udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
4068
találat
lapozás: 1-30 ... 3931-3960 | 3961-3990 | 3991-4020 ... 4051-4068
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2010. december 20.
Karácsonyi könyvújdonságok az EME-nél
Könyvbemutató- és vásár szerepelt pénteken délután az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénykínálatában, és az érdeklődők nem csalódhattak, bőven volt miben válogatniuk az ülésterem rögtönzött standján.
A két legfrissebb újdonság közül előbb Sipos Gábor EME-elnök Kelemen Lajos Kézirattári értékeink című kötetét ismertette, amely az Erdélyi Tudományos Füzetek 265. láncszemeként jelent meg. Kelemen Lajos, aki munkásságával és közéleti szereplésével az EME múltjában gróf Mikó Imre után a második helyre rangsorolható, 1955-56-ban írta meg ezt a munkáját, amely utolsó befejezett alkotása. Sajtó alá Benkőné Nagy Margit kezdte el rendezni, és Sipos Gábor fejezte be. A szakemberek mellett a nem szakmabelieknek is szánt kötet kiadását jelentősen támogatta a Központi Egyetemi Könyvtár.
Varga P. Ildikó Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításaicímű kötetét Molnár Bodrogi Enikő mutatta be. A finnek nemzeti eposzát kutatni hálás feladat, sokan foglalkoztak vele. Varga P. Ildikónak mégis sikerült valami újat hozzátenni ehhez a „trófeasorozathoz”: azt vizsgálta, hogy annak idején az öt teljes magyar fordítás milyen kritikai fogadtatásban részesült. Részletesen elemezte a nyelv, a nemzet, az identitás szempontjából felmerülő kérdéseket, ami különösen jelentős a mai körülmények között, amikor újabban felerősödtek a finnugor rokonságot megkérdőjelező hangok.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)2010. december 20.
Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*
Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére.
A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt.
Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik.
Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből.
Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi.
Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult.
Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik.
A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét.
* Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009
SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 20.
Vita a Krónika Facebook-cikke miatt
Jelentős vitát kavart a Facebookon a Krónika pénteki számában megjelent, RMDSZ-esek vitája a közösségi portálon című cikke, sőt egy RMDSZ-es európai parlamenti képviselő korábban a sajtóban tevékenykedő asszisztense azt is kilátásba helyezte, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) becsületbíróságához fordul a szerinte etikátlan eljárás miatt.
vitatott cikkben arról írtunk, hogy Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető alelnöke a Facebook közösségi portálon, nyilvános üzenőfalán keveredett vitába Édler Andrással, a szövetség háromszéki parlamenti képviselőjével Kovács egy Facebook-bejegyzése kapcsán, amelyben éles hangú támadást intézett Tőkés László európai parlamenti alelnök, az EMNT elnöke ellen. Kovács azért bírálta Tőkést, mert a volt püspök egy közleményében posztkommunista nemzeti érdekszövetségnek nevezte az RMDSZ-t.
A Facebook-beírásban Kovács felteszi a kérdést: mindezek fényében hogyan tud Tőkés az RMDSZ listáján elnyert európai parlamenti székében ülni? Reakciójában Édler András egyetért azzal, hogy Tőkés megfogalmazása durva, „nem ítélhet el egy közösséget csak azért, mert a közösség bizonyos tagjaival baja van”. Édler azonban megjegyzi, azzal nem tud egyetérteni, ahogy Kovács Péter megközelíti a kérdést, „Realitatea Tv szintre süllyedve, az EP-képviselő fizetését, juttatásait szellőztetve”.
A cikk pénteki megjelenését követően Kovács Péter a blogjára is föltette a Krónika-írást, sőt a Facebookon is posztolta. A hozzá érkezett kommentárok azonban nem a vita tartalmához kapcsolódtak, hanem jórészt a Krónikát bírálták. A hozzászólásaik alapján zömmel erős RMDSZ-párti elfogultsággal rendelkező kommentelők szerint „nem volt fair a Krónika részéről”, hogy megjelentette az írást, mivel „a Facebook belső nyilvánosságának mások a szabályai mint egy közéleti sajtóterméknek”. Olyan is volt, aki szerint lapunk Édler András megrendelésére írt a vitáról.
Vincze Lóránt, Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő asszisztense, a Bukarestben szerkesztett Új Magyar Szó című lap korábbi megbízott főszerkesztője, a lapot megjelentető Scripta kiadó Rt. egykori vezérigazgatója pedig úgy vélte: „nem fér bele az újságírói etikába, amit a Krónika tett, mert Péter nem közéleti fórumon (l. rendezvény, blog, tanácskozás stb.) mondta el a véleményét, hanem egy személyes fórumon”. Vincze ezért egyenesen azt helyezte kilátásba, hogy a MÚRE becsületbíróságától kér állásfoglalást az ügyben.
A vitához maga Kovács Péter is hozzászólt, aki azonban védelmére kelt a Krónikának: mint írta, nem ért azokkal egyet, akik azt állítják, hogy a Facebook nem nyilvános felület. „Amikor gyakorlatilag bárki, a világ bármelyik pontján hozzáfér és olvashatja, addig egy újságíró miért ne vehetné át? Főleg, hogy szöveghű a tudósítás, tehát nem magyaráz bele olyan dolgokat, amelyek nem voltak leírva” – igazította el a Krónikát bírálókat az RMDSZ ügyvezető alelnöke. Krónika (Kolozsvár)2010. december 20.
Hét ferences mártírt avatna boldoggá a magyar katolikus egyház
A II. világháború végén, illetve a kommunista diktatúra alatt mártírhalált halt hét ferences rendi szerzetes boldoggá avatását kezdeményezte a magyar katolikus egyház.
Az ősszel Nagyváradon boldoggá avatott Bogdánffy Szilárd és a tavaly beatifikált Meszlényi Zoltán után a jövőben a kommunista rezsim további magyar katolikus mártírjai léphetnek a szentek sorába. A hónap elején, a testület téli rendes ülésén, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) támogatta azt a kezdeményezést, amely a 20. században vértanúságot szenvedett hét magyar ferences boldoggá avatását célozza.
A hét vértanú – Károlyi Bernát, Kriszten Rafael, Lukács Pelbárt, Kiss Szaléz, Hajnal Zénó, Kovács Kristóf és Körösztös Krizosztom – a II. világháború végén és a kommunizmus kezdeti időszakában életáldozatával tett tanúságot hitéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kommunista rendszer áldozatai lettek. (Ferences mártírok: Körösztös Krizosztom (1900–1944) a déli országterületek 1942-es viszszacsatolása után lett az újvidéki kolostor házfőnöke. 1944 októberében a szerb partizáncsapatok elfoglalták a várost, Körösztös atya azonban rendtársai nélkül nem akarta elhagyni a várost, így később a helyi férfiakkal együtt agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), akit 1944. október 26-án tartóztattak le, később pedig hosszas kínzás után lelőttek.
Hajnal Zénó (1900–1945) Nagyatádon volt rendfőnök, és amikor 1945 márciusában a város a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került, a polgári lakosság az ő vezetésével hagyta el a települést. A menetelés közben egy bolgár katona kiszólította a tömegből és lelőtte a reverendát viselő papot.
A gyöngyösi növendékházban élők Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter vezetésével élték meg a szovjet csapatok bevonulását – az erőszakoskodó katonák elől asszonyokat menekítettek. A szerzetest 1946. április 28-án tartóztatták le azzal a váddal, hogy vezetője volt szovjet katonák meggyilkolásának, majd a koncepciós pert követően december 10-én végezték ki Sopronkőhidán.
A hatvani Lukács Pelbárt (1916–1948) atyát 1946 májusában tartóztatta le az államrendőrség. Jogellenes perét szintén a szovjet ítélőbíróság tartotta – 10 év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióban, rabtársai szerint 1948 áprilisában embertelen kínok között halt meg gégerákban.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952), aki a háború alatt Budapesten aktív részt vállalt a zsidók menekítésében. Rafael atyát 1951. május 26-án életfogytiglani börtönre ítélték, majd 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.
Ugyancsak börtönben halt meg Károlyi Bernát (1892–1954), aki 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelenségei miatt. 1950 novemberében ítélték el, 1954. március 2-án halt meg a budapesti rabkórházban.)
A boldoggá avatást a magyarországi ferences rend kezdeményezte. „A következő lépés, hogy Erdő Péter bíboros a Szentszék felé közvetítse a püspöki kar döntését, és ezt követően a Szentté Avatási Kongregáció végleges engedélyt adjon a boldoggá avatási eljárás megkezdésére – mondta a Krónikának Kálmán Peregrin atya, a boldoggá avatási ügy vice-posztulátora, vagyis a folyamat koordinátora. – Ezt követően a bíboros felállítja az egyházmegyei bíróságot, amely a helyi szakaszt folytatja le; ez az eljárás legalapvetőbb része”.
Ennek keretében hallgatják ki a tanúkat, akik ismerték a szerzeteseket, vagy hallottak róluk. A bíróság alá két bizottság, egy történészi és egy teológiai grémium is tartozik majd. Az első a történelmi kontextus mellett főleg azt vizsgálja, hogy nem harci cselekmények közben ölték meg a szerzeteseket, hanem azok valóban a hitükért szenvedtek mártírhalált.
A teológiai bizottság kivizsgálja a vértanúk írásait, hiszen többük után is fennmaradtak ilyen munkák, hogy azok nem tartalmaznak-e az egyház tanításaival ellentétes látásmódot. A tanúk meghallgatása, valamint a két bizottság véleményezésének elkészültét követően lezárják az aktákat, amelyek innen a Szentté Avatási Kongregációhoz kerülnek.
A Vatikánban további teológusok vizsgálják az anyagot, ők is véleményezik, majd a kongregáció prefektusán keresztül a pápa és a bíborosok testülete elé kerül a boldoggá avatás ügye. Kálmán Peregrin szerint nehéz pontosan megjósolni, mikorra zárul le a folyamat. „Erre két példa is van: Árpád-házi Szent Erzsébetet egy, Árpád-házi Szent Margitot pedig több száz év alatt avatták szentté – mondta a ferences szerzetes. – De reálisan szemlélve úgy hiszem: öt-tíz év áll előttünk”.
A katolikus egyházban a boldoggá avatás (beatificatio) és a szentté avatás (canonisatio) teológiai tartalma azonos: annak kinyilvánítása, hogy az adott személy hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket, vagy pedig életét adta a hitéért. A különbség abban rejlik, hogy a boldoggá avatásnak területileg korlátozott hatálya van.
Csak bizonyos régióban vagy adott közösségben engedélyezik a boldoggá avatott tiszteletét, míg szentté avatás esetén az egész katolikus egyház számára kötelező az adott személy liturgikus tisztelete. Így, amennyiben a jövőben boldoggá avatják majd őket, a hét szerzetest a ferences rend, illetve a magyar katolikus egyház tiszteli majd saját ünnepnapon.
Mártírnak nyilvánított papok
XVI. Benedek pápa elfogadta azt a rendeletet, amelynek értelmében egy német és hat spanyol papot mártírnak ismer el a katolikus egyház. A német Alois Andritzki 1943-ban a dachaui haláltáborban halt meg tífuszban. A hat spanyol pap pedig 1936-ban az ibériai országban zajló polgárháború idején lett a vallásüldözés áldozata.
A papok mártíromságának elismerésével megkezdődhet boldoggá avatásuk folyamata. A Vatikán még nem tűzte ki a szertartásnak az időpontját. Parma egyik néhai püspökének a szentté avatása alkalmából 11 személyt emelnek a boldogok sorába, köztük a mártírrá nyilvánított papokat.
Kiss Csaba, Krónika (Kolozsvár)2010. december 20.
Ígéretek és pénz Székelyföld fejlesztésére
Turisztikai létesítmények avatójára, valamint újabb finanszírozási szerződések aláírására Hargita és Kovászna megyébe érkezett a hét végén Elena Udrea, aki ezúttal „Székelyföld" fejlesztéséről beszélt. A turisztikai miniszter pénteken Hargita megyébe látogatott, Bálványoson töltötte az éjszakát, szombaton felavatta az újjáépített hatolykai fürdőt, Sepsiszentgyörgyön öt városfejlesztési s egy-egy szociális és tanügyi fejlesztési szerződést látott el kézjegyével, majd Sugásfürdőn hivatalosan is átadta a nagyközönségnek az új sípályát.
A sepsiszentgyörgyi városháza dísztermében a város és a megye vezetői, honatyáink, a nagyobbik koalíciós párt helyi vezetői, valamint az önkormányzat fejlesztési irodája munkatársainak jelenlétében írták alá a 14,5 millió euró összértékű szerződéseket. Az összegből közel 11 millió euró vissza nem térítendő támogatás. Öt projekt az integrált városfejlesztési tervbe illeszkedik, másik kettő a Zathureczky Berta Öregotthon és a Puskás Tivadar Szakközépiskola korszerűsítését célozza. Antal Árpád András polgármester elmondta, a Regionális Operatív Program keretében a várost érintő 21 leadott tervvel büszkélkedhetnek, ebből hármat a megyei tanács, 18-at a sepsiszentgyörgyi önkormányzat állított össze. Utóbbiak összértéke meghaladja a húszmillió eurót.
Ezek összeállításában több ezer munkaóra van, s ezért a polgármester köszönetet mondott munkatársainak. A tervekről dicsérően szólt mind a miniszter asszony, mind Simion Creţu, a Központi Fejlesztési Régió Ügynökségének ügyvezető igazgatója. Elena Udrea kifejtette, kár és vétek lenne az uniós támogatást ki nem használni, s ebben Hargita és Kovászna megye igen jól teljesít. Szólt arról is, hogy a turisztikai minisztérium az első a tárcák között az uniós pénzek lehívásának tekintetében, s az ütemet tartani kívánják. Nagyon jónak nevezte a minisztérium együttműködését a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzattal. Elmondta, megállapodtak a polgármesterrel, hogy a Mihai Viteazul-szobor felújítását és a tér rendezését támogatják, s szerdán erre átutalják a pénzt. Támogatja a hagyományos fürdők felújítását, mint amilyen a csíkszentkirályi vagy hatolykai, fejlesztik Borszéket és Kovásznát, s jövőben folytatják a kézdivásárhelyi műjégpálya építését. Megállapította, hogy 14–15 évvel ezelőtt, amikor itt szilveszterezett, Kovászna jobban nézett ki, de igyekeznek a fürdővárost szebbé varázsolni. Jövőben wellness központ építését kezdik el. Hangsúlyozta, hogy az utakat is fel kell újítani, mert infrastruktúra nélkül nem létezik turizmus, s hozzátette, két éve, mióta ide jár, már tapasztalt fejlődést. Párbeszédük során Antal Árpád végig következetesen Székelyföldről beszélt: Székelyföld fejlesztéséről, székelyföldi turizmusról, székelyföldi tájról, míg a miniszter asszony is átváltott, és ő is Székelyföld fejlesztését emlegette. Az elöljáró által felsorolt célpontok mellé Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke még beszúrta Bálványos fejlesztését és a Szent Anna-tóhoz vezető út korszerűsítését. Erre egyik központi lap tudósítója közbevetette, „igen, területi autonómiát akarnak", mire az elnök visszaszólt, előbb az infrastruktúrát fejlesztjük, aztán eljön annak is az ideje. A polgármester felhívta még a figyelmet, mióta a pártok vezetőségében generációváltás következett be, nem hallani úgynevezett etnikai konfliktusokról.
Sugásfürdőn a hóágyú által lövellt permetben vágta el az új sípálya avatószalagját a turisztikai miniszter, akinek igen tetszett a táj. A polgármester az itteni fejlesztési terveket ecsetelte, s közben megjegyezte, nagy biztonságban vagyunk, hisz fent a rendőrség villája, lennebb a hírszerző szolgálaté. A küldöttség és vendéglátói a Görgő Panzióban fogyasztották el az ebédet.
Szekeres Attila, Háromszék, Erdély.ma2010. december 21.
Az RMDSZ-nek a jövőben a jobbra-, illetve a balratolódás veszélyével kell szembenéznie
- Az RMDSZ-nek a jövőben két veszélyforrással kell szembenéznie: a jobbra-, illetve a balratolódás veszélyével – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) Közbeszéd című műsorában. Az RMDSZ és az erdélyi magyarság jövőjéről, lehetőségeiről szóló beszélgetésen a szövetségi elnök kifejtette: a jövőben is arra kell törekedni, hogy az RMDSZ-re ható erők egyensúlyban maradjanak, de legfőképpen arra, hogy ezek a gondolatok, eszmék maradjanak meg egy szövetségben.
- Jelenleg kétféle nyomás, húzóerő éri az RMDSZ-t: az egyik egy nagyon radikális, helyenként már szélsőjobb retorika, amely azt sugallja, hogy az RMDSZ-nek el kellene mennie egyfajta politikai radikalizmus irányába, vagy akár egy politikán kívüli radikalizmusba. A másik nagy húzóerő a baloldalról érkezik, amely azt mondja, hogy az RMDSZ-nek szociálpolitikában kellene gondolkodnia, és nem elsősorban a nemzeti célokkal, hanem szociális kérdésekkel kellene foglalkoznia – mondta Markó Béla, aki szerint a szlovákiai példa igen szemléletes a politikai eltolódás veszélyét tekintve. - A szlovákiai magyar politikum ezt a dilemmát nem tudta megfelelően kezelni: volt egyrészt a Magyar Koalíció Pártja (MKP), amely a nemzeti retorikába kapaszkodott, de eredményeket nem tudott felmutatni, mert ellenzékben volt, és közben megszületett a nyelvtörvény is. Aztán létrejött egy új párt, amely az együttműködésről, a szlovák-magyar közösségről beszélt, és a választókat olyan helyzetbe hozták, hogy az embereknek választaniuk kellett. A helyes megoldás az, hogy ezek a gondolatok, eszmék maradjanak meg egy szövetségben – mutatott rá az ETV-ben Markó Béla.
Politikai és politológiai szempontból igen jelentős eseménynek nevezte Takács Csaba Markó Béla bejelentését, melynek értelmében nem vállal újabb elnöki mandátumot. A megbízott ügyvezető elnök, aki szintén az ETV vendége volt, úgy értékelte: ez egy felelős politikus döntése, aki tisztában van döntésének súlyával.
Az RMDSZ kongresszusának feladataival és a várható belső strukturális változásokkal kapcsolatban az ügyvezető elnök úgy nyilatkozott, a Szövetség új felépítésének továbbra is biztosítania kell a pluralizmust, valamint az erős parlamenti és önkormányzati képviseletet. Az Ügyvezető Elnökség esetleges átszervezésével kapcsolatos felvetésekről szólva kifejtette: az Ügyvezető Elnökség egy olyan modellre épült, amely a közösségi önszerveződést segítette elő. Ennek, álláspontja szerint nagy jelentősége volt 90-es évek ellenzéki időszakában, ám mára megváltoztak a politikai körülmények és a társadalomszevezési kompetenciák. - Az Ügyvezető Elnökség érdeme, hogy nagyon hamar megerősödött az erdélyi magyar civil társadalom, és egy nagyon jó társadalmi beágyazottságú közösségi élet alakult ki, amely idővel túlnőtte a kereteket. Ilyen körülmények között vannak olyan vélemények, hogy változtatni kell. Nem ragaszkodunk a jelenlegi struktúrához, mert meg kell engedni, hogy egy új politikai vezetés meghatározza, beleszólhasson abba, hogyan kívánja biztosítani a szövetség politikai működtetését, a közösségépítést – mutatott rá Takács Csaba. RMDSZ-tájékoztató2010. december 21.
Új szobor Kiss Gedeonnak
Felavatták tegnap Szatmárnémetiben „a fák ezredesének” új szobrát, Parádi Szodorai Hajnalka alkotását. A város legnépszerűbb történelmi személyiségének szobra közadakozásból jött létre. Az adományokból árva gyerekek karácsonyi ajándékaira is jutott.
Másodszor avattak szobrot Szatmárnémetiben Kiss Gedeonnak, az egykori városkapitánynak, a helyi legnépszerűbb történelmi személyiségnek tegnap. Az elsőt 110 évvel ezelőtt egy kiváló pesti szobrász, Horvay János alkotta meg, ez azonban a második világháború végén eltűnt. Az új szobor Parádi Szodorai Hajnalka szatmári képzőművész alkotása, és közadományból jött létre, akárcsak az első.
Az első szobor hollétére vonatkozóan több bejelentés is érkezett az utóbbi években, nem sikerült megtalálni. Ekkor Békéssy Erzsébet, a megyei környezetvédelmi felügyelőség igazgatója gyűjtést indított egy új szobor készítéséhez és felállításához, és ehhez a városi tanács engedélyét is megkapta.
„Szatmárnémeti magyar lakossága legalább olyan jól vizsgázott városszeretetből, mint elődei, a Kiss Gedeon szobrához szükséges pénz határidő előtt összegyűlt! Ez azt bizonyítja, hogy megbecsüli saját értékeit, hagyományait, amelyből jövőjét építheti” – mondta el a tegnapi szoboravatáson Békéssy Erzsébet.
Kiss Gedeon negyvennyolcas honvéd, városkapitány, főjegyző, Petőfi barátja, a Kölcsey Kör, a városi múzeum és tűzoltóság megalapítója, Szatmárnémeti parkosításának elindítója volt. A város parkosításában vállalt aktív szerepe miatt „a fák ezredesének” is hívtak. Népszerűségére jellemző hogy, már temetése napját, 1898, május 27-ét követően javaslat született, hogy szobrot állítsanak neki, ami nem sokkal később meg is valósult a város legszebb parkjában, a maga alkotta Kossuth-kertben, mely azóta is külön ékessége a Szamos-parti városnak.
A tegnapi szoboravató tömeget vonzott a Kossuth-kertbe. Ezúttal az új szobrot nem az első helyére, a főbejárathoz tették, hanem az úgynevezett Zöld Ház elé, amelyet egy nyertes uniós pályázat nyomán abból a neoreneszánsz épületből, az egykori városi gőzfürdőből alakítottak ki. A városi gőzfürdő kezdeményezője szintén Kiss Gedeon volt.
A gyűjtés szervezőitől azt is megtudtuk: a szobor elkészüléséhez csak ezer euróra volt szükség, az összes járulékos munkát, alapok öntése, talapzat elkészítése stb., különböző magáncégek vállalták fel. Az összegyűlt 7266 lejes végösszeg meghaladja a szükséges ezer eurót, a fölösleget árva gyerekek karácsonyi ajándékára ajánlják fel. Azt is eldöntötték, hogy ezentúl minden évben megemlékeznek az egykori, igen népszerű városvezetőről, június 5-én, a környezetvédelmi világnapon kívánnak előtte tisztelegni.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)2010. december 21.
Karácsony a cigánymissziónál
A nagyváradi Református Cigánymissziós Központban tegnap délelőtt tartották meg az immár hagyományosnak számító karácsonyi ünnepséget.
A váradvelencei szociális központba főleg a környéken lakó roma gyermekek járnak, legtöbbjük a Ioan Slavici Nyolcosztályos Iskola diákja. Órák után Mălan Katalin tanítónővel mennek át a cigánymissziós központba. A pedagógus és a központot vezető Nagy József Barna foglalkozik a gyerkőcökkel.
A múlt kedden a Szent Márton Öregotthonba látogattak el a gyerkőcök, mesélte a tanítónő. Nagy örömmel mentek a lurkók. Ünnepi műsorral és általuk készített ajándéktárgyakkal kedveskedtek az idős embereknek.
A cigánymissziós karácsonyi ünnepély alkalmából a szülők, testvérek is ellátogattak a központba, szűkös is lett a terem. Az összejövetelen Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke tartott áhítatot. Szólt arról, miként készüljünk fel a karácsonyra lélekben. Hangsúlyozta: Isten azt akarja, hogy fogadjuk be a szívünkbe. Ha ez sikerül, a hiányok, a gondok kezdenek megszűnni. Isten közelségében az emberek csak barátok lehetnek, nem pedig ellenségek. Keresni kell mindent, ami a javunkra szolgálhat. Fontos a boldog család, amelyben megvan az öröm lehetősége. A karácsony Isten szeretetének az ünnepe. Aki szívében hordozza az Istent, az nyugodt, békés, örvendezni tudó.
Ezután Nagy József Barna köszöntötte a résztvevőket, majd Csűry püspök a cigánymissziós központ munkatársaival kiosztotta a gyermekeknek az ajándékcsomagokat. Az ajándékokat a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a passaui Caritas és a Haypal Alapítvány adományozta.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság (Nagyvárad)2010. december 21.
A helyesen feltett kérdés
Az autonómiára vonatkozóan a leginkább feltett kérdés, hogy mikor? Illetve a mikor utáni időszakra vonatkozó optimista jóslatok. A helyes kérdés azonban nem a mikort firtatja, hanem a hogyant – nyilatkozta a hétvégén Kelemen Hunor. Ebben teljesen egyet lehet érteni az RMDSZ – minden jel szerint – jövendőbeli elnökével.
Ugyanis a követelés kinyilatkoztatásának rengeteg példáját láttuk már, kezdve az RMDSZ programjába való beiktatástól az autonómia-nagygyűléseken keresztül egészen a népszavazásokig – a populista diskurzusokról nem is beszélve. A hogyanról azonban elég kevés szó esett. Azok is, akik azzal vádolták az RMDSZ-t, hogy nem tartja eléggé felszínen a kérdést, immáron befutottak egy eléggé tanulságos pályát: kezdődött egy lehetséges autonómia-statútum kidolgozásával, aztán folytatódott törvénytervezetek benyújtásával a bukaresti parlamenthez. Rendeztek referendumot, nagygyűléseket, aláírásokat gyűjtöttek, civil fórumokat szerveztek, civilszervezeteket építettek fel, pártot alakítottak (az is lehet, hogy a másodikat is megalakítják a közeljövőben). Nem sikerült azonban kilépniük saját árnyékukból: a követelést a román sajtó kapta fel közben, inkább mint egzotikus szenzációt, a román politikusok pedig, ha nem unták már a kérdést, akkor nacionalista-populista vonalon igyekeztek pontot szerezni egy-egy vonatkozó nyilatkozattal.
A lényeg marad, a kérdésben áttörést senki sem ért el: sem az RMDSZ, sem a többi, kizárólag az autonómia kivívásáért létrejött szervezet nem tudott semmit mozdítani ebben a kérdésben. Annyit értünk el, hogy ha felmerül a kérdés, akkor a román közvélemény nem kezd rögtön székelyföldi búzamezőkben rejtőzködő tankhadosztályokról cikkezni. Ez is fontos előrelépés, de nem elegendő, teljes szemléletváltásra lenne szükség. Arra a szemléletváltásra, aminek a lényegére részben Kelemen Hunor is rátapintott: nem a mikor kérdése a fontos és nem is az igény kinyilatkoztatása. Mindkettőről esett rengeteg szó, az első kérdésre egyáltalán nem tudjuk a választ, a másodikról kiderült, hogy a valamilyen szintű belső mozgósításon kívül nem tud egyebet elérni. Arra jó – és erre szükség is van –, hogy az érdeklődést fenntartsa, de a kivíváshoz ez csak az egyik minimálfeltétel. A nélkülözhetetlen és elégséges feltételek tömkelegére van szükség ahhoz, hogy elérjünk valamiféle áttörést. A decentralizáció és a helyi kezdeményezések erősítése (két téma, amiben a székelyföldi RMDSZ kétségkívül sok eredménnyel dicsekedhet) jó irány egyrészt a közösség erősítésére, másrészt az autonómia-követelések előli többségi elzárkózás hangulatának oldására. Komoly lépés lehet ebben az irányban a megfelelően végrehajtott regionalizáció, illetve a kulturális autonómia fogalmának meghonosítása is.
Mit hiányolnak azonban az emberek mégis az autonómia-küzdelemből, miért lehet még mindig azzal kecsegtetni a választókat, hogy egy új alakulat pluszt adhat, annak ellenére, hogy az azt alkotó személyek eddig is előhúzhatták volna az adut, és megoldják a kérdést?
Azt hiszem, az emberek nem abban hisznek, hogy valaki eredményesebb lesz, nem azt várják, hogy csodák szülessenek: azt hiányolják, hogy valaki nem adott egy koherenciát az autonómia-harcnak. Nem született egy, kicsit sarkítva, erdélyi magyar konspiráció az autonómia kivívásáért. Nem adott nekik senki egy stratégiát, egy keretet, amiben a fenti „hogyan?” alapján reálisan láthassák a „mikor?” kérdésének válaszát is.
Ez lehetne Kelemen Hunor programjának az első lépése is: megalkotni azt a stratégiát, ami végre egy csokorba foglalja a lépéseket, amiket az erdélyi magyarság bejárt és bejárhat, illetve be kell járjon annak érdekében, hogy elnyerjen különböző autonómia-formákat. És ebben akár a Tőkés-vonulattal is meg lehet találni a közös hangot, de ha Szász Jenő csatlakozna, annak sem szabad akadálya legyen – hiszen elvileg az autonómia közös ügy.
Isán István Csongor
Hargita Népe (Csíkszereda)2010. december 21.
Iskolák, sorsok, politikák
Minél többet szemlélem, annál kevésbé tudom megérteni a társadalomnak az oktatáshoz-neveléshez való viszonyulását. Sokszor úgy tűnik: egyrészt minden más ágazat fontosabb, másrészt, az oktatási rendszeren belül mintha a gyerekek számítanának a legkevésbé.
Folyamatosan ütköztetik a mindenféle politikai, nemzetféltéses és egyéb stratégiákat, viták, tanulmányok és sopánkodások látnak napvilágot, és a legtöbbször az derül ki belőlük, hogy a szent cél valamiféle meglévő, kalcifikált rendszer fenntartása, statisztika-alapú jövőképeken való hősies munkálkodás.
Rossz eszközökkel, rossz célokért.
Minden tiszteletem azoké, akik az oktatás sorsát szívügyüknek tekintik, messzemenően értékelem jóindulatukat, elszántságukat, kitartásukat.
És minden elismerésem a szórványvidéki, lakótelepi tanító néniké és tanár bácsiké. Én is részesültem abban az áldásban, amit lassan szélmalomharcnak tekinthető munkájuk jelent. Névtelen, csendes hősök ők, akik borzasztó körülmények között, valamiféle megtartó hivatástudattól vezéreltetve teszik a tőlük telhető legjobbat a rájuk bízott gyerekekért. Amióta az eszemet tudom, soha nem fizették meg őket tisztességesen, és mégis soha nem hallottam olyanról, aki emiatt – jó balkáni divat szerint – hanyagul végezte volna munkáját.
De mindezek tudatában sem tudok egyetérteni azokkal, akik a lakótelepi magyar osztályok leapadásán siránkoznak és – hol hangosan kimondva, hol finom utalásokkal – a belvárosi „elit” iskolák s az azokban létesülő újabb és újabb osztályok számlájára írják a „tragédiát”.
Vizsgáljuk csak meg a helyzetet közelebbről.
A Szabadsághasábjain is megjelent „Hová tűntek az erdélyi magyar gyermekek” című tanulmány-részletben egész sor olyan érvet olvasok, amilyeneket jó ideje hallok itt-ott, de képtelen vagyok elfogadni.
Mit jelentsen az például, hogy a szülők „nem adják gyerekeiket a »nem nekik való« iskolába” – méghozzá a tanulmány szerint érthető módon?
Hogyan képes egy szülő – bármilyen származású legyen – arra, hogy hatéves gyermekéről eldöntse: a jó iskola túl jó neki? Milyen megfontolások alapján ítéli valaki tulajdon gyermekét középszerűnek? Számtalan zseni híres arról, hogy az iskolában nem teljesített túl jól. Hogyan tudhatná egy szülő, vagy akár egy tanár is, mi rejtőzik egy hatéves gyermekben, mi bontakozhat ki belőle a megfelelő környezetben?
Tudom, most ez a divat: összeszorult gyomorral hallom, hogy újabban felvételit tartanak az óvodákba is, így aztán kétéves gyermekeket pavlovi módszerekkel idomítanak a ceruza helyes tartására, másképpen nem jut be. Már csecsemőkorban megpróbálják eldönteni ki mire jó és ki nem érdemli meg a józan körülményeket. Meddig lehet még elrugaszkodni a józan észtől, és miért kell gyermekeinket valamiféle homályos-divatos sikerképzet délibábjáért esztelen butaságoknak kitenni?
A gyermek hadd legyen gyermek és tegye azt, amit egy gyermeknek kell tennie, a lehető legmegfelelőbb körülmények között.
Szeretném nagyon erősen hangsúlyozni: itt nem elsősorban az oktatásról, annak színvonaláról, minőségéről van szó.
Én lakótelepi iskolába jártam. Szerettem tanáraimat, de szívből gyűlöltem a környezetet. Az egykori Auguszteom legkisebb épületében a klórmészbűzös mellékhelyiség és az orvosi rendelő mellett két osztályterem volt: egyikben román, a másikban magyar osztály működött. Hetente legalább egyszer összeverekedtünk, és legnagyobb közösségi élményünk az volt, ha olykor a Laci és Tibi vezette magyar fiúk verték meg a „Bungherz” csúfnevű lurkó által vezérelt románokat, és nem fordítva.
Emlékszem, mennyire félszegen mozogtam ezek után a természettudományi líceum akkoriban még fél-elitnek számító felszabadult, értelmes, tevékenység-alapú magyar közösségében, és mennyire ledöbbentem, amikor először besétáltam az Apáczai épületébe, és a hirdetőtábláról rám zúdult az a felbecsülhetetlen közösségi háló: furulyakör, magyarországi kirándulás, kórus, barlangászklub stb.
A helyzet azóta jobbult, és remélem ma már a még meglevő lakótelepi magyar osztályok sorsa is jobb, de az arány bizony megmaradt: tessék besétálni az „elit iskolák” akármelyikébe és körülnézni. Vagy tessék benézni a János Zsigmond Unitárius Kollégium honlapjára, a Diákélet menüpont alá. Olyan közösségi élet és olyan élményhalmaz vár a gyerekekre, amilyent egyetlen lakótelepi iskola sem fog tudni nyújtani soha.
Melyik szülő fogja ennek tudatában eldönteni, hogy gyermekének ez nem való, járjon csak ide a lepattant lakótelepi iskolába?
Ki fosztja meg gyermekét attól a plusztól, amely pályára állíthatja őt az erdélyi magyar társadalmon belül, egy közösség tagjává teszi, és kapuk sokaságát nyitja meg előtte?
Vagy van olyan szakember, aki ránéz akár egyetlen gyermekre is, és ki meri jelenteni: valamiféle rosszul értelmezett etnopolitikai szempont érvényesülése fontosabb az ő sorsánál?
Bizonyára van olyan szülő is, aki úgy gondolkozik: „ha nekem jó volt, jó lesz neki is”(mint ahogy olyan is akad, aki gyakorlatinak hangzó megfontolások alapján inkább román osztályba íratja csemetéjét), de a többségre nem ez jellemző, a legtöbb szülő azt szeretné, ha gyermekei többet, jobbat kapnának, mint ami nekik jutott.
A gazdasági szempont már sajnos komolyabb – pedig áthidalható lenne –, na nem a szülők, hanem más közösségi tényezők részéről. Kolozsváron igazán nem panaszkodhatunk a közszállításra, a belváros minden egyes lakónegyeddel össze van kötve, a trolibuszbérlet pedig valahogyan csak kikerül. És ha még messzebbről, netán vidékről kell bejárni: manapság már akad bentlakás is.
Persze, a bentlakás, mint ahogyan a jobb iskolák sok más juttatása is, pénzbe kerül. Na, itt lenne igazán szerepe a közösségnek, a civil szervezeteknek, az erdélyi magyarság berkeiben működő alapítványoknak, pártpénz-szivacsoknak, pályázatokból évek óta jól megélő zártkörű kluboknak. Vajon hány kolozsvári magyar tud arról, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban hatvan bentlakási helyet évek óta amerikai családok fizetnek? Hányat fizetnek a tehetősebb erdélyi magyar családok? Hányat az Erdélyért szívreszorított kézzel szenvedő anyaországi vezérszónokok? Hányat az ilyen-olyan alapítványok? Hányat a jól menő, erdélyi magyar kézben levő cégek?
Hány magyar gyerek részesülhetne minőségi magyar oktatásban, akár egyetlen civil gittegyleti „sopánkodjunk együtt a magyarságért” típusú szimpózium árán?
Ki merészeli kimondani azt, hogy nem elég fontos a cél? – az ilyen legyen szíves és mondja ezt egy monostori magyar anyának, aki pénztárcájába tekintve hozza meg a keserű döntést: ide fogsz járni fiam, a sarokra.
A lakótelepi magyar osztályok felbecsülhetetlen értéket képviseltek és még ma is nagyon fontosak – sokak számára az egyetlen lehetőséget jelentik. De letűnőfélben vannak, akármit is csinálunk. És kövezzenek meg, de én egyetlen magyar gyerek lehetőségeit, életbe való elindulását sem csorbítanám azért, hogy egy városvégi magyar osztály halódó vegetálását pár évvel meghosszabbítsam.
ERCSEY-RAVASZ FERENC, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
„Akármilyen volt, de a mi életünk, emiatt mégis szép volt”
Tolna Éva könyvbemutatója a Tranzit Házban
– Van egy olyan része a házassági eskünek, hogy „véle tűrök, véle szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan, hűtlenül el nem hagyom”. Ez a kötet pontosan erről szól: hogy találkozik két ember az ’50-es évek közepén, felvállalják egymást, örömeiket és bánataikat megosztják a másikkal – magyarázta Dávid Gyula irodalomtörténész szombaton délután, Tolna Éva Aranylakodalom című könyvének bemutatóján. Helyszínként a Tranzit Ház emeletén lévő kávéház szolgált, ahová fiatalok és idősebbek egyaránt ellátogattak.
Az Exit Kiadó gondozásában jelent meg Tolna Éva fikcionalizált önéletírása, amely a Könczei Ádámmal együtt leélt éveket regényesíti meg. A szerző férjére emlékezik, aki már 27 éve nem lehet közöttünk; a könyvbemutató is ennek az emlékezésnek a jegyében zajlott. – Számos olyan helyzetbe kellett belekeverednünk életünk során, amelyet jó szívvel nem tudtunk és nem is akartunk elvállalni. Élete társának a maga kudarcaival és lobogásával kellett elviselnie Könczei Ádámot, ettől volt szép és igaz az ő életük – értékelte Dávid Gyula, az Aranylakodalom című kötet szerkesztője. Hozzátette: bár a könyvben sok a szomorúság, minden bizonnyal voltak szép részek az életükben, olyanok, amelyek révén a „nyomorúságot a hátuk mögé tudták dobni ezek az emberek”, hogy azt mondhassák: ezért megérte.
Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus betegség miatt nem lehetett jelen a rendezvényen, felolvasott méltatásában viszont elhangzott: „Tolna Éva könyve egy emberpár, egy család története. Szenvedéstörténetként is megírhatta volna a szerző, akinél jobb magyartanár aligha volt Kolozsváron, de mást választott. A romantika és a durva valóság nagyon egyéni, sajátos jelenlétét, három nemzedék, egy történelmi korszak regényesített krónikáját. Az énregény hősnőjét és családját, akik lázadnak a rájuk kényszerített körülmények ellen, és sebeket kapnak, de a zsarnokság és a nélkülözés rabságából kimenti őket valamilyen poétikus hit a szerelemben, a szeretetben, a hűségben, bátorságban, jellemerőben”. Az esszéíró szerint az ad hitet nekik, hogy az üldöztetés és a hétköznapok küzdelmében is emelt fővel élik életüket, egyaránt tudnak örülni egymásnak és a művészetnek.
– Akármilyen volt, de a mi életünk, emiatt mégis szép volt – mondta a szerző, majd hozzátette: a kötetben szereplő fejezetek címe is egy-egy virágnév (őszirózsa, szekfű, tulipán, ibolya stb.). Menye, Plugor Judit készítette a könyv illusztrációit, a rajzokból összeállított tárlatot a résztvevők is megtekinthették a helyszínen.
Befejezésül a Jégvirág című fejezetet olvasta fel könyvéből Tolna Éva, az est zenei aláfestéséről pedig Réman Zsófia (fuvola) és Réman Zoltán (klarinét) gondoskodott, akik Eugène Bozza-műveket adtak elő.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
Kiválóságdíjakat adtak át
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén működő néprajz szakot, valamint az annak háttérintézményeként szolgáló Kriza János Néprajzi Társaságot (KJNT) is kitüntették tegnap délben, az egyetem vezetősége által 2009-ben meghirdetett kiválósági verseny díjkiosztóján. – Négyszáznál is több azoknak az alap- és mesterképzős szakoknak a száma, amelyek jelen pillanatban az egyetemen működnek, ezek közül 24-et díjaztak, egyikük a néprajz szak. A benyújtott iratcsomó tartalmazta egykori diákjainknak az elmúlt öt évben elért eredményeit – a végzetteknek a szakmában való jelenléte, publikációk száma stb. – magyarázta lapunknak Keszeg Vilmos egyetemi tanár.
Kiderült: a diákoknak 211 publikációjuk (tanulmányok, kötetek) jelent meg az elmúlt öt évben. – Az eredményeinkkel eddig is tisztában voltunk, most azzal szembesülhettünk, hogy egy ilyen nehéz megmérettetés során is elismerik a munkánkat – tette hozzá Keszeg. A néprajz szak mellett magyar vonalon elismerésben részesült többek között a pénzügy (élén Juhász Jácint Attilával), a római katolikus teológia (Holló László) és a református teológia (Molnár János) szak.
Kiválóságdíjjal ismerték el a Kriza János Néprajzi Társaság tevékenységét is, az egyéni kategóriában pedig Keszeg Vilmos mellett többek között Kassay Gábort (matematika), Benedek Józsefet (földrajz), Gyémánt Lászlót (európai tanulmányok) és Magyari Tivadart (szociológia) tüntették ki. A díjazottak az elismerésekről oklevelet vehettek át.
F. ZS. Szabadság (Kolozsvár)2010. december 21.
Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Pártinfláció évadja
Ahogy kies erdélyi tájainkon legeltetjük egyre borúsabb tekintetünket, nyomban elénk szöknek azok az egyelőre forrpont alatti kezdeményezések, amelyeket pártalapítás és hírességcsinálás alcímként értékelhetünk. Nos, ugyan nem alakul új párt (pardon: szövetség) Markó Béla ,,részleges" visszavonulásával, de máris mutatkozik ,,nevelt fia(i)" részéről az ugyancsak ,,részleges" utódlás szándéka.
Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie. Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppártja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben). Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék! Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmesteri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos eredménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót. Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Mindenekelőtt irigy és önző mi magunk.
Puskás Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Verseny, nézők nélkül
Megpezsdülni látszik az élet az RMDSZ-ben: azt követően, hogy Markó Béla bejelentette visszavonulását, az elnöki tisztségre pályázók területi szervezeteket járva próbálnak támogatást szerezni maguknak, elmondják — igaz, meglehetősen klisészerűen, közhelyeket halmozva — milyen szervezetet szeretnének, melyek a célkitűzéseik.
A szövetség helyi struktúrái pedig azonnal reagálnak: a Szilágy megyeiek például, jó RMDSZ-es szokáshoz híven, egyhangúlag foglaltak állást Kelemen Hunor mellett, a Kolozs megyei szervezetben már megoszlottak a szavazatok, de a hazai pálya előnye döntőnek bizonyult, és végül Eckstein-Kovács Péter mellett tették le a garast.
Akár érdekes is lehetne ez a versengés, ha valóban különféle nézetek ütköznének, ha arról szólna, milyen jövőt szánnak a szövetségnek, hogyan képzelik el az immár jó ideje pártosodás útjára tévedt érdekvédelmi szervezet további működését, miként tárnák nagyobbra annak kapuit, mely értékeket tartanak fontosnak, kikkel kívánnak együtt dolgozni. Ki ne találná izgalmasnak, milyen retorikát használnak a jelöltek, hogyan próbálják megnyerni maguknak kollégáikat, milyen elvek mentén vezetnék az RMDSZ-t, mit folytatnának, mit tennének másként? Csakhogy mindebből vajmi keveset tudhatunk meg. A szervezeten belül folyó kampány meglehetősen titokzatos, a legfontosabb döntések, alkuk a kulisszák mögött születnek, a közvéleményt, a sajtót gyakran csak propagandisztikus ízű közlemények révén tájékoztatja a szervezet csúcsvezetése. A szövetség nagyágyúinak bizalmát élvező Kelemen Hunor útját felülről egyengetik, emiatt aztán módfelett magabiztos is a trónörökös, Eckstein-Kovács Péter indulása pedig hozott ugyan kis színt a versenybe, de neki az évek során igencsak precízen kiépített hatalmi gépezettel kell szembeszállnia. S míg mindkét politikus azzal van elfoglalva, hogy elnyerje a kongresszusi küldöttek tetszését, megfeledkezni látszanak a nyilvánosságról, a párbeszédről, nem kérik ki a civil szféra, a szakmai szervezetek, saját választóik véleményét.
Elszalasztanak hát egy esélyt a nyitásra, a közösség elvárásainak meghallgatására, és az érdekvédelmi szervezet tisztújítása így, szinte észrevétlenül, kizárólag belső pártüggyé silányul. De vajon igazi verseny az, amely nézők, szurkolók nélkül zajlik?
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2010. december 21.
Megbüntették Ilie Năstasét cigányellenes kijelentései miatt
Megbüntette Ilie Năstasét az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) a romániai magyarokkal és cigányokkal kapcsolatos kijelentései miatt, az egykori teniszcsillagnak 600 lejes bírságot kell kifizetnie.
egykori teniszező ellen, aki Románia turisztikai brandjét képviseli, Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök emelt panaszt a testületnél, mivel Năstase egy interjúban azt mondta: egyetért azzal, ahogyan Franciaország a romániai romák ügyét kezeli, és szerinte a romákat Székelyföldre kellene telepíteni, hogy megváltoztassák az etnikai arányokat. „Nem mehettem el szó nélkül Ilie Năstase kijelentései mellett, és továbbra is fellépek minden olyan megnyilvánulással szemben, ami a magyarok, a székelyek ellen irányul” – nyilatkozta Borboly Csaba. A tanácselnök a CNCD döntésére reagálva elégedettségének adott hangot, mivel a testület az utóbbi időben helyt adott valamennyi hasonló, etnikai diszkrimináció miatti panasznak, ami szerinte azt mutatja, hogy az intézmény betölti szerepét.
Asztalos Csaba CNCD-elnök korábban közölte, a vizsgálat során arra keresték a választ, hogy Năstase kijelentései kimerítik-e a rasszista uszítás fogalmát, továbbá azt vizsgálták, hogy az egykori teniszcsillag kijelentései a roma közösség méltóságának megsértését vagy ellenséges, megfélemlítő, leminősítő, megalázó, támadó légkör kialakítását célozzák-e.
Mint arról beszámoltunk, az egykori teniszcsillag a Pro Sport sportújságnak adott interjújában a következőképpen nyilatkozott: „Sarkozy megvédte a francia polgárokat, ezt kellene tennie a román államfőnek is. (…) A romániai cigánykérdést nekünk, románoknak kell megoldanunk, nem a franciáknak vagy az osztrákoknak. Ha én lennék Románia elnöke, Hargita megyébe küldeném a cigányokat, ott amúgy is nagyon sok a magyar és csak körülbelül tizenkét román él. Kedvező életfeltételeket teremtenék számukra. Ezzel pedig megváltozna a térség etnikai aránya is”.
Năstase kijelentéseit több erdélyi magyar politikus is elítélte. Kelemen Ferenc, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezetének elnöke rasszistának és antiszociálisnak nevezte ezeket. Korodi Attila RMDSZ-es képviselő Năstasénak a Romániát népszerűsítő kampányból való mellőzését követelte Elena Udrea turisztikai minisztertől. Borboly Csaba arra kérte Năstasét, ne gerjessze a feszültséget ilyen kijelentésekkel. Krónika (Kolozsvár)2010. december 21.
Leleplezték Kiss Gedeon szobrát
Tegnap leleplezték a szatmárnémeti Kossuth-kertben Kiss Gedeon volt városkapitány mellszobrát. Az ünnepséget Barakonyi Gergő vezényelte, az első szónok pedig Dr. Bura László helytörténész volt, aki néhány szóban felelevenítette a fák ezredesének is hívott hajdani városvezető életét és munkásságát. Kihangsúlyozta: az esemény legnagyobb jelentősége az ismétlésben lelhető fel – 107 évvel ezelőtt ugyanis, akárcsak most, szintén közadakozásból állítottak emléket a szatmáriak Gida bácsijának. Az 1823-as születésű Kiss Gedeon a szabadságharc alatt nemzetőr főhadnagyként szolgált, majd számos városi, illetve megyei tisztséget töltött be. 1872-től foglalkozott közrendészettel városkapitányként, többek között megalapította és vezette az önkéntes tűzoltó egyesületet, de a városi múzeum, valamint a Kossuth-kerti közfürdő megalapítása is az ő nevéhez fűződik. A 19. század végi rohamosan fejlődő városban szintén ő volt az, aki felfedezte a parkok, a zöldövezetek létrehozásának szükségességét. Bura László szerint a ma emberének nemcsak a természet erői ellen, de saját, romboló hajlamú természete ellen is küzdenie kell, hisz saját életterét veszélyezteti mohóságával. Ezért irányadó jel kell hogy legyen számunkra Kiss Gedeon: a közösségért élő és dolgozó, ugyanakkor a természetet szerető és óvó ember értékrendjét kell megismernünk és magunkévá tennünk példája nyomán. Felician Pop, a megyei hagyományőrző központ vezetője ünnepi beszédében arra emlékeztetett, hogy a jelenlegi Kossuth-kert helyén Kiss Gedeon idejében egy elhanyagolt, mocsaras külvárosi telep volt, melyet az ő törekvései nyomán változtattak át a lakosság által igen kedvelt zöldövezetté, ahová a szatmáriak szívesen jártak sétálgatni, kerékpározni. Mint elmondta, egy, a Kossuth-kertet bemutató filmen dolgozott korábban, ennek során ismerte meg Kiss Gedeon munkásságát, ekkor értette meg, hogy egy olyan közéleti személyiséggel van dolga, aki „szerelmes a természetbe“. Békéssy Erzsébet, a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, a szobor újbóli felállításának kezdeményezője a jól ismert Tamási Áron-idézettel kezdte mondandóját: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Elmondta: Kiss Gedeon – bár nem ismerhette Tamási írását, hisz korban megelőzte őt – ebben a szellemben élt és dolgozott, ugyanis minden erejével azon volt, hogy a természettel is összhangban lévő, élhető környezetet teremtsen a szatmáriak számára. Kifejtette, úgy érzi, hogy erkölcsi adósságot sikerült törlesztenünk a volt városkapitány irányába, hisz az emlékét őrző szobor egyszer már állt a lakosság közös akaratából – ez azonban a történelem zavaros sodrában eltűnt. Megköszönte továbbá mindenkinek a hozzájárulást, a támogató cégektől kezdődően a szobrot újból megformáló Szodoray-Parádi Hajnalkán át a pénzgyűjtésben oroszlánrészt vállaló egyházakig. Mint elmondta, több mint kétezer ember adakozott az öntési költségekre. Mivel több gyűlt össze a szükségesnél, jut 20 állami gondozásban élő gyerek karácsonyi ajándékára is. Két civil szervezetet is kiemelt az adományozók sorából, az Erdélyi Kárpát Egyesületet, valamint a Román Madártani Egyesület szatmári szervezetét. Ezt követően Ilyés Gyula polgármester fejezte ki örömét a szoborállítással kapcsolatosan, majd Geszti Tímea és Carol Erdős szavalatai hangzottak el, Koncz Kriszta, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja pedig egy népdalt énekelt. Az ünnepségen megjelent Kiss Gedeon egyik leszármazottja, Meleg Enikő is, aki szintén adakozott a szoborállításra. Az ünnepség koszorúzással ért véget.
Babos Krisztina, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)2010. december 21.
Könyvbemutató és lelkész-beiktatás az Új Ezredév Református Központban
Megemlékezés Újvárossy Ernő sírjánál
A forradalom 21. évfordulója alkalmából Újvárossy Ernőről emlékezett meg vasárnap délután Tőkés László EP-alelnök, Hermán János és Tolnay István egyházkerületi tanácsosok, Gazda István, az Új Ezredév református gyülekezet lelkipásztora és a gyülekezet néhány tagja a temesvári forradalom első halottjának kopjafájánál, az erzsébetvárosi temetőben.
A temetői áhítat során Hermán János egyháztanácsos felidézte az 1989-es belvárosi templombővítés kulcsembere, Újvárosi Ernő helytállását, aki a folyamatos zaklatások ellenére kiállt egyháza mellett és mindent megtett az építkezés előremozdítása érdekében. Halálának valódi oka máig ismeretlen, 1989. szeptember 18-án találták meg a holttestét a városszéli erdőben. Néma tüntetéssé alakult temetésén Farkas Árpád Avaron című versét idézték („Orra bukva az avaron / a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is / csak menni, egyre menni”) A megemlékezés résztvevői a kegyelet koszorúját helyezték el Újvárossy Ernő kopjafájánál.
A megemlékezések az épülő Új Ezredév Református Központban folytatódtak, ahol Tőkés László EP-alelnök részvételével mutatták be G. Mátyus Melinda Színről színre – A temesvári református egyházközség forradalma 1989-ben című kötetét. A kötetből Balázs Attila színművész, a Csiky Gergely Színház igazgatója olvasott fel részleteket, Czári Tibor zeneszerző élő zongorajátékától kísérve. G. Mátyus Melinda könyvét Demeter Szilárd mutatta be, aki szerint a Színről színre című kötetben a református gyülekezet tagjainak személyes történeteiből mozaikszerűen áll össze az 1989-es forradalom története.
A könyvbemutatót követően ünnepi istentisztelet keretében került sor Gazda István lelkipásztor beiktatására. Igét hirdetett és a beiktatási szolgálatot elvégezte Tőkés László. A rendhagyó módon csak 12 év után beiktatott templomépítő lelkipásztort köszöntötték az egyházkerület és az egyházmegye jelenlevő lelkipásztorai, a történelmi egyházak, az RMDSZ és prefektusi hivatal képviselői. A jeles vendégek ez alkalommal meglátogatták az épülő Új Ezredév Református Központnak, a gyülekezeti teremnek is otthont adó E épületét. Tőkés László ez alkalommal kijelentette: reményei szerint a temesvári forradalom 25-ik évfordulóján (2014 decemberében –szerk.) sor kerülhet a Makovecz Imre által tervezett temesvári Református Központ felavatására.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)2010. december 21.
Csiky Gergelyre és id. Kilin Sándorra emlékeztek Aradon
A névadó születésének 168., illetve halálának 119. évfordulójára emlékeztek ma délben az aradi Csiky Gergely Iskolaközpontban.
A gimnáziumi éveit Aradon töltő, később a papi hivatást a dráma- és színműírói, illetve műfordítói pályára cserélő Csiky Gergely 1842. december 8-án született az arad-hegyaljai Pankotán, és 1891. november 19-én halt meg Budapesten; a térségben az aradi iskolaközponton kívül az ő nevét viseli a temesvári magyar színház is.
A kilencedik alkalommal megszervezett Csiky-nap nemcsak a névadóra való emlékezést jelenti, hanem az iskola ünnepét is egyben – hangsúlyozta Bognár Levente aradi alpolgármester Juhász Béla iskolaigazgató köszöntője után. „Nagyon fontos, hogy Csiky Gergely – és minden magyar nyelvművelő – hagyatékát tovább vigyétek. Tanuljátok, használjátok, vigyázzatok a magyar nyelvre itt, ebben az iskolában, ugyanis ez az, ami meghatározza azonosságunkat. Generációk dolgoztak azon, hogy ma itt magyarul tanulhassatok és felkészüljetek az életre” – fogalmazott az elöljáró. Horváth Levente Arad megyei alprefektus beszéde után Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes azzal a javaslattal állt elő, hogy a tanintézmény változtassa meg a nevét Csiky Gergely Iskolaközpontról Csiky Gergely Főgimnáziumra. „Ehhez az iskola minden feltételt teljesít – jelentette ki. – Megvan a legkevesebb 75 éves múltja, sőt annál jóval régebbi a története, rendelkezik kellő humánerőforrással, megvan az akarat, a lendület, vagyis szerintem minden adott ahhoz, hogy az iskola kikerüljön az árnyékból, mert jelenleg, ha a megye vezető iskoláit sorolják valahol, a Csiky rendre kimarad. Pedig ez egy a maga nemében egyedülálló iskola: más középiskolában nincs magyar tannyelvű tanítás a megyében, illetve olyan nevelést és tartást ad a diákjainak, amivel kevés iskola büszkélkedhet. Remélem, az ünnepek után erről is beszélhetünk az illetékesekkel.”
A hagyományokhoz híven, a Csiky-napon nem feledkeztek meg az aradi magyar oktatás jeles pedagógusairól sem. Idén a 110 éve született id. Kilin Sándor emléktáblája került be az iskola panteonjába, több diáknemzedék hálája jeléül. A néhai erdőhegyi majd pernyávai tanító és iskolaigazgató a szó szoros értelmében a nemzet napszámosa volt – mondta róla Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke. A Kolozsváron diplomázott Kilin Sándor negyed évszázadon át az erdőhegyi református iskola kántor-tanítója, egy darabig pedig igazgatója volt, majd egy évig bánsági, azt követően meg aradi magyar tanfelügyelő. „Az egykori diákok és szülők, a pernyávai városrész lakói elsősorban mint iskolaszervezőre emlékeznek rá. Kilin Sanyi bácsi az anyanyelvű oktatás utolsó mohikánja volt Pernyávában. Trianon után egyre sorvadt a magyar oktatás, és ő volt az, aki küzdött, járt, biciklizett, kilincselt az iskola érdekében. Tankönyveket, iskolai segédanyagokat szerkesztett, de ezek egy része engedélyek hiányában a saját, más részük pénz hiányában a kiadók fiókjában maradt. 1959-ban a Kapa utcai »Kilin-akadémia« is az iskolaegyesítés áldozata lett. Átvitték az Illés – ma Oituz – utcai román iskolába, ahol Sanyi bácsi aligazgatóként tovább küzdött a pernyávai magyar gyerekekért. Ma ez már csak emlék, hiszen a közelmúltban megjelent pernyávai oktatástörténetben a román nyelvű iskoláról esik szó. Az Erdőhegyről elhurcolt református pap helyett prédikált a templomban, temetett, keresztelt, és matematikát tanított, ha nem volt tanár, nehogy a szülők elvigyék a gyerekeket a magyar iskolából. Nem a nagy, neves középiskola tanára, hanem a napi munka, a családok hétköznapjainak alakítója volt. Emléktáblája a munkás pedagógusok és a neves tudós-tanárok között méltó helyre került” – emlékezett a 82 évet élt Kilin Sándorra Matekovits Mihály. Erdőhegyről az egyik volt tanítvány, a 85 éves Galambos Gyula is eljött az avatóra; a márványtáblát Matekovits és Csanádi János ny. tanár leplezte le, és Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepség végén adták át a Csiky-díjat, amit idén a 12. osztályos Dancu Gréta érdemelt ki, hagyományosan most jutalmazták meg a nemzetközi rajzversenyek díjazott diákjait, majd Ilona János informatikatanár mutatta be az aradi iskola új internetes honlapját, amely awww.csikygergelyarad.ro webcímen érhető el.
Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com, Erdély.ma2010. december 21.
Năstase akkor fizet, ha Tőkést lecsukják
„Semmi bajom a cigányokkal, csak a bűnözőkkel" – nyilatkozta a Gândul napilapnak Ilie Năstase. A volt teniszcsillagot 600 lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD), miután egy interjúban azt nyilatkozta a ProSportnak, hogy ha ő lenne Románia elnöke, az összes romát Hargita megyébe telepítené, hogy megváltoztassa a térség etnikai arányát.
„Nem tudtam a büntetésről" – mondta Năstase -, „és nem is szándékozom kifizetni." Majd hozzátette: „Akkor fizetem ki, ha majd Tőkés László a doftanai börtönbe kerül a románok ellen tett kijelentései miatt." A Gândul-ból kiderül, hogy a volt sportoló Tőkésnek azt a kijelentését tartja ilyen súlyosnak, miszerint december 1. gyásznap a magyarság számára. „Ez támadás a román nemzetbiztonság ellen" – véli Năstase.
Paprika Rádió, Erdély.ma