udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 6943 találat lapozás: 1-30 ... 6901-6930 | 6931-6943
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2014. december 31.

Lebontották Barcsay Ákos dévai emlékoszlopát
December 29-én este a polgármesteri hivatal utasítására lebontották Barcsay Ákos erdélyi fejdelem dévai emlékművét.
A vármegyeház előtti téren 2011. november 12-én, a magyar szórvány napja alkalmából Kelemen Hunor akkori művelődési miniszter, az RMDSZ számos helyi, megyei és országos tisztségviselőjének, illetve a helyi közintézmények képviselőinek jelenlétében leplezte le az emlékoszlopot, melyet Dézsi Attila akkori prefektus mentett meg az enyészettől. Az emlékoszlop ugyanis Kisbarcsán, a hajdani Barcsay-birtok területén került elő, egy kukoricásban. A pillanatnyi tulajdonosok a tisztségben lévő magyar prefektushoz fordultak, aki szakemberek bevonásával emelte ki az oszlopot a kukoricásból, restauráltatta és egy kezdeményező csoporttal társulva felállíttatta Déva régi központjában. Az oszlopra Barcsay Ákos bronzplakettje került, illetve a következő kétnyelvű felirat: Acaţiu Barcsay Ákos 1619–1661, Principe al Tarnsilvaniei / Erdély fejedelme, Comite al Judeţului Hunedoara / Hunyad megye főispánja, Proprietar al cetăţii Devei / A dévai vár birtokosa. Az avatóünnepségen jelen lévő alpolgármester büszkén mutatott rá, hogy Barcsay Ákos fejedelem nevéhez nem csupán a román oktatás támogatása, illetve Erdély címerének megalkotása fűződik, de rokoni szálak fűzik a brit királyi családhoz is.
Erdély egykori fejedelmének többségi szemszögből is elismert érdemei ellenére azonban, bő másfél hónappal az emlékoszlop leleplezését követően már előkerült egy trikolóros éhségsztrájkoló, aki az emlékmű azonnali lebontását követelte. A nevetségesnek tűnő követelésre senki nem reagált. Legalábbis látszólag. Mint utóbb kiderült, a háttérben szorgosan folyt a munka. Előbb csak az emlékmű körüli kerítés tűnt el darabonként, aztán lekerült az emlékmű-állító neve, eltört egy-két gránit lap. Az éhségsztrájkoló pedig perbe fogta az önkormányzatot. Légből kapott vádjaival első fokon pert vesztett, de kitartó fellebbezés nyomán 2014 októberében elérte célját: a Gyulafehérvári Táblabíróság az emlékműállítás engedélyeztetési folyamatában elkövetett mulasztásokra hivatkozva elrendelte a Barcsay Ákos-emlékoszlop eltávolítását Déva központjából. Az önkormányzat ugyan nem siette el a dolgot és nem zárkózott el az RMDSZ-szel való egyeztetéstől sem, de a törvény betűire hivatkozva december 29-én este 8 órakor a térre rendelt egy marógépet és egy kisebb teherautót, s néhány ember segítségével eltávolították az emlékművet. Hogy pontosan hová vitték, arról senki sem hajlandó nyilatkozni.
– Egyelőre biztonságos letétbe helyeztük, mert nem szeretnénk, hogy megrongálódjon az emlékoszlop. A továbbiakban elindítjuk a visszaállítását célzó jogi folyamatot, hiszen meggyőződésünk, hogy ennek az emlékoszlopnak Déva főterén van a helye. Barcsay Ákos emléke ugyanis szorosan kötődik Dévához és Hunyad megyéhez. Azonban amennyiben áttörhetetlen ellenállásba ütközünk a helyreállítást illetően, az emlékművet fel fogjuk ajánlani egy olyan erdélyi közösségnek, amely hajlandó azt „örökbe fogadni”, megbecsülni és méltó helyen felállítani – fogalmazott az emlékműállító bizottság tagjaként Dézsi Attila.
Az emlékoszlopot lebontó brigád az utolsó gránitlapig mindent elszállított a helyszínről, a puszta talapzatot hagyva a helyén. A csípős decemberi estén nem sok járókelő lehetett szemtanúja az emlékműbontásnak. Az arra járók közül néhányan ugyan megjegyezték, hogy „biztosan magyar ember emléke volt, azért kell lebontani”. De az épp arra tévedt RTV-riporter még egy fotóra sem méltatta a darabjaira szedett emlékművet, inkább a kezdeményezőket „méltató” csípős megjegyzés kíséretében fordult be a közeli kocsmába. A helyi román sajtó képviselői amúgy teljességgel hiányoztak az emlékműbontásról. Tény, hogy hivatalosan senki sem hívta őket, de a mai információáramlás melletti egységes távolmaradásuk igencsak elgondolkodtató! Gáspár-Barra Réka, nyugatijelen.com
Erdély.ma

2014. december 31.

Leváltották Nagy Zoltán Leventét az Országos Környezetvédelmi Ügynökség éléről
Leváltották Nagy Zoltán Leventét az Országos Környezetvédelmi Ügynökség éléről. A kormány legutóbbi ülésén döntött az RMDSZ-es intézményvezető menesztéséről, aki az RMDSZ júniusi kormányra lépése óta töltötte be ezt a tisztséget.
Nagy Zoltán Levente helyét Toma-Florin Petcu veszi át, aki most a Liberális Reform Párt tagja, júniusig azonban a PNL egyik helyi vezetője volt és Giurgiu megye alprefektusi tisztségét töltötte be. nyugatijelen.com / Transindex / Mediafax
Erdély.ma

2014. december 31.

Választható tantárgyként oktatnák a néptáncot
Választható tantárgyként kellene bevezetni az iskolákban a néptáncoktatást Barabási Attila Csaba, a Maros Művészegyüttes igazgatója szerint, akinek távlati tervei között néptánc szakosztályok létesítése, illetve a magyar nyelvű főiskolai szintű néptáncképzés elindítása is szerepel – adja hírül Bíró Blanka és Vass Gyopár a kronika.ro-n.
A marosvásárhelyi hivatásos táncegyüttes vezetője úgy véli, ha nem teremtenek intézményes keretet a néptáncképzésnek, annak hosszú távon visszafordíthatatlan következményei lehetnek, hiszen lassan kikophat, feledésbe merülhet a népi hagyomány ismerete.
Barabási Attila Csaba 2007-ben lett a Maros Művészegyüttes magyar tagozatának igazgatója, illetve az intézmény aligazgatója. Az intézményt fenntartó Maros Megyei Tanács akkoriban jelezte, hogy a törvény értelmében az együttes alkalmazottainak minimum középiskolai végzettsége kell hogy legyen. Az első célkitűzés tehát az volt, hogy az érettségi nélküli táncosok diplomázzanak. Ezek után a táncosok további motiválása következett, mely valamelyest a fizetésükön is meglátszott.
„A táncosok különböző szaklíceumokban érettségiztek, de nem a szakmájuknak megfelelő szakon. Ezért megkérdeztem Gáspárik Attilát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem akkori igazgatóját, hogy nincs-e lehetőség náluk táncosképzés bevezetésére? Be is indult a koreográfia szak, ahol azt szerettük volna, ha nagy hangsúlyt kap a néptáncoktatás” – mesélt a kezdetekről Barabási. A cél az lett volna, hogy az együttes táncosai szakképesítést szerezzenek ezen a szakon, majd iskolai néptánctanárokat képezzenek, de mindez szaktanárok hiányában elmaradt.
Fordított stratégia
Ezért most a legalsó szintről kezdenék az építkezést. A Maros Művészegyüttes a megyei tanfelügyelőséggel, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével és a Teleki Oktatási Központtal partnerségben nemrég képzést tartott Szovátán, ahol a jelentkező pedagógusokat néptáncoktatásra képezték.
„Célunk a középiskolai néptánc szak indítása, a továbbiakban pedig mindez felsőoktatási képzés szükségességét is előrevetítené, tudniillik jelenleg az országban nincs magyar nyelvű, főiskolai szintű néptáncképzés, csak román nyelvű Bukarestben és Kolozsváron” – magyarázta az intézményvezető, hozzátéve, hogy ezt az ösvényt a román közösséggel együtt kell kitaposniuk.
A téma már többször felmerült tanfelügyelőségi berkekben is, és úgy tűnik, az illetékesek nyitottak erre a lehetőségre. Természetesen nem egy azonnal kivitelezhető tervről, hanem egy hosszabb kifutású folyamatról van szó, hiszen a szakot akkreditáltatni kell, az oktatóknak pedig meg kell szerezniük a szükséges képesítést.
Önkéntes kultúramentés
Jelenleg Maros megye több településén is opcionális tárgyként választották a néptáncot, többek között a nyárádszeredai, a szovátai, az erdőszentgyörgyi, de kisebb települések iskoláiban is. „Ahol erős tánccsoport működik, ott általában az iskolában is bevezetik a táncot opcionális tantárgyként” – mutat rá Barabási. Marosvásárhelyen is van erre lehetőség, az oktatást a Maros Művészegyüttes táncosai vállalták fel, akiket azonban olyan rosszul fizetnek, hogy nem érné meg folytatni az oktatást. Barabási Attila Csaba néptáncprofilú szakosztályok indítását is érdemesnek tartja, amelyeknek szerinte nemcsak a Marosvásárhelyi Művészeti Gimnáziumban, hanem a Bolyai Farkas Gimnáziumban, de akár Nyárádszeredában és Szovátán is helye lenne. „A kilencvenes évek elejétől napjainkig a néptáncmozgalom önkéntesek révén működött. Hál’ istennek ezt az időszakot átvészeltük, de ha nem intézményesítik a néptáncoktatást, a jövőben problémák lehetnek” – vélekedett az igazgató.
Király: a diákot is meg kell kérdezni
A tantervet az oktatási minisztérium hagyja jóvá, azt bonyolult módosítani, de annyira zsúfolt, hogy nehezen illeszthetők be új elemek, fejtette ki megkeresésünkre Király András. A tanügyi államtitkár jó elgondolásnak tartja a Maros Művészegyüttes tervét, és szerinte meg lehet találni a kivitelezésre is a megoldást. Nem feltétlenül kell módosítani a tanterven, hogy állami vagy akár önkormányzati finanszírozásból megoldódjék a néptáncoktatás, például az elemi osztályokban a tornaóra megnevezése testnevelés és ritmikus mozgás, ide akár a néptáncoktatás is beilleszthető.
A szakember szerint az ötlettel az iskola vezetőtanácsát is meg lehet keresni, és akkor fakultatív óraként is beilleszthetik, ez esetben a szülők vagy az önkormányzat finanszíroznák a képzést. Az államtitkár elmondta, a művészeti gimnáziumokban is lehet indítani hivatásos néptáncképzést, akár úgy is, hogy a fél osztály például balettet, a másik fél pedig néptáncot tanul. Elengedhetetlen feltétel, hogy az oktatónak legyen pedagógiai modulja, tehát rendelkezzék pedagógiai ismeretekkel, ne csak táncolni tudjon, szögezte le Király András.
Az államtitkár arra is felhívta a figyelmet, hogy nem lehet az egyedi esetekből kiindulva általánosítani, mert ahol nincs hivatásos néptáncegyüttes, nehezen lenne megoldható az oktatás, a tanintézetek nem találnának profi oktatót. Másrészt fel kell mérni, hogy a diákok, a szülők körében van-e igény a néptáncra, szögezte le a szakpolitikus – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

2014. december 31.

Gyűlöletkeltés miatt vizsgálódnak (Célba ért az Új Jobboldal elleni panasz)
Átiratban válaszolt hétfőn a kormánybiztosi hivatal Erdély András beadványára, melyben az Új Jobboldal szervezet december elsején Sepsiszentgyörgyön tartott felvonulásán elhangzott magyarellenes megnyilvánulások miatt emelt panaszt. Az ügyben a sepsiszentgyörgyi ügyészség felügyeletével indult vizsgálat.
Mint arról korábban beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi újságíró videofelvételt is mellékelt az akkor még tisztségben lévő Marius Popica prefektusnak címzett petíciójához, ily módon bizonyítva, hogy a szélsőjobboldali szervezet megmozdulásának résztvevői magyarellenes jelszavakat skandáltak, egyebek mellett azt, hogy Ki a magyarokkal az országból. Erdély András azt kérte a kormánymegbízottól, vonják felelősségre az érintetteket, és hozzák nyilvánosságra, milyen eljárásokat foganatosítanak. A Sebastian Cucu prefektus által jegyzett hétfői átiratban az újságíróval közölték, petícióját a megyei rendőr-felügyelőséghez továbbították, ahol december 8-án iktatták. Négy nappal későbbi válaszában a rendőrség arról tájékoztatta a prefektúrát, hogy a büntető törvénykönyv 369. számú cikkelye alapján gyűlöletkeltés és diszkrimináció gyanújával nyomozati dossziét nyitott ismeretlen tettes ellen. Az Új Jobboldal elleni petíció nyomán ügyészségi felügyelettel folytat kivizsgálást a megyei rendőr-felügyelőség bűnügyi nyomozó szolgálata.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 31.

Tisztújítás az EMI-nél
Éves közgyűlést és tisztújítást tartott az Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezete, egyéves mandátumra választották meg a helyi EMI vezetőit.
Mihály István, a szervezet eddigi elnöke tapasztalatait megosztva kifejtette, elérkezettnek látja az időt arra, hogy átadja az elnöki teendőket. Az EMI tagjai azonban úgy értékelték, hátrányosan érintené a szervezetet, ha Mihály István teljes mértékben kimaradna a helyi EMI elnökségéből – a szervezet korábbi vezetője így elfogadta az alelnöki jelölést. A tagok titkos szavazása nyomán az EMI sepsiszentgyörgyi szervezetének elnöke Kovács Zenkő Bernadett lett, akit teendői ellátásában Mihály István és Bencze Melinda alelnök segít, a szervezet titkárának pedig Lőrincz Orsolyát választották. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 31.

Eseménydús év a Lila Akácnál
A gelencei Lila Akác Egyesület december közepi, idei utolsó találkozóján Kocsis Judit könyvtáros, egyesületi elnök beszámolójában elmondta: barátságot szőttek, bánatot felejtettek, jókedvre derültek, a tagság összeforrott – mindennek a titka az imádság és a munka.
A 2014-es évet köszöntötték januárban, februárban meghívták a Jancsó Benedek-iskola tanulóit, márciusban pedig az egyesület egyéves születésnapját tartották meg. Farsangi báljukon jelenetet adtak elő, amelyet Kézdisárfalván és Haralyban is bemutattak. A húsvétot is együtt ünnepelték meg. Közös kirándulásokat szerveztek, gyógynövényt gyűjtöttek. Az egyesület hét tagja – Varga Irma, Fejér Regina, Szakács Irma, Cseh Erzsébet, Pákó Sándor, Pákó Éva és Salamon Mária – június végén Szerbiában, Bajmok községben kürtőskalácssütéssel aratott nagy sikert. Tagjaik névnapját is rendszeresen megünnepelték. A beszámolót követően a Bajmokon járt asszonyok meséltek élményeikről. A találkozón a vacsora sült pityóka volt, amelyet énekszó mellett közösen fogyasztottak el. (iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 31.

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 31.

Két háború katonája (Murmanszktól Úz völgyéig)
Évtizedek felsejlő beszélgetései alapján, olykor csak a családi okiratok, fényképek segítségével idézhetem édesapánk, Kisgyörgy Béniám háborús történeteit. Zömét 1971-ben sírba vitte. Ha a két világháború kerek évfordulós alkalmát is lekésem, a többi is odavész.
Mozgósítás 1914-ben
Két évvel idősebb testvérbátyja, Kisgyörgy Pál, Pali bátyánk, 1914. december 29-én már katonaruhában készíttetett fényképet Brassóban az akkor még civil öccsével, apámmal. A kabinetkép hátlapján nagyanyám, Veress Eszter rögzítette a keltezést. Apám a következő év nyarán már katonaruhában állt fényképezőgép elé a brassói Kapu utcában. 18 éves volt. Árkosi család sarjaként, a Sepsiszentgyörgyi Iparos Tanoncziskola végzettjeként vonult be brassói alakulatához. (A császári és magyar királyi 2. gyalogezred állományát Háromszék és Brassó vármegyéből egészítették ki magyar, román, szász legénységgel.)
– Anyám biztatására ellátogattam minden közeli rokonhoz búcsúzni – emlékezett vissza. – Ez volt akkor a szokás, nyomtak a markomba egy-egy krajcárnyi útravalót. Brassóból Prágába vezényeltek, ahonnan kiképzés után az orosz harctérre vittek.
A Galícia felé tartó katonavonaton ismerkedett meg apámmal az Erdővidék Múzeumának néhai névadója, egykori kedves öreg barátom és kirándulótársam, Kászoni Gáspár (1896–1989). Emlékezetében megmaradt egy galíciai jelenet: „énekelgettünk apádékkal – mondta, de amikor megláttuk a nyírfaerdők szélén a vassisakos, fakeresztes katonasírokat, valami kimondhatatlan csend ülte meg a kupét”. Amikor a hatvanas években ezt említettem apámnak, ő is emlékezett. Mondanom sem kell, hogy elérzékenyülve ölelték át egymást egy alkalommal a baróti Diákdomb előtt. 1916. június 3-án estem fogságba – jegyezte fel egyik okiratában. Ami apánkkal azután történt, arról csak gyermekkori emlékezetem s néhány oroszországi fotó beszél. Az Urál-hegységben elképesztő szibériai télben vágták az erdőt, mesélte, akkor jutottak el nyitott teherautó tetején Murmanszkba is. Azt ígérték a hazavágyó magyar foglyoknak az oroszok, ha beállnak Kun Béla hadseregébe és pártjába, az oroszországi magyar kommunista pártba, hazaengedik őket. Civilnek öltözhettek, nagy volt az öröm. 1917-ben Jekatyerinburgban Lenint is hallották szónokolni. Civil ruhás vöröskatonák voltak, illegalitásban, ha felfedik őket a fehér gárdisták, azonnali fejbelövéssel járt. Mindezt kimondottan csak azért vállalta, hogy hamarabb hazajöhessen. Harkovban iparát folytatta, s mint félig szabad orosz állampolgár eljutott Odesszába is. Az orosz nyelv nem tűnt nehéznek, könnyen megtanulta. Édesanyánkat sok orosz levesételre megtanította, a teát oroszosan itta: a nyelve alá helyezett kockacukron keresztül szürcsölte. Csak sejtettük, hogy azt az éneket, amit nekünk is megtanított, egy orosz barátnőjétől tanulta. Kun Béla ígérete dugába dőlt, hazautazott Magyarországra, s apám csak kilenc év után, izgalmas körülmények között, álnéven érkezett Magyarországra 1925. július 3-án, egy Oroszországban már családot alapított barátja, Nyita Endre személyi okirataival. Romániában, szülőföldjén, nem fogadták, Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség! – felelték. Ipariskolai végzettsége alapján alkalmazta a Magyarországi Iparosok és Lábbelikészítők Országos Szövetsége, ott dolgozott még három évet ortopédcipészként. 1928-ban tért haza, s hogy a sepsiszentgyörgyi sziguráncán ne kelljen mindennap jelentkeznie, azt csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai-rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával.
A Bécsi döntés újabb meghívót hoz
Az interbellum idején énvelem és Benjamin testvéröcsémmel gazdagodott a család. Szentgyörgyről Árkosra költöztünk. A szentgyörgyi Víztartály előterében barakktábor épült (Árkos A- és B-táborok), ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indulhattak az Úz-völgyébe. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyám két gyerekkel (öcsém négyéves volt), védtelenül vártuk a háború eseményeit, nélkülözések közepette, a Geréb utcában. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, Serfőző János alezredes legényének tette.
– Amikor Moldvában a katyusák szólni kezdtek (augusztus 26-án lehetett), arra ébredtem, hogy a németek elmentek, s az alezredes úr is, de  visszaüzent nekem, hogy vigyem utána szekérrel a zsírosbödönben lesütött kolbászt és füstölt oldalast, valamint a vasládát a zászlóalj zsoldjával! Ne vigyél te semmit, biztatták az árkosi katonabarátok, Duka János és Gelei Ferenc, ’sze a nyomunkban a muszka. Te beszéled nyelvüket, ha utolérnek, a hegyek védelme alatt hazaérünk Háromszékre – mesélte. –Nem tehettem, mert Szentmártonban Dánér százados ránk ijesztett: ezzel a pisztollyal lövöm agyon, aki a magyar hazánk védelméből megszökik! Két fiúgyermekem, feleségem otthon van, ha hirtelen megfordul a harc, főbe lőnek. Aki akar, jöjjön velem, irány gyalogosan a Tolvajos-tető. Rohantunk a németek és a magyar tisztikar után egy értelmetlen háborúban. A tetőn meglepetés várt. Kiabált valaki: Béni úr, jöjjenek enni! Dámi volt, a kőröspataki rostakészítő cigány, ő is székely határőr volt velünk. Libát fogott, s estefelére kész volt a paprikás! Viszontagságos volt a menekülés. A németek sehol nem engedték, hogy pihenésre hajtsuk fejünket, még az istállókban sem. Gyötört minket az éhség, egy-egy, az oroszok elől elmenekült sváb család disznója mentett meg, akadtunk olyan pincére is, ahol még volt bor. Megbomlott a rend, mindenki menekült. Serfőző alezredessel véletlenül találkoztunk valahol Belső-Magyarországon. Kuruc ember volt, nem kedveltem. Amikor meglátta a szekéren a vasládát, felnyitotta. Fokra álltak benne a Horthy-papírpénzek, a zászlóalj kifizetetlen zsoldja. Felkiáltott: Kisgyörgy maga marha, maga hülye, idáig hozta ezt a sok pénzt, tegye le azonnal! (Serfőző alezredes úr a harcok első napján faképnél hagyta az öregekből, fiatalokból álló szentgyörgyi székely határőrzászlóalját, és valahonnan Sopron környékéről irányították vissza a tábori csendőrök – olvastuk Földi István egy visszaemlékezésében, Szőts Dani bátyánk, az úz-völgyi veterán pedig úgy hallotta Dobay Béla sepsiszentgyörgyi orvostól a háború után, hogy Serfőzőt a hadbíróság halálra ítélte. Egy hadbíró őrnagy beadott egy revolvert, és azzal öngyilkos lett, hogy szégyen – akasztás – ne érje. Dobay tudhatta, ugyanis tábori lelkész volt, Serfőző törzskarához tartozott. Sós Ferenc honvéd elmondta, hogy az egyik faluban ő őrizte puskájával a letartóztatott alezredest.)
Visszatérés Amikor a nyomukban voltak az oroszok,  már Ausztria földjén, a Stájer-Alpokban jártak, éhesen, meggyötörve, fáradtan gondoltak az itthoniakra, mireánk. Győzködték az apámmal egyidős székely katonák, a falubeliek, hogy forduljanak meg. Ments meg nyelvtudásoddal, Béni bácsi – mondták,  hátha nem esünk ismét fogságba. Megfordultak, szembe indultak a kegyetlen ellenséggel. De átadjuk a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek. Néhai Soós Ferenc kökösi lakos elmesélte a történteket néhai Sylvester Lajos újságíró kollégának. Idézzük az Úz-völgyi hegyomlás, 1996-ban megjelent dokumentum-kötetéből.
Lendvánál egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez? „Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig. Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskméten ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba. Bekísértek a parancsnoksághoz, kijött az orosz tiszt, Kisgyörgy bácsi beszélgetett vele, s kérdezte, honnét tudod ilyen jól a nagy orosz nyelvet? Kisgyörgy bácsi mondta, hogy ő is mint fiatal katona Oroszországban volt fogoly. Kérdi, hol? Mondja, hogy melyik városban volt utoljára hat évet. Melyik utcában? Mondja az utcát. Megnézi jól az orosz, hát te vagy Márton, azt mondja és összeölelkeztek.” (Soós Ferenc nem emlékezett jól apám keresztnevére).
– Az említett orosz tiszt őrnagyi rangban volt – mesélte később apám. Egy udvarban laktunk Harkovban, és megismert, egy bürgeri csizmát rendelt tőlem, ő egyetemista volt. Maradj mellettem tolmácsnak, mondta, pénzt küldünk a családodnak. Mindhiába, mi hazavágytunk. Papírt adott, egyfajta útlevélfélét, amit már Szegeden megmosolyogtak. Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultunk hazafelé Kecskemétről vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem mertek bemenni Brassóba. Apácán leszálltak, a bölöni erdőn keresztül indultak Árkosra. Figyelték a toronyból, s amikor megjelentek, megszólaltak a harangok. Mindenki könnyezett. Anyánkkal, Sikó Irénnel (1912–2011) vártuk nagyapám gejei háza előtt, Geje-mezeje felől érkeztek. Forró teával, pánkóval vártuk. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz-völgyében, emlegette gyakran, de azért megszenvedtem ezt a háborút is. Száz idős székely embert hazahoztam, megmentettem nyelvtudásommal a hadifogságtól. Gyere ide dolgozni a rajoni pártbizottsághoz, Béni, kérte egy alkalommal Péter elvtárs munkáspárti vezető. Vöröskatona voltál Szovjet-Oroszországban, neked itt a helyed! Megmaradok az iparom mellett, felelte apám. A vörös hatalomból nem kérek, volt alkalmam megismerni. Az már itt van, negyven évig tovább sem megy.
Nem tévedett sokat. 1989-et már nem érhette meg.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. december 31.

Kuti János: Huszonöt év (Szilveszter)
Nem gondoltuk volna
Amikor 25 évvel ezelőtt egy román politológus, Silviu Brucan (aki Ceauşescu egyik bírálója volt a forradalom előtt) azt jósolta, hogy húsz év kell, míg a románok megtanulják a demokráciát, mindenki rajta nevetett. Nem hittük. A forradalom óta eltelt 25 év, és mintha még mindig nem tanulták volna meg Romániában, hogy mi a demokrácia. Sokaknak úgy tűnik, hogy nem ilyen lovat, akarom mondani, demokráciát akartak.
A demokrácia (görögül) a nép uralmát jelenti. Akik visszasírják a régi rendszert, azok mondhatják, hogy a forradalom előtt is demokrácia volt, mégpedig népi! Utána jött az eredeti. Közben egy felmérés szerint Románia lakosságának 85 százaléka állítja, hogy 1989-ben nem is volt forradalom, hanem államcsíny, felfordulás, gengszterváltás, vagy amit akartok. Pedig egész biztos, volt forradalom, mert akkor rövid idő alatt egy hadseregnyi forradalmár született, akiknek ebbéli minőségükről papírjuk is van. Voltak, akik akkor, azokban a napokban valóban puszta kézzel álltak a fegyverek előtt, és voltak, akik nem, de papíron bebizonyították, hogy ők igenis, harcoltak, így ők is forradalmárokká váltak, és azóta is abból élnek.
A katonaság, milícia, Securitate tagjai lőtték az embereket Temesváron és Buka­restben. Aztán egy idő után már nem lőtték. Ezek közül is sokan forradalmár hősökké avanzsáltak, mint nálunk Háromszéken. Lőni lőttek azután is, csak azóta sem derült ki, hogy kik. És akkor még sok mindent nem gondoltunk volna. Ha valaki megjósolja, mi fog történni, nem hittünk volna neki.
Gondoltuk ugyan, hogy majd mindent lehet kapni az üzletekben, csak azt nem, hogy sokaknak nem lesz, amiből megvenniük. Reméltük, lesz villany, fűtés, benzin, csak azt nem, hogy luxus lesz mindezekre költeni. Abban bizakodtunk, hogy lehet majd utazni, és mindenki remélte, mehet majd Olaszországba műemléket nézni, Spanyolországba nyaralni, Franciaországba Párizst, a fény városát megnézni, de azt már nem tudtuk, hogy sokan koldulni lesznek kénytelenek, és hárommillióan (mások szerint ötmillióan) vesznek a kezükbe vándorbotot, hogy szerencsét próbáljanak, idegen földön keressék meg kenyerüket. Nem gondoltuk volna, hogy 25 év után sem lesz egy országhatárig elérő autópályánk. Azt sem, hogy a vonatok a régi gőzmozdonyok sebességével sem közlekednek majd. És sorolhatnám tovább.
Mi, magyarok is mámorban éltünk 25 évvel ezelőtt, gondolván, hogy az egyenjogúság boldog évei köszöntenek ránk. Elég hamar sikerült kijózanodnunk belőle. Már 1990 tavaszán jött a feketeleves: Marosvásárhely fekete márciusa. Azóta kaptunk még egy-két fekete (nyak)levest, és kapunk, ha kell: naponta, csak bírju(n)k nyelni.
25 éve magyarok együtt énekelték a románokkal a román himnuszt. Nem gondoltuk volna, hogy huszonöt év után a magyar himnusz éneklését már büntetni fogják. Nem hittük volna azt sem, hogy az egyházi javak és törvénytelenül elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása helyett megkezdődhet a kevés visszaszolgáltatott újraállamosítása. A demokrácia és a civilizáció újabb csúcsaira is eljuthatunk, akár a szocializmusban. Mert sok mindent megérhetünk még. Lehet korlátozni a szólásszabadságot, amire éppen most volt példa (és lehet belőle precedens), amikor a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság Antal Árpád megrekcumozására fenekedik. Mások is következhetnek. Sőt, a cenzúrát is vissza lehetne állítani.
És mi lesz a székely himnusszal?
Mindenki csodálkozik, hogy a székelyföldi kormánymegbízottakban túlbuzog a nemzetféltés. Hát hogyne buzogna, amikor így, utólag tudjuk meg a Külföldi Hírszerző Szolgálat volt elnökétől, hogy már hányszor leselkedett veszély a magyarok miatt Romániára. Mint mondta: „a nyugati hatalmak Erdély Magyarországhoz való csatolásával akarták megdönteni a kelet-európai kommunista rendszert. Washingtonban már 1986-ban kidolgoztak erre egy tervet”. Az viszont nem egészen érthető, hogy ezáltal hogyan bukott volna meg a kommunizmus, például Magyarországon. Azt is mondta, hogy a ’89-es forradalom idején a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz. Ceauşescu elvtárs is ezt mondta. Meg is céloztatta néhány rakétával Paksot. A nyulakat és az atomerőművet – ugyebár – bokrostul lövik. Ha valóban el is süti őket, és eltalálja az erőművet, akkor egész Európa sugárzott volna a boldogságtól.
Szerencsére most Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok közt olyan rossz a viszony, hogy azok legszívesebben Romániához csatolnák fél Magyarországot, hogy megdöntsék Orbánt. Ennek ellenére jobb félni, mint megijedni. Így nem csoda, hogy prefektusaink még a nem létező törvények szigorával is lecsapnának mindenféle irredenta megmozdulásra. Sőt, ezek az intézkedések egyre fokozódnak, akár a nemzetközi helyzet. Újabban A prefektusok tündöklése és bukása című darab van műsoron. Cserélgetik őket, mint sokan a fehérneműt. Csak éppen alsóból lesz felső, felsőből alsó, alprefektusból főprefektus, és fordítva. (Volt már nálunk egyszer kétfejű prefektus is.) Ezeket a frisseket viszont állandóan újra kell képezni, hogy húzzák el a magyarok nótáját. De ne a himnuszt. Mert azt még a magyaroknak sem szabad. Micsoda dolog az, csak úgy fogják magukat és énekelgetik? Mit szól ehhez Ponta? Hát hol vannak a vízágyúk? Vasárnaponként meg galád módon a magyar templomokban is eléneklik vallásos éneknek álcázva. Ennek véget kell vetni! Van sürgősségi kormányrendelet, mégpedig a 2001/1157-es, a zászló, himnusz és jelképek használatára vonatkozó.
Ezek szerint nem szabad csak úgy elénekelni Romániában sem a Moldovai Köztársaság himnuszát, amely úgy kezdődik: A mi nyelvünk… és a román nyelv dicsőítéséről szól? Ha ennek éneklését tiltják, akkor bosszúból bizonyosan a Moldovai Köztársaság is meg fogja tiltani a román himnusz alkalmi éneklését, náluk. Azt nem tudni, mi lesz a székely himnusszal, mert az egy nem létező ország, sőt, mondhatnánk, a nem létező Székelyföld himnusza. Ha nem létezik, akkor himnusza sem lehet. Ezek szerint az csak egy dal, de vajon szabad-e hagyni szabadon énekelni? Biztos, ami biztos, azt is be kell tiltani. A feliratokkal is állandóan baj van. (A zászlókról most nem beszélek, azt a témát már eleget lebegtettük-lobogtattuk.) Vissza kell térni a ’89 előtti állapotokra, amikor tilos volt a magyar feliratok használata. Abból nem volt baj, mint most, amikor hol a román felirat fölé, hol elébe kerül, ezenkívül a betűk mérete sem azonos. Az még elfogadható lenne, hogy kisebb legyen a magyar, mint a román. A helységek nevét is úgy kellene használni, mint régen, csakis románul, és olyan énekeket sem lenne szabad énekelni, amelyekben magyar helységnév szerepel. Például a Szép város Kolozsvár…  kezdetűt csak úgy, hogy Szép város Cluj-Napoca…  A Maros menti fenyves erdőt meg Mureş mentiként. De idegen népek népdalait is be kell tiltani, és a magyarok ugyebár idegenek, Mongóliában van a helyük. Menjenek oda a jurtákban pentaton dalaikat énekelni. Ünnepléseiket is korlátozni kell, mert olyankor beszédeket tartanak, és akkor azokat is szükséges cenzúrázni, akár az idegen nyelven megjelenő vagy Romániába behozott könyveket, újságokat, kiadványokat. Sőt, azokat is be lehetne tiltani. Oda jutottunk, hogy véleménynyilvánításukkal sajnos már a terrorelhárítás és szervezett bűnözés ellen harcolóknak kell megküzdeniük. Hová jutunk így?
Év végi zabahajrá
Szilveszterre mindenkinek alaposan fel kell készülnie. De akár a jó sportolónak, nem elég csak a hegy alatt abrakolni, az alapozást már idejében el kell kezdeni, hogy aztán végig tudjuk enni, inni a vendéglői menüt. Közvetlenül szilveszter előtt rövid háromnapos pihenő, és utána következhet a nagy megmérettetés, a szilveszteri buli, amikor is nagy zabahajrá vár mindenkire. Ahogy a sportban vannak öttusázók és tízpróbások (vajon a gazemberek miért hétpróbásak?), ugyanígy végig kell küzdenie mindenkinek az emberpróbáló szilvesztert is. Szerencsére már novemberben megkezdődnek a disznóvágások, és egy kiadós disznótor megfelelő alapozást jelenthet, ahol nagy mennyiségű köményes pálinkák elfogyasztása után zsírral tudjuk kenegetni gyomrunkat belülről. A köményes pálinka elengedhetetlenül szükséges, mert annak két fő komponense van. Az egyik az alkohol, amelyben a zsírok nagyszerűen oldódnak, a másik a kömény, amely a gyomornak legkitűnőbb barátja. A csecsemőknek is szelesség ellen köményteát adnak. Különben is az alkohol a legjobb fertőtlenítő- és tartósítószer. Belsőnket fertőtleníti és májunkat – abban pácolva – tartósítja. Ezenkívül az idegekre is jótékony a hatása, köztudottan a legjobb stresszoldó. Megszabadít mindenféle gátlástól is. Ha az ember nem vigyáz, segítségével nemcsak gátlásait vetkőzi le, hanem még emberi mivoltából is kivetkőzhet. De térjünk vissza az edzéshez. Megfelelő köményes elfogyasztása után bendőtágítónak következhet egy kiadós disznótor: agyas leves és utána zsírban sült hús, majd estére a véres, májas hurka. Mindezt feltétlenül el kell nyomtatni némi borokkal, lehetőleg magántermő szőlőből készülttel, mert az igazán ártalmas, és azt fogyasztván edződik a a gyomor. Edzésnaptárunkat igazíthatjuk a jeles névnapokhoz. Már novembertől alkalmatos névnapok sorakoznak a naptárban: Jolán, Erzsébet, Katalin és András. András napjára még szabadnap is jár, így egész napunkat az edzésre tudjuk szánni. Ne ijedjünk meg némi gyomorrontástól, sőt, ha hátul nem távozik a felesleg, akkor megteheti elöl is. A régi római szokást vissza lehet vezetni vészhelyzet esetére. Köztudott, ha már nem fért belükbe újabb fogás, akkor lúdtollal visszacsiklandozták torkukon át. De ezt csak vészhelyzetben gyakoroljuk, mert nem járul hozzá gyomrunk térfogatának növeléséhez, és nem edzi megfelelően emésztőszerveinket. Az új bort feltétlen meg kell kóstolni Márton napján, amikor is a sok disznóságot libával lehet váltani, mert sohasem lehet tudni, a karácsonyi menübe nem kerül-e némi szárnyas is. Aztán jöhet a december, amikor az elején formában tudjuk magunkat tartani némi Miklósok megünneplésével. Van még néhány Judit, Viola és Luca is. Luca napján az északi országokban már a fényt ünneplik. Vannak természetgyógyászok, akik a fényevést javasolják. Nem tudni, hogyan is történik ez, késsel-villával, netán nagykanállal, de a leghatásosabb fogyasztószerként ismerték meg néhányan, mint a közismert magyar énekes és trombitás Lagzi Lajcsi is, aki majdnem belehalt a fényevésbe. Aztán az Ádám-, Éva-, János-, István-, Tamás-, Dávid-napon be is lehet fejezni a felkészülést. Ajánlatos édességeket, tésztaféléket fogyasztani, hogy megfelelő formában maradjon inzulintermelésünk. A sportolók hajlamosak mindenféle doppingszert használni, de az nem becsületes. Egyszerű földi halandótól viszont nem tiltják. Jó, ha az átlagosnál többet dohányzunk, mert a füst tartósítószer, és így nemcsak emésztőrendszerünk, hanem tüdőnk is rendesen edződik, tartósítódik. Feltétlenül sok kávét kell fogyasztani, ami ébren tartja elpilledő idegrendszerünket, és szaporábbra serkenti a szív működését is. Kéznél tarthatunk esetleg valamilyen bioalapanyagú készítményt, ami minden háztartásban megtalálható. Ilyen például az ivószóda, amelyet sokan használnak az úgynevezett meszesgödör oltására, ha már nagyon ég. Ha mindet végigesszük, -isszuk, a jól végzett munka tudatával nyugodtan indulhatunk az utolsó csata megvívására: szilveszterezni. Ha viszont nem vagyunk megfelelően megedződve, akkor a szilveszteri menü felét sem leszünk képesek elfogyasztani, sőt, nagyon hamar a sárga földig esszük, illetve isszuk le magunkat. Ha mégis úgy érezzük, hogy nem vagyunk testileg-lelkileg tökéletesen felkészülve, legjobb, ha egy dögcédulát készíttetünk és akasztunk a nyakunkba, rajta nevünkkel, címünkkel és az értesítendő telefonszámmal, hogy ha netán rosszul leszünk, akkor tudjanak azonosítani, és értesíteni a hozzátartozókat és örökösöket. Sőt, legjobb, ha a szilveszteri asztalfoglalással egy időben megejtjük a kórházi ágyfoglalást is.
De vigyáznunk kell. Ha sikeresen túléljük a szilveszterestét, és nem vigyázunk, simán kiüttethetjük magunkat másnap a visszahíváskor.

2014. december 31.

Penna-díjasunk
A Szabadság szerkesztői Ferencz Zsoltnak adták a 2014-es Penna-díjat, írásaiért és a Szabadságnál kifejtett tevékenységéért. Gratulálunk!
Szabadság (Kolozsvár)

2014. december 31.

SZNT-évértékelő: idén az önkormányzatok „meneteltek”
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) értékelése szerint 2014 a székelyföldi önkormányzatok „nagy menetelésének” éve volt.
Izsák Balázs SZNT-elnök keddi marosvásárhelyi évértékelő sajtótájékoztatóján elmondta, az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan autonómiapárti határozatot, amelyben kinyilvánította, hogy a Székelyföld nevű egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akar tartozni, amelynek sarkalatos törvény szavatolja az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett a magyar is hivatalos nyelv.
A nagy menetelés kifejezéssel arra a 2013 októberében szervezett megmozdulásra utalt, amelyben a szervezők becslése szerint 120 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, a Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az Európai Unió (EU), és az Európa Tanács (ET) különböző hivatalaiba is eljuttatott autonómiapárti önkormányzati határozatok – mint Izsák Balázs fogalmazott – „elérték az Európa Tanács ingerküszöbét”, az ET keretében működő Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusában napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés.
Izsák Balázs elmondta, az SZNT 2015-ös tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másodrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, hogy 2015-ben be kell nyújtani a román parlamentben a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Hozzátette, hogy a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a román parlament kell hogy legyen. Kinyilvánította, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait.
Újságírói kérdésre elmondta: újabb kísérletet tesznek annak érdekében, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről. „Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok” – jelentette ki.
Az MTI kérdésére Izsák Balázs elmondta: nem lehet a megegyezés kiindulópontja a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által elkészített magyar fordítása, hiszen ezt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. „Meg fogjuk nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehetne beépíteni az általunk készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki” – nyilatkozott Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke sajtótájékoztatóján a román és magyar értelmiségiek (köztük Antall József, Csoóri Sándor, Jeszenszky Géza, illetve Stelian Tănase, Mihnea Berinei, Dinu Zamfirescu és mások) 1989. június 16-án elfogadott Budapesti nyilatkozatát idézte, mely szerint Erdély az egymást kiegészítő kultúrák hazája kell hogy legyen.
Úgy vélte, az SZNT-nek sokkal inkább ez a dokumentum jelenti a kiindulási pontot, mint az 1989 után megfogalmazottak, amelyek a Ceaușescu-féle retorikát használva a románokról és a 18 romániai nemzetiségről szólnak.
MTI
Székelyhon.ro

2014. december 31.

Stagnált a vállalkozói kedv Székelyudvarhelyen
Nem nőtt a vállalkozói kedv Székelyudvarhelyen az elmúlt évhez képest, ám a megkérdezett szakemberek szerint régiónkat gazdasági jólét jellemzi, ugyanakkor az élesedő verseny új helyzeteket teremt. Lényeges a partnerségek kialakítása, a tudás bővítése, illetve az adottságok maximális kihasználása.
Székelyudvarhelyen vállalkozói jólét van, ami nagymértékben hozzájárul a város fejlődéséhez – véli Geréb László közgazdász, a MÜTF Oktatási Központ ügyvezető igazgatója. Mint mondta, ez egy kényszerhelyzetnek is köszönhető, hiszen míg Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön az emberek nagy százaléka dolgozhat a közigazgatásban, Székelyudvarhelyen nincs ilyen lehetőség. Az itt élőket túlnyomórészt a vállalkozói szektor tartja el. Dimén Hunor Dénes, az udvarhelyi pénzügyi hivatal vezetője pontos adatokkal nem tudott szolgálni, de elmondta, nagyjából ugyanannyian vállalkoztak 2014-ben, mint a korábbi években. Hangsúlyozta, fontos, hogy minél többen vállalkozzanak, hiszen kezdeményezésükkel új munkahelyeket teremtenek, ami által növekszik a vásárlóerő. Ez pedig hozzájárul a térség gazdasági fejlődéséhez.
„Az idei év a felismerés éve volt. A vállalkozók rádöbbentek, hogy szakemberek nélkül maradtak: a meglévő munkaerő kiöregedett, a fiatalok többsége pedig vagy külföldre megy munkát keresni, vagy továbbtanuláson gondolkodik” – értékelte a helyzetet Geréb László „Ugyanakkor reagáltunk a helyzetre: a gazdasági képzésekről inkább speciálisabb területekre váltottunk át. Ilyen a turizmus, az agrármérnöki és a könnyűipari mérnöki képzés” – fejtette ki. Egy felmérést is végzett, amelyből például az is kiderült, sok vállalkozó keres menedzsert, annak ellenére, hogy túlképzés van a piacon.
Megviselték a helyi vállalkozókat az elmúlt öt-hat év történései: ebbe egyebek mellett beletartozik a gazdasági válság és az egyre erősödő piaci verseny is – mutatott rá Fleisz Emőke. A marketing-tanácsadó elmondta, pozitív jelenség, hogy a cégvezetők végre kezdik komolyan venni a marketingtevékenységet. „Egy témával kapcsolatos tanácsadó cég tulajdonosa vagyok, és azt tapasztaltam, hogy míg korábban többnyire reklámkampányok megtervezésére kértek fel, az elmúlt évben már különféle kutatásokra és marketingstratégiák kidolgozására is volt igény a vállalkozók részéről. Ezt pedig hatalmas fejlődésnek látom” – magyarázta Fleisz Emőke.
A vállalakozások csökkenéséről számolt be Kelemen Dénes, az Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozások Szövetségének (UKKSZ) elnöke. Mint mondta, több cég fizetésképtelenségi helyzetbe került, ami a szervezet megszűnését, újraszervezését vagy befagyasztását jelenti. „Gondot okoz az infrastruktúra alacsony fejlettsége, például az áramkimaradások miatt sok cégnél keletkezhetnek károk. Az ilyen jellegű problémák elriasztják a befektetőket, akikre nagy szükségünk van a haladás érdekében” – magyarázta az UKKSZ elnöke, hozzátéve, hogy a nem megfelelő oktatás miatt egyre nagyobb szakemberhiány jelentkezik. „Nem olyan szakembereket képzünk, mint amilyenekre szükségünk van, hanem olyanokat, akiket a legkényelmesebb oktatni. Székelyudvarhelyen például régi hagyománya van a fémfeldolgozásnak, mégsem erre fektetjük a hangsúlyt. Fontos, hogy a szülők is megértsék, gyerekeik hiába tanulnak olyan mesterséget, amellyel nem tudnak itthon érvényesülni” – fejtette ki.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

2014. december 31.

Kriterion Koszorú Kányádi Sándornak
A csíkszeredai székhelyű Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére 1995-től Kriterion Koszorúval jutalmazza az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
2014 végén a kuratórium úgy döntött, hogy Kányádi Sándor költő, közéleti személyiség sok évtizedes munkásságát jutalmazza Kriterion Koszorúval, egyben emlékeztetve arra is, hogy nagyhatású verseiből készített válogatások a Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadónál jelentek meg először. Kányádi Sándor több évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkássága nem csupán a romániai magyarsággal vállalt és vállal sorsközösséget, hanem a soknemzetiségű Erdély népeinek az együttműködését, az európai eszmeáramlatokba való bekapcsolását is szolgálja.
A Kriterion Koszorú a sok-sok díjjal már elismert életmű mellett ezt a fáradhatatlan közéleti magatartást is jutalmazza. A kitüntetést egy későbbi időpontban adják át – közölte a Kriterion Alapítvány Kuratóriuma.
Székelyhon.ro



lapozás: 1-30 ... 6901-6930 | 6931-6943




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998