jelent meg Markóval" — mondotta Bokor. Dr. Dezső Dénes állatorvos Erdély Széchenyijének nevezte Tőkést, ugyanakkor bírálta az előtte felszólaló Bokor Bélát. Egy hatvannégy vármegyés fiatal a székelyföldi szegénységre, a nincstelenségre hívta fel a figyelmet. Mi a garancia arra, hogy egyszer megvalósul a területi autonómia? — kérdezte. Tőkés László válaszából kiderült, rosszulesett neki, hogy "egykori harcostársa, Bokor Béla" vádolta őt, hiszen ő nem változott meg, ugyanazt az álláspontot képviseli, mint huszonegy évvel ezelőtt, ő pont úgy bírálja Markót és az RMDSZ csúcsvezetőségét. "Nekem sem jelentett nagy örömet Markó kezét rázni, de magukért megtettem" — hangsúlyozta. A fórum végén Balázs Attila, a kézdivásárhelyi Demokrácia Központ képviselője ajándékként átnyújtotta Tőkés Lászlónak az új párt bejegyzéséhez szükséges ötszáz aláírást tartalmazó iratcsomót. A lakossági fórumot követően Tőkés László a Kálvin Központban elvágta a Demokrácia Központ avatószalagát (felvételünk), majd díjazta az EMNT Kézdiszéki Szervezete által kezdeményezett, Magyarnak lenni jó című rajzpályázat nyerteseit. Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 21.Válasz Köllő KatalinnakElső ránézésre a kétnyelvűség ellenfelei szokásos válaszlépésének tűnik a Díjkiosztás táblaügyben című írás, ahogy „poénkodásnak”, „hősködésnek”, „mezei csodának”, „szenzációhajhászásnak” állítja be a magyar feliratok kihelyezését a kétnyelvű Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. A cikk végére érve azonban elgondolkoztam, miért csúsztat és vezet félre szándékosan a cikkíró? Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla – még egyszer hangsúlyozom – a magát multikulturálisként meghatározó egyetemen, mitől ekkora „szenzáció”? Miért ijed meg annyira a kapus, mikor észreveszi a magyar feliratot, hogy két újságírót bezár az épületbe? Miért nevezi Köllő Katalin „táblabotránynak” az eseményt, ha a magyar felirat több órán keresztül senkit nem zavart, és „csupán” a kapus reakciója, ezen keresztül pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemé nevezhető nevetségesnek és – enyhén szólva – botrányosnak? A kérdésekre nincs válaszom, de kötelességemnek tartom az újságíró által leírt ferdítéseket tisztázni: Tény, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) pályázatot hirdetett magyar feliratok kihelyezésére a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, melynek csupán egy célja volt: a civil akciók folytatása annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egyetemen fennálló tragikomikus helyzetre. A BKB eszköztára igen széles: tüntetés, flashmob, civil engedetlenség, nemzetközi fórumok tájékoztatása, összefogás a haladó román értelmiséggel, nyílt nap. Most a pályázat következett. A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára, a kétnyelvűség nemlétezésére akarták/akartam a közvélemény figyelmét felhívni. Szerintem sikerült. Bár Köllő Katalin cikke megpróbálja elbagatellizálni a célt. Tény, hogy közel tíz tábla volt kihelyezve, a .bolyai.eu/tablak világhálós címen ezek sorsát bárki végigkövetheti. Köllő Katalin is. A személyes érintettség okán hangsúlyozni szeretném: nem zöldfülűként jelentem meg a magyar egyetemért folytatott akciókban, hiszen az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetőjeként 2006 óta számos figyelemfelkeltő rendezvény szervezésében vettem részt. A cikkben többször is emlegetett nyereményt pedig felajánlottam a 3. királyfi vagy királylány című pályázat egyik különdíjasának (.aldasnepesseg.ro). (Köllő Katalin megnyugtatásáért írom, a pénzjutalmat és a sétarepülést is.) Ez a felajánlás – többek között – a Szabadság napilapban is megjelent. Végezetül köszönöm Köllő Katalinnak, hogy e válasz révén újra a nyilvánosság elé tárhattam céljainkat, ezáltal is jelezve közösségünk számára: az állami magyar egyetem ügye továbbra is megoldatlan feladatként áll előttünk. Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 21.A lövészárok kihívásaAzért, mert többen álvilági sátorba vonultak, sőt, behúzták a cippzárt is a befújó szelek elől, attól még jövő vasárnaptól új elnöke lesz az RMDSZ-nek. S mivel az Aradra látogató két jelölt, érkezési sorrendben Eckstein-Kovács Péter és Kelemen Hunor meglepő, és részemről kalaplengető nyíltsággal szóltak a belső problémákról, terveikről, gondokról, reformokról, egyáltalán, az erdélyi magyarság jelenéről, jövőjéről, romániai helyéről és helyzetéről, a román–magyar vagy magyar–magyar viszonyról, nem akarom az új elnök pezsgős meglocsoltatását követően papírra böffenteni véleményem. Mert amúgy jövő hétfőn exponenciálisan megnő az egy négyzetméterre jutó tollak, nyelvek, tízesek vagy szekundák száma, szóval kerülném a tumultust. Borzasztó nagy gatyábatoltszervség lenne a részemről, ha most demokratikusan elfilóznám, jaj, vajon ki lesz a Szövetség új elnöke, ómeingott, bújjunk a pártdemokrácia spílhóznijába, adjuk meg a választás lehetőségét a titkosan pixelő küldötteknek. Szerintem a téren pingpongozó lurkók is tudják, ha megkérdezik otthon, hogy Kelemen Hunor veszi át Markó Béla varázspálcáját, szóval, zárjuk le ezt az álkampányosdi mutatványt, kár időt, energiát, észt emészteni a kongresszusi voksolás bejelentésének oltárán. Február 27-től Kelemen Hunor viszi tovább a Céget, ezt, miként jelzém, a hülyegyerek is tudja. Hogy mit vesz a nyakába, azt meg ő tudja a legjobban. Aradi prezentációjából számomra négy dolog volt kristályvilágos: átszervezi a döntéshozatalt, ki akar egyezni Tőkés Lászlóval, meleget lehelne az RMDSZ–Fidesz fagyos viszony sparhertjébe, és marhára utál engem, mint kiderült személyemre szóló beszólásaiból, de ezt pozitívumnak könyveltem el: legalább volt valaki a teremben, akivel emelte a színvonalat, a többit lehet, majd egyszer megdumáljuk, zárójel bezárva. Naszóval, amint átveszi az említett varázspálcát, szerintem most a legsürgősebb számára és a Szövetségnek a kiegyezés Tőkés László alakuló pártjával, valamint a Fidesszel. Annyiban egyszerűbb a helyzete, hogy a kettő összefonódik, bátran szövögethet párhuzamosan, és biztos vagyok benne, hogy ekképp gründol. A fő kérdés, hogy ki mennyit enged elveiből, illetve a mögötte álló(k) akaratából, stratégiájából. Nekünk viszont, és itt gondolok az egyszerű magunktól a részben vagy többségében magyar Arad megyei önkormányzatokig, a kiegyezés a legfontosabb, szerintem az RMDSZ dirigálási, döntéshozatali struktúrájának módosítása kevésbé sürgős, még biztosan módosulni fog a stratégia, amit Kelemen Hunor az elnökválasztási programjában meghirdetett. Nem másért, csak bizonyos kérdésekben homlokegyenest ellenkezik a partiumi megyei elnökök véleménye a tömbmagyar régió elképzeléseivel, ebben a kérdésben még több ezer kilométer lefutása vár az új elnökre. Ja, és a Partium sem egységes, nem lehet Aradot egy kosárba dobni Biharral vagy Szatmárral, szóval, a kocka marhára szétszóródik az elvetést követően. Azért jeleztem elsőnek a kiegyezést, mert futnak a hónapok, nyaku(n)kon a 2012-es helyhatósági és parlamenti választás, közben választási törvényt is módosítani kellene a magyarság érdekeinek becsempészésével. Kelemen Hunornak mindenre van fehér, rózsaszínű és fekete forgatókönyve, én viszont csak egy dolgot nem akarok látni: pirosfehérzöld vagy székelyzászlós lövészárkokat, s közöttük futkorászó magunkat. Irházi János, Nyugati Jelen (Arad) 2011. február 21.Úrilány gumicsizmábanA múlt év végén jelent meg a budapesti Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye, amely az anyaországban máris sikerkönyvvé vált. A kiadványt pénteken Marosvásárhelyen, a Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai István Nagytermében, szombaton pedig Kolozsváron mutatták be a Bulgakov kávéházban. Ritka manapság az olyan könyvbemutató, ahol sok vásárolni kívánó résztvevőnek nem jut kötet, és még ritkább, hogy egy miniszterelnök neje mutat be egy friss kiadványt. Marosvásárhelyen ez történt, Ugron Zsolna első kötetét Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó ajánlotta az olvasók figyelmébe, sőt az Úrilányok Erdélyben című lektűr fülszövegét is ő jegyzi. Az est házigazdája, Fülöp G. Dénesné Suba Ilona tiszteletes asszony, a diakóniai otthon vezetője szerint a szóban forgó regény „romokon kinyílt virág”. Ugron Zsolna ősi, erdélyi arisztokrata családból származik, Kolozsváron született, 11 éves korában települt át szüleivel Magyarországra. A könyvben annak a társadalmi rétegnek állít emléket, amely „a fogságban, a meghurcoltatásban is emelt fővel élt, és amely romjaiban hever, akárcsak azok az épületek, amelyekben fénykoruk idején éltek e családok”, mondta a házigazda. Lévai Anikó szerelmes regénynek aposztrofálta Zsolna könyvét, bár mint mondta: „nem trendi, hiszen mindössze egy csók jelzi, hogy valóban ilyen írásról van szó”. Az újjáépítés, az újrakezdés a témája ugyanakkor, mondta Lévai, arra utalva, hogy a szerző egy Mikes-leszármazott neje, aki Zabolára követte férjét, a félig indiai származású Gregor Roy Chowdhury-Mikes-t. A Mikes család ugyanis visszakapta ott levő kastélyát, itt él jelenleg Ugron Zsolna férjével, gyerekeivel. A kastély közelében levő vendégházba immár szerte a nagyvilágból érkeznek látogatók. A Krónika kérdésére, hogy miért vállalta a kötet fülszövegének a szerzőségét, illetve az erdélyi könyvbemutatókon való részvételt, Lévai Anikó azt mondta: „Azért, mert pozitív kicsengésű, könnyed, ugyanakkor elgondolkoztató írásról van szó, és mert jó lenne, ha több arisztokrata leszármazott követné e család példáját, főleg a Zsolnáét, aki gumicsizmára cserélte fel tűsarkú cipőjét.” Egyébként Ugron Zsolna kérte fel könyve patronálására a magyar miniszterelnök nejét. Lapunknak elmondta: azért tette, mert nagyra becsüli az olyan asszonyokat, akik nem ijednek meg több gyerek vállalásától, nevelésétől, ugyanakkor szilárd hátteret biztosítanak férjüknek, akik ezáltal be tudják tölteni küldetésüket. Ugron Zsolna kötete – a szerző bevallása szerint – erdélyi receptkönyvnek készült, indult, és a recepteket a szerző családi anekdotákkal fűszerezte volna. Aztán valaki elolvasta az eredeti anyagot, és arra biztatta, hogy fejlessze regénnyé a kéziratot. A könyvbemutató keretében Molnár Bánffy Kata budapesti kommunikációs szakértő faggatta a szerzőt. Kiderült, Ugron Zsolna elsősorban nem az erdélyi olvasóknak szánta írását, hanem azoknak az anyaországi olvasóknak, akik eddig hallani sem akartak Erdélyről. Nagy örömére szolgál, hogy számos olyan üzenetet kapott, amelyben olvasói jelezték: kedvet kaptak egy erdélyi utazáshoz, és azt nem fogják elmulasztani. Ugron Zsolna leszögezte: lányregényt írt. Egyes magyarországi méltatói szerint könyve azáltal emelkedik ki a hasonló kiadványok sorából, hogy olykor sziporkázóan szellemes a stílusa, és nem sematikus, így az írás igen egyedi, hiteles lányregénnyé áll össze. Az est folyamán Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő olvasott fel részleteket a könyvből, és végül a Tiberius vonósnégyes két tagja teremtett valódi kastélybeli hangulatot. Máthé Éva, Krónika (Kolozsvár) 2011. február 21.Rosszkedvünk teleÁgoston Hugó Rossz idők járnak, globálisan és lokálisan. A világ forr, nő a bizonytalanság és vele a szorongás. Az emberek életminősége egyre romlik, az élelmiszerárak emelkedése malthusi jövőt sejtet. Megértük, hogy a számunkra legfontosabb országokban is a szabadságot mások szabadságának korlátozására, a demokráciát annak végzetes lebontására használják. Programok helyett torz tekintélyelvűség, dölyfös hozzá nem értés, primitív propaganda kormányoz. Már csak a valóságtól elrugaszkodott demagóg politikusok derűlátóak, arcukra fagyott álmosollyal állítják be sikernek a szánalmas kudarcot. A két világháború közötti hatalomtechnikai minták kísértenek: szabadjára engedett idegengyűlölet, erőszakkal való fenyegetés, titkosszolgálatok burjánzása, politikai zsarolás bűnügyi dossziékkal, tisztogatás ideológiai alapon, szociális megszorítások a lakosság alávetése céljából, “államreform” a fékek leépítésére, az alapintézmények és a szakszervezetek végletes meggyengítése, a tömegtájékoztatás megzabolázása, manipulálása… Nem lehet jókedvünk az arab világ lázadása és az európai válasz gyengesége láttán. Nyugtalanít, hogy a magyar EU-elnökség első harmadában nem az együttműködés, hanem a „harc” volt előtérben, és az Orbán-kormányt – igaz, igaz, ne mondjunk Magyarországot! – sorozatos frusztráló felsülések érték, amelyek súlyosságán (mint a médiatörvény esetében is) mit sem enyhítenek a groteszk „magyarázatok”. Elkeserít, hogy a Kárpát-medence legkövetkezetesebb és legsikeresebb – négyötödös legitimitással rendelkező! – érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ, és annak kimagasló vezető politikusa elismerés helyett bénító bírálatokban és lenézésben részesül a néppárti testvérkormánytól, hogy a magyar adófizetők pénzén jutnak támogatáshoz árulói, akik a Szövetség megsemmisítését és vívmányainak-javainak a kisajátítását kapták magas feladatul. Nem deríthetnek kitörő jókedvre a kormányzásban elért sikereink sem. Egyrészt a Dâmboviţa partján pillanatok alatt visszavonható bármi, mihelyt kiesünk a hatalomból; másrészt óriási árat fizetünk ezekért a sikerekért a választóinkkal való lelki és politikai kapcsolatban. Meg hát a koalíciós társ és az államelnök társasága enyhén szólva nem a legkényelmesebb a demokrácia szalonjaiban. De még az ellenzék szirénhangjai sem tölthetnek el túl nagy örömmel; ránk mostan, sürgősen volna szüksége, s lehet, hogy utána a kötelességét teljesítő mór szerepére kárhoztatna bennünket. Végül, az RMDSZ elnökjelöltjeinek és következő vezetésének kijáró minden tisztelet mellett, egyáltalán nem boldogító, hogy Markó Béla – önként és dalolva, még egyszer példát mutatva áldozatkészségből – egy (vagy két, vagy három?) lépéssel hátrább lépett. Amikor a kongresszuson megvonja a mérlegét, amikor majd a történelem húsz év múlva megvonja a mérlegünket, akkor tisztábban fognak látszani ennek a csendes, konok székely embernek a történelmi nagyjainkhoz fogható erényei és érdemei. És ez a tudat talán némi nyugodt derűt is hozhat rosszkedvünk telébe. Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 22.Böjte Csaba: Szent István-terv 1.Az elmúlt napokban Böjte Csaba eljuttatott szerkesztőségünkbe egy nagyívű, hozzá méltó elképzelést a kárpát-medencei magyarság felemelésének tervéről. Az átfogó, hitre és tevékeny nemzeti öntudatra épülő elméleti alapok után Csaba testvér a gyakorlati megvalósításokra is kínál megoldásokat. Az atya a tervet vitaanyagnak szánta, de mivel meglehetősen hosszú, több részben fogjuk közzétenni. Kárpát-medence közös hazánk, így természetes, hogy elfogultan, szívünkben sok-sok irgalommal szemléljük saját világunkat. De ha őszinték akarunk lenni, akkor a csodálatos szép természeti adottságok, az évszázados templomaink köré épült rendezett településeink, és a sok-sok kedves vendégfogadó, törekvő embertársunk érdeme, elismerése mellett is ki kell mondanunk, hogy nagyon sok gond, probléma van a szülőföldünkön. Az elmúlt években bejártam széltében-hosszában a Kárpát-medencét, és észrevételeimet, gondjaimat három csoportban fogalmazom meg. I. Csodálatos tájak vannak a Kárpát-medencében. A szépen kanyargó út melletti megművelt kaszálók, szántóföldek, otthonná varázsolják a tájat. A délcegen magasló erdők szélén, a rendben tartott legelőkőn békés, kérődző jószág látványa, minden embert örömmel, békével tölt el. De sajnos az utóbbi időben nagyon sok seb is éktelenkedik szülőföldünkön. Gaz, mocsok, rendezetlenség rútítja az utak, a patakok mentét. Felhagyott földek, düledező tanyák, gondozatlan, letarolt erdők, sok-sok olyan látvány várja a jövő-menő embert, ami szomorúsággal tölthet el. Sajnos, mint egy fertőző betegség, csak terjed ez a gondozatlanság. II. Városainkba, falvainkba jó megérkezni, hisz az épített örökség mit őseinktől kaptunk, a jól átgondolt utcasorok, ízlésesen kivitelezett házak és középületek között, otthon érezheti magát az ember. De nem kell sokat nézelődni, mivel sajnos – akárcsak egy ép fogsorban a lyukas fogak, – szembe tűnnek falvainkban, városainkban, az oda nem illő, düledező, romos házak, át nem gondolt átalakítások. Érződik, hogy néhány vályogház, elhagyott otthon felett eljárt az idő, megértek a bontásra, újjászületésre. III. Kárpát-medencében jó az emberekkel szóba állni, hisz nagyon sok a vendégszerető, kíváncsi, tiszta szemű, dolgos ember. Jó betérni az otthonokba, leülni, elbeszélgetni az emberekkel, rácsodálkozni az egyszerű népi bölcsességre, találékonyságra. Sajnos napjainkban, a kötelező iskolai oktatás ellenére is, sok a műveletlen, tanulatlan ember. Ők nem nagyon tudnak kiigazodni a huszonegyedik század útvesztőjében, kudarcaik elől az alkoholba menekülnek, vagy egymást hibáztatják, vádolják. Nagyon sokan depresszióba süllyedve, önmagukba zárkózva várnak, hátha megszólítja őket is valaki. Mások meg a tudatlanság sötétségében tapogatózva, türelmüket veszítve, egyre agresszívabban keresik helyüket a világban. A tények sokszor elkeserítőek, a feladatok sokak szerint meghaladják az erőnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten, hogy a folyamatosan pergő hétköznapok szétmarják rendezett világunkat. Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni lassan olvadó értékeinket, hanem megőrizni, alázattal továbbépíteni társadalmunkat, mindaz mi számunkra fontos, mit őseink ránk hagytak, mi életünk részeként meghatároz bennünket. Éppen ezért, kisebb testvéri alázattal megfogalmaztam néhány megoldásjavaslatot. A Széchenyi terv úgy látom, hogy a társadalmunk gerincét adó polgári réteget célozta meg jótékonyan. Én a társadalom alsóbb, perifériáján levő rétegeinek a gondjait tartottam szem előtt, számukra próbálok utat keresni. Javaslataimnak a „Szent István-terv” munkacímet adtam. Az első részt, melyben a tágabb környezetünk gondjaival foglalkozom, a „Tündérkert-projekt” cím alatt foglaltam össze. A második résznek, a „Roncsház-program” nevet adtam. Itt igazából, sok egyszerű ember életét megnyomorító lakáskörülmények javítására, a mindnyájunk életterének megszépítésére próbáltam néhány gondolatot megfogalmazni. Az utolsó részben szeretném javasolni egy átfogó „Kárpát-medencei népnevelés” beindítását, mely a vágyainkat, álmainkat olyan értékek felé irányítaná, mely valóban boldoggá tudna tenni bennünket, és melyek eléréséért nem kellene egymásnak vetélytársai legyünk. A konkrét javaslatok kidolgozása előtt, megfogalmazok néhány alapelvet. 1. A rendezett világot, csak a bölcs emberi erőfeszítés teremtheti meg. Nincs nagyobb érték, mint az otthont adó szép, rendezett szülőföld, a békés, szerető, vér szerinti család, mely szervesen, ezer szállal épül bele a népbe, melyből vétetett, s melynek minden tagja testvér, barát, hisz ők vannak veled a bajban, az örömben. Néped fiai a te testvéreid, ők segítettek mint orvosok, hogy megszülessél, és fogták kis, gyámoltalan kezed, hogy megtanuld a betűvetést, a mindennapi kenyérkeresésben ők a munkatársaid. Néped fia gyermekeit a gyermekeidnek adja, hogy családot alapítsanak, és az örömben apatársad lesz, így minden rokona immár a te rokonod is. A nép mely itt él, ezer szállal kötődik egymáshoz és a szülőföldhöz, így mi mind összetartozunk, egymásnak jóban-rosszban társai vagyunk. 2. Mint keresztény ember, hiszek a Teremtő gondviselő jóságában! Hiszem, hogy szeretetből született létünk egy óriási kirakójáték, melynek minden darabja megvan, csak alázatosan, kitartó tervezéssel mindennek meg kell keresnünk a helyét, szerepét. A puzzle minden egyes darabjára szükség van, senki, semmi sem fölösleges. Türelemmel, nyugodt, bölcs munkával minden kérdés megoldható. Hiszem, hogy kitartó munkából, békés összefogásból, világunk újjászülethet, megszépülhet. Nem kell senkit leírni, kiutasítani, összetörni. 3. Munkánkban nem vagyunk magunkra, mert Gondviselő Istenünk és Szent István királyunk által, népünk oltárára emelt Magyarok Nagyasszonya – Pátrónánk – velünk van. Hiszem, hogy az életet szolgáló szeretet, ha az alázat útján jár, Isten irgalmából célba is ér. Népünk útja nem torkollt zsákutcába. Hiszem, hogy tovább lehet menni is azon az úton, melyen népünk ezer éve jár, s melynek távlatai a végtelenbe vesznek. Déva, 2011. február 17. Csaba testvér Erdély.ma 2011. február 22.Tőkés László: az Erdélyi Néppártban látom az összefogó erőtSzükség van egy olyan erdélyi magyar pártra, amely valóban az autonómia ügyét képviseli – ezt mondta Tőkés László Kézdivásárhelyen. A politikus szerint az Erdélyi Magyar Néppárt az összefogást képviseli, és nem veszélyezteti az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét – hangzott el a Duna Televízió Híradójában. A romániai parlamenti választásokon a magyar pártoknak össze kell fogniuk. Az önkormányzati megmérettetésen azonban lehetőséget kell adni arra, hogy az emberek több párt közül válasszák ki képviselőiket – ezt hangoztatta Tőkés László. „Mi feltettük magunkban, hogy a ’89-es induláshoz méltóan egy olyan pártot hozunk létre, amely célirányosan, hatékonyan képviseli a nemzeti önrendelkezés ügyét, vagyis célravezető út és eszköz lesz ez irányba” – tette hozzá Tőkés. A fórumon aláírásokat gyűjtöttek az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzéséhez. „Az Erdélyi Néppártban látom azt az összefogó erőt, ami minket, székely embereket, vagy tágabb fogalomban erdélyi magyar embereket talán fog tudni képviselni” – mondta egy támogató. Romániában egy új párt bejegyzéséhez 25 ezer aláírás szükséges. Háromszéken eddig 2 ezer gyűlt össze, remélik, hogy március 15-ig meglesz az ötezer támogatói aláírás is. hirado.hu, Erdély.ma 2011. február 22.Nemcsak kötelezettségek, de jogok isKolozsvár - A Magyar Köztársaság Kolozsvári Főkonzulátusán AZ ERDÉLYI MAGYAR FELSŐOKTATÁS HELYZETE és KILÁTÁSAI című tanulmánykötetet mutatták be, amely 2010-ben, az Ábel kiadó gondozásában jelent meg. Szilágyi Mátyás főkonzul az eseményt felvezető beszédében kiemelte: A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Felsőoktatási munkacsoportja fogalmazta meg azokat az alapgondolatokat, melyeket a 218 oldalas könyvben az olvasók megismerhetnek. Az erdélyi magyar felsőoktatás kérdése hangsúlyozott fontosságú. Műhelybeszélgetés keretében tárgyaljuk meg. Nézetek, vélemények eltérőek lehetnek. Jelentkezhet véleménykülönbség is. A cél a közös gondolkodás megvalósulása. Egyeztetés során állították össze a kötetet. Az értelmiség képzése, újratermelése, a versenyképes innovatív személyiség megformálása fontos. Péntek János, nyelvész, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) elnöke, egyetemi tanár, szakterülete a nyelvtudomány; szociolingvisztika, dialektológia, kisebbségi nyelvhasználat, népnyelv és népkultúra viszonya. Péntek János előadásában elmondta: az Ábel Kiadó gondozásában megjelent kötet, melyet Szikszai Mária szerkesztett, főtanulmányát „Az erdélyi magyar felsőoktatás helyzete és kilátásai” címmel, négyen írták Salat Levente, Papp Z, Attila, Csata Zsombor és Péntek János. Összesen 126 oldalt tesz ki, és részletesen elemzi mindazon problémákat, melyeket meg kellene oldani, nem beszélve arról, hogy jelzi, ki és milyen intézmények felelőssége, nem közömbösen viselkedni ezzel a kardinális elvárással szemben. Az országnak, de az országban élő, dolgozó tehát értéket alkotó, és adót fizető magyar ajkú polgároknak is szívügye. Nem lehet csak az anyaország nagylelkűségétől függő elképzelés, mert az itt élni és alkotni akaró magyarság elvárásait is figyelembe kell, venni. Amint az Ajánlásban megfogalmazza „a KAB hozzon létre olyan Felsőoktatási Bizottságot erdélyi és magyarországi személyiségekből, amely a felsőoktatásban és a tudományos képzésben az általános közösségi érdekeket és az elengedhetetlen szakmai igényeket megfogalmazza és képviseli.” Én ebből a mondatból az általános szót kivenném. Az általánosról évekig lehet beszélni anélkül, hogy konkrétan történjen valami. A bizottság véleményét tükrözi a könyv. A szakértői csoport másfél évig az előtanulmányokon munkálkodott, majd megírva a dolgozatot, juttatta azokhoz, akiket ők méltónak tartottak arra, hogy munkájukat véleményezzék. A visszaérkező vélemények bizonyos részét tudták bedolgozni a jelen könyvbe, a megmaradt véleményeket külön Függelékben közölték. Az érdeklődők számára ezért is lehet rendkívül értékesek ezeknek a véleményeknek az ismerete, mert ihlető ötletadás is meghúzódhat a dolgozatban. A befektetett munka következtében a szakértői csoport úgy érzi, ajánlást is tehet a felsőfokú oktatással kapcsolatban. Nincs olyan helyzetben, hogy kidolgozza az oktatási stratégiát, mert nincs döntési helyzetben. Költségvetéssel sem rendelkezik. A tanulmánykötet a felsőoktatás kérdését holisztikus és kritikus szempontból elemzi. A különböző statisztikai adatok elemzéséből kiderül, hogy a magyar felsőoktatás alul reprezentált, alulfinanszírozott. A 35 ezer magyar anyanyelvű hallgatóból 11 ezer tanul magyar nyelven, mint ismeretes az egyetemi hallgatók száma 1 millió. (Ehhez csak azt tehetném hozzá, hogy gondolkodó ember is kénytelen meglepődve tudomásul vennie, mennyire alulreprezentált a magyar egyetemisták száma. Holott az ország magyarsága az összlakosság 6.7 százalékát teszik ki Román hivatalos adatok szerint is.) Salat Levente három kérdésre összpontosított. Mi ez a tanulmány? Hogyan viszonyul a stratégia az igényekhez? Kinek szól? Megállapítása szerint stratégiát csak olyan szereplő készíthet, akinek módjában van az erőforrások felhasználása. A forrás kérdése felveti az elszámoltathatóság kérdését. A felsőoktatás stratégiáját kormányszervek készíthetik. Egyensúly eltolódás következik be azon szereplők irányában, akik az erőforrások bizonyos részével rendelkeznek. A román állam bizonyos intézményei alulteljesítenek. Ennek következtében lépéskényszerbe hozták a magyar államot. A magyar adófizetők közpénzéből támogatják az erdélyi felsőoktatás bizonyos romániai intézményeit. A szereplők közül hiányzik a magyarság maga. Nem stratégiát képező szereplő az erdélyi magyarság. Sorsa azok kezében van, akik eljárnak a nevében. Papp Z. Attila szerint statisztikai adatok bizonyítják, a 2009-ben érettségiző diák 56 %- a kerül be a felsőoktatásba. 25 százaléka tanul magyarul. Ebből 42% Babeş- Bolyai Tudományegyetemen, 7 százalék a Sapientia EMTE-en. 5 százalék a Partiumi Keresztény Egyetemen. A műhelybeszélgetés interaktív módon zajlott. Felvetődött az állami és felekezeti középiskola közötti egyensúlyhiány, az új tanügyi törvény milyen lehetőséget biztosít a magyar nyelvű oktatás számára, a versenyképesség, az oktatás minőségének kérdése. A 218 oldalas könyvben nagy mennyiségű statisztikai adat, táblázatok segítik az olvasottakat még jobban áttekinteni. A három részre tagolt könyv bemutatja rendkívül érzékletesen a jelenlegi hazai felsőoktatási helyzetet, javaslatokat téve bizonyos változtatásokra, melyek csak az ország javára válhatnának elfogadásuk esetén. A nem mindennapi könyv talán legizgalmasabb része a 199-205 oldalakon: Összefoglalás, konklúziók és javaslatok címmel, hat oldalon keresztül sorjázza mindazt a tennivalót, amit jó lenne, ha mindenki kellő figyelemmel ismerne meg. Csomafáy Ferenc Erdon.ro 2011. február 22.Tőkés: változást és elszámolást!Az RMDSZ számoljon el az erdélyi magyarságnak is a közpénzekből származó vagyonával – ezt Tőkés László az Európai Parlament alelnöke kéri. „Míg az első, szintén Nagyváradon megrendezett RMDSZ kongresszus a magunkra találás, a talpra állás és a cselekvő reménység ünnepe volt, addig a most közelgő kongresszuson az RMDSZ a nemzet ügye helyett magával van elfoglalva” – fogalmazott a hétvégén megrendezésre kerülő RMDSZ kongresszus kapcsán Tőkés László az Európai Parlament alelnöke tegnapi, nagyváradi sajtótájékoztatóján. A politikus különösen a szövetség Bihar megyei vezetőit illette kritikával, mint fogalmazott, „a Kiss Sándor – Szabó Ödön – Biró Rozália trojka pénzen vásárolja meg a magyar emberek lelkét és szavazatát”, míg a sajtótájékoztatón kiosztott közleményben így fogalmaz a politikus: „ez a trojka a távozva maradó Markó Béla pártvezérnek az A Kezdet… díjat nyújtotta át, mintegy ezáltal előlegezve meg A Véget…” A politikus kifejtette, hogy az RMDSZ a Bukarestből és Budapestről kapott közpénzek felett rendelkezik, és ma már az egyházakat is be akarja kebelezni. „Tizenöt éven át fel tudtam tartóztatni az egyház kiszolgáltatottságának a folyamatát, de amióta nem vagyok püspök, azóta folyik ez a bekebelezés”- fogalmazott Tőkés, aki mondanivalója alátámasztására példaként említette azt, hogy Varga Attila RMDSZ képviselőt választották meg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületfőgondnokának, és kiemelte azt is, hogy Szabó Ödön a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke legutóbb az egyházkerület diakóniai misszióval foglalkozó alapítványainak szervezkedésénél volt jelen. „Szabó Ödönnek nincs keresnivalója a református egyházban, menjen a katolikus templomba gyónni!” – fogalmazott Tőkés László, aki hozzátette: „Végveszélybe jut az egyház, ha a politikum bűvkörébe kerül!” Elszámoltatást Tőkés László kifejtette: mivel az RMDSZ de facto egyedül képviseli a romániai magyarságot, ezért nem elég az, ha az Állami Számvevőszék előtt számol el anyagi eszközeivel, de emellett az egész magyarság előtt el kell számolnia hatalmas anyagi forrásaival. A tájékoztatón kiosztott közleményben ennek kapcsán a következőket fogalmazta meg Tőkés László: „mint az erdélyi magyar kisebbségi közösség legnagyobb és kizárólagosan egyedüralkodónak számító szervezete, az RMDSZ egyedül rendelkezik a magyarság támogatására kiutalt pénzösszegek felett (legutóbb 15.980.000 lejt kapott). Ha már olyan kormányban vállaltak szerepet, mely az állami fizetések 25 százalékának levágásával és egyéb népnyújó intézkedésekkel próbálta betömni a központi költségvetésben tátongó lyukakat, akkor úgy lenne méltó, hogy az ilyenképpen Bukarestbe irányzott közpénz rájuk (vissza)eső részével a létminimum szintjén tengődő erélyi magyarjaink előtt is tisztességesen elszámoljanak.” Változást Az elmondottak ellenére Tőkés László kifejezte reményét, hogy az RMDSZ a kongresszus után megújul és újraértékeli politikáját. Újságírói kérdésekre válaszolva Tőkés László kifejtette, hogy nagy hibát követett el az RMDSZ azzal, hogy versenypárttá alakította át magát, mert ez segítette elő az erdélyi magyar társadalom politikai megosztottságát. „Mi nem valaki ellen, hanem saját közösségi céljaink érdekében szervezünk pártot, és készek vagyunk egyesíteni erőinket akár az RMDSZ-szel, akár a Magyar Polgári Párttal annak érdekében, hogy a romániai magyarság parlamenti képviselethez jusson ” – fejtette ki Tőkés. Arra az újságírói kérdésre, hogy az RMDSZ-nek távoznia kellene-e a kormányból, Tőkés azt válaszolta, hogy a szövetség 1996 óta elfelejtette azt, hogy az ő feladata a romániai magyarság érdekeinek képviselete, de ehelyett a szövetség az országos román politika statisztájává vált, „a bársonyszékek kedvéért lemondott saját programjáról, de még a rendszerváltás értékeiről is megfeledkezett.” Arra a kérdésre, hogy szerinte melyik jelölt hozhatja el az általa kívánt változást, Tőkés László így válaszolt: „Kelemen Hunor ha tükörbe néz, akkor is Markó Bélát látja. A válasz erre a kérdésre Markó Béla kezében van. Ha ő megőrzi stratégiai pozícióit a párton belül, akkor az RMDSZ-ben nem fog semmiféle változás sem történni. A másik két jelölt a változás mellett foglalt állást, de én szkeptikus vagyok abban, hogy valódi megújulás fog történni a szövetségen belül.” Pap István, Erdon.ro 2011. február 22.Feljelentés Tőkés László ellenBátori Gyula volt gencsi lelkész feljelentése alapján az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) Tőkés Lászlónak és családjának vagyonosodását vizsgálja. Ezt maga Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke jelentette be keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján, elárulva, hogy már felesége is megkapta az erről értesítő levelet a hatóságtól. „Felháborító, hogy ilyesmivel kell foglalkozzak. Miután már vizsgálat folyik ellenem szervezett bűnözés és terrorizmus gyanújával, most tolvajnak is neveznek. Én bármilyen vizsgálatnak készséggel alávetem magam, mert tiszta a kezem, csak ennek a vizsgálatnak a módja háborít fel, mert méltóságomban sért”. Tőkés László kifejezte felhábordását amiatt, hogy Bátori Gyula tesz ellene feljelentést, aki mintegy hatvan pert indított a Királyhábómelléki Református Egyházkerület, azegyház különböző tisztségviselői és személy szerint őellene is, miközben a nagykárolyi ügyészség nem képes lezárni a Bátori Gyula ellen hűtlen kezelés és nagy összegű sikkasztás vádjával 2007-ben benyújtott bűnvádi kivizsgálást. „A hatóság cinkos asszisztálásával fejti ki tevékenységét ez az ember” – hangsúlyozta Tőkés László. A sajtótájékoztatón kiosztott, az ügyhöz kapcsolódó, Tőkés László nevével jegyzett nyilatkozatban a következő olvasható: „európai parlamenti képviselőként egyenesen örülnék annak, hogyha országunkban a köztisztviselők törvénytelen vagyongyarapodását minden területen mihamarabb feltárnák, és a posztkommunista korrupciót végre sikerülne gyökeresen felszámolni.” Pap István, Erdon.ro 2011. február 22.„A koalíciót erősítené az RMDSZ”Borbély László egy múlt hét végi marosvásárhelyi sajtótájékoztatón kijelentette, örvendetesnek és hízelgőnek tartja az ellenzéki pártok közeledését az RMDSZ-hez, de a kormányzásban maradásról vagy kilépésről nem a kongresszus dönt, így ez nem is kerül napirendre. Ezzel szemben azt fogják kérni a koalíciós partnerektől, hogy a kormányzás hátralevő időszakára dolgozzanak ki egy pontos protokollumot, ami tartalmazza mindazokat a gazdaságélénkítő intézkedéseket, a jogszabályok hatályba helyezésének időpontjával, amelyeket a kormánypártoknak meg kell majd hozniuk az elkövetkezendő időszakban. – Azzal tisztában kell lennünk, hogy ez egy áldozati kormány, amely a gazdasági válság hatásának a kivédése érdekében népszerűtlen intézkedéseket kellett hozzon. Jó jel, hogy sikerült aláírni a memorandumot a Világbankkal és a társadalmi elégedetlenség ellenére a tavalyi év végére kismértékű gazdasági növekedés is tapasztalható. A találgatások ellenére, a kongresszus után, az RMDSZ nem fogja kérni a miniszterelnök leváltását – mondta a környezetvédelmi miniszter, majd újságírói kérdésre válaszolva hozzáfűzte, amennyiben az RMDSZ-t kérné fel a Demokrata Liberális Párt, hogy jelöljön miniszterelnököt, megtehetik, mert a szövetség bebizonyította, hogy hiteles politikusokkal, jó szakemberekkel rendelkezik, így találnának erre a posztra alkalmas embert. Az RMDSZ jelenleg a kongresszus előkészítésére összpontosít, majd ezt követően hozzáfognak az említett pártközi egyezmény kidolgozásához, jelenleg ezek a szövetség politikai prioritásai – mondta Borbély László. Népújság (Marosvásárhely) 2011. február 22.Pontosítás válasz ügybenHogy igazából ki csúsztat, az „első ránézésre” világossá válik Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI ) elnökének Válasz Köllő Katalinnak című, tegnapi lapszámunkban megjelent írásából. Díjkiosztás táblaügybencímű, február 18-án napvilágot látott vezércikkemben ugyanis én NEM a „kétnyelvűség ellenfeleként” szólaltam meg, ilyesmit „kiolvasni” ebből a cikkből nagyfokú mellébeszélés kelletik. Írásomban csupán arra reflektáltam, hogy a táblakitevő juttatást kapott akciójáért, az úgynevezett civil kurázsi tehát nem csupán a kurázsi kedvéért ágaskodott benne. Természetesen dicséretes dolog, hogy a nyereményt felajánlotta a 3. királyfi vagy királylány pályázat egyik különdíjasának, de a tény akkor is tény marad. Aminthogy az is, hogy úgy tűnik, csak ez az akció volt nagydobra verve, pedig, mint a hozzászólásból kiderül, eddig „közel tíz tábla volt kihelyezve”. „Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla (…) mitől ekkora szenzáció”, teszi fel a kérdést levelében az EMI-elnök. Azon egyszerű oknál fogva, hogy írásom tárgya más volt, majd, ha erről szeretnék elmélkedni, akkor ezt a témát vetem vel, aminthogy arra sem én vagyok hivatott válaszolni, hogy „miért ijed meg a kapus, amikor észreveszi a magyar feliratot”. Esetleg kérdezzék meg a kapust. És ha már a csúsztatásról esett szó, akkor a következő mondatban is találunk ilyet: „A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára … akartam a közvélemény figyelmét felhívni”. Vannak magyar feliratok a BBTE-n, ezt Ön is tudja, kedves levélíró, de ez sem képezte a február 18-i cikkem tárgyát. Köllő Katalin, Szabadság (Kolozsvár) 2011. február 22.Elrabolt gyerekkorA túlkapásokat nem szabad elhallgatni Beczásy István dálnoki földbirtokos 1995-ben adta ki Bekerített élet című önéletírását, amely a kollektivizálás egyik kordokumentuma. A 2007-ben 99 évesen elhunyt agrármérnökre, Dálnok díszpolgárára sokan emlékeznek még, mert az átélt meghurcoltatások ellenére utolsó éveiben is tele volt tervekkel, életigenléssel. Lánya, Tánya a viszszaszolgáltatott birtokon él. Kérésünkre megosztotta emlékeit gyerekkoráról, amelyet durván megtört a család dobrudzsai deportálása és a szülőktől távol töltött esztendők. – Keveseknek adatik meg az, hogy egy ilyen szép uradalomban éljen. – Sajnos, ezért a pazar birtokért nagyon megszenvedtünk, hiszen innen hurcolták el a családunkat 1949. március 2-án éjjel, egy szál ruhában. Ezután megkezdődött a fosztogatás, még az őseink holttesteit is kihajigálták a kertben lévő kriptából. Ha a halottaknak nem kegyelmeztek a kommunisták, az élőkre még annyit sem adtak. A testvérem tíz, én hatéves voltam, ezért őt sokkal jobban megviselte a helyzet. Másfél év sepsiszentgyörgyi kényszerlakhely után továbbvitték a családot Dobrudzsába. – Mit kezdtek a gyerekekkel a munkatáborban? – Barakkokban laktunk, az ottani orvos igazoló papírjainak a segítségével engem hazaküldtek Marosvásárhelyre, a nővéremet Brassóba. Három év után láthattam viszont a szüleimet, de amúgy a 14 év alatt csak a nyári vakációkban engedtek hozzájuk menni, ők nem hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Aztán apámat koholt vádak alapján bezárták, és senki nem tudta, hogy életben van-e. – Lényegében magukra hagyva nőttek fel. – A testvéremmel Marosvásárhelyre kerültünk, közben férjhez mentünk. Szüleink, miután szabadultak, utánunk jöttek, de már késő volt, amit elveszítettünk, azt nem lehetett visszaszerezni. Felhányódtunk nélkülözésekkel és frusztrációkkal kísérve, de ennek ellenére nem csak mi, hanem mindazok, akik ezt hasonlóan végigszenvedték, talpra álltunk és megtaláltuk helyünket az életben. – Hogyan dolgozták fel a történteket? – Megalázó volt, és aki érzékenyebb, azt nagyon megviselte, ezért sokan nem beszélnek az átélt tapasztalatokról. Én nem hallgatom el, mert még élnek elegen a kommunizmus hóhérjai közül is, akiknek érdekük a feledés. Édesapám mindig mondta, hogy nem az 1990 előtti kommunistákra haragszik, mert akkor az volt a trendi, hanem a mostaniakra, akik demokráciáról szónokolnak, miközben ők irányítnak ma is, és akadályozzák az igazságot. Egy csomó múltbeli és jelenlegi visszaélést fel kellene göngyölíteni ahhoz, hogy tiszta lappal lehessen továbblépni. Jancsó Katalin, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2011. február 22.Szász Jenő forgatókönyveAz RMDSZ-elnökválasztáson Eckstein-Kovács Péter visszalép Olosz Gergely javára, aki tulajdonképpen a Demokrata Liberális Párt (PDL) embere – vázolta elképzeléseit a szövetség hétvégi kongresszusával kapcsolatban Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke. Szász Jenő kedden, Sepsiszentgyörgyön tartott sajtótájékoztatóján kijelentette: úgy értesült hogy a hétvégi RMDSZ-kongresszuson Eckstein Kovács Péter elnökjelölt visszalép Olosz Gergely javára, csak még az nem egyértelmű, hogy ezt az első vagy a második fordulóban teszi meg. Az MPP elnöke szerint a stratégia hátterében valójában a PDL és a Cotroceni palota áll. Az RMDSZ jelenlegi vezérkara, Markó Béla, Verestóy Attila és Frunda György révén valójában a Szociáldemokrata Párttal (PSD) szimpatizál, a jelenlegi kormánykoalíció a PDL-vel csak pillanatnyi érdekszövetség, mondta. Kelemen Hunor a Markó Béla neveltje, ezért a nagyobbik kormánypárt inkább a saját emberét, vagyis Olosz Gergelyt látná a szövetség élén, fejtegette Szász, aki szerint Olosz nagyobb eséllyel pályázza meg az RMDSZ-elnöki tisztséget, és ezért fog Eckstein-Kovács visszalépni. Olosz Gergely megjelenése nem volt véletlen és a háromszéki képviselő nem is esélytelen, vélekedett Szász Jenő. Hozzátette, az sem véletlen, hogy a két nagy román párt elnöke, Emil Boc és Victor Ponta részt vesznek az RMDSZ kongresszuson. Szász Jenő úgy fogalmazott, az RMDSZ a román politikai pártok mindenkori „etnikai ügyintézője”, ezért a román alakulatoknak szükségük van a szövetségre, ám fontos, hogy az RMDSZ melyiknek a vazallusa. Eckstein Kovács Péter a Krónika megkeresésére hangsúlyozta, megígérte az őt támogató Kolozs megyei szervezetnek és mindenkinek, hogy bárki lesz is az ellenfele, semmiképpen nem lép vissza, és az adott szavát tartja. „Ezonkívül, bárhogy is számolok, mindenképpen be fogok jutni a második fordulóban” – szögezte le Eckstein Kovács Péter. Születésnapi ünnepségre készül a Magyar Polgári Párt Szász Jenő elmondta, 2008 március 14-én jegyezték be az MPP-t, ezt ünneplik meg március folyamán a háromszéki szervezet kérésére Kézdivásárhelyen. Ugyancsak az udvarterek városában szervezik meg az MPP Március 15-i központi ünnepségét is. Szász Jenő elmondta, az ünnepség jellegéről ezután döntenek, de mindenképpen lesz egy politikai része is, amikor felvázolják a jövőt, készülnek a 2012-es helyhatósági választásokra. Az ünnepségre meghívják az SZNT és az EMNT képviselőit is, mert továbbra is fenntartják a nemzeti alternatíva létrehozásának szükségességét, mondta Szász Jenő. Az MPP márciusi rendezvényein részt vesz Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Bíró Blanka, Krónika (Kolozsvár) 2011. február 22.Mettől meddig is terjed a Mezőség?Hiánypótló tanulmánykötetet ismertettek Kolozsváron: harminc néprajzi, művészet-, illetve művelődéstörténeti tanulmányban mutatják be a Mezőséget a szélesebb közönség számára is. A kötetből tizenhét híres mezőségi személyiség életét és munkásságát ismerheti meg közelebbről az olvasó. Erdély egyik sokszínű, vitatott tájegységéről, a Mezőségről szóló tanulmánykötetet mutattak be Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén. A Mezőség. Történelem, örökség, társadalom című kötet összesen harminc néprajzi, művészet- és művelődéstörténeti tanulmányt tartalmaz. Ugyanakkor az olvasó tizenhét híres mezőségi személyiség (köztük Pápai Páriz Ferenc, Aranka György, Nyírő Gyula, Barcsay Jenő, Wass Albert, Sütő András) élettörténetével és munkásságával is megismerkedhet. „A mezőségi tájegységről szóló kötet eklektikus, interdiszciplináris jellegű, de a legfontosabb jellemzője talán az, hogy hiánypótló” – fogalmazott Könczei Csongor néprajzkutató a kötet bemutatásakor. Szerinte a könyvnek van néhány hiányossága is, egyrészt a használt fogalmak nem ugyanazt jelentik minden tanulmányban, másrészt: még mindig nincsen egyértelműen behatárolva a Mezőség, mint tájegység. A könyvbemutatón kialakult baráti hangulatú beszélgetésen Keszeg Vilmos, a kötet egyik szerkesztője elmondta: a tapasztalatok azt mutatják, hogy a néprajzos szakemberek számára még bőven akad feltárnivaló a Mezőségen, alapos munkát és odafigyelést érdemel ez a tájegység. „Többszörösen is fontos könyvet tartunk most a kezünkben. Talán a kötet legfontosabb aspektusa, hogy felhívja a közvélemény figyelmét erre a térségre. Ugyanakkor régi adósságunkat róttuk le az egykor idegenbe szakadt mezőségi magyar emberek előtt” – fogalmazott Keszeg Vilmos. Mint kiderült, a Mezőségről szóló feljegyzések a tájegységet 1867-ben mint sárfészket írják le, 1911-ben viszont mint tündérkertről, paradicsomról beszélnek az odalátogatók. Az 1970-es évektől, a táncházmozgalom elindulásával pedig a mezőségi embereket egyenesen mitikus környezetben szeretik látni a népművészet iránt fogékony utazók. A szakemberek szerint ezek az ellentétes szemléletmódok a környék korábbi földrajzi arculata megváltozásának, később pedig a társadalmi átalakulásoknak tudhatók be. A kötet a 2006 és 2008 között ugyanebben a témában megtartott néprajzi konferenciasorozat összegyűjtött anyagát tartalmazza. A tanulmányokat korábban a Művelődés című folyóirat közölte, kötetbe gyűjtve is annak égisze alatt láttak napvilágot. Sipos M. Zoltán , Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. február 22.Kárpát-medencei testvér-települési hálózat kiépítését szorgalmazzákA magyarországi és a határon túli magyarság közötti élő kapcsolatok kiépítését szorgalmazták a Kárpát-medencei magyar testvértelepülések találkozójának résztvevői a hét végén Berekfürdőn. A rendezvény keretében az alcsíki kistérség polgármesterei felkeresték testvértelepüléseiket, pénteken pedig a vendéglátók, valamint az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai polgármesterek tanácskoztak. A találkozón a testvértelepülési kapcsolatoknak a kulturális cserén és az idegenforgalmon túl a gazdasági együttműködésre való kiterjesztését szorgalmazta Gyerkó László szenátor, aki elkísérte a küldöttséget. A találkozón bemutatták „A testvériség faluja” elnevezésű projektet, amelyet Európai uniós finanszírozással kívánnak megvalósítani Berekfürdőn: kulturális-, konferencia- és idegenforgalmi központot kíván létesíteni hat Kárpát-medencei község a helyi önkormányzat által biztosított telken. A tanácskozás résztvevői megvitatták a terv megvalósítására vonatkozó szerződés szövegét, jövő hónapban pedig közös testvér-települési megállapodást írnak alá. Gyerkó László szenátor is jónak tartja a bereki kezdeményezést, és elmondta: bízik abban, hogy az önkormányzatok mellett lakossági, iskolai, nyugdíjas és idegenforgalmi kapcsolatok bővülését is hozza a testvér-települési hálózat megalakítása. A megbeszéléseken felvetődött az egyszerűsített honosítási eljárás kérdése is. A témakör kapcsán Gyerkó László nehezményezte, hogy a Demokrácia Központokban aláírásgyűjtés folyik egy új párt megalakítása javára. "Az RMDSZ nyitott a tárgyalásokra" – hangsúlyozta a szenátor, kiemelve, hogy az erdélyi magyar érdekvédelmi és közképviseleti szervezet az összefogás és nem a megosztás szellemében végzi munkáját. A politikus szólt az egybegyűlteknek a kormányzati szerep előnyeiről és hátrányairól egyaránt, a jelenlévő alcsíki polgármesterek pedig kiemelték: a kormányzati jelenlét nagyon fontos a települési önkormányzatok számára. A találkozó résztvevői nehezményezték, hogy a magyar kormány meghívott képviselői nem vettek részt a rendezvényen. (hírszerk.) Transidex.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
