|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 328 találat | lapozás: 1-30 ... 241-270 | 271-300 | 301-328 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2012. január 27.Az anyanyelven tanulás fontosságát hangsúlyozza az RMDSZInterjú Magyari Tivadarral, a szövetség oktatásért felelős főtitkárhelyettesével „Minden magyar gyermek számít” szlogennel indított tájékoztatási kampányt a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ). A szövetség ennek keretében arra kívánja biztatni a magyar vagy etnikai szempontból vegyes családokat, hogy gyermekeiket magyar iskolába, magyar osztályba írassák. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős főtitkárhelyettese lapunknak megvilágította a kampány okait és körülményeit, elsősorban azokat, amelyek a szövetség által kivívott új oktatási törvény ránk vonatkozó előírásaiból erednek, és amelyek kihasználása végeredményben rajtunk, magyar embereken múlik. – Miért most indul ez a kampány? – Az előző években is odafigyeltünk arra, hogy tudatosítsuk az anyanyelvi tanulás fontosságát a romániai magyar családokban. Igény szerint támogattuk pedagógusoknak, szórványkollégiumok képviselőinek minden ilyen igyekezetét. El kell mondanom: kiváló munkát végeztek, a magyar iskolák választása mellett nem csak ésszerű, közérthető érveket mondtak a szülőknek vagy iskolaválasztó tizenéveseknek, hanem tájékoztatták őket minden továbbtanulási lehetőségről, olykor pályaválasztási tanácsokat is adtak. Például a tavaly az anyanyelv iránti elkötelezettségéről és lényeglátásáról ismert nyelvészprofesszor, Péntek János juttatott el levelet a magyar szülőkhöz. Most sok minden megváltozik az oktatásban, főleg az új törvény miatt. Újfajta, átfogó tájékoztatás is szükséges, sok szereplő, közvetítő bevonásával. – Hogyan készült az RMDSZ Főtitkárság Oktatási Főosztálya erre a kampányra? – Ez része az RMDSZ Új fejezet című programjának, és a tavalyi „Erdélyi Konzultáció” tanulságait is használja. Ismert, hogy ennek keretében a lakosság körében gyűjtöttük össze a gondokat, bajokat, tanácsokat, prioritásokat. Közvetlen szakmai előzményeként felderítettük azokat az indokokat, amelyek megfogalmazódnak a magyar szülőkben akkor, amikor nem magyar, hanem román tannyelvű iskolába, osztályba íratják a gyereket. Ők kevesebben vannak: a romániai magyar lakosságra, szerencsére, továbbra is az jellemző, hogy fiataljait magyar nyelven taníttatja. – Hogyan juttatják el az üzeneteket a magyar családokhoz? – Igyekszünk a családhoz elmenni, de minden más eszközt is felhasználunk. Lesznek szórólapok, plakátok, a sajtó eddigi érdeklődése kedvező, jobb, mint amire számítottam. Valószínű azért, mert egy fontos, a napi politikán túlmutató ügyről van szó. – Sokan úgy gondolják, hogy a gyerek jobban érvényesül, versenyképesebb lesz, ha román iskolában tanul… – Vannak szülők, akik úgy vélik, hogy a román környezetben tanuló, szocializálódó, szaknyelvet elsajátító fiatal később sikeresebben nyer el állásokat, sikeresebben integrálódik román szakmai, környezetben, sőt társadalmi életben. Gyakori ez az iskolaválasztási indok nagyvárosi szórványban. Az így gondolkodó szülő a gyereknek általában egy tágabb társadalmi teret akar biztosítani, kiterjedtebb kapcsolati hálót, de ebben a gondolkodásban az is megjelenik olykor, hogy – az amúgy felvállaltan magyar identitású – fiatal ne maradjon a maga, főleg magyarokból álló kapcsolati hálózatában, hanem szokja, tanulja a román környezetet. Érthető a szülőknek ez az érve, de meg kell nekik magyarázni, hogy a környezetünkben levő sikeres magyarok javarésze magyar iskolába járt. A gyerek azon a nyelven tud a legjobban tanulni, amit először tanult meg: anyanyelvén. Ez nem csak a kisebb iskolásokra igaz, hanem minden életkorban, beleértve a középiskolát és az egyetemet is. Sőt, az anyanyelvén tanított gyerek más nyelveket is, így a románt is jobban elsajátítja, magabiztosabban használja. Tehát nem a távlati, felnőttkorban elérendő beilleszkedés a tét, hanem egy azonnali cél: az iskolai sikeresség, az, hogy az amúgy is összetett tanulnivalók elsajátításában, készségek fejlesztésében a gyerek anyanyelvét használja. – Mit tudnak mondani azoknak, akik közömbösen viszonyulnak a magyar nyelv fontosságához, és azt mondják, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy milyen nyelven tanul a gyerek? – Ezek a családok vállalják, vallják a magyarságukat, de az életük különböző fontos döntéseiben, mint például az iskolaválasztás, sőt a párválasztás a magyar identitás nem kulcstényező. Ők mérlegelik, hogy a gyerekük mely iskolában, milyen szakon tanulna jobban, lenne sikeres, versenyképes, és az is lehet, hogy a mérlegelt tényezők között szerepel a tanítás nyelve is, de nem az a döntő számukra. Ha más okokból jobbnak, előnyösebbnek látják, román iskolába íratják a gyereket. Igyekszünk érzékennyé tenni őket e kérdés iránt, élve azzal, hogy – adataink szerint – az ilyen szülők többsége a hetvenes, nyolcvanas években maga is magyar iskolába járt. Itt mondom el, hogy ebből a szempontból olykor a sokkal tudatosabb nagyszülők hatására is számítunk! Azt javasoltam a munkatársaknak, hogy ne hagyjuk ki az érzelmi érveket: utaljunk arra a külön, közös élményvilágra, ami bennünket, magyarokat itt és mindenhol összeköt. Ezzel az élményvilággal a gyerek magyar iskolában találkozik. János vitéz, Ludas Matyi, Nyilas Misi, a természeti és történelmi legendák, az ismert regények, a dalok, a táncok, a játékok, a versek ismerete közös bennünk, és ezeket azért ismerjük, szeretjük, mert az iskolák közös élményvilágot jelenítenek meg nekünk. A román iskolában a gyerek kimarad egy sor olyan irodalmi, történelmi vagy más kulturális élményből, tudásból, ami közös azokban, akik magyarok. – Sokan azért íratják a gyereket román osztályba, mert úgy vélik, hogy jobban meg tud tanulni románul… – Sajnos még a Székelyföldön is találtak a kollégáim erre példát. A gyerek alig értette a román nyelvet, amikor tanítani kezdték neki az írást, olvasást, számolást, természetrajzot. El akarjuk mondani a magyar embereknek: a román nyelv elsajátítására igenis van lehetőség a magyar iskolákban is. Eddig a magyar iskolákban sajnos úgy tanították a román nyelvet a gyerekeknek, hogy nem voltak tekintettel arra, hogy a hétköznapi román nyelvű kifejezési képességüket fejlesszék. A tananyag és a tanítási módszerek sokszor arra sem voltak tekintettel, hogy a nem román anyanyelvűeknek teljesen másképpen kell a románt tanítani. Ez végre megváltozott. Az új oktatási törvény előírja, hogy a magyar gyerekeknek külön, szakszerűen átgondolt tantervvel, nem anyanyelvként tanítják a románt. De igazán jól érteni és beszélni románul elsősorban nem az iskolában lehet megtanulni. Azok a romániai magyarok, akik jól tudnak románul, főleg iskolán kívül, játszótársaktól, tévéből és más módon tanulták meg ezt a nyelvet. A hétköznapi román nyelvet, amivel az élet különböző helyzeteiben jobban lehet boldogulni, inkább az iskolán kívüli környezetben lehet jobban elsajátítani. Én magam tizenkét évig magyar iskolába jártam, magyarul érettségiztem. Az egyetemre elsőnek jutottam be, második helyen végeztem, pedig az már akkor román egyetem volt (abban az időben nem volt magyar tagozat). Hogyan boldogultam a román nyelvvel sok-sok év magyar iskola után? Egyszerű: a román barátoktól, játszótársakról, szomszédoktól, szép román lányoktól. – Mit tudnak üzenni azoknak, akik azért választják a román iskolát, mert a magyar iskola távolabb van, ezért talán költségesebb is oda járatni a gyereket? – Sokan azért választanak a gyerek számára román iskolát, mert a magyar iskola valamilyen többletköltséget jelent, például távolság miatt. Legtöbbször a magyar iskola nem vagy alig kerül többe, de ha valamiért igen, akkor tudni kell, hogy a rászorulóknak számos támogatási lehetőség áll a rendelkezésére. Azt is vállaljuk, hogy azonosítva a rászorulók körét, folyamatosan információval látjuk el őket a támogatási lehetőségekről. Szeretnénk egy olyan tájékoztatási rendszert kialakítani, amivel a gyerekeiket áldozattal tanító magyar családok mellett álljunk: az óvodától az egyetemig. T. SZ. Z. Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 27.Ráhúzták a huzatot a hatalmával visszaélő rendőrségreTunyogi Béla Csaba első fokon megnyerte a rendőrség elleni perét Nem habozott és jól tette: Tunyogi Béla Csaba hatósági megfélemlítés miatt egy évvel ezelőtt beperelte a Kolozs Megyei Rendőrfelügyelőséget, hétfőn pedig megnyerte a bírósági eljárást. A taxisofőrként dolgozó kolozsvári lakost, aki mellesleg íjászoktató, 2010. december 1-jén bekísérte a rendőrség azért, mert jól látható piros-fehér-zöld színű céltáblahuzattal igyekezett edzést tartani az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba. Többórás fogvatartás után végül büntetés nélkül távozhatott a Rudolf úti (Decebal utca) rendőrőrsről, sőt jegyzőkönyvet is csak tessék-lássék módra bocsátottak ki neki. Tunyoginak sikerült egy tanút is magával vinnie az őrsre, és elhatározta, hogy bepereli a hatóságot. A rendőrség becsületét védőket valósággal leseperte a bíró, és Tunyogi első fokon megnyerte a pert. Ügyvédje szerint ez nem lenne ritka eset, ha az emberek szembe mernének szállni a rendőrséggel, amikor úgy érzik, visszaélés áldozatai. Szokásos szerdai íjászedzését tartotta volna Tunyogi Béla Csaba az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban 2010. december 1-jén, de alaposan felforgatták az esti programját. Az íjászoktató autója tetején szállította az 1x1 méteres céltábláit, mert ezek nem férnek be a csomagtartóba. Az aznapi esős idő miatt azonban kénytelen volt huzattal bevonni a szivacs anyagú céltáblákat, mert ha ezek beáznak, alkalmatlanok az íjazásra. Leparkolt az iskola előtt, ahol arra lett figyelmes, hogy egy rendőrkocsi elhalad az autója mellett, majd visszafordul. Leigazoltatták, mégpedig jó alaposan: mivel bajuszt növesztett, a rendőrök kételkedtek abban, hogy a személyi igazolványon található fényképen ő szerepel. A jogosítvány felmutatása után hitték el, hogy nincs semmi átverés a pakliban. Rövidesen azonban változott a pakli összetétele, és kezdett piszkálódással, megfélemlítéssel telítődni. Kihagyták a nyilvántartásokból Egyórás utcai „semmittevés” után megjelent a rohamrendőrség, – a magyarázat szerint – azért, mert a céltáblák az ominózus huzattal csak az ő autójukba fér be. A maszkos rendőrök közül kettő alkalomadtán meg-meglökdöste őt, miközben kiderült, hogy Tunyoginak be kell mennie velük az őrsre. Magyarázatot nem fűztek a „meghíváshoz”. „Nem zavarta őket az íj az autómban, sem a tanítványaim kezében. A tulajdonképpeni fehér fegyvernél is veszélyesebb volt a céltábla-huzat” – emlékezett vissza az esetre az érintett. Tunyogi Béla Csaba már ekkor eldöntötte, hogy bepereli a hatóságot, és erősödött benne az elhatározás, amikor biztossá vált, hogy bevihet magával egy tanút. Az őrsön nem engedték el a mosdóra, sőt vizet sem adtak neki, de még csak nem is törődtek vele. Az egész eljárást egy fiatal rendőr vezette le, akivel nem mondhatni, hogy szoros barátságot alakított ki Tunyogi. Az íjászoktatóról fényképet is készítettek, majd órák múlva elengedték – a semmivel! Ugyanis még jegyzőkönyvet sem tudtak felmutatni a sértettnek. Tunyogi a formaságokhoz ragaszkodva íratott egy jegyzőkönyvet. Ebben azt fogalmazták meg, hogy emberségesen bántak vele az őrsön, viszont nem adták át a taxisofőrnek, hogy – az előírásokhoz híven – ő is hozzáfűzhesse az észrevételeit. Kiderült, a rendőrség bejáratánál sem vették nyilvántartásba, holott a fiatal rendőr ennek ellenkezőjét állította. Amikor Tunyogi szóvá tette az ügy kezelése miatti felháborodását, a rendőrnek az volt a válasza, hogy „költözzön Magyarországra!” „Nem erőltettem ezt a bíróságon, mert nem nemzetiségi botrányt akartam okozni, csupán állampolgári jogaimat védtem” – nyilatkozta az íjászoktató. Labdába sem rúgott a rendőrség Az esetről értesült az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kolozsvári szervezete is, és felkarolták az ügyet. Ügyvédet bíztak meg Tunyogi számára, és feljelentették a rendőrséget. A bírósági ítéletek közlésére szolgáló portál alapján 2011. február 12-én iktatták a feljelentést. A tárgyalásokkal sokat várattak az érintettekre. Egy teljes év telt el hallgatással, illetve azzal, hogy a bíróság és a törvényszék találgatta, melyik szerv hozhat ítéletet ebben az ügyben. Végül a bíróságot nevezték meg felelős ítélethozó testületként. Idén januárban vágtak bele az „érdemleges” tárgyalásokba, és Tunyogi Béla Csaba szerint a rendőrség igazát képviselőket valósággal leseperték a porondról. „Kiváló bírót jelöltek ki számunkra. Meglehet, hogy egy ettől eltérő nézeteket valló bíróval vesztett ügyem lett volna. Az én tanúmat is »megkínozta«, de a rendőrség tanúit is. Engedte, hogy érveljek az igazam mellett, és sikerült csapdába csalogatni a rendőrség tanúit” – mondta Tunyogi. A taxisofőrnek fényképek és videofelvételek is rendelkezésére álltak, amivel igazolni tudta, hogy a kérdéses napon nem hágta át a szabályokat. A második tárgyaláson – hétfőn – bemutatta ezeket a bizonyítékokat, és ettől kezdve nyert ügye volt. Tunyogi Béla Csaba és ügyvédje 5000 lejes erkölcsi kártérítést követelt, és az igényelt összeget a bíró szó nélkül jóváhagyta. A rendőrség 15 napon belül fellebbezhet. – Ezzel az egésszel az volt a célom, hogy bebizonyítsam azok számára, akiket eltipornak, hogy igenis vállalhatják a jogaikat, megvédhetik magukat akár a rendőrséggel szemben is – összegzett Tunyogi, megjegyezve, hogy a kártérítésből esetlegesen befolyó összeget az íjászatra fordítaná. Csigi Levente, az EMNT kolozsvári szervezetének elnöke üdvözli a tényt, hogy Tunyogi Béla első fokon megnyerte a pert a rendőrség ellen. „Reméljük, hogy a rendőrség számára is tanulsággal szolgált, hiszen hatósági megfélemlítés történt. Nem kell erőszakosan fellépni az ellen, aki nem ünnepel december elsején” – nyilatkozta lapunknak az elnök. „Kevés ember mer szembeszállni a rendőrséggel” Tunyogi Béla Csaba ügyvédje, Györffy Emőke szerint a bíróság nagyon alapos munkát végzett, de két jogi bukfenc is becsúszott a perbe: túl sokáig húzódott a folyamat, másrészt nem hallgatták ki azt a rendőrt, aki a 2010. december elsejei „kihallgatást” levezette. A rendőr arra hivatkozott, hogy a szakmai titoktartás ellen vétene, ha vallana a bírósági tárgyaláson. „Az egész per lejárhatott volna három terminus alatt” – véli Györffy Emőke. Az ügyvéd szerint a rendőrség várhatóan megfellebbezi a döntést, mert a számvevőszék felé bizonyítania kell, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne kelljen állami pénzből kártérítést fizetnie. Ennek ellenére „normál körülmények között” nem változtathatna a törvényszék a bírósági döntésen. „Amennyiben jogállamban élünk, ennek a döntésnek a törvényszéken is meg kell állnia a helyét” – nyilatkozta az ügyvéd. Nagyon ritkán történik meg, hogy valaki pert nyer a rendőrség ellen, de ez nem a bíróságon múlik. – Kevesen mernek szembeszállni a rendőrséggel, és kevés embernek van türelme, ideje, nem utolsósorban pedig pénze ahhoz, hogy vállalja a pert, látva, hogy ilyen sokáig elhúzódik az eljárás – mondta Györffy Emőke. KOVÁCS HONT IMRE Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 27.Egyre több orvos távozik külföldre Hargita megyébőlDuplájára nőtt Hargita megyében a külföldön munkát vállaló egészségügyi alkalmazottak száma. A megyei Egészségügyi Igazgatóság adatai szerint 2011-ben 30 személy jelezte, hogy külföldön szeretne munkát vállalni, ez a szám 2010-ben mindössze 17 volt. Tar Gyöngyi igazgató sajnálatosnak tartja, hogy többnyire a fiatal orvosok távoznak külföldre, mivel kicsi az esély, hogy még visszajöjjenek Romániába dolgozni. „Egyesek már a rezidensvizsga után mennek is külföldre. Ez nem is volna baj, ha utóbb hazajönnének. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy 65 százalékuk többé nem jön vissza, hanem külföldön telepedik le” – mondta az Egészségügyi Igazgatóság vezetője. Demeter Ferenc, a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház menedzsere azt állítja: a múlt évben a legtöbben a sürgősségi osztályról vállaltak külföldön munkát, azonban többségüknek szándékában áll hazatérni. Mint mondta, többnyire olyan ápolókról van szó, akik egy-két évre szakították meg munkaviszonyukat, jelenleg pedig Olaszországban vagy Németországban tevékenykednek. Demeter megjegyezte: a kórháznak jelenleg is tíz orvosra van szüksége. Krónika (Kolozsvár) 2012. január 27.Egyed Péter előadása AradonÉrtelmiség látlelete Sajnos, alig harmincan voltak kíváncsiak ma délután dr. Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem professzorának előadására az erdélyi értelmiség múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Pedig az RMDSZ Szabadelvű Platformjának alelnöke – az RMDSZ székházában szervezett előadáson jelen volt Bognár Zoltán elnök is – Aradon ritkán hallható igazságokat, látleletet nyújtott a hallgatóságnak az erdélyi-romániai értelmiségi létről. S azt Egyed Péter külön hangsúlyozta, hogy Romániában nem beszélhetünk kizárólag erdélyi értelmiségről, mert a Ceauşescu-rendszer többek között homogenizációs politikájának köszönhetően nagyon sok magyar értelmiségit helyeztek a Kárpátokon túli megyékbe. Az előadó kifejtette, hogy a belső-erdélyi, partiumi és bánsági értelmiségről két fő csapás mentén (is) beszélhetünk: az egyik a kvantitatív, a másik a területi elosztás. Tény, ma csupán becslések vannak arról, hány értelmiségi él a három régióban, de Egyed szerint a számuk 100-200 ezer közé tehető. Az elmúlt rendszerben a magyarság messze alulképzett volt számarányához képest, hisz a magyar ajkú lakosságnak talán 4 százaléka rendelkezett felsőfokú végzettséggel, miközben számarányát tekintve az összlakosság hét százalékát is meghaladta. „Optimális körülmények között ez az arány tíz százalék” – mondta az előadó, aki később megemlítette, hogy a rendszerváltás után, a mai napig körülbelül ezer felsőoktatási tanárral gazdagodott az erdélyi magyarság, ami példátlan teljesítménynek számít. Ami az értelmiség második „fő csapását”, a területi elosztást illeti, Egyed Péter úgy véli, az említett három régió értelmiségei között erős mentalitásbeli és kommunikációs különbség alakult ki, ennek okait, mozgatórugóit is részletezte, kiemelve az erdélyi magyar egyetemi központok szerepét. Rendkívül érdekes volt a romániai magyar értelmiség múltjának elemzése. Ebben kifejtette többek között, hogy 1973-tól kezdődően a ’80-as évekig drasztikusan csökkent a magyar képzés, a magyar iskolák kettős tannyelvűvé váltak, a kommunista rezsim elsorvasztotta a magyar felsőoktatást, a kevés, végzett értelmiségit pedig szó szerint kitelepítette a Kárpátokon túlra. Ez a magyarsorvasztó, homogenizáló politika pedig gyorsította a kivándorlást, főként a magyar írók és színészek körében. Egyed Péter beszélt arról is, hogy a’90-es években egy tisztázódási folyamat indult, s ekkor megjelent a magyar politikai értelmiség a szakértelmiség mellett. Sajnálattal állapította meg, hogy a két értelmiség aztán megszakította a kommunikációt egymás között, most pedig az RMDSZ kellene felvállalja ennek visszaállítását. A jövővel kapcsolatban az előadó figyelmeztetett, hogy az értelmiség belső kommunikációja áttevődik a hálózatokra, ma, a „jövő, internet-bennszülött értelmisége” a kapcsolatot már nem találkozókon, konferenciákon végzi, hanem az elektronikus levelezésen, a hálón át. Persze, egy ilyen érdekes, izgalmas előadásnak csak morzsáit lehet felvillantani a beszámolóban, valóban kár, hogy Aradon ilyen kevesen érdeklődnek személye, mondandója iránt. Irházi János Nyugati Jelen (Arad) 2012. január 27.Hazatért” az író és a színészNemcsak Sebestyén Aba, az Északi Színház Harag György Társulatának volt tagja tért vissza pár nap erejéig Szatmárnémetibe „A tér” című előadás kapcsán. Kocsis István, a darab szerzője is újra itthon járt, és Szatmárhoz kötődő emlékeiről mesélt kedden este az előadást követő kötetlen beszélgetésen. Az irodalomtörténész, történész, drámaíró Kocsis István a legnagyobb erdélyi írók sorában vált ismertté novelláival, történelmi tárgyú drámáival, a Szent Korona tanáról írt alkotásaival. Ombodon született 1940-ben, a középiskolát Szatmárnémetiben végezte 1956-ban. Sebestyén Aba – akit az előadásban Bolyai János szerepében láthattunk – a marosvásárhelyi színművészeti egyetem elvégzése után, 1996-tól 2002-ig volt a Harag György Társulat tagja. Jelenleg a marosvásárhelyi Nemzeti Színház színművésze, a Yorick Stúdió alapítója, vezetője és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. „A tér” kedd esti előadását követően az alkotókkal beszélgetésre került sor. Tóth-Páll Miklós, az Ady Endre Társaság elnöke köszöntőjében elmondta, hogy azért esett erre a két kiváló, Szatmárnémetihez jócskán kötődő alkotóra a választásuk, mert, amint már többször is hangsúlyozta, a Magyar Kultúra Hetének tematikájába az is benne foglaltatik, hogy nemcsak a magyar kultúrához, hanem a szatmári kultúrához kapcsolódó programokra is hangsúlyt fektetnek. Kocsis István elmondta, hogy az évek múltával egyre fontosabbá válnak a gyermekkori, a szatmári emlékek, csupa szívet melengető dolog jut eszébe, a szatmári gimnázium, az avasújvárosi tanítói évek kapcsán. A drámaíró elmondása szerint most látta másodjára az előadást, és tökéletes munkának tartja. „A drámaíró nem azért ír drámát, hogy majd elolvassa, mint egy regényt; látni akarja a színpadon, és át akarja élni a nézőkkel együtt a katarzis élményét” – nyilatkozta a szerző. A közönség arra vonatkozó kérdésére, hogy miért döntött pont a Bolyairól szóló monodráma mellett, Sebestyén Aba elmondta: „Régóta izgatott már Bolyai személyisége, és az, hogy hogyan lehet a zsenik mibenlétét színpadi eszközökkel megfogni. Ugyanez foglalkozatott akkor is, mikor Szatmárnémetiben az Amadeust játszottam, most pedig ugyanebben volt a kihívás Bolyai János kapcsán is. A személyisége mellett kíváncsi voltam arra is, hogy vajon milyen lehetett emberként, hiszen vajmi keveset tudunk róla; a magánéletéről, az édesapjához való viszonyáról sincsenek egyértelmű információink.” Sebestyén Aba ugyanakkor elmondta, hogy a Yorick Stúdió produkciója közel két év alatt készült, Török Violával, az előadás rendezőjével, dramaturgjával akkor próbáltak, amikor épp idejük engedte; nem volt egy folytonos munkafolyamat, de a szakaszos munka nagyon jót tett az előadásnak, mert sikerült „beérnie” közben. Legközelebb Bukarestben, majd azt követően Budapesten lép fel az előadással. „Ha sikerült emberközelbe hozni ezt a hatalmas személyiséget, ha sikerült megidézni Bolyai szellemiségét, akkor valóban értelme volt a munkának” – vallotta a színművész. Kovács Eszter Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti) 2012. január 27.Balekok„Úgy néz ki, kedves sorstársaim, hogy a tüntetések, a forrongás, a tiltakozás korát éljük. Ki ezt, ki azt akarja a világ tudomására hozni. Van, aki munkahelyét, kenyerét, keményen ledolgozott éveit félti, gyerekei jövőjét, vagy éppenséggel elege van abból, amit az úgynevezett demokráciától kapott. Magyarországi testvéreink pedig a pénzvilág zsarolását és mind hazai, mind külföldi csatlósaik, kiszolgálóik arroganciáját unták meg. Szűkebb hazánkban, Erdélyben – a magyarországi szimpátiatüntetéstől eltekintve – mintha mély álomba, révületbe, téli merevségbe zuhant volna a magyarság. Úgy néz ki, a mieink némasági fogadalmat tettek, feltétlen hűséget fogadtak pártunk-kormányunk és vezetői felé. Pedig lenne mit szóvá tenni, nem is kevés, hiszen amiért most az emberek utcára mennek, abban a „magyar” pártvezetőknek is oroszlánrészük van, hiszen nem egy kormányban vettek részt. De hagyjuk a közelmúltat. A mostani kormányban két olyan tárcát is elvállaltak melyekről előre lehetett tudni, hogy zsákutcák; az egészségügy és a természetvédelem. Nem számított, hogy szinte lehetetlen, illetve társadalomellenes intézkedések tömkelegét kell meghozni. Vállalták, pedig tudták mivel jár…” Gábor Ferenc Reggeli Újság (Nagyvárad) 2012. január 27.A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett - Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját? – Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot… - Hová került a sikeres átkelés után? - Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem. - Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről. - Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti. - Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik? - Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni. - Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában? - Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar? - Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. - Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik? - Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott. - Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez? - Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. - Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt? - Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. - Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai? - Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele. - Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására? - Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. - Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat? - Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. - Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után? - A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez. - Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban… - Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek. - A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő? - Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette. A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. - Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre? - Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. január 27.Tízezer fővel csökkent Kolozsvár magyar lakosságaBeigazolódtak a tavalyi népszámlálás kolozsvári eredményeiről korábban lapunk hasábjain is közölt jóslatok: a magyarság aránya minden idők legalacsonyabb szintjére, 16 százalékra csökkent. Ez derül ki a kincses város polgármesteri hivatala által összesített és feldolgozott statisztikából. A 2011-es cenzus alkalmával Kolozsváron összesen 49 426-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek, ami a 309 316 lakosú város 16, 04 százalékát jelenti. A kolozsváriak 16,02 százaléka, azaz 49 354 lakos vallotta magyar anyanyelvűnek magát. László Attila alpolgármester lapunk kérdésére kifejtette, feltehetőleg valamivel magasabb a magyarok reális aránya a városban, mint ami a statisztikából kiderül. „A népszámláláskor a megkérdezettek 1,63 százaléka, összesen 5018-an nem kívánták bevallani nemzetiségüket. Úgy gondolom, ezek közt voltak magyarok is, akik egyrészt a román kérdezőbiztosoktól ijedtek meg, másrészt az is elképzelhető, hogy vegyes házasságok esetében így oldották meg a házastársak ezt a kérdést” – magyarázta lapunknak az alpolgármester. Mint megtudtuk, a polgármesteri hivatal az összesített adatokat továbbította a statisztikai hivatalnak, és hitelesítésre várnak, azonban lényegi változás az arányokat tekintve a hitelesítés után sem várható. A kolozsvári magyarság nagymértékű csökkenése Kiss Tamás szociológus véleménye szerint egyrészt a nagyarányú asszimiláció számlájára írható. Mint kifejtette, a kincses város magyar fiataljainak egynegyede választ román nemzetiségű házastársat, és a vegyes házasságokból született gyerekek háromnegyede már román nemzetiségű lesz. „Ugyanakkor a kolozsvári magyarság korfája is rossz, elöregedett a magyar lakosság. Ez nagyrészt a kilencvenes évek elején történt kivándorlási hullámmal magyarázható” – magyarázta lapunknak a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Úgy fogalmazott: nem számítottak a magyarság arányának növekedésére, ám a szám szerinti csökkenés nagysága a szociológusokat is meglepte. „Azt tudjuk, hogy Kolozsvár nagyszámú betelepedési mutatóval bír, ám úgy tűnik, hogy egy még nagyobb számban bekövetkezett kitelepedési mutató is megtörtént az elmúlt tíz évben. Ennek okait és körülményeit még nem ismerjük, ezek további kutatás tárgyát képezik” – kommentálta a szociológus azt a jelenséget, hogy az elmúlt tíz évben több mint tízezer fővel csökkent a kolozsvári magyar közösség. Erdélyi viszonylatban Kiss Tamás kifejtette: a magyarság arányának mutatói kétfélék. Míg Székelyföldön és Partiumban a magyarság, ha nem is számban, de arányban mindenképp enyhén növekszik, addig a szórványban és Erdély déli részein élő magyarság aránya csökkenő tendenciát mutat. Sipos M. Zoltán Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. január 27.Fehér „apokalipszis” RomániábanHalálos áldozatokkal járt a Bukarestet is foglyul ejtő viharos havazás Ketten meghaltak, másfél ezren pedig az utakon rekedve órákig gépkocsijukban fagyoskodtak tegnap a második napja tartó viharos havazás miatt, amely csaknem ellehetetlenítette a közlekedést az ország déli megyéiben. Bukarest szó szerint a hó foglya volt egy fél napig. Két halálos áldozatot követelt, és csaknem teljes mértékben ellehetetlenítette a közlekedést tegnap a második napja tartó erőteljes viharos havazás az ország déli részén. Több megyében a katonaságot kellett bevetni a hó eltakarítására és az elakadt autók utasainak kimentésére. A tegnap délutáni órákban az A1-es és A2-es autópálya, 25 országút és 80 megyei út járhatatlan volt. A vasúti társaság ötven vonatjáratot törölt. A bukaresti repülőtereken összesen negyven járatot töröltek, az utasoknak órákig kellett várakozniuk, amíg elhagyhatták a fővárost. Közel kétszáz település maradt áram nélkül, 718 helységben pedig tegnap reggel nem nyitottak az iskolák. Kegyetlen Crivăţ a bukaresti körgyűrűn Tegnap reggelre Bukarest szó szerint a hó foglya lett, a fővárosba vezető utakat már szerdán este kivétel nélkül lezárták. Ennek az lett az eredménye, hogy a főváros felé igyekvő autósok a bukaresti terelőúton és a DN1-es országúton rekedtek, a gépkocsijukban kellett éjszakázniuk, járművüket pedig reggelre teljesen betemette a hó. Az utakon valóságos drámák játszódtak le. „Kérem, segítsenek!” – könyörgött elcsukló hangon az egyik hírtelevízióhoz betelefonáló, élő adásba tegnap délben bekapcsolt nő. Mint elmondta, a bukaresti körgyűrű Măgurele és Jilava közötti szakaszán, lakásától alig három kilométerre akadt el, és autójával a hófúvás kellős közepébe került, még szerda délután. Könnyeivel küzdve panaszolta el a műsorvezetőnek, hogy bukaresti munkahelyéről igyekezett haza Măgurelére, de valamikor szerda délután 5 óra körül meg kellett állnia, mert nem tudott tovább haladni. Lassan a Crivăţ (az orosz sztyeppék felől Moldva és Havasalföld irányába fújó, hideg szél) befújta a bukaresti körgyűrűn álldogáló autókat, így egy idő után már az ajtót sem lehetett kinyitni, reggel pedig már alig szűrődött be némi fény a kocsiba, annyira be volt temetve a hóba. „Húsz órája ülök itt, étel és ital nélkül, a szükségeimet is az autóba végeztem. A benzinem az éjjel elfogyott, a mobiltelefonom hamarosan lemerül, annyit hívtam vele a 112-t, mindhiába... Szörnyű, mi van itt, segítsenek!” – zokogott az amúgy cukorbeteg, elmondása szerint 160 kilogramm testsúlyú asszony. Egy Marosvásárhelyről Bukarestbe igyekvő fiatalember lapunknak arról számolt be: éjjel kettőkor indultak útnak, nyolcra értek Ploieşti-ig, ahová gond nélkül sikerült eljutniuk, a Prahova völgyében sem akadozott a közlekedés. „Ploieşti után azonban, a bufteai letérőnél lezárták az utat. Nem is csodálom, hiszen teljes egészében betakarta a hó. Kérdeztük a rendőröktől, hogy mi történt, mire ők visszakérdeztek: nem látják, hogy tél van?” – számolt be az ÚMSZ-nek a fiatalember, aki reggel nyolctól délután kettőig vesztegelt autójával egy Buftea környéki benzinkútnál, amíg beindult a forgalom. Mint mondta, folyamatosan járatta a motort, hogy melegedni tudjon. „Ki is számoltam, félmillió régi lejembe került az üzemanyag-fogyasztás miatt nekem ez a hatórás várakozás, de legalább nem fagytam meg” – mondta lapunknak. Boc is lapátolt A miniszterelnök előbb szerda estére, majd tegnap délre is válságtanácskozást hívott össze a belügyminisztérium, a védelmi és az egészségügyi tárca képviselőinek részvételével, és távértekezletet tartott a nap folyamán a prefektusokkal. Emil Boc a déli órákban jelentette be, hogy a katonaságot és tankjaikat hívja segítségül a közlekedés helyreállítására és az elakadt autósok megsegítésére Ilfov, Buzau és Giurgiu megyében. A nap folyamán a hadsereg országosan ezerháromszáz embert mentettek ki, akik gépkocsijukkal akadtak el az országutakon. Őket a hatóságok a polgármesteri hivatalokban és egyéb, erre a célra alkalmas létesítményekben szállásolták el. Emil Boc jó példát kívánt mutatni, amikor tegnap terepszemlét tartott a Bukarest–Piteşti autópályán Anca Boagiu szállításügyi miniszterrel. A kormányfő csatlakozott az utat takarító munkásokhoz, és hólapáttal a kezében megszabadított a hótól egy veszteglő gépkocsit. Az autóban fagyott halálra A bajba jutottakon az országos rohammentő-szolgálat is próbált segíteni, alapítója, Raed Arafat helyettes államtitkár személyes irányításával. Az egészségügyi minisztériumba nemrégiben visszatért orvos a kormányfővel tartott közös sajtótájékoztatóján két halálesetről számolt be. Egy bolgár állampolgárságú férfit autójában találtak meg reggel megfagyva a DN 5-ös országúton két Giurgiu megyei település között. A gépkocsit annyira betakarta a hó, hogy csupán az antennája látszott ki, amit az arra járó katonák vettek észre. Közvetve a hóvihar áldozata volt az a Tulcea megyei cukorbeteg férfi is, aki rosszul lett, ám a hótorlaszok miatt a mentők későre jutottak el hozzá. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. január 27.Szövetségben a táncosokBekerült a Magyar Táncművészek Szövetségébe öt erdélyi táncegyüttes. A befolyásos szakmai szervezet a táncművészet terén tevékenykedő hivatásos együttesek, alkotók és előadók hatékony képviseletét látja el. Összesen hat, Magyarország határain túli magyar táncegyüttest vett tagjai sorába az ez idáig csak magyarországi tagokat számláló Magyar Táncművészek Szövetsége a napokban lezajlott közgyűlésén: a Székelyudvarhelyen működő Udvarhely Táncműhelyt, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttest, a marosvásárhelyi Maros Táncegyüttest és a Nagyvárad Táncegyüttest. Az erdélyieken kívül a tagságot a pozsonyi Ifjú Szívek Táncszínház is megkapta. A közgyűlést követően a szervezet elnöke, Mihályi Gábor azt nyilatkozta: már előbb is megtehette volna ezt a lépést a szövetség, hiszen a határon belüli és túli társulatok között eddig is élő kapcsolatok voltak. Mihályi Gábor megjegyezte azt is: együtt talán jobban tudják képviselni a szakma érdekeit a kultúra sanyarú – ezen belül a táncművészet még sanyarúbb – helyzete közepette is. Miklós Levente, az Udvarhely Táncműhely igazgatója azt mondta: nagy megtiszteltetés számukra, hogy bekerülhettek a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjai közé. Hozzátette: a tagság hasznos dolog, főként a más együttesekkel való kapcsolattartásban bírhat nagy jelentőséggel, ugyanakkor ez egyfajta elismerés is. Azzal, hogy részesei lettek a magyarországi táncszakmának, azt remélik, hogy a továbbiakban több lehetőségük nyílik anyaországi fellépésekre is. Baloga-Tamás Erika Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. január 27.Ö S S Z E F O G L A L Ó Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei Elnöksége szerint az RMDSZ által folytatott megalkuvó és népnyomorító politika az erdélyi magyarság hitelét rontja. Nagy József Barna partiumi régióelnök és Török Sándor Bihar megyei elnök péntek délelőtt tartott sajtótájékoztatójukon fogalmazták meg az RMDSZ országos, illetve helyi politikájával szembeni ellenvetéseiket. Török aggasztónak nevezte az országos méreteket öltött kormányellenes demonstrációk miatt kialakult bizonytalan helyzetet, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tüntetéssorozatot kiváltó megszorításokban – az állami alkalmazottakat érintő, 25 százalékos bércsökkentésben, a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek befagyasztásában, vagy az adóemelésben – az RMDSZ-nek is jelentős szerepe volt. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a fizetések és a nyugdíjak emelését javasolta a román kormánynak, amire Török szerint nagy szükség lenne. Érhetetlen, hogy miért nem emeli fel a szavát az RMDSZ a megszorítások enyhítése, és a fizetések és nyugdíjak emelése érdekében, miközben az egész ország nyomorban van, hangzott el a sajtótájékoztatón. A szövetség politikai tehetetlensége a környezetvédelem és az egészségügy terén is hangsúlyosan kiütközik. Ezt igazolandó Török az Erdély kirablásával felérő verespataki bányatervet említette meg, amely annak ellenére valósulhat meg, hogy a környezetvédelmi tárca tulipános kézben van. Ez nemcsak az RMDSZ, hanem az egész erdélyi magyarság hitelét és becsületét rontja, hangsúlyozta Török Sándor. Nagy József Barna a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységéről szólva lajstromba vette, kiket látott vendégül az elmúlt években a szervezet. Megállapította, hogy a legtöbb meghívott a balliberális szférából került ki. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az elszakított területeken, egyedül Nagyváradon látták vendégül Gyurcsány Ferencet… Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége egy közleményben figyelmezteti a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét a Bihar megyei RMDSZ viselt dolgaira. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége által kiadott közlemény alább olvasható. K Ö Z L E M É N Y „Aki korpa közé keveredik...!” Mély tanulságokat rejtő közmondásunk juthat eszébe mindazoknak, akik nyomon követik a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységét. Számos közbotrányt és derültséget okozó megnyilvánulásukkal (lásd pl. az utcanév-fordítási, ferdítési tevékenységüket) most nem foglalkozunk, csupán – mint rossz szellemeket – megidézzük azokat a személyiségeket, akiket a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ látott vendégül az elmúlt években. A rosszemlékű, nyolcéves MSZP-s, SZDSZ-es kormányzás alatt a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ képviselői szinte kivétel nélkül csak MSZP-s és SZDSZ-es politikusokat és hozzájuk kötődő történészeket, írókat hívtak Nagyváradra. Vendégük volt többek között: Horn Gyula, Kuncze Gábor, Demszky Gábor, Mesterházy Attila (vele és az MSZP más politikusaival együtt mulat az RMDSZ az évente megrendezésre kerülő Partiumi bálnak nevezett rendezvényen). Vendégük volt Gyurcsány Ferenc, akit egyedül a nagyváradi RMDSZ látott vendégül a határon túli szervezetek közül. Nem csoda, hiszen egyik Bihar megyei parlamenti képviselőjük a sajtóban nyilatkozva kijelentette: „Nem találok semmi kivetnivalót Gyurcsány őszödi beszédében”. De előadást tartott Nagyváradon Aczél György, Nyakó István és Újhelyi István is. A két utóbbi politikus Nagyváradon, az RMDSZ rendezvényén, vendéglátójuk nagy megelégedésére a FIDESZ és Orbán Viktor ellen uszított. A FIDESZ a két politikust nagyváradi kijelentéseik miatt a közéletből való távozásra szólította fel. Újhelyi kijelentette: „Tény, hogy az MSZP sokat segített az RMDSZ-nek, mindig mindenben támogattuk őket, ha igényelték. Ehhez képest ők azt kérték, ezt ne mondjuk el sehol, nehogy Erdélyben kiderüljön a dolog”. Hogy az RMDSZ (különösen a nagyváradi és Bihari szervezet) és az MSZP ezer szállal kötődik egymáshoz, ez mindenki számára egyértelművé vált. A Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ vezetői – jó tanítványokként – minden megnyilvánulásukban, beszédükben a FIDESZ, annak vezetői és nemzetpolitikai elképzelései ellen szólaltak és szólalnak meg. Az elmúlt évben Szacsvay Akadémia néven előadássorozatot szerveztek, ahová nagyrészt az MSZP-s, balliberális eszmerendszert képviselő előadókat hívtak meg, de több gyanútlan, jóhiszemű, a nagyváradi RMDSZ kétes ügyeiről, nemzetrontó vendégeiről mit sem tudó előadót is vendégül láttak. Nem tudjuk, milyen dicsőség a nagyváradi RMDSZ vendégének lenni, a Szacsvay Akadémián előadást tartani Gyurcsány, Demszky és a többiek után. Felkérjük a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét, jól gondolják meg, be szeretnének-e állni ebbe a sorba, szeretnének ezek után is a nagyváradi RMDSZ vendége lenni? Mi figyelmükbe ajánljuk ősi népi bölcsességünket: „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók!” Nagyvárad, 2012. január 27. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége 2012. január 27.Együttműködési megállapodást írtak aláNagyvárad Pénteken a tanintézet székhelyén együttműködési keretmegállapodást írt alá a Partiumi Keresztény Egyetem és a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége. A Partiumi Keresztény Egyetem részéről dr. János-Szatmári Szabolcs rektor, a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetségének képviseletében pedig Ioan Lucian elnök írták alá az öt évre szóló együttműködési keretmegállapodást. A partnerségi szerződés tizenhárom pontja közt egyebek mellett az szerepel, hogy az egyetem diákjai az egyesület tagvállalatainál praktizálhatnak közös megegyezés alapján, a cégvezetők témákat javasolhatnak a diplomamunkák megírásához, együttműködnek különböző kutatási, fejlesztési és innovációs területeken, közösen pályáznak meg európai uniós, országos, regionális és helyi finanszírozású projekteket, valamint a szemeszter végéig egy Menedzsment Központot létesítenek a Partiumi Keresztény Egyetem keretein belül, mely biztosítani fogja az üzleti és a oktatói szféra képviselői közötti hatékony kommunikációt. Ioan Lucian azt indítványozta, hogy nyugati minta alapján a Szövetség tagjai finanszírozzák az általuk tehetségesnek vélt hallgatók tanulmányi ösztöndíjait, akik cserében vállalják, hogy miután végeznek, az illető cégnél helyezkednek majd el. (Mint kiderült, az OTP Bank jelenleg is támogat ilyen formában 3 egyetemistát). Egy másik vállalkozó ugyanakkor azt kezdeményezte, hogy a jó íráskészséggel rendelkező diákok publikáljanak a Szövetség kétnyelvű, nyomtatott, illetve online verzióban megjelenő újságjában. Erdon.ro 2012. január 28.Leáll az egyházi restitúció?Nem érdeke már Romániának a történelmi magyar egyházak ingatlaninak mielőbbi visszaszolgáltatása, ezért a folyamat mára szinte teljesen leállt. A nagyváradi római katolikus megyéspüspök, Böcskei László szerint Románia uniós csatlakozása óta folyamatosan lassul a restitúció. A nagyváradi egyházmegye tavaly egyetlen épületet sem kapott vissza, ingatlanainak egyharmadával még tartozik az állam. A nagyváradi premontrei kanonokrend egykori iskoláját, rendházát és birtokait is követeli, több mint húsz éve, de hiába. Fejes Rudolf Anzelm apát, premontrei rendfőnök hangsúlyozta: kérelmük elutasítását azzal indokolták, hogy a kommunisták nem követtek el jogtalanságot, mert már 37 előtt a román államé volt, és emiatt nem vonatkozik rá a visszaszolgáltatási törvény. Az államosított egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvény ugyanis csak az 1945 és az 1989 közötti egyházi ingatlanokra vonatkozik. Nincs jobb helyzetben az Irgalmas Rend belvárosi bérpalotája sem. Két éve üresen áll, és bár a püspökség minden igazoló irattal rendelkezik, a restitúció mégsem történt meg. Romániában tavaly az ingatlanok visszaszolgáltatása gyakorlatilag teljesen leállt. Most már nem fontos ennek a restitúciós törvénynek az alkalmazása. Fontos volt ez, amikor még uniós csatlakozás előtt álltunk, akkor nagyon jól működött – fogalmazott Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök. A nagyváradi római katolikus püspökség 121 ingatlanát kérte vissza a rendszerváltás után, ám eddig csak 78 épületről döntött a bukaresti bizottság. A nagyváradi egyházfő azt fontolgatja, hogy bírósághoz fordul a restitúció meggyorsítása érdekében. hirado.hu Erdély.ma 2012. január 28.Új Hívó Szó – A Kolozsvár Társaság kiáltványaÚjabb huszonkét év telt el Erdély történetében 1989 reményeket ébresztő karácsonya óta. Az akkor megfogalmazott Hívó Szó, kolozsvári értelmiségiek felhívása utáni hónapokban, években körülményeink gyökeresen megváltoztak. Bizonyos vonatkozásokban változott a romániai valóság, a megosztottság és a gyűlölség azonban korántsem tűnt el a többségi társadalomból, politikából. A Hívó Szóban megnevezett magyar elvárások egy része – az anyanyelv használatában, a közoktatásban, művelődési és tudományos intézményeink működésében, a szabad vallásgyakorlásban, a médiában (korlátozott pénzügyi feltételek közt) – megvalósult ugyan, bővültek a magyar nyelvű egyetemi oktatás keretei, mindmáig azonban nincs önálló állami tudományegyetemünk, legfőképpen azonban nem történt előrehaladás a Kós Károlyék által már több mint kilencven éve Romániát, a román politikai hatalmat megszólító, világgá kiáltott szó, az autonómia-igény ügyében. Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságát 1921-ben még kétmilliós tömegnek számították – ez a szám (a 2011-es népszámlálás várható adatai szerint) nyolc évtized alatt jelentősen lecsökkent. De elmondhatjuk, hogy a romániai magyarság mégis számít a politikában, nem vagyunk leírható tényező, országosan. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy jövőnket ma már egy európai politikai-gazdasági összefüggésrendszerben, az információs és tudásalapú társadalom digitális és elektronikus, kulturális médiáknak összefüggésében kell elgondolnunk – a külső és belső válsághelyzetektől és kihívásoktól nem függetlenül. Mára a politika tartalma, a politizálással, a politikai osztállyal magával kapcsolatos feltételek és elvárások is megváltoztak. A közösségi hálózatok életünk részeivé váltak. A jövőben ezeken, és egy új politikai rendszer szerint is kell tudnunk politizálni, az új típusú szerveződésekre és közösségi hálózatokra is építve. Megváltoztak a személyi feltételek is, a rendszerváltók közül sokan nincsenek már közöttünk, új nemzedékek veszik kézbe az erdélyi, a romániai magyarok sorsának az újratervezését. Nekik kell összehangolniuk a megsokszorozódott politikai opciókat, a civil társadalomban, szervezetekben és intézményekben megnyilatkozó kreatív társadalmi potenciált, az emberek változtató szándékát, törekvéseit és energiáit. A helyben maradás garanciáihoz már nem elég az egyszerű túlélés ígérete – csak a színvonalas, tartalmas élet biztosítása, csak a biztonságos politikai, gazdasági és kulturális, tudományos intézményi garanciák tarthatják itthon, Erdélyben a jövendő nemzedékeit. A tudás presztízsét feltétlenül emelni kell a romániai magyar társadalomban, mert hosszú távon csak a tudás és az abból származó gazdasági erő biztosíthatja anyagi, gazdasági forrásainkat, intézményeink önfenntartását. Ugyanakkor követeljük, hogy a román kormányzat állítsa helyre az oktatás, tudomány és kultúra törvényileg előírt anyagi támogatását és szüntesse meg az oktatási személyzet felvételére meghirdetett létszámkorlátozást, annak szinte teljes leállítását az állami felsőoktatási intézményekben. Új hívó szavunk, amely az egész erdélyi magyarságot kívánja megszólítani, Belső-Erdély, a Partium, Bánság mellett hangsúlyosan Székelyföld magyarságát, saját energiáink mozgósítására, összefogására akarja felhívni a figyelmet – ahogy ezt már a Kiáltó Szó elsőrendűnek tekintette. Ide tartozik ma önkormányzataink jobb működése is. Nyilván nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két főváros – Bukarest és Budapest, Budapest és Bukarest – közelsége vagy távolsága életünk alakítója. Éppen ezért nem csupán taktikai, hanem stratégiai kérdés megszabadulni a türelmetlenségtől, a kizárólagosságtól, korántsem mellékes a más nemzetiségekhez, más etnikumokhoz való viszony, a kölcsönös tisztelet. Nemzetközi tapasztalat – mindenekelőtt Dél-Tirol pozitív példája – bizonyítja, hogy céljaink elérése, az értük folytatott küzdelemnek akár a rész-sikere is csak együtt, összefogással lehetséges. Most egy sok tekintetben csalódott, bizonyos fokig megosztott társadalomhoz szólunk. De nézzünk előre! Bízzunk magunkban! Győzzön a józan ész! 2012 nagyon fontos valamennyiünk számára! Választási évben vagyunk és a romániai magyar társadalom joggal és feltétlenül elvárja a különböző pártállású politikusaitól, hogy biztosítsák jelenlétünket a román parlamentben. Ez történelmi felelősségük. Kolozsvár, 2012. január 27. Kolozsvár Társaság Erdély.ma 2012. január 28.Sirató helyettErdély nyilván nem veszítheti el fővárosát Kolozsvárban, az ottani magyarság címére azonban újabb rossz hír érkezett. A tíz évvel ezelőtti 60 ezer helyett a tavalyi népszámlálás már csak 49 ezer lelket talált falai közt Mátyás fajából, s noha a település népessége egészében is kisebb, a magyarság vesztesége nemcsak abszolút számokban tetemes, hanem arányait tekintve is, mivel hányadának súlya 19-ről 16 százalékra csökkent. Az alábbi sorok mégsem elsiratni kívánják a kincses várost, hiszen pontosan kincseiből még sokat és pótolhatatlan értékűeket megőrzött, illetve tovább gyarapíthat. A fél százezres közösség különben olyan demográfiai erőt képvisel továbbra is, mellyel ha bírna, sok vegyes lakosságú erdélyi város kimondottan életerősnek és reményt keltőnek lenne nevezhető szempontunkból. Mára tény, erdélyi ága nemzetünknek a tartományban új központokat épített ki magának az utóbbi évtizedekben, a székelyföldi urbanizáció például jelentősen fellendítette az évszázadokon keresztül alig vegetáló valamikori mezővárosok egész hálózatát. Amióta pedig az országhatár képezte válaszfalak, ha nem is leomlottak, de könnyen átjárhatóakká váltak – nyugati urbánus közösségeink is mintegy hátországhoz jutottak, mely kapcsolati tőkeként élettel töltheti fel őket. Emellett belső-erdélyi hagyományos központjaink meggyengülése, ha nem is örvendetes, de távolról sem tűnik végzetesnek. Kolozsvár mint fel nem adható magyar központ jövője mindenekelőtt művelődési csúcsintézményein és magyar társadalmának összefogásán múlik. Amíg az erdélyi magyar értelmiség jó hányada mint eszmélése városára, második szülőföldjére tekint rá, addig nem veszítheti el önmagát, és mi sem őt. A Bolyai Egyetem visszaállítása, az EME és a számtalan egyesület, a sajtó, a színház, a kiváló iskolák és mögöttük a jól szervezett társadalom jó ideig ellensúlyozhatja még a népesedési veszteségeket is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 28.Történész honfoglalás kori harci díszbenNépes sepsiszentgyörgyi érdeklődő sereg előtt tartott harcművészeti bemutatóval színezett rendhagyó történelemórát a magyar honfoglalásról dr. Hidán Csaba László magyarországi egyetemi tanár a Bod Péter Megyei Könyvtárban csütörtök este. Ez volt a magyar nemzet történetét ismertető rendezvénysorozat első előadása. Lakatos Mihály, Magyarország Kulturális Koordinációs Központjának vezetője mutatta be a harcművész történészt, és ismertette új rendezvénysorozatukat. Az elképzelés forgatókönyvébe Hidán Csaba László és két apródja tökéletesen beilleszkedett, mert a Károli Gáspár Egyetem adjunktusa nemcsak érdekes és színes előadást tartott a honfoglalás koráról, mondandóját hitelesítendő maga is korabeli viseletbe öltözött, övére a bemutatott korszakban használatos fegyvereket csatolta. A magyar honfoglalás, Álmos és Árpád népének honfoglalása tágabb értelmezésben egy 2800–3000 éves folyamat eredménye, szűkebb értelmezésben pedig a IX., illetve X. századbeli történéseket jelenti – mondotta az előadó, hozzátéve: a Kárpát-medencébe való beköltözést tudatos, mély előkészítés előzte meg, ezt tények igazolják, a honfoglalás nem pusztulással járó menekülés volt. Fő eseménye 895-höz kötődik, erős kultúrájú nép költözött be a Kárpát-medencébe, majd következtek a magyarok európai lovas csatái, hetven-hetvenöt év alatt 47 hadjáraton vettek részt, ebből 41–42 győzelemmel, öt-hat pedig vereséggel végződött, ez “nagyon pozitív” mérleg; nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy a “keresztény Európa” ellen fordultak a “pogány magyarok”; az akkori magyar haderő mellett a viking volt a legerősebb sereg, a magyarok számára az egy emberöltő alatt Európáról szerzett információ és tudás volt a legfontosabb; a 895-ös honfoglalás István megkoronázásával, a magyar állam megalakulásával fejeződik be. Talán a tizedik az egyik legsikeresebb magyar évszázad – vélekedett Hidán Csaba László, mint mondta, maga is László Gyula kettős honfoglalás elméletének híve, így a székelyeket a Kárpát-medencébe korábban beköltözött magyar népcsoportnak tartja, akik testvérként, nem ellenségként fogadták a honfoglalókat. Kérdésre válaszolva, hogy mi az akkori magyarok sikerének titka, Hidán Csaba László úgy fogalmazott, valószínűleg a fegyelem és az összetartás, nincs tudomásuk X. századi belső viszályokról. Előadása után részletesen szólt a honfoglalók katonai viseletéről, bemutatta fegyvereiket – legfontosabbként az íjat és a szablyát –, végül harcművészeti ízelítővel tette látványosabbá előadását. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 28.Letölthető Word dokumentum (DOCX)Ismerjük õket? (A romániai roma-magyar kötõdésûek 1992. és 2002. évi népszámlálási adatok tükrében) Bár 2011-es megszámlálásunk hivatalos adatai csak februárra várhatóak, a Transindex nyomán mégis közreadjuk Papp Z. Attila szociológus tanulmányának ma is érvényes, általános tendenciákat tartalmazó részleteit. 2002-ben 80-90 ezer körül mozgott a magyar cigányok lélekszáma, és a trendek alapján 2025 körül mintegy 150 ezerre tehetjük lélekszámukat. �?sszegezve a vonatkozó különféle becslésekkel kapott számadatokat, azt állapíthatjuk meg, hogy 1992-ben vélhetõen 50-70 000 magyar cigány élt Romániában, 2002-re pedig nagyobb valószínûséggel 80-90 000 körül mozgott lélekszámuk (és e trendek alapján 2025 körül mintegy 150 000-re tehetjük lélekszámukat). Fontos azonban annak tudatosítása is, hogy minél magasabbra becsüljük a roma-magyar kötõdésûek számát, annál alacsonyabb lesz a romániai magyarok lélekszáma. 1992 és 2002 között a romák aránya az erdélyi megyékben átlagosan 20 százalékkal emelkedett (miközben a magyarok aránya mintegy 12 százalékkal csökkent). A romák száma Szatmár, Bihar és Szilágy megyében megugrott, Maros megye átlagos növekedési arányt mutatott, míg a másik két székely megye gyökeresen eltérõ mintázatot alakított ki: Kovászna megyében gyakorlatilag megduplázódott a romák száma, Hargita megyében pedig stagnálást mutatott ki a népszámlálás.1992-ben közel húszezer roma-magyar kettõs kötõdésû egyént regisztráltak, tíz év múlva már 28 százalékkal többet, mintegy 25 ezer roma-magyar kötõdésût azonosíthatunk be, ami ugyanakkor azt jelenti, hogy a romániai roma nemzetiségûek közel 5 százaléka, illetve az erdélyi romák mintegy 10 százaléka valamilyen szempontból magyar cigánynak tekinthetõ. Fontos megjegyezni, hogy miközben a romániai magyar nemzetiségûek, illetve anyanyelvûek száma 1992-2002 között közel 200 000-rel csökkent (ld. 2. táblázat), addig az eltérõ nemzetiségre és anyanyelvre épülõ kettõs identitású személyek száma és aránya konstans maradt. A kettõs kötõdésûek szerkezetében azonban azt is fontos rögzíteni, hogy a román-magyar identitásúak száma (5 százalékos) csökkenõ tendenciát mutat, a roma-magyar kötõdésûek aránya pedig dinamikusan növekszik. A roma-magyar kötõdésûek szerkezetén belül a roma nemzetiségû és magyar anyanyelvûek alcsoportja a meghatározó. Némileg leegyszerûsítve azt mondhatnánk, a magyar cigányok elsõsorban azért magyarok, mert magyar az anyanyelvük. A roma-magyar identitásúak zöme falvakon él: a roma anyanyelvû és magyar nemzetiségûek mintegy háromnegyede, míg a magyar anyanyelvû romák 64 százaléka él falvakon. A valamilyen magyar kötõdéssel rendelkezõ romák több mint 90 százaléka mindkét referencia évben öt megyében élt: Szatmár, Bihar, Maros, Kovászna és Hargita megyében. Szatmár és Bihar megyében 1992-ben mintegy 43 százalékuk élt, ám 2002-re már több mint fele e két határ menti megyébe koncentrálódott. E határ mentére való "eltolódást" egyrészt az abszolút számok is jelzik, és még markánsabb a falusi népesség körében, hiszen 2002-ben Szatmár és Bihar megye Erdély falusi magyar kötõdésû romáinak közel kétharmadát kiteszik. Az említett öt megyében a romániai magyar nemzetiségûek csak kétharmada él, ami jelzi, hogy a kettõs kötõdésû romák identitás szerkezetében meghatározó a helyi többséghez (esetünkben a magyarokhoz) való alkalmazkodás. [.] Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 28.Sepsiszentgyörgy népességeA város etnikai összetétele A román uralom kezdetéig Sepsiszentgyörgy magyar település volt, és még ma is (76,68 százalék arányban) magyar többségű. A 2011-es adatok alapján a románok számaránya 21,9 százalék. Az első román családokat a Daczó család telepítette be az 1600-as évek táján. Mivel a betelepedésük szórványos jellegű, hamar elszékelyesedtek. Nagyobb lélekszámú gyarapodásra a XVIII. század utolsó harmadában került sor, amikor saját egyházközséget szerveztek, templomot és iskolát építettek. Hányan lehettek? Nem tudjuk. Rájuk vonatkozó adatok csak az 1848 utáni évekből maradtak fenn. Berecz Gyula 1893-ban írja: “A tanítás nyelve kezdetben román-magyar, később tisztán magyar, minthogy itt a görög keleti vallásúak is mind magyarul beszélnek. A román iskola 1871-ben szűnt meg.” Tény: századokon át a románokat a székelyektől csak a vallás különböztette meg. Az 1880-as népszámlálás idején a város népességének 0,58 százaléka, azaz 31 személy vallotta magát románnak. Az összeírók anyanyelvre vonatkozó felmérést is végeztek. Az anyanyelv bejegyzését a következő utasítás szabta meg: “A 6.ik rovatba az illető anya-nyelve írandó be. Mindenki oly nyelvűnek írandó be, aminőnek vallja magát, és ebbeli, határozottan teendő nyilatkozatára semmiféle befolyást sem szabad a számláló ügynöknek gyakorolni.” Ha a vallási arányokat elemezzük, akkor már jóval több a román származásúak száma. Azonban a származás és a nemzetiség megvallása, a valahová tartozás egyéni jog, tehát az adott korban is tiszteletben tartották azt. Amíg Berecz Gyula – a népszámlálási adatok alapján – az 1893-ban írt könyvében 38 román nemzetiségiről tud, addig a görögkeleti valláshoz tartozók lélekszáma 425, a görög katolikusoké 17 fő. Ez azt jelenti, hogy 1890-ben e két felekezethez tartozók lélekszáma az 5665 fős összlakosság keretében elérte a 8 százalékot. E sorok írója az 1970-es évek táján megvizsgálta a régi román, a mai Şaguna püspök szobra melletti templom körüli sírok feliratait, és azt tapasztalta, hogy a nevek, a feliratok döntő többsége magyar nyelvű. Több olyan személlyel is elbeszélgetett, akik vallásuk alapján román származásúak voltak, és többségük büszkén vallotta magát székelynek. A XX. századfordulón a város népessége rohamos gyarapodásnak indult, és 1910-ben elérte a 8665 főt. A románság számaránya az 1880. évihez mérve háromszorosára, azaz 1,24 százalékra emelkedett. Mivel a város területén állomásozó 111 fős katonaságot az 1910-es népszámláskor a város lakosságával együtt vették nyilvántartásba, nem tudjuk eldönteni, hogy a románok számaránya valóban ilyen nagymértékű volt-e, vagy a katonák etnikai összetétele befolyásolta azt. Ennek ellenére megállapítható, hogy a város mai román lakossága döntő többségében az 1920-as trianoni békediktátum után telepedett a városba. Nagyobb tömegük a kommunista parancsuralom idején érkezett. A szocialista iparosítás egyik célja épp a homogén nemzetállam megteremtése volt. Azonban az etnikai arányok megbontása, a székely városok elrománosítása az 1980-as években megtorpant. Ekkor a román nacionalista hatalom a nagyobb székely városokat – köztük Sepsiszentgyörgyöt is – zárt településsé nyilvánította. Adminisztratív módon akadályozták a magyarság betelepedését a székely városok természetes vonzáskörzetéből. Sepsiszentgyörgy esetében a tiltás a város 30 kilométeres körzetét foglalta magába, azaz a Kézdivásárhelyig és Kovásznáig terjedő területen élő magyarság betelepedését megakadályozták, így az etnikai arányok a magyarság rovására alakultak. Az elrománosítás, az etnikai arányok megbontása, a betelepítés nemcsak a várost, de az egész Székelyföldet érintette. Ennek eredményeképp Kovászna megyében 1977 és 1992 közt a románok számaránya 19 százalékról 23,4-re emelkedett. Megállapítható, hogy a ma itt élő románok többsége alig két-három generációs múlttal büszkélkedhet. Nem véletlen tehát az, hogy 2002 és 2011 között nagyobb arányban hagyták el a nagyobb székely városokat, mint az őshonos lakosság. A 93 éves román uralom után első ízben figyelhető meg a románok elvándorlása. A városban élő magyarok kivándorlása kisebb arányú volt, tekintélyes részük a környező falvakba: Árkosra, Illyefalvára, Kökösbe telepedett. A román elvándorlás 14,33 százalékos, a magyaroké 9,14, míg a város népességének együttes fogyása 11,21 százalék, abszolút számban 6902 fő. Jelenleg a város magyarsága (kerekítve) 42 ezer, a románoké 12 ezer fő. Az 1880-as adatokhoz mérve, az eltelt 130 év alatt a román népesség 387-szeresére emelkedett, míg a székelymagyarságé felfelé kerekítve is alig nyolc és félszeresére. Mindez mutatja, hogy a mai román népességi arány nem az organikus fejlődés, hanem az etnikai arányok államhatalmi eszközökkel való megbontása révén alakult ki. A várostörténeti oklevelek, a toponímia és a régészet tanúsága szerint egyértelműen megállapítható, hogy Sepsiszentgyörgy őshonos lakossága székelymagyar volt. A X. században itt élő néhány szláv családot leszámítva – a XVII. századfordulóig – csak székelymagyar lakosság itt élése bizonyítható. A románokra vonatkozó első adat 1614-ből származik. A korábbi időszakra vonatkoztatva a toponímia, valamint az oklevelekben és az összeírásokban szereplő családnevek nem utalnak a korabeli szóhasználatban ismert oláhokra (vlachokra), azaz románokra. A ma már jelentékeny lélekszámú román kisebbség nagyobb része az 1960-as évek után telepedett Sepsiszentgyörgyre. Természetesen a korábbi századokban más nemzetiségek is érkeztek. Számuk inkább a XVIII. és a XIX. században lehetett jelentékenyebb. Az 1890-es népszámláláskor 5665 lakost vettek nyilvántartásba, melyből 5480 tartozott a magyar nemzetiségű közé, míg a németek száma 90, a románoké 38, a szlovákoké 4 fő. Rajtuk kívül még élt 53 más nemzetiséghez tartozó személy is. Az elmagyarosodott zsidók száma is jelentős. Mivel ők nem szerepelnek a nemzetiségi táblázatokban, csak a vallás alapján tudunk arról, hogy a XIX. század végén 189 izraelita is élt Szentgyörgyön. Tény, a nemzetiségi bevallás szerint a nemzeti kisebbségek aránya Sepsiszentgyörgyön 3,26 százalék volt, míg az őshonos székelyeké 96,74. A székelymagyarság a románosítás következtében 1890-hez mérve tehát 20,06 százalékkal csökkent, míg a románok számaránya a 0,67 százalékról 21,9 százalékra emelkedett. A történeti forrásokban, az oklevelekben a legkorábban említett etnikai kisebbség a román és a cigány. Az első román és cigány családok sepsiszentgyörgyi megjelenését az 1614-es, az első, hitelesnek tekinthető név szerinti katonai összeírás alapján ismerjük. Más kisebbségek megtelepedése inkább a XVIII. század második felétől, a katonai határőrség 1764-es felállítása után figyelhető meg. Persze már korábban is említenek idegen nemzetiségűeket, de arányuk a népesség keretében mindvégig jelentéktelen maradt. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 28.Új Hívó Szó az egész erdélyi magyarság számáraMúltunkról, jelenünkről, jövőnkről szóló tanácskozás a Kolozsvár Társaságnál A Kolozsvár Társaság tegnap délután tanácskozást szervezett az erdélyi magyar politizálás múltjáról, jelenéről és jövőjéről, amelyre meghívták a civil társadalmi szervezetek képviselőit, politikusokat, vezető értelmiségieket. A rendezvény nyitó mozzanataként elhangzott a társaság felhívása, az Új Hívó Szó, amelyben az erdélyi magyarsághoz szól, saját energiáinak mozgósítására és az összefogásra akarván felhívni a figyelmet, valamint 2012 fontosságára: „Választási évben vagyunk és a romániai magyar társadalom joggal és feltétlenül elvárja a különböző pártállású politikusaitól, hogy biztosítsák jelenlétünket a román parlamentben”. Kolozsvári értelmiségiek 1989 decemberében fogalmazták meg a Hívó Szót, az azóta bekövetkezett történések teszik szükségessé az új felhívást. Mindkét szöveget lapunk harmadik, Vélemény oldalán olvashatják, a lapzártánkkor még tartott tanácskozásról hétfőn közlünk részletesebb beszámolót. Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 28.Tízéves a Termini – a hálózat, amely összeköti a magyarokatTermini- és Ariadné-köteteket mutattak be a főkonzulátus udvari termében A nyelvi változatosság kölcsönös elfogadását, mások nyelvi jogainak elismerését, a magyar nyelv jellemzőinek felmérését és a kisebbségi nyelvi jogok folyamatos bővítését tűzte ki céljául a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, amely 2001-ben, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete kezdeményezésére alakult meg. Nyelvi kutatóállomások jöttek létre a Kárpát-medence magyarlakta régióiban, Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön például ennek nyomán alakult meg a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet. Az elmúlt évek eredményeit tárja a nagyközönség elé A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve című reprezentatív gyűjteményes kötet, amelyet csütörtökön délután, az Ariadné-sorozatban megjelent két másik kiadvánnyal egyetemben mutattak be a kolozsvári magyar főkonzulátus udvari termében. Szilágyi Mátyás főkonzul köszöntő szavai után Péntek János nyelvészprofesszor, az MTA külső tagja, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke kifejtette: sikeres évet tudhat maga mögött a magyar nyelvészet Kolozsváron, 2011 utolsó hónapjaiban ugyanis több kötet is napvilágot látott ezen a területen. Közülük válogatva állították össze a most bemutatott könyvek listáját, a kisebbségi közösségek nyelvhasználatának témájára fókuszálva. Az ismertetések előtt a professzor vetített képes előadásban vázolta a Termini-hálózat legfontosabb megvalósításait. – Akárcsak a „limes” és a „termini” által határolt terület a római közigazgatási egységek esetében, a külső régiók is védőövezetet alkotnak Magyarország körül, az országhatár és a nyelvhatár között, ilyen tekintetben a külső régiók nyelvi és kulturális végvárak, mi pedig, „terminisekként” ezeknek a végváraknak vagyunk a nyelvmunkásai, tanárai – magyarázta Péntek János. Hozzátette: bár mindössze tíz éves múltra tekint vissza a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat, a Kárpát-medencei magyar nyelvészek közötti együttműködés már a rendszerváltás után elkezdődött. Évente, kétévente szervezett konferenciákon találkoztak a szakemberek, tudományos képzéseket tartottak Budapesten, Pécsen, Pozsonyban, Kolozsváron, Beregszászon, Debrecenben, Újvidéken, Veszprémben, Bukarestben, kutatásokat végeztek, adatbázisokat hoztak létre stb. 2001-ben kutatóállomások és egyéni kutatóhelyek létrehozását kezdeményezte a Magyar Tudományos Akadémia, a határon túli magyarság fennmaradásának szolgálata, a nemzetrészek nyelvének dokumentálása és a nyelvi jogok érvényesítése érdekében. Megalakultak tehát a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági „kirendeltségek” (Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön, Gramma Nyelvi Iroda Dunaszerdahelyen, Hodinka Antal Nyelvi Intézet Beregszászon, Imre Samu Nyelvi Intézet Alsóőrön stb.), kizárólag pályázati keretből, főállások nélkül, tevékenységüket pedig az MTA Nyelvtudományi Intézete és Kisebbségkutató Intézete koordinálja, részletezte Péntek János. Az országhatárok által generált és felerősített nyelvhasználati eltérések csökkentése érdekében indították el a határtalanítási programot, emellett pedig kontaktológiai (nyelvi kapcsolatok) és kétnyelvűségi vizsgálatokat, nyelvjogi és nyelvpolitikai elemzéseket végeztek az elmúlt tíz évben. S hogy hasznosulhat-e a gyakorlatban mindaz, amivel foglalkoznak? Az akadémikus, válaszként a romániai intézménynevek (nyelvijogok.ro és sztanyi.ro) és a román hivatalos űrlapok magyar megfelelőinek (ispmn.gov.ro) közreadását, valamint a Transindex által kezdeményezett Keressük a legsármosabb nyelvjárást! elnevezésű projektet említette, amelyek azt bizonyítják: nem hiábavaló mindaz, amivel foglalkoznak. Örömét fejezte ki ugyanakkor, hogy a különböző vizsgálatok szerint továbbra is magas az erdélyi nyelv értékelése, és az erdélyiek is büszkék nyelvükre. Az est folyamán Péntek János által elmondottakat is vázolja a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda és a kolozsvári Szabó T. Attila Nyelvi Intézet által kiadott Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Tanulmányok, beszámolók, kutatási programok című kötet, amelyet Benő Attila egyetemi docens, társszerző mutatott be. – A könyv megjelenése is azt bizonyítja, hogy működik a régiók együttműködése – hangsúlyozta, majd Tolcsvai Nagy Gábor akadémikus, az ELTE egyetemi tanárának szavait idézte: „a kiadvány tárgya a magyar nyelv, a határokon kívüli magyar nyelvhasználat. A szerzők a mai nemzetközi nyelvtudomány módszertana, szemlélete és terminológiája alapján, tárgyilagosan és szakszerűen fogalmazzák meg kutatásaik eredményeit”. A gyűjteményes kötetben Péntek János és Benő Attila mellett másik két erdélyi szakember, Csomortáni Magdolna és Juhász Tihamér írása is szerepel. A Korunk–Komp-Press Kiadó Ariadné-sorozatában újonnan megjelent nyelvészeti kötetek fontosságát, közérthetőségét és hasznát emelte ki Balázs Imre József szerkesztő, a Korunk főszerkesztője, majd Rigán Lóránd szerkesztőnek adta át a szót, aki Benő Attila A dolgok másik neve című kötetét méltatta. – A szerző lehetőségrendszerként értelmezi a nyelvet, amely által sokféleképpen létesíthetünk kapcsolatot a világgal, hogy „gondolatainkat, értékelő viszonyulásunkat kifejezzük. A dolgokat, a szavak és szószerkezetek jelöltjeit mindig megnevezhetjük másként is”, írja. Ez pedig azért jó, mert ezáltal idegenné tehetjük az ismerőst, szokásost, új nevet kereshetünk a dolgoknak, és új módon szemlélhetjük a saját életünket, viselkedésünket, intézményeinket – vélekedett Rigán. Hozzáfűzte: amennyiben a szakemberek – nyelvészek, filozófusok, politológusok stb. – saját eszközeikkel bebizonyítják, hogy egy elfogadott nyelvhasználat nem megfelelő vagy esetleg nem az egyedüli lehetséges, perspektívával szolgálhatnak arra nézve is, hogy miként lehetne „másként beszélni, másként cselekedni, élni ebben a világban”. Keszeg Anna értelmiségi útinaplónak nevezte a Péntek János által jegyzett Változó korunk – változó nyelvünk című kötetet, amely, a benne szereplő írások révén „elegánsan és árnyaltan dokumentálja” a szerző útjait, amelyeket nyelvészként, tudományszervezőként és -teremtőként megtett. Földrajzi tekintetben a magyar nyelvterület minden régiójára kiterjed; a szövegek 2003 és 2010 között íródtak, s több más mellett a nyelvmegtartásra, Sütő András munkásságára, Kalotaszeg és az erdélyi tudományos élet múltjára és jelenére is reflektál bennük Péntek János. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 28.Maurer Gyula (Dicsőszentmárton, 1927. január 18. – Maglód, 2012. január 8.)Visszatér a Házsongárdi temető szülői sírjába nagyrabecsült kollegánk, barátunk, tanárunk, Maurer Gyula, aki nem egészen jószántából hagyta el városunkat néhány évtizede. 1927. január 18-án született Dicsőszentmártonban s enyedi, keresztúri és kolozsvári tanulmányai után az éppen alakuló Bolyai egyetem természettudományi karára – mintegy alapító tagként – iratkozott be, ezen kar matematika szakára. Tanárai itt hamar felfedezték benne a tehetséges ifjút, s már egyetemi hallgató korában gyakornoknak nevezték ki. 1949-től tanársegédként, később adjunktusként oktatta a matematika és kémia kar diákjait, akik hamar megszerették a fiatalembert, aki őket nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel tanította erre a nem sokak által kedvelt tantárgyra. Különösen a jó tanuló diákok keltették fel érdeklődését, ezekkel foglalkozott odaadóan és nagy lelkesedéssel anélkül, hogy a gyengébb képességűekről megfeledkezett volna. Ez az odaadás öregkorára hozta meg a gyümölcsét, amikor az öt-, tíz-, harmincéves találkozó tanítványai nagy szeretettél vették körül s hálásan, immár érett fejjel mutatták ki szeretetüket és nagyrabecsülésüket egykori tanáruk iránt. Az 1954–55-ös tanévben a Bolyai magyar és a Babeş román negyedéves hallgatóinak algebra előadást tartott. 1956 után a forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos nyilvános állásfoglalása miatt eltávolították az egyetemről, s csak később, az egyetemek egyesítése után kapta vissza állását. 1967-ben a topologikus algebra tárgyköréből Bukarestben doktorált. Tomescu Kombinatorika és alkalmazásai című könyvét románról magyarra fordította, amelyik aztán Budapesten jelent meg. 1953–56-ban a kolozsvári Matematikai Lapok szerkesztője volt. Tudománynépszerűsítő írásai a Hétben, Korunkban, a Matematikai Lapokban jelentek meg. A román nyelvű tankönyvek magyarra való fordításának munkálataiból is kivette részét, miközben közgazdasági diplomát is szerzett. Csoport és gyűrűelméleti munkái magyar, román, német, francia, angol, olasz, orosz nyelveken jelentek meg. Virág Imre kollegájával közösen két magyar nyelvű algebra könyvet jelentett meg a kolozsvári Dacia kiadónál. A Kriterion által kiadott Matematikai kislexikon algebra vonatkozású szócikkeit is ő írta. 1984-ben két fia után Magyarországra távozott, ahol 1985-től a nyugdíjazásáig a Miskolci Műszaki Nehézipari Egyetemen tanított. Megrendült egészségi állapotában, a vég közeledtével haza vágyódott ősei földjébe, s most mi, kollegái, barátai és tanítványai itt állunk hazatért hamvai előtt azzal az ősi kívánsággal: nyugodj békében, Gyula! Bitay László, nyugdíjas tanár Hamvait a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra. Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 28.Új könyv a két Homoród mentérőlMihály János: Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajz 2009–2010. Kiadó: Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Székelyudvarhely, 2010 (208. oldal, kb. 215 színes képpel) Mihály János történész 2009 nyarának elején indult Homoród menti túrájára, amellyel Jánosfalvi Sándor István (1804–1879) unitárius lelkésznek, szónoknak illetve Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című ismert munkájának kívánt emléket állítani. A tervezett útvonal magába foglalta mindazokat a Hargita megyei településeket (Lókod, Bágy, Ége, Székely-dálya, Városfalva, Homoródszentpéter, Homoródszentpál, Recsenyéd, Homoródszentmárton, Abásfalva, Homoródkeményfalva, Gyepes, Homoródremete, Kénos, Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Homoródújfalu és Jánosfalva), amelyekről leírást találunk Jánosfalvi feljegyzéseiben. Mihály János gyaloglata során elkészítette a maga látleleteit, a saját útirajzát, amely az előző években, folytatásban az Udvarhelyi Híradó hasábjain volt olvasható. Az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont jóvoltából a nagy sikerű útirajz 2010 végén könyv formájában is megjelent. Első bemutatójára a II. székelyföldi napok keretében került sor 2011. június 5-én, a szerző szülőfalujában, Lövétén. Azóta több helyszínen (Homoródalmás, Homoródszentmárton, Szentegyháza, Városfalva, Brassó) is bemutatták a kötetet, legutóbb a magyar kultúra napja rendezvénysorozat keretében Székelyudvarhelyen. A könyvet többek közt Oláh Sándor, a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja és munkatársa, a két Homoród mentének kiváló kutatója is méltatta, aki így ír a szerzőről és művéről a könyv előszavában: “Amikor Mihály János a Jánosfalvi Sándor István nyomdokain bejárt tájon a múltra vonatkozó, folytonosságot, állandóságot sugalló bizonyítékokat elénk tárja, amikor az emlékezet változatos kellékeit – templomok, harangok, sírkövek, világháborús emlékművek feliratait, katonai összeírások, kéziratos könyvek adatait, régészeti leletek tárgyait, vagy a táj természeti értékeit – leltározza, akkor a múlt megőrzésének eszközeit teszi elénk. Könyvét elolvasva úgy vélem, hogy hosszú évek szívós, kitartó munkájával nekünk – akik a két Homoród mentéhez akár múltunkkal kötődünk, akár mint saját mindennapi világunkat éljük és lakjuk e tájat – Mihály János különleges, pótolhatatlan emlékezet-emberünk, akire nagy szükségünk van, ha tudni akarjuk, mit nem szabad elfelejtenünk. Nemcsak emlékezetünk elevenen tartásában, a jövőnket illető várakozásainkban is. A sokat hivatkozott Pierre Nora szavaival: “mivel a jövő mindig izgat bennünket, szükségünk van az emlékezetre: az emlékekben keressük a jövőre utaló jeleket.” Mihály János történész könyvét Hargita Megye Tanácsa, a Bolyai téri unitárius egyházközség valamint a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében Marosvásárhelyen is bemutatják február 2-án délután 5 órától a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A kötetet és a szerzőt Simó Sándor, a székelyudvarhelyi unitárius egyházkör esperese ismerteti az érdeklődő közönséggel. P. Buzogány Árpád, Székelyudvarhely Népújság (Marosvásárhely) 2012. január 28.Marosvásárhelyi magyar koalíciót sürget Tőkés LászlóA romániai magyar politikai szervezetek koalíciós szerződését sürgette Tőkés László annak érdekében, hogy közös magyar polgármester-jelöltet indítsanak Marosvásárhelyen az idei önkormányzati választásokon. „Partnerséget és koalíciós szerződést kérünk” – jelentette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Kolozsváron, az EMNT választmányi ülése szünetében tartott rögtönzött sajtótájékoztatón. „Az elkövetkező héten meg kell kötni a marosvásárhelyi koalíciós szerződést, nem lehet azt már tovább halogatni” – hangsúlyozta a volt püspök. Utalt arra, hogy a román alkotmánybíróság az elmúlt napokban alkotmányellenessé nyilvánította a kormányrendeletet, amely értelmében őszre halasztották volna és a parlamenti választásokkal egy időben tartották volna a romániai önkormányzati választásokat, így ezek megszervezése a nyári hónapokban esedékes. Tőkés úgy vélte, a marosvásárhelyi magyar koalíció például szolgálhatna ahhoz, hogy más településeken is összefogjanak a magyar szervezetek. Tőkés értékelése szerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) felelős azért, hogy elakadt a párbeszéd a magyar szervezetek között. Az RMDSZ ugyanis nem volt hajlandó partnerként elfogadni a rajta kívül szerveződő entitásokat. Kijelentette, a választási összefogás mellett a romániai magyar közösséget megillető román költségvetési támogatás elosztásáról is tárgyalni kell. „Fonák dolog, hogy például a magyar tannyelvű Partiumi Keresztény Egyetem nem kap támogatást a román költségvetésből, a magyarságnak szánt mintegy 3,5 millió eurós támogatás pedig az egyik magyar párt számlájára fut be. Azt kérjük, hogy a magyar társadalom minden szegmense részesüljön a támogatásból; ne sajátítsa azt ki az RMDSZ” – hangsúlyozta Tőkés László. Az elmúlt év tevékenységét értékelve az EMNT elnöke fontos fejleménynek tartotta, hogy az EMNT kezdeményezésére megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). „Az EMNT a totális pártegység helyett a plurális nemzeti egység építésébe fogott” – értékelte. Hozzátette, már az RMDSZ megalakulásakor probléma volt, hogy összekeveredett a nemzeti közösségépítés és a politikai pártérdek. Meglátása szerint kár származott abból, hogy a közösség szolgálatát korlátozta a politikai érdek. Példaértékűnek tartotta azt, ahogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt viszonylatában elválik egymástól a politika és a nemzetépítő szolgálat. A sajtótájékoztatón Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta, folyamatban van az EMNT struktúrájának az újraszervezése. Pénteken tartotta első ülését a tanács decemberben megválasztott elnöksége, a választmányi ülésen pedig a szakbizottságok megalakítása az egyik kiemelt téma. MTI Erdély.ma 2012. január 28.Óriási acél Krisztus óvja SzékelyföldetHuszonkét méter magas, kitárt karú Krisztus-szobor uralja a tájat az erdélyi Farkaslaka határában. Rozsdamentes acélból készült és kilátóként is funkcionál. Székelyország szívében, Székelyudvarhely és Parajd között fekszik Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka. A település határában decemeber közepén állították fel a Jézus Szíve kilátót, Kelet-Európa legnagyobb, fémből készült Jézus-szobrát. A havasokig ellátni A monumentális alkotás helyét egy bogárfalvi vállalkozó jelölte ki, így lett az a 940 méter magas Gordon-tető, ugyanis ez a közigazgatásilag Farkaslaka részét képező Bogárfalvához legközelebb fekvő hegycsúcs – tudta meg az FN24 Albert Mátyástól, Farkaslaka polgármesterétől. A két méter magas beton alapon fém váz emelkedik, erre helyezték Jézus rozsdamentes acélból készült fejét, kezeit és palástját. Messzire csillog a napsütésben, és mivel nem korrodálódik, feltehetően felújítás nélkül is még hosszú ideig hanyatt esik rajta a fény. Maga a szobor összesen 22 méter magas. A testben elhelyezett lépcsők segítségével bárki felmászhat egészen a szobor fejébe, ahonnan szép időben állítólag a Fogarasi havasokig lehet ellátni. A „kilátó-szobor” az erdélyi sajtó beszámolója szerint 200 ezer euróba került, ami 310 forinttal számolva 62 millió forintot tesz ki. Albert Mátyás lapunknak megerősítette, hogy az anyagi forrásokat közadakozásból fedezték. Helyi és környékbeli vállalkozók, a helyi közbirtokosság, a polgármesteri hivatal és magánszemélyek – főleg nyugdíjasok – fogtak össze a a szobor megszületéséért. Felállítását a Pro Temp Alapítvány kezdeményezte, a terveket Zawaczky Walter szobrászművész készítette. A Jézus Szíve kilátó már több mint egy hónapja elfoglalta helyét a Gordon-tetőn, szép számmal látogatják is, ám ünnepélyes felavatása még várat magára. Nem tudni, meddig, hiszen még hátravan a munka utolsó része, a környezet rendbetétele: a kilátó felé vezető út feljavítása, gyalogos sétány kialakítása, az alap terméskővel való burkolása, park és parkoló kialakítása – sorolja Farkaslaka első embere. Vegyes fogadtatás A képek láttán nincs mit csodálni azon, hogy az óriási Krisztus a végletekig megosztotta a közvéleményt, bár Albert Mátyás szerint az emberek 80 százaléka helyesli, értékeli a kilátó megépítését. Az ellenzők egy része viszont egész egyszerűen giccsnek tartja, mások, akik árnyaltabban fogalmaznak anyagát és rendeltetését is szóvá teszik. Az acél szobor idegen a székely hagyományoktól és a tájtól, a kilátót kőből, de méginkább fából kellett volna megépíteni – vélik. Ugyanakkor abszurdnak tartják, hogy egy szakrális műtárgy egyben kilátóként is funkcionál: milyen „tiszteletlenség” belebújni Jézus fejébe?! Sokaknak azonban igazi vallási élményt jelent az alkotás, számukra rajta keresztül urunk ismét a nép közé szállt. Érvelnek a Jézus Szíve kilátó turisztikai vonzerejével is, és nevezik a katolikus székelység vallási jelképének. Ítélni nem nekünk kell, az idő majd eldönti. Farkaslaka polgármesterének szavaival: a párizsi Eiffel-torony építése idején számtalan ellenzője volt, míg mára a város jelképévé vált. fn.hir24.hu 2012. január 29.Európai Polgári Kezdeményezés – Már az elején széthúznak a magyarok?Idéntől lehet élni az Európai Polgári Kezdeményezéssel, melynek eredményeként az Unió állampolgárai is kérvényezhetnek a Bizottságtól jogalkotást – meghatározott feltételek mellett. A határon túli magyar szervezetek természetesen kapva kapnak az alkalmon, hogy európai szintű kisebbségvédelmi biztosítékot csikarjanak ki az EU-ból: Tőkés László a Kárpát-medencei Autonómia Tanács azonnali összehívását kezdeményezte az ügyben, a Székely Nemzeti Tanács Dél-Tirolban próbálkozik a potenciális szövetségesek megnyerésével, az RMDSZ-es EP-képviselő, Winkler Gyula pedig a Federal Union of European Nationalities (FUEN) vezetőit invitálta közös gondolkodásra és együttműködésre. De vajon hova fog vezetni a három külön utas szervezkedés? Európai Polgári Kezdeményezés – a polgárok jogalkotási lehetősége 2012. április 1-étől megnyílik a lehetőség, hogy a Lisszaboni Szerződés által életre hívott Európai Polgári Kezdeményezéssel éljenek az Unió állampolgárai, vagyis arra, hogy egymillió európai polgár kérje a Bizottságtól, hogy a testület jogi keretet alkosson bizonyos kérdések rendezésére. A határon túli magyar kisebbségek önrendelkezéséhez, kisebbségi jogainak európai törvényi szintű szavatolásához az ECI nagyszerű lehetőséget teremt, így egyértelmű, hogy a határon túli magyar politikusok élni kívánnak az alkalommal. Nem mindegy azonban, hogy hogyan fog ez megtörténni. Nézzen szét az EU fővárosában! Az Európai Polgári Kezdeményezés „játékszabálya” a következő: kezdeményezést olyan polgári bizottság szervezhet, amely legalább 7 olyan személyből áll, akik legalább 7 különböző tagállamban rendelkeznek lakóhellyel. A kezdeményezést az EU legalább 7 tagállamában legalább egymillió polgárnak kell támogatnia (aláírásával ellátnia). A kérelem ezután befut a Bizottsághoz, aminek három hónap áll rendelkezésére, hogy döntsön a kérelem sorsáról, azaz, hogy kíván-e lépéseket tenni az ügyben, és ha igen, milyen formában. Az ECI látszólag tehát nem egy bonyolult eljárás, és célja egyértelműen az, hogy az uniós jogalkotásba bevonja az állampolgárokat. Azonban több buktatót is rejt magában a dolog, elsőként is azt, hogy minimálisan hét országban szükséges megszervezni az együttműködést az ügy érdekében. Ez azt is jelenti, hogy bármilyen céllal is kezdeményezünk egy törvényalkotást (a határon túli magyarok esetében nyilván a nemzeti érdek a motiváló erő), a kérvényt univerzális jelleggel kell „eladni”, és olyan formában kell megfogalmazni, amelyet egész Európa saját érdekének tud tekinteni. Megfontolt, kidolgozott stratégiára van tehát szükség ahhoz, hogy egy – estünkben – kisebbségjogi törvényalkotási kérelmet sikerre vigyünk, amihez természetesen nélkülözhetetlenek a szövetségesek. A magyarok nem szövetkeznek egymással? Ennek a logikus következtetésnek ellentmondanak az utóbbi napok sajtóhírei: Tőkés László a KMAT összehívásával, az SZNT a dél-tiroliakkal, az RDMSZ pedig a FUEN-nel próbál „rászervezni” a másik kettő szervezésére. Vagy hát ki tudja ki kire... „Jó magyar szokás szerint” összefogás, összehangolt munka helyett mindenki járja a maga útját, azzal érvelve, hogy a másik törekvése hiteltelen. Szemezgessünk a nyilatkozatokból: Tőkés: „Egymással összefogva és szorosan együttműködve erről a közös alapról kell kiindulnunk. A különutas kezdeményezések ellenben kölcsönösen gyengíthetik vagy éppenséggel kiolthatják egymást... legyen szó akár az SZNT-ről, akár az RMDSZ-ről, senki sem engedheti meg magának, hogy önös elképzeléseivel és terveivel a közös nemzeti célok eredményességét veszélyeztesse.” Izsák Balázs (SZNT): „...a székely nép autonómiatörekvésének közképviseleteként, önálló testületként az SZNT nem fogadhat el alárendeltséget sem egyének, sem testületek részéről. Szerinte elfogadhatatlan, hogy Tőkés László különutasnak nevezi az SZNT-t, holott az út, amelyen közel egy évtizede jár a székelyek közképviselete, nem külön út, hanem a „helyes út”. Az uniós kezdeményezés a polgárok lehetősége, hogy közvetlenül bekapcsolódjanak az uniós jogalkotásba. Ezzel a lehetőséggel az európai parlamenti képviselők rendelkeztek eddig is... Úgy érzem, hogy ők féltékenységből megpróbálnak ennek is az élére állni, hogy itt is ők legyenek láthatóak. De nem fogják tőlünk elvenni ezt a lehetőséget. Kovács Péter, RMDSZ: „Furcsának tartom Tőkés László megközelítését. Ha már különutasságról beszél, miért nem saját magát nevezi meg ebben a szerepben, miért képzeli azt, hogy mindenki más, aki nem sorakozik fel mögé, az különutas? Úgy vélem, ha nem az a célunk, hogy nagyokat mondjunk, akkor be kell vonjuk az összes európai kisebbséget ebbe a folyamatba. Éppen ezért megkerestük az Európai Nemzetek Föderális Unióját (FUEN), amely több mint 60 kisebbségi szervezetet tömörít, és felvállalja ezt az ügyet, képviseli, hogy az európai kisebbségek számára elfogadandó kezdeményezések érdekében aláírásokat lehessen gyűjteni és élni lehessen ezzel az európai állampolgári kezdeményezéssel. Mi úgy gondoljuk, hogy nem lehet csak a magyarokra vagy csak a székelyekre kiélezni ezt a kérdést. Csak így tudunk sikerre jutni.” Jelenlegi állás szerint az RMDSZ taktikája tűnik célravezetőnek, hiszen a FUEN Európa 32 országának 86 kisebbségvédelmi szervezetének ernyőszerveként működik, s így valószínűleg könnyebben meg tudja szervezni az aláírásgyűjtési akciót, mint a nulláról induló KMAT vagy a Székely Nemzeti Tanács (persze hozzá kell tenni, hogy a KMAT-nak tagjai a Kárpát-medence országainak magyar autonomista szervezetei, taglétszáma viszont meg sem közelíti a FUEN-ét). Mindezzel együtt viszont azt is számításba kell venni, hogy a közös nevező megtalálása, vagyis egy közös indítvány beterjesztése nem lesz egyszerű feladat az RMDSZ és „szövetségesei” számára. Messze vagyunk még attól, hogy egy magyar részről esetlegesen elindított polgári kezdeményezés sikerességét latolgassuk, egyet azonban már most leszögezhetünk: a magyar-magyar szembenállás már a kezdeteket megmérgezi, s Tőkés Lászlónak igaza lehet, hiszen a széthúzás elriaszthatja a potenciális szövetségeseket. kitekinto.hu Erdély.ma 2012. január 29.Megtalálni az utat és az eszközöket a közös célokhoz„Az Új Hívó szó időszerűségét nem kérdőjelezhetjük meg. 22 év után van egy hatalmas tapasztalatunk, vannak intézményeink, eszközeink, a kérdés az, hogy mindazzal, amit elértünk, tudunk-e valamit kezdeni, van-e elég erőnk és bölcsességünk ahhoz, hogy ezekre építsük a közvetkező éveket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök január 27-én, pénteken, Kolozsváron azon a tanácskozáson, amelyet a Kolozsvár Társaság szervezett az erdélyi magyar politizálás múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Itt jelen voltak az erdélyi magyar közélet jeles képviselői, értelmiségiek, politikusok. A rendezvény nyitó mozzanataként elhangzott az erdélyi magyarsághoz intézett Új Hívó Szó, amely az összefogás, a közös cselekvés, valamint 2012 fontosságára hívja fel a figyelmet. 1989 decemberében kolozsvári értelmiségiek fogalmazták meg a Hívó Szót, az új felhívás megfogalmazását az elmúlt 22 esztendő történései tették aktuálissá. „Amikor 1989-ben a Hívó Szó megszületett, egy halálra ítélt nemzeti közösség próbált kitörni egy zárt társadalomból, próbált utat keresni, anélkül, hogy lett volna egy pontos elképzelése arról, milyen változások elé néz, milyen eszközökkel próbálja a céljait elérni. Olyan illúziókat fogalmaztunk meg 22 évvel ezelőtt, amelyekről úgy gondoltuk, hogy elérhetőek, van erőnk, lesznek eszközeink, hogy azokat megvalósítsuk. Kiderült, hogy nem, mint ahogy az is, hogy csak saját magunkra számíthatunk” – jelentette ki Kelemen Hunor. Az RMDSZ elnöke azonban emlékeztetett arra, hogy a történelem folyamán az Erdélyben élő magyar közösség mindig újra tudta teremteni a saját életét, a saját intézményeit. Úgy vélekedett: 2012 nagy kihívása, hogy tovább tudunk-e építkezni. Visszatérni a kilencvenes évek elejére, megpróbálni azokhoz az évekhez igazodni, és azokból kiindulni, nem volna túlságosan szerencsés. „Ha megértjük, hogyan alakult át a társadalom, akkor a közös célokhoz az eszközöket és az utat is meg fogjuk találni” – fogalmazott. Kelemen Hunor arra hívta fel a figyelmet, hogy ma az erdélyi magyar emberek többsége azt várja el a politikusoktól, hogy elsősorban gazdasággal, munkahelyekkel, a létbiztonsággal foglalkozzanak. Csak ezek után következnek azok a kérdések, amelyek ugyanolyan fontosak, mint a gazdasági, szociális kérdések: az egyetem, az autonómia, mindazok, amelyek az erdélyi magyar identitásához kötődnek. „Ez nem baj, de nem szabad szembeállítani a kettőt. Képesnek kell lennünk arra, hogy ezeket összeegyeztethessük” – mutatott rá a Szövetség elnöke. Hozzátette: „az erdélyi magyar emberek értékválasztása és a saját érdekeinek az ismerete egészen pontos: az egységes érdekképviseletet 22 esztendő után is értéknek tartják, erre a hátországra, erre a védettségre szükségük van, és nekünk az a feladunk, hogy ezt tudjuk biztosítani. Téves útnak tartják azt, hogy megosszuk a politikai képviseletet, érzik azt, hogy a kettő kevesebb, mint az egy, a három még kevesebb. Arra biztatnak minket, hogy őrizzük meg az egységes parlamenti képviseletet, és ha erre van szükség, akkor nem kell keresnünk más utat.” Kelemen szerint a programok, a politikusok hitelesek kell, hogy legyenek. „Illúziókat nem szabad táplálnunk, olyanokat, amelyekben csalódni fognak az emberek. Az RMDSZ elnöke kitért az értelmiség szerepére is. Úgy érzékeli, ez visszavonult a közélettől, nem vesz részt ennek alakításában, nagyon ritkán és nagyon óvatosan mond véleményt. „Nekünk ezekre a véleményekre óriási szükségünk lenne, akkor is, ha kritikusak, ha bíztatóak, de azt mondják, hogy igenis, erre a kérdésre azért kell odafigyelni, mert másképpen nem lehet tervezni, nem lehet közösséget építeni” – mondta Kelemen Hunor. Az értelmiség szerepének fontosságára hívta fel a figyelmet Markó Béla miniszterelnök-helyettes is. Véleménye szerint az Új Hívó Szó nem azt szorgalmazza, hogy politikusok politikai elemzést végezzenek, hanem arról a hiányról szól, amit ő maga is az utóbbi években egyre fájdalmasabban érzékel, azt, hogy az értelmiségiek ráhagyták a közéletet a politikusokra. „Közösséget megtartó, fejlesztő, modernizáló stratégiákat önmagában és kizárólag a politika nem dolgozhat ki. Nem a teljes értelmiségi egyetértésre van szükség, hanem az együttmunkálkodásra” – mutatott rá a Szövetség volt elnöke. Markó nem értett teljes mértékben egyet az Új Hívó Szóból kicsengő üzenettel, miszerint változott állapotunk 1989-hez képest, megosztottabbak lettünk. Véleménye szerint a tétek változtak, a tétek érzékelése, a felelősségek, a megosztottságtól való félelmek, de nem hisz abban, hogy a képességünk az összefogásra, az egységre más lenne, mint 1989 decemberében. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ megalakulásakor kezdettől fogva óriásiak voltak a belső feszültségek, nagyon nagy volt a táborokra szakítottság, erőteljesek az eszközökről szóló viták. „Minden pillanatban szétesni látszott ez a konstrukció, de nem esett szét, mert a célok nagyjából közösek voltak, a feszültségeknél sokkal nagyobbak voltak a kényszerek. Sokkal nagyobb volt a félelem, az aziránt érzett felelősség, hogy csak együtt rendezhetjük helyzetünket, teremthetjük meg a jövőnket. 22 év után lehet arról beszélni, hogy mit tudtunk lerendezni, hol voltunk együtt és hol nem, de nem hiszem, hogy alapvetően másak lettünk.” A politikus úgy vélekedett, ha tudatosítjuk, hogy a kényszerek ma is megvannak egészen más körülmények között, akkor nincs probléma az értelmiségi és a politikai együttmunkálkodással. Külön hangsúlyozta az önállóság kényszerének fontosságát, azaz, hogy nekünk magunknak kell megkeresni a megoldásokat, és nekünk kell ezeket érvényesíteni. „Igaz, hogy 22 év alatt sok-sok illúziót szereztünk, de ezekkel lassan le kell számolnunk, például azzal, hogy mások Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben a mi helyzetünket elrendezik. Akkor ezeknek a kezdeményezéseknek valóban lehet hatása” – összegzett Markó Béla. erdon.ro 2012. január 29.Továbbra is Váradon az orsolyitákNem szűnt meg az Orsolya-rend Váradon; bár szóba került ez is, semmilyen végleges döntés nem született ez ügyben, hangzott el többek között a vasárnapi, ünnepi szentmisét követően. Szent Angélára, az Orsolya-rend alapítójára emlékeztek a ma délelőtti ünnepi szentmisén mindazok, akik eljöttek a váradi Szent Anna templomba. Szinte egyetlen szabad hely sem maradt a templomban. Mészáros Antal lelkipásztor, valamint Kolozsvári István parókus lelkész celebrálta a misét. A parókus lelkész szent beszéde során Merici Szent Angéla tevékenységét méltatta, aki a maga korában korszerű eszközökkel gyűjtötte maga köré azokat a szüzeket, akik később az Orsolya-rend tagjaivá váltak. Mindezzel párhuzamosan a parókus lelkész – mivel a napokban volt a Himnusz, valamint a Magyar Kultúra Napja – a Himnusz szövegéről is szólt, mely mélységes istenhitről és alázatról tesz tanubizonyságot, s azt is kihangsúlyozta: ahhoz, hogy valaki a nemzeti nyelvet tudja művelni, elengedhetetlen a hit és az alázat – olyan alapállásra van szükség, mely a szép nyelvet erkölcsileg is szolgálja. Nyelv és erkölcs A nyelvművelők tudják, mennyi idegen szó, idegen gondolat áramlik a nylevbe, mely megronthatja annak szépségét. Nagyváradon pedig az orsolyiták őrizték a közösséget, művleték az anyanyelvet, nevelték és művelték az ifjúságot mintegy 200 éven keresztül. Tanítványaikat szép életre, szép gondolkodára nevelték – s Nagyváradnak nagy szüksége volt olyan édesanyákra, akik gyermekeiket a szép szóra tudják megtanítani, s erkölcsi alappal is szolgálnak. Nekik köszönhetően ezt a munkát folytatták az Ady Endre Gimnázium pedagógusai a rákövetkező évtizedek során. Szó esett Merici Szent Angéla életéről: miután árván maradt és maga is gondozásba került , rájött, milyen sok lánynak van szüksége lelki gondozásra; látomása során egy ég felé vezető látrát látott, melyen angyalok és leányok jártak fel s alá – ebből jött rá, mi az életfeladata. „Maradjon egyházi és magyar” A misét követően Matkovics Mária Emerica tartományfőnöknő szólalt fel. Elmondta: a váradi Ady Endre líceumot valóban átadják a nagyváradi római-katolikus püspökségnek, mivel gyengének érzik magukat, s a taglétszám csökkenése miatt a renden belüli tendencia az, hogy az e világi gondokat az e világiakra bízzák. Kívánságuk az, hogy a nagyváradi líceum továbbra is tisztelje az orsolyita hagyományt, s legyen magyar nyelvű katolikus, illetve ökumenikus tanintézet – hiszen az orsolyiták az ökumenizmus tekintetében modernek voltak, még mielőtt az ökumené gondolatát az egyház kihangsúlyozta volna. „Az irányadó szellem legyen keresztény és katolikus, az iskola maradjon egyházi és magyar” – mondta Emerica nővér, aki később megköszönte soeur Marie de la Trinité delegált házfőnöknő váradi munkáját. Maradnának A tartományfőnöknő azzal folytatta: az orsolyitáknak nincs párizsi anyaházuk, a központjuk – azaz a Generalátus – Rómában van. Ami pedig a lapunkban megjelent, távozásukról szóló információt illeti: nem szeretnék bezárni a nagyváradi házat, tovább szeretnék éltetni a kis váradi közösséget. Amint a későbbiekben megtudtuk, volt ugyan szó ilyesmiről, de végleges döntés nem született. Jogilag semmiképpen nem szűnik meg a közösség, s a Dózsa György úti rendházat is megtartják. Jelenleg hárman képviselik az Orsolya-rendet Váradon: soeur Marie de la Trinité Hubert delegált házfőnöknő, Lőre Erszébet Jozefa nővér, aki Győrött és Nagyváradon szolgál, valamint a tartományfőnöknő. A szentimse szeretetvendégséggel folytatódott, ahol a jelenlévők elmondták: semmiképp sem szeretnék, ha megszűnne Váradon az Orsolya-rend, akár aláírásokat is gyűjtenek majd ennek érdekében. Neumann Andrea erdon.ro 2012. január 29.A magyar autonómia ügye 2002-benSzomorú tény, hogy tényleges autonómiát az elmúlt több mint két évtizedben Kárpát-medencében élő magyar kisebbségi közösségek közül egynek sem sikerült megvalósítania. Az okok: a határon túli magyar politikai elitek megosztottsága, Budapest támogatásának hiánya, esetenként kemény ellenállása. A nemzetközi színtér szereplőinek a kollektív kisebbségi jogok iránti mostoha viszonya, pontosabban, határozott ellenzése. Végül – ezt talán nem kell hangsúlyozni – az utódállamok politikai elitjének az egész időszak alatt változatlan ellenállása. Ami viszont szinte hihetetlen: a lényegében ellenséges politikai közegben 1990-től megjelennek előbb személyi elvű kisebbségi önkormányzatra, s ezzel szinte egy időben a területi autonómiára vonatkozó elképzelések. Nem kell sokáig várni, s a Vajdaságban az első háborús összecsapások közepette, talán a körülmények hozta esélyeket kihasználva, a történelmi VMDK-ban megszületett – ha lúd legyen kövér – a hármas autonómia modellje. Eközben Erdélyben is kialakul a viszonylag konkrét autonómiakoncepció. Felvidéken Duray Mikós kezdettől fogva szorgalmazza az autonómiát, s ami legalább olyan fontos, csakúgy, mint a történelmi VMDK, ő is hangoztatja: az autonómiának csak ellenzékben küzdve van esélye. Hiába. A Felvidéken ma sincs sem autonómiakoncepció, sem autonómiamodell. A külső tényezőktől koránt sem függetlenül, a magukban hordozott belső ellentétek folytán a kisebbségi politikai elitek kétpólusúvá válnak. Ettől kezdve, a nemzeti közösségek vitathatatlan autonómiaigénye dacára, autonómiaügyben politikailag béna kacsává vált minden határon túli magyar közösség. A helyi hatalmakhoz húzó szárny, benne a balliberális csoporttal és a rendszerváltás morzsáié törleszkedő közönséges szerencselovagokkal, megkapta a szükséges támogatást. Leginkább Budapestről is. A nemzeti szárny máig csak az eszméi erejére támaszkodva tartja fenn magát. A Vajdaságban 2008. évi választások után mintha megmozdult volna valami. Talán abban a reményben, hogy a nemzetközieknek példát mutatva Koszovót visszaszoríthatja a tényleges autonómia keretei közé, a szerb kormány a nemzeti tanácsokról szóló törvény tervezetével, majdnem lépett egyet a perszonális autonómia irányába. De, többek szerint, mert felmérte, hogy Koszovó esetében elment a vonat, mások szerint, mert úgy vélte, a valódi politikai autonómia – mivel lehetővé teszi egy nemzetrész akaratának a legitim feltárását, kifejezését és képviseletét – megnyitná a politikai lehetőségeket, a különben is elégedetlenkedő dél-szerbiai albánok és a szandzsáki bosnyákok előtt, visszahőkölt. Egy éves „gondolkodás” után a VMSZ által is megszavazott nemzeti tanácsokról szóló törvény előirányozza ugyan a politikailag és jogilag a hatalom által többszörösen ellenőrzött választott képviseleti testületet, de a tényleges autonómia attribútumai nélkül. Ez az oka annak, hogy ma a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) se nem legitim, se nem legális. Száz szónak is egy a vége: jelenleg csak a Vajdasági Magyar Demokrata Pártnak (VMDP) van a perszonális-, és Erdélyben a Székely Nemzeti Tanácsnak van, a nemzeti oldal által is többé-kevésbé támogatott hadra fogható, a területi autonómiára kidolgozott modellje. A Felvidéken a márciusi előrehozott választásokra készülő Magyar Koalíció Pártja jelezte, hogy nemzeti alapú önkormányzatokat is el tud képzelni. Egyelőre csak képzelni, de ez is jelent valamit. Itt álljunk meg néhány szóra. A kérdés most már nem az, mi van a magyar autonómiákkal a Kárpát-medencében, hanem az, hogy mi lesz a létező és a tervezett tervekkel? A kérdés helyén való. Várható, hogy az Orbán-kormány miután sikeresen megvívja Magyarország politikai háborúját a nemzetköziekkel, minden bizonnyal tovább lép. A jelenlegi helyzetben ugyanis a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) csak részben állt fel. A versenypárttá avanzsálódott Erdélyi Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Vajdasági Magyar Szövetség kivárnak. Úgy vélik, Magyarország gyengesége alkalmassá teszi őket az ellenállásra. Arra, hogy megőrizzék jelenlegi immár csak névleges közvetítő szerepüket a helyi többségi elit és Budapest között. Az RMDSZ már „megszabadult” magyarországi támogatások célba juttatásának megpróbáltatásaitól, a VMSZ helyzete még bizonytalan. Igaz az általa igazgatott MNT eddig nem látott anyagiakkal rendelkezik, első sorban Budapestről, de Belgrádból is, ám ennek csak feltételesen van jelentősége. Ha ugyanis a VMSZ sikeresen összenő „stratégiai partnerével” a Tadic-féle Demokrata Párttal (DS), akkor világossá válik az, amit eddig is tudott mindenki, csak még nem lehetett intézkedni. Melyek azok a politikai projektumok, amelyek akadályozzák a NER kiteljesedését? A VMSZ projektuma az MNT. Az RMDSZ és a politikai hátországa a balliberális magyarországi ellenzék sem nyugszik. Elterelő hadműveletbe kezdtek. Logikus lenne, hogy ha ennek eljön az ideje, a magyar kisebbségek autonómia törekvéseivel a magyar kormány lépjen ki a nemzetközi politikai színtérre. Ennek vágott elébe a minap az Európai Nemzetiségek Föderális Uniója (FUEN) vezetősége és Winkler Gyula RMDSZ-es EP képviselő azzal a kerekasztal-megbeszéléssel, amelynek témája a kisebbségi tematikájú európai állampolgári kezdeményezés volt. (Az erről szóló információ az alábbiakban olvasható.) Közvetve, de lényegében elterelő hadműveletnek tekinthető a Bugár Béla vezette Híd-Most felvidéki párt kezdeményezése is, miszerint alkotmányos törvénnyel kell garantálni a kisebbségi jogokat Szlovákiában. (Ez az információ is alább olvasható.) Összegezve: a Kárpát-medencében élő magyar közösségekben ugyan nem áll túl jól az autonómiatörekvések ügye, de van esély a jó irányú változtatásra. Miután Magyarország sikeresen elhárítja az európai támadásokat. Ha ezt az autonómia különböző ellenzői nem így látnák, nem kezdtek volna megelőző akciókba. Amelyek nem az autonómia-törekvések támogatását, hanem csak bizonytalan kisebbségjogi szabályozást sürgetnek. Mind az EU-ban, mind pedig Szlovákiában. A küzdelem minden fronton folytatódik. VMDP Hírlevél 2012. január 30.Felmondott a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének teljes vezetőségeA Moldvai Csángó Oktatási Programot a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) alapította, bővítette és működtette az elmúlt 11 évben oly módon, hogy 0-ról 25 falura növekedett a helyszínek száma, 0-ról 2200-ra növekedett az oktatott diákok száma, közben működtettük a magyarul továbbtanuló diákokat befogadó Csíkszeredai Csángó Bentlakást, illetve sikerült 7 településen saját Magyar Házat építeni, vásárolni. Mindezt nagyon nehéz körülmények közt értük el – közben sikerült a román hatalommal, többséggel is kialakítani egy olyan viszonyt, amely a működésünkhöz szükséges (nem szeretnek, de elviselnek bennünket, hagynak működni). Idáig 61 alkalmazottal működünk, kb. 140 millió Ft-os éves költségvetéssel, amelynek felét biztosította a magyar állam, a másik felét kis támogatóktól gyűjtjük össze (keresztszülő program, 1%, cégek adománya stb.) Az MCSMSZ támogatási szerződése a Bethlen Gábor Alapítvánnyal 2012. január 1-gyel lejárt, a KIM Nemzetpolitikai Államtitkársága részére küldött támogatási kérelmünkre választ nem kaptunk. 2012-es működésünk ellehetetlenült, mert – amint arról Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár asszony is tájékoztatott – két magyarországi alapítvány Romániában egy újabb alapítványt szeretne létrehozni, a moldvai magyar oktatás ügyére szánt állami támogatást pedig az MCSMSZ helyett ez az új szervezet kapja a továbbiakban. A két alapítvány, amely át szeretné venni a programot: - Teleki László Alapítvány – Budapest (vezetője Diószegi László), Fidesz-közeli alapítvány - A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány – AMMOA – Budapest (alapítója: Petrás Róbert) – ezt az alapítványt az MCSMSZ felkérésére hozták létre a magyarországi magántámogatók adományainak gyűjtésére – azóta azonban felbontottuk a velük kötött szerződést, mert visszatartották az MCSMSZ-nek szánt támogatásokat A magyar kormány átfogó ellenőrzésnek vetette alá az MCSMSZ-t a közelmúltban, vizsgálat elvégzésére a Teleki László Alapítványt kérték fel, a vizsgálat kimutatta, hogy az elmúlt években az MCSMSZ-nél nem volt visszaélés, nem számoltunk el bizonyos tételeket több helyre, a kapott támogatásokat rendeltetésszerűen használtuk fel. Ugyanakkor több formai hiba is a felszínre került (analitikák hiánya a könyvelésben, záradékolás, forrás szerinti kimutatás a könyvelésben, éves leltározás elmulasztása stb.), ezeknek helyrehozatalát haladéktalanul elkezdtük és néhány hónap leforgása alatt teljesen kiküszöböltük (az átvilágításról készült jelentést és annak mellékleteit alább megtekinthetik). Az MCSMSZ vezetősége tárgyalásokat kezdeményezett a KIM-mel a kialakult helyzet megnyugtató rendezése érdekében, legfőbb kérésünk az volt, hogy az elért eredményeket óvjuk, ne kockáztassuk a nehezen kiharcolt előrelépéseket. Sajnos a tárgyalások nem hoztak eredményt, ugyanis az MCSMSZ vezetőségétől lehetetlent kért a két említett alapítvány és a KIM Nemzetpolitikai Államtitkársága: – az MCSMSZ elnöke február 2-án Budapesten írjon alá egy olyan dokumentumot, amely révén a fenti két magyarországi alapítvánnyal szövetkezve legyünk társalapítói az új alapítványnak – a két alapítvány 1000-1000 lejes (75.000 Ft) alapítói tőkéje mellé kerüljön apportként az új alapítványba az MCSMSZ teljes vagyona (száz millió forintos nagyságrend) – az 5 fős kuratóriumban az MCSMSZ-nek egy képviselője volna Az MCSMSZ vezetőségének azonban a szabályzatok és a romániai törvények értelmében nem áll módjában ilyen horderejű kérdésekről egyedül döntést hozni, ehhez az évente egyszer összehívandó küldöttgyűlés határozata szükséges, amelynek megszervezése az alapszabály szerint legalább egy havi előkészületet igényel. Az MCSMSZ vezetősége azonban a küldöttgyűlés előtt sem tudná egyik változatot sem képviselni, ugyanis: 1. Ha igent mondunk, akkor az MCSMSZ oktatási programját és szellemi valamint anyagi tőkéjét át kell adni egy olyan szervezetnek, amelyben többségben vannak azok a magyarországi személyek, akik nem ismerik Csángóföldet, a moldvai helyzetet. Továbbá ebben az esetben az volna az etikus, ha azoknak a támogatóknak a beleegyezését is megszereznénk, akik ezeknek az ingó és ingatlan vagyontárgyaknak a létrejöttéhez hozzájárultak (a vagyonnak mindössze 1-2%-a magyar kormánytámogatás, a maradék érték magántámogatóktól származik, több ezer kisebb vagy nagyobb támogatóról van szó). 2. Ha nemet mondunk, akkor az MCSMSZ nem kapja meg sem a magyar kormánytól, sem az AMMOA-tól a támogatást – így ellehetetlenül a moldvai magyar oktatás és az MCSMSZ működése. Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy tisztségből és munkaviszonyból egyaránt felmondunk. A mostani vezetők sok éven át legjobb tudásunk szerint szolgáltuk a moldvai magyarság ügyét, most azonban vállalhatatlan döntés elé lettünk állítva. Tisztelettel köszönjük sok-sok barátunk és támogatónk segítségét, öröm volt Önökkel együtt dolgozni! Köszönjük az évek során az MCSMSZ kötelékében dolgozó tanároknak is a munkát, szép volt! A Fennvaló előtti felelősséggel és mindenki iránti hálával és megbecsüléssel, akivel ebben az ügyben a bizalom, tisztelet és kölcsönösség alapján együttműködtünk, – Solomon Adrian, MCSMSZ elnök – Hegyeli Attila, ügyvezető – Dr. Kató Gyula, alelnök – Pogár László, alelnök – Bartha András, informatikus, az MCSMSZ korábbi elnöke – Ferencz Éva, oktatási felelős – Csillag Levente, pénzügyi igazgató – Vajda Éva, irodavezető – Solomon Mária, szociális ügyek felelőse, a Legyen Ön is Keresztszülő program koordinátora – Nagy Anna, pénzügyi referens – Szakács Károly, gazdasági felelős és adminisztrátor – Ferencz Gabriella, továbbtanulókért felelős, kollégiumvezető csango.ro Erdély.ma 2012. január 30.Huszárakadémia BálványosfürdőnElőször került sor Háromszéken, pontosabban Bálványosfürdőn a Huszárakadémiára, miután az előző négyet Hargita megyében tartották. Szombaton és vasárnap százhúsz huszár, gyalogos és huszárjelölt, valamint a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöksége vett részt a nemzetközi rendezvényen. Annak, hogy a rendezvény átkerült Háromszékre, három oka is van: a múlt évtől Altorján szolgál Hatos Mihály plébános, a huszárakadémia tábori lelkésze, a főszervezője Miholcsa József hagyományőrző őrnagy, aki pár évig Torján élt, és több köztéri szobra is van a község és a megye területén, Daragus Attila, Torja polgármestere, magánvállalkozó felajánlotta, ingyen szállásolja el a résztvevőket. Szombaton szakmai előadások hangzottak el Bem apó erdélyi hadjáratáról, a huszárok hétköznapjairól, a Székely Hadosztályról és a székely betyárokról. Este a talpalávalót Ábri Béla és zenekara biztosította, közreműködött Kátay István színművész. Miholcsa József főszervező tegnap délelőtt elmondta: az ötödik Huszárakadémián Háromszéket a gidófalvi huszárok, valamint a 15. székely határőrezred gelencei és kézdivásárhelyi ütege képviselte, Hargita és Maros megyéből több huszárcsapat is jelen volt, Magyarországról Debrecenből, Somogyból és Szegedről érkeztek előadók, illetve huszárok. Tegnap reggel, a három újabb szakmai előadást követően a huszárok Altorjára mentek, ahol felvonulás után a zsúfolásig telt templomban a Hatos Mihály plébános által celebrált ünnepi szentmisén vettek részt. Daragus Attila polgármester bejelentette, hogy március 15-re elkészül nyolc huszárruha, amit torjai hagyományőrző huszárok lóháton Kézdivásárhely főterén mutatnak majd be első alkalommal. Ezt követően Daragus emléklapot és emléktárgyat nyújtott át Tamás Sándor megyeitanács-elnöknek és Olosz Gergely parlamenti képviselőnek. Tamás Sándor címeres megyezászlót (az 52.-et – szerk. megj.) adott át Hatos Mihály plébánosnak. Himnuszaink közös eléneklése után a templomkertben a huszárok együtt énekelték el a Gábor Áron rézágyúja című negyvennyolcas dalt, majd visszamentek Bálványosra, ahol Kádár Gyula történész bemutatta a Székelyföld határán és Székely hazát akarunk című könyvét, majd Székely Tibor hagyományőrző dandártábornok a vezérkari gyűlést követően bezárta az ötödik Huszárakadémiát. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
