udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
7649
találat
lapozás: 1-30 ... 1201-1230 | 1231-1260 | 1261-1290 ... 7621-7649
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2017. március 4.
Arany János kérdezett...
Arany János kérdez címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett csütörtök délután az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya. Egyed Emese szakosztályi elnök bevezetőjében elmondta: a rendezvény célja előtérbe helyezni a kétszáz éve született nagy költőnk mai értelmezéseit.
A kerekasztal-beszélgetést a tordai Jósika Miklós Elméleti Líceum Lukács János magyartanár által irányított diákjainak versműsora vezette be.
A neves meghívottak közül Olosz Katalin folklórkutató úgy vélte, Arany János neve benne van a köztudatban, de nem ismerjük eléggé az erdélyi kötődéseit, pedig a Koszorú folyóirat szerkesztésében Aranynak három erdélyi munkatársa is volt: Kriza János, Szabó Sámuel, és Szabó Károly.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 4.
Békésen vonultak fel a magyar feliratokért Csíkszeredában
Egy perc néma csenddel és békés felvonulással tiltakoztak a csíkszeredai városháza felirat leszedetése ellen Csíkszeredában péntek délután. A Székelyek Világszövetsége által szervezett megmozduláson közel kétszázan vettek részt.
A csíkszeredai Mikó-vár előtt gyülekeztek a tiltakozók péntek délután. Vörös-fekete székely zászlókkal, Bírók, a kettős mérce bűntény! Prefektus úr védjen meg, mi is állampolgárok vagyunk! – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal fejezték ki nemtetszésüket az utóbbi időben, az igazságszolgáltatásban elvesztett zászlóperek és a községháza, városháza magyar feliratok leszedetése kapcsán.
A megmozduláson mintegy kétszázan vettek részt, akik a Mikó-vártól békés menetben vonultak át a csíkszeredai városháza elé, itt egy perces néma csenddel tiltakoztak a városháza felirat eltávolíttatása ellen.
„Sajnos kevesen vagyunk, jobban össze kellene fogjunk. Én azért jöttem el, mert úgy gondolom törvénytelen, ami a magyar kisebbség nyelvhasználata ellen történik itt a román államban, és igazságtalannak tartom a kettős mérce használatát is, hiszen más régiók használhatják saját zászlójukat” – vélte a csíkszeredai Augustin Tibor. Az egybegyűltek az egyperces néma csendet követően a városházától a Szabadság térre vonultak, ahol beszédet tartottak a tiltakozó akció szervezői.
„Fontos ügy, ami miatt itt ma megjelentünk, és nemcsak a csíkszeredaiaknak, hanem az egész székelységnek és magyarságnak, hiszen az anyanyelvünkről van szó. Támadják, azt szeretnék, hogy ne használjuk, hogy a székelységet asszimilálni tudják, és a magyar nemzeti öntudatot végleg kiűzzék belőlünk! Ezt, nem engedhetjük! Jogunk van használni az anyanyelvünket és a nemzeti szimbólumainkat is! – szólalt fel Benke Csaba, a Székelyek Világszövetségének alapító tagja.
Az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett szervezet alapító elnöke, András Mihály pedig arról beszélt, hogy a székely mindig szabad nép volt, és, hogy „mi is a világ állampolgárai vagyunk, nem lehet minket arra kényszeríteni, hogy hallgassunk!”. A szervező ugyanakkor tudatta a jelenlévőkkel, hogy törvényszéken feljelentést tettek az ellen a bíró ellen, aki a városháza eltávolíttatásáról meghozta a döntést, továbbá az igazságszolgáltatásban dolgozó három másik érintett személy ellen is.
András Mihály kiemelte, a csíkszeredai városházát a székelyek pénzadományából építették fel. Mint mondta, tekintve, hogy az épületnek a nevéről, és a nem a közintézmény nevéről van szó, ezért arra kéri levélben Hargita Megye Prefektusát, hogy ne a városháza feliratot, hanem a Primărie kifejezést távolítsák el az ingatlan homlokzatáról, és fordítsák le román nyelvre a városháza kifejezést, és azt függesszék ki, hogy érvényben maradjon a kétnyelvűség. A tiltakozó akció végén a résztvevők közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a szervezők a Prefektusi Hivatalnál iktatták volna a kormánybiztosnak szánt levelüket, de zárt ajtókra találtak.
Barabás Hajnal
Krónika (Kolozsvár)2017. március 4.
Amikor a Szent Mihály-templom tornya is kilengett…
Negyven éve, 1977. március 4-én több mint másfél ezer halálos áldozatot követelő földrengés pusztított Romániában, az 55 másodpercig tartó rengés leginkább Bukarestet érintette. A földmozgást Kolozsváron is lehetett érezni, különösen a tömbházak felső emeletein lakók körében keltett riadalmat. Az egykori Igazság napilap szerint voltak olyanok is, akik látták, hogy a rengés másodpercei alatt a főtéri Szent Mihály-templom tornya kileng. „Lesznek nemzedékek, amelyek már csak hírből, leírásból, dokumentum-film összeállításból, talán éppen játékfilmből tudnak a március 4-i szerencsétlenségről” –olvastuk egy jegyzetecskében ugyancsak az Igazság hasábjain. Szerencsére az azóta felnőtt generációk valóban csak hírből ismerik az ilyen erősségű földrengéseket, nem kellett átélniük hasonló természeti katasztrófát itt, az országban. Számukra készült alábbi összeállításunk az egykori kolozsvári napilap számaiban tallózva.
A román köztévé silány kínálatának Édeskeserű című bolgár filmje sokunk számára emlékezetes maradt, és nem elsősorban művészi értékéért: este 9 óra 22 perckor a kolozsváriak többsége először adáshibára gyanakodva, majd a félbeszakadt közvetítésből, a csillárok lengéséből, poharak koccanásából következtethettek valami rendellenesre. Bukarestben viszont más volt a helyzet, a fővárosban és környékén hatalmas pusztítást végzett a földrengés. Az 1.578 halálos áldozatból 1424-et a Bukarestben regisztráltak. A sebesültek száma országszerte 11.300 volt, 32.900 épület súlyos kárt szenvedett. A pusztítás ereje felért az 1945-ben Hiroshimára dobott atombomba tízszeresével – írta annak idején a France Press, amelyet az Adevărul idéz az évforduló alkalmával készült összeállításában. A Világbank 1978-as jelentése kétmilliárd dollárra becsülte az anyagi károkat.
„Kiakadt az egész hálózat”
– Azon a napon, ügyeletes szerkesztőségi titkárként a nyomdában irányítottam a tördelést, szerkesztettem az Agerpres hírügynökségtől telexen érkező híreket-anyagokat – emlékezik vissza az akkori eseményekre Dózsa Sándor kollégánk.
– Úgy este kilenc óra körül hirtelen elsötétült a tv-készülék és leálltak a telex gépek. Az áramszolgáltatás nem szakadt meg. Azonnal hívtam a postai telex-ügyeletet. Kérdésemre, hogy miért állt le az adás, ők sem tudtak válaszolni. „Kiakadt az egész hálózat”, mondta a telex-műhely főnöke. A kolozsvári telefonok működtek, de Bukarest nem válaszolt. A făcliás kolléga a brassói lapot csengette, azok telefonon válaszoltak ugyan, de a telex-tv-hálózat ott sem működött, viszont az ottani szerkesztő jelezte, hogy valami nagy baj lehet a Kárpátokon túl, mert ők is éreztek valami rezgéseket.
Máskor is előfordult rövidebb-hosszabb adásszünet, de hogy telefonálni sem lehetett, az Agerpresnek, arra nem volt rá példa. Megpróbáltam telefonálni Mag Máriának, az Agerpres magyar adása vezetőjének a lakására, de minden telefon néma volt.
Közben valami rádióhírből kiderült, hogy a fővárosban hatalmas földrengés pusztított. Ez már nagy gond volt. Minket annyiban érintett, hogy félig üres volt az első oldalunk és a külpolitikai hírek is hiányoztak. Átgondoltam a helyzetet, átcsoportosítással, képekkel be tudtam volna fejezni a lapot, de még korán volt, tehát várakoztunk. A Honvéd utcai katonai parancsnokságon nagyon jól ismertem még lugosi sorkatonaságom idejéből egy hiradós vezérkari századost. Hirtelen ötlettel felcsengettem otthonában telefonon és röviden elmondtam, mi a problémám, vagyis, hogy szeretnék telefonálni az Agerpresnek. Meghallgatott, azt mondta visszahív. Meg is tette, úgy negyedóra múltán közölte: a hadsereg rádió-telefonján kapok öt percre egy vonalat, azon hívhatom az Agerpres számát. Néhány perc múlva csengett a telefon és bejelentkezett egy híradós, hogy beköt a vonalba. Én máris hívtam az Agerprest, de nem válaszolt.
Erre gondoltam egy merészet és felhívtam volt főszerkesztőm, Kovács András Drumul Taberei utcai lakását. Ő jelentkezett. Azt kérdeztem, ÉLTEK? – Igen, élünk – mondta csak apróságok törtek össze, az óriási robaj azonban nagy bajt jelezhet, de.....és itt megszakadt a beszélgetés. Én ennek a röpke szóváltásnak is nagyon örvendtem, megbizonyosodtam, hogy Kovácsék túlélték a katasztrófát – elevenítette fel a negyven éve történteket Dózsa Sándor.
Szükségállapotot vezettek be
Az Igazság másnap végül címoldalán közölte öles betűkkel az elnöki rendeletet a szükségállapot bevezetéséről. A Ceauşescu-házaspárt nigériai látogatásán érte a tragédia híre, értesülések szerint a vizitet azonnal félbeszakítva indultak haza. „Tekintettel az 1977. március 4-én este történt földrengésre, amely emberi áldozatokat és jelentős anyagi veszteséget okozott, annak érdekében, hogy biztosítsák a földrengés következményeinek felszámolását és meggátolják újabb károk keletkezését, az egész gazdasági-társadalmi tevékenység normális feltételeinek megteremtése érdekében, Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya 75. szakasza 13. pontja alapján, Románia Szocialista Köztársaság elnöke, a Fegyveres Erők főparancsnoka kihirdeti a szükségállapotot” – állt a rendeletben.
Az Agerpres tájékoztatása szerint, amelyet az Igazság is átvett, a földrengés epicentruma Vrancea térségben volt, a rengésfészek körülbelül 100 km mélységben helyezkedett el a földkéreg alatt. A kéregmozgás erősségét a Richter skála szerint 7,2 fokozatra becsülték, ami azt jelenti, hogy a legerősebbek közé tartozott Romániában. A földrengés érezhető volt az ország egész területén, de még a szomszéd országokban is, Bulgáriába 120 halottja volt a katasztrófának. Utórengéseket regisztráltak március 5-re virradó éjjel, ez a szakemberek véleménye szerint azt jelenti – idézzük továbbra is a négy évtizeddel ezelőtti hírügynökségi jelentést -, hogy a földkéregben és a kéreg alatt felgyülemlett és a március 4-ei földrengést előidéző energia legnagyobb részt felszabadult, hasonló földrengés tehát nem várható. Egyébként a világszerte regisztrált hasonló kéregmozgások vizsgálata azt mutatja, hogy az erős rengéseket rendszerint nem követik újabb rengések – igyekeztek valamelyest megnyugtatni a pánikban levő lakosságot az idézett szakemberek.
Kolozsváron a toronyházakban csaknem mindenki érezte
Bár Kolozsváron is lehetett érezni a bukaresti földrengés jellegzetes kísérőjelenségeit, sérülések, anyagi károk nem keletkeztek. A csillárok, a falra akasztott lámpák ingaszerűen mozogtak, az ingaórák megálltak, a vitrinekben elhelyezett edények, üvegpoharak összekoccantak, a falon levő képek kissé elmozdultak. Erre az erősségi fokra az is jellemző – olvasható dr. Xantus János ismert földrajztudósnak a kolozsvári lapban közölt cikkében –, hogy az utcán járók nem észlelik, a házakban tartózkodók, különösen a magas emeleten lakók, vagy fekvő helyzetben lévők azonban igen. Ezért a toronyházakban csaknem mindenki érezte. Sokakon szédülés vett erőt, mások hányingerre panaszkodtak. A kolozsvári földmozgások erősségének érzékelését az egyéni érzékenység is befolyásolta, emellett pedig az is számított, hogy az illető épület milyen altalajra épült. A laza szerkezetű kavicsos-homokos rétegek veszedelmesebbek – írta.
„Igen érdekes egyik olvasónknak az a megfigyelése – folytatja a szerző –, hogy Szent Mihály-templom tornya kilengett. Az ablakkerethez viszonyítva észlelte többekkel együtt ezt. Ingaórájának elmozdulásából, illetőleg megállásából igen helyesen három szeizmikus hullámot állapított meg”.
Romániában hasonló intenzitású földrengés csak 1802-ben és 1940-ben történt (mindkét esetben 7,4-es erősségű), több utórengéssel, az utóbbinál ezek hetekig tartottak, de a lakosság már nem érezte meg. Erdély területén 1170 és 1909 között 127 földrengésről számolnak be a krónikák, ezek közül Kolozsvárt csak egynéhány érintette komolyabban, annál több azonban Brassót és a Barcaságot. Néhány példa: az 1620. november 8-i, majd 1782. február 15-i rengés során templomtornyok dőltek le, épületek omlottak le. Az 1802-es és 1832-es rengések erőssége meghaladta az 5-6-os fokozatot. 1880. október 3-án a rengések a Szilágyságra is kiterjedtek, akárcsak az 1885. május 26-i földmozgások, amelyeknek központja Zsibó környékén volt.
Tíz nap után is találtak túlélőket
A tragédiát követő napokban a lapban is kezdtek megjelenni a Bukarestben élő kollégák – rádiósok, tévések, újságírók – személyes beszámolói annak az 55 másodpercnek egy életre szóló rémületéről: „A föld bömbölt, ijesztően dübörgött aztán csend lett, bántóan nagy csend és nyugalom, sötétség” – olvasható az egyikben. A szerző megjegyzi: a földrengés nyomai jobban megrendítették a bukarestieket, nagyobb hatással voltak mindenkire, mint a közel egy percig tartó hánykolódás, amikor az ember tudja, hogy menekülni kéne, de nincs hova.
A mentések több mint tíz napig tartottak – nem hiába. Egy 58 éves tanárnőt tíz nap után találtak meg élve a romok alatt. A nő egy zsebrádió segítségével értesült arról, hogy a mentési munkálatok folynak, ezt tartotta benne a lelket, a reményt, hogy őt is kimentik. Szerencséje volt, még időben érkeztek a mentőalakulatok. Keringtek történetek olyanokról is, akik csodával határos módon menekültek meg. Egy egyéves kisfiú például az összeomlott épület hetedik emeletéről szánkózott le ágyacskájának matracán és a romok közt téblábolt az éjszakában. Később anyját és apját is megmentették. Sok gyerek azonban árván maradt. A sajtóban is megjelent a felhívás, amelyben örökbefogadásra buzdítja azokat, akik segíteni akarnak a kicsiken.
Érkeztek azonban más hírek is: az Igazság halálozási rovatában A Hét munkatársától, Dankanics Ádámtól és kisfiától búcsúztak a megrendült hozzátartozók, ismerősök, mindketten a bukaresti katasztrófában vesztették életüket.
A Ceauşescu-házaspárnak a mentési akciókban és a nyugalom helyreállításában kifejtett „fáradhatatlan, önzetlen” tevékenységéről a pártpropaganda ontotta a dicshimnuszokat a javából, ezeknek az „árnyékában” azért meg-meghúzódott egy-két emberibb hangú jegyzet, amely a bukarestiek tragédiáját átérző szolidaritásról szólt. Az egyik ilyen írás például arról szólt: Gy. Szabó Béla a legelsők között volt, aki adományt ajánlott fel. Nem kis összeget, hanem tízezer lejt. Akárcsak az 1970-es árvíz pusztítása idején …
Székely Kriszta
Szabadság (Kolozsvár), 2017. március 4.
„Nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan”
Marosvásárhelyen született, de sok éve Kolozsváron él, író, egyetemi oktató. Milyen felelősséggel jár és szerep-e számára ez a két hivatás, hova vonul el írni, hogyan született meg a Moszkvában esik című új regénye, mi a véleménye az erdélyi magyar társadalom tabutémáiról – íme néhány kérdésfelvetés egy múlt heti beszélgetésen. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Selyem Zsuzsa volt, a meghívottat a sorozat házigazdája, mellesleg egyetemi évfolyamtársa, László Noémi faggatta.
Elsősorban tanárként és civilként érez felelősséget, hiszen a kapcsolattartás milyensége fontos mindkét minőségében. Íróként más a helyzet, ilyenkor tulajdonképpen egyfajta „téren kívüli” állapotban van az ember a munkafolyamat során. Két könyve – 9 kiló – Történet a 119. Zsoltárra, és a tavaly megjelent Moszkvában esik – esetében úgy hozta a sors, hogy nyugalmas helyre vonulhatott el, és ennek megfelelően, ideális körülmények között írhatott. A Koinónia kiadónál 2006-ban megjelent 9 kiló megírását egy stuttgarti Solitude-ösztöndíj, a Jelenkornál 2016-ban napvilátot látott Moszkvában esik megszületését pedig szintén egy alkotói ösztöndíj biztosította, a helyszín ezúttal egy svájci kisváros kolostora volt.
Mindkét kötetét kísérleti regényként határozza meg a szerző, és mint kiderült, ezeknek a megírására szükség volt az elvonulásra, arra, hogy ne kelljen nap mint nap készülni az egyetemi órákra.
Egyetemi oktató és író – két hangsúlyos „szerep”, egyáltalán, szerepek ezek, kérdezte László Noémi. „Mindent megteszek, hogy ne az legyen”, érkezett a válasz. Selyem Zsuzsa előbb matematikát végzett a Babes–Bolyai Tudományegyetemen, majd két év középiskolai tanárkodás után beiratkozott a bölcsészkarra, magyar–angol szakra, ahol 1996-ban diplomázott. Mint kiderült, nagyon szeretett matematikát tanítani, de hamarosan rájött, hogy mégsem szeretne matektanár maradni, mert nagyon rossz volt az iskolákban a matematika megítélése, „több előítélet élt a matekkel kapcsolatban, mint a szőke nőkkel”.
– Nagyon nehéz volt ezt ledolgozni. Hiába voltam abszolút közvetlen, és hiába magyaráztam, hogy örömből kell matekkel foglalkozni, hiszen mennyi elegancia van benne, egyszerűen nem lehetett átvinni ezt a dolgot. Kőműves Kelemen szituáció volt, nem én voltam befalazva, de az én falam omlott le folyamatosan. A tanárok sem erősítettek ebben. Úgyhogy, ez tényleg szerep volt, így utólag belegondolva – magyarázta a meghívott.
László Noémi felidézte, hogy egyetemistaként pedagógiai gyakorlatot tanultak, és vetésforgóval mindig másnak kellett órát tartania a többiek előtt. Egyszer Selyem Zsuzsa volt a soron, aki Arany János kétsorosáról beszélt – „Mi vagyok én? Senki Pál, / Egy fájó gép, mely pipál.” – , és azt mondta, hogy szerinte ez az első posztmodern vers a magyar irodalomban. – De én nem emiatt jegyeztem meg ezt az „órát”, hanem amiatt, mert te nem álltál ki az osztály elé, mint ahogyan kellett volna tenni az órát tartóknak, hanem fölültél az első padra, velünk szembefordulva. Nem tanári pozíciót vettél föl. Nekem leesett az állam, hogy te milyen szabad ember lehetsz, milyen könnyű neked, hogy képes vagy erre – mondta László Noémi.
Egyetemi oktatóként most is ezt csinálja, de járkálni is szokott a teremben, jegyezte meg Selyem Zsuzsa. Szerinte ugyanis a mai korban nagyon meg kell becsülni azt a helyzetet, amikor fizikailag is együtt vagyunk. Próbál tehát mindenkivel legalább szemkontaktust tartani az órákon, ezért is járkál a térben. A demokratikus pedagógia híve, mint mondta, csak párbeszéd formájában lehet tanítani. – Ugyanannyit tanulok a folyamat során, mint amennyit tanítok. Az enyém a felelősség az óra alatt, de hogy ez jól történjen meg, mindenféle hierarchiát meg kell szüntetni – jegyezte meg.
Szereti a rövid műfajokat, például a verseket, „mert megvan a sűrítettsége”, de személy szerint csak egy kivételes alkalommal írt verset, felkérésre pedig egyáltalán nem, mert úgy érzi, nem tud rutinosan verset írni.
Pedagógusi munkájáról beszélve, kiderült továbbá, hogy véleménye szerint az a jó tanítvány, aki nem idomulni próbál az általa felmutatott értékrendhez, hanem azt is ismerve, egy újat fog kitalálni. A follower-viszonyulás valójában árulás, fűzte hozzá.
A Moszkvában esik. Egy kitelepülés története című kötetére rátérve, amelyért 2016-ban megkapta a Déry Tibor-díjat, a szerző elmondta, hogy a regény alapjául anyai nagyapja élettörténete szolgált. Mint elhangzott, Zsuzsa nagyapja, Beczássy István dálnoki születésű földbirtokos volt, akit „osztályellenségként” családjával együtt Dobrudzsába telepítettek ki 1950-ben. – Sokszor beszélgettem erről nagyapámmal, de csak töredékesen számolt be a megpróbáltatásokról. Háromszéki földesúrként számára nem létezett kudarc, a neveléséből kifolyólag csak hőstörténeteket tudott elmondani. Diktafonba mondta el nekem az élettörténetét, vagy legalábbis annak egy részét, de voltak olyan kérdések, amelyeket egyszerűen nem akart meghallani. Így sok minden dokufikciós formában volt számomra csak elérhető a regény megírásakor, ez azt jelenti, hogy volt mondjuk például három adatom, a közötte levő emocionális viszonyulásokat, történéséket pedig nekem kellett kitalálni – magyarázta Selyem Zsuzsa.
Különössé, jellegzetessé teszi a könyvet az állati narrátorok szerepeltetése, és furcsamód amikor az állatok mesélik a történetet, akkor az emberi szereplők „humánokként” jelennek meg, jegyezte meg László Noémi, majd megkérdezte a szerzőt, hogy hogyan jutott erre a döntésre, úgy érezte, hogy szükség van erre az eltávolító gesztusra?
Igen, kellett ez a távolságtartás, válaszolta a meghívott. Részletesen utánaolvasott az etológiában, hogy melyik állatra mi jellemző, hogyan kommunikál, milyen a látása stb., és úgy „szerepelteti” őket, mint akiknek a tudásában nincs korlát.
Ahogyan a nagyapa nem beszélt a megpróbáltatásokról, ugyanúgy hallgatja el az erdélyi magyar társadalom az ügynökmúltat, tabutémaként kezeli, és emiatt a rendszerváltás óta nem dolgozta fel azt, hogy a közösség egyes tagjai hogyan éltek az elmúlt rendszerben, állapította meg László Noémi. – Úgy tűnik, hogy közösségünkben ez olyanfajta tabu, amire nincsen szó, nincsen rá hétköznapi megoldás. Hamarosan kikopnak azok a generációk, akik ezt a műveletet végrehajthatták volna, és mi történik az erdélyi magyar közösséggel, hogyha ez kimarad? Továbbra sem találja majd a szavakat – fűzte hozzá a moderátor.
– Én csak azt tudom, hogy mit tennék én, ha rajtam múlna. De azt nem mondhatom egy idős emernek, hogy „az lenne neked is jobb, ha tisztáznád, ha nem bagatellizálod el”. Egyáltalán, ezt a kérdést nem lehet elbagatellizálni, hiszen minden elfedés később sokkal rosszabbul fog előjönni. Jobban járnánk, ha ezekkel a dolgokkal szembesülnénk, nem pedig elkennénk – mondta Selyem Zsuzsa, aki azt is nagyon súlyosnak találja, hogy erről nem lehet beszélni, a fiatal generáció számára pedig önkéntelenül is azt sugallja ez a magatartás, hogy „nincs tétje annak, hogy morálisan hogyan viselkedsz egy adott szituációban”. Ez sajnos érzékelhető is nagyon gyakran manapság, jegyezte meg.
Köllő Katalin
Szabadság (Kolozsvár)2017. március 4.
Szőcs Géza beszéde Arany János 200. születésnapján a nagyszalontai református templomban
Tisztelt itt megjelent egyházi és világi méltóságok, kedves szalontaiak, kedves vendégek, hölgyeim és uraim!
Képzeljük el, hogy táviratban fordulunk Arany Jánoshoz, kérdéseket téve föl neki, amelyekre ő már válaszolt is. Ez ilyen párbeszéd.
Távirat Arany Jánosnak, kérdés: bizony hányan, hogyan, hova mentek...? stop.
Válasz: Ötszáz bizony, dalolva ment,
lángsírba velszi bárd stop
Kérdés: De egy se mit nem bírt mondani?
Válasz: De egy se bírta mondani...
Kérdés: Hogy ki éljen vagy ne éljen?
Válasz: Hogy éljen Eduárd!
Vajon mire figyelmeztetnek ezek a több mint másfél száz éves sorok, miért fontos ez az angol történelem réges régi évszázadaiba visszanyúló üzenet ma, a 21. században?
Hiszen szerencsére mára már kevés olyan hely maradt a földön, ahol a zsarnokok máglyahalállal büntetik az igazmondást. Ugyanakkor nem kevés keresztyén hittársunk végzete, hitükért lefejezett vértanúk sorsa sajnos azt bizonyítja, hogy nemcsak a faji, nemcsak a nemzeti, de a vallási gyűlölködés átka sem múlt még el az emberiség feje felől, melynek soraiban még mindig igen tevékenyek azok, akiket a költő – egy másik költő – sárkányfog-veteménynek nevezett.
A walesi bárdok és a drégelyi várkapitány énekes apródainak hallgatása azonban ma is ékesebben és megrázóbban beszél száz meg száz hamis himnusznál és ódánál arról, hogy a költő, a költői szó a nemzetnek nemcsak lelkiismerete, hanem tudatának, énjének, azonosságának összetartó ereje. (Amellett, hogy igen gyakran, ahogyan az imént hallottuk: eszköz Isten kezében. Arany János lehet, hogy ilyen eszköz volt, de ami biztos: az ő költészete Isten nagy ajándéka a magyar nemzetnek.)
Egy amerikai költő kérdi szónoki, de frappáns tömörséggel: mi más a nemzet, mint költemények? Mi más a magyar, mi más a magyarság, mint a legendái, a népdalai, a Halotti Beszéd és Mária siralma, mi más, mint Lúdas Matyi, János vitéz, és Toldi Miklós és Csongor és Tünde, és az örök szőkeségű Anna és Ádám és Éva és a magyarul megszólaló Úristen, aki imígy szólal: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál; mi más a magyar, mint Bánk bán és Melinda és Tiborc, mint az egri hősök és a Pál utcai fiúk, mi más, mint az Esztergomot ostromló Balassi Bálint és a Szigetvárt védő Zrínyi Miklós egy másik Zrínyi Miklósnak a pennáján és a feltámadt Zrínyi Miklós Mikszáth Kálmán tollán; és mi más, mint a csillagok alatt csőrében gyűrűvel szálló hollómadár, és Ábel a rengetegben, mi más, mint a szeptemberi áhítat és a szeptember végén még nyíló kerti virágok, és a közelítő tél meg a téli éjszaka,
vagy mint egyetlen lázadó mondat a zsarnokságról?
Mi mástól volnánk azok, akik – ha nem Arany János géniuszának (is) köszönhetően!?
S ha igaz, kedves jelenlévők, hogy nem más a nemzet, mint költemények – akkor vajon mekkora a költő felelőssége? Mondjuk ki: a költő felelőssége alig-alig elviselhető. Hiszen, ha költői is cserben hagyják, akkor előbb-utóbb odavész a közösség, akkor nincs többé a nemzet. Csak annyi kellene hozzá, hogy a költők kórusa elkezdje magasztalni a jóságos Edward királyt, vagy hogy az apródok nekilássanak dicsőíteni a hódító nagyszerű törökbasákat. Előbb a nemzet erkölcsi énje roppanna meg, aztán maga a nemzet is megszűnne nemzetnek lenni.
Mert a sokaságot, a lakosságot, a fogyasztókat, az adóalanyokat, a vásárlókat, a tömeget a költők szava teszi nemzetté. Mert a csatatéren elesett áldozatok sírja, vagy ez a másnak talán térképnél nem több táj, vagy akár csak az egyszerű marhalegelő, ahogyan Márai Sándor mondja – igen, ez a közönséges, puszta mező, ez a legelő a költők szava által válik a haza földjévé.
Minekünk egy olyan nemzetünk van, minekünk megadatott egy olyan nemzet fiaivá lennünk, amely nemzet ott hordozza magában a bajvívó és igazságosztó Toldi Miklóst, régen mártírokká lett welszi énekeseket, Zalán futását és Buda halálát és az egri csillagokat és a kőszívű ember fiait meg a gyászoló özvegyek bánatát, lovak patáinak dobogását és az elveszett alkotmány keserűségét, mindezt immár a messzi éjszakákon fellobogó pásztortüzek fénytörésében.
Lehetetlen föl nem tennünk a kérdést itt, a hajdúk városában, a Toldiak egykori birtokán: vajon a költő háromszázadik és négyszázadik születésnapján kik fognak majd összegyűlni itt, Istennek ebben a házában?
Templomban vagyunk, kedves felebarátaim, a magyar nemzet szellemi és lelki térképének egyik kiemelt pontján, abban a templomban, amelyben a kétszáz éve született csecsemőt, a későbbi szalontai jegyzőt, Arany Jánost keresztelték református hitre szülei és keresztszülei. (Majd ugyanitt tartották keresztvíz alá a költő gyerekeit is.) Ezért hát engedtessék meg nekem, hogy Arany Jánosnak azzal a strófájával búcsúzzam, amelynek első sorai arra a kérdésünkre válaszolnak: kit hívott össze?
Arany János válasza: Összehívá budai tanácsot,
jó emberek, adjatok tanácsot...
Kérdésünk: Miféle tanácsot? Hol mi lengjen?
Válasz: jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
török zászló lengjen, vagy keresztyén
Nyugati Jelen (Arad)2017. március 4.
Fölötte a csillagos ég (Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányról)
Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár.
– Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára? – Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe. – Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése?
– A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje. – Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit? – Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan visszamaradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket.
– Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet? – Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni.
– Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?
– Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember.
– Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton?
– Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm.
– Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult?
– Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van.
– Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe?
– Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának.
– Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”?
– Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet. – A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén
pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán?
– Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni. – Mostanában mi után keresgél leginkább?
– Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire. – Egyedül?
– Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek.
– És milyen a csillagos ég Szörcse fölött?
– Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám.
MÁTRAY LÁSZLÓ
Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 4.
Fizet a polgármester
Kifizeti Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt a tízezer lejes bírságot, amelyet tavaly rótt rá a prefektus azért, mert a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszolgáltatása elakadt a megyeszékhelyen. A polgármester előbb bíróságon kérte a bírság érvénytelenítését, mert tudomása szerint senki mást nem büntettek meg Romániában ezért, noha a restitúció mindenütt rosszul áll; a pert azonban elveszítette, és kénytelen lesz fizetni, bár most is úgy véli, hogy valójában másért, a magyar érdekek mellett való kiállásáért próbálnak ütni rajta. Antal Árpád elmondta: nem a polgármester állítja össze a visszaszolgáltatási iratcsomókat, annyi köze van az egész folyamathoz, hogy a végén aláírja vagy nem írja alá a már előkészített aktákat, és ő még egyet sem utasított vissza azokból, amelyeket eléje terjesztettek. (demeter)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 4.
Székely vagy román jelképek?
Ismét elkezdték számon kérni a román jelképek hiányát a székelyföldi közigazgatási egységek címereiből, zászlóiból. Nemcsak a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumának minapi beadványáról van szó, vagy korábban megfogalmazott sirámairól, hanem Kovászna Megye Tanácsának januári soros ülésén is szóba került a téma. Egyszóval, nem győzik eleget sérelmezni, hogy – mint fogalmaznak – nincsenek román szimbólumok az „úgynevezett székelyföldi” jelképekben, pedig a terület itt található, Románia szívében. Olyan képtelenség is elhangzott, hogy Kovászna megye mai címere tulajdonképpen az egykori Osztrák–Magyar Monarchia korona nélküli jelképe, vagy hogy a Magyar Királyság egyszerűsített címere.
De mi lenne egy román jelkép? – szögeztük neki a kérdést egyik hangoskodónak. Nem is tudom… – jött a válasz, aztán néhány másodpercnyi kínos csönd és némi fejvakargatás után nagyon halkan: hát, azt hiszem, szóval, vagyis a juhászat… az ősi román mesterség, például. Nos, a juhokkal már megjártuk. Egy jegyzetben már pedzettük a témát, aztán egy nagy „hazafi” olyanokat írt blogján, hogy a jegyzetíró nacionalista, sovén, románellenes, a nemzetet lenéző, semmibe vevő stb. Ezt többször megismételte, s egyes román lapok is átvették. De hát mégis, mi lenne egy román jelkép? Nézzünk csak körül a Kárpátokon túl, az úgymond igazi román városok, megyék címerei között. Vegyük mindjárt a legrománabb nevű települést, a Neamț megyei Roman (Románvásár) várost. Vörös pajzsában egyetlen vaddisznófejet láthatunk. Mi ebben a román? – tehetjük fel a kérdést. Semmi, de a címer nagyszerű, mivel egyszerű, és a település régi címerét újította fel. Vagy lássuk Călărași városát. Címerében egy lovas. Milyen lovas? Román? Mitől? Egyszerűen beszélő címer, hiszen a város nevének jelentését mutatja fel képi formában. Dâmbovița megye címerében egy őz, Gorj megyéében egy szarvas látható. Mi ezekben a román specifikum? Vagy lássuk csak a nap és holdsarló alkotta párost! Mindenki tudja, hogy a nap és hold a székelyek jelképe, 1659-ben az erdélyi országgyűlés törvénybe is foglalta ezt a tényt. De nem sajátíthatjuk ki az égitesteket. Amikor székely szimbólumként használjuk, akkor székely jelkép a páros, de máskor általános címerkép. Rögtön látni fogjuk, hogy még mennyire! Nézzük csak Slatina városát. Ott található Havasalföldön, igazán nem mondhatja senki, hogy székely vagy magyar. Lássuk címerét. Aki teheti, az interneten írja be a képkeresőbe: „stema Slatina”. Meg fog lepődni: az oldal tele lesz a város címerével, melyben kék alapon virít a bástyát közrevevő arany nap és holdsarló. De a nap és hold párosa ott látható számtalan román templomban, moldvai és havasalföldi sírköveken is, és egyik helyen sem székely jelképként formázták meg, hanem égitestekként, a nap és éjszaka szimbólumaként. Mivel a nap mindenkire ragyog: Sol omnibus lucet.
A címer és a zászló jelkép, megkülönböztet és egyéniesít. Ne keressük a kákán a csomót! Ne keressük azokban a román jelképeket, hiszen a közigazgatási címer és zászló egy település vagy megye egészét jelképezi, nem nemzetiségi statisztika, nem arra való, hogy mutassa, hol hány százalékban élnek románok vagy magyarok. A címertan hagyományokon alapuló középkori eredetű tudomány – hagyni kell, hogy szakemberek műveljék.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 4.
Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 4.
Békésen vonultak fel a magyar feliratokért Csíkszeredában
Egy perc néma csenddel és békés felvonulással tiltakoztak a csíkszeredai városháza felirat leszedetése ellen Csíkszeredában péntek délután. A Székelyek Világszövetsége által szervezett megmozduláson közel kétszázan vettek részt.
A csíkszeredai Mikó-vár előtt gyülekeztek a tiltakozók péntek délután. Vörös-fekete székely zászlókkal, Bírók, a kettős mérce bűntény! Prefektus úr védjen meg, mi is állampolgárok vagyunk! – ilyen és ehhez hasonló feliratokkal fejezték ki nemtetszésüket az utóbbi időben, az igazságszolgáltatásban elvesztett zászlóperek és a községháza, városháza magyar feliratok leszedetése kapcsán.
A megmozduláson mintegy kétszázan vettek részt, akik a Mikó-vártól békés menetben vonultak át a csíkszeredai városháza elé, itt egy perces néma csenddel tiltakoztak a városháza felirat eltávolíttatása ellen.
„Sajnos kevesen vagyunk, jobban össze kellene fogjunk. Én azért jöttem el, mert úgy gondolom törvénytelen, ami a magyar kisebbség nyelvhasználata ellen történik itt a román államban, és igazságtalannak tartom a kettős mérce használatát is, hiszen más régiók használhatják saját zászlójukat” – vélte a csíkszeredai Augustin Tibor. Az egybegyűltek az egyperces néma csendet követően a városházától a Szabadság térre vonultak, ahol beszédet tartottak a tiltakozó akció szervezői.
„Fontos ügy, ami miatt itt ma megjelentünk, és nemcsak a csíkszeredaiaknak, hanem az egész székelységnek és magyarságnak, hiszen az anyanyelvünkről van szó. Támadják, azt szeretnék, hogy ne használjuk, hogy a székelységet asszimilálni tudják, és a magyar nemzeti öntudatot végleg kiűzzék belőlünk! Ezt, nem engedhetjük! Jogunk van használni az anyanyelvünket és a nemzeti szimbólumainkat is! – szólalt fel Benke Csaba, a Székelyek Világszövetségének alapító tagja.
Az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett szervezet alapító elnöke, András Mihály pedig arról beszélt, hogy a székely mindig szabad nép volt, és, hogy „mi is a világ állampolgárai vagyunk, nem lehet minket arra kényszeríteni, hogy hallgassunk!”. A szervező ugyanakkor tudatta a jelenlévőkkel, hogy törvényszéken feljelentést tettek az ellen a bíró ellen, aki a városháza eltávolíttatásáról meghozta a döntést, továbbá az igazságszolgáltatásban dolgozó három másik érintett személy ellen is.
András Mihály kiemelte, a csíkszeredai városházát a székelyek pénzadományából építették fel. Mint mondta, tekintve, hogy az épületnek a nevéről, és a nem a közintézmény nevéről van szó, ezért arra kéri levélben Hargita Megye Prefektusát, hogy ne a városháza feliratot, hanem a Primărie kifejezést távolítsák el az ingatlan homlokzatáról, és fordítsák le román nyelvre a városháza kifejezést, és azt függesszék ki, hogy érvényben maradjon a kétnyelvűség. A tiltakozó akció végén a résztvevők közösen elénekelték a székely himnuszt, majd a szervezők a Prefektusi Hivatalnál iktatták volna a kormánybiztosnak szánt levelüket, de zárt ajtókra találtak.
Barabás Hajna
Székelyhon.ro2017. március 4.
A népművelés szolgálatában
Kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola
Kovászna kis város, de nem szűkölködik közművelődési eseményekben. Az ajánlat nagy, sokszor egymásra is tevődnek az események. A Kádár László Képtárban egymást követik a tárlatok, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub mágnesként vonzza a literatúra kedvelőit, több színtársulat, kórus, zenekar, tánccsoport tart előadásokat, az egyházközösségek a kulturális életből is kiveszik részüket, a művelődési központ megnyitása új színfoltot vitt a város életébe, szellemiségét gazdagítja a Fábián Ernő Népfőiskola is. Vezetőjével, Balogh Zoltánnal, a kovásznai belvárosi egyházközség lelkipásztorával, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével beszélgettünk a kör tevékenységéről.
A kovásznai népfőiskola a kilencvenes évek elejétől működik a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület fiókintézményeként. Célja, hogy a kovásznai közösség rálátást kapjon a világban történő nagy eseményekre, nagyjaink, történelmünk jeles évfordulóira. Ugyanakkor figyelemmel követik az anyaországuktól elszakadt kisebbségek körüli történéseket is. Fontos, hogy felszínre kerüljenek a magyarság aktuális fájdalmai, nehézségei – számolt be az esperes. A népfőiskola ajtaja bárki előtt nyitva áll, az előadásokra minden hónap első keddjének délutánján kerül sor a városi művelődési házban (korábban hétfő volt a megszokott időpont). Állandó hallgatói köre mintegy ötven személyre tehető, de az előadások függvényében mindig vannak jelen újabb érdeklődők is. Az előadásokat plakátokkal, személyre szóló meghívókkal, a sajtóban népszerűsítik. Örvendetes, hogy a fiatalság is fogékony a népfőiskola ajánlata iránt, a mindennapok nagy taposómalmában, az örök rohanásban is tudnak időt szakítani egy-egy előadásra. Az ifjak a történelem iránt érzékenyek nagyon – méltatta a fiatalok hozzáállását Balogh Zoltán. Épp ezért számos előadást szentelnek a „történelem helyreállításának”, így a népfőiskolán egészen más megvilágításban ismerhetik meg a történelmet, mint azzal az iskolai oktatásban szembesülhetnek. A hagyományőrzés, a régészeti kutatások eredményeinek bemutatása, a magyarság eredetének boncolgatása ugyancsak a kedvelt témák közé tartozik, a sorból nem maradhat ki Kőrösi Csoma Sándor életműve sem. Az elmúlt évben olyan személyiségek voltak a meghívottak között, mint Marosán Csaba kolozsvári színész, Czeglédi Katalin nyelvész, nyelvészeti-őstörténész, az altajisztika doktora, nyelvtanár, Csinta Samu újságíró, Puskás Bálint Zoltán alkotmánybíró, Balázs Lajos egyetemi docens, Jánó Mihály művészettörténész, Székely Zsolt régész, Szekeres Attila István heraldikus, Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanszékvezető egyetemi tanára, Raffay Ernő történész professzor, Mandics György tanár, költő, író, újságíró, esszéíró, rovásíráskutató, Puskás Attila nyugalmazott tanár. Szorosan együttműködnek a népművelésben részt vállaló civil szervezetekkel, valamint a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, a Székely Nemzeti Múzeummal.
Idénre is vannak már konkrét tervek. Március idusában Marosvásárhelyről hoznak előadást, hagyományőrző csoport fellépésével egybekötve a forradalom körüli események kerülnek a középpontba. Ezt követően a Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kapcsolódóan a Csoma-kutatások kerülnek előtérbe. Nagy tervet is dédelget Balogh Zoltán: a Balassi Intézet által korábban nagyvárosokba elvitt történelmi előadás-sorozatát szeretné Kovásznára csalogatni. Hiába végez közművelődési munkát, a kovásznai népfőiskola sem mentesül az anyagi háttér biztosításának körülményességétől. Fel kell vállalni az előadók utazási költségeit, szállás-kiadásait. Kevés tagsági díj folyik be a kasszába, a pályázati úton elnyert pénzek jelentik a másik jövedelemforrást. A pályázatok elkészítését a Kőrösi-egyesület elnöke, Gazda József nyugalmazott tanár korát meghazudtoló lendülettel vállalja, bonyolítja le – emelte ki Balogh Zoltán. A terhek vállalásában azonban számíthatnak a barátokra, önkéntesekre, akik saját otthonukba fogadják be a vendég előadókat, megosztják velük asztalukat is – értékelte a közösségi hozzáállást az esperes.
Kovászna lakosságának hozzáállása arra ösztönöz, hogy minden körülmények között folytatni kell a népfőiskolában zajló munkát, tovább kell vinni a már hagyományosnak mondható népművelési feladatot – zárta a beszélgetést Balogh Zoltán.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)2017. március 4.
A kormányellenes tüntetőkkel elnézőbbek, mint a székely felvonulókkal
A csendőrség két bírságot rótt ki a Marosvásárhelyen szervezett kormányellenes tüntetések során, azt is éjszakai hangoskodásért. Eközben a tavalyi székely szabadság napján megbüntetettek esetében annak a bírságának az eltörlése ellen is fellebbeztek, aki ott sem volt a felvonuláson.
A Vásárhelyi Hírlap utánajárt annak, hogy milyen intézkedéseket foganatosítottak a marosvásárhelyi közfelügyeleti hatóságok a közterület-foglalással, hangos bekiabálásokkal, bannerlengetéssel járó többnapos kormányellenes utcai megmozdulások alkalmával, illetve hogy hol tartanak az évente egyszer, egyetlen helyszínen, előre bejelentett módon néhány órás felvonulással kapcsolatos ügyek, amelynek célja felhívni a figyelmet Székelyföld autonómiaigényére.
„A 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonását követelő megmozdulásokat Marosvásárhely főterén is tartottak, ezeket mindannyiszor a megyei csendőrség alakulatai biztosították” – tájékoztatott Adina Chiș szóvivő, majd a Tudor lakónegyedbeli mobilegységhez irányított további információkért.
„A tiltakozások rendben, különösebb incidensek nélkül zajlottak. A csendőrség két esetben rótt ki bírságot, február elsején, egyenként 200 lej értékben. Az 1991. évi 61-es számú törvény 2-es bekezdésének 25-ös pontja alapján csendháborításért kaptak bírságot hangosbemondóba kiabáló fiatalok, a jogszabály szerint ugyanis 22–23 órakor egy rendezvény esetében is abba kell ezt hagyni, ők azonban éjjeli 1 órakor is ordibáltak” – tájékoztatta az újságot Anca Roxana Moțoc szóvivő.
Ami a kormányellenes tiltakozások jóváhagyását, tudomásul vételét illeti, megtudtuk, hogy a reformigénylő civil megmozdulásokon előszeretettel résztvevő és támogató Szabad Emberek Pártja nem nyújtott be engedélyezési kérelmet, illetve előzetes bejelentést. Az események hevében, az utolsó napokban valaki azt állította, hogy benyújtotta a jóváhagyási kérelmet. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal szóvivőjétől, Cosmin Blagától úgy értesültünk, hogy ezeken a demonstrációkon spontán gyűltek össze az emberek, a hirdetést, szervezést nem vállalta fel senki, így jóváhagyási kérelmet sem nyújtottak be.
Március másodikáig nem született jogerős ítélet arra vonatkozóan, hogy a tavalyi székely szabadság napja után a csendőrség által csendháborításért, engedélyezetlen rendezvényen való részvételért, illetve szervezésért megbírságoltak esetében töröljék el a bírságot. A hatóságok intézkedése, így a bírságról szóló kiállított jegyzőkönyvek ellen hatvanhat esetben emeltek kifogást a polgárok, és alapfokon minden esetben a jogtalanul megbírságoltaknak kedvező ítélet született.
„Hatvanhat határozatban érvénytelenítették a büntetéseket, és mindannyi alapfoki határozattal szemben fellebbezett a csendőrség, függetlenül attól, hogy az illető megbírságolt személy ténylegesen részt vett-e a rendezvényen, vagy bizonyítékokkal igazolta, hogy nem volt ott. Az összes ügyben kitűzték a tárgyalások időpontjait, ezek március 10. utánra esnek, tehát az idei székely szabadság napja előtt, legalábbis máig (március 2. – szerk. megj.) a Törvényszék nem hozott ítéletet, azaz nem született jogerős ítélet, amelyben elutasítsák a csendőrség fellebbezését” – tájékoztatott a felperesek ügyvédje, Kincses Előd.
Hozzátette, egyetlen kivétellel az összes ügyben teljes mértékben eltörölték a bírságot, a Székely Nemzeti Tanács elnökének, Izsák Balázsnak szervezésért kiállított jegyzőkönyvben szereplő 10 ezer lejes bírságból azonban 6000 lejt töröltek el, 4000-et „meghagytak”. „Ebben az ügyben mi fellebbeztünk, a tárgyalást május 2-ára tűzték ki” – tudtuk meg az ügyvédtől.
Előzetesen bejelentették, pénteken egyeztetnek
Az idei székely szabadság napi megemlékező rendezvény március 10-én, jövő pénteken 16 órakor kezdődik a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely Vértanúk emlékművénél, ahonnan a hagyományoknak megfelelően a város főterére vonulnak a résztvevők a prefektúra elé. „Ezen a napon fog megmérettetni az az erkölcsi erő, amely tizenötödik éve szembesíti a román hatóságokat és a közvéleményt a székely nép akaratával, autonómiakövetelésével. Alkotmányos eszközökkel, erőszakmentesen, de szívós kitartással igényeljük a szabadságot: az államon belüli önrendelkezést” – fogalmazott felhívásában az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke pénteken egyeztet a marosvásárhelyi csendőrség illetékeseivel az esemény biztosításáról. Ez egyébként eddig is így történt, gond és nézeteltérések nélkül, ráadásul az idei megemlékezés és felvonulás megtartásáról szóló előzetes bejelentést már két évvel ezelőtt, 2015-ben benyújtották a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz (az 1991. évi 60-as számú törvény értelmében ezt a rendezvény előtt legalább 48 órával kell megtenni), Izsák Balázs pedig nemrég írásos emlékeztetőt küldött az önkormányzatnak és a csendőrségnek, amire választ nem kapott.
Az SZNT elnöke korábban a Vásárhelyi Hírlapnak kijelentette: a gyülekezési szabadságról rendelkező törvény értelmében az előzetesen bejelentett rendezvényeket a polgármester csak a benyújtástól számított 48 órán belül tilthatja meg. Erre azonban nem került sor, ráadásul a marosvásárhelyi táblabíróság tavaly július elején jogerősen kimondta, hogy a 2016-os székely szabadság napjának 2015-ös bejelentése érvényes volt – eszerint tehát a 2017-es is az.
Megemlékezés világszerte
Az Érden bejegyzett Székelyföldért Társaság elnöke, György-Mózes Árpád március 2-án arról tájékoztatott, hogy Székely Vértanúkkal kapcsolatos megemlékezések 2017-ben a marosvásárhelyi mellett lesznek Budapesten, Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Münchenben és Zürichben is, viszont a korábbi évek alapján valószínűleg a világ távolabbi pontjain, például Isztambulban is csatlakoznak.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro2017. március 5.
Amikor a szovjet terror román besúgással társul – Gulág-tragédia Kolozsváron
Kevesen tudják, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyben még pusztítóbb volt a szovjet terror, mint a trianoni országrészben, ott ugyanis a szovjetek vérengzését tetézték a Vörös Hadsereg mellé csapódott román katonák kegyetlenkedései. Bár nem süthető bélyeg a teljes erdélyi románságra, mégis tény: Kolozsvárról és környékéről közel hatezer magyar férfit hajtottak el a Gulág-Gupvi táborokba, a román katonaság és a magyar-vagyonra ácsingózó helyi románok segítségével, egyharmaduk sosem tért vissza. Ugyanakkor voltak magyarokat bujtató román családok is. A Gulág Emlékév zárónapján Kolozsváron több kutató és túlélő is megszólalt, a borzalmas történetet a témát régóta kutató Erdélyi Eszkimó Péter írta meg a PestiSrácok.hu olvasóinak.
A szovjet katonai vezetés jó előre gondolt a rommá tett Szovjetunió területeinek helyreállításra. Ehhez viszont rengeteg férfi munkaerőre és szakemberre volt szükségük, de az emberveszteségeik miatt erre nem állt rendelkezésre elegendő munkaerő. Ráadásul hadifoglyokból is kevesebbet ejtettek a tervezettnél, ezért találták ki a civilek számára a „málenkij robot” (kis munka) hazug intézményét, amelyet Kolozsvárt is alkalmaztak.
Nem elég, hogy 1944 őszén Tordánál a magyar hadsereg és német bajtársaik majdnem egy hónapig feltartották a román szövetségesekkel megerősített szovjet erőket, ezzel megakadályozva a Vörös Hadsereget abban, hogy betörjön a magyar fennhatóság alatt lévő Észak-Erdélybe, de ráadásul szervezetten voltak képesek visszavonulni. Ennek köszönhetően Rogyion Malinovszkij parancsnok alig volt képes hadifoglyokat ejteni, ezért döntött úgy, hogy a hiányt főleg a kolozsvári civilekkel pótolja. Sztálin dühödten sürgette Malinovszkijt, aki ebben a helyzetben még a Moszkva által megkövetelt hadifogoly kvóta töredékét sem tudta teljesíteni. Tehetetlenségük miatt kimondhatatlan feszült hangulat uralkodott a szovjet főparancsnokságon éppen úgy, mint a közkatonák körében. Malinovszkij pedig hazudni kényszerült a rettegett generalisszimusznak, amikor a hadifoglyok létszámáról tett jelentést.
A ROMÁN SZOMSZÉDOK ADTÁK A FÜLEST
– A többhetes lángoló tordai pokolnak azonban október 7-én vége szakadt és a szovjet-román erők elkezdhették féktelen szabadrablásukat, erőszakoskodásukat Tordán, Kolozsvárt és a környező falvakban, amely borzalmakat a békés lakosság málenkij robotra való elhajtásával tetéztek – fogalmaz Murádin János Kristóf erdélyi történész. – Október 12-15 között – teljesen törvénytelenül – hétszáz 17 és 55 év közötti magyar fiút és férfit ejtettek foglyul Tordán és környékén, illetve ötezret Kolozsvárt, majd hurcolták el onnan a szerencsétlen embereket a Szibériai lágerekbe. A sorozatos razziaszerű fogolyszedések során előbb az utcáról, vagy a munkahelyeikről, később a lakásaikból szedték össze a magyar áldozatokat. Gyakran a szovjet katonákat a román hatóságok, vagy éppen a román szomszédok irányították azokhoz magyarokhoz, akikkel szemben ellenérzéssel viseltettek.
– A Szentlélek utcában jártak először és szedték össze az embereket. Bejöttek utánunk az oroszok a házba. a pincéből hoztak ki apámmal (Kelemen Ferenc) és György Jakab Misivel, az egyik szomszédunkkal. Először a házak udvarára csalták ki az embereket, majd átvezettek egy műhelybe a Széchenyi tér közelében, ahol „átverifikáltak”, megnézték, milye volt az embernek és elvették tőle. Onnan egyenesen vittek a törvényszékre, a börtöncellába – mesélte a történészeknek Kelemen István, aki akkor 18 éves volt.
Nagyon fontos szempontként szerepelt, hogy az emberek összeterelése gyorsan, pontosan és a lehetőségekhez mérten ellenállás nélkül menjen végbe. Ezért az oroszul tudó foglyok kérdéseire a szovjet katonák általában nem mondták meg az igazat. Legtöbbször azt mondták, hogy „málenkij robotra”, vagyis kis munkára, a háborús károk eltakarítására kell a munkaerő. Mindezeknek dacára, az elfogottakkal úgy bántak, mint valami bűnözőkkel, vagy legalábbis hadifoglyokkal. A kolozsvári utcák zengtek a „davaj, davaj!” (gyerünk, gyerünk), „bisztro!” (gyorsan) és a „pasli!” (indulás) parancsszavaktól.
16 ÉVES GYERMEK VOLTAM…
– Az oroszok bevonulása után elszaladtam a műhelyünkbe, hogy megnézzem, nem törték-e fel a ruszkik? Nem volt feltörve. Indultam vissza, hogy vigyem meg a jó hírt, hogy a műhely sértetlen… Ahogy futottam visszafelé, a Széchenyi téren egy orosz katona meglátott, és rám kiáltott, hogy „davaj!”, „davaj!” – intve a géppisztolyával, hogy álljak be a sorba. Már vagy száz ember állhatott ott a sorban. Megijedtem. Nem akartam beállni, inkább futottam tovább. De az orosz figyelmeztetésül a lábam elé lőtt egy rövid sorozatot. Akkor láttam, hogy muszáj engedelmeskednem. Be kellett álljak a sorba. Még csak 16 éves gyermek voltam. Sírtam és vártam, hogy mi lesz – meséli Török Imre, aki túlélte a borzalmakat.
A szovjet járőröket román civilek és katonák segítették a magyarok összegyűjtésében. Aki nyíltan vállalta magyarságát és fizikailag is megfelelt a nehéz fizikai munkára, azt azonnal bevágták a sorba.
Vincze Sándor túlélő emígy emlékezik: – Jöttünk a város felé, s ahol most a Horeáék szobra áll, megpillantottuk a sorba terelt tömeget. Fegyveresek vették körül az egybeterelt civileket, Több volt a román katona, mint az orosz. Minket is bevágtak a testvéremmel együtt a sorba és faggatni kezdtek: „Ce esti roman sau ungur?” (Mi vagy, román, vagy magyar?). Mondtuk, hogy magyarok vagyunk. Na, akkor csak álljunk nyugodtan. Gyönyörű októberi nap volt, úgy is öltöztem kiskabátban, félcipőben. Azt mondták, hogy a felrobbantott hidakat kell felépítenünk – mondja könnyeivel küszködve Sándor, aki egyedül tért haza a három Vincze testvér közül.
A törvényszékre kísért civileket a két-négy személyes fogdákba lökdösték, néha egyszerre húszat-harmincat zsúfolva össze. – A cellában álltunk, mint a gyufaszálak a gyufásdobozban. Nem is tudtunk lefeküdni. Éjszaka két-három óra körül adtak egy kis paszulylevest. Jó meleg volt. Jól is esett, mert nagyion ki voltunk éhezve. Mivel kanalat nem adtak, a csajkából kellett meginnunk – sorolja a körülményeket Török Imre egykori rab. – Engem október 12-én kaptak el. Elkísértek a Honvéd utcai börtönbe és ott bezártak bennünket a cellákba. Amikor aztán hajnalban lezavartak sorba állni, ott láttam apámat, sok ismerőssel együtt. Édesapám Bitay József később Magnyitogorszkba került, és ott meghalt. Elhurcolásakor negyvenhárom éves volt – közli szomorúan Bitay László, aki 1944-ben szinte még gyermek volt.
NEM KELLETTEK SZEMTANÚK…
Hogy ne keltsenek feltűnést, ne legyenek szemtanúk, akik pánikot kelthettek volna a városban, hajnalban kiterelték, majd gyalogosan elindították a magyar férfiakat Torda felé, a vasút ugyanis járhatatlan volt, mert a visszavonuló németek megrongálták.
– Nagyon „dávájoztak” az oroszok – folytatja Török Imre. – Ijesztően sokan voltunk. Szuronyos oroszok járkáltak körülöttünk farkaskutyákkal. Valósággal elijesztettek bennünket még a szökés gondolatától is. Úgy meg voltunk félemlítve, hogy még félrenézni sem mertünk.
CSAK ÚGY ROPOGTAK A MAGYAR CSONTOK A MUNKAGÉPEK ALATT
Végül Tordán vasútra tették a magyarokat, persze marhavagonokba zsúfolva, ahol a padlóba vágott lyuk, vagy két konzervesdoboz szolgált latrinaként. A vonatok három napig mentek Foksányba, ahol megtörtént a férfiak ismételt átvizsgálása, majd innen az orosz földön használatos széles nyomtávú vasúton folytathatták halálútjukat a Szovjetunió valamelyik kényszermunkatáborába. Kölley Györgyöt például Karéliába szállították. Itt jegyezzük meg, hogy a flekktífuszban, vérhasban és egyéb betegségekben elhunytak holttesteit tömegsíírokba helyezték, majd a „felszabadulást” követően a tábor helyén munkáslakótelepet építettek. A szemtanúk szerint csakúgy ropogtak a magyar csontok a munkagépek alatt!
– Körülbelül 1900 embert összekötözött kézzel indítottak el marhavagonokban. Ez volt életem legborzalmasabb utazása.A hőmérő állandóan mínusz tíz fok körül mozgott, borzasztóan fáztunk és szinte teljesen védtelenek voltunk. Egy-egy vagonba száznyolcvan személyt tereltek be, és amikor megérkeztünk útcélunkhoz, általában száz-százharminc volt még életeben – meséli elszorult hangon Kölley.
Bien György a mérhetetlenül rossz ellátásra panaszkodott leginkább. – Az étkezés feketekenyérből és sós halból állt. Víz kevés volt, a szomjúság őrületig gyötört – mondta az idős túlélő. Gergely István is túlélte a lágert. A ma kilencvenes éveit taposó tősgyökeres kolozsvári öregúr meglepő részletességgel mesél negyvennégy őszéről. – Amikor esett az eső, a drótos ablakon kinyújtottuk a kanalunkat és az összegyűjtött pár csepp vizet a betegeknek adtuk. Legalább a kiszáradt ajkukat megnedvesítettük – mondja szomorúan.
“AZ ÉN CÉDULÁMAT EGY RENDES ROMÁN LÁNY TALÁLTA MEG”
Miközben utaztak, cédulákat dobtak ki, amelyekben családjainkat értesítettük arról, mi történik velünk. Érdekes módon ezek a papírfecnik legtöbbször célba is értek. – Az enyémet egy rendes román lány találta meg Medgyesen, ma is őrzöm – mosolyog Gergely.
Több sikeres szökésre is sor került. A bátrabbak sejtették, hogy nincs veszteni valójuk meglógtak őrzőiktől. – Az egyik vagonból sikeresen megszöktek a foglyok. Volt a közöttük vasutas, tudta, hogyan állítják össze a marhavagonokat és felszedték a padozatot, majd lefeküdtek a vonat alá és megvárták, míg elmegy felettük a szerelvény. Ez valahol Brassó környékén lehetett. Másnap reggel, amikor kinyitotta az őrség a vagont, hogy adjon nekik vizet, csak egy kis sovány borbélyt találtak ott, aki nem mert megszökni. Erre őt jól megverték az orosz őrök, hogy miért nem lógott meg ő is – meséli nekem a katonás kiállású férfiú, aki végül lerobbant munkaképtelenként tért haza két, munkatáborban letöltött szörnyű esztendőt követően.
Persze a holttesteket egyszerűen a sínek melletti árokba hajították, igaz, egy ideig nem jelentették őket, mert megkapták a fejadagjukat. Aki túlélte az embertelen utazást, azok is igen leromlott testi állapotban érkeztek meg a táborukba. – Amikor kiérkeztünk a Szovjetunió valamelyik munkatáborába, már ott volt egy csomó fogoly, akik a mi viszonyainkra azt mondták, hogy csak ne panaszkodjunk, most már pazar körülmények vannak a kezdetekhez képest – emlékezik Szőregi Béla egykori kolozsvári fogoly.
A lágerélet viszonylag jól ismert a nagyközönség előtt, elég, ha Alekszandr Szolzsenyicinre író munkásságára gondolunk. Mindennek a tetejébe a lágerekből szabadultak szenvedései Kolozsváron tovább folytatódtak, hiszen a hatóságok előtt ismertek voltak a „bűneik”, amelyek miatt alapvető egzisztenciális gondokkal néztek szembe, a környezetük előtt pedig kénytelenek voltak minderről hallgatni.
– A szovjet fogságot elszenvedő civilek kálváriája a kommunista Romániában tabu-téma volt, igaz kevesen is beszélhettek volna róla… Az elhurcolt ötezer magyar egyharmada, körülbelül ezerhatszáz-ezernyolcszáz fő elpusztult az úton, vagy a munkatáborban – teszi hozzá Murádin történész.
VOLTAK MAGYAROKAT BUJTATÓ ROMÁNOK IS
Murádin János Kristóf előadásában ugyanakkor kihangsúlyozta: ahogy a történelem általában, úgy a kolozsvári terror esete sem fekete-fehér. – Az erdélyi román lakosság egy része igenis segíteni próbált az elhurcoltatás előtt álló magyarokon. Volt több olyan eset is Kolozsváron, hogy a román szomszédok bújtatták saját lakásukban a magyar szomszédot egész családjával együtt, megmentve így a szovjet deportálástól. Általában ez olyan esetekben nyilvánult meg, amikor a magyar szomszéd korábban ő maga is segített román szomszédjának a magyar közhatalom négy éve alatt 1940 és 1944 között ügyes-bajos dolgaiban, hivatali ügyei intézésében, vagy kiállt mellette adott esetben, ha a magyar hatóságokkal valamilyen konfliktusa akadt – magyarázta el a történész.
AZ ERKÖLCSI KÁRPÓTLÁS IS ELMARADT
Az egyre nagyobb eredményekkel járó kutatások nehézségeire jellemző példa, hogy az ötezer férfi neve közül mindössze hétszázötvenét sikerült feltárni. És végül még egy fontos megjegyzés: sem a román, sem az orosz politikai vezetés még elvi szinten sem kárpótolta a túlélőket a szovjetunióbeli szenvedéseikért. Ráadásul sok felelős ember még ma is úgy gondolja, hogy a kolozsváriak kényszertáborokba való elszállítása, rabszolga munkára való kényszerítése jogos tett volt.
„Mindenki vegye elő a mobiltelefonját!” – a jövőben ezzel, vagyis nem a megszokott, ellenkező utasítással kezdheti óráját az a történelem tanár, aki letölteti Farkas György és Pásztor Péter ötletgazdák-fejlesztők új alkalmazását. Ez az applikáció akár a Kolozsvárra személyesen ellátogatót, akár a világ másik szegletében a fotelban ülőt vezeti végig a kincses város azon helyszínein, ahol 1944 őszén összegyűjtötték, tartották, kínozták azt az ötezer helyi magyar férfit, akiket innen a Szovjetunió lágereibe hurcoltak – jogtalanul. Minderről a GULÁG-év zárónapján esett szó február 25-én, amely rendezvényen két, e témát feldolgozó dokumentumfilm ősbemutatóját nézhettünk meg (Farkas György: „Székelyföldi terror és miért éppen Kolozsvár?”, Tóth Orsolya: „A szovjet fogság emlékeinek nyomában Kolozsváron”) valamint egy olyan kerekasztal-beszélgetésben vehettünk részt, amelyre eljöttek a borzalmak egyes megélői is.
Erdélyi Eszkimó Péter
pestisracok.hu2017. március 5.
Mégis támogatja a minisztérium a Caritas otthoni beteggondozó programját
Újra támogatja a munkaügyi minisztérium a Gyulafehérvári Caritas szociális szolgáltatásainak finanszírozását: az új szerződés a teljes 2017-es évre szól, azonban az otthoni beteggondozó program esetében a tavaly decemberben kért összeg mindössze 75 százalékát biztosítják.
Február közepén írtunk arról, hogy márciustól ezerötszáz ápolásra szoruló személy otthoni gondozása kerül veszélybe, ugyanis a munkaügyi minisztérium februárra megvonta a szolgáltatás finanszírozását a Gyulafehérvári Caritastól. Akkor az illetékesek abban reménykedtek, hogy ettől a hónaptól ismét megkapják a támogatást, és folytatni tudják a tevékenységüket, azonban a helyzet nem hogy jobbra, hanem még rosszabbra fordult: múlt hét elején arról számoltunk be, hogy márciustól 1916 ápolásra szoruló személy gondozása került veszélybe, mivel a beteggondozó-program mellett az öregotthonok és a fogyatékkal élők nappali foglalkoztatására vonatkozó támogatás összege sem állt a szervezet rendelkezésére.
Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának vezetője akkori érdeklődésünkre elmondta, mivel február végén az összes szolgáltatás esetében lejárt a szerződés, és egyelőre nem jelent meg miniszteri rendelet az újabb támogatásról, március elsejétől egyik szociális szolgáltatásra sincs állami támogatásuk. „Ez 1916 személyt érint: ebből a csíki zónában 250 személyt gondozunk otthon, 20 fogyatékkal élőnek segítünk a csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központban, és a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthonban is vannak csíkiak” – tájékoztatott Péter.
A hétvégén kedvező változás történt: Bedő Krisztina, a Caritas közkapcsolatokért felelős munkatársa elmondta, lesz állami támogatás a szociális szolgáltatásokra. Hozzátette, megkapták a minisztériumi rendeletet, amelyben az áll, hogy támogatják a szervezet tevékenységét márciustól decemberig, azonban a Caritas által tavaly decemberben kért összeg csupán 75 százalékát biztosítják számukra.
„A március 1-jén megjelent rendelkezés értelmében a januárban megkapott összeg 75 százalékával támogatja a munkaügyi minisztérium a Gyulafehérvári Caritas Otthoni Beteggondozó programját havonta. Az ágazat teljes éves költségvetésére nézve azonban a kiesés 29 százalékot jelent, hiszen a februári hónapra egyáltalán nem kapott állami támogatást a szervezet beteggondozással foglalkozó programja. A kiesett összegekre vonatkozóan a következőkben az önkormányzatokkal kíván tárgyalni a szervezet vezetősége, ennek függvényében alakul majd a szolgáltatásnyújtás folytatása. A csíkszeredai Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központ, illetve a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon megkapta a támogatás teljes összegét” – magyarázta Bedő Krisztina.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro2017. március 5.
Politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg Csicsóban
Regionális tábort tartottak Csíkcsicsóban március 1-5. között a Fidelitas közép-magyarországi alapszervezetei. Szombat délután nyilvános kerekasztal-beszélgetés szerepelt a programban Itthon otthon vagyunk – Erdély címmel.
Tusványos mintájára egy „kistusványost” igyekeznek elindítani Csicsóban, az első táborban mintegy 120 budapesti személy vett részt ifjúsági szervezetektől. „Csicsó testvértelepülésén, Zuglóban volt egy képviselő, a Fidelitas egyik alelnöke, ő átkerült a miniszterelnöki hivatal protokollosztályára, a kapcsolat megmaradt, és így merült fel, hogy a regionális tábornak a mi településünk legyen a házigazdája. Amennyiben minden tekintetben elégedettek leszünk az itt zajlottakkal, jövőben bővítenénk a tábort, és bevonjuk a környező településeket is” – magyarázta Péter Lukács, Csíkcsicsó polgármestere. Hozzátette, a rendezvény ideje alatt politikai, gazdasági, magyarság-kérdéseket vitattak meg, és szó volt a Fidelitasnak a közéletben és a politikában való szerepvállalásáról is. A Fidelitas egy magyarországi politikai ifjúsági szervezet, amely a Fidesz ifjúsági társszervezeteként alakult 1996-ban.
A szombati kerekasztal-beszélgetésen részt vett Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke, Korodi Attila, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője, Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnöke és Tánczos Barna szenátor, akik az erdélyi közélet aktuális és meghatározó kérdéseiről, aktuálpolitikai témákról beszéltek a hallgatóságnak. Varró Zsolt, a Fidelitas Nemzetpolitikai Kabinetjének vezetője moderátorként elsőként a romániai korrupciós botrány körül kialakult helyzetről kérdezte beszélgetőtársait, arról, hogy mi a véleményük az eseményekről, a kormány ezzel kapcsolatos kommunikációjáról, illetve a határozat visszavonásáról.
Zakariás Zoltán rámutatott, a kormányrendelet kapcsán két tényező van: az egyik a mód, ahogyan ezt a kormány elfogadta és kommunikálta, a másik a tartalma.
Ráduly Róbert Kálmán szerint a történet nem ilyen egyszerű. „Romániában ma vannak választott vezetők, akiket az emberek választottak, de a hatalom az utóbbi években egyre inkább a mi kezünkből az arc nélküli szekusok kezébe került át, akik besúgóikon, beszervezett ügynökeiken keresztül manipulálnak. Ez a háború zajlik ma Romániában amerikai támogatással.” Hangsúlyozta Romániában sem társadalmi, sem parlamenti vita nem volt az éppen aktuális büntető törvénykönyvről. Kitért a magyar vezetők meghurcolására – köztük a saját ügyére – és úgy véli, „akik támogatják a Johannis-féle szekus világot, azok vagy balgák, vagy a rendszernek a tagjai.”
Ráduly gondolatához csatlakozott Korodi Attila is. „Jelen pillanatban a romániai döntéshozók szintjén a meccs arról szól, hogy a politikai képviselet hozzon-e döntést, vagy az a grémium, amelyik kevésbé látszik, a titkosszolgálathoz, az igazságszolgáltatási intézményrendszerhez kötődik. És ez a demokráciadeficit egyre súlyosabbá vált. Nagyon élesen megjelentek a leszámolási jellegű ügyek az intézményvezetőknél, de nem csak a magyar elöljárók esetében.” Hangsúlyozta, minden óra minden percében lehallgatják őket. Tánczos Barna szerint, ha az emberi jogok védelmére vezetjük vissza az egész ügyet, akkor már rég az utcára kellett volna vonuljon az egész ország.
Bíró Zsolt szintén a meghurcolt elöljárók helyzetéről, valamint a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium esetéről is beszélt. „A folyamatos lehallgatásoknak köszönhetően bárki bármikor elővehető, letartóztatható” – húzta alá.
Autonómiáról, törekvésekről
Milyen akadályokat gördít a nemzeti kisebbségi lét elé a román állam, az autonómiatörekvések hogyan csapódnak le az erdélyi magyarok mindennapjaiban, illetve vannak-e olyan áttörési pontok, ahol sikerült bizonyos eredményeket elérni? – tette fel a kérdést a beszélgetés második felében a moderátor.
Tánczos Barna rámutatott, a területi autonómia elérése két eszközzel lehetséges: az egyik a fegyveres, a másik a parlamenti megoldás, a romániai magyarság ez utóbbit választotta. „De egyesek vigyáznak, hogy ne legyen olyan konjunktúra, ahol ez megvalósulhatna.” Korodi szerint az elköteleződés maximális kell hogy legyen, mert autonómia nélkül hosszú távon nem tud fennmaradni az erdélyi magyarság.
Ráduly úgy véli, mai napig nem tudták felsorakoztatni a kritikus tömeget az ügy mögé. Sok az ellentmondás, és nincs egy kézzelfogható origója az ügynek. Bíró Zsolt hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek a helyzetet, hogy Székelyföld területi autonómiája tekintetében különböző tervezeteket, statútumokat versenyeztetnek.
Péter Beáta
Székelyhon.ro2017. március 5.
Megjelent a Márton Áron Főgimnázium évkönyve
Megjelent a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium 2015/2016-os tanévről szóló évkönyve. A kalendárium különlegessége, hogy a rendszerváltás utáni nyomtatott sorozatnak ez a huszonötödik darabja.
Az évkönyvben megtalálhatók az állandó jellegű, már megszokott rovatok, mint például a tanévet összefoglaló igazgatói jelentés, a szemeszter főbb eseményeinek krónikája, illetve a Tanárszemmel nevű rovat, amelyben pedagógusok értekeznek az oktatás fontosabb kérdéseiről.
Mindezek mellett idén is fellelhető a Lepkeszárnyak nevű fejezet, amelyben a tanulók versei, prózai írásai és tudományos munkáinak beszámolói kaptak helyet. Egyik különlegessége az évkönyvnek, hogy színészek, rendezők és színkritikusok is beszámolnak a tevékenységeikről, akik az iskola diákjai voltak egykoron. A kiadványban továbbá helyet kaptak bemutatkozó és búcsúzó írások is: tartalmaz egy nekrológot, amely megemlékezik az iskola „legendás” biológia tanáráról, a tavaly elhunyt Izsák Zoltán életútjáról, illetve egy másik fejezetben a tanintézet volt diákjával, a jelenleg Debrecenben élő Gál Zoltán informatikai és villamosmérnökkel található egy interjú – számolt be Varga László iskolaigazgató.
Hozzátette, a könyv 350 oldalas, a megítélése szerint rendkívül tartalmas és változatos. Az évkönyv főszerkesztője Borsodi L. László, szerkesztőtársai Bara Katalin, Kolozsváry Katalin és Orbán Zsolt.
Molnár Rajmond
Székelyhon.ro, 2017. március 6.
Bevonják az adományba kapott székely zászlót
A brassói táblabíróság jogerős ítélete értelmében a Kovászna megyei önkormányzatnak el kell távolítania az adományként kapott székely zászlót az intézmény gyűlésterméből.
A bíróság a múlt héten hirdetett ítéletet, melyben helybenhagyta a Kovászna megyei törvényszék tavaly októberben hozott alapfokú döntését. A székely lobogót Kulcsár Terza József parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt (MPP) Kovászna megyei elnöke adományozta a megyei tanácsnak tavaly februárban. A politikus a jogerős ítéletet kommentálva a Krónikának úgy fogalmazott, elképzelhetetlen egy európai uniós országban, hogy egy népcsoport nem használhatja szimbólumait és anyanyelvét.
„Szekusállamban élünk"
„Szekusállamban élünk, ahol a bíróság lábbal tiporja az emberi jogokat. A törvényeket önkényesen értelmezik, hiszen egyetlen jogszabály sem tiltja a székely zászló kitűzését” – mutatott rá Kulcsár Terza József. Emlékeztetett, miután a Kovászna megyei prefektus bírósághoz fordult a tavaly februárban a megyeházának adományozott zászló eltávolítása érdekében, novemberben – szintén a kezdeményezésére – az amerikai, német, izraeli, magyar és székely zászlót is kitűzték a gyűlésteremben az Európai Unió, Románia és Kovászna megye lobogója mellé. „Amennyiben a jogerős ítéletnek érvényt szereznek, egy székely zászló még mindig marad a gyűlésteremben” – jegyezte meg a sepsiszentgyörgyi politikus.
Az indoklásról
A Kovászna megyei törvényszék alapfokú határozata – amit most a brassói táblabíróság is megerősített – indoklásában arra hivatkozik, hogy a zászló kitűzése törvénytelen, mert a hatályos jogszabály értelmében csak Románia és az EU lobogója kaphat helyet a tanácsteremben. Sebastian Cucu háromszéki prefektus korábban azzal indokolta a jogi lépést, hogy több jogerős bírói ítélet is alátámasztja: jogszabályba ütközik egy hivatalosan el nem ismert lobogó kitűzése az ülésteremben vagy a közintézmények homlokzatán. Szerinte a zászló még csak nem is „az úgynevezett Székelyföld”, hanem Hargita megye hivatalos lobogója.
Kulcsár Terza József egyébként tavaly novemberben emberiesség elleni bűncselekmény gyanújával bűnügyi feljelentést tett a prefektúra ellen. Ebben arra hivatkozik, hogy a prefektúra a romániai magyarság alapvető emberi jogait korlátozza. Kérdésünkre elmondta, a legfőbb ügyészség Brassóba utalta a feljelentését. „Egyértelmű, hogy nem akarnak ezzel foglalkozni. Abban bíznak, hogy feladom” – mondta a politikus, és leszögezte: ha kell, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul az ügyben.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro2017. március 6.
Jelen voltak, mégis halasztottak Rádulyék perében
A vádlottak és a tanúk is megjelentek hétfőn a Maros Megyei Törvényszéken Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán és alpolgármestere, Szőke Domokos perében, az önkormányzat újonnan kinevezett képviselője azonban halasztást kért.
A legutóbbi, január 27-ei tárgyaláson sem történt érdemi előrehaladás az ügyben. Arra az időpontra a tanúk meghallgatását ütemezték, de annak ellenére, hogy két tanú megjelent a bíróság előtt, kihallgatásuk elmaradt, mert a csíkszeredai önkormányzatnak nem volt hivatalos képviselője.
Márpedig az ügyet csak akkor lehetett folytatni, ha a tanács a bürokratikus procedúrát betartva nevesíti azt a személyt, aki a perben képviselje – korábban ugyanis a testület elfogadott egy határozatot, amelyben Füleki Zoltán alpolgármestert nevesítette jogi képviselőként, csakhogy ezt a döntést Hargita megye prefektusa megtámadta, mivel a szavazáskor nem teljesült a kétharmados kvórum feltétele. A csíkszeredai tanács ezt tudomásul vette, visszavonta a határozatot, és immáron kétharmados kvórummal újabb határozatot hozott, amelyben leszögezték, hogy nem élnek kártérítési igénnyel, viszont újfent nem jelölték meg jogi képviselőjüket. Ezt a mulasztást nemrég pótolták, és újabb helyi tanácsi határozatban az önkormányzat jegyzőjét nevezték ki a perben jogi képviselőnek.
A hétfői tárgyaláson a vádlottak és a tanúként beidézett személyek is megjelentek, a jegyző pedig halasztást kért, arra hivatkozva, hogy tanulmányoznia kell az ügyhöz kapcsolódó iratokat. A következő tárgyalást április 3-ra tűzték ki.
Egy éve tart a per
A szóban forgó ügyben az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) Rádulyt háromrendbeli hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal, Szőkét pedig négyrendbeli hivatali visszaéléssel és okirat-hamisításra való felbujtással vádolja. A per 2016. március 30-án kezdődött a Maros Megyei Törvényszéken, majd többszöri halasztás után tavaly november 21-én tartották az első érdemi tárgyalást, azóta pedig többször halasztottak.
A tisztségviselők ellen többek között az a vád, hogy jogosulatlanul használták országon belüli, de Hargita megyén kívüli kiszállásra a hivatali – tehát közpénzből fenntartott – gépkocsit, valamint hogy megkárosították a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökséget, amikor a Sapientia egyetemnek kiadott építkezési engedély kibocsátásakor nem vették figyelembe az ortodox templom műemlék jellegét.
A gépkocsiba nem tankoltak sem a kiszállás napján, sem a megyén kívül (azaz közpénzt nem költöttek saját célokra), az ortodox egyház pedig átiratban jelezte, hogy nem fogalmaznak meg igényt a városvezetőkkel szemben, tehát nincs sértett fél.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro, 2017. március 6.
Bírósági felügyelet alatt marad Horváth Anna
Elutasította Horváth Anna kolozsvári alpolgármester fellebbezését a hatósági felügyelet meghosszabbításáról a legfelső bíróság, így az intézkedés érvényben marad - derül ki a bíróság honlapján közzétett jogerős ítéletből. Horváth Annát ezidáig nem sikerült megszólaltatnunk. A Kolozs Megyei Ítélőtábla február 10-én meghosszabbította a Horváth Anna ellen kiadott bírósági felügyeletet, amely többek között a hivatalától való eltiltására is kiterjedt. Horváth megfellebbezte a döntést, ezt utasította most el a legfelső bíróság.
UPDATE: Horváth Anna megkeresésünkre nem kommentálta a fejleményeket.
(hírszerk.)
Transindex.ro2017. március 6.
Az értékvesztés veszélye fenyegeti
A Székely Nemzeti Múzeum adott otthont annak a tudományos értekezletnek, melyen neves néprajzkutatók és fafaragók vették számba mindazt, amit nemzeti kultúránknak a székelykapukban formát öltő gyöngyszemeiről jelenleg tudni lehet. A szakmai előadásokkal fűszerezett tartalmas együttlét folyamán ugyanakkor értékes gondolatok is megfogalmazódtak a székelykapu-faragás és -állítás nemes hagyományának megőrzésére vonatkozóan.
A Budapestről, Bukarestből, Kolozsvárról, valamint Csík-, Udvarhely- és Háromszékről érkezett szakembereket, hagyományőrző egyesületek képviselőit, illetve a téma iránt érdeklődők népes táborát a rendezvény házigazdája, Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
A meghívottak közül elsőként pedig a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány képviselője, dr. Furu Árpád néprajzkutató emelkedett szóra, aki a népi építészet értékeit felleltározó székelyföldi programokat és bennük rejlő lehetőségeket ismertette a Bartók Termet megtöltő hallgatósággal.
Ezt követően dr. Szőcsné Gazda Enikő sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató osztotta meg az 1930–1950 időszak háromszéki kapufaragásra vonatkozó ismereteit a jelenlévőkkel. Ennek során kiderült, hogy Erdélyben a román sovinizmus felerősödésével együtt, az 1920-as évek végére a magyarság trianoni sokk után történő feleszmélése és öntudatra ébredése is elkezdődött. Ez többek között a hagyományok felelevenítésében, köztük a székelykapu-állításban is megnyilvánult. Az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató 1940-es bécsi döntés okozta öröm hatására pedig az a szokás újabb virágkorát élte. Ez a fordulat mondhatni az utolsó pillanatokban történt, ugyanis az 1800-as évek végén főleg Háromszéken bekövetkezett polgárosodás, majd a már említett román elnyomás hatására a székelykapu-állítás már kihalófélben volt. Éppen ezért a létező állomány megmentésére több próbálkozás is történt. Így Kézdivásárhelyen fafaragó szakosztályokat indítottak, Vargyason és Bitán tanfolyamokat szerveztek, az iskolákba általánosan bevezetett kézimunka órákon pedig a diákok a hagyományos díszítő motívumokkal is megismerkedhettek megyeszerte. A kézdivásárhelyi Józsiás-kert bejáratánál felállított óriás székelykapu például ennek a fellendülésnek volt az eredménye.
A kommunizmus idején ismét korlátozták ezt a fajta tevékenységet, ezért a székelykapu-állítás a passzív nemzeti ellenállás egyik eszközévé vált. Ugyanakkor kerültek olyan elkötelezett vidéki tanítók, mint a háromszéki id. Haszmann Pál, akinek a felkészültségén túl a kellő bátorsága is megvolt ahhoz, hogy a népi hagyományok ápolását intézményi keretek közé helyezze. Neki köszönhető 1973-ban megnyílt az immár nevét viselő csernátoni falumúzeum, mely időközben a népi faragás egyik Kárpát-medencei bástyája lett. Tevékenységéről az alapító unokája, az intézmény vezetését jelenleg ellátó Dimény-Haszmann Orsolya számolt be a hallgatóságnak. A családi hagyományt átörökítő és kiszélesítő édesapja, Haszmann Pál Péter pedig a kezdeteket idézte fel a rá jellemző ízes, székely nyelvezettel.
Dr. Pozsony Ferenc zabolai születésű néprajzkutató, kolozsvári egyetemi tanár, akadémikus, a Székelykapuk új terekben és kontextusokban címmel tartott előadása szintén értékes elemekkel bővítette a témára vonatkozó ismereteinket. Többek között értelmezte a kapu fogalmát is, mely szerint az egyéni, családi, privát, közösségi és nyilvános, vagy tiltott, szakrális és profán terek elválasztását, védelmét, valamint szabályozott átlépését valósítja meg. Végig vezetett a közösségi székelykapuk történetén is, melyeket romantikus kultúra- és társadalomszemléletet tükrözött, világi középületek és intézmények előtt emelték őket a regionális és nemzeti jelentések közvetítésének céljával. Állításuk fénykora 1916–1920 közé esett, és újabb felvirágzása a Székelyföld 1940-es felszabadulásával vette kezdetét, amikor ez a magyar honvédek bevonulásának tiszteletére történt minden érintett településen.
Azt már dr. Kinda István sepsiszentgyörgyi muzeológus, néprajzkutató hozta tudomásunkra, hogy a Székelyföld fölötti uralmat a II. világháború végével ismét megkaparintó bukaresti hatalom ezek túlnyomó részét megsemmisítette. A kommunizmus bukása után azonban egy-egy település bejáratát jelző falukapuként visszaállították és ismét a nemzeti és helyi öntudat hordozóivá, valamint kifejezőivé váltak. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a polgármesterek közötti, kapuügyben megnyilvánuló versengés negatív hatására is, mely következtében eme nemzeti kincseinket az értékvesztés veszélye fenyegeti. A hagyományos és kézzel faragott, székely mivoltunkat tükröző jelképrendszer hordozása helyett ugyanis a méretbeli mutatók váltak elsődlegessé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)