Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 51 találat lapozás: 1-30 | 31-51
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2006. június 28.

Június 25-én, vasárnap búcsúzott el 49 évig szolgált egyetlen gyülekezetétől Kolozsváron Kiss Béla evangélikus lutheránus lelkipásztor. Reményik Sándor „fehér temploma” zsúfolásig telt, a magyar és a német ajkú hívek egyaránt ragaszkodtak ahhoz, hogy jelen lehessenek. A lelkész életéből nem hiányoztak a megpróbáltatások sem: koncepciós per áldozataként hat évig sínylődött a Duna-delta mocsaraiban. A hit ott is megtartotta, sorsát isteni rendelésnek fogta fel. Sorstársaival együtt a rabság körülményei között is szolgált istentiszteletet tartottak, máléval és erjesztett marmaládéval osztottak úrvacsorát. Visszatérésekor, 1964-ben lelkésztársai befogadták. Kiss Bélának Kolozsváron kellett hirdetnie az evangéliumot, méghozzá „alkalmas és alkalmatlan időben” egyaránt. A nyugdíjba vonuló lelkipásztor továbbra is itt marad. Gyülekezete és lelkésztársai is jelezték: segítségére, szolgálatára továbbra is szükség lesz. /E.-R. F.: „Elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál” Elbúcsúzott Kiss Béla evangélikus lelkipásztor. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./

2006. július 4.

Több milliárd dollárt érő földgáz- és kőolajtartalék, illetve a Duna-delta természetvédelmi övezetének épsége a tétje a Bukarest és Kijev között július 4-én kezdődő tárgyalássorozatnak. A román és az ukrán külügyminiszter Odesszában a Fekete-tenger kontinentális talapzatának elosztása és a Bisztroje-csatorna felépítése miatt kialakult, évek óta húzódó konfliktusra próbál megoldást keresni. Mihai Razvan Ungureanu és Borisz Taraszjuk találkozója csupán az első fordulója lesz az egyeztetés-sorozatnak. Románia és Ukrajna hatvan évvel a második világháború lezárása után még a két ország közötti határ meghúzásán vitatkozik. A talapzat elosztásáról még 1967-ben kezdődtek az egyeztetések az akkori Szovjetunióval. A tárgyalások húsz év után eredménytelenül végződtek, és Ukrajna függetlenné válása után kezdődtek el újra. A két ország 1997-ben aláírta ugyan a jószomszédsági alapszerződést, de a közös határokat rögzítő, illetve a talapzat elosztásáról szóló iratokat nem. A román Külügyminisztérium 2004. szeptember 26-án fordult a Nemzetközi Bírósághoz. Ennek megfelelően a román fél 2005 augusztusában eljuttatta hivatalos álláspontját Hágába, Ukrajna pedig idén májusban tette meg ugyanezt a lépést. A Duna-deltai Bisztroje-csatorna megépítése körüli diplomáciai viszály újabb keletű. Az ukránok két évvel ezelőtt azért kezdték meg a munkálatokat, mert jelenleg kizárólag román felségvizeken, a Duna-delta Sulina-ágán hajózhatnak ki a Fekete-tengerre, s ennek használatáért az elmúlt öt évben 600 millió dollárt kellett fizetniük. Azonban a Duna-delta természetvédelmi övezete mintegy kilencven hal- és háromszáz madárfajtának ad otthont. Kijev a múlt év szeptemberében, a Bukarest által kért környezeti hatástanulmány elkészültéig felfüggesztette a munkálatokat – tervéről azonban nem mondott le. /Cseke Péter Tamás: Kijevet „puhítja” Bukarest. Román-ukrán külügyminiszteri találkozót tartanak Odesszában. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 4./

2006. július 7.

Terjedelmes kötetet jelentettek meg Parajd múltjának elkötelezett kutatói, Csiki Zoltán magyartanár irányításával mindent begyűjtöttek, ami e sóvidéki nagyközség történetével kapcsolatosan fellelhető. A Rapsóné öröksége /Corvin Kiadó, Déva, 2006/– így, egy n-nel él a hétköznapi nyelvhasználatban e név – című kötet tudományos igényességgel dolgozza fel a település földrajzát, történelmét, művelődési hagyományait. A legtöbb írás szerzője a kötetet gondozó Csiki Zoltán, kívüle Horváth István, Ozsvát Pál, Vécsei András vállalkozott egy-egy szakterület feldolgozására. Esetenként nem volt könnyű hozzájutni a forrásanyagokhoz. Ezzel kapcsolatban megjegyezte Csiki Zoltán: „Jó lenne, ha a Csíkszeredai Állami Levéltárban csökkenne a bürokrácia, és elkelne egy-két magyar nemzetiségű alkalmazott is. A csak bizonyos napokban működő, napi 3-4 órai konzultálási lehetőség évekre nyújtja a kutatást, amit másképpen néhány hét alatt is el lehetne végezni.” /Borbély László: Tanulmányok Parajd múltjából. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./ Egy fejezet a könyvből:Adalékok a tanügyben uralkodó légkör megismeréséhez az 1989 előtti évtizedekben Új élet, új nevelő című füzetecske (1946), majd a Hogyan tanítsunk? lesz az új rendszer nevelési vezérkönyve. Kezdetben még a lelkészek oktatják a vallást az iskolában, megünnepelhetik március 15-ét, október 6-át, a reformáció napját, mindenszentek, halottak, Gyümölcsoltó Boldogasszony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, gyertyaszentelő, karácsony, madarak és fák napját. Az olvasmányok, versek között még ott van A rab gólya, Árpád sírja, Mátyás anyja, E rab föld mind az én hazám, és a Hideg szelek fújdogálnak című dalt is énekelhetik. Földrajzból még Erdély, a vármegyék, Küküllő vidéke, Udvarhely vármegye a kiindulópont. Történelemből a fontosabb magyar királyok, Szent István, A magyarok Levédiában típusú leckék szerepelnek. Új: Sf. Dumitru, január 24-e mint nemzeti ünnep, Mihály román király, november 7. és augusztus 23. az átállás napjának megünneplése. A falon még a román király arcképe van. Megtiltották a Bocskai-sapkák hordását (1946), Magyarország térképének el kell tűnnie az iskolákból, és rendelkezés szerint „a tanszemélyzet engedély nélkül állomáshelyét nem hagyhatja el”. Felettesekkel csak a fokozatokat betartva léphettek kapcsolatba. A tanítóktól életrajzokat kérnek, összeszedik és máglyán égetik el a tiltott könyveket, a múlt emlékeit, a nyugdíjasoknak megtiltják a tanítást (1947), külön rendelkezés foglalkozik a megszólításokkal és köszönéssel (1949), az orosz nyelv kötelezővé válik a IV. osztálytól, újjászervezik a tanfelügyelőségeket (1948. XI. 15.), megszüntetik az iskolatanácsokat (1949), kötelező a Szovjetunió népszerűsítését szolgáló ARLUS helyi szervezeteinek megalakítása (1948), Lenin halálának, a szovjet hadsereg megalakulásának megünneplése. A tanítók fejadag szerint kapják a cukrot, a kenyér- és ruhapótlékot, 1947-ben három hónapig nincs fizetés, vezényszóra alakulnak a szövetkezetek, amelyeknek létrehozásában a kádereknek elöl kell járniuk: iskolaszövetkezetek, „Összetartás” fogyasztási szövetkezet, Székelység elnevezésű szövetkezet, Economat (1946–1947). 1948-ban a román király képét kötelezően Groza Petru képe váltja fel az osztályfalakon, a címerek is megfelelően változnak. Annyi gyűjtést kell végezni, hogy még a puszta felsorolásuk is nehéz, s ma már kevesen tudnák megmondani ezek hasznát: vadgesztenyegyűjtés, fahamu-, cserebogár-, üveg-, csont-, szurok-, kalász-, bükkmag-, gyümölcs-, gyümölcsmag-, később kökényvirág- és csalánlevélgyűjtés, kötelező selyemhernyó-tenyésztés ott, ahol az egész faluban két kézen meg lehet számolni az eperfákat. De gyűjtöttek a napközi otthon, a moldovai magyar tanítók és iskolák megsegítésére, míg kimondatott, hogy a csángóság nem „igényli” az ördög nyelvének tanítását. Kötelező gyermek- és ifjúsági kórusok megfelelő repertoárral, állandó kórusünnepségekkel, színjátszó versenyek, szervezett rádióhallgatások felnőttek és tanulók számára, havi jelentések a népművelésről, faliújságversenyek, a kádereknek részt kellett venniük a vetési mozgósításokban (ún. vetési csata), állandó ideológiai előadások, a vizuális agitáció frissen tartása stb. Aki saját fejével mer gondolkozni, annak az eltávolítás, nehéz börtönévek, emberi lényének megsemmisítése következnek. Nem egyedülálló Parajd tanügyi helyzetében Fülpösi Jenő magyar szakos esete. (Kilenc évre ítélték el nyelvtanórán diktált példamondatai miatt.) A tanító mozgósító plakátokat ír, gyűlésekre hívó megjelenésre kilincsel, házal a szükségletek szerint. A falvakat a „fekete autók” járják, s ha valaki ellene mer agitálni, azonnal elviszik, kanálisokban hálatják, a fogait az első találkozáskor beverik, sortüzeket adnak le a falvakra, éppen templomból távozó lakosságára, hogy aztán a kultúrotthonokba térített közösségekkel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Az erdőcsináldi, nyárádszeredai vagy a vadasdi tanítót és másokat főbelőttek, ezrek élnek a Kárpátokon túli csupasz területekre száműzve (soknak az új nevét és megválasztott nemzetiségét is a hatalom adja a kezébe), mások a Duna-deltában vívják élethalálharcukat a létért! Például Fülöp Ferenc innen való későbbi erdőszentgyörgyi református esperes, sok más környékbeli különböző rangú emberrel együtt. Parajdon sokan átmenetileg nem mutatkoznak, s ha nappal is zárt kapuk előtt népesebb agitáló csoport jelenik meg, a gazda begyakorolt mozdulatokkal távozik a telek hátsó részén valamelyik erdőrengeteg felé. Az évtizedekig uralkodó politikai szellemet jól bizonyítják a kor tankönyvei. Az V. osztály számára írt Énekeskönyv, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest, 1960, a hangszerek bemutatása mellett a nagy tömegeket mozgató kórusok képe, Románia állami himnusza és a kötelező Internacionálé mellett, román és magyar nyelven hirdeti a határtalan derűlátást. Ennek az alapja a közösbe terelt gazdálkodás, a hadsereg, a bányászat, a traktorokról, szovjet hatalomról, pártról szóló dicshimnuszok, indulók.

2006. július 11.

Ami nem sikerült a román diplomáciának, megoldották a környezetvédők: az ENSZ vizsgálóbizottsága Romániának adott igazat az évek óta tartó Bisztroje-vitában. A döntés értelmében Ukrajna csak akkor folytathatja a csatornaépítést, ha ehhez megkapja Bukarest beleegyezését. A Duna-deltát átszelő Bisztroje-csatorna károsítja a környezetet, a Duna-delta egyedülálló élővilágát fenyegeti – állapította meg az ENSZ vizsgálóbizottsága. Románia kezdettől fogva ellenezte a Duna fekete-tengeri torkolatvidékénél épülő ukrán csatornát. Ukrajna két éve kezdte el a Bisztroje-csatorna építését, mivel hajói korábban csupán a Duna Sulina-ágán – tehát román felségvizeken – hajózhattak ki a Fekete-tengerre, s ennek használatáért az elmúlt öt évben 600 millió dollárt fizettek. /Sz. L.: Siker a Bisztroje-vitában. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 11./

2006. augusztus 8.

1956-nak számos névtelen katonája van Erdélyben. Közéjük tartozik az avasi Kőszegremetéről származó Dohi György is, aki azokban az években az egyik nagybányai fémipari üzemben dolgozott. Ott került kapcsolatba az ellenállókkal, s hosszabb előzetes letartóztatást követően tucatnyi társával onnan hurcolták el a Duna-deltába. A ma 64 éves nyugdíjas géplakatos megrokkant egészséggel, visszavonultan él szülőfalujában. Alig 19 évesen került kapcsolatba Dudás Lajos csoportjával, amelynek az ő tapasztalata szerint akkor tíz-tizenkét tagja volt. Megbeszélték a tennivalókat, döntöttek a végrehajtandó akcióról. Felvették a kapcsolatot az Avasfelsőfaluban működő, Nagy István vezette csoporttal, és megpróbálták összehangolni tevékenységüket. „Hogy őszinte legyek, nem értettem mindent abból, ami körülöttünk zajlott, mert nem volt meg hozzá még a kellő élettapasztalatom, de azt tudtam, hogy cselekedni kell, mert a hatalom teljesen megnyomorít bennünket, s a Bolyai Egyetem után rendre felszámolja a többi magyar oktatási intézményt is. S ha a pesti srácoknak volt bátorságuk szembeszállni az orosz tankokkal, akkor mi is csinálhatunk egy-két akciót, hogy figyelmeztessük a hatóságot: ez így nem mehet tovább! Sajnos, nem voltunk eléggé elővigyázatosak, és lefüleltek bennünket, idejekorán lebuktunk, még mielőtt valami érdemlegeset cselekedhettünk volna.” Már az előzetes letartóztatásban töltött 11 hónap, a kivizsgálási fogság maga volt a pokol. A Szekuritáté pincéjében meggyötörték a fiatalokat. Betonfal, betonasztal, betonágy, de erre is csak az esti takarodó után lehetett ledőlni, addig állni kellett. Mindenkinek átfagyott a csontja, mindenki reumát és egyéb ízületi betegséget kapott. A vallatással járó napi verések elviseléséhez már nem mindenki volt elég erős. Volt, amikor úgy elverték őket, hogy napokig nem tudtak lábra állni. Dohi Gyurkát öt évre ítélték, jóllehet a szervezkedésen és a találkozásokon kívül semmit sem tudtak rábizonyítani. „Mindenkinek nagyon nehéz volt ott, de leginkább az időseknek. Ki-ki a napi túlélésre összpontosított, de azért működött a szolidaritás. Fagyban, vízben, télen is málét szedtünk, s amennyiben erőnkből telt, igyekeztünk segíteni a cipelésben az öregeknek, vagy átvállaltuk tőlük a sor egy részét. Néha akadt egy-egy finom falat, amit megosztottunk velük. Például egy-két sündisznó, amit csutkatűzön megsütöttünk, vagy egy végelgyengülésben kimúlt gebe, amiből olykor kedvünkre lakmározhattunk. Mármint a lábából, mert a javát felzabálták a tisztek.”. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 8./

2006. augusztus 30.

Főképpen a Romania Mare hetilap 16 év óta következetesen démonizálja a magyarságot. A szélsőségesség térhódítását jelzi, hogy július elején a közvélemény-kutatások kimutatták, hogy a Nagy-Románia Párt (NRP) népszerűsége meghaladta a szociáldemokratákét. Corneliu Vadim Tudor, az NPR elnöke 15 éve jósolja, hogy ő lesz Románia elnöke. Megszállottságában a véres eszközöktől sem riad vissza. 1999. január 15-én felhívást intézett a Zsil völgye tüntető bányászaihoz, hogy foglalják el Bukarestet, a hatalom fényűző irodáit. Miron Cozma szakszervezeti vezetővel (akkor egyben a Nagy-Románia Párt alelnöke volt) az élen mintegy kétezer bányász el is indult Bukarest főváros felé, miközben állandó kapcsolatban álltak C.V. Tudorral. A karhatalomnak csak az olténiai Stoeneti-nél sikerült a menetoszlopot szétszórnia, és Miron Cozmát őrizetbe vennie. Az esemény után több személyiség követelte a Nagy-Románia Párt törvényen kívül helyezését, de ezt nem tudták elérni. Barabás István emlékeztetőnek idézett a szélsőséges lapok előző évfolyamaiból. Romania Mare, 1990. november 9.: Mikor magyar fiatalok Sepsiszentgyörgyön valamilyen államellenes akcióba kezdenek, a házak ablakaiba gyertyát vagy asztalilámpát helyeznek, hogy veszély esetén a harcosok oda menekülhessenek. Hargita és Kovászna megyei erdők mélyén olyan fiatalok sátoroznak, akik budapesti akcentussal beszélnek, a lakossággal nem érintkeznek, hanem beintésre várnak, hogy elinduljanak célpontjaik felé. Mivel az RMDSZ segíti őket, követeljük e szervezet azonnali betiltását, ellenkező esetben „a nagyon közeli jövőben” Erdély-szerte súlyos zavargásokra kerül sor. A Nagy-Románia Párt lapjában, a Politica címűben 1992. március 14-én Eugen Barbu /azóta elhunyt/ író felhívással fordul olvasótáborához: „Testvérek, készítsétek elő fegyvereiteket, és vonuljatok ki az utcára, mert ez így nem mehet tovább: mindenféle idegbetegek éjjel-nappal álmodoznak sokat próbált ősi földünk megszerzéséről!” A hang nem változott az évek során. Romania Mare, 2006. június 23.: „Hargita és Kovászna megyében kitört az autonómia hisztériája. Ennek szellemében, az RMDSZ üldözi a románokat, leváltja őket tisztségeikből, szükség esetén tettlegességtől sem riad vissza. Megmentésük csak úgy lesz lehetséges, ha a NRP kerül hatalomra, és az RMDSZ vezetőit nyakukon kővel a Balatonba veti.” Vasile Mateinek, a Román Nemzeti Egységpárt képviselőjének 1997. november 18-i sajtónyilatkozatából: A román állam elvesztette befolyását Hargita és Kovászna megyében, a helyi hatalom irányító központja Budapest lett. A két megyét félkatonai jellegű magyar alakulatok hálózták be, de van már belőlük Moldvában és a Duna-deltában is. Valamennyien felkészültek egy esedékes polgárháborúra. Ziua, 1997. december 16.: Miután találkozott a Vatra Romaneasca tagjaival, George Pruteanu szenátor a marosvásárhelyi ortodox esperesi hivatalban tartott sajtóértekezletén úgy értékelte, hogy a Székelyföldön náci, rasszista mentalitás érzékelhető. Tricolorul, 2005. január 15.: A NRP felhívja a figyelmet a magyar irredentizmus egyre veszélyesebb terjedésére. Ha Traian Basescu elnök nem zárja ki a kormányból a terrorista RMDSZ-t, úgy napjai az állam élén meg vannak számlálva, mert egy minden eddiginél hevesebb népfelkelés végképp elsepri székéből. Gheorghe Funar (jelenleg szenátor, a NRP főtitkára) kezdettől reményteljes harcosa az extrémizmusnak. Egyik jellemző megnyilvánulása a szatmári Informatia Zilei 1994. október 27-i számában: „A magyar nép és romániai kisebbsége nomád, barbár szelleme nem tűnt el az ezer év alatt. Nekünk, románoknak kell kigyógyítanunk, hogy civilizált, európai, békés néppé változzék és ne fájjon a foga idegen területekre. Isten óvja attól, hogy mancsát még egyszer román területek felé nyújtsa.” Funar bálványa, C.V. Tudor közben a roma közösséget vette célba (Romania Mare, 1998. augusztus 21.): „A cigányokat munkatáborokba kell küldeni.” National, 1997. szeptember 14.: Lazar Ladariu képviselő, a Vatra marosvásárhelyi ideológusa: „A magyar szeparatisták régi terve, hogy saját külön iskoláik legyenek. Így térünk vissza Marosvásárhely 1990. márciusának mini-államcsínyjéhez. Ha az erdélyi fejlemények veszélyes méreteket öltenek, megtaláljuk a módját, hogyan lépjünk fel az RMDSZ provokációi ellen, mert ez így nem mehet tovább!” C.V. Tudor rálicitál (Romania Mare, 1997. november 21.): „Mikor kormányra kerülünk, megalakítjuk Erdély Újjáépítésének Minisztériumát, hogy végre lecsillapítsuk a magyarokat, vegyük el Ázsia szülöttjeinek kedvét attól, hogy beavatkozzanak a mi kétezeréves nemzeti konyhánk dolgaiba. Vegyük kézbe a puskát!” Gheorghe Funar hozzáfűzte (Jurnalul National, december 10.): Hargita és Kovászna megyében szükségállapotot kell bevezetni, amíg nem késő! Evenimentul Zilei, 1998. október 15.: A NRP Kovászna megyei szervezetének elnöke ismerteti a helyi Román Nemzeti Gárda felépítését. 127 tagja közül heten zsoldosok, akik harcoltak Jugoszlávia megmentéséért is. A gárdák állandó készenlétben állnak, miközben kapcsolatot tartanak fenn Brassó és Bákó megyei alakulatokkal. Joguk van védelmezni őseik földjét, ahogy a kurdok, baszkok és palesztinok is teszik. Ha az RMDSZ gyakorlatba ülteti autonómia-terveit, vezetőit lakásukon fogják el és kivégzés céljából törvény elé állítják őket. A soviniszta-rasszista uszítás mindmáig legfőbb fóruma, a Romania Mare hetilap első száma – Ion Iliescu államelnök engedélyével – 1990. június 8-án jelent meg az erőszak kultuszának és az Erdély-hisztériának teljes fegyvertárával. Június 22-én már arról cikkezett, hogy a magyarok mozgolódnak, „veszélyben vagyunk államként és nemzetként egyaránt.” Atentie la Ungaria! (Figyeljünk Magyarországra!) cím alatt szeptember 7-én kezdi el közölni cikksorozatát, mint a „védekezés” stratégiáját és taktikáját. 1990. december 7-én C. V. Tudor írta: „Az ország veszélyben. Vegyük hát kézbe Horea lándzsáját, védjük meg magunkat nemcsak Magyarország, hanem az ENSZ ellen is!” Felhívta Ion Iliescu elnök figyelmét arra, hogy ha nem tudja elfojtani a magyar sovinizmust, ahogy Ceausescu tette, katonai diktatúrára lesz szükség. 1998. szeptember 13.: „Az RMDSZ hiába határolja el magát Tőkés Lászlótól, mert ugyanazokat a revizionista eszméket hirdeti. A helyzet súlyosságát fokozza, hogy Budapesten horthysta kormány került hatalomra. Mivel az RMDSZ halálos veszély a román államra, követeljük, hogy vezetőit állítsák bíróság elé, szervezetüket helyezzék törvényen kívül, Tőkés Lászlót sürgősen toloncolják ki az országból, az etnikai tisztogatásnak alávetett Hargita és Kovászna megyében vezessék be a sürgősségi állapotot, és legkésőbb 1998 novemberéig szervezzük meg az előrehozott választásokat. Ha az RMDSZ-t nem sikerül megfékezni, a NRP erkölcsi és politikai kötelességének érzi, hogy a lakosságot önvédelemre mozgósítsa, ahogy a világon mindenütt történik, a terrorista szervezetek ellen.” Ez a hang nem változott: 2006. június 23-án C.V. Tudor a Romania Mare vezércikkében büszkén hirdette, hogy mindaz, amit ő 1990-ben az Atentie la Ungaria! cikksorozatban jósolt, mind beigazolódott, mert a magyar revizionizmus ma is Trianon revízióját hirdeti, hogy Erdélyt bekebelezze. Az erőszak hirdetésében már 1990 őszétől új erők csatlakoztak C. V. Tudor mellé. Zig-Zag, 1993/20.: Radu Sorescu, a frissiben alakult Noua Dreapta neofasiszta párt vezére nyilatkozott programjáról: „Szükségesnek tartjuk az erőszakot, hogy fajtánk megtisztuljon erkölcsileg. A demokrácia a nemzeti szellem árulója. Ha egymillió magyar nem ismeri el a román államot, egymillió magyart ki kell tiltani az országból. A cigányok számára rezervátumokat kell létesíteni. A csavargók és az idegen elemek megfékezésére javasoljuk nemzeti gárdák létrehozását. Mi nem irodai politikát akarunk művelni, hanem nyílt harcba kezdünk, első lépésként katonai diktatúra segítségével.” Ion Solcanu szociáldemokrata szenátor 1997 novemberében a parlamentben politikai nyilatkozattal és a sajtóban felhívással fordult a Demokrata Konvenció kormányához: „Nemzeti érdek megtartani Hargita és Kovászna megye román lakosságát a maga iskoláival, templomaival, ortodox püspökségével, múzeumaival és román katonai alakulataival együtt, ideje lenne tehát felépíteni a sepsiszentgyörgyi csendőr-zászlóalj laktanyáját. Megtörténhet, hogy szükség lesz a csendőrökre, hamarább, mint bárki is gondolná”. National, 1997. szeptember 17.: Sergiu Nicolaescu szociáldemokrata szenátor nyilatkozatából: „Erdély kérdésében Románia rendkívül nehéz helyzetben van. Még néhány év, és elveszíthetjük, mert Magyarországé lesz. A megelőzésre legjobb megoldásnak látom azt, amit 1990-ben is javasoltam az akkori hatalomnak: Erdély militarizálását. Telepítsünk be ezredeket, hadosztályokat, növeljük meg a helyőrségek állományát, tehát helyezzük ide a Román Hadsereg súlypontját. Nem háborús meggondolásból, mert egy NATO-tagállam ellen nem győzhetünk, hanem megfélemlítés céljából. Jó volna nagyvállalatokat is létesíteni és oda más tájakról román munkásokat hozni. Ameddig nem szórjuk szét Erdély magyarságát, addig nem tudjuk asszimilálni és nem szabadulhatunk meg az ősi román föld elvesztésének rémálmától.” 1999. március elején Anghel Andreescu tábornok meglátogatta a Hargita és a Kovászna megyei csendőrparancsnokságokat, majd Marosvásárhelyen találkozott a sajtóval. „A régió specifikumával” kapcsolatban bejelentette, hogy a csendőrség kötelékében külön alegységeket képeznek ki a szeparatista próbálkozások meghiúsítására. C. V. Tudor 1999. november 29-én megjelent kiáltványából: „Ha a magyarok abszurd módon kikiáltják Erdély autonómiáját, ti, románjaim, hogyan reagáltok? Tudom, én mit teszek: fogok egy gépfegyvert, mert megelégeltem, hogy csúfot űzzenek belőlünk; inkább haljak meg oroszlánként, mintsem patkányként. Nem vagyunk extrémisták, de azt akarjuk, hogy a magyarok, cigányok, zsidók, egyéb kisebbségek tiszteljenek bennünket, románokat, mert mi vagyunk a házigazdáik. A NRP készen áll, hogy átvegye a hatalmat.” Ziua, 2006. március 10.: Bizonyára közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel, riportot közöl a Hargita és Kovászna megyei interetnikai konfliktusok megelőzésére kiképzett PSYOPS rohamosztagról. Ugyanebben a lapszámban a kolozsvári Sarmisegetuza hazafias alapítvány figyelmezteti az államelnököt, hogy napirenden van a Székelyföld autonómiájának kikiáltása. A megelőzés érdekében fel kell oszlatni a félkatonai Székely Légiót, és román nemzeti gárdákat kell alapítani. Romania Mare, 2006. március 3.: Az Ungurii oldal szalagcíme: Közeledik március 15.: riadó, fegyverbe! Revizionista utcai tüntetések várhatók, hogy átalakuljanak területi követelésekké! 1998. október 29-én Kerekes Károly, az RMDSZ Maros megyei képviselője politikai nyilatkozatban figyelmeztette a parlamentet a veszélyre: a Nemzeti Egységpárt (PUNR, akkori elnöke Gheorghe Funar) Maros megyei szervezete sajtóértekezleten jelentette be, hogy egyetért a NRP kezdeményezésével az Erdélyi Nemzeti Gárda megalakítására. A képviselő hozzátette: az erdélyi magyarok bőrükön érezték, mit jelentett számukra a Vasgárda meg a Maniu-gárda, ezért fenyegetésnek fogják fel a tervet, annál inkább meglepő, hogy sem az Államelnökség, sem a kormány, sem a politikum nem foglal állást ellene. Hogy mi lett a figyelmeztetés foganatja, bizonyítja Kónya-Hamar Sándor képviselő 2000. március 7-i politikai nyilatkozata: Kolozsvárott, a NRP keretében újra szervezkedik a legionárius mozgalom, első lépésként megalakult a Keresztény Nacionalista Klub. Az extrémizmus térhódításával egyidejűleg, Ion Iliescu elnök a Tineretul Liber 1992. június 5-i számában megnyugtatta a kedélyeket: „Mind törvényhozási, mind intézményi szempontból, de társadalmi-politikai gyakorlatunkban is, a kisebbségeknek minden jogot megadtunk.” /Barabás István: Az extrémizmus vért kíván. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2006. szeptember 28.

Egy éve hunyt el Szeley-Szabó László (1950. szeptember 14.– Székelyudvarhely, 2005. szeptember 28.) természetvédő és fotóművész. Mintegy évi 200 napot töltött terepen, otthon hagyva családot-üzletet. Járta Hargita hegység erdőségeit, több mint 80 tudományos írást hagyott maga után, egyedül vagy munkatársaival 5 madárfaj romániai megfigyelését közölte elsőként, ugyanakkor bizonyította 4 faj első fészkelését is az ország területén. Fontos cikkei jelentek meg szaklapokban, a National Geographic számaiban, valamint a Duna-delta Kutatóintézet évkönyveiben. Társszerzője két fontos romániai szakkönyvnek, a Duna-delta Bioszféra Védterület Vörös Listájának, valamint a Medvéskönyvnek. Fontos megvalósítása az Erdélyi Nimród természetvédelmi magazin megalapítása, szerkesztése, gondozása 1999 óta. E lap a Székelyföldi Nimródból szélesedett erdélyi szintre, s néhány év alatt helyet kapott mind a romániai magyar természetbarátok, mind pedig a Magyarországon élők könyvespolcain. /Dr. Kiss J. Botond: Szeley-Szabó László (1950. szeptember 14.–2005. szeptember 28.). = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), 2006. szept. 28./

2006. október 21.

Fülöp G. Dénes (1931-2005) lelkész Alsósófalván született. A székelykeresztúri tanítóképzőben 1952-ben tanítói oklevelet szerzett, majd elvégezte a kolozsvári Református Teológiát. 1959-ben Marosvásárhelyen a Vártemplom segédlelkésze volt, mikor letartóztatták azokat, akik szimpatizáltak a magyar forradalommal. Fülöp G. Dénest több évre elítélték és a Duna-delta hírhedt politikai koncentrációs táborába száműzték. 1984-től a marosvásárhelyi Vártemplom lelkipásztora lett. Újraszervezte az egyházközséget, restauráltatta a templomot. 1989 után számos megvalósítás fűződik nevéhez; megszervezte a Calepinus idegennyelvű tanfolyamot, létrehozta a Kántor-Tanítóképző Főiskolát, a Lídia Otthont 20 árva gyermek felnevelésére, a Diakóniai Otthont (öregek házát), a szegény sorsú gyermekek Pici házát, megszervezte a sokgyermekes családok támogatását, akik számára hat házat vásárolt Hármasfaluban. Lelkipásztori szolgálatának tapasztalatai, Alsósófalváról megírt monográfiája, igehirdetései még kiadásra várnak. /Fodor Sándor (S.): Fülöp G. Dénes lelkipásztor, ’56-os elítélt. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

2006. október 30.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc utáni megtorlás áldozatául esett – kivégzett, börtönt viselt vagy más módon meghurcolt – protestáns teológiai tanárok, diákok, lelkipásztorok és egyháztagok tiszteletére emlékművet avattak október 28-án Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézet hátsó udvarán. Az emlékműhöz az Illyés Közalapítvány is hozzájárult. Ez az alkotás az intézet udvarára tervezett szoborpark első darabja. Az emlékmű a szovátai Bocskai Vince szobrászművész alkotása. A kőtalapzaton két, félig nyitott ajtóra emlékeztető bronztábla helyezkedik el, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a zsarnokság megszűnt ugyan, de ha nem ügyelünk, könnyen feltámadhat ismét. Ünnepi emlékező beszédében Csiha Kálmán nyugalmazott református püspök a bibliai Nabukodonozornak és későbbi világi diktátor-utódainak esetét említette, akiknek uralkodása idején mindig akadtak előttük meghajolni nem akaró igazi férfiak. A kommunista rendszerben a szamosújvári, jilávai, periplávai, Duna-deltai stb. börtönökben meghurcoltak lelke számára mindig ott lebegett egy láthatatlan ablak, amelyet sosem lehetett bezárni. „Amíg nekünk ilyen ablakunk van, addig lesz számunkra egyház és nemzet” – mondta a volt püspök. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök szerint a Trianonban megtaposott, majd 1945-ben a vörös birodalomnak odavetett magyar nemzet, amely azelőtt ezer éven keresztül védelmezte Európát, 50 esztendővel ezelőtt kimondta ősi szabadságvágyát. A felavatott emlékművet az egyházak, a főkonzulátus, helyi magyar szervezetek képviselői, magánszemélyek koszorúzták meg. /Ördög I. Béla: Figyelmeztető félig nyitott/csukott ajtó. 1956-os emlékművet avattak Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

2006. november 7.

Ötvenhat hősei, áldozatai, négy erdélyi magyar értelmiségi szenved a Duna-delta hírhedt börtönhajói egyikében. Egyikük teljesen váratlanul ajándékokat kezd kapni a láger vezetőségétől: nyilván azért, mert kollaboráns, besúgó. A négy barát közti békének örökre vége, a külső borzalmakat elviselhetetlenné teszi a megbomlott összhang. Van kiút?! Erről szól a Duna Tv-ben november 7-én bemutatásra kerülő film. Rendező: Kincses Elemér, Ordódy György – Kincses Elemér forgatókönyve alapján. /”Sasnak útja az égen” – 1959 nyara. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

2007. május 14.

Nagyenyeden a Bethlen Napok keretében Bakó Botond ünnepélyes keretek között adta át a Bethlen Gábor Kollégium könyvtárának Fenichel Sámuel hagyatékának három iratmappát kitevő részét. A főként leveleket, fényképeket, okleveleket és Naplójának kéziratát tartalmazó örökséget Bakó Botond rendszerezte, így adta át a kollégium könyvtárosának Ercsei Etelkának Fenichel Sámuel /Nagyenyed, 1868 – 1893/ a természettudományok és a nagy utazások elkötelezettje. Első útjára 1886-ban indul, a Bukarestig gyalog megtett utat, örökített meg Naplójában. A Duna-deltában megismerkedett Grubauer ornitológussal, akivel Új-Guineába utazott. Fenichel 14 hónapos ott-tartózkodás után maláriában elhunyt. A 16 ládát kitevő gyűjtése a Magyar Nemzeti Múzeum, később pedig egy része (rovargyűjtemény, paradicsommadár) a nagyenyedi Természetrajz, illetve az etnográfiai anyag a Történelmi Múzeum tulajdonába került. Levelezését, szakmai elismerő okleveleit, naplóját a család megőrizte. A hagyaték e részét Izsák Sámuel, az idős kolozsvári orvosi egyetem tanár 2006-ban a kollégiumnak ajánlotta fel. A Bethlen Napok alkalmával a diákok Szent Erzsébet legendáját felidéző várjátékkal emlékeztek meg iskolájuk alapítójáról. “Mondod még? Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!”, állnak most fába faragottan Sütő András szavai a Bethlen Kollégium udvarán. Kopjafájának felállítását Horváth Vilmos és felesége, Ötves Erzsébet, az iskola belgiumi támogatói segítették, a faragó művész pedig László László, a kollégium tanára. Felavatása május 12-én volt, Tőkés László református püspök jelenlétében. /Takács Ildikó: Bethlen Napok Nagyenyeden. Fenichel-örökség tért haza. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 14./

2007. október 19.

Ruszuly Éva egyéni előadóestjét mutatják be október 19-én Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház Kamaratermében. A művész Visky András Júlia című monodrámája alapján állította színpadra az előadást, szinte teljesen egyedül. Visky András monodrámáját negyedévesen, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen játszotta először, de Sepsiszentgyörgyön felújította. Maga készítette el az előadás díszleteit, a plakátot, válogatta a zenét, végül Bocsárdi László rendező is besegített. Visky András Júlia című monodrámában édesanyja élettörténetét dolgozta fel: férjét 1956 után 22 év fogságra ítélték, őt pedig hét gyermekével együtt kitelepítették a Duna-deltába. „Isten miatt nyúltam ehhez a drámához. Isten mindig meghatározó szerepet töltött be az életemben: elszakadtam Tőle, majd visszajutottam Hozzá, és ha Őt bár egy pillanatra sikerül felvillantanom az előadás során, nagyon boldog leszek” – vallotta Ruszuly Éva, aki szerint az előadás legfontosabb üzenete, hogy nem elég csupán egy embert szeretni. /Kovács Zsolt: Szenthárom(ság)szög Ruszuly Évával. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

2007. október 23.

Medgyesen, a Kolping-házban él a közel nyolcvanadik életévében járó Harai Pál nyugdíjas plébános, esperes, kanonok, volt politikai fogoly, elítélt. Tizenkilenc éven át a medgyesi egyházközség plébánosa, az ő nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ, hétvégi pihenő ház. Harai Pált /sz. Szentkatolna, 1928. jan. 25./ 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban volt római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé, és 1959. március 19-én tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a Brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu–Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Harai Pál Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én, az általános kegyelmi rendelettel. Elmondta, annak idején egy levelet adtak át neki, a címzés meglehetősen furcsa volt: Főtiszteletű Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül. Harai átadta a levelet Vitályos Balázs kollégájának, aki paptársa volt. Vitályos felbontotta a levelet, és nagyon ideges lett. Na, nekem végem, engem megint befognak, mondta. Megmutatta a levelet. Gyanús, nemzetieskedő hangvétele volt, és azt kérték benne, hogy a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk, a magyar ifjúság megbeszélésekre gyűlhessen össze. Vitályos Balázs úgy látta, ez a Szekuritáté provokációja. Nem tudták, mit tegyenek, végül megmutatták a levelet Vasvári Aladár főespereshez. A főesperes elolvasta a levelet, széttépte, elégette. Semmi az egész, mondta. 1957-ben mindenfelől letartóztatások híre jött. Brassóban letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdu Leandert és a külvárosi templom papját, Ráduly Istvánt. 1957. december 3-án letartóztatták Harai Pált, a Szekuritátéra vitték. Kénytelen volt beismerni a levelet, hozzátéve, Vitályos Balázs és ő tud a levélről, Vasvári nem, jelentette ki határozottan. Elengedték, azzal, tudja meg, kitől jött a levél. Így telt el egy idő, majd 1958. augusztus 5-én telefonon hívták a szekusok. Rá akarták venni, hogy ügynök legyen, de ő ezt nem vállalta, erre letartóztatták. Harai és Vitályos mindent magunkra vállaltak, nem ismerték el, hogy Vasvári szintén tudott a levélről. A kihallgatások után autóval szállították a foglyokat a tárgyalásra. Harai odaszólt a közelében álló, szintén megbilincselt Opra Benedek brassói középiskolai tanárnak. Az őr ezt észrevette, mindkettejüket úgy megverte, hogy orrunkból, szájunkból folyt a vér. Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Kolozsvárról szállt ki a hírhedt Macskási Pál bíró, tordai szabólegény. A vád Harai ellen „a társadalmi rend ellen szervezkedő csoport” feljelentésének elmulasztása volt. A tárgyaláson Macskási megkérdezte Haraitól, hogy kitől tudott a szervezetről, az EMISZ-ről. Mire ő azt mondta: a Szekuritátétól. Ott tudta meg, hogy ilyesmi létezik. A vádlottak között tizenhét-tizennyolc éves gyerekek is voltak, látszott rajtuk, hogy a szekusok mindenfélét ígérgettek nekik. Valljátok ezt s azt, s ne nyugtalankodjanak, mert kiszabadultok... Szegények vádolták magukat. 1959. március 19-én hirdették ki az ítéletet, Harai tíz évet kapott. Vásárhelyen ‘59 őszéig tartották, majd vonattal vitték őt sokadmagával Brailáig, onnan komppal tovább, a hírhedt Duna-deltában levő lágerekbe. Sokat éheztek. Ott találkozott Dávid Gyulával, Páskándi Gézával és másokkal. Évekig semmilyen kapcsolatot nem tarthattak a családdal. Hosszú idő múlva engedélyt kaptak arra, hogy írhassanak haza levelet. Megszabták, mit írhatnak, és kérhetnek. Nem volt szabad kérni gumicsizmát. Az egyik levelét így címezte falujába: Str. Gumicsizma 142. Szülei megértették, mit szeretne. És a gumicsizma megérkezett... Több héten keresztül vízben dolgoztak, embertelen körülmények között. Harai szerencsés volt, meg se hűlt, pedig átázott a csizmája. Négy éve volt már rab, amikor egyszer hívatták. Egy szekus egész éjjel vallatta, azt akarta tudni, Vasvári tudott-e a levélről? Harai továbbra is tagadta ezt. „Te, idióta, most sem jött meg az eszed?! Itt fogsz elrothadni!- mondta neki a kihallgató. Amikor 1964-ben Harai kiszabadult, találkozott Vasvári Aladárral. Kiderült, hogy őt is letartóztatták, de egy év múlva elengedték. Harai belátta: úgy játszottak velük, mint macska az egérrel... Szabadulása után az utolsó pillanatig, még kilencven után is megfigyelték. Ha nem hitt volna Istenben, akkor nem tudta volna ezt az egészet túlélni. „Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... ” – állapította meg. /Papp Annamária: „Nem hős vagyok, hanem áldozat”. Beszélgetés Harai Pál plébánossal, ‘56-os elítélttel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

2007. október 23.

Hering József magyarországi szerző A sepsiszentgyörgyi Erőss János kálváriás élete című írása a budapesti Kapu 2007. szeptemberi számában jelent meg. Terjedelmi okokból ennek mintegy felét vette át a Háromszék. Erőss János Csíkcsatószegen, régi székely nemesi katonacsaládban született 1921-ben, s Észak-Erdély visszatérése után bevonult a magyar hadseregbe, megjárta a szovjet hadifogság poklát. A Magyar Őrszem második világháborús frontújság egyáltalán nem található a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében, az Országos Széchényi Könyvtárban is mindössze egy példánya van az 1944. november 10-én útjára indult és a háború végéig hetente kétszer megjelent négyoldalas lapnak. Ebben jelenetek meg Erőss János haditudósításai. 1945. május 9-én esett hadifogságba. Embertelen gyötrelmeket élt meg, közben a fogságban egy görög katolikus paptól megtanulta az irodalmi orosz nyelvet. A szovjet hadifogságból 1950 decemberében szabadult, nem engedték azonnal haza. A Brassó melletti Tarusor karanténban további öt hónapot húzott le, hat esztendő és öt hónap után térhetett haza Csíkkozmásra. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjainak egy csoportja az 1956-os anyaországi forradalom hírére megalakította a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A fiatalok először a forradalom napjaiban, majd 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848–49-es emlékművet, s egy esztendővel később meg akarták ismételni a koszorúzást, de a szeku ekkor csapdába ejtette őket. Erőss János akkoriban a Mikó-kollégium tanára volt. Az általa vezetett nyolcadik osztályból Bordás Attila, Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor és Sándor Csaba esküdött föl a Székely Ifjak Társaságára, de a Mikóból ennél többen voltak, sőt, a textiliskolából még lányok is csatlakoztak hozzájuk. A Szekuritáté a letartóztatott fiatalokból nem tudta kicsikarni, hogy tanáruk is részt vett a SZIT megalakításában és annak tevékenységében. Később mégis perbe fogták, az ítélet indokolása szerint: ,,A vádlott hazánk népi demokratikus rendszere ellen ügyködő elem, meggyőződéses nacionalista, sovén, a sepsiszentgyörgyi 1. Számú Líceum tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét (…), ellenséges rágalmakat terjesztett a Szovjetunióról, illetve a népi demokratikus rendszerű országokról. ” Erőss Jánost 1958. június 24-én éjszaka tartóztatta le Szabó Lajos szekuritátés őrnagy. Két kegyetlen kihallgatója volt Bartos és Bihari szekustiszt. Megpróbálták beszervezni besúgónak, de ennek ellenállt. Az elsőfokú ítéletet 1958. augusztus 5-én hozta meg a kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyen. A tárgyaláson a német nyelvet tanító Helmuth Lurtz azzal vonta vissza korábbi, a vádlottra tett terhelő tanúvallomását, hogy azt kényszerítő eszközökkel szedték ki belőle. Erre Macskássi vérbíró egyszerűen kikergette őt a tárgyalóteremből. Tanúvallomásának visszavonásáért a némettanárt azonnal kitették állásából. A másodfokú tárgyalás 1958. szeptember elején volt. A bíróság jóváhagyta Erőss ítéletét. Erőss János általános amnesztiával szabadult 1964. augusztus 5-én, miután megjárta a poklok poklaként emlegetett Duna-deltát, a szamosújvári és más hírhedt börtönöket. Később Erőss János a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban (akkoriban Megyei Múzeumnak nevezték) 1968-tól az 1982-ben történt nyugdíjazásáig restaurátorként, majd főrestaurátorként, régészként és szakíróként végzett értékes tevékenységet, s közben otthonában egymás után alkotta elsősorban a székely mondavilág alakjait megjelenítő csontfaragványait. Munkássága fontos eredményének tartják még a Dálnokról, Ikafalváról és környékéről származó régi székely kapuk és kopjafák restaurálását is. A Kovászna megyei Bálványos várának ő tárta föl a szerkezetét. Bélafalván és Székelypetőfalván honfoglalás kori magyar leleteket talált. Székelypetőfalván föltárt egy honfoglalás kori temetőt. Halála után egy esztendővel, 1998-ban, egykori munkahelye, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön rendezett kiállítást a műveiből, amit azután Kolozsvár, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely és Csíkszereda közönsége is megcsodálhatott. Az erdélyi vándorkiállítás után az anyaország jött. Erős János özvegye az erdélyi érdektelenséget tapasztalva a gyűjteményt végleg a Szijártó István vezette Balaton Akadémiának ajándékozta. /(sylvester): „A szenvedést emelt fővel viseltem”. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./

2007. november 3.

Felix Edmundovics Dzerzsinszkijt Lenin kinevezte a Cseka (később GPU, NKVD KGB) alapító elnökének, 1919-től belügyminiszternek, majd a szovjet népgazdaság fellendítését bízta rá. A Cseka páratlan kegyetlenséggel számolt le az osztályellenségnek kikiáltott orosz arisztokráciával, egyházzal, üzleti élettel, a kolhozosítást ellenző kulákokkal, a cári hadsereg tisztjeivel. Az elszabadult terror Lenin első forradalmi vívmánya volt, ennek eszköze pedig Dzerzsinszkij. Romániában a bukaresti Politikai Kiadó 1959-ben megjelentette válogatott műveit. A Cseka tanítványaiból 1944 után Romániának is jutott. Az újonc Securitate élére Sztálin Moszkvában képzett verőlegényeket exportált, de a látszat kedvéért romános hangzású nevekkel. Így lett Borisz Grünbergből Alexandru Nicolski, Pantelei Bodnarenkoból Gheorghe Pintilie, Szergej Nikonovból Sergiu Nicolau stb., valamennyien belügyi tábornokok, akiknek nevéhez Fóris István pártfőtitkár és édesanyja meggyilkolása, a Duna-csatorna, a Delta tömegsírjai, a politikai börtönök, kényszerlakhelyek fűződnek. Az 1990 után megnyílt romániai titkos levéltárak kutatói kimutatták, hogy Sztálin haláláig a Securitate főtisztjeinek káderlapjain az alapfoglalkozásnál villanyszerelő, asztalos, géplakatos, szabó szerepelt, öt tábornoknak pedig középiskolai végzettsége sem volt. Nemzetiségi megoszlás szerint 38 volt román, 15 zsidó, 3 magyar, két ukrán, egy-egy cseh és örmény. Borisz Jelcin Moszkva főpolgármesterként kezdeményezte Dzerzsinszkij szobrának eltüntetését. /Barabás István: Az élet fonákja. Emlékes terror. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./

2007. november 9.

Erdélyi őrálló volt Csiha Kálmán nyugalmazott püspök, aki iskoláinak utolsó éveit úgy végezte el, hogy szülei kényszerlakhelyen voltak kitelepítettek. 1954-ben fejezte be teológiai tanulmányait, ezzel kezdődött el őrálló szolgálatának kálváriája, ahogy ő írta: „életem a rácsok és fények világa volt”. A fél évszázados őrálló úton „a rácsok a földből nőttek, a fény az égből jött”. Nem jelentette fel Fodor Pált, ezért tíz év börtönre ítélték. Így lett őrálló a Duna-deltában. Őrálló lett szabadulása után Gógánváralja gyülekezetében, majd Marosvásárhelyen. Őrálló volt tíz évig erdélyi református püspökként, amikor templomok, imaházak, diakóniai otthonok épültek Brassótól Kolozsvárig és Csernakeresztúrtól a 40 lelkes Szoporig. Őrálló lett a Kárpát-medencében, amikor még csak a Magyar Református Egyház Tanácskozó Zsinatának megalakítását engedélyezték, de püspök-elnökének őt választották. Így kereste meg a 43 országba szétszóródott magyar reformátusokat, és az értől indulva (Érsemlyénben született 1929. szept. 17-én) elérkezett az óceánig (prédikált Argentínában és Ausztráliában). /Egy erdélyi őrálló emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 9./

2008. február 7.

Mundruczó Kornél Delta című alkotása nyerte el a 39. Magyar Filmszemle nagydíját. A tavalyi évhez hasonlóan idén is Romániában forgatott film nyerte el a fődíjat. Mundruczó Kornél Delta című filmjét a Duna-deltában forgatta, tavaly a Zsil-völgyi gyermekekről szóló Iszka utazása nyerte el a nagydíjat. A legjobbnak ítélt közönségfilm Gigor Attila: A nyomozó. A szemlén három erdélyi alkotó is versenybe szállt, közülük Felméri Cecíliát tüntették ki. A Sapientia-EMTE hallgatója a Kakukk című kisjátékfilmjéért kapta meg az EduPress Oktatási Hírportál és az Országos Diákzsűri közös elismerését, a legígéretesebb fiatal tehetségnek járó díjat. /A közönségfilm illúziója. = Krónika (Kolozsvár), febr. 7./

2008. május 26.

Mundruczó Kornél Delta című filmje nyerte el május 24-én a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének díját a 61. Cannes-i Filmfesztiválon. A romániai Duna-deltában forgatott magyar versenyfilm a 39. Magyar Filmszemlén elnyerte az Arany Orsó fődíjat, a legjobb filmzene díját (Lajkó Félix) és a külföldi filmkritikusok Gene Moskowitz-díját. /Magyar alkotást díjaztak a kritikusok a Cannes-i Filmfesztiválon. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

2008. augusztus 14.

Elhunyt Orbán László /Kolozsvár, 1969. máj. 11. – Kolozsvár. 2008. aug. 9./ római katolikus lelkész – diákkori becenevén: Gulu. Közel két méter magas, vékony, szívós ember volt, hét (vagy nyolc?) nyelven beszélt, írt és olvasott. Kirándulni vitt a Duna-deltába egy egyetemista csoportot és a csapat egyik tagja a vízbe esett és fuldokolni kezdett. Orbán László gondolkodás nélkül a bajba jutott fiatal után vetette magát és sikerült is megmentenie, de ő maga odaveszett. Ha dönthetett volna arról, hogy miként is szeretné befejezni földi pályafutását, akkor sem választhatott volna magának más halált, amely illőbb és méltóbb volna az egész életéhez, amelynek értelme, egy szóban összefoglalva: SZOLGÁLAT. Az Úr és a hívek feltétlen szolgálata. Gyimesfelsőlokon volt káplán. Ezután Rómában mélyítette el tanulmányait, végül, 2005-től, a kolozsvári római katolikus egyetemisták mentora és lelki vezetője lett. Orbán László számára, aki lelkesen vezette a hittanórákat, a lelkigyakorlatokat és a vallási táborokat, ahol együtt kirándult, énekelt, zenélt és nevetett az őt körülvevő ifjakkal, ez volt a téleiosz, vagyis a beteljesülés. Büszke vagyok arra, hogy a barátod lehettem, Laci – búcsúzott az elhunyttól K. Kovács István. /K. Kovács István: Téleiosz – Orbán László római katolikus lelkész emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 14./

2009. március 9.

Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

2009. november 3.

Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk, írta Dr. Ábrám Zoltán. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük van a cikkíró nagyapja, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű. 1959. november 3-án az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központban, Nagybányán a Szekuritátén kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról. Az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bujdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeret-furdalás miatt visszavonta addigi vallomását. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott. A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bujdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Az ártatlanul elítélt érendrédiek Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza. A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, az emléküket idéző márványtábla tíz évvel ezelőtti leleplezésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. /Dr. Ábrám Zoltán: Az érendrédi politikai elítéltek emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./


lapozás: 1-30 | 31-51




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998