udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 4699 találat lapozás: 1-30 ... 4651-4680 | 4681-4699
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2012. december 28.

EMNP: nehéz, de eredményes évet zártunk
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) nehéz, de eredményes évet zár: alig egy év alatt sikerült megvetnie a lábát az erdélyi magyar politikai életben – tájékoztat a párt sajtóirodája közleményében.
Szilágyi Zsolt és Zatykó Gyula néppárti alelnökök, valamint Csomortányi István partiumi szervezési igazgató a Nagyváradon megtartott évértékelő sajtótájékoztatón eredményesnek nevezte a 2012-es évet. Emlékeztettek arra, hogy még egy év sem telt el a néppárt első Országos Küldöttgyűlése óta, ehhez képest már két választáson is bizonyítottak. Komoly eredményként könyvelhető el, hogy a helyhatósági és a parlamenti választások közötti hónapok alatt, dacára az alacsony részvételnek a néppárt közel megkétszerezte támogatottságát, továbbá az is, hogy néhány nagyobb városban – Marosvásárhely, Nagyvárad, és Nagykároly – megközelítették az öt százalékos küszöbértéket. Van tehát mire építkezniük – vonták le a következtetést. Szóba került az is, hogy két, rendkívül mocskos kampányt járt le ebben az évben. A néppártiak ezzel szemben a konstruktív együttműködés fontosságát hangsúlyozták.
2013 az építkezés éve lesz, ugyanis országszerte számos községből érkeztek megkeresések néppárti szervezetek alakítására. Célkitűzésük tehát új területi szervezeteket alapítani, és megerősíteni a már meglévőket.
Szomorú tény, hogy 600 ezerre tehető azoknak az erdélyi magyaroknak a száma, akik nem mentek el szavazni, vagy román pártokra szavaztak. A néppárt továbbra is feladatának tekinti a távolmaradók megszólítását, ugyanakkor fontosnak tartja az erdélyi magyar politikum hitelének visszaszerzését. Arra fognak törekedni az elkövetkezőkben is, hogy alakuljon ki párbeszéd az erdélyi magyar pártok között, és valósuljon meg a teljes körű nemzeti együttműködés az erős érdekképviseletért.
Hozzák nyilvánosságra az RMDSZ-USL paktumot!
Új egységre van szükség – akár az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum keretében –, amelyben minden párt és szervezet saját értékrendjének megőrzése mellett politizálhatna – hangsúlyozták a néppárti politikusok. Szerintük ahhoz, hogy az összefogás megvalósulhasson, és elkezdődhessen a közös munka, elengedhetetlen az, hogy az RMDSZ hozza nyilvánosságra, milyen szándéknyilatkozatot kötött az újra hatalomra kerülő Szociálliberális Unióval (USL). Fontos, hogy az erdélyi magyar társadalom tisztán lássa a paktumot az összes titkos záradékával együtt. Mindemellett Zatykóék az MPP választási szerepét is bírálták: a néppártiakkal azonos értékrendet valló polgári tömörülés régi-új vezetősége miatt félő, hogy előbb-utóbb az anyaországi Magyar Demokrata Fórum sorsára fog jutni a ma már szatelit-pártnak nevezhető MPP.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 28.

Könyvbemutatóval zárult a Bálint Tibor-emlékév
Jeles prózaírónk, Bálint Tibor születésének 80. évfordulója alkalmából látott napvilágot a Más térben című kötet, a Kolozsvár Társaság, a Bálint Tibor Baráti Társaság és a Korunk–Komp-Press közös kiadványa, amelyet karácsony előtt, múlt pénteken mutattak be a Belvárosi Unitárius Egyházközség kiállítótermében. Az ünnepre való ráhangolódásról Potyó István kántor-karnagy és barátai gondoskodtak, akik szép énekükkel nyitották meg a rendezvényt.
Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke elsőként Egyed Emese szerkesztőnek, Bálintné Kovács Júliának és Dávid Gyulának mondott köszönetet áldozatos munkájukért, valamint mindazoknak, akik írásaikkal, képzőművészeti alkotásaikkal hozzájárultak a kötet megjelentetéséhez, szebbé és igényesebbé tételéhez. Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnöke kiemelte: különleges évet tudhatunk magunk mögött, amelyben kiállításokkal, felolvasásokkal és prózaíró gálával tisztelegtek a 80 évvel ezelőtt született Bálint Tibor munkássága előtt. Tevékenységük egyfajta megkoronázásaként adták ki a Más térben című könyvet, amely az új kutatások eredményeként született anyagok révén árnyalja a Bálint Tiborról alkotott képet. Mint kiderült, többek között szépirodalmi művek (Kányádi Sándor egyik verse, Balázs Imre József és Láng Orsolya egy-egy költeménye), tanulmányok (Kántor Lajos), a Sánta angyalok utcája című színpadi műhöz kapcsolódó írások (Dávid Gyula, Kötő József), életrajzi mozzanatok, anekdoták, újságcikkek és nekrológok kaptak helyet a kötetben, emellett további kutatásokra nyújtanak lehetőséget az adattárban közölt információk.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 28.

Újabb egy évre korlátozzák a béremelést a román állami vállalatoknál
Jövőre sem nőnek reálértékben a bérek a román állami vállalatoknál: legfeljebb - az inflációnak megfelelő - három százalékos béremelést adhatnak alkalmazottaiknak 2013-ban azok a cégek, amelyek idén nyereséget könyveltek el - döntötte el csütörtöki ülésén a múlt héten hivatalba lépett új bukaresti kormány.
A román állami vállalatok továbbra is kötelesek befizetni az állami költségvetésbe nyereségük 85 százalékát, és 2013-ra is érvényben marad az az előírás, amely szerint a vezérigazgatók bére nem haladhatja meg az államtitkárokét, vagyis 4800 lejt (mintegy 1070 eurót) havonta.
A többségi állami tulajdonban lévő romániai cégek vezérigazgatóinak 20-28 ezer lej körüli bérét 2009-ben faragta le a Boc-kormány, és azóta a minden évben meghosszabbították a 4800 lejes korlátozást, így azóta a vezérigazgató-helyettesek és igazgatók többet keresnek, mint a vállalatvezetők.
Az állami vállalatok (vasút, bányászat, vegyipar) egyes becslések szerint évente több mint egymilliárd eurós veszteséget "termelnek" Romániában, miközben alig három év alatt (2006 és 2009 között) a béralapjuk megduplázódott. 2010-ben - egy sor egyéb megszorító intézkedés mellett - a román kormány befagyasztotta a béreket a közszférában és behatárolta az állami vállalatok gazdálkodását.
A Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött hitelszerződésekben Románia kötelezettséget vállalt a legnagyobb veszteséget termelő állami vállalatok fokozatos felszámolására, illetve privatizációjára.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

2012. december 28.

Támogatott szórvány
A jövőben tovább erősítik a szórvány – Hunyad, Fehér és Szeben megye –, illetve Kovászna megye között a szálakat, sőt szeretnék bevonni a programba a Brassó megyei magyar közösséget és a magyarországi testvérmegyéket is – számolt be az elképzelésekről Demeter László Kovászna megyei tanácsos, az Összetartozunk Székelyföld–szórvány programjának háromszéki felelőse.
A program erősítésére létrehozott Kún Kocsárd Egyesület bérbe vette 25 évre az őraljaboldogfalvi romos református parókiát, hogy a műemlék épületet és a mellette levő nagy értékű műemlék templomot megmentsék az enyészettől.
A tervek szerint a felújítás után a parókiát magyar közösségi házzá és turisztikai ponttá alakítják. Demeter László szerint a jövő év kihívása, hogy erre előteremtsék a pénzt. A programfelelős beszámolója szerint az Összetartozunk program keretében idén több tucat közös kezdeményezés valósult meg. Többek között kivették a részüket a Hunyad, illetve Szeben Megyei Magyar Napok, az Ars Hungarica Fesztivál, a Bod Péter születésének 300. évfordulója alkalmával szervezett emlékév szervezéséből. A négy megyéből több ezren vettek részt a különböző rendezvényeken. A programfelelős sikerként könyveli el, hogy az emlékév alkalmából összefogással sikerült szobrot állítani Bod Péternek a magyarigeni református templom kertjében.
Demeter László a baróti Erdővidék Múzeuma igazgatójaként több ízben hangsúlyozta, hogy a Székelyföldnek egyfajta belső anyaországként kell hozzájárulnia a szórványmagyarság identitástudatának megőrzéséhez.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 28.

Eltűnt egy fehér folt (Faluvilág)
Ha nem is a legnagyobb gyorsasággal, de sorakoznak mifelénk a falufüzetek, a kismonográfiák, mi több, a Megyei Művelődési Felügyelőség gondozásában új sorozat indul. Karácsony nagyhetére egy Lisznyóról írt kis kötettel ajándékozott meg Derzsi Eszter, a nagyborosnyói N. Bartha Károly-iskola történelem-földrajz szakos tanára. Ez az első részletesebb tanulmány a településről, melynek históriájából így eltűnt egy fehér folt.
Érthetetlen, hogy az Erdélyben századokig egymás mellett élő nemzetiségek közötti vitákat-ellentéteket még ma is sokszor tabuként kezelik, pedig azokra már több évtizedes fátylat borított a történelem – de ez nem jelenti azt, hogy bárki is elfeledte volna –, és bátran lehet úgy kezelni, mint a korabeli együttélés eseményeit. Nos, ilyen a háromszéki falvak majdnem mindenikében létezik, s miért hiányozna Lisznyó életéből. Éppen az teszi értékesebbé ezt a kiadványt, hogy a megszokott székely lustrák és kora középkori ismert tények mellett az interbellum eseményei is felszínre kerülnek: olyan adatok, amelyek jobbára egyházi jegyzőkönyvekben, peres okiratokban bukkannak fel, abban az időben a faluközösségek soros napi gondjaiként. Hogy ezekre rápillanthassunk – vagy nyomdafestéket is láthassanak –, csak az elmúlt két évtizedben vált lehetővé. Az ötvenes, de különösebben a hatvanas években pártmegrendelésre születtek olyan faluleírások, amelyekben az égadta világon mindenről volt szó, csak éppen az együtt élő népek között fennálló kényesebb kérdésekről nem. Ilyen monográfiát rendelt a valamikori pártos községvezetés  egykoron  Gáspár József lisznyói tanítótól, s így azt számítjuk, mint dokumentumot, e település első monográfiakísérletének. A többségben magyar lakosságú Lisznyóban akkor kezdődtek a nehézségek, amikor betiltották a magyar felekezeti oktatást. A helybeli egyház azzal a feltétellel adta át a tulajdonában lévő épületet a román állami iskolának – írja a kismonográfia szerzője, „ha abban a magyar oktatás biztosítva lesz. Azonban az új hatalom ezt nem tartotta tiszteletben. A református egyház 1931 végére új iskolaépületet építtetett. A falu, az egyházközség boldog volt, hogy gyermekeik végre tanulhatnak magyarul a református iskola új épületében. Azonban ez az állapot csak 1936-ig tart, amikor is a falu új tanítót kap az állami iskolába, Demian Constantin vasgárdista oktatót és feleségét, akik rémuralmat vezetnek be az iskolába. 1936. szeptember 15-én a tanító betöri a református iskola ajtaját, és az óvodát oda átköltözteti. Ezzel kezdetét veszi az évekig tartó konfliktus a református egyház és Demian Constantin állami tanító között. A református egyház levéltárában megtalálható az a levél, amelyet a lisznyóiak küldtek Miron Cristea pátriárkának és miniszterelnöknek. (...) A dokumentumot lefordították román nyelvre, és beadták a minisztériumhoz 1938. június 6-án. Válasz nem érkezett.”
A kismonográfia további érdeme, hogy összefoglalja a református műemlék templom építészeti értékeit, azoknak jelentőségét, helytörténeti adatokat közöl a helybeli görög katolikus ás görögkeleti templomokról, a lisznyói református dalárda és az 1921-ben alakult önkéntes tűzoltó alakulatról, amely hosszú időn keresztül a helyi műkedvelő színjátszás animátora volt, és ma is az. Ismerteti a kiadvány Lisznyó néhány jeles szülöttét is: Lisznyói (Kovács) Pál (1630–1695) református főiskolai tanárt és krónikaírót, kassai iskolamestert, az író, költő és jogász Lisznyai Damó Kálmánt (1823–1863), aki 1843-ban Pozsonyban ismerkedett meg Petőfi Sándorral, valamint a pedagógus szakírót, egyetemi tanszéki vezető professzort, Dáncsuly Andrást (1921–2012). A kiadvány szövegét jegyzetek és könyvészet kíséri. Előszavát Ráduly István, Uzon község polgármestere jegyzi, szerkesztette Györgyjakab Boróka. Megjelent a Zöld Nap Egyesület gondozásában. A kiadványt a Bethlen Gábor Alap és Uzon község polgármestere támogatta. (Beszerezhető a lisznyói református parókián, ára 10 lej.)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 28.

Zűrzavaros esztendő
Az év tüntetésekkel kezdődött, január 12-től Raed Arafat menesztése ellen tiltakoztak az emberek országszerte. A megmozdulások radikalizálódtak, és Emil Boc, valamint Traian Băsescu menesztését követelték.
Február 6-án Emil Boc lemondott, de a február 9-én létrehozott, Mihai Răzvan Ungureanu vezette koalíciós kormány sem volt hosszú életű, vesztüket elsősorban az okozta, hogy a sajtó kiderítette: a minisztériumok vezetését a párt fontos embereinek inasai vették át. Április 27-én, alig 78 nap után a szoclibek bizalmatlansági indítványa megbuktatta a kormányt, s május 7-én a parlament megszavazta a Victor Ponta vezette kabinetet, hála Gabriel Oprea pártja átállásának. A SZLSZ fölényesen megnyerte a helyhatósági választásokat, közben folyamatosan romlott a kormány és a Cotroceni-palota viszonya, Pontának nem sikerült elérnie, hogy az Európai Bizottságban ne az államelnök, hanem ő képviselje Romániát, és kipattant plágiumbotránya is sokat rontott helyzetén. Sikerült egyetlen hét alatt leváltani a szenátus éléről Vasile Blagát, a képviselőház elnökét, Roberta Anastasét, s átvették a Hivatalos Közlöny kiadási jogát, kormányrendelettel megszüntették a népszavazás érvényességét szabályozó jelenléti határt, majd a SZLSZ, az Oprea-féle párt és az RMDSZ összefogása révén július 6-án felfüggesztették Traian Băsescut. Július 11-én az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy az államelnök felfüggesztésére kiírt népszavazás csak akkor érvényes, ha azon megjelenik a választójoggal rendelkező állampolgárok fele plusz egy személy, így bár több mint 8,5 millió ember részt vett a népszavazáson, ez csak 46,24 százalékot jelentett, így Traian Băsescu augusztus végén visszatért a Cotroceni-palotába. Időközben az Európai Unió rátette a nyerget a Ponta-kormányra, az ugyan meghajolt akarata előtt, s vállalta, hogy a kormányzása alatt eleget tesz a Jose Manuel Barosso által közvetített tizenegy pontos elvárásnak, de így is fölényes többséggel megnyerte a parlamenti választásokat. A korábban fenyegetőző Traian Băsescunak sem volt más választása, mint Victor Pontát megbízni a kormányalakítással. Az RMDSZ ezúttal – állítólag a közvélemény nyomására – kimaradt a hatalomból. Pontáék – a nyugodt kormányzás érdekében –  együttműködési szerződést írtak alá az államfővel, azóta Traian Băsescu telel és hallgat, a legnépesebb parlament beiktatta az ország legnagyobb kormányát, mely gyökeres változásokat ígér. 2013-ban kiderül, be tudja-e váltani ígéreteinek legalább egy részét. (Ziare.com/simó)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 28.

Négy kormány, három kormányfő, két választás
Politikai szempontból a kilencvenes évek eleje óta a legmozgalmasabb volt az idei esztendő, amelynek során négy kormány, három kormányfő váltotta egymást, két választást és egy referendumot tartottak.
Ötödik Boc után Ungureanu
Az év elején a gazdasági-társadalmi válság, de a rossz kormányzás által megkövetelt megszorító intézkedések következtében a Boc-kormány és vele együtt a kabinetért szinte kezességet vállaló Traian Băsescu népszerűsége meredeken zuhanni kezdett. Az utolsó döfést talán az év elején az államfő Raed Arafat elleni támadásai jelentették, amelynek következtében a romániai rohammentő-szolgálatot megalapító palesztin orvos lemondott az egészségügyi tárcánál betöltött államtitkár-helyettesi tisztségéről.
Az ennek nyomán beindult tüntetések alkalmával a résztvevők az elején még csak Arafat mellett álltak ki, néhány nappal később azonban már a Boc-kormány és Traian Băsescu ellen skandálták jelszavaikat, így aztán már a doktor államtitkár-helyettesi tisztségébe való visszahelyezése sem elégítette ki őket. Mindennek következtében Emil Boc február 6-án lemondott ötödik kormányfői tisztségéből.
A hatodik Boc-kormány kinevezését Traian Basescu úgy látszik, már nem tartotta lehetségesnek, ezért a Külső Hírszerző Szolgálat igazgatóját, Mihai Răzvan Ungureanut nevezte ki a kormány élére, akit február 9-én meg is szavazott a parlament.
Ungureanu – alighanem az államfőtől kapott utasítások szerint – megpróbálta „átkozmetikázni” a kormányt, igyekezett a Boc-kormányokban még nem szerepelt tárcavezetőket kinevezni. Kísérletét azonban a sajtó meghiúsította: az újságírók „kiszimatolták” ugyanis, hogy az új tárcavezetők a régi miniszterek kezes emberei voltak. Így nem csoda, hogy mindössze 78 napnyi országlás után Ungureanu kormánya csúfosat bukott a szociáldemokraták és a nemzeti liberálisok által benyújtott bizalmatlansági indítvány nyomán, amelyet megszavaztak a nem magyar kisebbségek, de a demokrata liberálisoktól az ellenfélhez átállt politikusok is.
Hatalomra került ellenzék
Mindezek után Traian Băsescu államfő már jónak látta azt, hogy ha a kormányalakításnál lemond a teljesen népszerűtlen demokrata liberálisokról, így az ellenzéki Szociál-Liberális Szövetség legnagyobb pártjának elnökét, a szociáldemokrata Victor Pontát bízta meg az újabb kabinet felállításával. Kormányát május 7-én szavazta meg a törvényhozás, a kabinetet mellé állt a korábban a demokrata liberálisokat és Traian Băsescut támogató Országos Szövetség Románia Haladásáért nevű tömörülés is.
Victor Ponta tisztában volt azzal, hogy Raed Arafat elmozdítása csak ürügy volt a tüntetésekhez, a lakosság ugyanis teljes mértékben elégedetlen volt Bockék egymást érő megszorító intézkedéseivel, ezért országlását a demokrata liberálisok által 25 százalékkal megkurtított bérek visszaállítását ígérve indította, az első lépésben nyomban 8 százalékos béremeléssel kezdve.
Ennek nem kevés serepe volt abban, hogy a Szociál-Liberális Szövetség a helyhatósági választásokat a szavazatok 50 százalékával, a legtöbb megyeitanácsi elnökséget és a legtöbb polgármesteri tisztséget megszerezve nyerte meg.
Egy hét, amely megrengette Romániát
Időközben tovább romlott Traian Basescu államfő és a Szociál-Liberális Szövetség vezetői közötti amúgy sem felhőtlen viszony, aminek nem használt az a körülmény sem, hogy Victor Ponta akarta képviselni Romániát az Európai Tanácsban az államfő helyett – az alkotmánybíróság azonban az államfőnek adott igazat.
Ezért a Szociál-Liberális Szövetség megkezdte Traian Băsescu államfői tisztségből történő újabb felfüggesztésének folyamatát, amelyet igyekezett a legrövidebbre szabni. Így alig egy hétre volt szükségük a szociálliberálisoknak ahhoz, hogy elmozdítsák a két ház demokrata liberális elnökét, Vasile Blagát és Roberta Anastasét, őket Crin Antonescuval és Valeriu Zgoneával helyettesítették. Az addig a parlament ellenőrzése alatt álló Hivatalos Közlönyt Victor Ponta kormányának felügyelete alá helyzeték, leváltották a népügyvédet, akinek joga volt felülbírálni a kabinet döntéseit. Emellett a kormány kiadott egy sürgősségi rendeletet, amelynek értelmében lecsökkentették a felfüggesztett államfő sorsáról döntő népszavazáson való részvételi arányt.
Mindezek után a parlament július 6-án felfüggesztette tisztségéből Traian Basescut.
Győztesek vereségei
Csakhogy a szociálliberálisok ezt követően néhány vereséget szenvedtek. Az Alkotmánybíróság döntése értelmében a népszavazás csakis akkor érvényes, ha az összes választók több mint a fele az urnákhoz járul. Így a referendum, bár a résztvevők hatalmas többsége, közel 83 százaléka szavazott Traian Basescu ellen, nem volt érvényes, mivel a részvétel mindössze 46,2 százalékos volt.
Ezt még romániai szempontból nézve is különös csatározás követte: a kormány amolyan „mini-népszámlálást” kívánt végrehajtani, amelynek nyomán megállapították volna, hogy a lakossági csökkenéssel arányosan visszaesett a szavazati joggal rendelkező állampolgárok száma is. Az alkotmánybírák azonban a kabinetnek ezt a szándékát is keresztülhúzták.
A választási listák módosítására tett sikertelen kísérletei nyomán lemondott tisztségéből a közigazgatási és belügyminiszter, Ioan Rus, valamint a tárca közigazgatási feladatokért felelős megbízott minisztere, Victor Paul Dobre.
Az alkotmánybírák mindezek után augusztus 12-én érvénytelennek mondták ki a népszavazást, így az államfő, 52 napig tartó felfüggesztés után visszatérhetett tisztségébe.
„Meg nem támadási” paktum
A Cotroceni palotába visszatérve Traian Băsescu novemberig kerülte a nyilvánosságot, a parlamenti választási kampány beindulásakor azonban már előtt több alkalommal is kikelt a szociál-liberálisok ellen, egyebek között azt is hangoztatva, hogy semmiképpen sem fogja majd kormányfőnek kinevezni Victor Pontát.
A nyugati kancelláriákat – akárcsak Traian Băsescu felfüggesztése idején az alkotmányosság és a jogállam kérdései – ez úttal az államfői intézmény, valamint a választások nyomán vélhetően kialakuló, szociálliberális többséget összesítő parlament és szociálliberálisok kormány közötti háborúzás aggasztotta.
A választások igazolták a papírformát: a szociálliberálisok 60 százalékkal győztek, a parlamenti mandátumok kétharmadát megszerezve. Traian Băsescu lehetősége teljes mértékben beszűkültek, így kénytelen volt másodjára is kormányfőé kinevezni Victor Pontát. Brüsszel és Washington megnyugtatására azonban a miniszterelnök és az államfő „békés egymás mellett élési” megállapodást írt alá. A dokumentum tisztázza az államfő és a kormányfő feladatait: előbbi felelősségébe tartoznak a külpolitikával, a biztonság- és védelmi politikával kapcsolatos feladatok, valamint az ország képviselete az Európai Tanácsban, míg utóbbi a gazdasági és társadalmi politikákkal, az ország kormányzásával, a napirenden lévő problémákkal foglalkozik. A felek azt is megfogadták, hogy kerülik az egymás elleni nyilvános támadásokat.
A második Ponta-kormányt pedig a parlament 402 igennel 120 nem ellenében beiktatta.
2012: politikai eseménynapló
Időpont Mi történt
01.12. Megindulnak a tüntetések Raed Arafat államtitkár-helyettesi tisztségéből történt elmozdítása ellen
02.06. Emil Boc lemond miniszterelnöki tisztségéből
02.09. Az Ungureanu-kormányt beiktatja a parlament
04.27. Az Ungureanu-kormányt megbukik a bizalmatlansági indítvány során
05.07. A parlament megszavazza  Victor Ponta kormányát
06.10 A szociál-liberálisok 46,9 százalékos győzelme a helyhatósági választásokon
07.05. A Ponta-kormány csökkenti a referendumon való részvétel arányát
07.06. A parlament felfüggeszti államfői tisztségéből Traian Basescut
07.11. Az Alkotmánybíróság határozata szerint a szavazók több mint felének részvétele szükséges a referendum hitelesítéséhez.
07.29. Érvénytelennek mondják ki az államfő felfüggesztésére kiírt referendumot
08.29. Traian Basescu ismét elfoglalhatja helyét az államfői palotában
12.09.A szociál-liberálisok 60 százalékkal nyerik a parlamenti választásokat
12.21. A második Ponta-kormányt beiktatja a parlament
Maszol.ro

2012. december 29.

Februárban ismét választ Románia
Időközi önkormányzati választásokat rendeznek február 3-án kilenc megüresedett polgármesteri és egy megyei tanácsi elnöki tisztség betöltésére – jelentette be Liviu Dragnea közigazgatásért felelős miniszterelnök-helyettes a bukaresti kormány csütörtöki ülése után.
A kormányülésen Victor Ponta miniszterelnök rámutatott: egyszerre kell lebonyolítani minden választást a foghíjassá vált önkormányzatokban, hogy legalább a 2013-as év ne a választási kampányok jegyében teljen.
„Elég volt a választásokból, jövőre már dolgoznunk kell, nem a választásokkal foglalkoznunk" – mondta a román miniszterelnök. A 2014-es román elnökválasztásra és európai parlamenti választásokra utalva Ponta hozzátette: jól jön egy év nyugalom a sok voksolás között.
2012-ben júniusban önkormányzati, decemberben parlamenti választásokat rendeztek Romániában, júliusban pedig népszavazást tartottak a tisztségéből felfüggesztett Traian Basescu államfő menesztéséről, de a referendum érvénytelennek bizonyult.
Victor Ponta kormányfő január 9-ig adott határidőt minisztereinek arra, hogy véglegesítsék a tárcák szerkezeti átalakítását és kidolgozzák költségvetés-tervezetüket. A miniszterelnök megerősítette, hogy január 7. és 10. között várható a Nemzetközi Valutaalap küldöttségének érkezése Bukarestbe, majd az ország hitelezőivel folytatott egyeztetés után az új kormány január közepén terjeszti a 2013-as költségvetés tervezetét a parlament elé.
MTI
Erdély.ma

2012. december 29.

Penna-díjasunk Sándor Boglárka
Sándor Boglárka Ágnes, lapunk szerkesztője kapta idén a szerkesztőség kitüntetését, a Penna-díjat, idei és sokévi munkássága elismeréseként.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 29.

Rendületlenül: Márton Áron püspök filmes idézése
A Duna televízió december 27-én délután vetítette azt az egyórás filmet, amely Rendületlenül címmel Márton Áron püspök portréját rajzolja meg. A filmet Jakab Gábor pápai káplán, plébános forgatókönyve alapján Xantus Gábor forgatta az 1990-es évek elején, majd az újabb, többek között a CNSAS-beli (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság, szerk. megj.) levéltári kutatások nyomán feltárt adatokkal Xantus Áron operatőr-rendező társalkotói közreműködésével 2012-ben kiegészítette.
A film néhány költői szépségű részlete (a havas táj fenyőkkel mint az útra bocsátó, megtartó szülőföld képe, a letartóztatás utáni éveket, az igaztalan vádakat, embert próbáló benti körülményeket sommázó drótkerítéssel szegélyezett máramarosszigeti börtönablakok, a letartóztatást megelőző eseményeket mesélő szállítási vállalkozó történetét kísérő képsorok a régi autó belsejéből filmezve, s az utat szegélyező fák egyenletes sora a fenyegető szürkeségbe veszően előrevetíti a közelgő, fenyegető eseményeket) művészfilmet ígér, miközben tulajdonképpen egy nagyon erős és jól összeválogatott anyagra épülő dokumentumfilm. Nem csak a ritkaság számba menő eredeti kép- és hangfelvétel (Bács Lajos egykori eredeti felvétele) miatt: már a film elején, majd mintegy a látottakat keretbe zárva a végén is magát Márton Áront halljuk, pátoszmentes, mély hitét kifejező szavait, mondatait. Nem is csak a korabeli újságoldalak, fotók és híradórészletek teremtik meg a korhangulatot. A filmben olyanok szólalnak meg s vallanak a főhősről, akik azóta már nincsenek az élők között: a püspök Anna nevű testvére Márton Áron hivatáskereséséről beszél, Csillag Pálné a csíksomlyói búcsú fehér lovának történetét idézi fel, Lakatos István mint a börtönévek utolsó élő tanúja a cellatársak és őrök viszonyulásáról mesél, Sztojka Ferenc a püspökkel való autózás emlékeit idézi, „kegyelmes úr”-nak nevezve Márton Áront: csupa olyan jó érzékkel jó időben felvett jelenet, ami ma már történelem. Mint ahogy dokumentumértékű, mert eredeti, élőben filmezett esemény az is, ahogyan Márton Áron korábbi titkára, később püspöki irodaigazgató, Csíki Dénes 1990-ben saját kezével feszíti fel a parkettet, hogy alóla a lehallgató berendezés drótjait kihúzza. Mindezt kiegészíti Nagy Mihály Zoltán történész beszámolója a Denisa Bodeanuval való közös kutatásról, amely a megfigyelési dossziék adataival szolgál: Márton Áron esetében nem is egy, hanem két ilyen létezett, az első 174 kötetnyi, közel 56 000 oldal, a második 62 kötetnyi, megközelítőleg 24 000 oldal anyaggal – ekkora adathalmaz még a szigorúan ellenőrzött titkosszolgálati alapember, Pacepa esetében sem gyűlt fel.
Mindezek az anyagok, amelyeket 1990 és 2012 között gyűjtött, válogatott és rendezett képi egységgé a Xantus Áron–Xantus Gábor szerzőpáros, kiegészülnek az időközben elhunyt László Gerő hangján szóló összekötő szöveggel és a megszólalók vallomásaival, valamint a Jakab Gábor által felolvasott Márton Áron-szövegekkel. Ezek együtt megrázó filmet alkotnak, múltidéző és jelenre figyelmeztető erővel hatottak a karácsonyi hangulatban. Az év végi számvetésre is felkészítettek a képsorok, hiszen úgy mutatták a múltat, hogy egy, a történelem viharait rendületlenül álló hőssel szembesítettek, aki a maga egyszerűségében, szerénységében olyan mély istenhitből fakadó, pózmentes helytállás példáját tárta elénk, amely a talmi sztárok világában az igazi értékek felé fordít.
BODÓ MÁRTA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 29.

Erdély tájain – Raktárhelyiség lett Mátyás király gyerekszobájából
(Kolozsvár, szeptember 23.) A tanár úr összegyűjtötte az osztályt s egy szabad délután elvezette a gondjára bízott csemetéket a Mátyás-házba. Ez a pillanat élénk és heves erővel sütötte a fakadó lelkekbe a maga jelentőségének bélyegét és megremegtette a szívünk, mikor a régi köntösben sárgára meszelt ház előtt megállottunk. A tanár úr megkopogtatta az ajtót, amelyet lassan, nyikorogva nyitott ki egy öreg honvéd. Akkor még annyian éltek, hogy minden múzeumunkhoz jutott belőlük egy-egy eleven példány. Ma már a múzeumban sem találunk belőlük hírmondót. Az öreg honvéd sziluettje hozzátartozott elengedhetetlenül a Mátyás-ház hangulatához és amikor a kapu megnyílt, az öreges délcegséggel megjelenő egyenruhás kapuőr régi honvéd mentéje felvillanyozta a fantáziánkat. És mi szívszorongva léptünk be Hunyadi Mátyás szülőházának udvarába, amelyet egy szempillantás alatt benépesítettek az emlékek ködös alakjai. És a tanár úr komor szavakkal magyarázta el nekünk, az ámulók apró seregének Mátyás király gyermekéveit. Megmutatta a szobát, ahol született s a rekonstruált történelem jelenetei a képzelet szárnyán fantasztikus ütemben váltogatták egymást.
A gyermeklélek szomjasságával szívtuk magunkba a szavakat, melyek ebben a félvilágos miliőben úgy kopogtak, mint a história gongütése.
Nagyon sokféle látogatást tett az iskola abban az időben. De ez a mátyásházbeli jelenet egyetlen gyermek lelkét sem hagyta érintetlenül. Megrázta, átformálta, gondolatokkal töltötte meg a nagy király szülőházában, ahol még bölcsőjének a helyét is megmutatta az elmaradozó diákoknak az öreg honvéd. Ilyen látogatása sohasem volt az apró diákseregnek.
Vasárnap ismerősök kerestek fel. Vidéki emberek, vidéki gyermekek. Elmentünk a Mátyás-házba. Az udvar mélyéből nem rohantak felénk a fekete vitézek. Egy nyavalyás féldobermann kutya jött felénk hízelkedő farkcsóválással. A sarokban egy kisasszony regényt olvas. Amikor belépünk, átveszi a személyenként lefizetett hét lej látogatási díjat és azt mondja, hogy az emeletre lépcsőn kell felmenni.
Az első teremben néprajzi tárgyak, a másodikban éppen így; a harmadikban sem különbül. Majd a halászati és mezőgazdasági látnivalók következnek. Aztán az 1848–49-es ereklyemúzeum. Sehol semmi jele nincs annak, hogy Mathias Corvinus szülőházában járnánk. De mégis. Itt a folyosón egy keskeny négyszögre formált deszkaládán a piaci Mátyás-szobor mesterséges patinával bevont feje figyelmezteti a látogatót, hogy még más néznivaló is akad.
Lesietünk a földszintre, ahol az épület legérdekesebb része kapcsolódott a történelmi múltba.
A bejárattól balra eső egyik kis szobácskában született a nagy király. Visszafojtott lélegzettel léptünk át valamikor a szoba küszöbén s az emlékek ifjúkori újjáéledésének öröme vezet minket arrafelé ma is. A kisasszony elénk áll:
– Mit tetszik keresni?
Olyan furcsán és idegenszerűen hangzik ez a kérdés, mintha egy ismeretlen világ vadidegen emberei közé csöppentünk volna. De azért mégis csak szóhoz jutunk:
– Korvin Mátyás gyerekszobáját szeretnénk megnézni…
– Azt nem lehet kérem. Ott most raktárhelyiség van…
Szégyenkezve vezetem el a vidékieket. Raktárhelyiséggé lett Matia Corvin gyermekszobája. Limlomok, ha mindjárt történelmi becsűek is, de limlomok hevernek Mátyás király bölcsőjének helyén. Ócska tárgyak. Talán szúette parasztágyak, ködmönök, íjak és lóitató vedrek. Mindenesetre becsesek és értékesek, ha értékük és becsük színvonala kiszorította a látogatókat Mátyás király gyermekszobájából. Széttört kelevézek, csizmasarkok és sarkantyútörmelékek, képkeretek, gyűrűkövek és mosóteknők, vagy mit tudom én milyen más értékes és becses relikviák nemzeti és faji múltunk egy-egy fejezetével vallanak szoros kapcsolatot. Megemelem kalapomat. De csak mérsékelt tisztelettel, mert úgy érzem, a nagy király iránti kegyeletemet és tiszteletemet, a gyermekévek fellobbanó emlékeit korbácsolta meg az intézkedés, amellyel a Mátyás-ház karakterét megfosztották tulajdonképpeni jelentőségétől.
Aki ezt az intézkedést tette, az nem lehet jó román, mert nem viseltetik kellő tisztelettel a román származású Matia Corvin emléke iránt és nem lehet jó magyar, mert ezzel a durva és tapintatlan rendelkezéssel nem becsüli meg a nagy királyt tisztelő emberek pietását.
Nem kérdjük, ki tette ezt az intézkedést. De kérjük azt, akit az intézkedés joga illet, hogy hordassa ki a limlomot Mátyás király gyermekszobájából, amelynek zárt ajtója szégyenkezve kergeti el ma a látogatókat a Mátyás-ház tájékáról, ahol nincs már se öreg honvéd, se emlék, se tapintat…
sz. b.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 29.

Erdély tájain – Kolozsvár, nem ismerek rád…
Miért Restitutio, vagyis visszaszolgáltatás? Ebben a rovatban írásokat  szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna.
Egyesületünk talán egyik legjelentősebb alkotásának volt idén kerek évfordulója: 110 éve, 1902. október 12-én nagy fénnyel, „az egész nemzetet eggyé forrasztó ünnepet ült az Erdélyi Kárpát-Egyesület, mikor az igazságos nagy király méltó szobrának leleplezése napján felséges védőjének [József Ágost főherceg, az EKE fővédnöke] jelenlétében felszentelte zászlóját és feltárta Hollós Mátyás születési házában szervezett múzeumát.” (Erdély, 1902, 73 old.). A kaputól balra eső 2-es szobában született a hagyomány szerint Mátyás király. Itt kiállítást rendeztek be: történelmi értékű tárgyakból – Brandenburgi Katalin szoknyája, Apafi Mihály templomi széke, régi úrvacsorai ónkannák stb. –, valamint az EKE Erzsébet-zászlójából, a Mátyás király szoborpályázat makettjeiből, a szobor- és múzeumavatási ünnep fényképeiből. Rövid időn belül az EKE múzeuma, benne a Mátyás király emlékszobával, Kolozsvár egyik látványosságává vált.
Az impériumváltás után a helyzet változott, a hatóság már 1921. február végén elrendelte a Mátyás-ház régi Korvin-kódexek karaktereivel írt, vasból kovácsolt, aranyos betűs „EKE MUZEUMA” feliratának eltávolítását. Az EKE-múzeum akkori, húszas évekbeli „hanyatló korszakát” illusztrálja az alább közölt, sz. b. aláírással, a Vágóhíd című élclap 1926/39-es, szeptember 26-i számában megjelent írás.
Az akkori viszonyok jobb érthetősége kedvéért azonban szükségesnek tartjuk válaszolni a szerző „fel nem tett kérdésére” – nem is azért (nem) kérdezte, hisz tudta ő a jól a választ... –: ki tette ezt az intézkedést?
A kolozsvári Tornavivoda épületében 1892-ben alapított ’48-49-es Történelmi Ereklyemúzeumot 1925. szeptember 25-én a város feloszlatta, gyűjteményeit pedig – mintegy 1050 tárgy, Sándor József közbenjárására – letétbe a Mátyás-házba költöztette. Az amúgy is zsúfolt múzeumban, hogy ezt a gyűjteményt is elhelyezzék, meg kellett szüntetni az új rendszerben jelentőségét vesztett balneológiai osztályt. Szükséges volt jobbára majdnem az egész múzeumi anyag átrendezése. Ezt az állapotot írja le a szerző.
A továbbiakban a Mátyás-szoba újra látogathatóvá vált, de nem sokáig. Felsőbb rendeletre a ,,cluji” rendőrség a múzeumot 1934. augusztus végétől 1935. áprilisig tartó huzavona után hivatalosan és végleg bezáratta és az EKE irodájával egyetemben kilakoltatta a Mátyás-házból. Nem is nyitotta meg múzeumunk kapuit soha többé. Tegyük hozzá, Mátyás király emlékszoba nincs a mai napig sem. A néprajzi anyag nagy részét (2876 darab – Tötszegi) ma a Kolozsvári Néprajzi Múzeum (Muzeul Etnografic) kezeli. (Közli: Tóthpál Tamás)
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 29.

Erdély tájain – In memoriam Deák József
Az idén kísértük utolsó útjára EKE-társunkat, Deák Józsefet. Jelentős EKE-tevékenysége a fotókör működésében mutatkozott meg. Hasznos tanácsaival elősegítette a kör hatékonyabb működését. Bőripari szakiskolát végzett, de szépérzéke három évig grafikai, további három éven át festőművészeti tanulmányokra indította, és ez fotóművészetére is jó hatást gyakorolt. Tagja volt a Romániai Fotóművészek Szövetségének. Az egykori kolozsvári Napoca fotóklub tagjaként többször zsűritag, vezetőségi tag, majd úgymond az utolsó fotóklub vezetője mindaddig, amíg a Napoca fotóklub véglegesen megszűnt. Ekkor lett a kolozsvári EKE-fotókör tagja. A Napoca fotóklubtól, hosszadalmas és hathatós tevékenységéért kiválósági oklevelet kapott, az EKE XX. Vándortábora alkalmából pedig a kolozsvári EKE-ben kifejtett fényképészeti tevékenysége elismeréséül Herrmann Antal díszoklevéllel tüntették ki. Deák József hosszadalmas szenvedés után, 70 éves korában, augusztus 5-én hunyt el. Nyugodjék békében.
Vas Géza
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 29.

Magyar államtitkára is van a kormánynak
Újabb államtitkári kinevezést kapott az oktatási minisztériumban Király András, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikusa, aki eddig is a kisebbségi nyelveken szervezett közoktatá- sért felelt a tárcánál – közölte pénteken az RMDSZ tisztségviselője.
Bár május óta nem vesz részt a bukaresti kormányban, az RMDSZ megállapodott a szociálliberális kormánytöbbséggel, hogy kisebbségi ügyekért felelős államtitkárai – Király András oktatási államtitkár és Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkári rangú vezetője – a helyükön maradnak.
Király András a decemberi választások nyomán hivatalba lépett új kormányban is oktatási államtitkárként dolgozik, és mint mondta: Victor Ponta miniszterelnök már aláírta kinevezését. Markó Attila képviselői mandátumot szerzett, utódjáról még nem született döntés.
"Romániában a közoktatásban részt vevő egymillió- hatszázezer diák közül csaknem 200 ezer tanul valamely kisebbségi nyelven, közülük 170 ezer magyarul. Az egyetemek és az óvodák eddig nem tartoztak hozzám, de ha az új kormányban valóban csak két-két államtitkár lesz minisztériumonként, akkor lehet, hogy besűrűsödik a hatásköröm" – mondta Király András.
Markó Attila nyolc éve folyamatosan vezeti a kormányfőtitkárság részeként működő, 25 fős Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát, kinevezését még Calin Popescu Tariceanu liberális miniszterelnök írta alá.
"Az RMDSZ ragaszkodik ehhez a hivatalhoz – már amennyire az ellenzéki szerep ezt lehetővé teszi –, és amennyiben a miniszterelnök beleegyezik, továbbra is magyar lesz ennek az intézménynek a vezetője" – mondta Markó Attila. Hozzátette: a választásokon szerzett képviselői mandátuma összeférhetetlen az államtitkári tisztséggel, és az összeférhetetlenségről csütörtökön tájékoztatta a házbizottságot.
Markó Attila szerint a törvény egy hónapot biztosít arra, hogy valamelyik tisztségéről lemondjon, de úgy vélekedett, hogy hamarabb megszületik a döntés arról, ki veszi át az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetését.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. december 29.

Kettős könyvbemutató Déván
Középkori koncepciós pertől a szeretet győzelméig
Közvetlenül karácsony előtt adódott alkalma a dévai magyarságnak találkozni a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vezetőjével és házi szerzőjével, Káli Király Istvánnal, illetve Sebestyén Mihállyal. Mindketten magukkal hozták legújabb kötetüket is: Bánffi Dienes elárultatását, illetve a Bíbor című regényt.
A Téglás Gábor Elméleti Líceumban megtartott bemutatón Káli Király István elsősorban a Látó folyóirat szerkesztőségére épült Mentor Kiadó történetét ismertette, illetve azt a folyamatot, ahogyan az évek folyamán lassan a tényirodalom irányába terelődött a kiadói munka. – Pillanatnyilag a teljes magyar nyelvterületen a Mentort tartják a legjelentősebb tényirodalmi kiadónak. Ez azért van, mert szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a tudósaink sokkal szorgalmasabbak, az íróinknál. És szorgalmuk, nagy tudást és szellemi, fizikai erőfeszítést igénylő munkájuk nyomán olyan művek születtek és születnek folyamatosan, amelyeknek mindenképp biztosítani kell a kiadását. És ami örvendetes, hogy e téren egy egészen fiatal nemzedékről is beszélhetünk, akik odaadással kutatják a levéltárakat, könyvtárakat, feltárva Erdély történelmét. Úgy gondolom, ha nem támogatjuk munkáját e fiatal értelmiségi nemzedéknek, akkor saját magunk alatt vágjuk el a fát. Hiszen értelmiség nélkül egyetlen nemzet sem tud megmaradni. Egy nemzetrész sem! – fogalmazott Káli Király István. E helyzetből adódóan tehát a Mentor az utóbbi években történelmi, néprajzi kiadványok megjelentetésére koncentrált, három jelentősebb sorozatot indítva el, illetve tartva fenn.
Az 1997-ben indított Erdély emlékezete című sorozatot eredetileg 25-30 kötetesre tervezték, de ma már a hetvenedik köteten is túl vannak. Szintén gazdag termésűre sikeredett a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen megjelentetett sorozat, melyet idéntől az Erdélyi Múzeum Egyesület vett át. És nemcsak lelket, szellemet, de szemet is gyönyörködtetők a különleges gonddal kivitelezett kötetek, melyek az Erdélyi ritkaságok sorozatban látnak napvilágot. E sorozat első kötetei 1939 és 1944 között jelentek meg Jancsó Elemér szerkesztésében. Akkor Bölöni Farkas Sándor kéziratának kiadásánal kényszerültek megszakítani a sorozatot.
A három jelentős sorozat mellett a Mentor Kiadó egyre tudatosabban fordul a helytörténeti kiadványok felé, szorgalmazva és támogatva az erdélyi települések monográfiájának megjelentetését. Káli Király István szerint ugyanis ebből állhatna össze Erdély igazi története, amely helyi szinten leellenőrzött, részletes és pontos leírásokra, adatokra épülhetne.
Mind történelmi, mind a helytörténeti írások terén fontos helyet foglalnak el a Teleki Téka nyugalmazott igazgatójának, Sebestyén Mihálynak írásai, illetve az általa szerkesztett dokumentumkiadványok, melyeknek sorát még a Téka-sorozatban napvilágot látott, Bethlen Gábor leveleit tartalmazó kötet nyitotta meg. Ennél ismertebbé vált azonban az immár negyedik kiadást is megért Erdélyi fejedelmek című kötet, amely igazi hiánypótló műnek bizonyult, s jó néhány példánya kelt el a dévai bemutató alkalmával is.
Sebestyén Mihály azonban ezúttal az Erdélyi Ritkaságok sorozatban megjelent legújabb kötetét is elhozta Dévára: Bánffi Dienes elárultatását. A XVII. században lejátszó történet gyakorlatilag az első ismert koncepciós per Erdélyben. Regényes formában maga Jókai is feldolgozta az Erdély aranykorában, ehhez azonban már a Cserei Mihály krónikájában fennmaradt legendás változat szolgált alapul. – Jómagam, a Teleki Téka igazgatójaként véletlenszerűen, teljesen más témában kutatva akadtam rá egy korabeli dokumentumra, amely Bánffi Dienes bűnlajstromát, illetve a vádlott válaszait tartalmazta. Aztán részben maguktól, részben nagyon is tudatos kutatás során kerültek elő további olyan dokumentumok, melyekből gyönyörűen kirajzolódott e pernek minden előzménye, a cselszövőket mozgató érdekek, Bánffi Dienes “bűne”, a per lefolyása. Ezekből a korabeli feljegyzésekből, levelekből állítottam össze a kötetet, amely nem csupán az eset történelmi hátterét világítja meg, de a maga valóságában tárja fel a korabeli társadalmi viszonyokat, főúri és nagyhatalmi érdekeket is – mesélt a kötet születéséről Sebestyén Mihály.
A tényirodalmi kiadványokról szinte észrevétlenül terelődött a szó a szépirodalomra, amint Sebestyén Mihály kezébe vette Káli Király István legújabb kötetét a Bíbor című regényt, jó néhány kulisszatitkot árulva el rögtön a szerzőről: – Elsősorban azt kell tudni Káli Király Istvánról, hogy mérnök ember és az ifjúsági futballválogatott tagja volt. Tehát olyan író, aki kívülről, a valós világot megjárva és ismerve érkezett az irodalom berkeibe, és ez mindenképp előnyt jelent számára azokkal szemben, akik csupán olvasmányaikból nyert élményekre támaszkodva alakítják írói világukat. Ezen túl azt is tudni kell, hogy a Bíbor szerzője mérnöki tudásának köszönhetően igen szkeptikusan tekint az informatizált világra és mai napig grafitceruzával, illetve töltőtollal, igazi papírra írja műveit. Efajta bekonferálás után, a hallgatóság nyilván még kíváncsibban várta, hogy kiderüljön, mit is rejt magában Bíbor. Erre maga a szerző adott tömör és világos választ. –  A könyv alcíme: adalékok a megkésett szerelem monográfiájához. Ez a könyv tehát a szeretetről és annak hiányáról szól. Az ember elérkezik az életének egy olyan pillanatába, amikor számba veszi addigi életét és egyfajta tanulságot kénytelen levonni abból, megfogalmazza, hogy mit is tart az élet lényegének. Hát én is átestem ezen és számomra világossá vált, hogy az élet lényege a szeretet. És ezt szerettem volna valahogy át is adni. Ezért született e regény, ami szinte magától íródott meg, bő egy év alatt.  Bíbor egy vidéki, sok szenvedést megélt lány, asszony, akinek soha nem adatik meg az igazi szerelem, de ennek ellenére egész életét a jóság és a szeretet hatja át. Vele szemben pedig ott van a halálos beteg, idős orvos, akinek mindene megvolt az életben, megkapta a sóvárgott szeretetet, mégis üres maradt a lelke. Cinikusan bírálja a szelíd ápolónő világát, de sóvárog annak jósága, szeretete után. Kettejük különleges kapcsolatára épül a regény, amely a róla elmondottak alapján megkapó olvasmánynak ígérkezik.
A bemutatót követően, mindkét szerző dedikált, majd az érdeklődők gazdag kínálatú könyvvásáron vehették kézbe, vásárolhatták meg a Mentor és számos magyarországi könyvkiadó legújabb kiadványait. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

2012. december 29.

Otthonunk falán a helye (Székelyföld-térkép minden előfizetőnknek)
„A magyar bízzék magában! Segítséget senkitől se ne várjon, se ne kívánjon, hanem egyesüljön, merjen, s maga magán segítsen!” A Széchenyi István gróftól idézett gondolatok mottóként olvashatóak azon a térképen, amelyet január folyamán minden előfizetőnkhöz eljuttatunk.
Szerkesztőségünk meglepetésajándéka azért is fontos mindannyiunk számára, mert a rendszerváltás immár közel negyedszázados időszakában közös belső anyaországunk, Székelyföld még mindig elsősorban a szimbólumok, az ünnepek világában vagy – ne adj’ isten! – a politikai haszonszerzés gúszában, mintsem a mindennapok valóságában él. Pedig élő valóság az a mintegy tízezer négyzetkilométeres térség, amely mind földrajzi, mind kulturális, mind gazdasági értelemben egységként értelmezhető és értelmezendő. És csakis az önrendelkezés, a jelenlegi geopolitikai meghatározottságot tekintve, a belső önrendelkezés, vagyis az autonómia biztosíthatja számára és az itt lakók számára a megmaradást, a fenntartható fejlődés lehetőségét. Ezért is fontos, hogy lehetőleg minden otthonban a mindennapokban is jelen legyen Székelyföld jelenlegi térképe, amely a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott törvénytervezet szerint az autonóm Székelyföld közigazgatási térképének is tekinthető, és amelyet a Magyar Élettér Alapítvány készített. Az alkotókkal közösen azért nyújtjuk át ezt az ajándékot olvasóinknak, hogy naponta vethessünk egy pillantást a – némileg elvonatkoztatva – szívet formáló szűkebb pátriánk körvonalaira, naponta érezzük a szülőföld lüktetését s azt a legnagyobb magyar által is nyomatékosított elvet, hogy Székelyföld önrendelkező jövője s benne közösségünk megmaradása mindannyiunk felelőssége, sőt, kötelessége.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 29.

Tisztán tartani történelmi tudatunkat
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. december 31.

Innen folytatjuk – 2013-ban
Minden bizonnyal ki-ki maga is mérlegre teszi a lecsengő 2012-es évet, nincs szüksége senkinek semmiféle fontoskodó magyarázatra, és pláne arra nem, hogy pro és kontra érveket felhozva másként láttassuk a jól-rosszul megtapasztalt valóságot. Lesznek olyanok számosan, akik elmondhatják: ez az év is jól telt, ez sem volt rosszabb az előzőnél, sőt tán még jobb is volt, kár, hogy egy kicsit öregebbek lettünk – bár az idő múlását sem érzi mindenki drámának, hiszen sokan a beteljesedés momentumai fölött örvendezhetnek ez idő tájt. Ám sajnos azok lesznek többségben, akiknek semmi okuk a megelégedettségre. Sem a nemzetnek, sem az erdélyi magyarságnak, sem a szűkebb közösségeinknek nem hozott oly sok szépet és jót ez az esztendő, hogy feledni tudnánk a rengeteg bajt, bút, nyűgöt, cirkuszt, szorongást, krízist, tragédiát, nélkülözést, stresszet, energiapocséklást, idegeskedést, lelki és szervi problémát, amit szinte mindannyiunknak kiosztott idén a sors ilyen vagy olyan mértékben. Még a legharmonikusabban élő családok sem vonhatják ki magukat a környezeti hatások alól, s a társadalmi-gazdasági-politikai környülállás bizony idén sem volt kedvező – akár közelre, akár távolabbra pillantunk. („Oh jaj! jaj! az eszem, mint éjtszakáim, felzavarva van a környülállások boldogtalan örvényin" – Katona József: Bánk bán.) Ha azt mondják erre egyesek: csak rosszabb ne legyen – ne kövezzük meg őket, mert például akinek a kísértő előjelek dacára nem romlott tovább az anyagi helyzete, munkaképessége, egészsége, nem roppant meg a hite és a bizakodása, nem veszett el minden esélye, az akár még le is kopoghatja: 2013 csak jobb lehet. Akik pedig tudatosan, elszántan, optimistán és sikerekre törve le merik fogadni, hogy jövőre minden másképp lesz és minden jó irányba mozdul el, azokat tisztelni, sőt segíteni kell, hátha náluk van minden kulcs minden megoldáshoz. Drukkoljunk, hogy ők nyerjék meg a fogadást a reménytelenséggel. És bízzunk önmagunkban, mert ez a legkevesebb, amit megtehetünk.
Dénes László
Székelyhon.ro

2012. december 31.

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 4651-4680 | 4681-4699




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998