|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 251 találat | lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-251 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2011. december 30.Tovább nyit a közönség felé (Székely Nemzeti Múzeum)A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum idei megvalósításairól és jövő esztendei terveiről kérdeztük Vargha Mihály igazgatót. – Mit tart az idei legnagyobb megvalósításnak? – Infrastruktúrafejlesztés szempontjából legfontosabb a múzeum déli szárnyának teljes felújítása, a tetőszerkezet és födém rendbetétele, mert szú és gomba támadta meg. Szakemberek jelezték, hogy ezzel nem szabad várni. A szerkezet már rendben, a többi folyamatban. Fontos, hogy rendeztük a portánk elejét, felújítottuk a kerítést, egyes kerítéslábakat teljesen újjáépítettünk. Restauráltuk a nálunk levő öt székely kaput. – Rendezvények szempontjából mit emelne ki? – Elsősorban az Apor-kódex köré épített Haza a mélyben magyar kultúrtörténeti kiállítást emelem ki (kurátor Boér Hunor), melynek hozadéka, hogy felújítottuk a múzeum szentélyét, magyar állami segítséggel restauráltuk a zabolai szárnyas oltárt. Az Országos Széchényi Könyvtár partnerségével létrejött tárlatot augusztusban bemutattuk Kolozsváron a Marianumban, a hungarológiai kongresszuson. Nagy sikert aratott A fekete leves, a kávé, a kávéfőzés, kávéivás történetét bemutató kiállítás, a budapesti Vendéglátó-ipari Múzeum tárlata, amely két és fél hónapot volt itt. Nem azért fontos csak, mert a kávé történetébe nyerhettünk betekintést, hanem azért is, mert működtettünk egy kávéházat a múzeumkertben. Három hónapig kávézhattak a látogatók, hetente egyszer dzsesszkoncert, filmvetítés, divatbemutató volt, tehát sikerült életet vinni a múzeum udvarába. Rendhagyó tárlatunk volt A sár mesterei – téglavető cigányok című néprajzi kiállításunk (kurátor Kinda István), amely egy avantgárd szemléletű tárlat. A főépületben most is látogatható még a Kiss Manyi-kiállítás. A Gyárfás Jenő Képtárban kiemelem egy nemzetközi szimpózium zárókiállítását, a Spirált, amelyen finn és svéd képzőművészek alkotásait állítottuk ki, a csíkszeredai Márton Árpád életmű-kiállítását. Őneki még soha nem volt itt tárlata, ezáltal rehabilitáltuk – ha lehet így fogalmazni. A Magma Kortárs Művészeti Galéria rendezvényei közül kiemelem Bukta Imre Munkácsy-díjas művész, illetve Dan Perjovschi tárlatát. – Kiadványaik? – Megjelent a múzeum gyűjteményeit bemutató könyvecskénk. Végre szép, színes melléklettel bőven ellátott könyvünk is van, amely átfogó képet nyújt belső és külső egységeinkről, gyűjteményeinkről. Késsé megkésve, hamarosan megjelenik évkönyvünk, az Acta Siculica is. – Egyéb tevékenységek? – Megmentettünk egy 1833-as székely kaput a pusztulástól, Futásfalváról hoztuk be, adományként kaptunk egy nagyon megrongált Gyárfás Jenő-festményt, melyet restauráltunk. Fontos, hogy múzeumpedagógiai foglalkozás is indult a képtárban és Csernátonban, Kézdivásárhelyen már régen működik. A kávékiállítás idején esti tárlatvezetéseket tartottunk, melyek sikeresek voltak. Sokan jelezték, hogy este nyolckor igazán találó az időpont. Igyekszünk, hogy hozzáférhetővé tegyük programjainkat, próbálunk mi is alkalmazkodni közönségünkhöz. A Szent György-napok rendezvényeibe idén szervesen bekapcsoltuk a múzeumkertet. Jó hangulat volt, közel háromezer ember látogatott el a kézművesvásárra, a borsátorba. Célunk a nyitás. A szomszédos telek megvásárlása nagy fegyvertény. Fontos a múzeum bővítése, gond a raktározás. Bővíteni kell a kínálatot, nem lehet megállni, a múzeum is bővülni akar. Érezzük, hogy az emberek szeretik a múzeumot, megnőtt az adományozók száma, régi képeket, festményeket, porcelánedényt kaptunk. Válság ide vagy oda, 55 000-en látogatták meg múzeumunkat, ami enyhe növekedést jelent tavalyhoz képest. – Mit terveznek a jövő évre? – Jövőre százéves lesz a Kós Károly tervezte főépület. Ezt meg akarjuk ünnepelni. Gróf Bánffy Miklós-emlékkiállítást szeretnénk rendezni. Elkészíttetjük a Bánffy által tervezett, Csaba királyfit ábrázoló vitráliumot. Ki szeretnénk adni egy könyvet Kós Károly sepsiszentgyörgyi és székelyföldi épületeiről. A gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeummal közösen székely szőttesekből rendezünk tárlatot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal az Üzenet a múltból – székelyföldi pecsétek és címerek című tárlatot mutatjuk be, a szentendrei skanzen elhozza az Erdély virágai című kiállítását. Halad a képtár korszerűsítése, jövőben be szeretnénk fejezni. El szeretnénk érni a múzeum akkreditációját is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 30.Nem nyilatkozhatott magyarul Csutak az MTI-nekNem nyilatkozhatott magyarul az Országos Élelmiszer-biztonsági Hatóság magyar nemzetiségű alelnöke Romániában az MTI Hírcentrum tudósítójának – hangzott el a Duna Tv csütörtök esti Híradójában. Mint kifejtették: az MTI Hírcentrum riportere a karácsonyi hatósági ellenőrzésekről kérdezte Csutak Nagy Lászlót, a román élelmiszer-biztonsági hatóság alelnökét, aki végül felettese utasítására nem nyilatkozhatott anyanyelvén. Duna Televízió Híradójában az alelnök magát az ügyet is románul kommentálta: „A román állam tisztségviselője vagyok” – mondta Csutak Nagy László. Az MTI Hírcentrum megkeresésére Radu Roatiş Cheţan, az élelmiszer-biztonsági hatóság elnöke írásban tagadta, hogy ilyen utasítást adott volna Csutak Nagy Lászlónak. Hozzátette: „az alelnök úr bármikor nyilatkozhat magyarul, bizonyíték erre a számtalan korábbi magyar megszólalása is”. Néhány sorral lejjebb viszont azt írta: „Románia hivatalos nyelve a román, és az intézmény alkalmazottai is ezen a nyelven adnak interjút a sajtónak” – hangzott el a Híradóban. A Duna Tv-nek Asztalos Csaba, a Diszkriminációellenes Tanács igazgatója azt mondta: ehhez hasonló nyelvi korlátozások gyakran előfordulhatnak a román állami intézményeknél. „Túlkapásról van szó. Általában az intézmények valóban az állam hivatalos nyelvén kommunikálnak. Ez igaz. De szerintem különböző reakciója lett volna az igazgató úrnak akkor, hogyha mondjuk angol nyelven kellett volna kommunikálni” – nyilatkozta Asztalos Csaba. Krónika (Kolozsvár) 2011. december 30.RégészháborúLaczkó Vass Róbert nemrég megnyitott fotókiállítása Gyulafehérvárról, egy ezer éves keresztény központnak mutatta be felújított és sokszínű arcát, amelynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket megszólaltatóknak. Az új pompájukban fénylő, beszédes kövek alatt vannak azonban elnémított és múltjukba fojtott emlékek is… Több írásomban igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspektíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a horrorfilmben: kitenni vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum, Köln, Saalburg vagy Xanten – irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos értelemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nem csak a súlyos anyagiakkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők gombaszerűen nőjenek a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendezett kertjeiben. A romániai régészetnek az igazi hátrahúzó-erejét az érdekellentétekből és személyes hercehurcákból születő döntések képezik, amelyek minden termékeny ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ez a kép került legalábbis a román olvasóközönség elé a dr. Ioan Piso ókortörténész által az elmúlt héten megjelentetett, szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megírt cikkben (Cotidianul online, december 7., https://www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/), amelyben a kolozsvári történelmi múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Costuzzo Parkban történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai képességeit bírálta és vonta kétségbe. Érvei között szerepelt, hogy a nemcsak romániai, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi légiótábor központi épületét az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu), az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel és börtönt járt munkásaikkal. A professzortól már megszokott nyers, de tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatározás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szálakat tovább rontja, és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat teremt. A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Piso-t és bírálatát mániákusnak tartja, amelyet jogi ügyleteihez és állandó pereskedési botrányaihoz hasonlítanak. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás határát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a tudományos munkát feláldozó és közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek – általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenségnek, hogy a további ásatások valamint az intézmények közötti együttműködések és az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek közötti hatalmi harcoknak. A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műemlékeink – melyek közül még az UNESCO listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet – ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak, és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító erejével. T. SZABÓ CSABA Szabadság (Kolozsvár) 2011. december 30.Jó úton halad a SapientiaA szenátus megszavazta, a képviselőház jövőre dönt az akkreditációról Egy éve és hét hónapja tart a Sapientia EMTE akkreditációs kálváriája. Más romániai magánegyetemek esetében ez a folyamat átlagosan négy hónapig tart. Nehézségek árán ugyan, de nemrég a politikum kimozdította a holtpontról a magyar állam által támogatott intézmény ügyét: a szenátusban megszavazták az egyetem véglegesítését, a következőkben a képviselőháznak kell döntenie. A fejlemények várható alakulásáról és az akkreditációt követő változásokról Dávid László rektorral beszélgettünk. – Tudomásunk szerint az akkreditáció kérdése ebben az évben már semmiképpen nem kerülhet a képviselőház elé. Mivel a testület januárban parlamenti szabadságon van, legkorábban februárban foglalkozhatnak majd ezzel. Azt is figyelembe kell venni, hogy akárcsak a szenátus esetében, itt is a bizottságok döntése nyomán indul el az elismerés folyamata. Reméljük, a „bizottságosdi” nem olyan ütemben halad, mint a felsőházban, ahol csak a jogi bizottságnál négy hónapig állt a Sapientia ügye. – Az is elképzelhető, hogy a képviselőház visszaküldi felülvizsgálatra a szenátusnak az iratcsomót? – A vonatkozó törvényeket részletes ismeretében, ezt elképzelhetetlennek tartom. Ha olyan egyetemek működését is jóváhagyták, amelyeknek színvonala mélyen a Sapientia nívója alatt van, nem látnám indokoltnak a kifogásokat. Az elvárásokat messzemenően túlteljesítettük, ráadásul az impakt faktoros, tudományos publikációk alapján az idén a magánegyetemek közül a miénk lett a legjobb az Ad Astra egyesület felmérése szerint. Értékeinket elsősorban a szakmabeliek ismerik el, amit jól példáz az is, hogy míg a szenátus jogi bizottságában hosszas viták folytak, az oktatási bizottságban egyöntetűen megszavazták az akkreditációt. Ezért optimista vagyok, s bár elismerem, hogy messze vagyunk még a kitűzött céljainktól, szerintem jó úton járunk. – Van valamilyen gyakorlati hozománya a szenátusi döntésnek? – Semmi az égvilágon. Az erkölcsi jóvátételen kívül is talán csak annyi, hogy apró karácsonyi ajándékként ismét túl vagyunk egy akadályon. – Az adminisztrációt illetően nyilván az államvizsgát érinti a legérzékenyebben a függőben lévő akkreditáció. Ilyen körülmények között hogyan készülnek rá? – Amennyiben nem születik végső döntés a tanév végéig, akkor a korábbi évekhez hasonlóan a diákjaink más egyetemeken fognak államvizsgázni. De arra is fel vagyunk készülve, hogy ha az utolsó pillanatban érkezik meg a jóváhagyás, akkor pedig megszervezzük az első „házi” próbatételt. Ebben az esetben a vizsgáztató bizottságokba meghívunk három külső tagot, amivel elsősorban azt jeleznénk, hogy az akkreditáció után is kapcsolatban szeretnénk maradni más egyetemekkel, tehát nem vonulunk elefántcsonttoronyba, hanem szerves részévé akarunk válni a minőségi egyetemi rendszernek. – Ön szerint a parlament alsóháza meddig tologathatja az egyetem elismerését? – A képviselőháznak nincs időkorlátja ilyen ügyekben, a sürgetésre pedig nincsenek eszközeink, de nem szeretnék a legrosszabbra gondolni, hiszen a késlekedésért az egyetem máris sokat veszített: nem tudtuk elindítani a mesterképzést, és ami talán még fájdalmasabb, elveszítjük az oktatóinkat. Az egyetemet jó pár olyan idős tanár közreműködésével indítottuk, akik közül sokan elérik az idén a nyugdíjkorhatárt. Tőlük – az új tanügyi törvény értelmében – meg kell válnunk. Bár a szabályok szerint nyugdíjas óraadóként továbbra is foglalkoztathatjuk őket, ez a megoldás rontaná az akkreditációs feltételeket. Ezt az űrt a fiatal oktatókkal kellene pótolnunk, az ő esetükben viszont az a gond, hogy a kötelező előléptetés egyik feltétele a habilitáció. Maga a törvény is nehezen született meg, nemrég látott napvilágot a módszertana, gyakorlatilag tehát legalább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az első fiatal kollégák habilitálhassanak. A közérthetőség kedvéért: a habilitáció egy olyan, számos országban ma is alkalmazott rendszer, ami tulajdonképpen a nagydoktori minősítésnek felel meg: a kandidátus az addigi tudományos tevékenysége, publikációi és eredményei alapján összeállít egy jegyzéket, amit egy doktori tézishez hasonlóan meg kell védenie egy adott egyetemen. – Miként hat ez vissza a Sapientiára? – Elvileg elképzelhető, hogy valaki harmincévesen habilitáljon, de a gyakorlatban a tudományos munka mennyisége miatt nagyon ritka. A Sapientia esetében az akkreditáció kétéves késése miatt a fiatalok előléptetése gyakorlatilag megállt. Az új előléptetési törvény olyan feltételeket szab, amelyek szinte megvalósíthatatlanok: Romániában, sőt a környező országokban sincs olyan publikáció, amit figyelembe vennének az előléptetésnél. Nemrég beszélgettem egy francia professzor asszonnyal, aki elmondta, hogy a romániai feltételeknek bizony a nyugati doktorátusi vezetők sem felelnének meg. Az újítással a szaktárca ismét olyan döntést hozott, aminek nincs meg a hátországa. – Visszatérve az akkreditációra: ha az egyetem számára kedvezően alakulnak a dolgok, és még az idén elismerik, milyen változások várhatóak a következő tanévtől? – Formális változásnak tartom, ugyanakkor ha a Sapientia bekerül az akkreditált romániai egyetemek közé, rangsorolni fogják (szakonként is minősítést kap), és bekerülünk az Erasmus-Socrates-körbe, vagyis a diákjaink könnyebben pályázhatnak és tanulhatnak szerte Európában. A formalitások másik fontos eleme lehet az állami támogatás, amire akkreditált egyetemként joggal számíthatunk. A változások másik nagy csoportjába tartozik a vertikális építkezés. A bolognai folyamat miatt egyelőre csak alapképzést nyújtunk, de lehetőség nyílik a Sapientia egyik legfontosabb célkitűzésének az elérésére, vagyis a mesterképzők és a doktori iskolák kiépítésére. Bőven van tehát tennivalónk, egy pillanatra sem dőlhetünk hátra, mert az igazi munka csak ezután következik. Jakab Lőrinc Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2011. december 30.Balliberális valóságtükrözés1991. március 15-én a Múzeumkertben Antall József akkori miniszterelnök mondott beszédet. Szép ívű, történelmi ihletettségű, magvas gondolatokban bővelkedő, ízig-vérig magyar beszédet mondott. Pár lépessel előttem két suhanc egy molinót feszített ki, mikor Antall a mikrofonhoz lépett, melyre az volt felírva, hogy „Fasiszta, geci kormány”. A felirat pár másodpercig maradt a levegőben, mert a körülöttük állók széttépték, és a két kölyök is rosszabb véget érhetett volna, ha a rendezők pillanatok alatt ki nem vezetik őket a tömegből. Másnap azt olvasom a Népszabadságban, no nem szóról szóra, de körülbelül, hogy Antall József beszédét kisebb csoport zavarta meg, akik a kormányt gyalázó feliratot emeltek a magasba és kormányellenes jelszavakat kiabáltak. Nos, kisebb csoportról és jelszavak kiabálásáról szó sem lehetett, az akció pár másodperc alatt zajlott le. Akkor ízelítőt kaptam abból, hogy miként képes a balliberális sajtó bolhából, ha nem is elefántot, de egy kisebb egeret csinálni. Később sorozatosan tapasztaltam hasonlókat, kezdve Göncz Árpád 1992. október 23-i kifütyülésétől, amit balliberális sajtó a szkinhedeket nyakába varrt, miközben a téren több ezer ember és néhány szkinhed volt (egyébként közel az egész tömeg kifütyülte Gönczöt, azért, mert nem írta alá a balliberális médiaelnökök Antall által javasolt menesztését, a szkinhedek az elnökkel netán szimpatizáló tömegben könnyen az Antallt gyalázó suhancok sorsára juthattak volna) el egészen az Eörsi Mátyás elleni EMI-s tiltakozóakcióig, amikor a sajtó úgy értékelte azt az egyetlen bekiabálást, hogy „Eörsi és Eckstein menjen inkább a gázai övezetbe tárgyalni”, hogy „a jelenlevők antiszemita jelszavakat skandáltak”. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy azt olvastam a legutóbbi SZKT-ről egy Transindexes beszámolóban, hogy Markó Béla szerint „nem volt egy hősi gesztus az EP-ben a Székely Jeruzsálem-plakáton leragasztani a nevem”. Mivel fogalmam sem volt, hogy mire utalt az RMDSZ volt elnöke, a megadott linken tovább mentem, s egy októberi keltezésű szövegben azt találtam, hogy „Tőkés az elmúlt héten az Európai Parlamentben gyalázkodó feliratokat ragasztatott a Markó Béla előadását hirdető plakátokra”. Mivel elég valószerűtlennek tűnt a történet, gondoltam, utánaérdeklődöm a valóságnak. S hamar ki is derült, miről szól a dolog. Markó Béla mutatta be Szávai Géza Bözödújfaluról szóló könyvét, Tőkés László asszisztense pedig egyetlen plakátra ragasztott egy feliratot mindössze tíz percre, azzal a szöveggel, hogy „Mit keres Cián Béla az EP-ben?” El lehet azon vitatkozgatni, hogy mennyire elegáns vagy taktikus egy ilyen gesztus, de az bizonyos, hogy ahhoz képest, hogy Markó Béla a nagy nyilvánosság előtt az Erdélyi Magyar Néppárt megalakítását Magyarországról jövő ciánszennyezésnek nevezte, igencsak finom replika. Arról nem szólva, hogy micsoda perverz dolog, hogy pont Markó Béla mutat be egy falu elpusztításáról szóló könyvet, akinek szervezete most készül zöld utat engedni a lokális környezeti apokalipszissel járó verespataki beruházásnak. Ahhoz képest, ami Verespatakon készül, Bözödújfalu tragédiája maga a kommunista emberségesség. Hát így állunk két évtized elteltével is az álobjektív balliberális médiaorgánumok valóságtükrözésével… Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2011. december 31.Magyarellenes plakátok CsíkszeredábanPlakátokat ragasztgatott az egyik szélsőséges román szervezet Csíkszereda szerte december 30-án mintegy óévi búcsúztatóként. Az „állítsák meg a román hoki elmagyarosítását” szöveget tartalmazó plakátok egyike Korodi Attila parlamenti képviselő irodájának, illetve az RMDSZ Csíki Területi Szervezete székházának ajtójára került. Ennek kapcsán a képviselő azt nyilatkozta, hogy a plakátragasztgatás helyett a tettesek jobban tennék, ha ők is elkezdenének hokizni, szaladni, sízni, korcsolyázni, hiszen ép testben ép lélek, és a sport igazán össze tud fogni egy közösséget. Az Erdély.ma információ szerint ugyanilyen plakátok jelentek meg Marosvásárhelyen is. Erdély.ma 2011. december 31.Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alattHódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását. A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is. Nemzetrészek színezete Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál. Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is. Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá. Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ! 2011. OKTÓBER 23-ÁN, AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT MAGYAROK NEVÉBEN, AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK, HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek. Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől. Sylvester Lajos Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 31.Erdélyi kastélykönyvAz első kiadás utolsó ötven példánya kelt el az "Isten segedelmével udvaromat megépítettem..." Történelmi családok kastélyai Erdélyben című kötetnek a minapi sepsiszentgyörgyi könyvbemutatón. A Gábor Áron Teremben megtartott, mintaszerűen megszervezett ismertetőn részt vettek a szerzők, Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt fiatal csíki történészek, akik nyolcévi munkával alkották meg e fokos, átlagon felüli szakmai és nyomdai igényességgel született művet, melyet az Isten is ajándék könyvnek teremtett. A különben több száz lejes önköltségi áron készült példányokat a mecénásoknak – köztük a Kovászna Megyei Tanácsnak – köszönhetően a Gutenberg Kiadó mindössze nyolcvan lejért tudta kereskedelmi forgalomba bocsátani. Tamás Sándor megyeitanács-elnök hangsúlyozta ez alkalomból, hogy a főnemesi erdélyi családok udvarházainak huszadik századi viszontagságos története egy kicsit a régió magyarságának sorsát is jelképezi, ugyanis a 130-valahányból ma 41 romos állapotban van. A megyénkbeli 164 kúriából és kastélyból hasonlóképpen egyharmad vár felújításra. A szerkesztő, valamint Nagy Balázs néprajzos és a szerzők beszámolóiból kiviláglott, hogy a témakörben mozgó dilettáns munkákkal szemben a kötet egy olyan történelmi osztálynak is emléket állít, melyet a diktatúra eltüntetni kívánt a süllyesztőben (1949-ben egyetlen éjszaka internálták, deportálták őket, egy részük kényszermunkatáborba került), melyet ma méltányos elbírálásban részesíteni kötelesség. Ezt szolgálja eme egyszerre építészeti és családtörténeti leírás, a szerzők ugyanis levéltári kutatásokra alapozva a főnemesi családok sorsát és hálózatát is felvázolják a kastélyismertetésekhez csatolt dolgozataikban. A szakirodalmi forrásmunka kiemelkedő színvonalú képanyagával igazi útikalauza lehet ama turistáknak is, akik a régió kultúrtörténetében kívánnak eligazodni. A szerzők terepmunkájukról színes anekdotákban számoltak be. A nyolcvan százalékban románlakta vidékeken található magyar arisztokrata kastélyok tulajdonképpeni története elhalványulóban a helyi közösségek tudatában, ha nem veszett már teljesen ki onnan; jellemző egy Hunyad megyei eset, amikor is az épületet kereső szerzőket így igazította útba egy helybeli: "Á, a Gostat épületében lakó bárót keresik? Az itt és itt található." A történelmi családok utódainak egy kisebb része valóban megpróbál hazatérni, s ha az elhanyagolt vagy lelakott udvarházakhoz birtokait is visszakapná, akár maga is hozzájárulhatna a műemlékek megmentéséhez, mint erre a zabolai Mikesek példát nyújtanak. Az épületkincs tatarozása, megőrzése különben állami és mindenképpen nemzetiségi feladatunk marad. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. december 31.Csoda NémetszentpéterenPirosban elkészült a templom Kemény, dolgos évet tudhatnak maguk mögött Aradon a Mosóczy-telepi református gyülekezethez tartozó németszentpéteri szórványgyülekezet hívei. Akik nt. Józsa Ferencz lelkipásztor vezetésével nyár elején öntötték le a templomuknak az alapjait. Azóta rengeteg önkéntes munkával, adakozással – amihez az egyházmegye gyülekezetei is hozzájárultak – sikerült év végéig tető alá hozni az épületet, aminek a koronáját, a gömbön ülő buzogánnyal ékesített toronysüveget december 29-én, csütörtökön egy autódaru segítségével sikerült a helyére emelni. Ami azt jelenti, pirosban elkészült a templom, a téli pihenő alatt új erőt, erőforrásokat gyűjthetnek a végleges befejezéshez. A hozzávetőleg 40 lelket számláló, maroknyi gyülekezet és lelkésze bebizonyították: Isten segedelmével még a megvalósíthatatlannak tűnő vágyak is teljesülhetnek. Nyugati Jelen (Arad) 2011. december 31.Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstólKarácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga. Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. Nyugati Jelen (Arad) 2011. december 31.SAS PÉTER: MARIANUMA 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011) Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában. Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége." Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is. Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket. Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből. Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is. A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott." Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!" Verbum, Kolozsvár 2011 Fodor György Keresztény Szó (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
