udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 7649 találat lapozás: 1-30 ... 7591-7620 | 7621-7649
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2017. december 28.

A Bujdosó Biblia az Érmelléken
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. december 28.

„Meleg kenyér és kalács az asztalokra”
Közel 10 tonna liszt és 600 kg száraztészta érkezett Székelyhídra, hogy a Magyar Református Szeretetszolgálat és a Nemzeti Agrár Kamara együttműködése révén eljusson három partiumi és egy erdélyi szociális intézménybe. Utóbbiak képviselőinek Balogh Barnabás lelkész adta át az adományt.
A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ), együttműködve a Nemzeti Agrár Kamarával, mintegy karácsonyi ajándékként 9,6 tonna lisztet és 570 kg száraztésztát hozott december 21-én, csütörtökön délelőtt Székelyhídra, hogy onnan három partiumi gyerekotthonba és egy erdélyi szociális konyhának vigyék tovább. Utóbbiak: a Micskei Sámuel Szórvány Diákotthon, az Élesdi Kajántó Mária Gyermek és Ifjúsági Otthon, a Zsoboki (Hunyad megye) Bethesda Gyermek és Szórvány Diákotthon, illetve a Szilágylellei (Szilágy megye) Szociális és Diakóniai Központ. Az adományt szállító kamion a székelyhídi M. Eminescu utcában, a Papp pékség előtt állt meg, hogy megkezdődhessen a kirakodás, hogy aztán a kedvezményezettek a saját döntésük nyomán rendelkezzenek tovább a maguk porciójáról. Az MRSZ-t annak vezetője Balogh Barnabás lelkész képviselte, aki egy nappal korábban, amikor találkozásunk időpontjáról egyeztettünk, még Kárpátalján tartózkodott, hasonló misszióban.
Karácsonyra kiosztották
A korábbi biharvajdai lelkész lapunknak elmondta: a Nemzeti Agrár Kamara már régebb óta együttműködik a MRSZ-szel, a mostani adományozáskor kiosztott holmi csak egy része annak, amit idén kaptak, s ami eljut(ott) Erdélybe és a Partiumba. Sikerült karácsonyra ezeket kiosztani, bár – ahogyan Balogh Barnabás fogalmazott – „nem mi időztettük így, hanem az Úristen, aki a terményt, a búzát is megadta a magyarok asztalára, a magyarok kenyeréhez, és amiből reméljük, nem csak a magyaroknak jut.” Hogy miért azt hozták, amit? „Hát mire van nagyobb szükség, mint a kenyérre, amit hálaadással törhetünk meg?” – kérdezett vissza a lelkész-igazgató, hozzátéve, hogy az adományból több ezer ember fog részesülni. A Nemzeti Agrár Kamara minden évben több száz tonna lisztet gyűjt össze, aminek egy részét határon belüli, másik részét határon túli segélyszervezeteknek, intézményeknek osztja szét. Bizalmi partnere ebben a MRSZ, részt vállalva abban, hogy célba jussanak az adományok. Annál rászorultabbak nincsenek, mint akikhez most eljuttatják az adományokat, fejtette ki Balogh Barnabás, hozzátéve, hogy a nevezett intézmények mindegyike több éves, esetleg évtizedes múlttal rendelkezik. A most hozott mennyiség egy töredéke annak, ami összességében Erdélybe és Kárpátaljára eljut(ott).
Meglepetés, segítség
Dénes Éva, az élesdi otthon vezetője az adomány átvételekor elmondta: mindig hálával gondolnak a MRSZ-ra, hiszen mindig mellettünk állnak. Az intézményben 21 gyerek és fiatal van, ők állandó lakók az Érmellékről, Bihar más tájairól és Szatmár megyéből, olyan családokból, ahol nem tudnak gondot viselni rájuk, legtöbbször ott nőnek fel, indulnak az életbe. Bertalan Lajostól, a micskei otthon ügyvezetőjétől megtudtuk: az ő liszt-részük marad a székelyhídi pékségben, ahonnan hetente többször a megsütött kenyeret viszik Micskére. Nagy meglepetés és óriási segítség ez számukra, hiszen az egész 2018-as évre biztosítva van kenyérszükségletük. „Hihetetlen, nagyon sokat jelent, hogy erre nem kell költeni. A száraz tészta is nagyon gyorsan hasznosítva lesz, a gyerekek szeretik a tésztaféleséget, hetente többször is főzünk nekik”, tette hozzá. A zsoboki otthonban is minden adomány jól fog, mondta Gál-Jankó László koordinátor, hiszen az 1994-ben létrehozott intézményben 64 gyerekről gondoskodnak, közülük 45 állandó lakó. Ők is meglepetéssel szereztek tudomást az adományról, bár karácsonykor megszaporodnak a felajánlások, de mindent hasznosítani tudnak. Balogh Barnabás azzal búcsúzott, hogy “a MRSZ nagyon hálás, hogy karácsonykor olyanoknak kerülhet meleg kenyér, meleg kalács az asztalukra, akiknek egyébként nem biztos, hogy jutott volna. A magunk részéről ezzel a küldetéssel kívánunk mindenkinek boldog ünnepeket.” Rencz Csaba / erdon.ro

2017. december 28.

Több mint 100 millió eurót folyósít az Orbán-kormány erdélyi szervezeteknek
Óriási összegű, több mint százmillió eurós támogatást folyósít az Orbán-kabinet több erdélyi magyar szervezetnek. Az erről szóló kormányhatározatok szerdán jelentek meg a Magyar Közlönyben. A pénzt a magyar állam idei költségvetéséből biztosítják.
A legnagyobb összeget, 26,78 milliárd forintot (közel 90 millió eurót) az Erdélyi Magyar Református Egyházkerület kapja a magyar kormánytól „programjainak, célkitűzéseinek, ingatlan beruházásainak, eszközbeszerzéseinek, működésének támogatása” jogcímen.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 1,5 milliárd, a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház 250 millió forintban részesül. Kiemelt támogatást, 810 millió forintot kap a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia által létrehozott Mans Sana Alapítvány, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia működtetője.
Jelentős – 70 és 170 millió forint közötti – összegben részesülnek az erdélyi magyar színházak háttérszervezetei: a nagyváradi Szigligeti Tanoda Egyesület, a szatmárnémeti PROSCENIUM Alapítvány, Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány, csíkszeredai Kortina Egyesület, a gyergyószentmiklósi Figura Kulturális Egyesület, a székelyudvarhelyi Pro Theatrum Alapítvány, de jutott 20 millió forint a kézdivásárhelyi „VÍGADÓ” Kulturális Alapítványnak is.
A magyar kormány erdélyi sportinfrastruktúra-fejlesztési, turisztikai és egyéb kiemelt beruházások támogatásáról is döntött. E szerint a Sepsiszentgyörgy Sport Akadémia 1 milliárd, a Csíkszereda Sport Akadémia 500 millió, a Székelyvarság Sí- és Túraközpont Egyesület 420 millió, az Erdélyi Madárfészek Godako Ökölvívó Akadémia 454 millió, a Székelyudvarhelyi Kézilabda Akadémia 441 millió forintot kap.
Érdekesség, hogy a főtér.ro portált működtető Erdélyi Médiatér Egyesület szintén kiemelt támogatásban, 1,45 milliárd forintban részesül. Eközben a legnagyobb erdélyi magyar médiavállalkozást, a csőd szélén álló Udvarhelyi Híradó kiadót működtető „Határok nélkül a magyar nyelvű sajtóért” Alapítvány nem kap támogatást. Korábban az Erdélyi Médiatér Egyesület fő finanszírozója éppen a budapesti alapítvány volt. maszol.ro

2017. december 28.

Az RMDSZ nem támogatja a büntetőjog „eszement” módosításait
Az RMDSZ parlamenti frakciói nem értenek egyet a büntető törvénykönyv és büntetőeljárási törvénykönyv módosítására tett legújabb kormánypárti javaslatokkal, és főleg azzal az „eszement ötlettel”, hogy 200 ezer eurós összeghatár alatt nem minősülne bűncselekménynek a hivatali visszaélés – tájékoztatta a sajtót a Maszol kérdésére csíkszeredai évértékelő beszélgetésén Kelemen Hunor szövetségi elnök, Korodi Attila képviselő és Tánczos Barna szenátor.
Az RMDSZ politikusai ugyanakkor sajnálatosnak tartják, hogy a bírák és ügyészek jogállására vonatkozó 2004/303-as, az igazságszolgáltatás megszervezését szabályozó 2004/304-es és a Legfelsőbb Bírói Tanáccsal (CSM) kapcsolatos 2004/317-es igazságügyi törvényt módosító tervezetet összemossák a büntetőjog módosításával.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta: az RMDSZ-es honatyák tiszta lelkiismerettel vállalták a három igazságügyi törvény módosítását. Szavai szerint ezek nem a korrupcióellenes harcról szólnak, nem akadályozzák vagy rontják azt, és az igazságszolgáltatás függetlenségét sem befolyásolják, sőt a politikától való függetlenségét erősítik.
„Ezek a törvények a bírók és az ügyészek státusáról szólnak, semmi köze a büntetőtörvénykönyvhöz, a Legfelsőbb Bírói Tanács a szervezését tartalmazzák, az ügyészek és a bírák felelősségre vonását és a karrierlehetőségeket. A módosítás az állam büntetőpolitikáját semmilyen mértékben nem befolyásolja, ezek elsősorban technikai kérdések, de van néhány olyan ügy, amelyet az ügyészek és a bírák kifogásolnak. A kérdés tulajdonképpen az, hogy azt a hatalmi egyensúlyi állapotot, amely hiányzik ma Romániában, vissza lehet-e állítani vagy sem” – állapította meg Kelemen Hunor.
Egyenlő bánásmód bíráknak és ügyészeknek
A politikus kifejtette, hogy a parlament által már elfogadott módosítások révén különválasztanák az ügyészeket a bíráktól a Legfelsőbb Bírói Tanácsban. Ez azért fontos, mert eddig az ügyészek hozhattak döntéseket a bírákkal kapcsolatban is, illetve az ügyészek többségben voltak a CSM-ben. Ezzel szemben az Európai Unióban minden országában megtörtént ez a különválasztás. Az új törvény azt is kimondja, hogy az ügyészek, valamint a bírák karrierépítésükben miként haladhatnak előre.
„Nem engedi meg azt, ami most még lehetséges: hogy például egy ügyész a ranglétrán a legfőbb ügyészségre jut, majd egyet gondol, és 15 év ügyészi munka után bíróvá válik, szintén a legfelsőbb bíróságon. Az új törvény azt mondja, lehetséges ez a váltás, de a ranglétra aljáról kell kezdenie az építkezést” – mutatott rá az RMDSZ elnöke, aki szerint az is fontos kitétel az új törvényben, hogy két évvel meghosszabbítják a tanulási folyamatot, így nem 25 éves korukban lehetnek legkorábban véglegesen kinevezett bírók vagy ügyészek, hanem 27 évesen.
A törvénycsomagban továbbra is lehetővé teszik, hogy 55 éves korukban, tehát viszonylag fiatalon menjenek nyugdíjba, de ha ennek ellenére tovább folytatnák munkájukat, akkor nem kapnák meg a speciális nyugdíjukat a bírói vagy ügyészi fizetés mellé, addig amíg elérik a 65 éves nyugdíjkorhatárt. Kelemen Hunor szerint ez a javaslat váltotta ki az egyik legnagyobb felháborodást.
A törvénytervezetben szerepel az is, hogy a bírók és ügyészek ugyanazokban az alap egészségügyi szolgáltatásokban részesüljenek, mint bármely más állampolgár, tehát például a költségtérítéses gyógyszereket ők is vásárolják meg – eddig ugyanis ez nem így volt.
„A felelősségre vonás témaköre is nagy vihart kavart, mert mi azt mondtuk, hogyha valaki olyan munkát végez, amely kárt okoz az államnak vagy másoknak, akkor azért őt anyagilag is felelősségre lehet vonni. Ma egyedül az ügyészek és a bírók esetében nem létezik ilyen felelősségre vonás, ezen akarunk változtatni” – jegyezte meg Kelemen Hunor. Hozzátette, az új törvény értelmében esetükben nemzetközi bírósági ítéletre van szükség, ha munkájukkal, döntéseikkel kárt okoztak az államnak. Ehhez a rosszhiszeműséget is be kell bizonyítani, ami az egyik legnehezebb feladat. De ha ez megtörtént, akkor a pénzügyminisztériumnak az állam nevében kell eljárnia, és a kártérítést bírósági úton hajthatja be.
Rosszkor és rosszul terjesztették elő a Btk.-módosítást
Az RMDSZ három politikusa a sajtóbeszélgetésen elmondta: a büntetőjog PSD által javasolt módosításait nem ismerik még, mert azokat nem terjesztették a plénum elé, de eddigi információik alapján nem támogatják az indítványaikat.
A hatályos büntetőeljárási törvénykönyv lehetővé teszi a büntetés bizonyos szakaszában, hogy házi őrizetben legyen az illető, viszont Romániában ezt nem tudják alkalmazni, mert nincsenek meg az ehhez szükséges technikai feltételek – kommentálták azt a módosítási javaslatot, miszerint a 3 évnél rövidebb időre elítélt személyek házi őrizetben töltsék le a büntetésüket.
Tánczos Barna szerint az igazságügyi rendszer működésében vannak alapelvek, amelyekről lehetett volna értelmesen vitázni, és sajnálatos, hogy az év utolsó hetében mindenféle „eszement ötlettel” álltak elő, amit nem gondoltak végig.
A politikusok kifejtették, hogy a károkozással kapcsolatban az alkotmánybíróság azt mondja, hogy valamiféle számszerűsített értékküszöbnek lennie kell, amelyet a mindenkori minimál- vagy átlagbérhez kellene kötni, de több százezer eurókat emlegetni hülyeség.
„A hivatali visszaéléssel van egy óriási definícióbeli probléma: ez nem feltétlenül az értékhatárról szól. Ott van példaként az ittas vezetés: egy bizonyos alkoholmennyiség fölött bűncselekménynek minősül, az alatt pedig csak kihágás. Ha nem is a legjobb hasonlat, de a hatalommal való visszaélést is így kellene kezelni, mert egy dolog a direkt közbeszerzéssel megvásárolt golyós tollak esetében a rossz közbeszerzési procedúra, amit megállapít a számvevőszék, és más dolog, ha azt mondja, hogy ez ugyanaz, mintha a 30 millió eurós uniós projektben a közbeszerzési procedúrát elrontották volna” – fejtette ki a szenátor.
Mint mondta, jelen pillanatban nincs különbség a közbeszerzési procedúra szándékos, tudatos elrontása és a tudatlanságból elkövetett procedurális hiba között – ezen mihamarabb változtatni kell. maszol.ro

2017. december 28.

Ötven erdélyi falugazdászt fizet 2018-től a magyar állam
Az agrárszakemberek feladata az lesz, hogy információkkal és tanácsadással segítsék a magyar gazdálkodók munkáját.
December elején, Kárpát-medencei Falugazdász Program címmel megállapodást írt alá a budapesti Földművelésügyi Minisztérium egy sor, az utódállamokban működő civil szervezettel. Ennek értelmében jelentősen kiterjesztik az Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján, a Bácskában és a Muravidéken működő falugazdász-hálózatot.
Sebestyén Csaba, az egyik hazai partnerszervezet, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) elnöke azt mondja, idehaza jelenleg két falugazdász iroda működik, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön, az öt utódállamban működő, a magyar állam által fizetett falugazdászok száma pedig 41. A most aláírt dokumentum értelmében ez utóbbiak száma jövő évtől kezdve 100 lesz, közülük ötvenen Erdélyben fognak tevékenykedni. Bár a hálózat nagysága e fejlesztést követően még mindig nem lesz arányos a szükségletekkel, a létszámnövelés egy nagyon pozitív lépés, szögezi le az RMGE elnöke.
Ez a falugazdász dolga
A falugazdászok feladata, hogy szakmai tanácsadással és információk átadásával segítsék a gazdákat. Ennek egyik legfontosabb területe az európai uniós, illetve a romániai agrártámogatásokra, pályázati lehetőségekre vonatkozó tájékoztatás. A mezőgazdaságot érintő törvények, ezek változásainak, illetve a törvények alkalmazási módszertanának a megismertetése a gazdálkodókkal szintén a falugazdászok feladata.
A mezőgazdasági termelők többsége számára az értékesítés az egyik legnehezebb feladat, amin a falugazdászok a potenciális felvásárlók azonosításával enyhíthetnek. A szakmai továbbképzések szervezése szintén a feladataik közé tartozik.
Hiányt pótolnak Erdélyben
A falugazdász hálózatnak hiánypótló szerepet kell betöltenie Erdélyben, mondja Sebestyén Csaba, lévén, hogy nálunk, Magyarországtól eltérően, nem létezik agrárkamara, amely a gazdák szakmai támogatásával foglalkozna. Ilyen szakemberek az Európai Unió nyugati tagállamaiban is működnek, ott 300–400 gazdálkodóra jut egy. Nálunk, a jövő évi jelentős létszámemelést követően is, minden egyes falugazdászra 25–30 ezer mezőgazdasági termelő jut majd.
„Ezt a számbeli hiányosságot a szakmai munka maximalizálásával kell majd kompenzálni. Az anyaországi támogatás a fizetéseket, a telefonhasználat- és az üzemanyag-fogyasztás költségeit fedezi, de ezen kívül szükség van ingatlanokra, internetre, gépkocsira is. Mivel a hazai partnerszervezetek közül csak mi fedjük le egész Erdélyt, illetve nekünk van a legnagyobb szakmai tapaszttalatunk, indokolt volna, hogy az egész program az RMGE égisze alatt fusson. Ez azért is indokolt volna, mivel az RMDSZ társult szervezete lévén, használni tudjuk a Szövetség infrastrukturáját” – nyilatkozta a Maszolnak Sebestyén Csaba.
A program gyakorlatba ültetése januárban, legkésőbb februárban kezdődik. Arról még nem született döntés, területileg hol lesznek elhelyezve az új falugazdászok. Sebestyén Csaba szerint minden egyes megyébe kellene néhány, hogy minél közelebb legyenek a gazdálkodókhoz. Pengő Zoltán / maszol.ro

2017. december 29.

Az elnök pálfordulása
Az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) hat parlamenti képviselője, név szerint Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly 2004 júliusában benyújtotta a román parlamentben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Székelyföldre vonatkozó autonómiatervezetét.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi csoportjának az ügy kapcsán akkor közzétett nyilatkozatában többek között ez állt: „egy nem kellő időben, nem kellő formában és nem kellő tartalommal benyújtott tervezet csak árt az autonómia ügyének.” Érdekvédő szervezetünk folyó év december 22-én sem állt az autonómiatervezet benyújtása mögé, így Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-színekben megválasztott parlamenti képviselője kénytelen volt egyéni törvényjavaslatként iktatni azt a román parlamentben.
Elgondolkodtató, ami történt, mert a választópolgárban azt az érzést keltheti, hogy képviseletünkben nincs meg a jogaink kiharcolásához és érvényesítéséhez szükséges bátorság, elszántság és akarat. Az ugyanis ki van zárva, hogy a diktátor bukása óta eltelt 28 év alatt ne lett volna egyetlen alkalmas pillanat sem az autonómiatervezet benyújtására. És ezúttal a kellő forma és tartalom hiányára sem hivatkozhatnak, mert időközben kidolgozták a saját autonómiatervezetüket.
Senki előtt nem lehet kétséges: számunkra az autonómia a meg- és fennmaradás egyetlen biztosítéka. Megvalósítani viszont csak szervezett formában, egységes fellépéssel, kemény kiállással és következetes küzdelemmel lehet. Egy olyan érdekképviselet által, amelynek a hangjára bel- és külföldön egyaránt odafigyelnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az erdélyi magyarság eltűntetésén fáradozó román hatalom csakis belső kényszer és külső nyomás hatására lesz hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni erről.
Ami viszont igazán tragikus, és ugyanakkor mélyen elítélendő, az Biró Zsolt képviselőnek az autonómiatervezet benyújtásával való szembehelyezkedése. Hiszen ő a Székelyföld autonómiájáért küzdő MPP országos elnökeként, annak megbízásából és javaslatára került be a román parlamentbe. Legfőbb feladata pedig az autonómiamozgalom megismertetése, népszerűsítése, valamint elfogadtatásának elősegítése lenne. Éppen ezért pálfordulása nem maradhat következmények nélkül. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma

2017. december 29.

Gondolatok Sebők Mihály Csíksomlyói legenda (mesék kicsiknek és nagyoknak) című könyvéhez
Sebők Mihály szentkeresztbányai meseírónak a 2017-ben megjelent mesekönyve, annak kézbevétele után arra késztetett, hogy írjak erről a nagyszerű kiadványról. Azért is, mert ennek a mesekönyvnek a megfogantatásában volt csupán részem, a megszületésében nem.
Mihály írásait évek óta ismerem, olvastam, véleményeztem, kritizáltam, bíztattam, legyen belőlük könyv. Ő ugyan kicsit ódzkodott ettől eleinte, de az a helyzet, hogy az évente megrendezésre kerülő „Mosolyvilág” Nagycsaládosok Debreceni Egyesületének Életmese pályázatán többször is díjazott lett, és ez megerősítette önbizalmát, és a könyv kiadása végre révbe ért. 2017 augusztusában a magyar parlamentben látták vendégül a díjazott szerzőket, ahol Sebők Mihály felejthetetlen beszédet mondott. Erről egy hozzám írt levelében így nyilatkozik: „A jelenlévő emberektől legalább akkora értékelést kaptam, mintha egy Nobel-díjas lettem volna, amit talán meg sem érdemeltem.”
Mihály efféle szerénysége vetekszik a meseírás céltudatos szolgálatával. Ebben a szolgálatban születnek meséi, melyek ezt a szolgálatot tovább viszik a gyermekek és a felnőttek világába, hogy ott igazsággá érlelődve hívják fel arra a figyelmet, hogy van, amit nem jól teszünk, van, amit másképpen kellene gondolnunk. Ugyanakkor rá világít az igazi értékeinkre, az erdőkre, a vizeinkre, a csodálatos környezetünkre, melynek megbecsülése, megóvása kötelességünk lenne, de nem úgy, mint azt a Három királyok tették.
A szülői szeretet, a gyermeki tisztelet megtartása (Mita kútja) a család létezésének alapja. Ha ez elveszik, akkor minden elveszik, nem marad az életnek értelme. Ezért olyan bánatos dolog, hogy Balázskát elnyelte London. A könyv tanulságait elvitatni nem lehet. Minden egyes történetnek megvan az a rangja, hogy tanít, nevel. Szereplői példaképek, vagy ellenségek, olyan eleven megrajzolással, mintha ismernénk őket, mintha velünk is megtörtént volna valamikor (Igaz mese egy karácsonyról).
Ezek a mesék nem véletlenül lettek díjazottak. Egyedi hangvételükkel, a mesélés képességével megáldott székely emberek világról vallott ismeretei, a becsület, a tisztesség és az igazság hangján szólnak, akárcsak Tamási Áron, miközben őrzik azt a szépen hangzó, ízes, változatos beszédet, mely csak a magyar nyelvre jellemző. Tudni illik, mi akkor is megértjük egymást, ha az egyik nyelvterületen „ö”-vel, a másik területen ugyanazt a szót „e”-vel, vagy „i”-vel ejtik ki. Az is felfedezhető a mese szövegében, hogy tipikus nyelvjárási szavakat alkalmaz, a szerző elmondása szerint udvarhelyszéki tájnyelvi szavakat. De ez a jelenség jellemző egész magyar hon területén, hiszen, például a vasi, a pesti, a somogyi, a csíki beszéd nem csak kiejtésében, de más szókészlettel (tájszavakkal) is bőven rendelkezik. Sebők Mihály ügyesen él ezzel a lehetőséggel, és így nem szakítja ki abból a közegből ezeket a meséket, ahol megszülettek, legyen bár születésük helye az erdő, a Vargyas patak, a habtündérek, a vízirigók tanyája, vagy a kincset rejtő hegyek világa.
A könyv tartalmának szépségét fokozza az Illyés Kinga által megtervezett címlap és a belső, kilencedik oldalon látható rajza. Márton Anita képzőművész, húsz darab, a mesék tartalmához illeszkedő képet festett.
Mint írásom elején említettem, csak erkölcsi támogatással tudtam segíteni a mesék könyvvé formálását, majd könyvbemutatót tartottunk Egyesületünk, a „Berkenye Zamárdi Alkotókör” szervezésében. Ám a többi, szükséges segítséget megadta a Magyar Kormány, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap. A könyv belívén olvasható még a következő segítők neve: Szentegyházi Hagyományőrző Huszár Egyesület, Sándor Péter elnök, Molnár Tibor polgármester, valamint Pethő Csaba pályázatkészítő. Szép ez az összefogás, éltető ereje van.
Mihály könyve pedig sikert aratott. Valóban, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szól. Amikor az ember elmerülhet a mesék világában és igazságra lel, akkor azt óhajtja, hogy a valóságban is lenne bár így. A gonoszok bűnhődjenek, a jók jutalmat nyerjenek. Mi pedig várjuk Sebők Mihály meséinek folytatását, hogy hasonlóvá váljunk a mesék jóságos szereplőivé, s lássuk mivégre jutnak a gonoszságukban elvetemült emberek. Szakáli Anna / Erdély.ma

2017. december 29.

A székely nemzeti ellenállás két esztendejére emlékezünk
A Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács több éves hagyománynak megfelelően, Marosvásárhelyen, Székelyföld fővárosában is megemlékezik a Madéfalvi Veszedelem évfordulójáról.
2018. január 7-én, 18 órai kezdettel, a Kultúrpalota kistermében kerül sor az emlékestre. Arra ösztönözzük Székelyföld lakóit, hogy délelőtt minél nagyobb számban vegyenek részt Madéfalván, a vértanúk emlékművénél szervezett megemlékezésen és az azt követő koszorúzáson, este pedig Marosvásárhelyen emlékezzünk meg a 254 évvel ezelőtt legyilkolt csíki és háromszéki székelyekről.
A 2018-as év sorsfordítónak ígérkezik egész Európa számára. Akárcsak 1764-ben, a történelem sodrásában kell nekünk, székelyeknek, biztos támpontokat találni, hogy jövő nemzedékeink gyarapodva és megerősödve emlékezhessenek a múlt minden tanulságos időszakára, itthon, Székelyföldön.
Szeretettel várunk minden érdeklődőt. (sajtóközlemény) Erdély.ma

2017. december 29.

Zenés évkezdés a Szigligeti Színházban
Az új év első hónapjában igazi zenés színházi és zenei csemegékkel készül közönségének a nagyváradi Szigligeti Színház: januárban zenés vígjáték, operett és a debreceni Kodály Filharmónia vendégjátéka várja a nézőket.
A Rejtő Jenő regényéből Hamvai Kornél, Darvas Benedek és Varró Dániel által színpadra vitt, Vesztegzár a Grand Hotelben című, szilveszterkor bemutatandó előadásunk négy alkalommal lesz látható januárban: január másodikán, 19 órától, a január 6-án, 17 órától (Papp Magda-bérlet), a január 7-én 19 órától (Halasi Gyula-bérlet), illetve a január 31-én, 19 órától (Ady Endre-bérlet).
Csókos asszony című, tavaly debütált operettjével érkezik Nagyváradra a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata. Az olyan közismert slágereket, mint a Csókos asszony, az Éjjel az omnibusz tetején, a Los Angeles, a Mi muzsikus lelkek, a Gyere, te nímand!, vagy a Van a Bajza utca sarkán egy kis palota, felvonultató előadást január 13-án (Tanay Emil-bérlet), illetve 14-én (Bessenyei György-bérlet) láthatja a közönség.
Január 22-én, 18 órától, a magyar kultúra napján a Kodály Filharmónia vendégeskedik a Szigligeti Színházban. A Bihar Megyei Tanács és Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának, illetve a megye és a cívisváros kulturális intézményeinek együttműködése keretében Nagyvárad testvérvárosának klasszikus zenei formációi a névadó, Kodály Zoltán, olyan zeneműveivel lép színpadra, mint a Budavári Te Deum, a Galántai táncok, avagy a Psalmus Hungaricus. A koncerten közreműködnek a Kodály Kórus, illetve a Kodály Filharmonikusok.
Az előadásokra és az ünnepi koncertre jegyek válthatók a színház jegypénztárában (nyitva hétfőtől péntekig 14-19 óra között, illetve egy órával az előadások előtt), valamint online, a www.biletmaster.ro oldalon. A nagyváradi Szigligeti Színház sajtóközleménye; Erdély.ma

2017. december 29.

Zenés emlékmorzsák 1.
Az ünnepi készülődések lázas napjaiban gyakran elfelejtettnek hitt szép emlékek törnek fel a lélek mélyéről. Számomra, nemcsak a családi meghitt együttlétek, hanem egy-egy színvonalasan megszólaltatott élő, vagy televízióban közvetített hangverseny, opera- és balettelőadás, esetenként egy-egy CD-felvételről hallgatott zenei ritkaság is varázsolhat megálljt kiáltó ünnepi pillanatokat a rohanó mindennapokban. A zenei ünnepnapokra mindig örömmel gondolok vissza, a régi emlékek és a közelmúlt zenei élményei időben ide-oda röppenve, lelki gyógyírként szépítik újra életemet.
Népek karácsonya
Örömmel tapasztalom, hogy operaházunk egyre színvonalasabb karácsonyi koncertjei hagyományt teremtettek. Az ideit, a Népek karácsonyát az egyik legsikerültebbnek tartom, és nemcsak zeneileg, ugyanis az emelkedett ünnepi hangulathoz jól átgondolt rendezés és karácsonyi fényekben pompázó színpadkép is társult. A hangversenyek előkészítésében és levezetésében, a műsor összeállításában Horváth József karmester vállalt oroszlánrészt, aki a karácsonyi dalok többségét megharmonizálta és meghangszerelte, hogy végül a Népek karácsonyát angyali üzenetként, karácsonyi ajándékként a közönségnek átnyújtsa. A szentestét megelőző délutánon, a gyermek- és felnőtt ajkakról felcsendülő legszebb nemzetközi karácsonyi dalok meghittséget, örömöt, reményt sugároztak. Számomra a legmeghatóbb pillanatot Schubert zenekari kíséretes, szívszorítóan gyönyörű Ave Mariája jelentette, amelyet Ábrahám Gellért tizenéves „fiatalember”, mély átéléssel, kristálytisztán csengő hangon énekelt el.
A lélek anyanyelvén
Bár a Kolozsvári Magyar Napok műsorfüzetében egyik lap alján, színes fénykép és nagy reklámszöveg nélkül, szerényen húzódott meg Bogdán Zsolt színművész és Csíky Boldizsár zongoraművész A lélek anyanyelvén című előadóestje, a Kolozsvári Állami Magyar Színház (egyben operaházunk) nagyterme mégis zsúfolásig megtelt. Mondták, eredetileg nem is gondoltak az erkély megnyitására, de mivel a kezdési időpont közeledtével csak gyűlt-gyűlt a közönség, szép lassan a fenti sorok is megteltek. Valahol reméltem is, hogy így lesz, mivel csupán a két művész nevének említésére mindenki, aki az igaz művészetet kedveli, felkapja a fejét.
Ez az este mégis valami egészen mást, valami egészen különlegest, felemelőt nyújtott, amelyben a költészet és a zene igazgyöngyei szövegben és hangokban nagy gyöngédséggel megfogalmazott érzelmekkel, mélyről feltörő gondolatokkal, a „lélek anyanyelvén” szóltak és szólítottak. Dante Isteni színjátékának kezdősorai – „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém” – már a zenés-irodalmi összeállítás első pillanatában megteremtették azt a drámai hangulatot, amely a teljes műsorban elhangzó vers(eket)/töredékeket és a költemények hangulatához „hozzásimogatott” zongoraműveket harmonikus egységbe foglalta. Filmkockaszerűen peregtek a múltunkat és a jövőbe tekintő jelenünket meghatározó gondolatok, a lélek mélyéről gejzírként feltörő érzések: a szülőföld szeretete, a (világ)béke utáni vágy, a kétely és bizonyosság, a magány és összetartozás, a „szomorúsággal terhes élet” és „a boldog viharok jövetelének” reménye, hit a jóságban és az emberi értelemben, a lélek tisztaságában, a költészet és a zene gyógyító erejében. Gondolatok és érzelmek, amelyek a Liszt-, Chopin-, Szkrjábin-, Brahms-, Rahmanyinov-, és Bartók- művek drágakő szépségével, a „lélek anyanyelvén” (Székely János) beszéltek rólunk…nekünk!
Adagietto
Gondolom, azok számára, akik anyagilag meg tudtak birkózni a csillagászati árakkal, a fővárosban zajló Enescu-fesztivál színvonalas hangversenyei, sztármeghívottjai emlékezetessé tették a 2017/2018-as zenei évad kezdetét. Hála a televíziós közvetítéseknek, mi, az itthon és otthon maradottak is részesei lehettünk egy-egy híres külföldi zenekar vagy szólista hangversenyének. Igaz, elmaradt az „élő előadások” varázsa, de ha behunytam a szemem, egy-egy kiváló produkció mégis jóleső bizsergést váltott ki belőlem.
Egyik szeptemberi este, a televíziós csatornákon utazgatva, Mahler Ötödikjének csodálatos Adagiettójára kaptam fel a fejem, arra a lassú tételre, amelyet gyakorta a szimfóniából kiragadva is előadnak. Nem szégyellem, hogy azon az estén az Orchestre National de France kiváló produkciója Cristoph Eschenbach vezényletével, könnyeket csalt a szemembe. Sokadszorra hallgattam végig, és sokadszorra is ugyanúgy meghatódtam, mint amikor annak idején először „szerelmesedtem bele” Mahler szívfacsaró, egy emberélet fájdalmát hordozó Adagiettójába. Közben azon morfondíroztam, vajon ki ne érezné a lélek legmélyebb rejtekéből, a hangok aranyfoglalatából feléje suttogott búcsú fájdalmát, a hárfa húrjain könnyező lemondást?
The King’s Singers
Az 1968-ban alakult brit a cappella együttes, már gyermekkoromban világhírű, „nagy” névnek számított. Az együttes gyökerei a cambridge-i King’s College 1965-ben létrehozott Schola Cantorum Pro Musica Profana nevű kamarakórusáig vezetnek. Annak ellenére, hogy tagjai időről időre cserélődtek, a hattagú férfikórus mind a mai napig világszínvonalat képvisel.
2017 nyarán történt, hogy a fiam a The King’s Singers kolozsvári koncertjére „meglepi” jeggyel ajándékozott meg. Türelmetlenül számoltam a napokat az októberi hangverseny eljöveteléig. Nehezen, de mégis teltek a hetek, és október 3-án, amikor az Egyetemiek Háza zsúfolásig megtelt koncerttermében az addig csak felvételekről ismert, „élő legendaként” emlegetett hattagú férfikórus pódiumra lépett, végre valósággá vált az álom. Koncertjük első felében főleg reneszánszkori madrigálokat énekeltek, de elhangzott egy-egy Johannes Brahms-, valamint Max Reger- és a filmzenéjéről híres Richard Rodney Bennett kórusmű is. A műsor második részében a popzene és a jazz örökzöldjeinek feldolgozásait a közönség üdvrivalgással jutalmazta. Vérbeli, profi zenészek, akik örömmel és jókedvvel énekelnek, szórakozva szórakoztatnak. Előadásukat a tökéletes egymásra hangoltság, a kristálytiszta harmóniák, a jó értelemben vett lazaság, a közönség felé küldött sok kedves mosoly, és a darabok közötti humoros szövegek teszik egyedivé. Koncertjük alatt éreztem amint arcomat a kimondhatatlan öröm és csodálat pírja lepi el, miközben azért imádkoztam, hogy bár örökké tarthatna a The King’s Singers örömzenélése. Kulcsár Gabriella / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 29.

Fölszállott a Páva: Nádas menti legényes és buzai táncrend a döntőben
Ma este 20.25 órakor kezdődik a Duna Televízió Fölszállott a páva című népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor idei döntője, amelyben tíz produkciót láthatnak a tévéképernyő előtt ülők. És nem is akármilyeneket, hiszen három erdélyi csapatért is lehet izgulni, a Kolozs megyei Kalotaszeg Legénytársulat, a szamosújvári Ördöngös Zenekar és a Gyimes völgyéből verbuválódott Tatrospart Néptánccsoport is bizonyíthat a végső fordulóban a Pendely Énekegyüttes, Debreczeni-Kis Helga, Haraszti József, a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, Sőregi Anna és Komáromi Kristóf, a Pósfa Zenekar, Fodor Mátyás mellett. A közönség is kiválasztja 2017 legjobb produkcióját, szavazni alapdíjas sms-ben lehet az adás ideje alatt, egy telefonszámról legfeljebb 20 szavazat erejéig. A Kalotaszeg Társulatra a 17-es, az Ördöngös Zenekarra a 08-as, a Tatrospart Néptánccsoportra pedig a 20-as kóddal lehet voksolni.
A kalotaszegi legények ma este cifra szűrökben lépnek színpadra
Bethlendi András a Kalotaszeg Legénytársulat tagja elmondta: óriási élmény számukra, hogy eljutottak a döntőig, mert nem a nyerésvágy hajtotta őket. „A legfontosabbnak azt éreztük, hogy képviseljük azt a régiót, ahonnan érkeztünk, az erdélyi Kalotaszeget. Persze nagyon örülünk annak, hogy mégis így alakult, és ott lehetünk a döntőben. Természetesen minden alkalommal igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, és eddig úgy tűnik, sikerrel” – fogalmazott. „Mindannyian kalotaszegiek vagyunk és gyerekkorunk óta néptáncolunk. Ez egyrészt hagyományőrzés, másrészt szórakozási forma számunkra. A gyerekeknek szóló néptáncoktatás, a néptánctábor, a szintén általunk szervezett világzene fesztivál már egy kicsit többről szól, kalotaszegi identitásunkhoz kapcsolódik. Úgy gondoljuk, hogy ez nem csak egy jelző a térség lakói számára, ha valaki elsajátítja a régió táncát, megismeri zenéjét, akkor tartalommal töltheti fel” – beszélt arról, miért fontos számukra a hagyományőrzés.
A döntőre Legényesen című műsorukkal készülnek a társulat tagjai, amely szerintük az eddigi produkciók közül a leglíraibb és leglátványosabb műsorszámuk, hiszen gyönyörű cifra szűrökben lépnek színpadra. Kalotaszegi, ezen belül pedig Nádas menti (Bogártelkéről, Mérából és Inaktelkéről származó) legényes figurákat fognak táncolni Fitos Dezső táncművész, koreográfus által előkészített koreográfiában.
Az Ördöngös Zenekar számára sem hétköznapi esemény a műsor döntőjébe való bejutás. „Amikor bejutottunk a döntőbe, hihetetlen érzéssel mentünk haza, tudva azt, hogy abba a környezetbe térhetünk vissza, ahol szeretnek minket, ahol büszkék ránk, azok közé érkezhetünk, akik kitartottak mellettünk és mindvégig támogattak” – fogalmaztak a zenekar tagjai. „Próbálunk minél autentikusabban muzsikálni, megtapasztalni, illetve továbbadni azt az érzést, amit egy adatközlő nyújt számunkra, mert ez az, ami még él mindannyiunkban. Tudjuk, bárhogyan alakul a legvége, mi nagyon sok emlékkel, tapasztalattal és támogatóval gazdagodtunk a pár hónap alatt” – részletezték. Hozzátették: ezután is összetartanak majd és tovább folytatják a zenélést, hogy mással is megszerettessék ezt a műfajt. A döntős fellépésük során visszakanyarodnak az otthoni csodálatos Mezőségre, pontosabban Buzába, amelynek táncrendjét láthatja a közönség.
„Ezek a fiatalok megtanultak szórakozni” – idézi a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) közleménye Sebő Ferenc zsűrielnököt. A Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze mellett idén is tagja a bírálóbizottságnak Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekessel és Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársával együtt. Visszatért a zsűribe Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus is.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály emlékév előtt tiszteleg. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárja, akik erre az alkalomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
Az MTVA és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában 4 kategóriában állnak a zsűri elé a versenyzők: énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 29.

Kulturális eseményszervezést támogat a városháza
Legtöbb 11,4 millió lejes keretből finanszíroz kulturális rendezvényeket Kolozsvár önkormányzata 2018-ban. A kulturális rendezvényekre szánt vissza nem térítendő támogatási keret a 2018-as városi költségvetés függvényében némileg csökkenhet. A támogatásra olyan civil szervezetek, magánszemélyek vagy jogi személyek pályázhatnak, akik a széles közönségnek szóló, helyi, országos vagy nemzetközi érdekeltségű kulturális projekteket bonyolítanának le. Az önkormányzat a projekteket legfennebb 90%-os arányban finanszírozza.
A pályázati kiírás célja az innovatív, interdiszciplináris, részvételi kulturális produkciók és művészeti alkotások létrehozásának bátorítása, olyan projekteké, amelyek hozzájárulnak Kolozsvár társadalmi fejlődéséhez. Az önkormányzat a kolozsvári kulturális szektort támogatná a pályázati kiírással, és megkönnyítené az ágazat más – például oktatás, kutatási – szektorral való együttműködését. A pályázat révén elősegítené a társadalmi kohézió minél magasabb szintű és minél többrétűbb megvalósulását, a kultúrák közötti párbeszédet, és népszerűsítené az etnokulturális sokszínűséget is.
További célkitűzések a kísérleti, eredeti ötleten alapuló kezdeményezések bátorítása, az épített örökség és a kulturális hagyományok értékként való megjelenítése, a kulturális tapasztalatcsere, koprodukciók elősegítése, a kulturális termékek és azok előállítói mobilitásának ösztönzése, a helyi, országos és nemzetközi együttműködések támogatása, a közönségnevelés és a kulturális rendezvények elérhetőségének fokozása, az életen át tartó kulturális nevelés, a kulturális kutatás és interszekcionális kutatás elősegítése, kulturális témájú tanulmányok, jelentések és stratégiák kidolgozása, Kolozsvár láthatóságának és ismertségének növelése, a fiatal tehetségek támogatása, a kulturális ágazatban tevékenykedők szakértelmének növelése, és a kulturális téren tevékenykedő kolozsvári szervezetek fejlődésének elősegítése.
Az önkormányzat a következő típusú pályázatokat várja: kulturális, művészeti, oktatási témájú pályázatokat. Ebben a kategóriában a 2000/26-os kormányrendelet alapján létrehozott alapítványok vagy egyesületek pályázhatnak, akik kolozsvári székhelyű, állami fenntartású kulturális vagy oktatási intézményekkel társultak; a Cluj Never Sleeps program keretében zajló rendezvényekre vonatkozó pályázatokat; ifjúsági témájú pályázatokat; regionális kultúrát népszerűsítő pályázatokat; helyi kulturális pályázatokat; szociális témájú pályázatokat; a Kolozsvár 100 programhoz kapcsolódó pályázatokat.
A pályázati feltételeket a 2005-ben elfogadott 350-es törvény, és egyes esetekben az önkormányzat és a kedvezményezettek között megkötött vissza nem térítendő támogatásokra vonatkozó szerződés feltételrendszere szabja meg. A pályázatokat január 3-tól február 8-ig várja az önkormányzat. Minden pályázatot két példányban és CD-n kell benyújtani a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal iktatóirodájánál. A határidő után benyújtott pályázatokat az önkormányzat nem veszi figyelembe és kiegészítéseket sem fogad el. Az elbírálási procedúra február 9-től március 12-ig tart. Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 29.

Együtt, jövőre is
Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1989. december végén jelent meg napilapunk, a Szabadság első lapszáma, így hát születésnapot ünnepelhetünk ilyenkor, hónap és év végén. A születésnap pedig – legyen az akár egy újságé – sok mindenre késztet: emlékezésre, elgondolkodásra, számvetésre, tervezésre. Mert huszonnyolc esztendő már sok tapasztalatot és tanulságot is magában foglal. Az öröm mellé bánat, a sikerhez elégedetlenség, az igyekezethez gáncsoskodás is szokott társulni, de a több mint negyedszázad fennállás a fennmaradás akaratának és a közösségi szolgálat iránti elkötelezettségnek a bizonyítéka.
Napilapunk, a Szabadság immár huszonnyolc éve folyamatos megjelenése egyaránt tölt el örömmel, hálával, de aggódó féltéssel is. Öröm és elégtétel számunkra, hogy még sikerül magyar nyelvű napilapot letennünk olvasóink asztalára olyan körülmények között, amelyek nem kedveznek általában egy gazdasági kisvállalkozásnak, ezen belül pedig főként nem a nyomtatott újságírásnak, és még kevésbé a kisebbségi, magyar nyelvű kiadványnak. Amikor huszonnyolc évvel ezelőtt az erdélyi magyar sajtó újjáalakult és ennek keretében a Szabadság is megalakult, a szegénységből és a létbizonytalanságból kellett talpra állni, építkezni, fejlődni. Kisebb-nagyobb buktatók, könnyebb és nehezebb időszakok után most ismét jellemző a lapkiadásra a szegénység és létbizonytalanság. Az már rég bebizonyosodott, hogy gazdaságilag nem nyereséges, még csak nem is kifizetődő a napilapkiadás, az újságírószakmát meg az újságírókat sokan és sokféleképpen igyekeztek hitelteleníteni és ellehetetleníteni, kiszolgáltatottá tenni. Ráadásul egy többségi nemzet keretében, kisebbségiként, magyar nemzetiségűként jóval több akadályt, nehézséget, mellőzöttséget kell leküzdeni, és nem csupán az államhatalom meg az intézményei részéről: saját nemzeti közösségünk közönyével, önazonosságának talán túl könnyed és könnyelmű feladásával is fel kell venni – vennünk a harcot, folyamatosan. Ilyen körülmények között magyar nyelvű napilapot kiadni és fenntartani messze nem egy jól menő gazdasági vállalkozás, hanem küldetés. Ezt a küldetést vállalta fel a Szabadság huszonnyolc évvel ezelőtt, amit azonban teljesíteni és folytatni csakis közösen tud az olvasókkal, az előfizetőkkel. Mert nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Szabadság megjelenése elsősorban az előfizetőknek köszönhető.
Olyan időket élünk, amikor a gazdaság, a pénz, a befolyás beleszól(hat) egy lap politikájába, annak tulajdonosa illetve kiadója révén. Így történhet meg, hogy kiadványokat megszüntetnek, újságírók megélhetését és egy szakmát tesznek bizonytalanná, az olvasókat, a közösséget megfosztják a tájékoztatástól. A Szabadság esetében ennek veszélye nem áll fenn, hiszen a lap tulajdonosa és kiadója, a Minerva Művelődési Egyesület, híven elődjének, a kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. (a mindmáig legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalat) célkitűzéséhez, úgyszintén feladatának tartja „a magyarok tájékoztatását, a közösség fennmaradását, gyarapodását, művelését, önazonosságának megőrzését”. A lap fenntartásához azonban egyértelműen olvasóinkra van legnagyobb szükségünk. Éppen ezért a születésnapi öröm és elégtétel mellett, hálával tartozunk olvasóinknak és előfizetőinknek, akik nélkül értelmetlen lenne a munkánk. Köszönet illeti mindazokat, akik felismerték, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra, hiszen kisebbségben a magyar napilapírás jóval több az egyszerű tájékoztatásnál, információ átadásnál. Ezután is a kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekszünk, arra, hogy eligazítsuk olvasóinkat ebben az egyre bonyolultabb, sokszor képmutató, gyorsan változó nagyvilágban. És azt is szeretnénk, hogy kolozsvári, Kolozsvár környéki kis világunkat megismertessük, felidézzük múltunkat, halljunk egymás dolgairól, tudjunk megvalósításainkról, híreszteljük el sikereinket, osszuk meg terveinket, segítsünk álmaink elérésében. Ehhez kívánunk hozzájárulni a Szabadsággal jövőre is.
Tudjuk, 2018 sok ismeretlent tartogat - nehéznek, megpróbáltatásokkal telinek ígérkezik, számtalan jelét láthattuk, olvashattuk, hallhattuk, tapasztalhattuk ennek már eddig. Nem lesz könnyű talpon maradni, éppen ezért mindennél fontosabb, hogy figyeljünk egymásra, ne veszítsük egymást szem elől. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 29.

Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi Kolozsvárt
Veress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel”
Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították.
Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult.
Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak.
Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei
Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók.
Ahogyan az elhivatottság születik
Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével.
Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa.
Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület.
Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba.
A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk.
Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix.
Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 29.

MTI-évértékelő: az erdélyi magyarság megtapasztalta a politikai alkuk kockázatait, a magyar–román viszony sérülékenységét
Az RMDSZ és a román kormánykoalíció pártjai politikai alkudozásának a kockázatait, a román–magyar viszony sérülékenységét mutatta meg az erdélyi magyarság 2017-es éve.
Az RMDSZ a 2016 decemberében hatalomra jutott baloldali-liberális kormánykoalíció parlamenti támogatásáról írt alá megállapodást, mert a hatalomtól remélte a kisebbségi jogok bővítését. Miközben a jogok bővítésében csak parányi lépést sikerült tennie, a szövetség presztízsveszteséget szenvedett el amiatt, hogy támogatta a koalíció erősen vitatott döntéseit. Az együttműködés nem kezdődött rosszul. Májusban olyan törvénymódosítást sikerült elfogadtatni, mely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi azokat a kórházakat és szociális intézményeket, amelyek a kisebbségek által lakott területeken működnek. A kisebbségi jogokkal való érdemi politikai cserekereskedelemre azonban júniusban nyílott lehetőség, amikor amiatt alakult ki kormányválság Romániában, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) bizalmatlansági indítvánnyal próbált szabadulni a saját soraiból származó Sorin Grindeanu miniszterelnöktől és kormányától. A baloldali-liberális koalíció nem tudta pontosan felmérni, hogy soraiból hányan állnak Grindeanu mellé, és az RMDSZ-szavazataival szerette volna biztosítani a kormánybuktatás sikerét. A szövetség kisebbségi jogok parlamenti elfogadásában kérte meg a támogatás árát. Kérésére a parlamentben letörölték a port a kulturális autonómia alapjait is rögzítő, 12 éve benyújtott kisebbségi törvény tervezetéről, a parlamenti bizottságok tárgyalni kezdték a közigazgatási törvény módosítását, a kisebbségi nyelvhasználati küszöb csökkentését, és azt a törvénytervezetet, amely a magyar közösség tagjai számára munkaszüneti nappá nyilvánítja március 15-ét, a magyar nemzeti ünnepet. Az ajánlat azonban magyarellenes indulatokat váltott ki a román társadalomban. Nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem a kormánypártok soraiban ülő képviselők egy része is úgy találta: a koalíció a román nemzeti érdeket áldozza fel a vezető kormánypárt belső ügyeinek a rendezése érdekében. Az alku bukott, a koalíció saját erőből is le tudta váltani miniszterelnökét, a kisebbségi jogok nem bővültek, az RMDSZ nem vett részt a szavazáson. Az év végén az RMDSZ az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló törvénycsomag elfogadtatásához nyújtott kockázatos segítséget a kormánykoalíciónak, cserébe pedig az őszi tanévkezdéskor megszüntetett marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium újraalapításához várt támogatást a parlamenti többségtől.
Ezúttal is csak részeredményeket könyvelhetett el. A parlament ugyan elfogadta az iskolaalapításhoz szükséges törvénymódosítást, de Klaus Johannis államfő a törvénymódosítás alkotmánybírósági felülvizsgálatát kérte, így kérdéses, hogy a 2018-2019-es tanévtől újraalakulhat-e a Római Katolikus Gimnázium.
Azért volt kockázatos a koalíciónak nyújtott politikai támogatás, mert a kérdés a romániai társadalmat, és az erdélyi magyar társadalmat is megosztja. Míg az RMDSZ a romániai ügyészállam lebontásának a szükségességét emlegette, a törvénycsomagra a romániai társadalom meghatározó része a korrupt politikusoknak a bűnüldözést ellehetetlenítő kísérleteként tekint. Ráadásul az Európai Unió meghatározó tagállamai, valamint az Egyesült Államok és az Európai Néppárt is az igazságszolgáltatás függetlenségét gyengítő kísérletnek tekintette a törvénymódosításokat. Így az RMDSZ éppen azokkal az erőkkel találta szemben magát, amelyektől segítséget remél a kisebbségi jogok bővítéséhez. A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumért folytatott küzdelem végigkísérte az évet. A Maros megyei tanfelügyelőség négy nappal a tanévkezdés előtt jelentette be, hogy a katolikus iskola a 2017-2018-as tanévtől megszűnik önálló intézményként működni. Válaszként a magyar kormány közölte: a tanintézet jogi státusának megszűnte miatt vétót emel Románia OECD-csatlakozása ellen. Később, amikor Liviu Dragnea PSD-elnök biztosította Orbán Viktor miniszterelnököt az iskola újraalapításáról, Magyarország visszavonta a vétóját. A román–magyar viszony sérülékenységét a politikától független epizódok is megmutatták. Szeptember elején egy videóblogger gerjesztett erős magyarellenes indulatokat, amikor olyan telefonnal készített kisfilmet mutatott be, amely látszólag azt bizonyította, hogy egy nagy áruházlánc székelyudvarhelyi üzletének a kültéri grill részlegén az elárusító nem szolgálja ki a hozzá román nyelven folyamodó vásárlót. Később térfigyelő kamerák felvételeivel sikerült tisztázni, hogy a bloggert azért nem szolgálták ki, mert a nyitás előtt akart vásárolni, és a kisfilm a harmadik vásárlási próbálkozását mutatja be. Erős indulatokat váltott ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek az a kijelentése is, hogy az erdélyi magyaroknak nincs mit ünnepelniük december elsején, az Erdély és Románia egyesülését egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári román nagygyűlés évfordulóján. A kijelentés ritka egységbe kovácsolta az erdélyi magyarságot, de alig akadt román támogatója. Egy bukaresti civil szervezet előbb Kelemen Hunor román állampolgárságának a megvonását, majd a magyar politikusnak 2000-ben adományozott Románia Csillaga érdemrend visszavonását kezdeményezte. Az RMDSZ és a kormánykoalíció viszonyáról árulkodik, hogy a kezdeményezést az érdemrend becsületbírósága is támogatta, a testületet pedig többnyire a kormánypártok korábbi vagy jelenlegi politikusai alkotják. MTI Krónika (Kolozsvár)

2017. december 29.

Forintmilliárdok az Orbán-kormánytól erdélyi magyar egyházaknak, szervezeteknek
Több mint százmillió eurós támogatást folyósít az Orbán-kormány az erdélyi magyar történelmi egyházaknak és számos erdélyi magyar szervezetnek. Az erről szóló kormányhatározatok szerdán jelentek meg a Magyar Közlönyben – adta hírül a Maszol.ro.
Az összesen több mint 33 milliárd forintos támogatási keretből a legnagyobb összeget, 26,78 milliárd forintot (közel 90 millió eurót) az Erdélyi Magyar Református Egyházkerület kapja a magyar kormánytól „programjainak, célkitűzéseinek, ingatlan beruházásainak, eszközbeszerzéseinek, működésének támogatása” jogcímen. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 1,5 milliárd, a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház 250 millió forintban részesül. Kiemelt támogatást, 810 millió forintot kap a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia által létrehozott Mens Sana Alapítvány, a Székelyföldi Jégkorong Akadémia működtetője.
Jelentős – 70 és 170 millió forint közötti – összegben részesülnek az erdélyi magyar színházak háttérszervezetei: a nagyváradi Szigligeti Tanoda Egyesület, a szatmárnémeti PROSCENIUM Alapítvány, a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány, a csíkszeredai Kortina Egyesület, a gyergyószentmiklósi Figura Kulturális Egyesület, a székelyudvarhelyi Pro Theatrum Alapítvány, de jutott 20 millió forint a kézdivásárhelyi „VÍGADÓ” Kulturális Alapítványnak is. A magyar kormány erdélyi sportinfrastruktúra-fejlesztési, turisztikai és egyéb kiemelt beruházások támogatásáról is döntött. E szerint a Sepsiszentgyörgy Sport Akadémia 1 milliárd, a Csíkszereda Sport Akadémia 500 millió, a Székelyvarság Sí- és Túraközpont Egyesület 420 millió, az Erdélyi Madárfészek Godako Ökölvívó Akadémia 454 millió, a Székelyudvarhelyi Kézilabda Akadémia 441 millió forintot kap. Harmincmillió forintos támogatásban részesül Farkaslaka sportbázisának modernizálása, 30 millió 800 ezer forintban a Szatmárnémeti 10-es számú Általános Iskola rekortán borítású multifunkcionális sportpályájának fejlesztése. Krónika (Kolozsvár)

2017. december 29.

Vízkereszt napi zenei est a Posticumban
Január 6-án, szombaton 17 órától a nagyváradi Posticumban (Teiului/Nagyatádi Szabó István utca 26. szám) vízkereszt napi zenei est lesz Szép violácska, kedves rózsácska… címmel. Előadók: Bajusz Krisztián Dániel – ének, Szeghalmi Emese – ének, zongora. Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. december 29.

„Vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz”
Egészen elképesztő mélységekbe süllyed a gyűlölködő kormányellenes média. Az egyik világhálós orgánum abba kötött bele, hogy Orbán Viktor csak három szóban üzent december 24-én, boldog karácsonyt kívánva mindenkinek. Az valahogy nem zavarta a kákán csomót keresőket, hogy egy nappal korábban terjedelmes és magvas írást tett közzé a miniszterelnök, melyben kellő részletességgel kifejtette az álláspontját Európa keresztény identitásáról, kiemelve, hogy nálunk még az ateista is keresztény.
A magyar kormányfő lényeglátó kereszténysége éles ellentétben áll a legnagyobb keresztény egyház szabadkőműves kötődésű fejének demagógiájával, aki a hódító szándékkal érkező, a kereszténységgel szemben látványosan ellenséges, betolakodó iszlám hordát képes volt a Szent Családhoz hasonlítani. Csak egyetérthetünk Orbán Viktorral abban, hogy nemcsak felebarátunkat kell szeretnünk, hanem magunkat is, óvnunk kell saját kultúránkat: „Az európai emberek számára a keresztény kultúra határozza meg hétköznapi erkölcseinket. Határhelyzetekben ez ad nekünk mércét és irányt. A keresztény kultúra igazít el bennünket az élet ellentmondásai között. Meghatározza fölfogásunkat az igazságosság és az igazságtalanság mivoltáról, a férfi és nő viszonyáról, a családról, a sikerről, a munkáról és a becsületről.”
Pontosan ez a lényeg, és ezt fenyegeti végveszély. Nap mint nap hallani az egyre aggasztóbb híreket a betolakodók arcátlanságáról, intoleranciájáról és az őshonos európai keresztény kultúra újabb és újabb visszavonulásáról. „Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,/ S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,/ Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,/ A töredéket eltört mondatodból,/ Minden megmaradt árva keveset/ Ahogy lehet...” – írta az erdélyi irodalom egyik legnagyobb költője, Reményik Sándor a román ár által fenyegetett magyar kultúra vonatkozásában. Nem gondolhatta, hogy történelmi léptékben rövid időn belül az egész fehér keresztény kultúrára érvényes lesz ez az intelem.
S az a hely, ahol megvethetjük lábunkat, az Közép-Európa, közelebbről a V4-ek szövetsége, mely remélhetőleg kibővül az „öngyilkos, buta liberalizmus” (Imre Kertész-idézet) által le nem gyűrt többi országgal is, Ausztriától Horvátországon át Romániáig. Borbély Zsolt Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. december 30.

A legnépszerűbb szerzők, programok és 3D-s vetítések az udvarhelyi könyvtárban
Korosztálytól függetlenül a kortárs szerzők vitték idén a pálmát a székelyudvarhelyi városi könyvtár olvasói körében. A legkeresettebb szerzőkről, a legsikeresebb programokról, valamint az év elején beindult 3D-s filmvetítésről érdeklődtünk.
Közel 45 ezer lej értékben, 1180 könyvvel és folyóirattal gyarapodott idén a székelyudvarhelyi városi könyvtár állománya. Az olvasói igényeket figyelembe véve saját költségvetésből 18 ezer lejre vásároltak szépirodalmi műveket, a többi kiadvány adományként, egyesületektől, illetve természetes személyektől került az intézmény tulajdonába – tudtuk meg Kovács Erzsébet könyvtárostól. Hozzátette, vásárláskor elsősorban az volt a cél, hogy a piacon újonnan megjelent kiadványokból minél több kerülhessen az olvasók kezébe, ezért többségükből egy példányt szereztek be.
A székelyudvarhelyi olvasók körében továbbra is népszerűek a skandináv írók, ugyanakkor előszeretettel lapozgatják a kortárs szerzők műveit is: mindent „fogyasztanak” a szépirodalomtól a szórakoztató irodalomig, a történelmi regényektől a családregényekig. A felnőtt olvasók körében a magyar írók közül Dragomán György, Fejős Éva, Fábián Janka, D. Tóth Kriszta népszerűek, míg a külföldi szerzők közül sokan Nicholas Sparks, Ken Follett, Stephen King, illetve Moyes Jojo írásait kedvelik. A fiatal korosztály mindenre nyitott, szívesen veszi kézbe a szép, új könyveket. A kisiskolásoknál továbbra is hódítanak a Berg Judit- és Nyulász Péter-sorozatok, valamint a Zizi és a Ropi naplók, a tinédzsereknél pedig Szabó Magda, Laura Leiner, illetve Geronimo Stilton regényei. A legkeresettebb, egy-két példányszámos kiadványok nem is kerülnek a kölcsönző polcaira, hiszen az olvasók várólistára iratkozva, sorrend szerint kapják azokat kézhez, nem ritka esetben akár egy évnél hosszabb idő után.
Csak január elején összesítik az adatokat, így egyelőre nem lehet pontosan tudni az új tagok számát, de Szőcs Endre igazgató szerint az Iskola másként, a könyvtári foglalkozások, valamint a 3D-s filmvetítések hatására a tavalyihoz képest idén megduplázódott a könyvtárba beiratkozók száma. Több nagyszabású programot rendeztek az intézményben: így például az év elején meghirdetett irodalmi pályázaton közel 160 iskolás vett részt, rendezvénysorozattal ünnepelték a kultúra napját, megtartották a nyitott könyvek éjszakáját és a sakkversenyt, pedagógustalálkozót hoztak tető alá. Ez utóbbinak elsősorban egyfajta igényfelmérés volt a célja, megtudni, milyen kiadványokkal segíthetik az iskolai tevékenységeket, ugyanakkor ennek következménye a nyár végén közel kétezer lejre vásárolt 3D-s nyomtató, illetve a tudományos terem létrehozása.
Mivel a társasjátéktermet csak délután használják, ide kerültek mindazok az eszközök, amelyek a fizikai, csillagászati és biológiai kísérletekhez szükségesek, így délelőttönként a gimnazisták ide jönnek szórakozva tanulni.
„Akkora lett az érdeklődés, hogy már nem tudjuk tartani a lépést, hiszen a hely mérete csak kiscsoportos tevékenységet enged meg. Hasonlóképpen a vakációs foglalkozások is nagyon népszerűek. Egy csoporttal indultunk, de most már kettő sem elég” – újságolta Szőcs Endre. Eddig kizárólag a székelyudvarhelyi 5–8. osztályosoknak tartottak kvízversenyt, a későbbiekben azonban szeretnék bevonni a környező települések iskolásait is, két-három fordulós vetélkedőt rendezve. Az olvasókör bevált, megpróbálkoztak egy bélyegkör létrehozásával is, ami egyelőre nem igazán működik, ám az intézményvezető ennek jövőjét illetően is bizakodó.
3D-s filmek a vásznon
A látvány- és hangzóanyagteremben az igényes, gondolkodásra serkentő keddi filmklubok mellett februártól 3D-s szórakoztató és családi filmeket is vetítenek. Itt havonta kétszer, minden második és negyedik pénteken este egy-egy felnőtteknek szánt, szombat délelőtt pedig egy gyerekfilm tekinthető meg – tudtuk meg Szabó Károlytól, a részleg vezetőjétől. A nézettség alapján a kicsiknél legkedveltebb a Moana és a Rio, a felnőtteknél pedig A hetedik fiú, az Avatar és a Majmok bolygója volt. Állandó közönség gyűlik össze minden hónap szerdáján a Kinedok dokumentumfilmklubban, és évek óta konstans közönségük van a filmfesztiváloknak is. Sikerként könyveli el, hogy visszaszoktatták az udvarhelyi közönséget a vetítőterembe, mint megjegyezte: „ez melegágyat teremt az intézményesített mozi létrehozásának”. Dósa Ildikó / Székelyhon.ro

2017. december 30.

Udvarhelyszék 2017-es krónikája
Év végi összeállításunkban az elmúlt tizenkét hónap fontosabb udvarhelyszéki történéseit elevenítjük fel. Válogatásunkban ugyanakkor felidézzük azokat a riportjainkat is, amelyekben egyedi sorsokat, különleges vagy különös történeteket mutattunk be 2017-ben.
Január
2017 első napjaiban egy homoródalmási idős asszony meggyilkolásáról számoltunk be. Az eset arra ösztönözte a helybélieket, hogy polgárőrséget szervezzenek.
Eztán írtunk arról a tizenhat éves diáklányról, akit éjjel, mínusz tizenöt fokos hidegben tettek utcára, ugyanis nem tartotta be a székelyudvarhelyi Református Diákotthon belső rendszabályzatát. A diákok és szülők a bentlakás igazgatójának túlkapásaira és visszaéléseire panaszkodtak.
Januárban a kerekerdői 385-ös számú Hunyadi János-zászlóaljnál szolgáló katonák kaszárnyájában jártunk, arról írtunk, miként telik egy tüzér napja.
Február
A nagyvárosokhoz képest megkésve és jóval kisebb számban tüntettek februárban Udvarhely központjában a közkegyelmi törvénytervezet és a Btk. kormányrendelettel való módosítása ellen.
Cikkeztünk arról is, hogy a számvevőszéki vizsgálatból kiderült: valakinek vissza kell fizetni az előző városvezetés által működtetett Udvarhelyi Média Kft.-be pumpált közpénzt és az így generált veszteséget. A megszaporodott kátyúkról szintén februárban írtunk, akkor a városháza képviselői az idő enyhülését várták, hogy elkezdjék a javításokat.
Március
Márciusban cikkeztünk a vidéki tengelytörő úthálózatról, amelyre folyamatosan panaszkodtak az udvarhelyszékiek. Gondot viszont nemcsak a kátyúk és a sáros utak okoztak, hanem a medvék is: jószágokat öltek, és házakba is betörtek. Riportot készítettünk az udvarhelyi Máthé András barkácsszaki saját építésű, Moszkitó nevű helikopteréről, és beszámoltunk arról, hogy a Matrica Rt. vállalatnál hónapokat késtek a bérek, akkor a főrészvényes kérésére átszervezést terveztek.
Összeállítást készítettünk a székelyudvarhelyi önkormányzati képviselők vagyonáról 2016-os nyilatkozataik alapján, kiderült, hogy legtöbbjüknek nem kell nélkülözniük, legjobban Derzsi László és Orbán Árpád keresett 2015-ben.
Április
Udvarhelyen üléseztek a Kovászna, Hargita és Maros megyei románok, a közgyűlésről hiányoztak az udvarhelyi románok, Dan Tanasă pedig felháborodott, mert a gyűlésen jelen lévők közül sokan „funkcióval rendelkeznek”, de „nem csinálnak semmit”.
Árpilisban döntöttek arról, hogy a lakótelepekről „kiseprik” a céges autókat. Stábunk a zeteváraljai víztározó alagútjába is eljutott, a zsiliprendszert és az üzemi részleget is megmutattuk olvasóinknak
Az SZKC irányítójával, Goran Kuzmanoszkival és családjával interjúztunk, akik elmondták, hogy Udvarhely a második otthonuk.
Május
Székelyudvarhelyen is lakáshiány van, még drágán is nehéz vásárolni – derült ki májusi összeállításunkból. Arról is cikkeztünk, hogy gumilövedékes és éles lőszers pisztolyokat vásárolt az udvarhelyi helyi rendőrség.
Helyszínre mentünk a májusi esőzések alatt, amikor utakat mosott el és portákra is betört a víz. Homoródalmáson újabb agresszió történt: helyi fiatalt szúrt meg egy pásztor, gyújtogatással és rongálással folytatták.
Június
Folytatódtak a medvetámadások júniusban is, több településen a polgármesterek a túlszaporodott nagyvad-populációra panaszkodtak, és a kilövési keret megállapítását sürgették. Sajnos a sűrű esőzések is folytatódtak, portákat és mezőgazdasági területeket árasztott el a víz vidéken, Székelyudvarhelyen a vihar néhány óra alatt megbénította a forgalmat, fák dőltek ki.
Bögözben lámpákkal, csörömpöléssel, kiabálással és petárdázással igyekeztek elkergetni a medvéket, stábunk a vadászokkal közösen vadriasztáson is részt vett.
Július
Kanyaró- és szamárköhögés-járvány volt Betfalván és Székelyudvarhelyen, a kórház fertőzőosztályán tarthatatlan állapot alakult ki, több beteg kiszökött a kórtermek ablakán.
Botrány lett abból is, hogy az udvarhelyi taxisok között vannak, akik drágábban fuvaroznak a megengedettnél. Stábunk Szentegyháza határában több kilométeren át üldözte a helyi civilekkel együtt a fatolvajokat.
Augusztus
Tizenhét év után bezárt a G. Café kultúrkocsma, és kiderült, hogy a székelyudvarhelyi „Matricagyár” általános fizetésképtelenségi eljárást kérelmezett, azzal a szándékkal, hogy újraszervezzék és megmentsék a céget. A cirkuszi életről beszélgettünk a Székelyudvarhelyen állomásozó Gärtner Cirkusz porondmesterével, Ginóval.
Augusztus közepén váratlan hirtelenséggel zárták be a szejkefürdői strandot, és kerekasztal-megbeszélést tartottak a Madarasi Hargita tetején található kopjafák sorsáról. Riportot írtunk a homoródabásfalvi Kalo zenészcsalád tagjairól
Szeptember
Orkánerejű médiabotrányt generált szeptember elején az a videó, melyben egy román vásárlót – állítása szerint etnikai alapon – nem szolgáltak ki a székelyudvarhelyi Kaufland miccsezőjénél. Mint azonban kiderült, provokáció áldozatául esett az áruház kiszolgálónője. Ugyanakkor szemet szúrt a magyarellenes Dan Tanasă bloggernek az udvarhelyi polgármesteri hivatal épületére kitűzött székely zászló, valamint a város lobogója, ezért beperelte az önkormányzatot.
A negyvenéves táncházmozgalom alkalmából Székelyudvarhelyen rendezték meg szeptemberben az Erdélyi Táncháztalálkozót, ezrek ünnepeltek a jubileumon.
Október
Októberben stábunk a székelyudvarhelyi hajléktalanszállón töltött egy napot. Cikkeztünk továbbá a székelykeresztúri súlyosan fogyatékos gyermekek elhelyezőközpontjának helyzetéről, hiszen az intézmény nem kapott pénzt utolsó negyedévi működési költségeinek fedezésére, és csak adományokból étkeztették a gyerekeket. Rekordszámban, négyszázan futottak idén jótékony célokért a hatodik Fuss neki! adománygyűjtő rendezvényen.
Riportban számoltunk be a homoródkarácsonyfalvi Rókavárról, ahol megdöbbentő körülmények között él tizennyolc roma család.
November
Az interjúk és riportok hónapja volt november, beszélgettünk a farkaslaki Fancsali Norberttel, aki idén elkezdte tanulmányait a câmpinai Vasile Lascăr Rendőraltiszt-képzőn, valamint az udvarhelyi Biró Kingával, aki tíz dolláronként gyűjtötte össze pénzét, hogy eljusson Amerikába, a felvidéki Hégli Dusánnal pedig a kisebbségi lét táncban feldolgozandó feszengéseiről interjúztunk. Stábunk egy napot töltött el Miklósfalván egy védett házban, ahol a gyermekotthonokban nevelkedett, felnőtt értelmi fogyatékos fiatalok élettörténeteiket osztották meg.
December
A csíkszeredai fegyintézetbe is eljutottunk, börtönriportunk kitért az álomzárka titkaira, de arra is, hogy az elítéltek miként élik mindennapjaikat.
Megváltozott Udvarhelyen a Győzelem utca és a Függetlenség sugárút egy szakaszának forgalmi iránya, az újítást nehezen szokták meg a sofőrök. Elkerülhetetlenné vált a székelyudvarhelyi Matriţa Rt. bezárása: a részvénytársaság általános csődeljárást kért.
Önbíráskodásba fogott karácsony előtt néhány kecseti lakos, és traktorral rombolt le egy roma család által lakott házat.
Az év utolsó önkormányzati ülésén elfogadták Székelyudvarhely Általános Rendezési Tervét (PUG), amely közel tíz évig készült. Veres Réka / Székelyhon.ro

2017. december 30.

A hatalom árnyékában
Az RMDSZ és a kormánykoalíció pártjai politikai alkudozásának a kockázatait, a román–magyar viszony sérülékenységét mutatta meg az erdélyi magyarság 2017-es éve: a szövetség a hatalomtól remélve a kisebbségi jogok bővítését, a koalíció parlamenti támogatásáról írt alá megállapodást, de a jogok bővítésében csak parányi lépést sikerült tennie, ellenben presztízsveszteséget szenvedett el amiatt, hogy támogatta a koalíció erősen vitatott döntéseit – foglalja össze évértékelőjében az MTI.
Az RMDSZ és a kormánykoalíció együttműködése nem kezdődött rosszul: májusban olyan törvénymódosítást sikerült elfogadtatni, amely a kisebbségek anyanyelvét ismerő személyzet alkalmazására kötelezi azokat a kórházakat és szociális intézményeket, amelyek a kisebbségek által lakott területeken működnek – ennek azonban végrehajtási utasításait egyik érintett minisztérium sem dolgozta ki.
A kisebbségi jogokkal való érdemi politikai cserekereskedelemre júniusban nyílott lehetőség, amikor amiatt alakult ki kormányválság, hogy a Szociáldemokrata Párt (SZDP) bizalmatlansági indítvánnyal próbált szabadulni a saját soraiból származó Sorin Grindeanu miniszterelnöktől és kormányától. A koalíció nem tudta pontosan felmérni, hogy soraiból hányan állnak Grindeanu mellé, és az RMDSZ szavazataival szerette volna biztosítani a kormánybuktatás sikerét. A szövetség a kisebbségi jogok parlamenti elfogadásában kérte meg a támogatás árát. Kérésére a parlamentben letörölték a port a kulturális autonómia alapjait is rögzítő, tizenkét éve benyújtott kisebbségi törvény tervezetéről, a parlamenti bizottságok tárgyalni kezdték a közigazgatási törvény módosítását, a kisebbségi nyelvhasználati küszöb csökkentését és azt a törvénytervezetet, amely a magyar közösség tagjai számára munkaszüneti nappá nyilvánítja március 15-ét. Az ajánlat azonban magyarellenes indulatokat váltott ki a román társadalomban. Nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem a kormánypártok soraiban ülő képviselők egy része is úgy találta: a koalíció a román nemzeti érdeket áldozza fel a vezető kormánypárt belső ügyeinek rendezése érdekében. Az alku bukott, a koalíció saját erőből is le tudta váltani miniszterelnökét, a kisebbségi jogok nem bővültek, az RMDSZ nem vett részt a szavazáson. Az év végén az RMDSZ az igazságszolgáltatás átszervezéséről szóló törvénycsomag elfogadtatásához nyújtott kockázatos segítséget a kormánykoalíciónak, cserébe pedig az őszi tanévkezdéskor megszüntetett marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium újraalapításához várt támogatást a parlamenti többségtől. Ezúttal is csak részeredményeket könyvelhetett el. A parlament ugyan elfogadta az iskolaalapításhoz szükséges törvénymódosítást, de Klaus Iohannis államfő a törvénymódosítás alkotmánybírósági felülvizsgálatát kérte, így kérdéses, hogy a 2018–2019-es tanévtől újraalakulhat-e a Római Katolikus Gimnázium. Azért volt kockázatos a koalíciónak nyújtott politikai támogatás, mert a kérdés a romániai társadalmat és az erdélyi magyar társadalmat is megosztja. Míg az RMDSZ az ügyészállam lebontásának a szükségességét emlegette, a törvénycsomagra a romániai társadalom meghatározó része a korrupt politikusoknak a bűnüldözést ellehetetlenítő kísérleteként tekint. Ráadásul az Európai Unió meghatározó tagállamai, valamint az Egyesült Államok és az Európai Néppárt is az igazságszolgáltatás függetlenségét gyengítő kísérletnek vélte a törvénymódosításokat. Így az RMDSZ éppen azokkal az erőkkel találta szemben magát, amelyektől segítséget remél a kisebbségi jogok bővítéséhez. A román–magyar viszony sérülékenységét a politikától független epizódok is megmutatták. Szeptember elején egy videóblogger gerjesztett erős magyarellenes indulatokat, amikor olyan telefonnal készített kisfilmet mutatott be, amely látszólag azt bizonyította, hogy a Kaufland áruházlánc székelyudvarhelyi üzletének a kültéri grillrészlegén az elárusító nem szolgálja ki a hozzá román nyelven folyamodó vásárlót. Később térfigyelő kamerák felvételeivel sikerült tisztázni, hogy a bloggert azért nem szolgálták ki, mert a nyitás előtt akart vásárolni, és a kisfilm a harmadik vásárlási próbálkozását mutatja be. Erős indulatokat váltott ki Kelemen Hunor RMDSZ-elnöknek az a kijelentése is, hogy az erdélyi magyaroknak nincs mit ünnepelniük december 1-jén, az Erdély és Románia egyesülését egyoldalúan kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés évfordulóján. A kijelentés ritka egységbe kovácsolta az erdélyi magyarságot, de alig akadt román támogatója. Egy bukaresti civil szervezet előbb Kelemen Hunor román állampolgárságának a megvonását, majd a politikusnak 2000-ben adományozott Románia Csillaga Érdemrend visszavonását kezdeményezte. Az RMDSZ és a kormánykoalíció viszonyáról árulkodik, hogy a kezdeményezést az érdemrend becsületbírósága is támogatta, a testületet pedig többnyire a kormánypártok korábbi vagy jelenlegi politikusai alkotják. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Mindenkibe poloskát!
Belügyminiszternőnk, Carmen Dan majdnem egy évet töltött szolgálati lakásában, míg rájött, hogy lehallgató-készüléket rejtettek el fali telefoncsatlakozójában, valószínű azért, hogy alkalomadtán megzsarolják. De vajon mivel, hiszen nő lévén, például nőügyekkel nem lehet. Azt furcsállom, hogy miért csodálkozott annyira, ugyanis a házban régebb az amerikai nagykövetség kereskedelmi attaséja lakott. No már most, két lehetőség van: vagy az ott tanyázó volt diplomatát hallgattuk le mi, vagy ő szereltette be, hogy az amerikaiak lehallgassák a miniszternőt. Mert tőlük még az is kitelik, hiszen Merkel kancellár asszonyt és még vagy hetven munkatársát is figyelték éveken keresztül.
Hírszerzésünk szóvivője rögtön tagadta, hogy kezük vagy fülük benne lenne a dologban. Szóvivőjük így fakadt ki: „Az RHSZ nem hallgatja le a Románia belügyminiszterét, az ég szerelmére!” Hát, ha arra nem is, de esetleg saját hasznára? Az is lehet, hogy a miniszternő saját magát hallgatta le.
Volt nekem egy ismerősöm, aki amikor berúgott, könnyelmű ígéreteket tett ivócimboráinak, akik másnap azokat kezdték behajtani rajta. Mivel barátai egymásnak tanúskodtak, kénytelen volt betartani adott szavát. Aztán egy idő után elhatározta, hogy rögzíti beszélgetéseiket, és így alkoholbefolyás-mentesen ellenőrizheti utólag.
Rögtön gyanút fogtam, és elkezdtem kutatni, nálam vajon hol rejthettek el valami poloskát: titkos fület vagy szemet. Mivel nincs fali telefoncsatlakozóm, figyelmem a rendes fali konnektorokra terelődött. Nosza, ki is bontottam egyet, de nem jutottam el odáig, hogy meg tudjam nézni, van-e alatta valami szerkentyű vagy nincs, mert a konnektorhoz való piszkálásomkor úgy megrúgott, hogy elment a kedvem a további kutakodástól. Rájöttem, hogy a beszerelő nagyon profi munkát végzett, mert képes volt áramot vezetni a prizába. Nosza, hívtam egy villanyszerelőt, és leszereltettem az összes csatlakozóaljzatot. A lehallgatott beszélgetések alapján a szolgálatos fülek bizonyosan rájöttek szándékomra, és a botrányt elkerülendő, ők maguk szerelték le (irtották ki) a poloskákat, mert a szaki egyet sem talált. Így a többi feltételezhetően lehallgatásra alkalmas felszerelést próbáltam meg eltávolítani lakásomból. Közismert dolog, a bilinek is füle van, így ez esett legelőször áldozatul lehallgatókészülék-mentesítési akciómnak. Szorgalmas tevékenységem jutalmaként sikerült lelepleznem anyósomat is, amikor óvatosságból kikukucskáltam a kulcslyukon, és megláttam fülét, amivel hallgatózott. Rövid úton eltávolítottam a lakásból, füleivel együtt. Viszont hiába szabadultam meg az ilyen, aránylag kezdetleges eszközöktől, nem lehetek továbbra sem nyugodt, mert mindezek után is meg vagyok győződve, hogy követnek. Az igaz, ezt már korábban sejtettem, még amikor először mentem külföldre, és mobiltelefont vittem magammal. Mihelyt átléptem a határt, rögtön üdvözölt az egyik magyar mobilszolgáltató. A dolgot akkor annak tulajdonítottam, hogy ezek a telefontársaságok összejátszanak: ha le találok lépni, akkor is tudják felhajtani ki nem fizetett szolgáltatásaik árát, hiszen nem maradhatnak a kárral. Csodálkozom, hogy a repülőgépen kikapcsoltatják a bunkofont, hiszen ha le talál zuhanni a gép, nem bukkannak nyomomra, és nem tudják utánam küldeni képviselőjüket, hogy behajtsa rajtam – jobban mondva azon, ami marad belőlem – a szerződés lejártáig hátralevő követelést. Pedig, ha volna információjuk, hogy hol leledzem, például az óceán fenekén, akkor biztosan indítanának egy mélytengeri búvárt, hogy mentse, ami menthető, hajtsa fel, ami felhajtható, és húzza le például kezemről a karikagyűrűt, amivel részben lehetne kompenzálni az elmaradó díjakat. Az csak természetes, hogy minden telefonbeszélgetést elraktároznak legalább fél évre valahová, jó helyre, hogy alkalomadtán elő tudják venni tulajdonosa vagy mások megvádolására. Minket, magyarokat kétszeresen kell figyelniük, hiszen Romániára nézve – mint a titkosszolgálat jelentéseiből mindig kiderül – nemzetbiztonsági kockázatot jelentünk, így kiérdemeljük. Mindezeket látván, lemondtam a zsebtelefon-használatról, mert abban van mikrofon és egyben adó-vevő készülék is. Amikor ezzel kezdtem dicsekedni, letörték optimizmusomat, mondván, hogy a számítógéppel, sőt, a televízióval is ugyanez a helyzet, ezért rövid úton azoktól is megszabadultam. Már kezdtem egészen biztonságban érezni magam, amikor azt olvastam, olyan szerkezetek is vannak, amelyek az ablak rezgéséből kihámozzák a szobában történő beszélgetések szövegét. Ezért családommal kizárólag az udvaron társalogtam egy darabig, míg nem láttam egy olyan filmet, amelyben távcsőn keresztül a társalgópartnerek szájáról olvasták le, hogy azok mit pletykálnak. Így aztán, mintha fogunkat piszkálnák fogvájóval, titokban, csak úgy merünk beszélni a diófa árnyékában, mert akármikor leskelődhet utánunk egy űrhajó, repülőgép vagy drón.
Megértem a hatóságokat is, mert amióta Európában is megnőtt a terrorveszély, mindenki gyanús. Csak attól félek, a biztonság növelésére való hivatkozással kötelezik az embereket (természetesen saját érdekünkben!), hogy lehallgató chipet építtesenek be bőrük alá. Szerencsére, azért vannak nekem is jogaim, amelyekkel élhetek. Filmeken is látni, ahogyan gyanúsítottak szájába adják: jogom van hallgatni, bármi, amit mondok, felhasználható ellenem.
Csak nehogy elektródákat építsenek az agyunkba, hogy gondolatainkat is ellenőrizzék! Kuti János / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Ha három, akkor annyi legyen – Beszélgetés Szilágyi István Príma-díjas íróval
Az Utunk-főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon vezetőjeként igazi intézményteremtő ember, aki azt tartja, ha összesen három elfogadható írást tud produkálni, akkor annyi legyen. Szilágyi István íróval beszélgettünk mozdonyvezetéstől a partiumi külső világ különösen gazdag nyelvéig.
– Azon ritka vezetők közé tartozik, akiket az 1989-es rendszerváltozáskor nem elkergettek az intézménytől – esetében az Utunktól –, hanem egyenesen a jogutód Helikon első számú vezetőjének választottak. Mivel érdemelte ki ezt a kivételes bánásmódot?
– Ötven évet töltöttem a Helikon, illetve elődje, az Utunk szerkesztőségében. Ennyi idő alatt rengeteg ember megfordult ott, kicsik, nagyok, rengeteg hülye és jó néhány igazi író, irodalmár. Utóbbiak rendszerint kissé a háttérbe tolva, mert elöl az elvtársaknak kellett a hely. Ezzel a kis csoporttal képviseltük a szakmát, mindazt, amiért annak idején létrehozták az Utunkot. Főszerkesztő-helyettesi minőségemben nekem kellett viselnem a kockázat súlyát, s úgy tűnik, a kollégák elnézték nekem, ha néha nem jól viseltem a terhet.
– Milyen volt Létay Lajos helyettesének lenni az Utunknál?
– Jó elvtárs volt, bíztak benne. És jó költő is, persze. Ha valamiért nem volt jelen a lapkészítésnél, kézügyben, abrosz alá csúsztatva hagyta hátra a megjelentethetőnek ítélt írásokat. Amelyeket viszont nem, azokat jó mélyre elásta. Tudatos munkamegosztás volt ez: rám hagyta a kockázatos dolgokat, én tévedhettem – persze nem túl nagyot… –, legfeljebb visszadobták az anyagokat. Neki viszont nem szabadott tévednie. Hagyott dolgozni, de ha hibáztam, nem állt ki értem. Tanult, művelt ember volt, aki a két világháború között, sőt, a magyar időkben is a legjobb helyeken képezte magát. A későbbiekben aztán tennie kellett annak érdekében, hogy mindezt elfelejtsék neki.
– Jogász végzettségű emberként hogyan sikerült elfogadtatnia magát a sok íróemberrel?
– Konkrét emlék: rögtön az odakerülésem után írtam valami jegyzetfélét. Mindjárt jött valamelyik idősebb kolléga, hogy ezt ki kellene húzni, azt úgy kellene írni. De nemcsak „szabad-nem szabad” értelemben szóltak bele a dolgokba, hanem „jó-nem jó” értelemben is. Hamar rájöttem azonban, hogy miközben ezek engem szekíroznak, az ő munkájukat sehol sem látni. Egy idő után vissza is kérdeztem: negyvenhárman vagyunk a szerkesztőségben, hol vannak a művek? Talán az a furcsaság mentett meg, hogy valahányszor belém kötött valaki, azt mondtam: ha nem jó, amit csinálok, megyek vissza a mozdony mellé. Működött a dolog. A kollégák „elvtársi” része nem tudta, hová tenni az egészet, a munkásmúltam egyfajta érinthetetlenséggel ruházott fel. Aztán később, amikor már kiderülhettek a dolgok, annak ellenére is értek meglepetések, hogy sok kolléga „hovatartozását” már korábban megismertük.
Vaskos paksamétányi rólam szóló jelentést őrzök.
– Hogy fest az a biztos hátországot jelentő munkásmúlt?
– Furcsa és változatos gyermekkorom volt. Miután apám a fronton maradt, anyám tartott el bennünket. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban, de nem kell állandó siránkozásra gondolni, mi reggeltől estig gonoszak voltunk, minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot elműveltünk. A Valahol Európában világát éltük. Emellett jó tanuló voltam, amiről nem az egész nap dolgozó anyám „tehetett”, egyszerűen minden érdekelt, mindent elolvastam, ami a kezembe került, a zilahi öreg kollégium könyvtárából hordtam haza a könyveket. Valamilyen olvasmányélményből eredhetett az is, hogy mozdonyvezető leszek. Egyrészt mert sok pénzt akartam keresni, másrészt azt reméltem, így megszabadulok a katonaságtól, miután a vasút stratégiai ágazatnak számított. Csakhogy kiderült, a szemem gyengébb, mint amit megkövetelt a mozdonyvezetés. Hatalmas csalódás volt, teljesen kikészültem. Még egy esztendeig a szatmárnémeti mozdony- és vagonjavító vállalatnál dolgoztam, aztán jelentkeztem az egyetemre. Senki sem vett komolyan. Mit keresnék én ott a vagonjavító múlttal, nem beszélve arról, hogy a korábbi iskoláim is meglehetősen rapszodikusak voltak?
– De miért épp a jogot választotta?
– Nem volt benne semmi tudatosság, annak hátterében is valami olvasmányélmény húzódhat meg. A minden iránti kíváncsiságom az egyetemig tartott, ott fokozatosan csökkenni kezdett az érdeklődésem. Addig csodalegény voltam, elsőként jutottam be, évfolyamelsőként végeztem az első évet. Fogalmam sem volt, mit jelent a jogi egyetem, de elolvastam, megtanultam, amit kellett. Az első év, a jog története még hagyján, ami viszont utána következett, az borzasztó volt. Ráadásul román nyelven, márpedig annak idején Zilahon nem lehetett megtanulni románul – épp mint manapság Székelyföldön –, a mozdonyjavítóban pedig valami képtelen román–magyar keveréknyelven beszéltünk. Az egyetem elvégzésének másnapján viszont már az Utunknál találtam magam, az első három évben nem is nagyon tudtam, mit keresek ott. Biztosan kellett ott valakinek egy fiatal elvtárs, de hát ezt a reményt nem váltottam valóra.
– Vette bármilyen hasznát is a jogász végzettségének?
– Szakmai szempontból nem nagyon, abban a tekintetben viszont igen, hogy több egyetemi kollégám került jogászként a Szekuritátéhoz. Volt olyan, aki az utcán a szeme villanásával figyelmeztetett: ne köszönjek neki. Másik alkalommal ugyanaz a fickó széles gesztussal fogadott, de rég nem láttalak, Sziszi! Ebből tudhattam, hogy épp elrendeződött körülöttem valami korábbi zűr. Egy másikról azt hallottam, hogy terjeszti rólam: hagyjátok, bolond, de csak teszi magát. Ez nagyjából azt jelenthette, hogy nagy hülyeségeket nem csinálok, ismerem a járást. Gyerekkorom óta sokat olvasó ember voltam, viszont egyetlen napig sem tanultam bölcsészetet. Hamar rájöttem azonban a hatalmas hiányosságaimra, azóta is igyekszem pótolni. – Ennek hatékonyságát a közelmúltban kapott Príma-díj is igazolni látszik. Legnépszerűbb regénye, a Kő hull apadó kútba nyelvezetét sokan az Arany-balladákéhoz hasonlítják. Milyen „viszonyban” volt Arany Jánossal?
– Amióta az eszemet tudom, lapozgattam, olvastam Arany Jánost, mégsem mondhatnám, hogy a regény írása közben ott motoszkált volna bennem – legfeljebb a mély tudatban. De nem is vagyok tipikus író, előfordult, hogy másfél esztendőnyi munka után is azt tartottam valamelyik írásomról, hogy nem jó. A sikerültebb könyveim között is akadt olyan, amelyikre azt mondtam, itt befejezem, mert erre ennyit érek. Mindig úgy kezeltem az időt, mintha hat életem volna. A siker soha nem érdekelt. Ha összesen három elfogadható írást tudok produkálni, akkor annyi legyen. – Megszerette a korábbi, a megjelenés által mégiscsak befejezettnek „nyilvánított” írásait?
– Rossz viszonyban vagyunk, elégedetlen vagyok magammal, mert tudom, melyik írásom mennyit ér. Nem is szívesen beszélek róluk. Ebből a szempontból mindenképpen rendhagyó eset vagyok – magamra nézve nem előnyös értelemben. Persze az is jelen van mindebben, hogy na, és akkor mi van, ezeknek az írásoknak én vagyok a gazdájuk, akinek tetszik, tetszik, akinek meg nem, hát nem. Jótállok értük.
– Regényeiben különleges nyelvezetet, párhuzamos világokat alkotott. Mi provokálta erre?
– Aki a soraim mögött áll, úgy hívják, hogy Ady Endre. Úgy hívják, hogy Zilah, a város, a környék beszédstílusa. Kisgyerek korunkban ugyanazt a padot farigcsáltuk tovább, amelyet Ady, és ebben számunkra nem volt semmi különös. A partiumi külső világ nyelve nagyon gazdag, olyan nagyságok hordozták, mint Kölcsey, Bessenyei, Ady, Arany.
– A Príma-díj odaítélése egy alkotó életműve előtti tisztelgés. Van már korona ezen az életművön?
– Ha van is, nem a Príma-díj, azzal nem tudok mit kezdeni. Persze örülök neki. Talán azok a regényeim, melyeket az elmúlt esztendők alatt Európa öt országában is olvashattak. És a Helikon megteremtése, életben tartása, helyzetének stabilizálása. A kapaszkodás mindabba, amit egyszer megfogtunk. Akármi is történjék veled, körülötted, kitartasz mellette. A külvilág számára talán már-már „gyanús” mértékben. Hogy többre talán nem is futja belőled. Miközben én győztese voltam ennek a vállalásnak. Addig vittem a hátamon a Helikont, míg meg nem találtuk a szerkesztőség jelenlegi otthonát. Kötelességem volt, hiszen éveken át az én irányításom alatt romlott a helyzet, sőt, vált bizonyos időszakban egyenesen kritikussá. Nem hagyhattam olyan körülmények között azokat a tehetséges fiatal embereket, akik az én kezem alatt nőttek fel.
SZILÁGYI ISTVÁN
Príma-díjas, Kossuth-díjas és József Attila-díjas Kolozsváron élő író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja. Kolozsváron született 1938. október 10-én, 1956-ban érettségizett Szatmárnémetiben, kitanulta a mozdonyszerelő géplakatos szakmát. 1958-tól a kolozsvári egyetem jogi karán tanult, 1963-ban diplomázott. Az Utunk munkatársa, 1968–1989 között főszerkesztő-helyettese, 1990-től a Helikon főszerkesztője. Első nagy sikerű könyve 1975-ben jelent meg, a Kő hull apadó kútba című regény egyöntetű elismerést vívott ki, több nyelvre lefordították. Nagy figyelmet keltett az 1990-ben megjelent Agancsbozót című monumentális regénye is, a 2001-ben megjelent Hollóidő az első regényéhez mérhető sikert aratott. Az író hetvenedik születésnapjára a Magvető Kiadó újra megjelentette a Kő hull apadó kútba, valamint Hollóidő című regényeket, egy esztendővel később pedig novelláinak, elbeszéléseinek legjavát gyűjtötte kötetbe. 2010-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai közé választotta. Legfontosabb művei: Sorskovács (elbeszélések, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1964), Ezen a csillagon (novellák, elbeszélések, karcolatok, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1966), Üllő, dobszó, harang (regény, Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), Jámbor vadak (elbeszélések, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971), Kő hull apadó kútba (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), Agancsbozót (regény, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990), Hollóidő (regény, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001), Bolygó tüzek (novellák, elbeszélések, Magvető, Budapest, 2009). Díjak, kitüntetések: Romániai Írószövetség Díja (1975), József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz Corporation-díj (1998), Kossuth-díj (2001), Magyar Irodalmi Díj (2002, nem fogadta el), Márai Sándor-díj (2003), Székelyföld-díj (2008), Arany János-díj (2008), Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány-díj (2008), Kölcsey-emlékplakett (2008), Alföld-díj (2009), Hazám-díj (2012), A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2014), A Nemzet Művésze (2014), Príma-díj (2017). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

A székely ember egy helyett nem szökik kettőt – Jánosi József nyolcvanéves
Életét az ösztönösség és a felismerésből fakadó tudatos cselekvés egyaránt jellemzi: előbbit Siménfalváról hozta és minden, amit később, a családi gyökerekre támaszkodva megvalósított, a székely embernek abból a természetes magatartásából ered, hogy amit rábíznak vagy önként vállal, azt csak a tőle telhető legjobb tudással és teljes odaadással végzi. Jánosi József 1964-től tevékenykedik Sepsiszentgyörgyön, nem tartja magát néprajzkutatónak, a néptáncgyűjtő és -oktató megnevezést inkább elfogadja, a kultúrtisztviselő is ráillik, de az a több, mint fél évszázadnyi munka a néptánc szolgálatában, amiért 1993-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András-díjjal jutalmazta, és amely munkát még jelenleg is folytatja íróasztala mellett, felér a tudományos kutatással, mert gyűjtései könyvekben és együttesek lábán tovább élnek, a háromszéki hagyományok teljes körű megismeréséhez pedig pótolhatatlan adatokkal szolgálnak. Nyolcvanéves születésnapja alkalmából ifjúkoráról, a kommunista világ kultúrpolitikájáról, a néptánc és a magyar néplélek mai állapotáról beszélgettünk.
Jánosi József szerényen jegyzi meg, utólag visszapillantva életére, úgy érzi, a dolgok sorsszerűen alakultak úgy, hogy beigazolódott: az, amit otthonról hozott, a kor ízlésének megfelelő korcsosságokkal szemben is időtálló és értékes. Ma már tudjuk, ennek érdekében vele együtt nagyon sokan tettek, de a néptánc tekintetében Háromszéken mindenképpen Jánosi József volt az úttörő.
A hang nélküli kántor
Jánosi József: Négyen voltunk testvérek, édesapámat elveszítettük a háborúban, és engem a nagyszüleim neveltek. Nagyapám kántortanító volt Siménfalván harminc évig. A háború utáni összevisszaságban hol volt tanító, hol nem, így aztán az első osztályban még nem tanultunk meg írni és olvasni. Siménfalván unitárius felekezeti iskolába jártam, s nagyapám szerette volna, ha édesapám útját követem, mert korábban ő volt a falu prímása, de nekem ez sehogy sem ment. A nagynénéim aktívan szerepeltek, énekeltek a falu lányaival együtt, szerették a népviseletet és mindazt, ami azzal jár. Én belecsöppentem a székely nagycsalád hagyományos életébe, ahol még együtt élt több nemzedék.
Nagyapám vezéregyéniség volt a családban és a faluban is. Ő hozta létre a Hangya-szövetkezetet. Mind a két háborúban részt vett, és egy betegségben elveszítette a hangját. Ezzel vége is lett a tanítói tevékenységének. Még sokáig kántorizált úgy, hogy volt mellette egy énekes, és nagyapám orgonázott. Ő volt a hang nélküli kántor.
Tizennyolc évesen tanító
– A negyedik osztályt már Székelykeresztúron kezdtem. Nehéz volt, mert meg kellett tanulnom azt, amit Siménfalván elmulasztottam. Ötödik és hetedik között aztán bepótoltam a lemaradást. Nagyapámnak az volt a célja, hogy mielőbb kenyér legyen a kezemben, ezért tanítóképzőbe küldött. A székelykeresztúri tanítóképzőben mi voltunk az utolsó osztály 1955-ben, utána elköltöztették Székelyudvarhelyre. Tizennyolc éves voltam, amikor tanító bácsinak szólítottak a gyermekek. Először kineveztek Korondra, és aztán úgy hozta a sors, hogy ki kellett járnom a korondi hegyre, vagyis Pálpatakára. Ez nagy megpróbáltatás, de nagyon nagy élmény is volt. Belecsöppentem egy olyan világba, ahol az idő megállt száz évvel azelőtt. A legényekkel jártunk a környező bálokba, és csodálatos, hogy Pálpatakán máig nem halt ki a szokás: szilveszterkor báloznak és csárdást járnak.
Az igazi kezdet
Pálpataka után Jánosi József egy évet nevelősködött a székelyudvarhelyi egészségügyi szakiskolában, onnan ment katonának. Szenvedélye volt a repülés, pilóta akart lenni, és már korábban egy vakációban elvégezte a sportrepülős tanfolyamot, így került Bákóba egy technikai alakulathoz. Katonaság után Kápolnásfaluban folytatta a tanítóskodást, ahol nagyon jó közösséget talált.
– Teli voltam energiával. Focicsapatot hoztunk létre, színjátszó csoportban játszottam, tánccsoportot alakítottam. Innen kezdődik a tánchoz való kötődésem. A fiatalokkal a bálokban táncoltunk, és abból az anyagból készítettem egy koreográfiát. Következett a rajoni verseny, és Homoródalmáson ezzel a koreográfiával megnyertük az első díjat. Ott volt Udvarhelyről Kacsó András, vele együtt többen biztattak, hogy menjek Marosvásárhelyre néptánctanfolyamra. Ott találkoztam Haáz Sándorral, ott tanított Székely Dénes, csupa nagy hírű ember. Biztatásukra felvételiztem a Maros Együtteshez (az 1956-ban alapított Állami Székely Népi Együttesről van szó – szerk. megj.), elmentem és sikerült, bár akkor csak páros táncot tudtam járni, és néhány figura verbunkot. Így kerültem 1960-tól az együtteshez.
A második évben súlyos bokazúzódásom volt, gyakorlatilag összetörtem a bokámat. Klasszikus balettet tanultunk egészen magas szinten, ezt a stílust nyilván a néptánc megsínylette, de ez volt a követelmény. Ha a beteg bokám miatt három év után nem hagyom ott, én is annyi maradtam volna, mint a kollégáim.
Lehetőségek és megszorítások
– 1964-től Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrház módszertanosaként dolgoztam. Nekem nagyon fontos volt, hogy gyorsan bizonyítsak. És akkor összejött egy tánccsoport nagyon felkészült emberekből, akik nekem is erőt adtak. Köztük volt Czegő Zoltán, Hubbes Péter, Zsók László, később Péter Sándor is csatlakozott. Szerették a néptáncot, a lelküket adták, enélkül a tánc nem is ér semmit. Jártunk olyan falvakba, ahova nem tudott kimenni a színház. A kommunista időben majdnem mindent lehetett csinálni. Egy dolgot nem engedélyeztek: egyházi szokásokat nem szabadott gyűjteni. Persze, ezt nem lehetett kihagyni, mert örvendtem, amikor valami értékessel találkoztam falun. Kezdetben a gyűjtés nem volt tudatos, az volt fontos, hogy legyen anyagom, amit feldolgozok s megtanítom a táncosoknak és oktatóknak. Szerveztünk tánctanfolyamokat a rajoni időben is.
Nagyon sok hagyományos szokást újítottunk fel. Stanca elvtársat, a megyei pártbizottság titkárát meggyőztem arról, hogy egy lakodalmas, fonó, kaláka, egy aratószokás legalább olyan munkatánc, mint amikor a téglákat ide-oda teszik a színpadon, és akkor beleegyezett. Sok helyen szinte egy egész falu részt vett benne, mert éltek még azok az emberek, akiknek az életéhez ez hozzátartozott. Ezek olyanok voltak, mint egy-egy népszínmű, ezt lejátszották, mi lefilmeztük és színpadra vittük. Nagyon sokat filmezett nálunk akkoriban a Román Televízió magyar adása számára Labancz Frida Feczkó Zoltán operatőrrel.
Mindenütt talált gyöngyszemeket
Jánosi József az első gyűjtéseit, az ürmösit és az ózdit a Székely Nemzeti Múzeum rugós filmfelvevőjével készítette. Akkoriban Háromszéken nem gyűjtött senki más, csak később, amikor a táncház megindult. Ő hitt abban, hogy minden tájegységnek van saját tánca, s bár Háromszék korán polgárosult vidék, mégis talált gyöngyszemeket. Gyűjtéseit tudományosan is feldolgozta és megjelentette a Művelődésben, a Megyei Tükörben, valamint két hiánypótló kötetben: Háromszéki táncok (2004, CD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Táncszövetség sepsiszentgyörgyi fiókja kiadásában), és Erdővidéki táncélet (2008, DVD-melléklettel a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a budapesti Hagyományok Háza kiadásában).
Az 1968-as megyésítés után Jánosi József a megyei szakszervezetek kultúrbizottságához került, és 1970-ben létrehozták a hivatásos Vadrózsák Együttest, amelynek a táncosait és zenészeit a próbák és kiszállások idejére kivették a gyári termelésből. Lőrincz Lajost hívták művészeti vezetőnek, aki bár a Maros Együttes népi balett stílusán nevelkedett, soha nem hagyta el korondi legénykora eredeti táncait.
1975-ben eljött a pillanat, amikor először mehetett háromszéki néptánccsoport külföldre. Ez volt a Kovászna Együttes, amit Jánosi József egy évvel korábban a külföldi turné reményében hozott létre a vidék legtehetségesebb táncosaiból. A nizzai fesztiválon az együttes első díjat nyert a Jánosi József gyűjtése nyomán készített kecsketánccal. Egy kis pionírházi kitérővel folytatta munkáját a Vadrózsák Együttesnél táncmesterként, ez idő alatt Könczei Árpád volt a társulat művészeti vezetője, majd Orbán Árpád megyei elnök szerepcserét rendelt el. Az Alkotások Házánál a nyolcvanas évek közepétől Jánosi József megkezdi a módszeres gyűjtést. Ebben az elhatározásában az is közrejátszott, hogy egy 1982-es györgyfalvi gyűjtés alkalmával találkozott Martin Györggyel (Erkel-díjas magyar tánctörténész, néprajzkutató, zenefolklorista, a nemzetközi rangú magyar tánckutatás megteremtője, elhunyt 1983-ban Budapesten), aki elmondta, hogy Háromszék fehér folt a néptáncgyűjtés térképén, és ezt nekik, háromszékieknek kell pótolniuk. Ez nagyon nagy lendületet adott Jánosinak, és attól a perctől kezdett tudatosan gyűjteni. Akkoriban a népszínmű jellegű előadások szövegét be kellett mutatni jóváhagyásra a kultúrfelelősnek. A falusiak által leírt, ízes nyelvezetű szövegeket írja be mostanában számítógépbe, hogy megmaradjanak.
Ha megáll, már az is tánc
– Nálam elég későre tudatosodott, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. A bálványosi fesztiváloknak én voltam a technikai szervezője, és az együttesek mellett mindig hívtam hagyományőrzőket is különböző vidékekről egész Erdélyből. Lehetett filmezni és lehetett tanulni. Huszonnyolc vagy harminc alkalommal szerveztük a Bálványosi Fesztivált, és amikor az megszűnt, akkor a Művelődési Központ keretében javasoltam, hogy kezdjük el ifjúsági és gyermek szinten a fesztiválokat. Az első ilyen találkozó Baróton volt, azóta évente több helyszínen és formában tartanak néptáncseregszemlét gyermekeknek. Jánosi József nyugdíjas korában sem hagyta abba a tanítást, évente tartott néptánctábort pedagógusoknak, több együttesnél készített koreográfiákat, és rendszeresen követi azt a folyamatot, ami jelenleg a néptáncszínpadokon történik.
– Féltem a néptáncot, mert a színpad ráharapott és teljesen el kezdett távolodni az eredeti ízétől. Nem figurában kell gondolkodni, vagy előadóművészetben. Ahogy a tánc a színpadra szorult, kezdett olyan lenni, mint amilyen most az életünk. Kapkodós lett, borzasztóan felgyorsított. A háromszéki néptánc szakértője úgy tartja, ha a táncházmozgalom az ő fiatalkorában indult volna el, többet tehetett volna. Hogy valaki vonzódik a népi kultúrához, az természetes, az a baj, ha valaki úgy nőtt fel, hogy ez nem alakult ki benne.
– Én a családban megtanultam, hogy nagyapám kell a kenyeret felszelje, ő indítja a dolgokat. Nekem azt mondta: „Te gyermek vagy, várd ki a sorodat, de ha kiállsz, akkor ne légy tutymó, ne légy mafla, csináld úgy, ahogy kell.” Sokkal többről van szó, mint a tánc és a népviselet. Ez a mi sajátos létünk, a székelyföldi lét. Egy egyszerű falusi ember olyan alaposan beszél, hogy a szavai között tudsz gondolkodni, és el tudod képzelni, ott még mi van, amit ő nem mond ki, de benne van a beszédében. Későre érik oda az ember, amikor tudatosodnak a dolgok. Az a jó, amikor az ember már ott van, ha táncol, egy helyett nem szökik kettőt, de ha megáll, már az is tánc. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött.
No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk:
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
*
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és
4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.”
*
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is.
Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban.
De folytassuk Csorba Béla adataival.
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.”
*
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
*
Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Csender Levente: A forradalom hőse (2. rész)
Még akkor is hihetetlen volt, ami velük történt, amikor a bukaresti tárgyalás lezajlott. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy a frissen, teli torokkal kikiáltott román demokráciában ők lesznek az első koncepciós perek áldozatai. A napok múltak, ők meg barátkoztak a hellyel, a helyzettel.
Aztán egyszer, nem is tudták, hogy milyen nap, reggel vagy este, az őr beszólt a kisablakon, hogy szedjék mind a négyen a cuccukat. Megint felcsillant a szemük, hogy szabadulnak, de csak Mărgineni-be vitték a rabszállítóval, Romániának egyik legkegyetlenebb börtönébe. Másfél hónapja voltak már ott, amikor megtudták az ítéletet. Vass Kiss Előd (18 év), Nagy Imre (18 év), Nagy István (15 év), Ambrus Pál (15 év). Akkorra kezdett az egész rablét valósággá válni. A legfelsőbb bíróság fölött semmi nem volt Romániában, akihez fordulni lehetett volna. Előd halkan mondogatta magának, hogy tizennyolc év, tizennyolc év, és valahogy elképzelhetetlen volt számára, hogy annyit, amennyit addig leélt, négy fal közt kell eltöltenie gyilkosokkal összezárva. Felnézett és számolni kezdett. 80 rab volt egy cellában. Több közülük már ölt embert. Falubelije egy sem akadt ott. Arról gondoskodott a börtönparancsnok, hogy a magyarok véletlenül se kerüljenek egy cellába. Elkezdődtek az egyformán hosszú napok. Hajukat levágták, hetente egyszer tisztálkodtak esővízben. Éjszakánként érezték, hogy a tetvek randalíroznak a bőrükön, de hozzá kellett szokjanak. A koszt pocsék volt. Reggel égetett kenyérből kávét főztek, cukor nélkül, ebédre árpakásaleves és káposzta meleg vízzel leöntve, másnap fordítva: káposztaleves, árpakása a második, estére spenót, fuszulyka vagy pityóka. A tetvek meg ették őket.
Egy reggel szólt az őr Elődnek, hogy szedje a cuccát, ő megint azt hitte, szabadul, de nem. Csak vitték valahová. A rabszállítóból hegyek körvonalait látta, abból gondolta, hogy az a Kárpátok lehet, valóban az volt. Szamosújvárra vitték. Újra együtt voltak négyen. De csak az úton. Előd emlékezett a gyufára, amit a rabok csináltak, rá volt írva, hogy Gherla. Az ország legszigorúbb börtöne, ahol még Rózsa Sándor, a nagy betyár is szelíd varga lett. Előd abban reménykedett, hogy hátha az új helyen kiveszik őt is dolgozni. Ha gyufát kell gyártani, hát gyufát gyárt, akkor is, ha a foszfor mérgező, és kihullik tőle a foga meg a haja, csak csináljon valamit, mert a semmittevés borzasztóan felőrölte. Állandóan a saját sorsán gondolkozott, olyan volt, mintha egész nap a saját seggébe bámulna, csak az zökkentette ki ebből, ha verni vitték. Mert a verést ott sem hagyták abba. A börtönigazgató kivezettette az oroszhegyi rabokat az udvarra, kiállíttatta a román rabok elé, rájuk uszította őket, összeszidta előttük. Azt mondta rájuk, hogy a horthysták műveltek ilyeneket, mint ezek, sovén gyilkosok, jól nézzék meg őket, mert ezek ölik a románokat... Akkor az őrök a toronyban elfordultak, és hagyták, hogy barátkozzanak a román rabok a magyarokkal. Más módszereik is voltak a smasszereknek. Ment el az őr a folyosón éjjel, gumibottal rácsapott az ajtóra, ugrottak talpra a rabok mind, egy idő után ez annyira beléjük ivódott, hogy bármilyen kis neszre ugrottak fel. Tizenöten voltak negyven négyzetméteren. Felváltva sétáltak.
1990. január 16-án reggel Előd gumidefektet javított a traktoron. A hőmérő jócskán mínuszban. Fagyott rá a keze a vasrúdra, de meg kellett javítani, mert menni kellett az erdőre fáért. Ahogy szokta, felemelte a traktor elejét, és lefeszítette a külsőt. Épp húzta ki a gumibelsőt, amikor óriási zúgást hallott közeledni, rezgett a föld a lába alatt, már fel lehetett ismerni, hogy ez óriás motor, és akkor elfogta valami baljóslatú érzés, hogy el kéne futni valahová, elbújni, de aztán ott maradt, mert úgy érezte, nincs miért elfusson. A következő pillanatban már a kapu elől hallotta a zúgást, ott fékezett le az a nagy valami, ő csak a leugráló katonákat meg rendőröket látta, akik berontottak a kapun golyószórókkal kezükben, körülvették, voltak vagy tízen, mind rászegezték a vascsöveket, kérdezték a nevét, ahogy kimondta, a kezét tekerték is hátra, kattant a bilincs, és tuszkolták fel a nagy katonai teherautóra. Kezet sem moshatott, tiszta ruhát sem vehetett, el se köszönhetett.
Több embert szedtek így össze a faluból és vittek el. Először Székelyudvarhelyre, aztán Csíkszeredába. Akiket összeszedtek, nem nagyon tudtak románul, nem értették, mi zajlik körülöttük. Tolmácsot nem kaptak. Első nap jól megverték, forgatták, vallatták őket, ütötték kézzel-lábbal, gumibottal, ami épp a kezükbe akadt. Este tizenegy órakor kinyílt a cellaajtó, kihívták Elődöt, az ajtót becsapták mögötte, ott álltak körben nyolcan-tízen, belökték a kör közepébe, és ütni-rúgni kezdték. A börtönparancsnok csak állt és nézte. Előd a földön fekve két könyökét leszorította, hogy a bordáit ne tudják betörni, tenyerével a fejét és az arcát védte. Fogalma sem volt, mit akarnak tőle. A verés végén visszavitték a cellába. Következtek a többiek sorjában. Nem mondtak nekik semmit, hogy kit miért vernek. Pár foglyot néhány nap múlva elengedtek. Négyen maradtak letartóztatva. Nekik az összebilincselt lábukat a kezükhöz is láncolták, és úgy vitték kihallgatásra. Kihallgatás után kaptak még öt nap zárkát. Mikor letelt az öt nap, meghosszabbították harminc napra a letartóztatásukat és átvitték őket a börtönbe. Gyilkosokkal tették egy cellába. Cellatársaik tudták, hogy miért vannak bent, azt is, hogy meddig, meg azt is, hogy jó magaviselettel valamennyit lefaraghatnak belőle. Elődék viszont nem sejtették, mi vár rájuk. Továbbra is négyen voltak megrekesztve: Vass Kiss Előd, Nagy Imre, tizennyolc évesek, Nagy István, idősebb zenész, akit azzal vádoltak, hogy gumicsizmával hozzárúgott a rendőrhöz, és Ambrus Pál, harmincas éveiben járó asztalos, aki soha életében nem ütött meg senkit, beleértve Liviut is.
Ment néhány hétig a verés, vallatás. Már mindent elmondtak, amit tudtak, de a vallatók még valamit hallani akartak. Elődék nem számítottak arra, hogy őket elítélik, még a tárgyaláson sem, mert négyük közül senki nem követett el olyan súlyos bűncselekményt, amiért elítélhették volna. Ám ezzel ellentétben az ügyészség véleménye egyértelműen az volt, hogy ők ölték meg Liviut, és ezt rájuk is akarták bizonyítani. Ők még nem tudták, hogy az ítéleteket előre meghozták, csak a bizonyítékokat gyűjtögetik, és azt akarják kihúzni belőlük, hogy igen, mi voltunk, mi öltük meg őt.
Mikor Katona Ádám jogharcos az ügyészt megkérdezte, hogy miért vállalnak olyan ügyet, amiben ártatlan embereket ítélnek el, mert a négy elítéltből kettő, Ambrus Pál és Nagy István ott sem volt a rendőrverésnél, az ügyész kijelentette, hogy valaki csak megölte Liviut. Akkor Katona Ádám azt mondta, hogy az ügyészségnek nem valakit, hanem a gyilkost kell elítélnie. Ők nem a gyilkost vagy gyilkosokat ítélték el. A négy letartóztatottból ketten épphogy nagykorúak lettek, ketten tényleg nem voltak ott Liviu megverésénél, de mindannyian gyilkosság vádjával várták az ítéletet. Úgy nézett ki, hogy az ügyészségnek „kilóra” meg kell hoznia az ítéletet, az nem számít, hogy ki kerül rács mögé.
*
Előd, Imre, Ambrus Pál és Nagy István maradt továbbra is a karcerben. Verték, vallatták, még mindig románul, nem is értettek semmit. Két hónapig ügyvédet sem kérhettek. Akkor kezdték sejteni, hogy súlyos vádat emeltek ellenük, amikor vitték eléjük a sok kézírásos román szöveget, ami nem is az ő írásuk volt. Valaki megírta, velük aláíratták, azt sem tudták, hogy mi az, mert ők írásbeli nyilatkozatot nem adtak, nem is tudtak volna, mert nem beszéltek románul. Tolmács nem volt. Félig agyonverve azt is aláíratták velük, hogy nem bántották őket. Előddel azt is aláíratták, hogy a haldokló rendőrbe belerúgott. Nem volt ereje tiltakozni. Olyan kékeszöld volt tetőtől talpig, mint a lekvár tetején a penész.
Pár hét után közölték velük a vádat: emberölés előre megfontolt szándékkal. Aztán felgyorsultak az események. Mire észbe kaptak, már el is voltak ítélve. Előd tizenhárom évre. A többiek is hasonló szerencseszámot kaptak. Az ügyész ezt kevésnek találta, súlyosbításért fellebbezett. A bíróság helyt adott a fellebbezésnek.
Vitték át őket a Kárpátokon, be az Ókirályságba. Aztán Bukarest mellett várták, hogy mi lesz velük. Ügyük a katonai ügyészségre került. Az ügyész Elena Ceauşescu ügyvédje volt, az elhíresült kivégzési felvételen látni, hogy leginkább vádol, nem véd, az ügyvédi kamara kizárta soraiból, kárpótlásul katonai főügyészi státust kapott.
A tárgyalás napján Elődék új ruhát kaptak. A bíróságra egy alagúton mentek, vagy százötven rendőr két oldalt sorfalat állt, ahogy mentek el előttük a rabok, mindegyik hozzájuk vert vagy rúgott. Az arcukat nem bántották, arra vigyáztak, hogy a tárgyalóteremben ne tűnjenek fel senkinek az ütésnyomok. Elődék nem tudták akkor sem, hogy miért kapják a laskát. A folyosóra egy rejtett ajtón értek ki, ott már csak egy őr sétált előttük egy füzettel és egy gumibottal. A civil emberek nem is gondolták, hogy mi van alattuk. A tárgyaláson megkérdezték, hogy hibásnak érzik-e magukat, Nagy István megszólalt magyarul, hogy nem érzi hibásnak magát, a bíró felszólította, hogy beszéljen románul, azt mondta akkor ő románul, hogy nu ştiu româneşte (nem tudok románul), a bíró meg cinikusan megjegyezte, hogy látod, hogy tudsz te románul. Ezen jót nevetgéltek, aztán vége is volt a tárgyalásnak. Ez volt az utolsó szó joga. Ítéletet nem hoztak rögtön, csak berekesztették a tárgyalást. A négy rab nem tudott meg semmit a jövőjéről. Visszafelé is bementek a titkos ajtón, megint végig a rendőrsorfal előtt, akkor már nem vigyáztak az arcukra sem. Ambrus Pálnak kiverték a fogát. Akkor még nem tudták, hogy az csak a bevezető. A börtönben jött az igazi verés, hatlapra esztergált fahusángokkal és gumibottal. (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 30.

Szilágyi Domokos: Szemből, halál
Öt óra. Itt a végső pillanat.
Héjjasfalva felé szaladva szalad
ki lovon, ki az apostolokén –
mint e huszonhat és fél éves legény.
– Potomság! – mondja. – Vagy talán nem is?
Hisz fut bálványa, az öreg Bem is,
aki szíve felől hordotta volt,
bár nem értett egy sort se soha, sort,
verssort, amelyet „oh, mon fils” rovott –
nem harci dobot
helyettesítőt – éppen csak a tett
válott igévé. S elvégeztetett.
Mert tett a szó, ó, tett, igen,
csak orra bukik macskaköveken,
s nem fegyver, csak fegyvernyi gondolat
buktatja orra jobb egek alatt.
S akkor a fiú hirtelen megáll
(a civil őrnagy) -: Hát szemből, Halál!

Évváltáskor mindig nagyon sokan gondolnak Petőfi Sándorra. Az új év első napján a költő marosvásárhelyi szobránál meghitt ünneplésre szoktak összegyűlni a magyarok. Az idei decemberben Marosszentgyörgy is hasonló emlékhelyet teremtett magának. Bálint Károly szobrászművész impozáns köztéri művét a község központjában ünnepélyes keretek között december 9-én avatták fel. A bronz mellszobor és a népes részvétellel lezajlott ünnepi mozzanat fotós felvillantásával, valamint Szilágyi Domokos versével tisztelgünk a Múzsa oldalain a 195 esztendővel ezelőtt született halhatatlan lírikus és szabadságharcos emléke előtt. A szenvedélyes Petőfi-kutató, a burgenlandi Tarjányi József jelezte a minap, mekkora örömmel értesült az újabb Petőfi-szobormás megjelenéséről. Mint írja, világszerte évente két-három Petőfi-szobor kerül köztérre. Idén március 15-én Resicabányán leplezték le a Magyar Művelődési Ház homlokzatán azt a márvány emléktáblát, amelybe Petőfi Sándor arcmását, Hunyadi László bronzplakettjét ékelték be. Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 30.

Jó úton a megyei tárlat
Elvárásközelben
A 2017-es Téli Szalon nem okozott csalódást, a megye képzőművészeinek közös kiállítása olyan lett, amilyennek régóta szerettük volna látni: friss, ütős, a jövőre nézve is ígéretes. Nem felülmúlhatatlan, szó sincs róla, láthatunk középszerű vagy még jelentéktelenebb munkákat is, ami valószínűleg zsűrizés esetén is elkerülhetetlen, de egészében színvonalas, megkapó a felvonultatott műegyüttes, a szokásosnál jóval több a kiemelkedő, a figyelmet ellenállhatatlanul magára vonzó, nézőmarasztaló alkotás. És ami külön hangsúlyozandó: az eltelt tizenkét hónapban született, új műveket ismerhet meg a közönség. Ez lehet egyébként az ilyenszerű éves jelentkezések egyik fő célja is. Ily módon az alkotók reális képet formálhatnak arról, hogy adott időpontban hol, merre tart a közösségük, s a művészetkedvelők is lépést tarthatnak a változásokkal. Érthető, hogy a képzőművészeti szövetség helyi fiókjának vezetősége kitartóan szorgalmazza, hogy a tagok ne régebbi munkákkal próbáljanak benevezni a hivatásos művészek seregszemléjére. Érdemes megőrizni ezt a most bevált részvételi kritériumot, még ha emiatt egyesek olykor ki is maradnak a tárlatról. Számszerűen így is bőséges a felhozatal, pedig vannak, akik elvi megfontolásból nem vállalják a közös megmérettetést, mások azért, mert nemrég egyéni kiállításon mutatkoztak be, vagy kényszerhelyzet tartotta távol őket a Szalontól.
Több mint 60 kiállító munkáival találkozhatnak a látogatók a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, négyen megyén kívülről, vendégként vesznek részt az eseménnyé előlépett rendezvényen. Ez is jelez valamit. Nem csak lelki, családi kötődések késztették itteni szereplésre a budapesti Benedek Józsefet és B. Laborcz Flórát, illetve a kolozsvári Forró Ágnest, Károly-Zöld Gyöngyit, szakmai kihívásként is tekinthettek a vásárhelyi kiállítási lehetőségre. Na meg az is vonzerőként működhetett, hogy a Szalon megannyi alkotó nemzedéket, a helyi művészeti líceum számos kiváló végzettjét képes összehozni ilyenkor. Vajon a továbbiakban erősödik majd ez a tendencia? Előfordulhat, és ettől még változatosabbá válhat a nézők elé tárt anyag. A veszteségek amúgy elkerülhetetlenek. Az utóbbi pár esztendőben kiváló alkotóegyéniségek hunytak el. Haller József, Siklódi Zsolt, Adrian Chira halála fájdalmas veszteség, a korábban távozott Fekete Zsolté, Szabó Zoltán Judókáé is az. A tárlaton ez is tudatosul a megye művészeti mozgalmának ismerőiben. Chirára néhány kiállított festménye is emlékeztet. Judóka portréja a lépcsőfeljáró tetején torpantja meg a felfelé igyekvőt. Akárha élne, éppen csak meg nem szólal a festő. Özvegye, Schneller Mária örökítette meg így egy remek arckép-kompozíción. Lánya, Szabó Anna Mária a lenti nagyteremben bizonyítja újra különleges festői kvalitásait.
A festészeti anyag idén is domináns. Abban pillanatig sem kételkedtünk, hogy a korban előbbre járó mesterek, akik országosan és nemzetközi vonatkozásban is jól kiérdemelt elismerésnek örvendenek, ismét legjobb szintjükön nyűgözik le a nézőket. Kákonyi Csilla, Barabás Éva, Kuti Dénes, Major Gizella, Moldovan Mircea, Şerban Mariana, Szép György és a textilművészet mellett folyamatosan a piktúrában is bizonyító Hunyadi Mária, Sajgó Ilona, Csíky Szabó Ágnes, Nagy Dalma alkotókedve és inventivitása kiapadhatatlannak tűnik. Arra viszont talán kevesebben számítottak, hogy a fiatalok ekkora súllyal, ilyen markánsan gyarapítják a tárlat értékeit. Igen sokat ígér az utánpótlás, újabb színeket, látásmódot, vizuális kiteljesedést hozhat a kiállítótermekbe. Kuti Botond, Căbuz Andrea, Căbuz Annamária, Csupán Eduárd, Marin Victor, a már említett Szabó Anna Mária erre már bizonyosság. A tehetség persze a köztes generációk joggal népszerű képviselőihez is hozzászegődött. Bíró Kálmán Enikő, Csatlós Levente, Radu Florea, Dorel Cozma, Puskai Sarolta, Gergely Erika, Pop Călin, Mihai Frunză, Căpriţă Petre ugyancsak jó példát szolgáltatnak erre saját stílusukhoz hű munkáikkal. Ahogy a kilencedik X-éhez közeledő Szotyori Anna is megörvendeztet fiatalosan üde, színes grafikáival. Nem véletlenül hiányoltuk, amikor nem volt ott a Szalon felhozatalában.
Talán az olvasók is észrevették: sok a női név a felsoroltak között. Igen, mind nagyobb a művésznők részaránya a megye képzőművészeti életében. Nyugodtan nyereségnek tekinthetjük ezt a tendenciát. Az eddigieknél is nagyobb érzékenységgel, empátiával, szépérzékkel gyarapszik általa az amúgy is széles alkotói paletta. Pláne, ha a díszítő- és iparművészetet is bevonjuk ebbe a körbe. A Téli Szalon téma- és látványvilágát megkapóan dúsítják Mana Bucur és Olteanu Mariana Cara finom mívű kerámiái, Nagy Zsuzsánna faliszőnyege, Vidra Birtalan Éva színpompás tűzzománcai is. És kétségtelen nyereség a karakteres fotóművészeti jelenlét a tárlaton, Jakab Tibor, Mihai Stoica és Fekete Zsolt vizuális remeklése.
A festészet mellett azonban a kiállítás másik, igazán mély benyomást keltő és nagy elismerést kiváltó műfaja a szobrászat. A megye ebben is kivételes talentumú művészekkel büszkélkedhet. Az életkori spektrum ezen a téren is igencsak széles. Nem beszélve arról a szemléleti sokféleségről, amit ez a kiállítás is tanúsít. Elsősorban a kisplasztika, a mintázás terén, de forma- és méretgazdagságában, anyaghasználatában, technikai megoldásaiban is meglepő az a változatosság, amely a maga egészében humánus fogantatású harmóniát sugároz a befogadók felé. Kiss Levente, Gyarmathy János, Bocskay Vince, Gheorghe Mureşan, Miholcsa József, Sánta Csaba, Szőcs Zoltán Zörgő, Nagy Attila, Pop Gheorghe, Makkai István, Kovács Tibor, Veres Gábor Hunor, Gábor Barna nagyszerű szobrászati válogatása bárhol megállná a helyét. És ne feledjük, az utóbbiak még reménykeltő pályájuk elején igyekeznek kitaposni saját útjukat! Érdemes nyomon követni, mindez hova vezet. Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 30.

Fölszállott a páva: nyertes lett a kolozsvári Kalotaszeg Legénytársulat
A táncegyüttesek kategóriájában a kolozsvári (mérai és bánffyhunyadi) Kalotaszeg Legénytársulat lett a legjobb a Fölszállott a páva pénteki döntőjében. A szóló és párostánc kategóriában Fodor Mátyás, a hangszeres szólisták és zenekarok kategóriájában a Pósfa Zenekar, az énekes szólisták és énekegyüttesek kategóriájában pedig a Pendely Énekegyüttes vehette át a kettő-kettő millió forintos nyereményt.
A gyimesi Tatrospart Néptánccsoport nyerte a közönségdíjat.
Az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) egy-egy millió forintos különdíjait Balog Zoltán miniszter adta át a Nógrád Táncegyüttesnek és Eötvös Remusnak.
Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár egymillió forintos különdíját az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttes kapta. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet különdíját a Nyírség Táncegyüttes, a Földművelésügyi Minisztérium és a Hungarikum Bizottság különdíját Veres Mihaela vehette át. Szintén egymillió forintos különdíjat adományozott Molnár Levente operaénekes és a Magyar Állami Népi Együttes Borbáth Szilveszternek.
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Hagyományok Háza ötödik alkalommal megrendezett közös műsorában énekes szólisták és énekegyüttesek; hangszeres szólisták és zenekarok; táncos szólisták és táncos párok; néptáncegyüttesek kategóriákban álltak a zsűri elé hétről hétre a 16-35 éves fiatalok.
A versenyzők produkcióit Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, a nemzet művésze, Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekes, Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa, Diószegi László történész, koreográfus, a Martin György Néptáncszövetség elnöke és Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas táncművész, koreográfus alkotta zsűri értékelte hétről-hétre.
Az ötödik évad befejezéseként a műsor a Kodály-emlékév előtt tisztelgett. A tehetségkutatót a Liszt-díjas Molnár Levente és a Magyar Állami Népi Együttes közös produkciója zárta, akik erre az alaklomra készítették Erdélyi táncok Kodály népdalfeldolgozásaival című előadásukat.
A műsort Novák Péter és Morvai Noémi vezették. MTI; maszol.ro



lapozás: 1-30 ... 7591-7620 | 7621-7649




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998