Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 
 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
 szűkítés        -        
      találatszám: 396 találat lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 | 391-396
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


  
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2012. december 21.

Király Károly a forradalomról és a fekete márciusról
Erdély rendszerváltás előtti és utáni egyik legellentmondásosabb politikusa beszél az 1989-es decemberi eseményekről, a román pártokkal való kapcsolatról, majd a vásárhelyi eseményekről.
A beszélgetés elég hosszú, de Király Károly olyan dolgokat mond, amelyek sosem vesztik el aktualitásukat. Nyilván, a saját szűrőjén keresztül nyilatkozik az eseményekről, s talán pont ezért érdemes meghallgatni most, az 1989-es forrongó hónapok után 23 esztendővel.
Egy óra 37 perc az egyik koronatanúval, akit nem lehetett kérdésekkel kizökkenteni a mondandójából. www.aradihirek.ro
Erdély.ma

2012. december 21.

Mag Péter emlékére
Ma már inkább csak az idősebbek emlékeznek rá, pedig volt vagy másfél év a hazai magyar rádiózás történetében, és éppen a decemberi fordulat után, amikor Erdély-szerte sok helyütt megállt az élet, soha nem politizáló falusiak is hazaballagtak a mezőről, mert eljött a három óra, és nekik muszáj volt Mag Pétert (Kécsa, Temes megye, 1931. október 29.– 2012. december 18., Bukarest) meghallgatniuk.
Pedig akkorra már bőven volt konkurencia, egyszeriben szabad lett az írott sajtó és szabad az elektronikus média is. Szomjaztak az emberek a szabad szóra, indultak az adások egymás után, a rádióban mégis csak egyedül Mag Péterből lett – sajnos csak rövid időre – fogalom és márka. Keserűen, keményen, kíméletlenül szólt, szinte harsogott, nem is annyira a közelmúltról, ehhez már nem kelletett civil kurázsi, de főként az éppen regnáló hatalmasok nap mint nap viselt dolgairól. Pedig nem kibicként, a lelátók jótékony anonimitásából kiabált be a pályára, hogy „szemüveget a bírónak”, hanem végig az oroszlán barlangjából, az Iliescu–Roman-rezsim közszolgálati, akkor még inkább csak állami rádiójának a stúdiójából.
Mag Péterből csak úgy ömlött a hosszú évek alatt felgyűlt tehetetlen düh és keserűség. Volt is minek felgyűlnie, hiszen rádiós volt ő korábban is, neki kellett Kondukátorék minden abnormális szövegét hivatalból beolvasnia. Restelkedett is érte éppen eleget, nem csoda, hogy az önemésztő keserűsége, mihelyt szabad utat kapott, parttalanul áradt ki belőle, s ez az erő, ez a szenvedélyesség hallgatói ezreit is magával ragadhatta. Pedig 1971-ben, amikor megismertem, még nagyon kedélyes, sőt vidám fickónak tűnt, noha szókimondásaiért már addigra is gyakran megbukfenceztették.
„Üdvözlöm, fiatal senki” – fogadott reggelenként a Brassói Lapok szerkesztőségében, ahová magyar szakos bölcsészhallgatóként nyári gyakorlatra bejelentkeztem. De amire a gyakorlóból munkakönyves gyakornokká avanzsáltam, Mag Péterrel már csak tévénézőként a képernyő előtt találkozhattam. Bodor Pálnak sikerült őt Bukarestbe csábítania. Péter bátyámmal aztán csak nagyböjtös nyolcvanas éveink első felében futottam néha össze, a sanyarú korra eléggé jellemző körülmények között.
Akkoriban az országos lapnak voltam vidéki, ipargazdasági tudósítója, néhanapján behívtak Bukarestbe, s miután szolgálati dolgaimat a szerkben rendeztem, rohantam egyenesen a televízióhoz, a Dorobanţi piac közelébe, ahol órák hosszát álltam sorba egy kis szalonnáért, húsért, vajért, kávéért, felvágottért. Amikor az értékes zsákmánynyal gyakran már éjfél felé Brassóba hazaérkeztem, otthon mint egy Mikulást úgy fogadtak, sok mindent elnézett a feleségem érte, karácsonyi főzőcskéje előtt pedig különösen. Nos, ebben a fagyoskodó sorban találkoztam többször is Mag Péterrel, akinek a hajdani jókedve addigra már jócskán alábbhagyott, legfeljebb egy-egy viccben csillant meg újra. Egyébként elég stílusosan, mert a legtöbb így kezdődött: „Kérdés a jereváni rádióhoz...”
December elején, amikor a „televíziós forradalomra” emlékeznek, a történelmi helyszín nekem mindig a közös sorban állások emlékeit hozza elő. Decemberben évről évre felidéztem Péter bátyánkat, anekdotáit, zömök alakjához annyira illő öblös hanghordozását. A személyes talákozást viszont, a bukaresti utat évről évre halogattam, és most már végleg is lemondhatok róla, soha nem fogok már Péter bátyánkkal sorban állva tiltott vicceken elkuncogni… Hajdani dörgedelmes hangja végleg elcsendesedett az éter hullámain, s még mellékelt arcképét is a csak többszörös nekifutásra sikerült  a világhálóról elővarázsolnom. 
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 21.

Emlékezés és remény – Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadványának, a Partiumi füzeteknek a jubileumi, 70. kötete Kupán Árpád történésznek a 19. század végét, a 20. század első felét meghatározó két nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról és dr. Soós Istvánról írott könyve.
Mindkét személyiség mellé illeszt Kupán egy-egy epitheton ornanst, abszolút jogosan: Rimler Károlyt a városépítőként, dr. Soós Istvánt pedig a városmentő polgármesterként aposztrofálva. Érdekes módon egyikük sem született tősgyökeres váradi, a német eredetű Rimler család Felvidékről, a Pozsony melletti Nagylévárdról származik, dr. Soós István pedig Marosludason született székely nemesi családban.
Megkockáztatnám azt a feltevést, hogy éppen emiatt a térbeli perspektíva miatt lehettek mindketten Nagyvárad külső-belső arculatát megváltoztató egyéniség: nem a helybeliek rajongó lokálpatriotizmusával nézték és látták a várost, így könnyebben felismerték, hogy egy-egy időszakban mire van elsődlegesen szükség a Sebes-Körös partján.
1867, a kiegyezés után az építésnek jött el az ideje: a monarchia más városaihoz hasonlóan megpezsdül Nagyváradon is az élet, a korabeli visszaemlékezések tanúsága szerint, mint a hangyaboly, olyan építkezési-átalakulási nyüzsgés volt tapasztalható. Akkoriban épültek fel a szecessziós-eklektikus bérpaloták, illetve a hasonló stílusú kulturális-adminisztratív középületek. Ennek a pezsgésnek pedig a mozgatórúgója, hajtóműve, karmestere Rimler Károly polgármester volt olyannyira, hogy a városépítő jelző nemhogy a váradiakra jellemző túlzás volna, de a fegyvertények ismeretében kifejezetten szerénynek hat. Soós István viszont egészen más körülmények között, több irányból is fújó, nem ritkán orkánerejűvé erősödő ellenszélben vetette neki vállát a  „ermészeti” csapásoknak. De helytállt erős kézzel irányítva a gályát, miközben – horatiusi-berzsenyi hasonlattal élve – „forrt a világ bús tengere”. Egyszóval a neki adományozott városmentő jelző is megérdemelten kitüntető.
Kupán Árpád alapos munkát végzett, s ami különösen értékelendő, hogy olyanok számára is dokumentációval érdekesen alátámasztott olvasmánnyal szolgál, akiknek tulajdonképpen semmi közük Nagyváradhoz, sőt elsőre talán inkább elutasítanák ezt az újabb „váradi hencegésnek” tartott könyvet. Hisz mindkét polgármester tevékenysége példaértékű, abszolút hitelesen leképezi a mindennek rendelt idején elsődlegesen fontos tennivalók figyelemmel követését.
Prológusában Kupán Árpád nem rejti véka alá a reményét, hogy az előző – talán sokkal nehezebb, hisz szokatlanabb, sőt világháborús – időszakokhoz hasonlóan feltámad a város tettekben megnyilvánuló és nem a tespedő beletörődésben megélt újraéledési vágya. „Jó lenne azzal zárni ezt az előszót, hogy újból feltámad a remény Nagyvárad újjászületésére. De ehhez olyan hit, akarat és önfeláldozás kell, kellene, amellyel e könyvben bemutatásra kerülő két férfi rendelkezett.
Talán emlékük, küzdelmeik, sikereik, eredményeik felmutatása példát és ösztönzést ad mai felelős vezetőinknek, s minden olvasó lelkiekben gazdagodik e két személyiség életének megismerése által.
Dum spiro, spero! Míg élek, remélek” – fejezi be prológusát a szerző, de hasonló gondolatokkal zárja sorait az utószót író Mihálka Zoltán történész is: „E sorok írója különösen nagyra értékeli azt, hogy a szerző felhasználta a helyi napilapok tudósításait, hiszen ezekből a különböző politikai és világnézeti beállítottságú kiadványokból valóban hű képet kap az olvasó a bemutatott személyekről és időszakról. S ezt a gondosan kiválogatott melléklet anyagai is kiegészítik. És mivel a könyv főszereplőit is mindig a remény ösztönözte példamutató tetteikben, zárjuk mi is az ősi mondással: a remény alszik ki utoljára...” A legtalálóbb végszó, bármiféle hozzátétel csak elvonna az értékéből!
Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei, PBMET és Varadinum Script Könyvkiadó, Nagyvárad, 2012
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 21.

Ki volt Tatrangi Dávid?
Jókai Mór A jövő század regénye című művét 1872–74-ben írta, miután többször is meglátogatta Erdélyt. A történet 1952-ben kezdődik, és 2000-ben ér véget, főhőse a székely Tatrangi Dávid, aki a regény végén légjáróival menti meg a Kárpát-medence népét.
A kommunista magyar kultúrpolitika meggátolta, hogy Jókainak ezt a regényét a magyar olvasók új kiadásban olvashassák. Mindez szándékosan történt, hiszen e regényben Jókai minden társadalmi utópiája ellenére megjósolta a huszadik századnak azokat a borzalmait is, melyeket az ateista-kommunista Oroszország idézett elő Magyarország megtámadásával, saját népének kiirtásával.
Itt említhető akár Boszniának Szerbia által történt bekebelezése vagy a szerb–magyar háború is. Magyarország talán ma is legnépszerűbb, európai hírű írója jósként is bevált, s ráadásul utópiájával Orwellt is megelőzte, noha a mű sokkal inkább Jules Verne munkásságával rokon.
Magyarok a legszélső határszélen
Jókai a következőket írja: „Van egy magyar népfaj, mely a legszélsőbb határszélt foglalja el keleten: a székely. Kitűnő sajátságokkal elhalmozott egy nép. Magyarabb valamennyinél, mert se vérébe, se nyelvébe, se szokásaiba nem vegyült soha semmi idegen.
És amellett megvannak benne minden nemzetnek a jó tulajdonai. Honszerető, szabadságvágyó, mint a svájci; szavatartó, hidegvérű, mint az angol, okos, vállalkozó, számító, mint a zsidó; jó katona, mint az arab; mértékletes, józan, szorgalmas, mint a porosz; magán segíteni tudó, idegentől irtózó, mint az olasz; találékony, mint a jenki; tiszta, mint a hollandi; demokrata, szabadelvű, mint a francia; és kitartó mint az orosz; és mindenekfelett szapora, mint a zsidó és a szláv; vallási türelem dolgában pedig előtte van minden nemzetnek a világon.
Földjét a székely el nem pazarolja, kopár hegyoldalait a bánáti kanahán-iszapért be nem cseréli; rablót, zsiványbandát a székely nép maga közt meg nem tűr soha; becsületszava erősebb, mint a pecsétes írás; a nyegle szavára nem hallgat; mindenét, amire szükség van, maga állítja elő, öltönyének (pedig szép viselete van) minden darabját otthon készíti el: idegenre nem szorul. Azzal, amije van, maga kereskedik, messze földre elmegy becsületes nyereségért, s még a királyon is tud nyerni; zsidó, görög közötte meg nem él; minden férfi katonának volt nevelve egykor úgy, hogy a nők mívelték a földet… Akkora darab földön, amekkorán Magyarország akármiféle népfajából nem tudna megélni több kétszázezernél, a székely fajnak félmilliónyi ivadéka él.
És tisztességesen él. A székelyt nem látod, hogy koldulni jöjjön Magyarországra, székely koldust éppen úgy nem látsz idegen ajtó előtt, mint zsidó koldust. A székelyt nem látod se rongyosan, se mezítláb. Pedig egyik falu kapuja a másikéhoz egy hajításnyira van. Minden falu be van kerítve, s kapun kell bemenni. S azok nem szétszórt rongyos házikókból állnak, hanem tisztán tartott fasoros utcákból, minők a németek lakhelyei.
A 19. században már a székely nép száma a nyolcszázezer lelket meghaladta. Ha a székely faj itt volna Magyarország közepén, azóta benépesítette volna az egész országot; ha a főváros közelében volna, kezében volna az egész magyar ipar és kereskedelem. És minő szép faj! Annyi szép, szabályos, jellemzetes arcot nem látni sehol a kerek földön, mint a székelyeknél.”
Ha ma megkérdezem székely barátaimat, elmondják, hogy Erdély az elmúlt 90 évben elbalkanizálódott, a székely falvakban megjelentek az idegen kocsmák, és bizony egyre több a kevert vérű ember. De még mindig elegendő ősi erő, becsület, önérzet van, hogy megálljt parancsoljon a további süllyedésnek. Még sok kis Tatrangi Dávid van a ma már az egész Földön szétszórtságban élő székelység között, hogy elkezdje az ősi múltra és hitre épülő jövőt építeni. Elindítsa az egész magyarságot azon az úton, hogy küzdjön, munkálkodjék, tanuljon, és hátrányaiból is előnyt kovácsolva az igazságosság, kölcsönösség, méltányosság jegyében legyen a Kárpát-medence a tudásból eredő megértés, a megértésből fakadó szeretet hazája.
A nemzettudat szintje
Kiről is mintázta Jókai Tatrangi Dávidot? A Tatrangi családnévként is ismert volt a Barcaságon. Az uzoni nép emlékezetében élénken él a Tömösi-szorost élete árán védelmező lelkészük, Sükösd Sámuel hősi emléke, Tatrangi György „gyalogkatona” fia (született 1797. október 3.), az 1848–49-es szabadságharc résztvevője. Tatrangi Sándor és neje, Benke Juliánna 1857-ben végrendeletileg vagyonukat iskolaépítésre adományozták.
Ennek az iskolának a mai utódja a Tatrangi Sándor Általános Iskola Uzonban. Tatrangi Pál András (Tatrang, 1886. szeptember 25. – Brassó, 1971. december 21.) költő, novellista családneve felvett családnév, akár csak a Zajzoni Rab Istváné. Tatrangi János 1731–1759 között Szemerja-Sepsiszentgyörgy református lelkésze volt, Tatrangi József pedig 1760– 1767 között Gidófalván református lelkész. Torján is ismert a Tatrangi családnév. Neves írónk, Jókai Mór Martin Lajos (Buda, 1827. augusztus 30. – Kolozsvár, 1897. március 4.) matematikusról, feltalálóról, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról (képünkön) mintázta a jövő magyarságmintaképét.
A Ferenc József Tudományegyetem tanáraként Magyarországon ő volt az első, aki a repülőgép, illetve a kormányozható léghajó elméletével foglalkozott. Elsőként javasolta a csűrőfelületek használatát a repülőgép kormányzásánál. Konstruált egy helikopterszerű, kerékpármeghajtással működő szerkezetet, amely hat méter magasra emelkedett. A modell ma a kolozsvári történeti múzeumban található. Külföldről több ajánlatot kapott szabadalmának megvásárlására, de magyar hazafiként nem volt hajlandó találmányát idegen országnak eladni. A jelképes hat méter felemelkedés a magyarság tudati szintjének a megemelését jelenti. Ez a tudatosodási folyamat tényleg megmentheti a Kárpát-medencét.
Egy másik kérdés az, hogy Jókai honnan vette, és miért pont a Tatrangi nevet adta főhősének? Jókai 1853-ban meglátogatta Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, és 1884-ben Országgyűlési képviselőként Sepsiszentgyörgyre és környékére utazott, mindkét alkalommal a Barcaságot is érintve. Jókai Brassót először 1853. május 25-én, majd 1884. április 22-én látogatta meg, nyilván Hétfalut se hagyta ki. 1853-ban Zajzoni Rab István – a Honterus-gimnázium érettségi előtt álló diákjaként – a Csukás-hegységben bujdosott a brassói szász terror elől. Költőnk Jókait a következő verssel köszöntötte: „Téged, kit halhatatlanság / Fennhordoz szárnyain, / Üdvözölünk, honfiú, ezerszer körünkben! / Kit kísérnek az istenek / Babéros útjain, / Helyt adunk buzgóan elvérző keblünkben! / Rabok vagyunk és fia én / A rabság népének, / De boldog ily napon, újul az életünk, / S a kínos lánc tágulni kezd, / Egy honfi fényének / Ha kevés ideig üdvében élhetünk. /Oh, mit szabad, mit adhatunk / Ha tőlünk távozol, / Hogy eszedből soha ne múljon emlékünk? / Te szív! Egy könnyet s szent fohászt, / Mit mélyen hordozol, / Áldozz a honfinak, ez egy szabad nékünk.”
Zajzoni életében megjelent három könyvében nem szerepel ez a vers. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy Zajzoni diákként találkozott Jókaival. Diákkorában két kéziratos kötetnyi verset írt, ebből szavalt iskolástársainak és a körútjain. Mindkét kötet elveszett. Az egyik kötet Olosz Katalin segítségével került elő 1996-ban a kolozsvári egyetemi könyvtárból, és ebben található a még nem publikált fenti vers. Zajzoni másik kéziratos kötete még nem került elő. Az 1848–49-es forradalom után Zajzoni írásaiban mindig tiltakozott az ellen, hogy az osztrák terror hatására a magyar társadalom külföldi, számunkra semmitmondó írók műveit olvastassa, ahelyett, hogy a hazai írók munkáit részesítse előnyben, többek közt a Jókai könyveit. Arany János mellet Jókai is szerette és tisztelte Zajzoni verseit és személyét.
Elkallódott levelek
Jókai beavatott, az ősi magyar táltosok tudásával megáldott író volt. Barcaságon jártakor megismerkedett a hétfalusi csángóság történetével, írásaiban ő említi először a női boricát, ami azóta kihalt, csak a férfiváltozata maradt meg. A hétfalusi csángóságot a székelység egyik legősibb ágának tekintette, és főhősének pont innen választotta a Tatrangi nevet, mert Jókai tudta e név ősi eredetét. Útleírásában így vall: „Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bodzai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye.
Körös-körül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tűnik elő a Kapri-előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótól; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátanak föl a zöld fák közül; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, amíg a hegyek közül kijut zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból, a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalu, messze elnyúlt utcájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, ahogy a nap rásüt, Tatráng, éppen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, s meszsze, igen messze belátszanak nagy sötéten, ködösen Brassó falai, s akkor még jó karban lévő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola.
A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, nyugat felé eső bástyája meredek sziklára van épülve, honnan éppen a házak tetejére eshetik le az ember egypár száz ölnyi magasból.” Dávid Gyula kutatásaiból megtudjuk, hogy a családi hagyomány szerint Tatrangon és Zajzonban is megfordult Jókai. Erről állítólag ő maga is mesélt Istók János csángó szobrászművészünknek, aki a szobrát készítette. Úgy tudjuk, hogy Jókai-levelek is voltak a hétfalusi csángó ismerősöknél, ezek a történelmünk viharában elkallódtak. Érdekelne, hogy kik voltak Jókai ezen csángó ismerősei. Sajnos erre még nem tudunk válaszolni, de hátha a jövőben előkerülnek ezek a hiányzó adatok is.
Tatrang mint bölcső
Több írásomban foglalkoztam már a Tatrang név eredetével, lássunk egy kis ízelítőt belőle. A barcasági csángók őstörténetének megértésében a legfontosabb a Tatrang név értelmezése. A barcasági Tatrang egyben falu, folyó és völgy szent névazonossága, egy nép ideális élettere, bölcsője. Tatrang és Tatrangi családnévként is ismert. Üzbegisztánban szintén található egy Targan (Tatrang), ami egy egész hegyoldal és településrész. Tatrangol alakban található folyó Afganisztánban. A negyedik Tatrang Ujgurhonban található, a mai Kína területén. Ha a magyar ősnyelv szerint vizsgáljuk a Tatrang (Thatrang, Tathranl) nevet, akkor azonnal szembetűnik a Tatra + ng szóösszetétel.
Az utolsó szórész -ng = nagy jelentéséből: Tátra-nagy jelentést adhatunk neki mai hangalakkal. Most már csak az a kérdés, hogy mit jelent a Tatra fogalomrész. Mivel nem tűnik ki, hogy a nagy szórész mire vonatkozik, vagyis az alanya, fel kell tételeznünk, hogy az első szórészben van elrejtve. Ha tovább etimologizáljuk, akkor a Tat-rang felbontáshoz jutunk. Ismét a második szórész ismerős, mégpedig ra-ng formában, amiből egyértelmű, hogy a Rá Napisten és a nagy szavak összetételéből képződött, így a Rá-nagy = Nagy-Napisten szolgálata az, ami rangot jelent az életben.
Már csak a Tat szórészt kell megfejtenünk az eredményhez. Mégis melyik ősi szavunkkal vethető össze ez a szórész: Tátos, Táltos, vagyis egy ősi papi fogalommal. Ebből kiindulva csakis vallási eredetű fogalommal állhatunk szembe. De ha ómagyarul gondolunk e fogalmunkra, azonnal a tát = kitátja a száját, vagyis a papi igehirdetésére. De átvitt értelemben a kitát megfelel a magas helyeken és hegycsúcsokon az égiekhez, közvetlen a napistenhez imádkozó ókori pap szájához, amit kitát annak érdekében (tátott szájú), hogy a Nap fénye beleszálljon az ő lelkébe, és amit majd közvetít az igehirdetéskor a hívőivel.
Nos innen érthetjük meg a Tártra-hegység fogalomképződését. De hasonló eredetűek a kitárul, kinyit, tárt kapuval vár stb. fogalomtársításaink. Ide kapcsolódik a tata, azt a kort megért nagyapa, aki élettapasztalata által bölccsé vált. Erdélyben még ismert a tanor fogalma, a kerek templom kitárt (nyitott) kapujával, mint ahogy az ilyen templomokban tanított a tanár (táltos). A Tátra-hegység a napistenhez kitát, kitáruló vagyis nyitó fogalomértelmezésből eredt ősi szóképzésünk. Hiszen az ősi templomok mindig magas helyekre épültek. Valahogy a napistenhez tartozás terméke a folyó vagy völgy, de akár mint helységnévként a Tatrang fogalma (Tátrához tartozó). Lehet, hogy a Tátra-hegység lakói is ugyanazon népek lettek volna? Még létezne az égi nő értelme is.
Még a That vagy a Tath forma mutat azonosságot az egyiptomi Tót = Thóth mint tudós pap szóképzéssel. Összefoglalva Tatrang jelentése: Nagy napistenhez-tátó (nyitó) hely. A négy ismert Tatrang (több is lehetett) a Tatrang főtáltosok, beavatott magyar papi kaszt megnevezése és szálláshelye, mágusközpontja volt, melyekre jellemző volt a folyó, a völgy, és a szakrális épület, ami köré kialakult a település és a jövő. Tatraing rovó táltos volt: „Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek, és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra.
Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték, és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.” (5. Arvisura, Tatraing rovása Kr. e. 3965–3947.) Tatrang főtáltos volt Ujguriában (Turfán, és Karaul vidék) i.e. 146-ban (más források szerint i.e. 216-ban), és az ő testvére volt Karaul kán, akinek szintén táltosi szerepe volt. Tatrang a már említett Vu-Ti császártól egy szakrális köntöst kapott, amit az év négy időszakában a sorra kerülő ünnepeken, szertartásokon használt. A köntösön látható az oltalmazó égi sátor, amely átöleli a napot és a holdat.
A köntös maradványát és másolatát ma is őrzi Karaul (Horváth János, meghalt 2009. december 18-án) magyarországi megőrző tokmak táltos, az aranykopjások fővezére, aki a fenti állításokat 2009. augusztus 24-én Buzsák-Tatárváron a cikk írójának személyesen megerősítette. Karaul kán a Loknor (Turfán, Ujguria) vidék őrvonalai mentén Tatrang (Tátrang) főtáltossal őrtornyokat, őrvártákat építettek, melyek a híradáson kívül a környék éjszakai ügyeletét is biztosította. A brassói Warte-hegy (Honvéd), szintén egy ilyen őrvár, őrvárta, szemben a Cenk mágusközponttal.
Tatrang és Karaul családjából származik a tüskehajú Dzserep, a leghűségesebb aranykopjás. Tatrang főtáltos őrvonala és mágusközpontja a Tátra-hegységben is megtalálható, a Tátra ezek szerint a Tatrang névből ered, hatalmasat, főt, fontosat jelent. A Tátra, a Barcaság és a Kárpát-medence több helységében található Hétforrás, ami különleges energiaközpont, gyógyítóhely. Tatrang főtáltos szerepköréhez a gyógyítás is hozzátartozott. Tatrang főtáltos a regös, a gyógyító, a révülő, a csatabűvölő (garabonciás), a baksa (tanuló, segítő) sámánok, valamint a rimalányok (táltoslányok) képzésével is foglalkozott.
Mindezek ismeretében most már érthető, hogy miért adta Jókai főhősének a Tatrangi családnevet. Hétfalusi csángóként köszönjük Jókainak, hogy ennyire szeretett minket, és bízott bennünk. Az utókor hálájának az lenne a legszebb jele, ha minden csángó és székely család megvásárolná, és el is olvasná Jókai összes könyvét. 
Bencze Mihály
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 21.

„Problémás” miniszterek a Ponta-kormányban
Az Európai Unió egyik legnépesebb kormánya Victor Ponta második kabinetje – amelyben jó néhány bűnvádi dosszié, egyéb botrányok főszereplői, pártvándorok is helyet kaptak Amint azonban a viselt dolgaiból is kitűnik, Romániában manapság nem is lehet feddhetetlen politikus találni.
Kamarillafőnök, terrorista...
Gabriel Oprea tárca nélküli – ám mégis a nemzetvédelemmel és a belügyekkel foglalkozó – miniszterelnök-helyettes fontos szerepet töltött be az utóbbi időben a romániai politikai életben, amivel ki is vívta Traian Băsescu államfőtől az „Adrian Năstase személyi kamarillájának főnöke" címet. Korábban a Szociáldemokrata Pártból kivált, függetlenné váló parlamenti képviselők vezetője volt, akik megalkották a haladók politikusok parlamenti frakcióját.
Ez aztán átalakult, kezdetben az Emil Boc kormányát támogató Országos Szövetség Románia Haladásáért nevű politikai tömörüléssé. Bocék bukását követően a párt átállt a Szociál-Liberális Szövetséghez, amelyet a december 9-i parlamenti választásokon támogatott, most pedig egyesült a szociál-liberálisokkal. „Năstase kamarillafőnökét" 2010-ben maga Traian Băsescu államfő tüntette ki.
A kabinet másik miniszterelnök-helyettese, a közigazgatásáért és regionális fejlesztésért felelős a szociáldemokraták főtitkára, Liviu Dragnea. Őt a korrupcióellenes ügyészség (DNA) nemrégiben azzal vádolta meg, hogy a Traian Băsescu államfő sorsáról döntő népszavazás alkalmával többtízezer embert „mozgósított" a referendum sikere érdekében. Ehhez felhasználta pártfőtitkári befolyását és tekintélyét, mozgósítva a polgármestereket a szükséges szavazók összeszedésére.
Dragnea más ügyekben is vétkes. Az Európai Bizottság egy kivizsgálása során megállapította: súlyos rendellenességek történtek két útkarbantartási program esetében is, amelyekre a Teleorman megyei tanács „házi cége", a Liviu Dragnea által ellenőrzött Tel Drum Rt. szerződött le. Traian Basescu államfő egyébként Liviu Dragneát gyakran „terroristaként" emlegette.
Trafóügy, svéd kenőpénz
A Közlekedési Minisztérium vezetője, Relu Fenechiu ellen bűnvádi per indult be: a minisztert azzal vádolják, hogy 2002 és 2005 között újnak álcázott régi transzformátorokat adott el állami vállalatoknak. 2006-ben összeállított dossziéját jó ideig „megsétáltatták" a Korrupcióelleni Igazgatóság útvesztőjében, idén nyáron azonban immár átkerült az igazságszolgáltatáshoz.
A „trafó-dosszié" mellett azonban Fenechiu neve negyvenhat korrupciós és az állammal törvénytelenül megkötött ügycsomóban is szerepel.
A távközlési miniszter immár „régi kormánytag". Dan Nica ugyancsak ezt a tárcát töltötte be 2001-2004 között a Năstase-kormányban, 2009-ben a belügyhöz került a Boc-kabinet idejében, az első Ponta-kormányban – akárcsak most – megintcsak a távközléssel foglalkozott.
Hosszas minisztersége alatt nem hiányoztak a botrányok sem. Neve felmerült a Román Posta kapcsán kitört botrányban: szolgálati visszaélés gyanújával vádolják, a posta egyik területének illetéktelen eladása miatt. Emellett azzal is vádolják, hogy a belügyminisztérium egyébként is oly sok vitát kavart 0215. számú katonai egységét – a román nyelven elhíresült „negyed hármast" – pártérdekek szolgálatába állította.
Legfrissebb botránya a „svéd kenőpénz" néven ismertté vált skandallum, amely az egységes sürgősségi hívószám, a 112-es miatt robbant ki. Svédországban az Ericsson cég azzal vádolta meg a vállalat romániai vezetőjét, Thomas Lundint, hogy az ügy kapcsán 7 millió dollárt sajátított el. Svéd újságírók most dokumentumokkal bizonyították – közöttük van Lundin vallomása is – miszerint az ügyben érintett volt Dan Nica is. Újabb miniszteri tárcájának megszerzésében Dan Nicát az sem zavarta meg, hogy vezetésével októberben a távközlési tárca népes küldöttség, közpénzeken, kiadós sétát tett Qatarban.
A 16 éves besúgó
Eléggé kétes hírű üzletember lett az oktatási minisztérium vezetője. Mihnea Costoiu eddig még valamennyi cégét csődbe juttatta és felszámolta. Általában privatizált állami cégeket vásárolt meg, a piaci értéknél jóval olcsóbb áron. Emiatt több bűnvádi dosszié is indult ellene, őt magát azonban mindegyikben ártatlanná minősítették, jóllehet több embere is büntetést kapott. Kapcsolata a politikai élettel 2001-ből származik, amikor is Ecaterina Andronescu, akkori tanügyminiszter megtette az irányítása alatt álló tárca főtitkárává. Politikai pályafutása alatt mindvégig Andronescu embereként ismerték.
Costoiu a Securitate besúgója is volt. A Securitate Levéltárát Átvilágító Országos Tanács adatai szerint Iulian fedőnéven 16 éves korában szervezték be – a forradalomig azonban senki nem adott fel Ceauşescu titkos rendőrségének, ezért „káderlapja" ilyen szempontból voltaképpen tiszta.
A belügyminiszteri tisztséget megszerző Radu Stroének több afférja is volt Traian Băsescu államfővel. A legvisszhangosabb botrány az volt, amikor – a kormányfőtitkári tisztséget átvette – Traian Băsescu egy cetlit mutatott fel neki, amitől a politikus szemmel láthatóan zavarba jött.
A sajtó később kiderítette: a cédulácskán Traian Băsescu emlékeztette őt arra az ígéretére, hogy a nemzetbiztonsági törvényre vonatkozó adatok titkosak maradnak mindaddig, ameddig a politikusok azt meg nem vitatják. A jogszabály azonban mégis a sajtóhoz került – éppen Stroénak köszönhetően. A szociáldemokrata Ioan Rus egyébként korábban „másodosztályú szélhámosocskának" nevezte.
Szex és múzeum
A kulturális minisztérium élére kinevezett Daniel Barbu maga sem „problémamentes" miniszter. Az Európai Bizottság csaláselleni hivatala, az OLAF figyelmeztetésére idén ősszel a kormány kivizsgálást végzett a 2000 óta zajló Tempus nevű Phare-program kapcsán, amelynek irányítója Daniel Barbu volt. Az ellenőrzés megállapította: a 200 ezer eurós program menedzselésében komoly hibák mutatkoztak meg, Barbunak például nem sikerült bebizonyítania, hogy Bukarestben valóban versenyt hirdettek volna meg a programnak megfelelően, így a 200 ezer euró sorsa is bizonytalanná vált. Egyetemi tanárként szerelmi kapcsolatba került egyik diákjával is, amiről az alkotmánybíróság bírója számolt be a Facebook oldalán.
A mezőgazdasági tárca élén megmaradt Daniel Constantin, aki a Konzervatív Párt alapító elnöke, Dan Voiculescu embere. Politikai pályafutása akkor futott fel, amikor Voiculescu formálisan kivonult a politikai életből. Politikai megfigyelők szerint Daniel Constantin teljes mértékben Voiculescu emberének tekinthető már csak azért is, mert 295 ezer euróval tartozik „főnökének". Nyilvánvaló, hogy Voiculescu azért neveztette ki e tárca élére, mert kiterjedt földügyletei is voltak, amelyek miatt a korrupcióelleni ügyészek figyelmének homlokterébe került.
Szexbotrány „hőse" volt az ifjúsági és sportminisztert – megfelelőbb személyt nem is lehetett volna a tárca élére találni. Nicolae Bănicioiu neve ott szerepelt a „prostituáltakat a VIP-eknek" néven ismertté vált bűnvádi dossziéban. A könnyűvérű lányokra éhes Bănicioiu a hölgyek szolgáltatását afféle alanyi jognak érezte, emiatt nem is fizetett értük – amint azt az egyik tanú elmondotta.
A hangzatos nevű Nemzeti Érdekű Beruházások Terveinek Minisztériumát vezetője Dan Şova. Ügyvédi cége, a Şova is Társai, az Adóhivatal adatai szerint hosszú éveken át törvénytelen úton, a közbeszerzési eljárás megkerülésével állami szerződésekben részesült, amelyek együttes értéke meghaladja az egymillió eurót.
Dan Şova tagadta a romániai holokausztot is, amiért pártbeli főnöke, Victor Ponta állami pénzen a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumba utaztatta, némi történelmet tanulni.
Maszol.ro,

2012. december 21.

Ellopott forradalom
Az 1989-es romániai forradalom a kelet-európai rendszerváltozások között a legvéresebb volt. Az ország diktátorát, Nicolae Ceauşescut és feleségét, Elena Ceauşescut elűzték és kivégezték. Ezer ember fizetett életével a szabadságért, mégis úgy érezzük, valami nem volt rendben körülötte.
Ion Caramitruék, a bukaresti események akkori irányítói évek múltán, amikor a december 21–22-i emlékeiket csokorba gyűjtötték, azt állították, hogy a decemberi román forradalom valóban csak hat órát tartott, utána amolyan államcsínnyé alakultak a történések, a régi hatalom második vonalának emberei és a mindig éber és bevetésre kész szekusok magukhoz ragadták a hatalmat meg az események irányítását. Meglehet az is, hogy valójában a világpolitikát uraló nagyhatalmak buktatták meg a Ceauşescu-rezsimet, mégis, ha e nap eseményeit huszonhárom éves távlatból felidézzük, a szabadság édes érzése legyint meg. A végtelen, százezres tömeg erejére emlékszünk Temesvár után Bukarest, Brassó, más nagyvárosok vagy Sepsiszentgyörgy utcáin, a pártszékház előtt álló kiskatonákra, kik fegyvereiket lábhoz eresztették, jelezve, a hadsereg a nép mellé állt. S elevenen él mindenkiben, aki akkor felnőtt fejjel élte át az eseményeket, az emberek féktelen öröme, a büszkeség is, hisz az egész világ tudta: a forradalom szikrája egy magyar ember, Tőkés László temesvári református lelkész volt. Aztán jórészt ezzel az örömmel és büszkeséggel maradtunk, mert az elmúlt több mint két évtized során kiderült, a román társadalom rosszul él visszanyert szabadságával. Hol a jobb-, hol a baloldal kerekedett felül, és vezette hosszabb-rövidebb ideig az országot, de csak a vak nem látta, valamennyiüknek saját boldogulásuk és vagyonosodásuk a céljuk, s két évtized és három esztendő után is csak annyira jutottak, hogy országunkat ma is az Európai Unió egyik legszegényebb államaként tartják számon. Románia megszabadult ugyan a diktátortól, de máig birkózik a pluralista államberendezkedés és a kapitalizmus kőkemény törvényeivel. Sokan rosszabbul élnek, nagyobb bizonytalanságban, mint korábban, de szabadságban. Szabad véleményt nyilvánítaniuk, szabad kiabálniuk, szabad éhezniük, szabad az újgazdagok gátlástalan pénzszerzési akaratának áldozataivá válniuk, szabad szegénynek lenniük, vagy mértéktelen luxusban élniük, szabad féktelen nacionalista érzelmeiket világgá kiáltaniuk, szabad jobb élet reményében külföldre távozniuk. S mi, magyarok sem vagyunk szabadabbak a többségi nemzetnél. Vezetőink ugyanúgy becsaptak, megloptak, félrevezettek, korrupciógyanúba keveredtek, meggazdagodtak, ráadásul az 1989 decemberében a szabadság jegyében megalakult RMDSZ kisajátította a hazai magyar politizálást, elvert maga mellől mindenkit, aki másként gondolkodott. Mi sem voltunk, vagyunk képesek, hogy a nyakunkra ült, kétes múltú és jövőjű, bábként mozgatott, a megalkuvás nagymestereivé vált vezetőinktől megszabaduljunk. Pedig úgymond szabadok vagyunk, amit ha az igazságba és erkölcsbe vetett hittel élnénk, sikerülne emberhez méltóbbá tenni, megújítani saját kis világunkat.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 21.

A pálosok Erdélyben
Szerda este Kézdivásárhelyen a Boldog Özséb-plébániatemplomban a Kerekes László plébános és Pakó Benedek ny. kanonok által celebrált szentmisét követően Darvas-Kozma József pápai káplán, címzetes esperes, a csíkszeredai Szent Kereszt Főplébánia plébánosa nemrég megjelent, A pálosok Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban és Kárpátalján című könyvét vetített képes előadáson mutatta be.
A csíkszeredai esperesnek rendszeresen jelennek meg publikációi, több tanulmánykötet és könyv társszerzője, 2011-ben adták ki A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténete című könyvét. Darvas-Kozma József beszélt a pálos rend szerepéről életében, ismertette kutatómunkájának eredményeit és új könyvének tartalmát. „A világ hit-erkölcsi és gazdasági válságában a magyarság megtalálhatja a kiutat. Ezt nekünk a pálos rend mutatja, melynek életelve naponta megélhető, s az nem más, mint az önvizsgálat, az imádság és a kétkezi munka Isten segedelmével”– emelte ki az előadó.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 21.

Szabó Lajos újrafelfedezése1
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta.
Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását.
1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
SZABÓ LAJOS: Viharlámpás
(részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából)
Kenderes, Pista, Berta
PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé!
BERTA: Nem ismerem a járást.
PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs!
KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten.
PISTA: Most szél volna a legjobb.
KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg!
PISTA: Elérkezik holnap is.
BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr!
KENDERES: (megfordul, tájékozatlan)
PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján.
BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket.
KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak.
BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük.
KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét?
PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak.
KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled.
PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig.
KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk.
BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből.
KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg.
BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?…
PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú!
BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi!
KENDERES: Köszönöm, elhagytam.
PISTA: Én füstölök.
BERTA: (megkínálja)
PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany!
BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom.
KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről.
PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa!
BERTA: (Kendereshez) Elítél…
KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet.
BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket?
KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson.
BERTA: Mi lehet a maga bűne?
PISTA: Az, hogy jó ember.
KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján.
A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943
Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak.
Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.)
A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre:
„KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet)
A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”)
Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban.
Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés.
A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” .
*
A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10.
A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak.
A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg.
Lázok János
1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54.,
2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 21.

Mindent ki lehet magyarázni
Meggyűlt a baja a nagyobbik romániai magyar pártnak, az RMDSZ-nek a kommunikációval. Az nem először történt meg és derült ki, hogy a sokak szerint története mélypontjára – minden szempontból mélypontjára – süllyedt politikai alakulat megvezette a választóit, vagy legalábbis elhallgatott előlük ezt-azt, hogy ne mondjuk, hazudott nekik, hiszen ha csak az elmúlt húsz év teljesítetlen vagy soha komolyan nem gondolt tulipános ígéreteit lajstromoznánk itt és most, akkor egy egész újságoldal sem lenne elég. Mondhatnánk, a pártnak saját belügye az, hogy miként fogja ezúttal is kimagyarázni magát a slamasztikából és hogyan fogja elhitetni választóival, hogy az ő érdekükben cimborált az ördöggel, mutyiban. És legyen az az RMDSZ-szavazók kiváltsága, hogy felelősségre vonja a párt vezetőit és tisztségviselőit (ha egyáltalán megteheti) amiatt, hogy nemcsak a többségi hatalom szalonképesebb reprezentánsaival próbált meg egyezkedni, osztozkodni és összefeküdni, hanem cinkosságot vállalt a győztesek között hemzsegő köztörvényesekkel, szekusokkal, szélhámosokkal, politikai kalandorokkal és konzumhölgyekkel is, ráadásul megfoghatatlan célok és obskurus engedmények fejében. De mivel lapunk olvasói között szép számban vannak RMDSZ-tagok és -szimpatizánsok, valamint folyvást a tulipánra voksolók, nekik is fel kell készülniük arra a kommunikációs dömpingre, ami ezekben a napokban a párt irányából a nyilvánosságra fog zúdulni. Az erdélyi sajtóban meglévő fölényét éppúgy ki fogja használni a „szövetség”, mint az egyéb propagandalehetőségeket. Meg fogják magyarázni Kelemenék a megmagyarázhatatlant, és jó képet vágnak majd mindenhez, elsősorban önmagukhoz. Ha ügyesek, még a legfrissebb kudarcot is a maguk javára fordítják: nem sikerült ugyan beslisszolniuk a kormányba a hátsó ajtón, de ez azért történhetett meg, mert nem engedtek a negyvennyolcból. Hogy pontosan miből nem engedtek és miből engedtek volna mégis, az majd csak később derül ki, ha egyáltalán kiderül valaha.
Dénes László
Székelyhon.ro

2012. december 21.

Falu a világ végén
Homoródszentlászló csupán 13 kilométerre fekszik Székelyudvarhelytől, mégis a világ végén van, hiszen zsáktelepülés lévén csak az megy oda, akinek dolga van arrafelé. Bár az utat feljavították, ilyenkor, télidőben nehézkesen lehet megközelíteni. Busz évtizedek óta nem jár ki a településre, üzlet sincs a faluban. Nagy erőfeszítések árán kerül mindennap az asztalra a kenyér annak a huszonhat lakosnak, aki a faluban él.
A jeges út ide-oda dobálja az autót, s bár megszórták homokkal, annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Az emelkedőn kaptatva megpillantok egy idős embert, aki óvatosan baktat a hóban. Segítő szándékkal állok meg.
„Jaj, nem kellett volna megálljon, most nem tud elindulni” – mondja az idős ember, ám látszólag mégis örül, hogy nem kell tovább gyalogosan egyensúlyoznia a jeges úton. Kérdem, merre jár. Azt mondja, átsétált a miklósfalvi boltba, kenyérért. „Most már mindent lehet kapni, megszoktam, hogy hetente kétszer átgyalogolok, s megveszem, amire szükségünk van” – mondja Mihály bácsi.
„Busz sose járt ki a faluba, de nincs is miért. Csupán egy nő jár be dolgozni Ócfalvára, a többiek mind nyugdíjasok. Régebben mi is bejártunk a városba dolgozni, olyan is volt, aki kvártélyt fogadott, mások meg ingáztak” – emlékszik az idős férfi, majd arról beszél, hogy a miklósfalvi boltokban – mert kettő is van – mindenféle óhaját teljesítik az embernek, bármit meg lehet vásárolni. Ami pedig nincs, azt meg lehet rendelni. „Hétfőn és pénteken van a kenyérnap Miklósfalván. Mi már úgy megszoktuk a „lemenést, visszajövést”, nekünk ez egyfajta kiruccanás.”
Mások meg szekérrel közlekednek. „A faluban hat egyes fogat van, azokon a napokon, amikor kenyér érkezik a szomszédos településre, befogják a lovat, felülnek hárman-négyen, s megveszik, ami kell. Ha valami eszünkbe jut, akkor átmegyünk, s megvesszük. Most is fel lehetett iratkozni kalácsra, mindig megkérdezik, hogy mire van szükségünk, és megrendelik. Csak utána kell menni. Dúsgazdagok az üzletek, mindent lehet kapni” – mondja Mihály bácsi, majd megpihenteti tekintetét a fehér tájon. „Régebben, amikor munkába jártunk, csak Udvarhelyen lehetett kenyeret kapni, s ott is csak feketét. Mondhat bárki bármit, egyforma elven a nép sosem volt, s nem is lesz. Most mégis sokkal szabadabbak az emberek, mint a múlt rendszerben” – mondja. S a nyugdíjból megélnek? – kérdezem. „Elég kell legyen, amennyi van. Az emberek gyarlók, mert nem akarják megérteni, hogy ennél nehezebb világ már volt. Én 1937-ben születtem, ’46-ban értem a szárazságot, s ’47-ben a szükséget. Egyesek Aradról hozták a lisztet, de nem pénzért adták, hanem ékszerért. Abban az időben nem hoztak a hollandusok ruhát, nem kaptunk segélyeket. Háború után sógorom cipész volt, s a nagy bőrtáskákból varrta meg a cipőket. A megrendelő addig ült a cipész mellett, amíg az kiszabta. Ha maradt egy szíjdarab, azt is hazavitte. Nem dúskáltak se a ruhaneműben, sem az élelemben. ’43-ban édesapám meghalt, ötéves gyermek voltam akkor. Itt volt mellettünk az iskola, s édesanyám a hátán vitt át, mert posztó sosonom volt. A tanító deszkát rakott le, hogy hátra tudjunk menni a vécére, s ne sározzuk össze a lábunkat. Mikor vége volt a tanításnak, édesanyám jött, és a hátán hazavitt. Hiába mondom ezeket a mostani gyerekeknek, mert nem is hiszik el. Ne adja az Isten, hogy ismét bekövetkezzen ez a nélkülözés, mert nincsenek hozzászokva a mai emberek. Nem értik, hogy örülni kellene a kevésnek is” – magyarázza az életigazságokat Mihály bácsi. A szunnyadó falu
Időközben megérkezünk. A falura ráült a csend, mozdulatlanságba burkolóztak a házak. Az utcán egy lélek sem jár, csupán egy-egy ház kéményének füstje ad hírt az életről. A régi iskola épületének ablakain ki-be jár a szél, szemközt a paplak is beletörődött a magányba. Kicsit lennebb, a hídnál, a régi üzlet is romokban. Bepillantok egy kisutcába. „Ott bent egy özvegyasszony lakik, most halt meg a fia” – mutat egy omladozó házra Mihály bácsi.
Szentlászló idős lakói beérik azzal, amijük van. A ház melletti kiskertben megtermesztik az otthonra szükséges zöldségféléket, a határba semmit nem lehet vetni a vadak miatt. „A zab sem marad meg, a medve beleül, s leeszi az egészet. Többször bejött a faluba is. A gyümölcsfákat is mind tönkretette, összetörte az ágait. Itt termelni nem lehet semmit. Ezt most már az egész megye tudja, de nincs mit tenni” – csóválja a fejét az idős férfi.
Van-e orvosi ellátás a faluban? – érdeklődöm. „Kányádban van orvosunk. A felcsernők kijárnak, vérnyomást mérnek, hoznak gyógyszert, ha szükség van rá. Ha pedig átmegyünk Kányádba, hat kilométer a távolság, nagyon kedvesen fogadnak.”
A régi üzlet épülete a helyiek adományozásából épült. „A rendszerváltáskor el akarták árverezni, s emiatt nem lehetett. A mostani polgármesterünk fel akarta javíttatni, de Csíkban kötik a kereket, hogy az állam tulajdonába ment át. Pedig jó lett volna feljavítani, mert nincs egy olyan terem, ahová össze tudnánk gyűlni.”
Homoródszentlászló 14. század elején épített Szent László-templomához kolostor is tartozott. Ezt a 16. században újjáépítették, de 1815-ben egy vihar ledöntötte. Mai református temploma 1929-ben épült. A falunak 1910-ben 207, 1992-ben 39 magyar lakosa volt. Ma mindössze 26-an lakják. A református templomot felújították, Ócfalváról jár ki a lelkipásztor istentiszteletet tartani. „Nyáron a templomban, téli időszakban pedig Kóbori Dénesnél tartják az istentiszteleteket. Három katolikus család is van, de most már nincs olyan nézeteltérés a felekezetek között, mint évtizedekkel ezelőtt.”
„Nem csinálunk nagy dolgot az ünnepből”
„Az utóbbi időben fenyőfaágat díszítünk csak, kötünk rá almát, szaloncukrot, de már csak a szimbólum végett. Mégis, ha bemegy az ember az ajtón, s ránéz erre a fenyőágra, ünnepi hangulata lesz, eszébe jut a szent ünnep. De mi már nagy dolgot nem csinálunk se az ünnepből, se a szerelemből.” Szentlászlóra is eljutott a hír, hogy ismét világvége lesz. Mihály bácsi szerint ez be is következik egyszer mindenkinek. „A világhírű fizikustól, Teller Edétől kérdezték, hogy van-e Isten. Ő azt válaszolta, hogy aki hisz benne, annak van. Aki nem bízik, annak meg nincs, s nem is lesz. Én is így vagyok valahogy a világvégével.”
Nagyálmos Ildikó
Székelyhon.ro

2012. december 21.

A rendőrök esténként SIC-matricákat kapargatnak
Rendőrökkel kapartatja le Codrin Munteanu Kovászna megyei prefektus a közlekedési táblákra ragasztott SIC matricákat Háromszéken – jelentette ki Tamás Sándor Kovászna Megye Tanácsának elnöke sajtótájékoztatón.
A prefektus amikor felfedezte, hogy több háromszéki faluban is ragasztottak a közlekedési táblákra ilyen matricát, felhívta a polgármestereket, hogy azonnal tüntessék el ezeket, de az elöljárók visszautasították, mondván, hogy a közlekedési táblák az országutakat felügyelő hatósághoz tartoznak.
A napokban néhányan látták, amint a rendőrök sötétedés után kapargatni kezdték a matricákat. A szemtanúk kérdőre fogták a rendőröket, akik közölték, hogy a prefektus utasítására távolítják el a SIC-feliratot – számolt be róla Tamás Sándor.
A háromszéki politikus ugyanakkor elmondta, január 20-ig meghosszabbították a prefektúrával szemben felállított SIC óriáspannó közterületfoglalási engedélyét. „Minden törvényes formaságot betartunk, és még marad a tábla, mert úgy tűnik a prefektus még mindig nem szokta meg" - mondta Tamás Sándor.
Maszol.ro,

2012. december 22.

Ismét magyar állampolgár lett a 92 éves Ervin atya
92 évesen kapta meg a magyar állampolgárságot a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfőnöke, Ferencz Ervin atya.
A securitate börtöneit is megjárt szerzetes már több mint 70 éve szolgálja a ferences rendet, életútjának elismeréseként a Magyar Köztársaság tiszti keresztrendjével is kitüntették.
Az eskütételi ceremónia után Magyarország csíkszeredai főkonzulja ajándékkal lepte meg a szerzetest, aki szerint a magyar állampolgárság nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor felelősséget is jelent számára.
Zsigmond Barna Pál főkonzul szerint Ervin atya helyállása példakép kell legyen minden magyar számára. Ervin atya azt vallja: az első állampolgárságot az édesanyjától, a másodikat a nagyhatalmaktól, a harmadikat pedig az anyaországtól kapta.
Duna Tv
Erdély.ma

2012. december 22.

A közigazgatás átszervezésével kezdte meg tevékenységét az új kormány
A központi közigazgatás átszervezéséről fogadott el sürgősségi rendeletet szombaton első ülésén az új román kormány.
Victor Ponta szociálliberális kormánya péntek este lépett hivatalba, miután a parlament nagy többséggel bizalmat szavazott a kabinetnek, amelynek tagjai letették a hivatali esküt Traian Basescu államfő előtt.
A 20-ról 27 tagúra bővült román kormány szombati ülésén az egyes minisztériumok hatáskörét tisztázták: ezt tartalmazza a kormány szerkezetének módosításáról szóló jogszabály.
Victor Ponta az ülés után bejelentette, hogy kormánya a Nemzetközi Valutaalap küldöttségének január 7-re várható érkezéséig az új kormánystruktúrának megfelelően összeállítja a 2013-as költségvetés tervezetét, amelyet az ország hitelezőivel folytatott egyeztetés után január közepén terjesztenek a parlament elé.
A változások közül Ponta kiemelte, hogy a megyei kormánybiztosi hivatalok, az úgynevezett prefektúrák a belügyminisztériumtól a miniszterelnöki hivatalhoz kerültek. A prefektusok hatásköre is változni fog a regionális átszervezés során – tette hozzá a miniszterelnök. Ponta szerint 2013-ban még a parlament tavaszi ülésszaka idején be kell fejezni a közigazgatási régiók megalakítását, ami alkotmánymódosítást is feltételez.
Egy másik fontos változás az, hogy az Országos Útügyi Vállalat (CNADR) a közlekedési tárcától a nagy infrastrukturális beruházásokért felelős tárca nélküli miniszterhez került. Az országutakat és autópályákat kezelő CNADR-ről azonban rövidesen leválasztják az autópályákat és valójában csak a sztrádaépítési beruházások maradnak Dan Sova tárca nélküli miniszter hatáskörében: az országutak a megalakítandó közigazgatási régiók hatáskörébe kerülnek majd – magyarázta a román kormányfő. Victor Ponta szerint a miniszterek számának növelése nem eredményez majd több alkalmazottat a központi közigazgatásban. Az államtitkárok kinevezéséről a karácsonyi ünnepek után dönt a bukaresti kormány.
MTI
Erdély.ma

2012. december 22.

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 22.

A parlament bizalmat szavazott Victor Ponta új kormányának
Nagy többséggel bizalmat szavazott a román parlament december 21-én Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök új kormányának.
A 20-ról 27 tagúra bővült román kormányban a választásokon győztes Szociálliberális Szövetséget (USL) alkotó Szociáldemokrata Párt (PSD), Nemzeti Liberális Párt (PNL) és Konzervatív Párt (PC) által jelölt miniszterek vesznek részt.
A parlament két házának pénteki együttes ülésén a törvényhozók 402 vokssal - 120 ellenében - szavaztak bizalmat a kabinetnek. A beiktatáshoz legalább 294 támogató szavazatra volt szükség.
Ponta programbeszédében azt mondta, hogy kétharmados parlamenti többségét a társadalom újraegyesítésére és nem a kisebbség elnyomására akarja használni.
"A teremtett világ nem ér véget sem a keresztények, sem a maják számára, de a megosztás és gyűlölködés politikája ma véget érhet" - mondta Victor Ponta a pénteki nappal kapcsolatos világvége-jóslatokra utalva. Kifejtette: arra kapott felhatalmazást a választóktól, hogy véget vessen a megszorításoknak és betemesse az árkokat az egymás ellen uszított emberek között. Ponta ugyanakkor megerősítette kormánya európai elkötelezettségét.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amelyet az USL - korábbi koalíciós ígérete ellenére - kihagyott a kabinetből, nem szavazott bizalmat a második Ponta-kormánynak.
Az RMDSZ nevében felszólaló Borbély László politikai alelnök azt mondta, hogy megérti, milyen "nehéz" helyzetben van a kétharmados felelősséggel felruházott USL, mert az RMDSZ már több mint húsz éve viseli egy másik közösség, a romániai magyarság csaknem kilencven százalékos bizalmának felelősségét.
Borbély jelezte: az RMDSZ konstruktív ellenzéki szerepre készül. Üdvözölte, hogy a kormányprogram kisebbségvédelmi fejezetet is tartalmaz, a kisebbségek nyelvi és oktatási jogainak védelméről, azzal az ígérettel, hogy a regionális átszervezésnél a kormány figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Ma első ízben rendezték a két ház együttes ülését a parlament épületének több mint 2000 négyzetméter alapterületű Cuza termében, mert a - sajátos román választási rendszer miatt - 587 tagúra bővült román törvényhozás két házának együttes ülése számára már nem felel meg a képviselőház 500 fős ülésterme.
Az új román kormány ma este lép hivatalba, miután tagjai Traian Basescu államfő előtt leteszik a hivatali esküt.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

2012. december 22.

140 esztendeje alakult meg a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete
December 21-én pénteken a temesvári Szépművészeti Múzeum Barokk Termében a 140. esztendővel ezelőtt létrehozott Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének megalakulásáról emlékeztek meg a temesvári történészek, amely fő feladatául annak idején a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánták. Az évfordulós megemlékezés résztvevőit Marian Constantin Vasile, a Temes megyei önkormányzat alelnöke, valamint Dan Leopold Ciubotaru, a Bánság Múzeum, Marcel Tolcea a Szépművészeti Múzeum és Claudiu Ilaş a Falumúzeum igazgatója köszöntötték. A Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének 1872 szeptemberében történet megalakulásáról, a későbbi Bánság Múzeum gyűjteményének megalapozásáról Vasile Dudaş történész tartott jól dokumentált előadást. A megemlékezés szép számú résztvevőjére vigyázó szemeivel elégedetten tekintett a Barokk Teremben díszhelyen kiállított portréjáról a Szent István Rend díszöltönyét viselő Ormós Zsigmond, akinek magángyűjteménye a temesvári múzeum alapkollekcióját képezi. A tartásos rendezvény ünnepélyességét Andrea Olaru zongorajátéka fokozta.
„Temes Vármegye főispánja, Ormós Zsigmond kezdeményezésére alakult meg 140 esztendővel ezelőtt Temesváron a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szekernyés János helytörténész. –  Ezen a tájegységen meglepően sokan foglalkoztak abban az időben történetírással, helytörténettel, nem csak Temesváron, hanem Nagybecskereken, Orsován, Lugoson is. A történelemtudomány iránt vonzódó embereket úgy gondolták, hogy tanácsos lenne egy szakmai szervezetben egyesíteni. Az egyesület rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, összejöveteleket, megjelentették az egyesület évkönyveit, majd a folyóiratát, értesítőit. A tudományos ülésszakokon felolvasott tanulmányokat, de más írásokat is rendszeresen közzétették. Erre a folyóiratra napjainkban is a Bánság történetével foglalkozó történészek rendszeresen hivatkoznak, alapvető tanulmányokat közöltek az egyesület folyóiratában. Pár esztendővel később külön létrejött a Délmagyarországi Múzeum Egyesület, amelynek elsődleges célja a temesvári múzeum létrehozása volt. Végül a két egyesület fuzionált, és közös ügynek tekintették, hogy megteremtsék Délmagyarország Múzeumát. Ez sikerült is, először a Püspöki Palota termeiben helyezték el a gyűjteményt, majd a Főreáliskolában, a Vármegyeházában, amíg az akkori Lonovics utcában megépítették a Múzeum első épületét (ma a Tudományos Akadémia temesvári székháza), amit 1894-ben avattak fel. A Múzeumnak elsősorban történelmi részlege volt, de nagyon gazdag volt a művészeti osztálya is, hiszen Ormós Zsigmond elsősorban műalkotásokat, szobrokat, festményeket, érmeket gyűjtött. Ugyanakkor létrejött a néprajzi osztály is, ezzel a három osztállyal működött a múzeum. A múzeum osztályai később sorra leváltak, létrejött az önálló Szépművészeti, Néprajzi és a Falumúzeum, csak a Történeti és az 1973-ban létrehozott Természettudományos részleg maradt a Hunyadi-kastélyban, ahová 1954-ben költözött a Múzeum. Ez a 140 esztendő valóságos sikertörténet, mert az a csíra, amit 1872-ben a régi történészek és régészek elültettek, kilombosodott, kifejlődött és egy egész intézményrendszert teremtett meg. Nem csak a muzeológia fejlődött ki Temesváron, hanem a történelemtudomány, a művészettörténet is. A Nyugati Egyetem keretében történelmi tanszék működik, a Képzőművészeti Karon pedig művészettörténészi képzés folyik az elméleti része is a történelemtudománynak és a művészettörténetnek jó kezekben van.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

2012. december 22.

Beiktatták az új kormányt
Kényelmes többséggel – 402 szavazattal 102 ellenében – bólintott rá a parlament a második Ponta-kormány összetételére és programjára. A délelőtt folyamán a szakbizottságok meghallgatták a miniszterjelölteket, és mindegyiket kinevezésre javasolták, délután a két ház összevont ülésén ismertette négyéves programját Victor Ponta kormányfő.
Az ellenzéki pártok képviselői a program és a kormánytagok gyengeségeit ostorozták – az RMDSZ részéről Borbély László politikai alelnök közölte, hogy a túlságosan általános, konkrétumok és határidők nélküli elképzeléseket nehéz lesz számon kérni – , majd bejelentették, hogy nemet mondanak az SZLSZ-hatalomnak. A titkos szavazás eredményét 20 óra előtt közölték, Ponta megköszönte a bizalmat, és jó munkát kívánt csapatának, illetve jó pihenést a kimaradóknak. Az új kormány eskütételére lapzárta után került sor a Cotroceni-palotában, a ceremóniához meg kellett várni a parlamenti határozatok megjelenését a Hivatalos Közlönyben.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 22.

Kisebbségi törvény a kormányprogramban
Az alkotmánymódosítás és a közigazgatási átszervezés mellett a fiskális fegyelem és a fenntartható fejlődés közötti egyensúly megteremtését tekinti egyik fő célkitűzésének a tegnap beiktatott, második Ponta-kabinet.
A parlament elé terjesztett, a 2013–2016-os időszakra szóló kormányprogram átlagosan 3 százalékos GDP-növekedéssel számol a négy évben, ezen belül 2013-ra 2 százalékos növekedést tervez. A költségvetési hiányt a jelenlegi 2,2 százalékról 1,4-re akarja leszorítani a ciklus végéig, miközben az ország adósságterhei a GDP 34 százalékáról 32 százalékra csökkennének. A Ponta-kabinet egyik fő feladatának tekinti az uniós támogatások felhasználási arányának növelését: a jelenlegi 10 százalékról 50–80 százalékra szeretné feltornászni a teljesítményét. A tervek között szerepel, hogy a 2010-ben 24 százalékra emelt áfakulcsot 19 százalékra, a mezőgazdasági termelőkét (és nem a kereskedőkét) pedig 9 százalékra csökkentik, oly módon, hogy a különbözet a termelőknél maradjon fejlesztésre. A kisvállalkozásokat évi 65 ezer eurós forgalomig (a jelenlegi plafon 35 ezer euró) nem köteleznék áfafizetésre. A 16 százalékos általános jövedelemadót megtartanák, de az alacsonyabb kereseteknél az adókulcsot 12, illetve 8 százalékra csökkentenék, és 5 százalékkal faragnák le a munkáltató által fizetendő tb-járulékok (jelenleg 28 százalék körüli) szintjét. Az infrastruktúra-fejlesztési beruházások között két olyan, a hegyeket átszelő autópálya építése élvez elsőbbséget (Brassó–Comarnic és Nagyszeben–Râmnicu Vâlcea), amely Erdélyt köti össze az ország déli részével. A kormány tervei között szerepel a dél-erdélyi (Arad–Déva–Nagyszeben) és az észak-erdélyi (Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó) autópálya befejezése, az Erdélyt Moldvával összekötő Marosvásárhely–Jászvásár autópálya építésének elindítása. A bányaipar fejlesztésére is kiemelten figyelnek. A nemzeti kisebbségekre vonatkozó fejezetben kimondják, hogy a Ponta-kormány fel kíván lépni az etnikai megkülönböztetés ellen, és biztosítani kívánja az etnikai identitás szabad kinyilvánítását és fejlesztését. A kabinet bővíteni kívánja a kisebbségvédelem jogi kereteit, és ennek első lépése a kisebbségi kerettörvény elfogadása lesz. A kisebbségek anyanyelvű oktatása terén a kormány – a nemzeti kisebbségek képviselőivel konzultálva – további szabályozással egészítené ki az oktatási kerettörvényt, az ország közigazgatási átszervezésénél pedig figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 22.

Könyvbemutatóval zárult a Bod Péter Emlékév
A múltidézés távlatai címmel tartották szerda este a Bod Péter Megyei Könyvtárban a Bod Péter Emlékév zárórendezvényét, melynek során felidézték az eseménysorozat mozzanatait, bemutatták Bod Péternek az erdélyi románok egyházáról szóló történelmi munkáját, valamint az alkalomra összeállított, a sepsiszentgyörgyi könyvtárakat bemutató kötetet. Tartalmas műsorral közreműködött a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző színjátszó csoportja. A Látjátok feleim... című műsort Szováti Mária táncoktató és Zakariás Zalán rendező közreműködésével Deák Magdolna és Fejér Piroska magyar szakos tanár állította össze.  A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszönetet mondott a rendezvénysorozat résztvevőinek, támogatóinak, majd Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kitért a székelyföldi szórványprogramra, mely által „ésszel és jó szándékú akarattal” a nehéz gazdasági helyzetben is támogatták a szórványt. Szonda Szabolcs vetített képes előadásban elevenítette fel az emlékév stációit. 2012. február 22-én, születésének 300. évfordulóján a tudós pap, irodalom- és egyháztörténész emlékhelyein tartottak ünnepséget: az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum és a felsőcsernátoni református templom kertjében álló mellszobornál, a Bod Péter szülőháza helyén álló kopjafánál és a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban. Ezt követően számos rendezvény zajlott: többek között Kultúra és társadalom kapcsolata és kihívásai címmel műhelytalálkozót tartottak, nemzetközi tudományos konferencia zajlott Nagyenyeden és Magyarigenben, Bod Péter-vetélkedőt szerveztek diákoknak, sor került a Bod-leszármazottak családtalálkozójára, a Kálnoki Református Egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület buszos emléktúrát kezdeményezett, november 17-én Magyarigenben Bod Péter-mellszoborot, Vargha Mihály alkotását avatták, majd 24 órás olvasómaratont tartott a baróti Gyulai Líviusz Városi Könyvtár. Az ismertetőt követően levetítették Simon József Bod Péterről és az emlékév eseményeiről készített filmjét. Gudor Kund Botond lelkész, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, történész, Bod Péter-kutató bemutatta az általa szerkesztett, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Vármegye Kiadó és a csíkszeredai Státus Kiadó közös gondozásában megjelent, Bod Péter két munkáját összesítő, Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve című kötetet. Igazi kincs, jellemezte a művet a szerkesztő, amely a görög katolikus egyház megalakulásának ismertetése céljával bemutatja a románok eredetét, népszokásait, egyházi életét, egyházi személyiségeit. A román történetírás számára megkerülhetetlen munka, ám némelyek ma sem akarnak tudomást venni róla. Demeter Lajos helytörténész az általa szerkesztett, a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent, Tékák az időben – Sepsiszentgyörgyi könyvtárak a Kaszinótól a Bod Péter Megyei Könyvtárig című könyvet mutatta be. A megyeszékhelyi egykori és mai könyvtárakat Demeter Lajos mellett Csáki Árpád és Tóth Szabolcs Barnabás történész, Csikós Júlia, a Székely Mikó Kollégium könyvtárosa és Kiss Jenő, a megyei könyvtár volt igazgatója méltatta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 22.

Hisztériakeltés jobbról-balról
Amikor Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt Tusnádfürdőn leszögezte azt a történelmi tényt, hogy a baloldal időnként ráront saját nemzetére, nagy hörgés támadt az érintettek sajtóholdudvarában. E nemzetellenes, internacionalista politikai réteg hamar eltűnne a történelem színpadáról az általa megteremtett tudatipar nélkül, hiszen a francia forradalomtól errefelé megtett kétszáz esztendős útját hullahegyek, tönkretett államok és társadalmak szegélyezték. De mivel – térségünkben különösen – sikerült eluralnia a legfontosabb véleménysokszorosító pozíciókat a médiában, az oktatásban, bizonyos mértékben pedig még az egyházon belül is (gondoljunk a szégyenteljes egyházi reakciókra a trianoni harangozással kapcsolatban), egyfajta véleménymonopóliumra tett szert, amely Magyarországon csak mostanában kezd töredezni.
A küzdelem sajnos két egymást kizáró stratégia mentén zajlik. A nemzeti erők zászlóshajója, a Fidesz a jelek szerint nem tudja eldönteni, miként reagáljon az időről időre kiújuló baloldali médiahisztériára: megkísérelve leleplezni annak fonák, farizeus mivoltát, vagy beállva a kórusba, mint legutóbb a Gyöngyösi-ügy kapcsán. A látszatrettegés, a nem létező náci veszély falra festése olyan fegyvere a baloldalnak, amelyet bármikor elő tud húzni, s ha éppen nincs ürügy a közhangulat feltüzelésére, kreálnak maguknak. Érdekes és megfontolandó, hogy épp egy balliberálisnak mondható párttal, az LMP-vel szimpatizáló blogger (Boldogok a sajtkészítők) mutatott rá a legélesebben, hogy „összefogni a képzeletbeli fasiszta rém ellen” nem jelent mást, mint „összefogni a globális világrend védelmében”.
Nem kell túl sok rosszindulat ahhoz, hogy az elmúlt 22 év történetét a baloldali médiahisztériákra fűzzük fel. Amolyan állatorvosi ló jellegű műbalhé volt a hordóügy, amikor Tölgyessy Péter SZDSZ-es frakcióvezető demagóg(Antall-)kormányellenes felszólalását valaki azzal a bekiabálással jutalmazta a kilencvenes évek elején, hogy „hordót a szónoknak”, amit egyesek úgy akartak hallani, hogy „hordót a zsidónak”. Lett is belőle országos médiahisztéria.
Az esethez tartozó legemlékezetesebb sztorit a nemzeti oldal egyik jeles újságírója mesélte szűk körben, aki egy budapesti sajtóképzés keretében megtapasztalhatta, miként működik a baloldali újságírás. Egyik oktatójuk elmondta: ha majdani munkájuk során a hallgatóknak az igazság megírása és a kenyérkeresés közül kell választaniuk, gondolkodás nélkül az utóbbit részesítsék előnyben. Példaként hozta fel, hogy ő többször is meghallgatta az imént említett parlamenti beszélgetésről készült felvételt, s noha nem sikerült beazonosítania, hogy bárki is azt kiabálta volna: „hordót a zsidónak”, mégis ezt írta, mert, úgymond, ezt kellett írnia.
Felidézhetjük, miképpen forgatták ki Fónay Jenő megfogalmazását, miszerint negyven év kommunista diktatúra után a fasizmust akarja elítélni a bolsevista bérenc. Talán nem volt igaza Fónaynak? A magyar társadalomnak 1991-1992-ben valóban a fasiszta veszély volt a problémája, és nem az, hogy a bukott rendszer kulcsfigurái továbbra is vezérigazgatói, főszerkesztői, képviselői és államtitkári (!) székekben ültek? De visszaemlékezhetünk Csoóri Sándor lényeglátó cikkére, a Nappali holdra is, amely a zsidóság magyar szellemi életben betöltött szerepét elemezte higgadtan, empátiával, a legcsekélyebb indulat nélkül, mégis tiltakozóhullámot indított el. Nemrég Gyöngyösi Márton jobbikos képviselő elnézést kért a pontatlan fogalmazásért, ugyanakkor olyan problémát vetett fel, amely létező elméleti és gyakorlati dilemma valamennyi államban, de leginkább a kulturálisan átszínezett, európai típusú nemzetállamokban – Izraelt is ideértve. Megengedi-e egy ország, hogy olyan személyek töltsenek be meghatározó tisztségeket az államigazgatásban, akiket más államhoz is állampolgársági kötelék fűz? Olyan kérdés ez, amelyre több nemzetközileg szalonképesnek tekintett válasz adható. Korábban Romániában sem lehetett valaki képviselő, de még jelölt sem, ha más állampolgársággal is rendelkezett. Erre való hivatkozással nem engedték indulni Kincses Elődöt a 2000-es választásokon, noha jelezte, hogy kész feladni magyar állampolgárságát, sőt, bemutatta Mádl Ferencnek írott levelét, melyben lemondott arról.
Szlovákia nemcsak, hogy nem engedi állami tisztségek betöltését többes állampolgároknak, de olyan szabályozást fogadott el, melynek értelmében automatikusan elveszíti bárki szlovák állampolgárságát, amint egy másik állam polgárává válik. Izrael kevésbé szigorú, de ott sem lehet valaki képviselő vagy kormánytag, míg le nem mond esetleges másik állampolgárságáról. Mégsem ez veri ki a biztosítékot New Yorkban és az EU-ban – ahol egyesek immár a Jobbik betiltását követelik –, hanem Gyöngyösi Márton kijelentése. Nem azért tüntet a Jobbikon kívül valamennyi parlamenti párt, mert egyre-másra fosztják meg felvidéki magyar testvéreinket szlovák állampolgárságuktól, hanem azért, mert valaki Magyarországon az izraeli hozzáállásnál megengedőbb megoldást tart követendőnek. Talán nem tartozik a választópolgárokra, hogy valakinek van-e a magyaron kívül más állampolgársága? Gyöngyösi szerint azért is számon kell tartani a többes állampolgárokat – ő az izraelieket említette, vélhetően nem függetlenül attól, hogy ezen állam elnöke helyezte kilátásba Magyarország felvásárlását –, mert nemzetbiztonsági veszélyt jelenthetnek. Kétségtelenül kemény kijelentés, mely sokak számára igazságtalannak tűnhet. A sors ugyanis Magyarországhoz teljesen lojális embereket is többes állampolgárokká tehetett. No de elegendő ok ez a médiahisztériára, egységfrontos tüntetésre? Nem világos, hogy ez is menetrendszerű „baloldali” műbalhé? A sok esetben lényeglátó Bayer Zsolt is arra céloz, hogy Gyöngyösi Márton kijelentése nem volt véletlen, szántszándékkal kívánt ártani magának, pártjának és Magyarország hírnevének, készakarva szolgáltatva muníciót az ellenfélnek. Épp Bayer Zsolt, aki – Gyöngyösihez hasonlóan – nem egyszer volt már céltáblája baloldali hisztériakeltésnek?
El kellene végre dönteni, miként viszonyulnak a baloldal hisztériahullámaihoz a nemzeti oldalon állók. Sokkal célszerűbb lenne, ha a meglevő, immár nem elhanyagolható médiaerőt arra fordítanák, hogy kipukkasszák a másik oldal által felfújt médialufikat, hogy e jelenségkör hátterét, logikáját leleplezzék. Ahelyett, hogy maguk is beállnak a hisztériakeltők közé.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2012. december 22.

Az 1989-es forradalom és az azt követő magyar események Temesváron
A forradalom megélése fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a kollektív emlékezetben meghatározó élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események élnek.
Az előzmények: a temesvári magyarság a kommunizmus alatt 
A forradalom kirobbanásának kontextusa nem érthető meg az azt megelőző periódus rövid ismertetése nélkül. Temesváron a 80-as évek hasonlóak voltak Erdély más városaihoz: a nemzeti kommunizmus és a diktatúra növekvő nyomása kihatással volt a város magyar lakosságára. Az egyetlen létező magyar újság, a Szabad Szó és a temesvári magyar színház ideológiai kontroll alatt állt, sőt mi több, a nyolcvanas évek végére a megszűnés veszélye fenyegette. Politikai szempontból elmondható, hogy a 80-as években a magyarok kiszorított helyzetben voltak a pártapparátusban is. Az 1984-89-es időszakban a megyei pártbizottságban csak póttaggal rendelkeztek Bloch Irma személyében, aki 1989 után már nem került előtérbe. 
A közösségi kulturális és oktatási élet szempontjából azonban több olyan tevékenység vagy önképzőkör működött, amely biztosította a fiatalok és az értelmiség találkozási helyét. Ilyen volt a Látóhatár Kör, a Thália Színházi Kör, az M-Studió diákrádió, a magyar terminológiai órák tartására tett próbálkozás és a Franyó Zoltán Irodalmi Kör, amely meghatározó volt a későbbi események szempontjából is. 
Mind a Látóhatár, mind pedig a Thália kiemelten fontos önképzőkörnek számított, köreikben több olyan diák is megfordult, aki később, 1989 után, az erdélyi magyar kulturális és politikai élet meghatározó személyisége lett. A Thália tagja volt például Borbély László, az RMDSZ jelenlegi politikai alelnöke, Szilágyi Zsolt volt parlamenti képviselő, Toró T. Tibor EMNP elnök, vagy Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója. A Látóhatárban tevékenykedett például Visky András dramaturg, a kolozsvári színházi élet és színházi oktatás jeles alakja. 
Habár látszólag önállóan működtek, a Látóhatár és a Thália többször a Securitate célkeresztjébe került, főleg a rendszerellenesnek ítélt rendezvényeik miatt. Mindkét kör tanári ellenőrzés alatt működött, a Látóhatárnak Bálintfi Ottó filozófiatanár, a Tháliának Albert Ferenc szociológus, az Agronómia tanára volt a felelőse. A felügyelőtanárok puffer-szerepet töltöttek be: közvetítettek a diákok és a kommunista párt között, illetve mindkét irányba próbálták rendezni a konfliktusokat.
A Látóhatárt végül 1984-ben az országos politikai szigor hatására magyarázat nélkül szüntették meg. A színjátszó kör megszűnése egy 1988-as, a Reformáció ünnepe alkalmával szervezett Dsida Jenő szavalóesthez köthető, amelynek második előadását a Securitate megtiltotta.
A Franyó Zoltán irodalmi kör az értelmiség hálózatok szempontjából volt fontos. Az idősebb generáció tagjai rendszeresen megfordultak itt, megalapozva a rendszerváltás utáni kapcsolataikat is.
Az elit-hálózatok szempontjából fontos megemlíteni Bárányi Ferenc altatóorvos (későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő) nevét is, aki meghatározó személyisége volt a helyi magyar elitnek. Az általa rendezett összejöveteleken az akkori temesvári magyar elit legtöbb tagja megfordult. Bárányi hagyományosan minden évben december második szombatján rendezte meg névnapi ünnepségét, ahol átlagban 70-80 ember jelent meg, köztük meghatározó temesvári személyiségek, színészek.
Összefoglalva, a diktatúra szorító nyomása ellenére, Temesváron jelentős volt az önképzőkörök száma, mind a fiatalabb, mind pedig az idősebb generációk számára. Ugyanakkor kitapintható magyar elithálózat létezett, amely meghatározó volt az események későbbi alakulásában.
Az 1989-es forradalom előzményei 
Az 1989-es események egyik kiindulópontjaként a református templom előtti, Tőkés László a parókiából való eltávolítása ellen tiltakozó tüntetést jelölik meg, amely december 16-án és 17-én fokozatosan rendszerellenes lázadássá alakult. 
Tőkés László 1986-ban került Temesvárra segédlelkészként Peuker Leó, akkori református lelkész mellé. Az új lelkész jelenléte üdítően hatott a közösségre, az általa vezetett istentiszteletekre mind többen és többen jártak el. Politikai üldöztetése két 1988-as esemény kapcsán erősödik fel: a már említett Reformáció emléknapján rendezett Dsida-est, valamint a falurombolás ellen kezdeményezett tiltakozási akció, amely után Tőkés nemcsak hogy egyházi fegyelmi intést kapott, hanem a Securitate figyelmét is magára vonta. Az események folyományaként a Tőkés mellett kitartó személyek életét ellehetetlenítették, sőt, 1989 szeptemberében, a hozzá közel álló személyek egyikét, Újvárossy Ernőt holtan találták a Temesvár melletti Vadász-erdőben. Habár halálának okaira nincs bizonyíték, vélhetően a Securitate emberei ölték meg, ezért sokan a forradalom első áldozataként tartják számon.
1989 nyarától a Tőkés körüli eseményekről már rendszeresen tudósított a magyarországi sajtó. Ennek következtében a temesvári lakosok – más belső-erdélyi városokkal ellentétben – feltehetően sokkal több információval rendelkeztek, hiszen nézhették és hallgathatták mind a magyar, mind pedig a szerb TV- és rádióadókat. A kintről jövő információnak több szempontból kiemelt szerepe van. Egyrészt, egyike azon kevés híreknek, amelyek hihetőek voltak (a helyi média párt-kontroll alatt állt), másrészt, fontosak voltak a bizalom szempontjából is, hiszen a kintről jövő információk nem részei a nyolcvanas évekre jellemző provokációknak. 
Az 1989-es forradalom és a magyarok
Magyar szempontból a forradalom egyetlen kiemelkedő eseménye a református templom előtti, a Tőkés kilakoltatása ellen indított tiltakozás volt. Fontos kiemelni, hogy nem egy előre megszervezett tiltakozási akcióról volt szó. December 15-én pár száz ember, főleg idősek, nem a rendszer ellen, hanem Tőkés László kilakoltatása ellen tiltakoznak és élőlánccal próbálták ezt megállítani. A magyar megmozdulásként indult tiltakozáshoz fokozatosan román nemzetiségű temesváriak is csatlakoztak, köztük a Petru Dugulescu vezette baptista közösség tagjai, akik biztosították a lelkipásztor és családja védelmét és a tüntetés békés voltát. A baptista közösségekkel Balaton Zoltán és Borbély Imre vette fel a kapcsolatot. 
Az első Ceauşescu-ellenes szlogenek 1989. december 16-a délután hangzottak el. Ennek központi szereplője Ion Monoran költő volt, aki megállított egy villamost és a rajta utazókat tüntetni hívta. A december 15-16-i események továbbá fontos legitimációs alapot nyújtottak a közösségi életben aktív szerepet vállalók számára. Az 1989 utáni magyar elit jelentős része – amennyiben a városban volt – saját bevallása szerint megjelent a két nap valamelyikén a templom előtt. A részvétel a „forradalmárság” 1989 utáni szimbolikus tőkéje lett, feljogosította tulajdonosát, hogy sikeresen vegyen részt az új rendszer megszervezésében. 
December 17-én tovább folytatódtak a zavargások, a katonaság is kivonult a tüntetők megfékezésére, és délután elhangzottak az első lövések. 18-a nyugodtabban telt el, de a város katonai megszállás alatt volt. December 19-én több temesvári gyárban a munkások általános sztrájkba léptek, majd az utcára vonultak. December 20-án hangzott el először az „Armata e cu noi!” (A katonaság velünk van) szlogen és megalakult a Román Demokrata Front. A temesvári Opera-teret ezen a napon foglalták el a tüntetők. Az Opera balkonjáról többen beszédet intéztek a tömeghez. Ceaușescu december 21-i beszédét, majd a diktátor futásáról szóló híreket a téren több ezer ember élőben hallgatta. 
A 16-i események után a magyar nemzetiségűek viszonylag ritkábban kerültek előtérbe. Kivételt képez Oberst László mérnök, későbbi RMDSZ-es megyei tanácsos, aki egyik szervezője volt az ELBA-ban kirobbant sztrájknak, Bárányi Ferenc, aki a temesvári Új Klinikán volt szolgálatban (a beutalt sebesültek és halottak listáját ő csempészte ki), illetve Balaton Zoltán fizikus, kutató, aki a forradalom alatt az Opera balkonjáról szólt a tüntetőkhöz, egyike lett az úgynevezett „balkonistáknak”, a forradalom első szervezett csoportjának.
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség alakulása és annak értelmezése
A Bánsági Magyar Demokrata Szövetség (BMDSZ) 1989. december 22-én délután-estefelé alakult meg Bárányi Ferenc lakásán. Bárányinál főleg baráti köréhez tartozó személyek gyűltek össze. Egyeseket telefonon hívtak fel, másoktól pedig engedélyt sem kértek nevük felhasználására. Az alakuló bizottság célja az volt, hogy minél jobban „leképezze a társadalmi struktúrát.” Az este folyamán megszületett a BMDSZ első hivatalos dokumentuma, egy nyilatkozat formájában. A nyilatkozat alapszövegét Albert Ferenc írta, a többiek pedig egyetértettek vele. Emellett megválasztották a szervezet ideiglenes elnökét. Bárányi Ferenc Toró Tibor fizikusnak ajánlotta fel a funkciót, aki ezt nem fogadta el, és a „fiatalok közül” Bodó Barnát javasolta. A szöveg véglegesítése után Toró Tibor Bárányi lakásáról felhívta Domokos Gézát, beszámolva neki a történésekről. 
Megalakulása után a BMDSZ nagyon hamar tagság-toborzásba kezdett. A BMDSZ irodájának a Szabad Szó szerkesztősége melletti termek egyikét nevezték ki. Itt folyamatos gyűlések voltak, viták, ahol a résztvevők a következő lépéseket próbálták megvitatni. A visszaemlékezők kevésbé említenek konkrét témákat, abban viszont mindenki megegyezik, hogy a helyi magyarság státusának kérdése, a magyar iskola megalakítása és a tagság-toborzás voltak napirenden. Működésében a BMDSZ tehát nyilvános helyszínt teremtett a találkozásra a bánsági magyar elit számára.
A kommunizmus utáni temesvári magyar elit összetétele és jellemzői 
A nyilatkozat tartalmát, az aláírók és a találkozón részt vevők névsorát, valamint a visszaemlékezésekből rekonstruált történéseket elemezve több, az elitre vonatkozó következtetés is levonható. Egyrészt elkönyvelhető, hogy annak ellenére, hogy a más országokból jövő információk hatására a változás „a levegőben lógott”, a szervezet megalakulása és a nyilatkozat születése nem egy előre megtervezett stratégia része volt, hanem feltehetőleg az események hatására, relatív spontánul történt. Másrészt, a BMDSZ alapítói és későbbi aktív tagjai mind akkori megnyilatkozásaikban, mind pedig visszaemlékezésükben aláhúzták, hogy nem pártot, hanem érdekvédelmi szervezetet alakítanak.
A BMDSZ a márciusi vezetőség-választásokig versenyt futott saját legitimációjával. Alapító tagjai nagyrészt 1989 előtt szerezték társadalmi tőkéjüket (újságírók, tanárok, a közösség meghatározó személyiségei), azonban befogadták a forradalomban való részvétel szimbolikus tőkéjével rendelkezőket is, és nagyon hamar nyitni próbáltak a különböző intézményi és munkaközösségi képviseletek felé. Mérlegelték, hogy kik azok a személyek, akik hitelesek lehetnek eddigi vagy a forradalom alatt mutatott tevékenységük, feddhetetlen kiállásuk vagy egyéb tulajdonságuknak köszönhetően. 
A vezetőségbe bekerültek a forradalmárok (pl. Oberst László), a rendszerváltás előtti kulturális elit tagjai (pl. Matekovits György) de a nómenklatúra egyes képviselői is (pl. Albert Ferenc). A fő feltétel az volt, hogy az azelőtti rendszerben tetteivel nem kompromittálta magát. A „vitatott elemeket” nem engedték be, vagy kizárták az új struktúrákból. Tanulságos például a Szabad Szó szerkesztőségében dolgozó Vajda Sándor, az ügyészként tevékenykedő Egeressy László, illetve a színházigazgató Sinka Károly esete. Vajda esetében az összes megkérdezett személy egyetértett abban, hogy úgymond „szekus” volt, Egeressy és Sinka 1989 előtti szerepe vitatott maradt, de 1989 után csak marginálisan vettek részt a közösség újjászervezésében.
A nyitott struktúra hatására a kialakulóban levő politikai eliten belül látszólag nem voltak ellentétek, formailag a múlt rendszerben betöltött szerep nem volt kizáró ok, azonban a kérdés burkoltan a nyilvánosságban is megjelenik.
Viták és célok a BMDSZ tevékenységében 
A legtöbbet tárgyalt témák az önálló magyar iskola, a szervezetépítés és a magyar ház kérdése voltak. Az önálló magyar iskola megteremtéséről szóló vitában a résztvevők egyetértenek abban, hogy a közösség megmaradásának szempontjából ez elkerülhetetlen. Ettől kezdve a vita e célkitűzés megvalósításáról szólt. A többség döntése alapján azonnali hatállyal kérték az iskola létrehozását, nem várva meg az iskolai év végét. A magyar iskola február 15-én alakult meg, a szerb és német iskolával egyetemben. A Bartók Béla nevet demokratikus úton választották ki a diákok és tanárok. Jellemző, hogy az iskola megalakulásának kiharcolása nem egy szervezett folyamat része volt. Többen, egymástól függetlenül próbálták az iskola megalakulását „kijárni”, később saját sikerként könyvelve el mindezt. 
A Magyar Ház kérdése másképpen alakult. Sokan, a hatalom és a többségi társadalom potenciális reakcióitól megijedve, jogi úton akarták visszakérni a magyar közösség „jogos tulajdonát.” Az egyetlen, aki az ingatlan elfoglalását javasolta, Borbély Imre volt, későbbi RMDSZ-es parlamenti képviselő, aki javaslatának leszavazása után nem vett már részt a helyi politikában. Az épületet végül nem sikerült visszaszerezni, egy magáncég kezébe került. 
A BMDSZ konszolidációja és a parlamenti választások
Helyi szinten a BMDSZ szoros kapcsolatokat alakított ki a frissen újraalakuló magyar újsággal, a Temesvári Új Szóval és a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezettel (TEMISZ) is. A fiatalokat az országos RMDSZ-hez hasonlóan a BMDSZ hamar partnerének fogadta, bevonva őket a vezetésbe és a szervezésbe. Ezen legitimációs tett nem jelentette a TEMISZ beolvadását a szervezetbe, amaz folytatta saját útját, országos ernyőszervezetbe lépve be. 
A Temesvári Új Szó és az RMDSZ kapcsolata érdekesen alakult. Az újság már decemberben újraszerveződött. Az első napokban Bárányi Bodó Barnát „nevezte ki” az újság élére, amit az újság szerkesztősége nem fogadott el és demokratikus úton választott magának szerkesztőséget. Ez az esemény több érdekes kérdést vet fel. Egyrészt, jól tükrözi, hogy a BMDSZ alapítói úgy képzelték el szervezetüket, hogy a magyar társadalmi élet minden területére kiterjesztik befolyásukat és ezeken belül döntéshozatali joggal rendelkeznek. Az eset nem csak a szervezet kezdeti demokrácia-értelmezésére, hanem Bárányi rendszerváltás utáni szerepére is rávilágít. Bárányi a frissen alakuló szervezet alelnökeként erős társadalmi és szimbolikus tőkével rendelkezett. Ez a tőkekoncentráció vélhetően hozzájárult képviselőjelöltségéhez is. Habár jelölésének módja már feledésbe merült, sem Bárányi Ferencnek, sem a szenátori lista élére kerülő Tőkés Lászlónak, nem volt kihívója, mindenki számára világos volt, hogy ők ketten kell legyenek azok, akik jelöltetik magukat. 
Fontos megemlíteni, hogy a BMDSZ vezetői, Bárányi Ferenc bejutása mellett, Tőkés László sikerében mindenképpen, de Oberst László esélyeiben is bíztak. Ez azzal magyarázható, hogy hasonlóan Románia más régióihoz, nem lehetett tudni, pontosan hány magyar él a megyében, a magyar közgondolkodás felülreprezentálta őket, illetve a Tőkés Lászlót övező „szimpátia-hullám” miatt nagyszámú román szavazat bejövetelére is számítottak. Az eredményekből azonban kitűnik, hogy az RMDSZ-re leadott román szavazatok minimálisnak mondhatóak. Tőkés esetében a többletszavazatok feltehetőleg a kisebbségektől származtak. 
Exkurzus: címszavakban pár következtetés
A forradalom megélése egy fontos kiindulópont volt a temesvári magyar közösség megszervezésében, azonban a helyi magyar közösség kollektív emlékezetében meghatározó forradalmi élményként csak a református templom előtti december 15-16-i események kerültek be. A BMDSZ a megyei elnökség márciusi megválasztásáig nem klasszikus értelemben vett szervezetként működött: találkozóin bárki felszólalhatott, az érdeklődők közösen fogalmazták meg a temesvári magyar közérdeket, a benne tevékenykedők egymástól függetlenül próbálták a közösségi célokat elérni, nem volt világos hierarchikus struktúrája sem. A szervezetet a társadalmi élet minden területére kiterjedő struktúraként képzelték el. A bekerülő aktív tagok két típusú tőkével rendelkeztek: egyrészt, a múlt rendszerből hozott társadalmi és kulturális tőkével, másrészt a forradalmi szerepvállalásból táplálkozó szimbolikus tőkével. Látszólag mindenki elismerte a kialakuló elit szupremáciáját. Fontos jellemzője az 1990-es évnek, hogy a kommunista múlttal való szembenézés csak elszórtan jelentkezett. Többen felvállalták a Temesvári Kiáltvány nyolcas pontjában leszögezetteket, azonban a BMDSZ-ben nem volt vita erről a kérdésről, sőt a nyilvánosság felől jövő, erre vonatkozó jelzéseket is hamar a szőnyeg alá söpörték. Az első vezetőség jelentős része a régi elitből állt össze, de a szervezet környékén feltűntek már azok az emberek is, akik a forradalom után kapcsolódtak be a magyar közösség szervezésébe. A román-magyar kapcsolatok jónak mondhatóak, azonban a választási eredmények világosan megmutatják a nemzetiségi kapcsolatok határait: a szenátusi listán induló Tőkés László, a „forradalom kirobbantója” elenyésző román támogatást kapott. 
Toró Tamás, Toró Tibor
a szerzőkről
Toró Tamás 
1985-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban végezte. 2008-ban történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2009-2010 között a Történelem tanszék nemzetközi kapcsolatok mesteri képzésében vett részt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. 2010-2012 között a Budapesti Corvinus Egyetemen, a Nemzetközi tanulmányok mesteri képzőjét elvégezve nemzetközi kapcsolatok szakértői diplomát szerzett. 
Toró Tibor
1981-ben született Temesváron. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Elméleti líceum informatika szakán végezte. 2005-ben szerez diplomát a temesvári Nyugati Egyetem Szociológia szakán, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi tanszékén és a budapesti Középeurópai Egyetem Nacionalizmuselméletek tanszékén mesterizik. Jelenleg doktorandusz a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Filozófia Tanszékén és tanársegéd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Nemzetközi kapcsolatok és Európai tanulmányok tanszékén. Kutatási területe a nacionalizmus, a romániai magyar elitek és a nemzeti kisebbségek.
Transindex.ro

2012. december 24.

Alpolgármester és szociológus: egymás létrafokai vagyunk -
adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal
Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására.
A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre?
Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk.
– Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését?
– Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről.
Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi.
Kiegyensúlyozott a munkamegosztás
– Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet?
Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti.
István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra.
– Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után?
Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg.
– Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni?
Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot.
Nehéz, de nem lehetetlen
– István, te ezt hogyan élted meg?
– Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire.
– Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást?
– Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást.
– Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled...
– Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni.
– Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában?
– Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek.
Az apró rítusok a legfontosabbak
– A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma?
István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet.
Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia.
– Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők?
Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad.
– Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként?
Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség.
Huszonöt éves hagyomány
– Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek?
István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket...
Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok...
– Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna?
– Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel.
– Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni?
Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor.
Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk
– Van hagyományos karácsonyi menütök?
István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem.
– És melyek a kedvenc süteményeitek?
Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó.
Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával.
Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni.
Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest.
Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket.
– Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina?
– Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk.
– Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést?
– Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora.
Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme…
– Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina?
– Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon...
– Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján?
Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet.
Mikuláslevél és gazdasági krízis
(Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök).
– Hűha! Hát, ez gyönyörű....
Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk.
– Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól?
– Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni.
– És te, Marci?
– Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen.
– Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak?
– Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet.
– Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban?
– Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya.
Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük.
– Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre?
István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak.
Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 24.

Szálka vagyunk egyesek szemében
Borbély László felszólalása a kormány beiktatása alkalmával
"Most először van egy elsöprő többség a parlamentben, a körülbelül 67%-kal. ’90-ben volt utoljára ilyen, amikor még kialakulóban voltak a pártok. Egy ellenzéki párt vezetőjének szavaival élve: ez egy igazi kolosszus" – mondta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke december 21-én a szenátus és a képviselőház együttes ülésén, a kormány beiktatása alkalmával.
"Nem könnyű 67 százalékot megszerezni. El is mondtam a többségi koalíciót alkotó kollegáimnak egy beszélgetésünk alkalmával, hogy a kezdeti eufória után már inkább úgy néztek ki, mint akik vereséget szenvedtek, nem úgy, mint akik győztek. Nehéz ám egy ilyen mértékű győzelmet megemészteni" – mondta a politikai alelnök, majd hozzátette, az RMDSZ számára sem könnyű a helyzet: "Immár 23 éve szálka vagyunk egyesek szemében azzal az aránnyal, amellyel sikerült a romániai magyar közösség bizalmát eddig is megszerezni. A szövetség ezúttal is a magyar szavazatok 90%- át kapta meg, mindannak ellenére, hogy most először 80 magyar ellenjelölttel kellett megküzdenünk a román riválisaink mellett. Ez az arány óriási felelősséget jelent számunkra, elvégre a magyar közösségen belül ez 90 %-os többséget jelent. 1990 óta vállaltuk ezt a felelősséget és ez azt jelentette, hogy vállvetve hozzájárultunk az ország demokratizálásához, az EU-ban és a NATO-ban pedig az országunk súlyának a megerősítéséhez, ugyanakkor felvállaltuk a kormányzás felelősségét is."
"2012-ben viszont egy precedens nélküli helyzet alakult ki. A kormányfő felkérte az RMDSZ-t a közös kormányalakításra, annak ellenére, hogy nem volt szüksége a parlamentben az RMDSZ álltal összegyűjtött szavazatokra. Vajon miért? Azért, mert úgy gondolta, hogy egy csaknem másfél millió állampolgárt kitevő közösséget nem lehet figyelmen kívül hagyni és jobb, ha e közösség támogatásának örvend. Az interetnikai kapcsolatok, a nemzeti kisebbségek problematikája éveken át kisebb-nagyobb pátosszal került közvitára, lévén, hogy igen érzékeny pontokat érint, viszont főleg 1996 óta sikerült kialakítani egy partneri kapcsolatot a román többséggel, egy építő jellegű párbeszédet, amely lehetővé tette olyan problémák megoldását is, melyek nem csak a kisebbségek jogaira, hanem általában véve a jogállamiságra is vonatkoznak. Sajnos, a tárgyalások ezúttal kudarcba fulladtak, mert egyesek nem tudtak a múltbeli beidegződéseiken túllépni" – mondta Borbély László.
Ami a kormányzati programot illeti, a politikai alelnök elmondta: "Természetesen lehetne konkrétabb, illetve tartalmazhatná egyes intézkedések bevezetésének a határidejét is. Itt egy olyan kormányzati programról van szó, amelyet rendkívül nehéz lesz monitorizálni, mivel számos fejezetben általánosságról szól, illetve elvekről, gyakorlati intézkedések meghatározása nélkül. Van azonban egypár olyan intézkedés is, amely hasonlít az RMDSZ gazdasági javaslataira és amely valóban munkahelyeket teremt. Egyetértünk az áfa csökkentésével 24%- ról 19%-ra, ennek csökkentésével az élelmiszerek esetében, de meg kell szabni a határidőket is. Megjelenik a decentralizáció is elvi szinten. A társadalmi járulékok csökkentését pedig az RMDSZ már két évvel ezelőtt is javasolta. Szükség van egy közvitára is az EU költségvetési prioritásainak a tisztázására a 2013–2020-as időszakra. Ugyanakkor örvendetes az, hogy létezik egy külön kisebbségi tematikájú fejezet is, amely tartalmaz egypár nagy jelentőséggel bíró kitételt, mint például az anyanyelv használata, az oktatási törvény alkalmazása, illetve a politikai párbeszéd mellett való elkötelezettség és a hagyományok figyelembevétele a regionális átszervezés alkalmával. Az első Ponta-kormány programjában nem esett egy szó sem a kisebbségekről."
"Mi, mint egy jelentős közösség, a magyarság legitim képviselői, úgy gondoljuk, hogy azon politikai döntéseket, amelyek egy bizonyos közösségre vonatkoznak, nem lehet csupán a pártok vagy a koalíciók álltak elért arányok függvényében meghozni, hanem csakis kölcsönös egyetértésben, figyelembe véve az adott közösség jogos képviseletének az állásfoglalásait. Valóban értékeljük a kormányzati program egyes kitételeit, építő ellenzék leszünk, a kormány tevékenységét figyelmesen fogjuk követni, és szeretnénk, ha minden politikai erő megértené, hogy az együttélés témáját és az interetnikai párbeszédet ki kell emelni a tisztán politikai egyenletből. Azt is meg kell értsék, hogy egy úriembernek tartania kell magát az adott szavához, hogy szavahihetőségét el ne veszítse, függetlenül attól, hogy írásban is adta-e vagy sem. Az RMDSZ ezen képességét az évek során már bebizonyította" – jelentette ki Borbély László, majd elmondta, hogy párbeszédre és egyetértésre lesz szükség az elkövetkező időszakban, amikor az alkotmánymódosításról, a területi átszervezésről és a választási törvény módosításáról lesz szó. "A mostani többségnek megadatott az a lehetőség, hogy bebizonyítsa, felül tud kerekedni az adott helyzeten. A többség és a kisebbség közötti kapcsolatot együtt kell építeni és 1990 óta ezt tettük lépésről lépésre. Senkinek sem áll jogában ezt a kapcsolatot tönkretenni vagy gyengíteni. Reméljük, hogy a mai többség tudatában van ennek a politikai számításoktól független valóságnak" – mondta a politikai alelnök és hozzátette: az RMDSZ építő ellenzéki szerepet vállal, következésképpen nem fogja megszavazni a kormányt.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. december 24.

Összekülönböztek a Szociálliberális Unió pártjai a minisztériumi hatáskörökön
Nem a legjobb előjelekkel kezdte meg tevékenységét Victor Ponta miniszterelnök második kormánya: a kabinet megalakulását hátráltatta, hogy a Szociálliberális Unió (USL) két legnagyobb tagja, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) között vita robbant ki egyes hatáskörök elvonása miatt. A vitát végül hosszas egyeztetéseket követően sikerült elsimítani, így a parlament pénteken bizalmat szavazott a kormánynak, amely első intézkedései során egyes központi intézmények átalakításáról döntött. A vita annak nyomán robbant ki a PSD és a PNL között, hogy – mint arról beszámoltunk – Victor Ponta csütörtökön úgy döntött, az eredetileg húsz minisztériumosra tervezett kormányban tizenhétre csökkenti a tárcák számát, és kilencre növeli a tárca nélküli miniszterekét, azáltal, hogy az energetikai, a kisvállalkozásokért felelős és az erdészeti és vízügyi minisztert tárca nélküli miniszterré minősítette vissza.
Utóbbi kettő a Konzervatív Párt (PC), illetve a PNL birtokában volt.
A PNL-nél ráadásul az is kiverte a biztosítékot, hogy Ponta úgy döntött: a szintén a liberálisoknak adott közlekedési tárca hatásköréből kivonja az Országos Közútkezelő Vállalatot (CNADNR), amely a miniszterelnöki hivatalnak alárendelt, PSD-s irányítású nagyberuházások minisztériumának irányítása alá kerül. Emellett az is kiszivárgott, hogy az adóhatóságot (ANAF) a pénzügyi tárca fennhatósága alól közvetlen miniszterelnöki hatáskörbe kívánta utalni.
A PNL elnöksége még csütörtökön este vésztanácskozást hívott össze, ennek nyomán nem kezdődhetett el a parlamentben a miniszterjelöltek bizottsági meghallgatása. Sőt a folyamat pénteken is tovább csúszott, miután délelőtt Victor Ponta, a PSD és Crin Antonescu, a PNL elnöke négyszemközt egyeztetett a vitás kérdésekről. Végül sikerült megegyezésre jutniuk: a közútkezelő kikerült a közlekedési tárca irányítása alól, Ponta viszont határozottan cáfolta, hogy az adóhivatal saját hatáskörbe vonását tervezte volna.
Ponta újraegyesítene
Ennek nyomán a parlamenti szakbizottságokban lefolytathatták a miniszterjelöltek meghallgatását, majd a törvényhozás bizalmat szavazott a Ponta-kabinetnek. A parlament két házának pénteki együttes ülésén a törvényhozók 402 vokssal – 120 ellenében – szavaztak bizalmat a kabinetnek. A beiktatáshoz legalább 294 támogató szavazatra volt szükség.
Ponta programbeszédében azt mondta, hogy kétharmados parlamenti többségét a társadalom újraegyesítésére és nem a kisebbség elnyomására akarja használni. „A teremtett világ nem ér véget sem a keresztények, sem a maják számára, de a megosztás és gyűlölködés politikája ma véget érhet” – mondta Victor Ponta a pénteki nappal kapcsolatos világvégejóslatokra utalva. Kifejtette: arra kapott felhatalmazást a választóktól, hogy véget vessen a megszorításoknak és betemesse az árkokat az egymás ellen uszított emberek között.
Ponta ugyanakkor megerősítette kormánya európai elkötelezettségét. Az RMDSZ, amelyet az USL – korábbi koalíciós ígérete ellenére – kihagyott a kabinetből, nem szavazott bizalmat a kormánynak. Az RMDSZ nevében felszólaló Borbély László politikai alelnök azt mondta, hogy megérti, milyen „nehéz” helyzetben van a kétharmados felelősséggel felruházott USL, mert az RMDSZ már több mint húsz éve viseli egy másik közösség, a romániai magyarság csaknem kilencven százalékos bizalmának felelősségét. Borbély jelezte: az RMDSZ konstruktív ellenzéki szerepre készül. Üdvözölte, hogy a kormányprogram kisebbségvédelmi fejezetet is tartalmaz, a kisebbségek nyelvi és oktatási jogainak védelméről, azzal az ígérettel, hogy a regionális átszervezésnél a kormány figyelembe veszi a különböző térségek kulturális hagyományait.
A kabinet pénteken este le is tette az esküt Traian Băsescu államfő előtt, aki azt mondta: a kormány sikerre van ítélve, mert ezáltal Románia is sikeres lesz, ha pedig mégsem lesz sikeres a kormányzás, azért a kabinet csak magát okolhatja. Az államfő egyébként három miniszterrel – Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettessel, Radu Stroe belügyminiszterrel és Relu Fenechiuval, a közlekedési tárca vezetőjével – nem fogott kezet. Băsescu amúgy tegnap Predealon – ahol szabadságát tölti –, egy hómobilon ülve azt mondta, neki jelenleg nincsenek gondjai, mivel a gondok immár a kormány és a jelentős parlamenti többség vállát nyomják. Ugyanakkor közölte: azt kívánja, hogy a kormány teljesítse ígéreteit.
Átalakuló struktúrák
A kormány szombaton el is kezdte munkáját, és hozzálátott a központi közigazgatás átszervezéséhez. Ennek keretében a megyei prefektúrák a belügyminisztériumtól a miniszterelnöki hivatalhoz kerültek. A prefektusok hatásköre is változni fog a regionális átszervezés során – mondta a miniszterelnök. Ponta szerint 2013-ban még a parlament tavaszi ülésszaka idején be kell fejezni a közigazgatási régiók megalakítását. Emellett a miniszterelnöki hivatal hatáskörébe került a restitúciós hatóság, a vallásügyi államtitkárság, a közbeszerzések törvényességét vizsgáló hatóság, az ásványkincseket felügyelő hatóság, a holokausztintézet és a pénzmosásellenes hatóság is. n Hírösszefoglaló
Martonyi gratulált Corlăţean kinevezéséhez
Martonyi János magyar külügyminiszter levélben gratulált Titus Corlățean román külügyminiszternek újbóli kinevezése alkalmából. „Örömömre szolgál, hogy Románia új kormányában változatlanul Ön látja el a külügyi tárca vezetését, ami jó alapot biztosít a 2012. október 1-jén Budapesten megkezdett párbeszéd töretlen folytatására.
Megerősítem készségemet a két ország közötti stratégiai partnerség fejlesztése és további tartalommal való megtöltése, valamint az Európai Unió aktuális kérdései közül a bennünket közvetlenül érintő politikák összehangolása iránt” – olvasható a tárca közleményében. Martonyi János kifejezte meggyőződését, hogy a két ország között kialakult szoros és sokrétű együttműködés továbbfejlesztésének, a közös ügyek hatékony megoldásának, az esetleges nézetkülönbségek tisztázásának egyetlen célravezető útja a rendszeres párbeszéden alapuló kapcsolattartás.
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 24.

CNSAS: Marga jelentett a szekunak
Bár Andrei Marga, a Román Kulturális Intézet (ICR) vezetője, volt külügyminiszter Horia fedőnéven jelentéseket írt a Szekuritáténak, írásos együttműködési nyilatkozatot nem írt alá – állapította meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) pénteken közzétett állásfoglalásában.
A CNSAS azt is megállapította, hogy a kommunista titkosrendőrség ugyanakkor hosszú időn keresztül meg is figyelte Margát. Marga azonban cáfolta, hogy valaha is jelentéseket írt volna.
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 24.

Erdélyi gyerekszerző kötete jelent meg
Erdély legfiatalabb írója, a 11 esztendős Csinódi Nagy Gergő első, Kecsketánc című kötete jelent meg a sepsiszentgyörgyi Art Printer Kiadó gondozásában. A könyvet a szerző 8 éves húga, Ilka-Uzonka készítette.
 A szerző egy havasi tanyán él az Úz völgyében. Első publikált írása a Román Televízió magyar adásának pályázati felhívására született Az én falum címmel, 2011-ben. Ezt követően írta le 33 igaz történetben a televízió- és internetmentes havasi gyermekvilág élményeit.
Könyvében az állattartástól a kenyérsütésig, a farsangtemetéstől a karácsonyig változatosan ír gyermekkora meghatározó élményeiről. December 21-én Gergő szülővárosában, Sepsiszentgyörgyön két könyvbemutatót is tartottak. A székelyföldi bemutatók januárban Csíkszeredában, majd a Magyar Kultúra Napján Bölönben folytatódnak.
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 24.

Oltyán László íróra, újságíróra emlékeztek Marosvásárhelyen
Oltyán László marosvásárhelyi író és újságíró újabb posztumusz kötetét mutatták be a szerző szülővárosában, Marosvásárhelyen.
Önkéntes száműzetés. Az 55 évesen elhunyt szerző 1988-ban a sajtóból is visszavonult
A Kriterion kiadásában megjelent, Pihenés a hegyen című regény 1979-ben íródott, ennek ellenére H. Szabó Gyula, a kiadó vezetője úgy vélekedett a Bernády-házban szervezett könyvbemutatón, hogy Oltyán műve most is éppen olyan kortársnak számít, mint bő három évtizeddel ezelőtt.
Arra a kérdésre, hogy miért nem jelenhetett meg eddig az 1990-ben, mindössze 55 esztendősen elhunyt szerző műve, a regény előszavában Tófalvi Zoltán adja meg a választ. Szerinte a cenzúra túlfűtött szigorát jól ismerő szerző tudatában volt annak, hogy regényét a fióknak írja.
Oltyán László az egyetlen olyan erdélyi újságíró volt, aki nemcsak egyes, a hatalommal szembemenő kisemberről írt regényei közlését nem erőltette, de amikor negyed évszázados pályafutás úgy érezte, hogy se tolla, se gyomra nincs a kor követelményeihez, 1988-ban a sajtóból is visszavonult. Nem egy kényelmesebb vagy jobban fizetett állásba, hanem kétkezi munkásnak az egyik gyár sötét, hideg szerszámlakatos-műhelyébe, ahol egyesek által megbecsült, mások által megalázott inasként kezdte újra az életét. Ennek dacára szabad embernek érezte magát.
„Kikerült a Vörös Zászló szerkesztőségéből, de emberileg nem tört meg. Mindez azt bizonyította, hogy erősebb volt, mint a hatalom” – jellemezte néhai pályatársát Gáspár Sándor rádiós újságíró. Oltyán László abban a naiv tévhitben ringatta magát, hogy mások is követik a példáját, s ha tömegesen tiltakoznak a diktatúra ellen, akkor annak érdemi következményei lesznek
Ehhez képest a ’89-es fordulat után csak a nevét hiányoló és aláírásgyűjtésbe fogó olvasók követelésére került vissza az akkor már Népújság nevet viselő, megyei napilaphoz, ahol nagyon keveset dolgozhatott a ’90 őszén bekövetkezett haláláig. „Meggyőződésem, hogy Oltyán László ma sem találná a helyét, ha valamelyik politikai szekértábor tologatásán dolgozó újságnál ténykedne” – vélekedett a Krónika munkatársa, Szucher Ervin.
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 24.

Csoóri Sándort jutalmazta a Duna Televízió
Csoóri Sándor író, költő (képünkön) kapta szombaton a Duna Televízió fennállásának 20. évfordulója alkalmából idén alapított Duna-díjat. A húszéves jubileum alkalmából rendezett, szombati budapesti gálaesten Csoóri Sándor, a Duna Televízió egyik alapítójaként vehette át a díjat.
A csatorna közlése szerint az elismerést olyan alkotónak vagy szervezetnek ítélik oda, aki vagy amely a Duna Televízió működéséhez, tevékenységéhez és céljai eléréséhez tevékenyen hozzájárult. Utóbbiak közül kiemelték a magyar kultúra ápolását, illetve közvetítését a határon túli magyarsághoz.
A Duna-díjjal oklevél, egy Melocco Miklós által készített műalkotás és egymillió forint jár. „A közmédium vezetősége a Duna-díj megalapításával fejezi ki háláját és elismerését mindazok számára, akik az utóbbi húsz évben támogatásukkal és munkájukkal elősegítették, hogy a televízió betöltse nemzeti és kulturális küldetését” – emelték ki. A Duna Tv 1992. december 24-én sugározta első műsorát, erre emlékezve a díjat mindig decemberben adják majd át.
Krónika (Kolozsvár)

2012. december 25.

Kövér: az RMDSZ elérkezett a falig
Süveges Gergő a Duna Tv Heti Hírmondó műsorában Kövér Lászlóval, a Magyar Országgyűlés elnökével beszélgetett. A beszélgetés kezdetén arra kérdezett rá, hogy a két és fél évvel ezelőtt, megválasztásakor tett ígéretét mennyire sikerült teljesítenie, vagyis sikerült-e az Országgyűlés régi tekintélyét és méltóságát visszaállítani. Kövér László szerint ez a vállalkozás csak részben bizonyult sikeresnek ugyanis mindaddig, amíg mindenki nem partner ebben a vállalkozásban, nem lehet teljes sikere a próbálkozásnak. Bizonyos újságírók kitiltásának a hátterében is az állt, hogy az egyes képviselők nem mutattak követendő példát, így az újságírók sem viselkedtek a megfelelő módon.
Arra a kérdésre, hogy a házelnök emlékszik-e olyanra a közelmúltban, amikor egymás megértésére törekedtek volna a képviselők és nem arra, hogy mindenki elmondja a magáét azt válaszolta Kövér László, hogy igen, határozottan emlékszik.
A jövőre vonatkozóan elmondta, hogy 2013-tól utólag is szankcionálható a képviselőknek az Országgyűlésbe nem illő magatartása. Egy másik változás az lesz, hogy 2013-tól lassabb ütemben fog történni a törvényhozás. Ennek eredményeként az érdemi vitákra több idő marad, így remélhetőleg a parlamenti viták hőfoka is csökkenni fog.
Nemzetpolitikai kérdések is felvetődtek a beszélgetés során, amikor elmondta az elnök, hogy úgy véli: mind Szlovákiában, mind Romániában, mind pedig Szerbiában olyan politikai pártok kerültek kormányra, akik nem arról híresek, hogy nagy szimpátiát táplálnának a magyar közösségek iránt. Ebből azonban nem következik automatikusan az, hogy konfliktusosabbak lesznek a következő évek a kisebbségi magyarság számára.
A nemrégiben lezajlott romániai választásokra, magyar pártokra is kitért az elnök. Szerinte az RMDSZ-nek le kellene ülnie, el kellene számolniuk az elmúlt huszonkét évvel, vissza kellene térni a kályhához, megnézni, hogy mik azok a stratégiai kérdések, amelyek eddig a szőnyeg alá lettek seperve. Egyre kevesebben szavaznak az RMDSZ-re, ami azt jelzi, hogy ideje lenne változtatni.
Kövér László kijelentette, hogy a magyar kormány a jövőben is az egész erdélyi magyarságot támogatja, a romániai választások eredményeitől függetlenül, hiszen nem pártokat támogatnak, hanem a magyarságot.
Duna Tv, Heti Hírmondó
Erdély.ma

2012. december 26.

Németh Zsolt: komoly eredményeket ért el a kormány a nemzetpolitikában
Konszolidálódott az intézményrendszer, előbbre léptünk a határ menti térségek fejlesztésénél, az oktatáspolitikában, de nem szabad „hátradőlni" – fogalmazott az államtitkár.
A Külügyminisztérium parlamenti államtitkára szerint az elmúlt egy évben komoly eredményeket ért el a kormány a nemzetpolitikában, különösen az oktatáspolitikában, a határ menti térségek fejlesztésében, a temerini fiúk esetéhez hasonló szimbolikus kérdésekben és abban is, hogy konszolidálódott a nemzetpolitika intézményrendszere. Németh Zsolt adott évértékelő interjújában emlékeztetett, hogy az elmúlt évben valamennyi szomszédos országban, ahol számottevő magyar közösségek élnek, választások voltak. Az év így alapvető változásokat hozott, mindenhol új helyzet alakult ki, és ezek eltérő megközelítést igényelnek – tette hozzá.
Románia: az EMNP sem „elhanyagolható politikai tényező"
Hangsúlyozta, Romániában a december 9-ei parlamenti választások eredményeként stabil kormány jöhet létre. Remélhetőleg folytatódhat az elmúlt években látványos sikereket elérő kapcsolatépítés – közölte. Kijelentette, Magyarország „a közép-európai szolidaritás talaján áll", ennek azonban elengedhetetlen része a kölcsönös tisztelet. Kiemelt figyelmet fordítunk a magyar közösség jogainak biztosítására, különösen az oktatással, a közigazgatás átalakításával és a restitúcióval kapcsolatban – hangoztatta. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségre nagy felelősség hárul, hogy parlamenti pártként érvényesítse a magyarok érdekeit, de az Erdélyi Magyar Néppárt sem „elhanyagolható politikai tényező" – mondta. A pártoknak ezért ki kell dolgozniuk a párbeszéd, az együttműködés lehetőségét – fűzte hozzá.
Szlovákia: elindult a párbeszéd
A határon túli magyar pártok együttműködésének jó példájaként említette az államtitkár a szlovákiai Magyar Közösség Pártja és a Most-Híd ősszel aláírt kisebbségi alapdokumentumát. Azt mondta: a határon túli magyar szervezetek a szomszédos országokban a magyar kormány kiemelt partnerei, ezért a nemzetpolitikai diplomáciai erőfeszítések megvitatásába igyekeznek bevonni őket. A kormány e szervezetek egységes fellépését, együttműködésük megerősítését támogatja – jelentette ki. A magyar-szlovák kapcsolatokról azt mondta, konkrét megállapodásokat kötöttek az elmúlt évben, és igyekeztek párbeszédet kialakítani a problémák megoldására. Ennek eredményei már láthatók – mutatott rá, kifejtve: a révkomáromi Selye János egyetem ügyében megértést tapasztaltak szlovák részről azzal kapcsolatban, hogy az intézmény teljesíti az egyetemi akkreditáció feltételeit. A még nyitott kérdésekben – például a kettős állampolgárság ügyében – pedig egyeztetés kezdődött, a külügyminiszteri megbízottak már tanácskoztak róla.
Ukrajna: a legutóbbi választás legitimitása vitatható
Ukrajnával kapcsolatban – több meghatározó nemzetközi szervezetre is hivatkozva – elmondta, sajnálatos, hogy a legutóbbi választás legitimitása vitatható. Magyarországot érzékenyen érintette, hogy a választásokon nem volt magyar körzet, amely lehetővé tette volna, hogy a kárpátaljai magyarok megválaszthassák parlamenti képviselőjüket, hanem három részre széttagolva voksolhattak. Hozzátette, remélik, hogy visszaáll a korábbi beregszászi magyar többségű választókörzet, amely 2006-ig létezett.
Szerbia: megalapozatlanok voltak az aggodalmak
Szerbia esetében üdvözölte, hogy a kormányváltással és az elnökválasztással kapcsolatos korábbi aggodalmak megalapozatlannak bizonyultak, és Tomislav Nikolic szerb államfő sikeres látogatást tett Budapesten. Kiemelte: két temerini fiú a közelmúltban elnöki kegyelmet kapott, és a szerb államfő nyitottnak mutatkozik arra, hogy fejet hajtson „az 1944-1945-ös magyarellenes vérengzések áldozatai" előtt. Ezáltal lehetőség nyílik arra, hogy a második világháborúban szerzett „történelmi traumákat meghaladjuk" – mondta. Hozzátette, a jövő év egyik kiemelt diplomáciai feladata lesz, hogy megoldást találjanak „az emlékezés kereteinek megteremtésére".
Nem szabad „hátradőlni"
A nemzetpolitikát illetően tehát a kormány összességében több eredményt is elért, de nem szabad „hátradőlni" – hangsúlyozta. Közölte, a népszámlálási eredmények azt mutatják, hogy a határon túli magyarok körében erősödött az elvándorlás és az asszimiláció, a választások pedig azt, hogy a magyar politikai erők vonzereje gyengült. Kitért arra is, hogy a szomszédos országok közül Ausztriában, Horvátországban és Szlovéniában csak kisebb létszámú magyar közösségek élnek ugyan, de a térségbeli együttműködésben ezek az államok is fontos partnerek. Ausztriának hagyományosan jelentős az érdekeltsége a térségben, és 2014-ben, az első világháború kitörésének centenáriuma alkalmából közös megemlékezéseket szervezhetnek – közölte. A magyar-szlovén kapcsolatok meghatározó eleme az infrastruktúrafejlesztés és a nyugat-balkáni régióért érzett felelősség – fejtette ki. Horvátországgal kapcsolatban pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy baráti államról van szó, amelyet történelmi sorsközösség köt össze Magyarországgal, és az energetikai biztonság megteremtésében is lényeges szerepet játszik.
A közép-európai együttműködés elengedhetetlen
Kiemelte, Magyarország fontosnak tartja, hogy fenntartsa a közép-európai együttműködést a térségben, és ne csak az országok összetartozását hangsúlyozza, hanem valódi tartalmat adjon ennek a kooperációnak. Ezért lényeges, hogy az elmúlt évben sikereket értek el a közlekedési és energetikai kapcsolatok fejlesztésében – mutatott rá. Az államtitkár szólt arról, hogy a határ menti infrastruktúra fejlesztését célzó megállapodásokat kötöttek, illetve kezdeményeztek a szomszédos országokkal. Szlovákiával és Szlovéniával ezeket már aláírták, a program keretében mintegy 50 határ-összeköttetési pont fejlesztéséről döntöttek – idézte fel. Közép-európai szempontból az is fontos, hogy jövőre Magyarország tölti be a Közép-európai Kezdeményezés és a visegrádi csoport (Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia) elnöki tisztét, ezzel kapcsolatban 2013-ban várhatóan ötven kiemelt rendezvényt szerveznek – mondta Németh Zsolt az MTI-nek adott interjúban. MTI
Erdély.ma

lapozás: 1-30 ... 301-330 | 331-360 | 361-390 | 391-396




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

  
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998