|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 732 találat | lapozás: 1-30 ... 691-720 | 721-732 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2016. január 31.Székely Szabadság Napja a nagyvilágban – Felhívás a világ magyarságáhozA Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben. Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott. Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe. A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában. A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait. Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is! Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek! Izsák Balázs A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma 2016. január 31.Megoldódni látszik az oktatási problémaVisszakozott a Bihar megyei főtanfelügyelő: végül mégis annyi magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályt indítanak a megyében, amennyire szükség lesz. A Bihar Megyei Főtanfelügyelőség csütörtök délutáni igazgatótanácsi ülésén döntöttek a jövő évi beiskolázási tervről, amelyet felküldtek jóváhagyásra az Oktatási Minisztériumnak. Korábban Biró Rozália RMDSZ-es szenátor azt nyilatkozta lapunknak, hogy Alin Novac-Iuhas megyei főtanfelügyelő nem hajlandó figyelembe venni a magyar oktatási intézmények igényeit, és sokkal kevesebb magyar tannyelvű kilencedik és ötödik osztály indítását javasolta annál, mint amennyire igény lenne. A csütörtöki igazgatótanácsi ülés után azonban már azt nyilatkozta a Bihari Naplónak a megyei főtanfelügyelő, hogy annyi magyar kilencedik osztály indítására tett javaslatot a tanfelügyelőség a következő tanévre, amennyit a magyar oktatási intézmények igényeltek. A főtanfelügyelő tudatta, hogy az idén Bihar megyében magyar tagozaton 1158 diák végez nyolcadik osztályban, ezért a következő tanévben negyvenegy líceumi és szakközépiskolai kilencedik osztály fog indulni huszonnyolcas osztálylétszámmal számolva. A következő tanévben induló ötödik osztályok tekintetében is annyi osztály fog indulni, amennyit az iskolák kértek, tette hozzá. Novac-Iuhas hangsúlyozta, hogy a beiskolázási terv mind a leendő ötödik, mind pedig a leendő kilencedik osztályok megalakítása tekintetében a tanügyi törvény 63. paragrafusára alapoz, amely az iskolai osztályok minimális, maximális és átlaglétszámára vonatkozik. Elegendőnek ígérkezik A továbbiakban Kéry Hajnal, megyei főtanfelügyelő-helyettes tájékoztatott, aki elmondta, hogy az említett paragrafus értelmében általános iskolában minimum tizenkét gyerekkel lehet osztályt létesíteni, a középiskolában pedig minimum tizenöt fős kell legyen az osztálylétszám. Felhívta a figyelmet arra, hogy a szóban forgó paragrafus kimondja azt is, hogy az említett minimális létszámok alatt csak minisztériumi engedéllyel indítható osztály. Kifejtette továbbá, hogy a magyar iskolák Nagyváradon tizenhat ötödik osztály beindítását kérték, és végül ez a szám került be a beiskolázási tervbe is. Mint Kéry Hajnal elmondta, Váradon az idén 329 diák végez negyedik osztályban, és hozzájuk adódik még további 23 diák, akik Nagyvárad környékén végeznek negyedikben, viszont azokon a településeken nincs magyar tannyelvű általános iskola, így ők legközelebb Nagyváradon tanulhatnak tovább magyar nyelven. A kért tizenhat ötödik osztály elegendő ahhoz, hogy a váradi és Várad környéki magyar negyedik osztályosok jövőre magyar nyelvű osztályban tanulhassanak tovább. Kérdésünkre válaszolva Kéry Hajnal hozzátette, hogy Bihar megyében a városokban és azokban a nagyobb településeken, ahol eddig is volt magyar tannyelvű általános iskolai oktatás, ott jövőre is biztosítottak az ötödik osztályok. Nyomásgyakorlás Arra a kérdésünkre, hogy ezek után okafogyottá vált-e a Bihar megyei RMDSZ-es honatyák beadványa az oktatási minisztériumhoz, amelyben mintegy négyezer ötszáz szülő aláírásával alátámasztva kérik, hogy a magyar oktatási intézmények igényei szerint hagyják jóvá a Bihar megyei beiskolázási tervet Kéry Hajnal azt válaszolta, hogy a beiskolázási terv még nincs jóváhagyva. Hozzátette, hogy a Bukarestbe felkerült beiskolázási terv megfelelő, kielégíti a Bihar megyei magyar diákok igényeit, és bizakodni lehet abban, hogy nem fognak a minisztériumban módosítani rajta negatív értelemben. Kéry Hajnal jelezte azt is, hogy a csütörtöki igazgatótanácsi ülés előtt egy nappal még sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzet, hiszen a kilencedik osztályok esetében öttel, ötödik osztályok esetében pedig hárommal kevesebb magyar osztály beindítása szerepelt a tanfelügyelőség elképzelései között ahhoz képest, mint ami végül a terve belekerült. Pap István. erdon.ro 2016. január 31.EKE ’91: akár egy nagy családCsütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székhelyén mutatták be a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat 5. kötetét, mely az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól. Több éves kihagyás után újabb kötettel gazdagodott a Boldog Várad- Civil, szövetségi, polgári élet című sorozat, mely Biró Rozália akkori alpolgármester, jelenleg szenátor kezdeményezésére indult útjára annak idején, a Bihar Megyei Tanács támogatásával készül, s eddig a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot, a Tibor Ernő Galériát, a Premontrei Öregdiákok Egyesületét, valamint a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületét mutatta be. Az 5. kiadvány az EKE ’91 Nagyvárad-Biharról szól, ezért Huszár István alpolgármester ennek elnökével, Tiponuţ Tiborral beszélgetett múlt csütörtök délután a várad-újvárosi RMDSZ-körzet székházában, aki úgy fogalmazott: a tagságnak az EKE ’91 olyan mint egy nagy család, hiszen amikor a túráikon kívül hetente egy alkalommal találkoznak, nem csupán a közös élményeiket elevenítik fel, hanem szinte napi lebontásban megbeszélik személyes örömeiket, bánataikat is, azt, hogy mi történt a szűkebb környezetükben. Számos érdekes, illetve egyedi történet esett meg velük az elmúlt két és fél évtizedben, s utólag még azokra is szívesen emlékeznek vissza, melyek az adott pillanatban talán kellemetlennek tűntek. Ilyen volt például, amikor az egyik kirándulásukon eltelt az idő, s emiatt amikor visszafele indulva az állomásra értek, már csak a Várad felé távolodó vonatot látták. Nem volt más választásuk, stoppolniuk kellett, s bár nem voltak túl optimisták, végül még egy idős, kutyás nénit is felvette egy autós, s mindannyian hamarabb érkeztek meg Nagyváradra, mint a „gőzös”. Büszkék rá Ennél jóval pozitívabb eseménynek bizonyult, sőt, büszkék is arra, hogy amikor szóba került, hogy megünnepeljék az Erdélyi Kárpát Egyesület születésnapját, az országos szervezet őket kérte fel ennek megszervezésére, s míg később mások általában több mint 130 ember mozgósítottak e célra, nekik csupán 63 fővel sikerült ez. A könyvbemutatón természetesen Dukrét Gézának, az EKE alapítójának is köszönetet mondtak, a tervekről szólva pedig Tiponuţ Tibor azon reményének adott hangot, hogy minél több új programot sikerül majd megvalósítaniuk, illetve ezek iránt a fiatalok érdeklődését is felkeltik. Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro 2016. január 31.A transzilvanizmus jelentőségéről MarosvásárhelyenA marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság idei első rendezvényének meghívottja Banner Zoltán művészettörténész, előadóművész, műkritikus volt, aki szombaton a transzilvanizmus jelenéről tartott előadást, illetve bemutatta Kákonyi Csilla három új festményét. A Bernády Ház zsúfolásig telt, sok embert érdekelt Marosvásárhelyen Banner Zoltán előadása. A meghívottat Csíky Boldizsár, a művelődési társaság elnöke köszöntötte, mielőtt feltette volna számára az első kérdést: mi a mai helyzet, ha transzilvanizmusról beszélünk? Hogyan alakult ahhoz képest, ahogy azt annak idején Kós Károly megfogalmazta? Dsida Jenő Nagycsütörtök című versével indított Banner Zoltán, majd Reményik Sándor Az Ige című versét is elszavalta. Majd arról beszélt, hogy Erdély szelleme, sorsa, jövéje és jelene érdekli, ezért ír, mond verset, figyelemmel követi a képzőművészetet, az irodalmat, a zenét. Ha hívják, megy, de már nem vállal másfél órás műsorokat, mert lelkileg túlságosan megterhelőek – vallotta az előadóművész, műkritikus, többször is kifejtve azt, hogy a transzilvanizmus nem egy stílus, mint például az impresszionizmus, vagy szimbolizmus, hanem egy életérzés, egy gondolkodásmód, amely a trianoni békeszerződést követően jött létre, amikor Erdélyt elszakították Magyarországtól, és amely a második világháború után sem szűnt meg. A történelmi hagyományokat nemhogy nem lehetett eltörölni egy békeszerződéssel, de éppenhogy akkor erősödtek fel, törtek még erősebben felszínre – magyarázta. Az alaptétel az, hogy egyetlen magyar művészet van, bárhol is jön az létre. Az erdélyi művészet nem hozott új stílusirányzatot, hanem az értékek őrzését erősítette, a magyarság identitástudatának táplálását öntötte formába. Banner Zoltán bemutatta egy korábbi vetített előadásának vázlatát, amelyet a bécsi Bornemisza Társaság felkérésére állított össze és amelyben azokat a magyar értékeket ismertette, amelyek erdélyi vonatkozásúak. Megjelent a képernyőn többek közt Gyulafehérvár, mint Szent István alapította püspökség, Kolozsvár, mint Mátyás király szülővárosa, Nagyvárad, Szent László városa, Tancs kazettás templombelseje, kitért Barabás Miklósra, „az alig 164 centiméter kis székely emberre”, aki a nemzet jelentős eseményeinek tanúja és krónikása, a szecessziós palotákra, Kós Károly művészetére. Kákonyi Csilla három új festménye: a Golgota, az Atlantisz harangoz és a Humán törmelék bemutatásával és értékelésével zárult az est. Antal Erika. maszol.ro 2016. január 31.Egyházi énekektől volt hangos a csíkmindszenti sportcsarnokHuszonegyedik alkalommal gyűltek össze az alcsíki egyházi kórusok, az Alcsíki Egyházi Kórustalálkozót idén a legfiatalabb kórus, a csíkszentléleki szervezte. A helyi templomban tartott ünnepi szentmisét követően a csíkmindszenti sportcsarnokban folytatódott a találkozó, a mintegy háromszáz székelyruhás, ünneplőbe öltözött kórustaggal, érdeklődővel zsúfolásig megtelt a terem. Az alcsíki egyházi kórusok akaratlanul is egymáshoz mérik tudásukat az évente megszervezett találkozókon, így ezek az események fejlődésüket is segítik − mondta el Gergely Tibor, az idei Alcsíki Egyházi Kórustalálkozót szervező csíkszentléleki énekkar vezetője. A színpadon egymás után fellépő hét énekkar két-két kórusművet mutatott be, többek között elhangzott a Karácsonyi himnusz, az Íme, Isten báránya, a My Lord és a Jubilate Deo című darabok. Elsőként a Tusnádfürdői Kisboldogasszony Egyházi Kórus (karvezető: Virágh Imre) lépett fel, majd következett a Szent László nevét viselő csíkszentsimoni énekkar (karnagy: Pap Levente), a csíkszentmártoni Baka János Egyházi Kórus (karvezető: Szabó Tamás) és a csíkszentkirályi egyházi énekkar (karvezető: Domahídi Zalán). Megmutatta tudását a csíkszentgyörgyi Ilyés András Egyházi Kórus (karnagy: Fejér István) és a csíkszentimrei egyházi énekkar (karvezető: Darvas Róbert) is, utolsóként pedig a házigada csíkszentléleki kórus (karvezető: Gergely Tibor) állt színpadra. A bemutatkozások sora a Dona nobis pacem közös eléneklésével zárult, azt követően ünnepi ebédet fogyasztottak. A színvonalas esemény megszervezésében a helyi intézmények mellett közreműködött Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Művészeti Népiskola is. Gergely Tibor, a szentléleki kórus vezetője elmondta, nagyon nagy élmény a kórusoknak a találkozókon való részvétel. „Más az, hogy a saját templomodban énekelsz bizonyos időközönként, ahol nem biztos, hogy hozzáértők hallgatnak. Itt viszont van egyfajta elismerés, biztatás.” Megjegyezte, emellett a karok akaratlanul is egymáshoz hasonlítják magukat, így ez egy jó lehetőség a fejlődésre is. Az első Alcsíki Egyházi Kórustalálkozót Bálint Zoltán kántor kezdeményezésére szervezték meg, aki akkor Csíkszentkirályon teljesített szolgálatot. Azóta évről-évre más-más alcsíki település egyházi kórusa vállalja annak megszervezését. Mint az a szombati eseményen kiderült, legközelebb 2017. február 18-án találkoznak újra az alcsíki egyházi énekkarok, akkor Csíkszentgyörgy ad otthont az eseménynek. Kömény Kamilla. Székelyhon.ro 2016. január 31.Irodalmi esttel és koncerttel avatták fel a G. CafétIrodalmi esttel és koncerttel avatta fel a törzsközönség pénteken Udvarhely megújult kultúrkocsmáját, a G. Cafét. Az irodalmi est vendégei Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzők voltak, valamint Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke. Noha szerkezetében nem változtattak a lokál belsején, a világosszürke árnyalatú falak és a világítás révén mégis tágasabbnak tűnik. Az új köntösbe öltözött G. Cafét megnyitó irodalmi esten Szvoren Edina, Babiczky Tibor és Totth Benedek kortárs magyar szerzőkkel beszélgetett Murányi Sándor író, velük együtt jelen volt Kéri Piroska, a Szépírók Társaságának alelnöke, aki beavatta a jelenlévőket a húszéves szervezet tevékenységébe. Egy esőerdőnyi papír sem lenne elég, annyi változatban megírtam – árulta el könyvéről Totth Benedek, a Holtverseny című regény szerzője. Elmondása szerint utólag rengeteget javít szövegein. A Holtverseny az első könyve, tíz évig írta, az első változatban háromszavas mondatok voltak, amit utólag olvashatatlannak talált. Noha lassan haladt az írással, aztán mégis érezni kezdte, hogy működik a szöveg, és ezzel a lendülettel fejezte be könyvét. A sok pepecselés rám is jellemző – válaszolta Szvoren Edina, Az ország legjobb hóhéra című novelláskötet szerzője arra a kérdésre, hogy miként dolgozik szövegein. Bevallása szerint lassan is ír, de már az első változatban igyekszik megkeresni a végérvényesnek tűnő szövegverziót. Babiczky Tibor, a Magas tenger című krimi és a Kivilágított ég című verseskötet szerzője is sokat vívódik a szövegekkel, úgy véli, főként a prózaírásnál volt képtelen lendületet venni. „Ha nincs az írásfolyamatban lendület, akkor nagyon hamar bele lehet fulladni. Megtanultam, hogy merjek és tudjak lendületet venni, majd az utómunkával legyalulni a mondatokat” – magyarázta. Murányi kérdésére a fiatal író elmondta, az írásmód szerint Magas tenger című regénye inkább novellafüzér, ám valóban a novellafüzér és a regény határán áll. A krimiirodalom bizonyos zsánerfogásait is alkalmazta a szövegben, de nem kriminek, hanem visszafejlődés-történetnek tartja, ami az új skandináv krimi elemeivel van tele. Kevés kritikát olvas, de elszomorítja, ha könyve semmilyen hatást nem tett olvasójára – mondta Szvoren Edina. Ő profi olvasóként tekint a kritikusra, ennek ellenére nem befolyásolja az írás folyamatában a külső vélemény. A kritika szerinte inkább olvasóként hat rá, amikor más szerzők munkáiról szólnak. Totth ezzel szemben úgy véli, megtanult kritikát olvasni, előbb belefut – felméri a hangulatát –, majd alaposabban olvassa el, ám rá sincs hatással. „Egyedül a nekrológ rossz sajtó, a többi mind rendben van” – idézte Simon Mártont Babiczky Tibor. Szvoren Edina a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban tanít zeneelméletet és szolfézst, Totth Benedek tíz éve fordító, Babiczky Tibor pedig irodalomszervezőként és újságíróként dolgozott. „Segít a tanítás, a két tevékenység eltérő jellege mindig kiegyensúlyozza egymást” – válaszolta Szvoren arra a kérdésre, hogy miként hat írására a többi tevékenysége. Babiczky ha tehetné, nem vállalna pénzkereső munkát, ám a családi élet megköveteli azt – jegyezte meg viccesen. Elmondása szerint „kicsinálta magát a könyvvel”, hiszen írásakor nappal médiafigyelőként dolgozott, majd este tizenegytől sokszor hajnali ötig dolgozott. Totth szerint nem a fordított szövegek, inkább olvasmányai hatottak írására. Mint elmondta, szeretne még könyvet írni, de nem tudja, sikerül-e. Babiczky is folytatná az írást, de még keresi a fonalát, emellett novellákat és verseket is szeretne írni, drámát és forgatókönyvet viszont nem – hangzott el az irodalmi esten, amely a Stereogam koncertjével folytatódott. Veres Réka. Székelyhon.ro 2016. január 31.Árus: többen is aggodalmukat fejezték ki a tüntetés miattTiltakozó megmozdulást szervezett másodjára is a Gyergyószéki Székely Tanács. Ennek vezetője, Árus Zsolt megfogalmazása szerint a tüntetés célja követelni, hogy az illetékes hatóságok jogállamhoz méltón – átlátható, törvényes, tisztességes eljárás során, időhúzás nélkül vizsgáljon ki minden ügyet megnyugtató módon, hogy legyen vége a bizonytalanságnak. Kitért arra is, hogy voltak, akik aggódtak a rendezvény miatt. Gyergyószentmiklós központjában szombaton délután tartott tiltakozó megmozduláson több mint hetvenen vettek részt. „Egy ilyen tüntetést is mint ez, előzetesen be kell jelenteni a városházán és ezt egy véleményező bizottságnak meg kell vizsgálni. Ennek a bizottságnak két tagja aggódott, kifogást emelt a tüntetés ellen. Ezek közül az első egy helyi képviselő, ő azért aggódott, hogy hogyan fogjuk biztosítani a rendet, a fegyelmet, nem azt mondta, hogy én mint a polgárőrség vezetője hozom az embereimet, és segítek a rendfenntartásban, hanem aggódott. A másik, aki kifogást emelt az a rendőrség képviselője volt, aki azt mondta, tulajdonképpen attól fél, hogy az igazságszolgáltatás befolyásoláslására törekszünk, azért tartjuk ezt a rendezvényt. Ez telitalálat, mert valóban így van, azért gyűltünk össze, hogy befolyásoljuk az igazságszolgáltatást. Csak nem úgy ahogy ő gondolja, mert ezért nem nekünk kell szégyenkezni, hanem az igazságszolgáltatásnak, mert számos jel van, ami arra utal, hogy azzal szemben, amit mi szeretnénk, hogy igazságosan, becsületesen, tisztességesen, törvényesen járjanak el, az eljárásaik számos esetben nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek” – mondta el Árus Zsolt. Beszédében számszerűen ismertette Mezei János ügyét, hosszasan sorolva hány személyt hallgattak ki, hány házkutatást végeztek, hány járművet, számítógépet kutattak át. Mezei esetében több mint egy évvel az eljárás kezdete óta még mindig nem került sor az első érdemi tárgyalásra, tovább zajlik a halogatás” – mondta. Részletesen kitért ugyanakkor a kézdivásárhelyi fiatalok ügyére is, mint mondta, ott is felmerülnek hasonló problémák, ami igencsak elgondolkodtató. „Egy közösség akkor erős, ha összetartó, de ugyanakkor egyenként minden tagja nyitott szemmel jár és nem tűri szó nélkül, ha őt vagy közösségét jogsértés éri. Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a székelység tegyen tanúbizonyságot arról, hogy ilyen közösség ma is. (...) Közösségünk vezetői ennek tudatában kell legyenek, s tudniuk kell azt is, hogy többet és jobbat várunk el részükről is!” – hangsúlyozta Árus Zsolt. Helybéli lelkészek is szóltak a tiltakozó megmozduláson, az igazság utáni vágyat, az Isten útjára való lépés fontosságát hangsúlyozva, majd imára szólították a jelenlévőket. A tüntetés a székely himnusz eléneklésével zárult. A megmozdulást ezúttal is kiemelt figyelemmel követték a hatóságok. „Hogy mi lesz tovább, az attól függ milyen jogerős döntés születik a kézdivásárhelyi ügyben, és hogyan alakulnak a további perek” – ismertette Árus Zsolt. Baricz Tamás Imola. Székelyhon.ro 2016. január 31.Az udvarhelyi közbiztonságért meneteltekAz esős idő ellenére is megtartották a közbiztonságért szervezett békés tüntetést Székelyudvarhelyen. A jelenlévők szerint fontos volna, hogy a szervezők felfedjék kilétüket, és irányítsák a későbbi hasonló megmozdulásokat. Nagyjából hatvan ember vett részt azon a békés menetelésen, amelyet Szőke László, az Udvarhelyi Híradó főszerkesztőjének bántalmazása miatt, illetve a közbiztonságért szerveztek Székelyudvarhelyen. A részvevők a Bethlen-negyedi parknál gyülekeztek, onnan a rendőrség székhelye mellett elhaladva a Márton Áron térre mentek, ahol néhány másodpercre megálltak, majd a Sétatér felé vették az irányt. A békésen haladó tüntetőket a rendőrség és a csendőrség munkatársai kísérték, de egyesek a román titkosszolgálat embereit is látni vélték. A Sétatérre érve tanácstalanul néztek egymásra a tüntetők, míg végül Bíró Edit, az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben megválasztott önkormányzati képviselő szólt a tömeghez. Kijelentette, mindenképp volt értelme annak, hogy – ha kevesen is, de – kinyilvánították: megálljt kell parancsolni az Udvarhelyen történő erőszakos bűncselekményeknek. „Egy kicsivel több komolyságot kérek attól, aki a menetelést szervezte. Vállalja fel, hogy ő az, aki a Facebookon megosztja ezeket az eseményeket. Jöjjön, álljon a menet élére és irányítson!” – jelentette ki Bíró. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy lesznek hasonló megmozdulások Udvarhelyen, hiszen „kell valamit tenni az erőszak ellen.” „Mit kell tegyünk, mert látják sem a rendőrség, sem a polgármesteri hivatal nem képes erre” – fogalmazott. A részvevők helyeselték az elhangzottakat, ugyanakkor egyetértettek abban, hogy még így névtelenül is jobb, hogy megszervezték a menetelést, mintha semmi sem történt volna. Volt olyan, aki a fiatalságot hiányolta a rendezvényről. Mint mondta, elsősorban miattuk fontos, hogy megfelelő közbiztonság legyen, mivel főleg ők látogatják az éjszakai szórakozóhelyeket. A rendezvény végén a részvevők megfogták egymás kezét és együtt kiáltották a menetelés üzenetét: „a közbiztonságért.” Fülöp-Székely Botond. Székelyhon.ro 2016. január 31.Történelmi drámákkal zárult rendezvénysorozatKét színházi előadást láthattunk pénteken Szatmárnémetiben, A Magyar Kultúra Hete ünnepi rendezvénysorozat utolsó napján. Visky András: Júlia című monodrámáját Rappert-Vencz Stela, Kocsis István: Az áldozat (Szent Margit legendája) című drámáját a budapesti Új Színház adta elő. A két történet egymástól távol eső korban játszódik (a Júlia az 1950-es években, Az áldozat a XIII. században), üzenetük mégis sokban hasonló. Az igazságkeresés, a múlthoz való viszony, a letisztulás, az elmélyülés, a hit, a szerelem, a hűség stb. Mindkét hős (Júlia és Margit) valami furcsa, álomszerű állapotban keresnek választ kérdéseikre. A Júlia alcíme: Párbeszéd a szerelemről. A párbeszéd ez esetben nem más, mint a hívő ember perlekedése Istennel. Júlia úgy érzi, hogy a teremtő magára hagyta teremtményeit, ez esetben őt, férjét és hét gyermekét. Ő azonban a legnehezebb időkben is kiállja a próbatételeket: hitét, meggyőződését, emberségét akkor is megőrzi, ha sok mindenről le kell mondania. Bármiről kész lemondani, akár a saját életéről is, de gyerekeit és férje iránti hűségét nem hajlandó feláldozni. Szomorúan tapasztalja, hogy megfordult a világ rendje: ami addig követendő volt, az üldözötté vált, és a gonosz számít jónak. A darab a hitről szól, arról, hogy milyen nehéz a hit megtartása, amikor a körülmények hatalma arra készteti az embert, hogy hitetlen legyen. Júlia hite nem csak vallási hitre épül. A darab azt is sugallja, hogy csak egy nő, egy szerelmes asszony, egy anya képes az olyan pokoli megpróbáltatásokon úrrá lenni, amelyeket Júliának kellett átélnie, és amelyeket sok ezer Júliának kellett és kell ma is végigszenvednie. Magyarság, kereszténység Kocsis István drámáiból megismerhetjük a magyarság és a kereszténység történetének azokat az elemeit, amelyek ismerete nélkül a magyar ember vakon és céltalanul jár a bizonytalan, nem tudni hova vezető utakon. Kocsis úgy véli, hogy a magyarság sorsát egy Égi Kapuval összekötő, a harci mezőket szakrális térré változtató Szent Akarat képes csak jobbra fordítani. A magyar közösségeknek olyan vezetőkre van szükségük, akik képesek belátni az Égi Kapun. IV. Béla tisztában volt azzal, hogy az a vezér, aki nem képes népe sorsának az irányítására, annak le kell mondania: „A feláldozására a királynak réges-régen akkor került sor — állapítja meg a darabban —, ha fennállt a veszélye annak, hogy nem képes már tartani a kapcsolatot az Égi Világgal. Fel kellett bizony áldozni azt a királyt, aki miatt az Ég Kapuja bezárult az ország fölött, mert ily helyzetben az ország és a nép kiszolgáltatottá válik.” Kocsis István meg van győződve arról, hogy a kereszténység állandó fenyegetettségnek van kitéve, így volt ez mindig. Állandó fenyegetettségnek volt és van kitéve a magyar nemzet is. IV. Béla és Szent Margit áldozatot hozott azért, hogy megőrizzék a magyar írásokat, azt az ősi magyar irodalmat, ami a nyelvet és a hitet is őrizte. Ma is nagyon sokan — magyarok is — igyekeznek kiölni az emberekből a nemzeti érzést és a hitet. IV. Béla Kocsis drámájában erről így beszél: „Nem bízhatunk többé az egyetemes keresztény világ együttműködésében sem, egyedül maradtunk, de magunkra hagyottan is méltókká válunk az Isten szeretetére… Az európai keresztény világ uralkodói: királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai meddig jutottak a züllés útján?” Magukra maradtak a keresztények, magukra maradtak a magyarok. Áldozathozatalukon és hitükön múlik a megmaradásuk. A Magyar Kultúra Hete programjaiban nagyon sok tanulságos előadás szerepelt. A telt házas előadások azt igazolták, hogy a szatmári közönség igényli a színvonalas kulturális programokat, szüksége van tanulságos, építő és a megmaradást segítő kikapcsolódási lehetőségekre. Elek György. frissujsag.ro 2016. január 31.Miért kell kozmetikázni a valóságot?Csak a legutóbbi két esetre térünk ki: egy felmérés eredményét interpretálták „félre”, illetve vágyálmaikat konvertálták át kész tényekké. Az MTA Kisebbségkutató Intézete által készült egy felmérés a külhoni fiatalok körében, ami sok mindent vizsgált, de hogy mit és miként, arról egymásnak ellenmondó tudósítások láttak napvilágot. Elsőre a Magyar Távirati Iroda adott hírt január 28-án délelőtt az „Ifjúságkutatás: kedvező a magyar állampolgárság megítélése a külhoni fiatalok körében” című közleményében a felmérésről, amelyet „csütörtökön sajtótájékoztatón ismertettek Budapesten”. A tudósítás röviden szemelget az elhangzottakból – köztudott, hogy az MTI egy ideje nagyvonalúan bánik a részletekkel –, de egyértelművé teszi: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Ennek ellentmondó interpretációk láttak ezt követően napvilágot a kutatás egyes részleteiről, odáig menően, hogy egyes sajtóorgánumok homlokegyenest mást sugalltak, mint ami a kutatók által nyilvánosságra hozott adatokban szerepelt. A fentebb említett következtetéshez mellékelt grafikonban egyértelműen kiolvasható, hogy a „Gondoltál-e már arra, hogy végleg kitelepedj külföldre?” kérdésre a megkérdezett határon túli magyar fiatalok 54,7 százaléka – tehát több mint fele – igennel kezdődő mondattal válaszolt! Ehhez képest teljesen érthetetlen a 24.hu hírportál „Pénztelenség aggasztja a határon túli fiatalokat, de nem akarnak elvándorolni” című tudósításának állítása, amit sajnos az Itthon.ma is óvatlanul átvett. Ezt címbeli állítást a szövegben ezzel a csúsztatással tetézte a budapesti balliberális hírportál: „A mostoha körülmények ellenére csak a határon túli fiatalok 10 százalékát foglalkoztatja aktívan a kivándorlás, negyven százalékuknál pedig ez fel sem merül.” A grafikont, ami ezt az állítást egyértelműen cáfolja, nem tették közzé. Megtette viszont a Hvg.hu című, szintén balliberális portál: hvg.hu/itthon/20160128_hataron_tuli_fiatalok_kutatas. A globalistán malíciózus, ironikus címmel közölt összefoglaló („Táncház helyett Facebook és chat a külhoni magyar fiatalok kedvence”) szintén manipulál, annak ellenére, hogy a „negyven százalék nem vándorolna ki” megállapítás mellett ott van a grafikon, amin egyértelműen látszik: az ifjak 55 százaléka hagyná el szülőföldjét, bár még csak tíz százalékuknak van folyamatban a kitelepedése. A többiek még csak terveznek, de a szándék egyértelmű: a többség nem Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján képzeli el a jövőjét. Ezt még a Maszol.ro, az RMDSZ szócsöve is kénytelen beismerni: „A felmérés szerint a megkérdezett fiatalok több mint fele fontolgatja a külföldre való végleges elvándorlást.” Igaz, az ezt igazoló grafikont már nem közli (a többit igen), s e mondat is jól el van dugva az egyéb jelenségeket taglalók közé. Annál meredekebb hazugságra ragadtatja magát a szintén RMDSZ-közlönynek számító Reggeli Újság, amely pénteki számában egyenesen kijelenti: „A fiatalok nagy többsége nem akar kivándorolni”. A hurrázó cím alatt pedig ott van az ábra, amin egyértelműen kivehető: a kitelepedési szándékot firtató kérdésre a megkérdezettek összesen 55 percentje ikszelte be az igennel kezdődő három válaszlehetőséget. Azaz az abszolút többség. Ez a Nagyváradon megjelenő lap követte el azt a bornírtságot is, hogy még a saját forrását is meghazudtolta. A Hgv.hu-ban megjelent értelmezésre hivatkozva azt írta, hogy a határon túli magyar fiatalok baloldalinak mondta magát, holott a tekintélyesnek mondott budapesti orgánum kénytelen volt – bár sajnálkozva – „beismerni”: a kisebbségi magyar fiatalok többsége „még mindig” jobboldalinak vallja magát. Az más kérdés, hogy a magyarországi média eleve manipulálni kezdett, amikor nem hitt a saját szemének a felmérés eredményei láttán: több orgánum is azt próbálta sugallni elsőre, hogy a balliberális eszmék népszerűbbek a határon túli magyarok körében, mint Magyarországon. Ezért voltak kénytelenek – vélhetően a kutatók figyelmeztetésére – korrigálni, erre utal a Hvg.hu félszeg beismerése is: „A cikk korábbi változatának címe és következtetése a külhoni fiatalok politikai önbesorolásáról félreértésen alapult, és alapvetően mondott ellent a kutatás eredményeinek, amiért elnézést kérünk.” Úgy látszik, ez a korrekció már nem jutott el az RMDSZ-sajtó egy részéhez... A Maszol.ro kénytelen volt megírni – bár erre az aspektusra még az MTI is „elfelejtett” kitérni –, hogy: „Politikai nézetekben jobbra lejt a pálya.” Mi több, a 24.hu „óvatlanul” még azt is elkottyantotta, hogy a politikai palettán a határon túli magyar fiataloknak alig 19 százaléka „húz balra”… Nem ehhez a témához kapcsolódik, de igen beszédes a legfrissebb huncutság. A Hit Gyülekezete Hetek című sajtóorgánumában jelent meg a Magyar ATV nevű balliberális tévécsatorna és hírportál által népszerűsített „Lázár miatt térne haza Szász Jenő?” című írás, amelynek már a kezdő mondata is merő inszinuáció: „A Lázár János által bejelentett bürokráciacsökkentő intézkedések nyomán megszűnhet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet is, de azt még nem tudni, hogy hazaküldik-e Szász Jenőt Székelyudvarhelyre vagy sem.” Az épületes „elemzés” szerzője sorozatos spekulációkat süt el az erdélyi politikai helyzettel kapcsolatosan, ám hogy tájékozatlanságát leplezze, megszólaltat egy „erdélyi politológust” is. Mégpedig Kolumbán Gábort, aki egy udvarhelyszéki falucskában gazdálkodik, illetve öko- és agrárkutatással foglalkozik, s akiről a Főtér.ro nemrég azt írta: 2000-ben hagyta ott a politikát, és kezdett teljesen mással foglalkozni, mérnök-fizikusból közgazdász, politikusból civilszervezet-vezető, Hargita megyei tanácselnökből bivalytenyésztő és egyetemi oktató lett. Ha hinni lehet a Heteknek, akkor Kolumbán azt mondta: a Fidesz az RMDSZ-t tekinti a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek, aminek a miniszterelnök többször is hangot adott az elmúlt időszakban, valamint hogy Orbán Viktor és Tőkés László kapcsolata fagyossá vált az elmúlt időszakban. E két állításból egyik sem igaz: Orbán sosem mondta azt, hogy csak az RMDSZ-t tekinti „a magyarság érdekeit képviselő politikai szervezetnek” – nincs is dokumentálható nyoma ennek –, illetve az is csak az RMDSZ-esek és magyarországi balliberális szövetségeseik vágyálma, hogy Orbán Viktor és Tőkés László két és fél évtizedes szövetségesi kapcsolata megromlott volna. Visszatérve a határon túli magyar fiatalok elvándorlási hajlamára: amennyiben a többségük el akarja hagyni a szülőföldjét, ez egyértelmű üzenet a jelenre és a jövőre nézve. Azt jelenti, hogy sem a budapesti nemzetpolitika irányítói, sem pedig a kisebbségben élő magyarok politikai képviselői nem állnak a helyzet magaslatán, nem végzik megfelelően azt, amit vállaltak és amire felhatalmazást kaptak. R. B. M. itthon.ma//karpatmedence 2016. január 31.Szász Jenő „fantomintézete” nem sokaknak hiányoznaA Nemzetstratégiai Kutatóintézet jövője is veszélyben van, bár információink szerint még semmi sem dőlt el. Az évi 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működő háttérintézmény feladatait a nemzetpolitika más aktorai is el tudnák végezni. Lázár János bürokráciacsökkentési listáján szerepel a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) is, amelynek jogutódja a szuperintézménnyé avanzsáló Veritas Intézet lenne. A szervezet nemcsak az NSKI-t, hanem a Nemzeti Örökség Intézetét, valamint a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumot is magába olvaszthatja. Ez persze több dolgot is jelenthet: vagy megszűnik az intézet, vagy a Veritas veszi át a dolgozókat. Ebben az esetben jó eséllyel leépítéssel is kell számolni – elvégre ez lenne a bürokráciacsökkentés célja –, ráadásul az NSKI mint márka is eltűnne. Pedig ez nem is oly régi: 2012. december 11-én jelent meg a Magyar Közlönyben a létrehozásáról határozó kormányrendelet, azóta 80-100 fővel és évente 1,2-1,3 milliárd forintos költségvetéssel működik. A Transindex úgy tudja, hogy a dolgozók többsége nyugdíjazás előtt álló ember, aki egzisztenciális okokból vállalta a munkát, ám sokan pontosan nem is tudják, mit csinálnak. Az intézmény vezetője az erdélyi Magyar Polgári Párt korábbi irányítója, a faipari mérnök és közgazdász végzettségű Szász Jenő, aki államtitkári fizetést kap – 2013-ban az Transindex 997 ezres bruttó bérről írt–, és állítólag Kövér László házelnökkel baráti viszonyt ápol. Jóban a birkózókkal és a mangalicatenyésztőkkel Ez magyarázhatja az NSKI alapításának körülményeit is. A pletykák szerint az MPP vezérének erdélyi politikai életből való eltávolítását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) ellenzékének szánt Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kérte a Fidesztől. Így feladatot kellett keresni Szász Jenőnek, ezért alkothatták meg az NSKI-t. Ám utóbbi kitalálói jó eséllyel nem tudhattak arról, hogy hasonló néven és céllal már működik egy kormányzati háttérintézmény, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) – mondta egy, a nemzetpolitikát testközelből ismerő forrásunk. Az NSKI alapító okirata szerint „a miniszterelnök irányítása alatt működő központi hivatal”, alkalmazottai pedig „fontos és bizalmas munkakört betöltő személyek”. Meglehetősen sokoldalú szervezet, tavaly novemberben együttműködési megállapodást kötött a fideszes Németh Szilárd rezsibiztos vezette Magyar Birkózó Szövetséggel, és stratégiai partnerei között szerepel a Magyar Asztalitenisz Szövetség, a Civil Összefogás Fórum, több egyetem, külhoni pedagógusszervezetek és a Magyar Turizmus Zrt. is Az NSKI rengeteg programot szervez és pénzel, így például a kárpát-medencei mangalicatenyésztők találkozóját is, stratégiai dokumentumokat alkot meg, mint A nemzetegyesítés fejlesztési programja 2014–2020-at, amelyet az ehhez szükséges regisztráció és belépés után sem lehet megnyitni az NSKI honlapjáról. A nyomtatott kiadványaik többször is megjelennek: külön-külön, valamint évente egy drága, fényes papírra nyomott, kemény borítós évkönyvben is. Ezenkívül iskolafelújítást is támogatnak, decemberben például Székelyudvarhelyen, Szász Jenő egykori gimnáziumában újíttattak fel egy osztálytermet – az Udvarhelyi Hírportál szerint pont azt, amelyikbe most a kislánya jár. Ezek mellett – ha már kutatóintézet –, némi tudományos munkát is végeznek ifjúságkutatási, felnőttképzési, hálózatfejlesztési, vidékfejlesztési és egyéb területeken. Nincs különösebben szükség az NSKI-ra Igaz, a kutatások tudományos megalapozottsága hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen kisebbségpolitikával foglalkozó tudós nem dolgozik az NSKI-ban – mondta forrásunk. A Transindex ezzel kapcsolatban 2014-ben így írt: „a Nemzetstratégiai Kutatóintézet története »anekdotává vált«, és az nem fogja felborítani a kutatási mezőny erőviszonyait”. Ráadásul a háttérintézmények között akad párhuzamosság is: az NSKI minden feladatát el tudná végezni más intézmény is – a kutatási vonalat az NPKI, a közösségszervezési feladatokat a nemzetpolitikai államtitkárság, a Kárpát-haza Galériának pedig a Magyarság Háza is otthont tudna nyújtani. Az NSKI szakmai berkekben járatos forrásunk és sajtóbeszámolók szerint sem tart fenn kapcsolatot a külhoni kisebbségkutató intézetekkel. A Transindex szerint ugyan megkerestek bizonyos műhelyeket az NSKI munkatársai, a kapcsolatfelvételek nem alakultak konkrét projektekké. Forrásunk emlékeztetett továbbá, hogy Szász Jenő 2013-ban a Kárpát-medencei Képviselők Fórumán használt szavait sem fogadta jól a nemzetpolitikai szcéna. Szász akkor azt mondta, hogy kutatni kellene a helyben maradás ösztönzése helyett az „önkéntes területfeladás” lehetőségét, amelyet „kontrollált visszavonulásnak” is nevezett. Megszűnik? A fentiek alapján indokolt lehetne az NSKI megszüntetése, hiszen funkcióit a nemzetpolitika más szereplői is el tudnák látni. A költségvetésből az intézet működtetésére elkülönített, évi 1,2-1,3 milliárd forintot is el lehetne költeni ésszerűbben – ezt már Szávay István jobbikos parlamenti képviselő sugallta az Országgyűlés nemzeti összetartozási bizottságának 2015. április 13-ai ülésén. A területen járatos forrásunk szerint rengeteg pénzről van szó, amelyet ha elosztanának a nemzetpolitikai aktorok között, akkor akciókutatásokra – azaz bizonyos, külhonban esedékes beavatkozások hatásvizsgálatára – lehetne költeni. A megszüntetés mellett szóló érv lehetne továbbá, hogy Szász Jenőt forrásunk szerint „lényegében senki sem szereti”. Ám mondata második fele így szólt: „de jól be van ágyazva”. Szász politikai kapcsolatai az NSKI megmentésénél jól jöhetnek – elvégre Lázár János „halállistája” is azért lett olyan hosszú, mert a Miniszterelnökséget vezető miniszter számolt azzal, hogy bizonyos háttérintézmények miatt lobbizni fognak a miniszterek. Hogy az NSKI az esetleges Lázár–Kövér ellentét miatt került-e a listára, forrásunk azt mondta: „a fene tudja”. Szerinte nagy a bizonytalanság a kérdésben, tudomása szerint helyettes államtitkári szintig nem tud senki arról a nemzetpolitikában, mi lesz az NSKI jövője. Változó, el nem költött összegek Az NSKI gazdasági működésére vonatkozó adatokat a 2014-esbeszámolójából tudunk kinyerni. E szerint 2013-at 1,3 milliárd forintos költségvetési előirányzattal kezdték, ez később 840 millió forintra csökkent. A pénzből végül 443,3 millió forintot költöttek el. Szász Jenő a cikkben említett nemzetiösszetartozás-bizottsági ülésen azt mondta, második működési évükben, azaz 2015-ben is 1,3 milliárd forint volt az előirányzat, ám ezt 100 millióval csökkentették. Informátorunk szerint Szász Jenőnek azt is felróják nemzetpolitikai berkekben, hogy megpróbált uniós forrásokat is szerezni, s nem járt sikerrel. Földi Bence. mno.hu 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
