|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1090 találat | lapozás: 1-30 ... 1021-1050 | 1051-1080 | 1081-1090 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: 2017. szeptember 28.Megújult a rétyi református templom (Református Hírnök)Hat év munkájának a gyümölcséért adott hálát szeptember 24-én a rétyi református közösség, amely apránként, lépésről lépésre újította meg templomát és annak környékét. A hálaadó istentiszteleten a templom előtti téren helyezték el azt a kopjafát, amely a reformáció ötszáz éves jubileumának állít emléket. Hatéves munkafolyamatot zárt le a rétyi református közösség, templomának megújulásáért hálaadó istentiszteletet tartottak, amelyen az igét hirdető Kató Béla püspök mellett a környékbeli lelkipásztorok is szép számban részt vettek. Incze Zsolt György esperes liturgiai szolgálata után Kató Béla püspök a Zsolt 42,2–3 alapján hirdette az igét a gyülekezetnek, prédikációjában hangsúlyozva, hogy a templom, amelyre Háromszéken mindig gondot viseltek, az Istennel való találkozás, a kiteljesedés helyszíne. A zsoltár is erről beszél, a mindennapokban megfogalmazódó vágyról, amely csak az úton fogalmazódhat meg. Ez a típusú vágyakozás azonban ma szinte ismeretlen az emberek előtt, hiszen mindenki azonnal akar megkapni mindent. A beteljesedéshez azonban szükség van az útra, hogy amikor a templomba megérkezünk, akkor Isten közelségében tudjunk megelégedni. Deák Botond lelkipásztor beszédében a munkálatokról számolt be. Elmondta: bár nem tudták, hogy a reformáció ötszázadik évében lesz kész a templom, örülnek annak, hogy így alakult. Beszámolójából kiderült, hogy 2011-ben kezdték el a felújítási munkálatokat tervezni, ekkor készültek el a felmérések, rá egy évre már új tető alatt várta a templom a híveket. 2013-ban került sor a templom külsejének felújítására, a torony újravakolására. Ekkor azonban a források elfogytak, a gyülekezetben gyűjtést szerveztek, összesen 9300 lej adomány érkezett be a munkálatokra. 2014-ben sikerült a hajlék belsejét felújítani, valamint a nyílászárókat kicserélni, egy kisebb szünet után 2016-ban a templomhoz vezető lépcsőt is elkészítették, valamint lefestették a toronysisakot. A beszámolóból kiderült, hogy idén sem volt tétlen a gyülekezet, új tengelyre helyezték a harangokat, a nagy harangot pedig villamosították, ugyanakkor a belső díszlet is kicserélődött, a nőszövetség tagjai lefestették a padokat és új mellvédeket adományoztak. A lelkipásztor külön köszönetet mondott Bukur Béla számadó gondnoknak, aki a munkálatok során oroszlánrészt vállalt a koordinálásban, közmunkák megszervezésében, ugyanakkor ő adományozta az egyház-községnek azt a kopjafát, amely a reformáció ötszázadik évének állít emléket. Az istentisztelet keretében a bicskei testvérgyülelezet lelkipásztorának, Máté Jánosnak a levelét is felolvasták. A gyülekezet műsora után a templom előtti téren zárták az ünnepséget, a kopjafát Bukur Béla számadó gondnok és Kató Béla püspök leplezte le. Áldás után a rétyi fúvószenekar kíséretével énekelte el a gyülekezet a magyar és a székely himnuszt. Kiss Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 28.ARADI MAGYAR NAPOKSzeptember 28-án útjára indul a 2017-es Aradi Magyar Napok. Az okt.7-ig tartandó eseményen számos kulturális program (többek közt kiállítás, konceret, könyvbemutató, színházi előadás) várja az érdeklődőket. A könnyűzenei produkciók közül kiemelkedik Rúzsa Magdi és Deák Bill Gyula koncertje. Október 6-át, a nemzeti gyásznapot a szervezők az aradi vértanúk emlékének szentelik, éppen ezért a történelmi eseménnyel kapcsolatos programok kerültek előtérbe. A tíznapos Aradi Magyar Napok programja az alábbiak szerint kerül megrendezésre. Szeptember 28., csütörtök 11.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: BEMUTATKOZIK AZ ISKOLÁNK– Arad megye magyar általános iskoláinak interaktív bemutatkozása, fotókiállítás az iskolák által beküldött fényképekből (Szervező: az Alma Mater Alapítvány). 17.00 órakor, a Jelen Ház nagytermében: A Nyugati Jelen napilap 2018-as Évkönyvének és Fritz Mihály Aradi Rajzfüzet c. albumának bemutatója. Szeptember 29., péntek 8.00-12.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében ISKOLÁNK (FIATAL) ARCAI – A Csiky Gergely Főgimnázium egykori diákjai találkoznak az iskola jelenlegi tanulóival; élménybeszámolók, beszélgetések, érdekes kísérletek az egykori csikys diákok vezetésével. Szervező: az Alma Mater Alapítvány. 17.00 órakor, a Jelen Ház kistermében: Móré Sághi Annamária festőművész kiállításának megnyitója. 20.00 ÓRAKOR, A VÁROSLIGETI GO-KART PÁLYÁN: RÚZSA MAGDI-KONCERT. Szeptember 30., szombat 9.00 órakor, az Arad-belvárosi római-katolikus templomban: Ökumenikus istentisztelet. 9.00 órakor, a városligeti műfüves fedett pályán (AMEFA): Arad megyei általános iskolák focibajnoksága. Szervező: a Szabadságszobor Egyesület. 10.30 órakor, a Csiky Gergely Főgimnáziumban, illetve a Zárdában (ma Mihai Eminescu Általános iskola): A véndiákok üdvözlése, rövid hagyományőrző zenés-táncos műsor. 11.00 órakor, a városligeti go-kart pályán: Ifjúsági és sportnap (szervező: az Aradi Magyar Ifjúsági Szervezet). 11.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: AZ ISKOLA EMLÉKEZIK NEVES TANÁRAIRA – beszélgetés Karczagi Sándor nyugalmazott református lelkésszel, az elmúlt száz év történelmének élő-eleven szereplőjével, az iskola legidősebb véndiákjával. 11.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnáziumban: Nemzedékek találkozója, osztálytalálkozók. 12.00 órakor, a Jelen Ház nagytermében: A NŐILEG című magazin közönség-találkozója és a MUTASS JÓ PÉLDÁT! című program bemutatója. 16.00 órakor, a városligeti go-kart pályán: A budapesti BÓBITA zenekar előadása gyermekeknek. 18.00 órakor, a városligeti go-kart pályán: Gyermekkoncert – fellép a LogaRitmus együttes. 20.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: Véndiák-bál. 20.00 ÓRAKOR, A VÁROSLIGETI GO-KART PÁLYÁN: DEÁK BILL GYULA-KONCERT. 22.00 órakor, az aradi Club 4U klubban: Az ifjúsági és sportnap záróbulija. Október 1., vasárnap 10.00 órakor, az Arad-belvárosi református templomban, igét hirdet Nt. Módi József esperes: az Aradi Magyar Napok nyitó istentisztelete. 11.00 órakor, az Arad- belvárosi református templomban: BALTA JÁNOS AZ ELFELEJTETT HADSEREG című kötetének bemutatója. Szervező: a Pro Identitas Egyesület. 17.00 órakor, a Jelen Ház nagytermében: Közönségtalálkozó Endrei Judit életmód-tanácsadóval, egykori televíziós műsorvezetővel. Október 2., hétfő 16.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: Pedagógus-talákozó. Október 3., kedd 18.00 órakor, a Városháza dísztermében: ARAD ZENEI ÉLETE – szimpózium és kamarakoncert (szervező: a Kölcsey Egyesület). Október 4., szerda 17.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: Könyvbemutató – KOVÁCH GÉZA MŰVELŐDÉS- ÉS HELYTÖRTÉNETI ÍRÁSAI (szervező: a Szabadságszobor Egyesület). Október 5., csütörtök 18.00 órakor, a Ioan Slavici-színházban: TISZTELET A HŐSÖKNEK – az Aradi Filharmónia zenekarának emlékhangversenye ERKEL FERENC műveiből. Október 6., péntek 11.00 órakor, az Arad-belvárosi római-katolikus templomban szentmise az aradi vértanúk emlékére – főcelebráns és szónok Msgr. FODOR JÓZSEF nagyváradi általános helynök, nagyprépost. 13.00 ÓRAKOR, A MEGBÉKÉLÉSI PARKBAN: EMLÉKEZÉS ÉS KOSZORÚZÁS A SZABADSÁG-SZOBORNÁL. 16.30 ÓRAKOR A VESZTŐHELYEN: TISZTELGÉS ÉS KOSZORÚZÁS. 19.00 órakor, az Arad-belvárosi római-katolikus templomban: Hangverseny a nemzeti gyásznap alkalmából Kodály György műveiből, közreműködik a Nemzeti Énekkar, az Angelika Leánykar és az Aradi Filharmonikus Zenekar. Október 7., szombat 17.00 órakor, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád-termében: NINCS SZEBB LÁNY A MAGYAR LÁNYNÁL – táncház a Viola Néptáncegyüttes rendezésében. Szórvány.info; Erdély.ma 2017. október 4.A Szent László szoborról is egyeztettek Orbán Viktor magyar miniszterelnök hivatalos látogatáson járt hétfőn Váradon, ahol részt vett a Partiumi Keresztény Egyetem tanévnyitóján, majd részvételével felavatták az egyetem új épületét. Kora délután a miniszterelnök a Nagyváradi Római Katolikus Püspökségre látogatott, ahol Böcskei László megyéspüspök fogadta, majd találkozott a Varadinum Kulturális Alapítvány vezetőivel, Koncsek Zita kuratóriumi elnökkel, Fodor József kuratóriumi taggal és Szabó Ödönnel, a Festum Varadinum rendezvénysorozat programkurátorával. Orbán Viktor és a Varadinum Alapítvány képviselői rövid, de tartalmas párbeszédet folytattak. Több téma is napirendre került, közöttük a Nagyváradon felállítandó Szent László-szobor ügye. Böcskei László megyéspüspök tájékoztatta a kezdeményezésről a miniszterelnököt, megmutatta a szobormakettet, aki nyitottnak mutatkozott a váradi királyszobor ügyében megvalósult váradi társadalmi összefogás támogatására és megerősítésére. Egységben Mint köztudott, a városalaptó szent király tiszteletére kezdeményezett szoborállítás teljes egységet teremtett a történelmi magyar egyházak, a civil szervezetek és az RMDSZ nagyváradi és Bihar megyei szervezetei és más politikai alakulatok között és együttesen a Varadinum Kulturális Alapítványt jelölték meg az ügy hivatali ügyintézőjeként. Az első körben végzett adománygyűjtés révén már elkészült a Deák Árpád által elkészítendő szobor makettje, amit nemrég Böcskei László megyéspüspök mutatott be. A szoborállítás kezdeményezői elmondták Orbán Viktornak, hogy a Szent László emlékévben szeretnék elkészíteni a városalapító lovagkirály szobrát. A középkorban már állt ott egy lovasszobor, a Kolozsvári fivérek munkája, amelyet a török pusztítás során, a váradi vár bevételekor semmisítettek meg. A Varadinum Alapítvány és a társult egyházi és civil szervezetek, kiemelten a Szent László kultusz ápolásáért áldozatos munkát vállaló Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye fontosnak tartja, hogy a város és a váradi püspökség megalapítójának méltó köztéri szobra állhasson Nagyváradon, eleget téve ezzel a nagyváradi magyarság régi óhajának is. Orbán Viktor miniszterelnöknek Szabó Ödön adta át azt a díszkötésben elhelyezett tájékoztatót, amely a Szent László-szobor állítására vonatkozik, valamint tartalmazta a nagyváradi magyarság néhány fontos célkitűzését. A magyar kormányfő odafigyeléssel fordult a Bihar megyei közéleti, egyházi és civil képviselők igényei felé. Támogatói jegyek Szabó Ödön ugyanakkor elmondta, ők maguk sem tétlenkednek a segítségre várva, hisz már elindult az a gyűjtési akció, amely révén bárki tehetsége szerint hozzájárulhat a szobor felállításához. Az RMDSZ parlamenti képviselője kiemelte, hogy a korábban már bemutatott szobormakett a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség székhelyén megtekinthető, és biztatott mindenkit arra, hogy látogasson el, nézze meg és járuljon hozzá lehetőségei szerint a közös álom megvalósításához. Szabó Ödön tudatta, a megyei RMDSZ-székházban, valamint az egyházaknál megvásárolhatók a támogatói jegyek, melyek, ha úgy tetszik, lekövetik a valós bankjegyeket, és így öt-, tíz-, ötven-, száz-, kétszáz- és ötszázlejes címletekkel lehet támogatni a közös célkitűzést. Az érdekvédelmi szövetség ügyvezető elnöke, Szabó Ödön elmondta, hogy természetesen bárkihez, bárhová elmennek a támogatásért. A támogatási szándékukat a következő telefonszámon jelezhetik: 0259/432–884. erdon.ro 2017. október 4.Öröm és aggodalom a Heveder alattBizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék! Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája. A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 7.Az aradi vértanúkra emlékeztek (Kézdivásárhely)Kézdivásárhelyen a hagyományokhoz híven a kantai Nagy Mózes Elméleti Líceum udvarán az 1849. október 6-án Aradon kivégzett tizenhárom vértanú és a Pesten ugyanezen a napon kivégzett gróf Batthyány Lajos egykori miniszterelnök emléke előtt tisztelegtek tegnap. A megemlékezésen részt vettek a Nagy Mózes-líceum, valamint a Református Kollégium diákjai, bekapcsolódott a városi önkormányzat. Az irodalmi emlékműsort Rancz-Gyárfás Zsuzsa és Deák Ferenc, a Református Kollégium, illetve a Nagy Mózes Elméleti Líceum magyartanára állította össze. A zenei összeállítás Pakó László zenetanárt és Ruszka Sándor református lelkészt dicséri. Jelen voltak a ’48-as hagyományőrzők, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárai, valamint a Székely Nemzeti Tanács képviselői. Az ünnepség a vértanúk emlékfalának megkoszorúzásával és himnuszaink eléneklésével zárult. Tóth László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 9.Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetrőlBanner Zoltán nyolcvanöt éves Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól. Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett. Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája. Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…). Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.” Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét. A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.” Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”. Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is. A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok. Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át. A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak. Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén. ÁRKOSSY ISTVÁN (Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 9.Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzójaVitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek. Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük. Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni… Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották: „Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.” A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt. Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba. A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni. Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro 2017. október 11.Macbeth a vásárhelyi Nemzeti műsoránA 2017/2018-as évadban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának repertoárján szerepel William Shakespeare: Macbeth című tragédiája, Keresztes Attila rendezésében, Szabó Lőrinc fordításában. A marosvásárhelyi közönség közül még sokan emlékezhetnek az 1969. május 10-én Harag György rendezésében bemutatott Macbeth előadásra is, melyben a címszerepet Csorba András alakította. Egy boszorkányos jóslattól indíttatva és felesége biztatására a sikeres hadvezér meggyilkolja az őt éppen kitüntetni készülő királyát. Az ölést hivatásszerűen űző Macbeth számára a katonához nem méltó, gyáván elkövetett gyilkosság után egyszer és mindenkorra kizökken az idő. A frissen, és főként jogtalanul szerzett hatalom közvetlen mellékhatása az annak elvesztése miatti állandó szorongás, ami hatalom- és becsvágyával társulva Macbethet további, sorozatos gyilkosságokba hajszolja. A ráció és boszorkányos jóslatok uralta álomvilág között feloldódik a határ, Macbeth és felesége pedig a lelkiismeret delíriumában él: a bűn és bűnhődés összefüggésének félelmetes állapotában. Ezeket a tényezőket kíséreli meg körüljárni Keresztes Attila és alkotócsapata a shakespeare-i tragédia színrevitelével. A szereposztás tagjai: Bartha László Zsolt, Kádár Noémi, Varga Balázs, Bokor Barna, Gáspárik Attila, Csíki Szabolcs, Barabás Hunor, Korpos András, Kádár L. Gellért, Meszesi Oszkár, Ördög Miklós Levente, Galló Ernő, Kovács Botond, P. Béres Ildikó, Tollas Gábor, Bálint Örs, Ruszuly Ervin, Dabóczi Dávid, Deák Orsolya, Joó Renáta, Kányádi György, Szabó Franciska, Ádám Kornél, Czüvek Loránd, Demeter Márk-Cristopher, Lajter Ernesztó, Pál Zoltán, András Gedeon, Borsos Tamás, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Takács Örs, Nagy Levente, Nagy Péter. Zenei munkatársak: Boros Csaba és Ila Gábor. Közreműködik a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia kamarakórusa. Rendező: Keresztes Attila; díszlettervező: Fodor Viola; jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias; a jelmeztervező asszisztense: Szőke Zsuzsi; dramaturg: Demény Péter; zeneszerző: Boros Csaba; koreográfus: Dabóczi Dávid. Az előadást a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermi stúdióterében tekintheti meg a közönség október 13-án, pénteken 19 órától; érvényesek a Bernády György-mecénásbérletek. A 18 éven felülieknek ajánlott produkció román nyelvű feliratozással követhető. Az előadás létrejöttét az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Bethlen Gábor Alap támogatta. Naprakész információk a színház honlapján: www.nemzetiszinhaz.ro és Facebook-oldalán: www.facebook.com/tompamiklos. pr-titkárság; Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 12.A legnagyobb protestáns hálaünnepReformáció 500 A református világtalálkozó óta nem volt akkora vallási rendezvény Marosvásárhelyen, mint amire október 14-én számíthatunk a Görgényi, a Küküllői, a Marosi és Maros-Mezőségi Református Egyházmegye szervezésében. A rendezvény 14 órakor a Vártemplomban áhítattal kezdődik, ugyanitt, a templom előtt református személyiségek szobrait avatják fel. Az ünneplők 14.30 órakor a vár udvaráról a sportcsarnokhoz vonulnak, ahol 16 órakor megkezdődik az ünnepi istentisztelet. Igét hirdet Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, ágendát mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az eseményt megelőzően Jakab Istvánnal, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesével, a rendezvény ötletgazdájával beszélgettünk. 2-3000 résztvevőre számítanak – Reményeink szerint az Erdélyi Egyházkerület legnagyobb rendezvénye lesz. Kató Béla püspök úr úgy fogalmazott, hogy a kolozsvári volt a „legfényesebb”, a legünnepélyesebb, de a marosvásárhelyi lesz a legnagyobb, hiszen 2-3000 résztvevőre számítunk. A program ismert, a hívek a Vártemplomban és a várudvaron gyülekeznek, áhítattal kezdünk, majd felavatunk két szobrot, Kálvin János és Károli Gáspár szobrát, Péterfi László és Deák Árpád alkotásait. Innen vonulunk a sportcsarnokba – fogalmazott az esperes. Az útvonalon – Bernády tér, Kossuth Lajos utca, Arany János utca, Corvin Mátyás tér – forgalomkorlátozás lesz, ahol lehet, a járdán, ahol nem, az úttesten fognak vonulni. Sátrat állítanak, kivetítőn követhető lesz az istentisztelet A jegyeket egyházközségenként kiosztották, igyekeztek úgy megtenni, hogy mindenkinek egyenlően jusson. Nehéz feladat volt, hiszen csak a Maros-Mezőségi Egyházmegye 26 ezer tagot számlál. Ha ugyanennyien vannak a másik három egyházmegyében is, akkor százezer hívőről beszélünk. Többen jelezték részvételi szándékukat, mint amennyi jegy van, de bárki részt vehet, hiszen a Liget felől egy nagy sátrat állítanak fel, ahol óriáskivetítőn követhető lesz az istentiszteletet. A sportcsarnok befogadóképessége korlátozott, kétezren férnek be, de aki nem mehet be, az eseménynek éppúgy részese lesz. Be kell tartani az előírásokat, hiszen a Katasztrófavédelmi Felügyelőség nagyon szigorúan intézkedik. Marosvásárhely tíz református templomában egyszerre szólalnak meg a harangok Az esperes hangsúlyozta, hogy ez egyházi hálaünnep, s a felvonulás az istentisztelet része. – Sem egyéni, sem közösségi tiltakozásnak nincs helye. Egyházi, nőszövetségi, kóruszászló loboghat, de semmilyen más zászlót nem szeretnénk, hiszen senkit sem kívánunk provokálni. Ez békés, hálaadó istentisztelet, méltósággal vonulunk egyik helyszínről a másikra. Azt szeretnénk, ha Marosvásárhely mind a tíz református templomában egyszerre szólalnának meg a harangok. A rendezvényen részt vesz a többi protestáns felekezet, az evangélikus és az unitárius is. Együtt ünnepelünk, a testvéregyházakat szeretettel várjuk – tájékoztatott Jakab István. Az úrvacsoraosztás után Rákász Gergely orgonakoncertjét hallgathatja meg a gyülekezet, majd a FIKE-band szolgálata következik. Az eseményen részt vesz Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztériumának minisztere, jelen lesznek megyei és városi elöljárók. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal jelentős összeggel támogatja a rendezvényt. A szeretetvendégségen az egyházmegyékben működő nőszövetségek házi süteménnyel kedveskednek. Kiállítások A szombati nagy rendezvényt megelőzően két vallásos témájú kiállításra is sor kerül, csütörtökön fél 3-tól a Vártemplomban a Soli deo gloria című, amely reformációtörténeti kiállítás, pénteken 18 órakor pedig Reformáció 500 címmel nyílik szintén vallási témájú alkotásokból álló képzőművészeti tárlat a Kultúrpalota földszinti Art Nouveau galériájában. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 14.25 éves a Kolozsvári NyilatkozatAz Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Amire felesküdtünk Isten s ember előtt címmel szervezett politikatörténeti konferenciát, amely a Kolozsvári Nyilatkozat huszonöt éves évfordulója alkalmával került megrendezésre. Az öt évvel ezelőtt – a 20 éves évforduló során – is megtartott eseményre idén október 13-án került sor, a Nyilatkozat 25 évvel ezelőtti elfogadása szempontjából történelmi helyszínen, a kolozsvári Magyar Unitárius Egyház imatermében. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat kihangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának és fejlődésének biztos záloga a belső önrendelkezés elvén nyugvó autonómia megteremtése. Mivel a Nyilatkozat üzenete ma is érvényes, az EMNT szervezete illendőnek tartotta, hogy megemlékezzen és emlékeztessen a történelmivé vált közéleti eseményre. Első felszólalóként, Szőcs Géza miniszterelnöki megbízott, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára, kiemelkedő jelentőségű dokumentumnak nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot, és hangsúlyozta: már annak elfogadása idején is érezhető volt Bukarest – majd később Budapest – szándéka arra vonatkozóan, hogy befolyásolják az RMDSZ vezetőit. A politikus emlékeztetett: az autonómia igénye átütő erővel jelentkezett az erdélyi magyar közösségben, s épp ezért a Kolozsvári Nyilatkozatban foglaltak olyan erőteljes imperatívuszként jelentkeztek, melyeket senki nem mert megkérdőjelezni. Beszéde végén Szőcs elmondta: az eltelt évtizedekben a kezdeti ideákat aprópénzre és „magánzsebes üzletekre” váltották, és ebben vitathatatlanul nagy felelőssége van az RMDSZ-nek. Tőkés László, európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, felszólalása elején kijelentette: „Az 1989-ben magára talált romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének, az RMDSZ-nek a »bűnbeesés előtti« állapotára, annak kezdeti hőskorára mindnyájan elismeréssel és nosztalgiával gondolhatunk vissza. A Szövetség egyik alapítójaként és egykori tiszteletbeli elnökeként elsősorban önszerveződésünk és nemzeti elkötelezettségünk akkori tisztaságára emlékezem vissza jó érzéssel, melynek helyébe utóbb a belső megoszlás, a politikai romlás és torzulás léptek.” Az EMNT elnöke hozzátette: a Magyar Unitárius Egyház kolozsvári tanácsterme politikatörténeti szempontból is jelentős, hiszen a konferenciának ez alkalommal helyet biztosító térben annak idején példás formában nyilvánították ki erdélyi magyar közösségünk – belső – önrendelkezés iránti igényét, s az ügy folytonosságát az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt azóta is töretlenül őrzi, örökségét pedig tovább viszi. „Igencsak beszédes körülmény, hogy egy negyed század után az RMDSZ szinte mégcsak említésre méltónak sem találja a Kolozsvári Nyilatkozatot, vele együtt pedig az akkori parlamenti frakciójának a Szent Mihály templomban való felesküvését közösségi önrendelkezésünk hív képviseletére. Márpedig ott és akkor találtunk igazán magunkra, és fogalmaztuk meg példás alakban nem csupán Szövetségünk, hanem egész erdélyi magyarságunk politikai identitását – ami az eskü erejével és jelképisége által mindmáig kötelez bennünket. A Kolozsvári Nyilatkozat vízválasztónak számít, mely a természet rendjének – a vizek folyásának – szükségszerűségével késztet, sőt kényszerít bennünket az akkor elkezdett úton való továbbhaladásra” – mondta Tőkés László. Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik szövegezője, tudományos pontossággal idézte fel a dokumentum keletkezéstörténetét, mintegy történelmi visszatekintést nyújtva a jelentős politikatörténeti esemény kapcsán, majd felszólalása végén elmondta: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat mind a mai napig zsinórmértékként van jelen az autonómiáról szóló diskurzusban. Borbély Zsolt Attila politológus, publicista, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke a Kolozsvári Nyilatkozattal szembeni balliberális sajtótámadásokról tartott összefoglaló előadást, mely során elmondta: a sajtóoffenzíva egyik célja volt az autonómia szempontjából is jelentős Nyilatkozat és az azt kezdeményezők lejáratása, s e támadások egyik vezéralakja – az azóta elhunyt – Cs. Gyimesi Éva volt. Borbély reagált azokra a korábbi támadásokra is, melyek szerint a Kolozsvári Nyilatkozat kezdeményezői figyelmen kívül hagyták a román felet, s kijelentette: valótlansággal vádolták az autonomistákat, hiszen azok számoltak a román hatalommal, de nem mint viszonyítási ponttal, hanem mint egy központosított, elnyomó gépezettel. Felszólalása végén az EMNT alelnöke rámutatott: akik a Kolozsvári Nyilatkozatot támadták, azok indítottak offenzívát az önálló magyar egyetem gondolata ellen is. Kónya-Hamar Sándor közíró, politikus beszédében felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat nem előzmények nélküli, hiszen a Marosvásárhelyi Hitvallásban már megfogalmazásra kerültek azok az alapelvek, melyeket a Kolozsvári Nyilatkozat is magába foglalt. Kónya-Hamar véleménye szerint az erdélyi magyar politikai elit sokszor csak kampányszlogenként használja a többszintű autonómiát, miközben a románság a rendszerváltás óta igyekszik démonizálni az önrendelkezési törekvéseket. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke emlékeztetett: a rendszerváltást követően az erdélyi magyar szervezetek egyöntetűen fogalmazták meg autonómiaigényüket, s ennek egyik alapdokumentuma volt a Kolozsvári Nyilatkozat. „A politika a lehetőségek kihasználásának művészete, a Domokos Géza által vezetett RMDSZ azonban tudatosan ment el a magyar közösség szempontjából lényeges esélyek mellett” – jelentette ki a Néppárt elnöke. Szilágyi hozzátette: „Bukarest mindmáig nem tudott hiteles és megbízható hatalmi központtá válni az erdélyi magyarság számára, a mi feladatunk pedig az, hogy demokratikus és békés úton rendezzük viszonyunkat a románsággal.” Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke kijelentette, 25 év elteltével lezártnak tekinthető az ideológiai viták korszaka, majd emlékeztetett: a reformtömörülés létrejötte a Kolozsvári Nyilatkozatnak köszönhető, hiszen – vízválasztóként – ez volt az a dokumentum, melynek szellemében kijelenthették, másféle politikai képviseletet akarnak. „Bukaresthez való viszonyunk mindmáig rendezetlen, s a kérdés adott: a beépülés, vagy a távolról kifejtett nyomásgyakorlás útja a járható? A reformtömörülés tagjaiként végig azt vallottuk, hogy kötelességünk megvédeni a Tőkés László által felhalmozott politikai tőkét, miközben a Kolozsvári Nyilatkozatra is iránymutatóként tekintünk” – mondta a néppárti politikus. Katona Ádám, az RMDSZ egykori, Erdélyi Magyar Kezdeményezés platformjának elnöke felidézte a Kolozsvári Nyilatkozat létrejöttének körülményeit, valamint az RMDSZ megalakulásának történetéről is beszélt. Hangot adott azon véleményének, mely szerint a reformtömörülésnek még keményebben kellett volna fellépnie, s az RMDSZ szégyenének nevezte, hogy nem foglalkoznak a 25 évvel ezelőtt elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, s negyed évszázados évfordulóját nem ünneplik meg. „A 25 évvel ezelőtti események reményt keltettek bennünk, s nem feltételeztük a jövő politikai vitáit, valamint azt, hogy érdekvédelmi képviseletünk nem fog harcolni értünk” – mondta Katona Ádám. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke kijelentette: „Meggyőződésem, hogy rendkívül kitartó, szívós diplomáciai munkát kell még elvégeznünk azért, hogy elfogadtassuk itthon és nemzetközi színtéren is autonómiaigényünket, s hogy az időnként fellángoló magyarellenes hangulatot is ellensúlyozzuk. A mi megközelítésünkben Székelyföld autonómiája román állampolgárok igényére épül, akik békés, demokratikus eszközökkel szeretnék megvalósítani jogos önrendelkezésüket.” A konferencia zárásaként Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke elmondta: „A Kolozsvári Nyilatkozat a belülről vezéreltség utolsó dokumentuma volt, s ezt a szellemiséget és indíttatást kell az erdélyi magyarságnak is visszanyernie. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy miként sikerül közösségünk érdeklődését újra felrázni az autonómia ügye iránt. Mindezek mellett örömmel kell nyugtázzuk, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács is hűen hordozza a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségét.” EMNT; itthon.ma/erdelyorszag 2017. október 14.Szőcs Géza szerint aprópénzre váltották az autonómiaigény ideájátAz erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett konferencián Szőcs Géza kormánybiztos, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára a „belülről vezérelt” RMDSZ kiemelkedő dokumentumának nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot. Megjegyezte, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Bukarest az RMDSZ külső vezérlésére törekszik, és a budapesti külső vezérlés jelei is megmutatkoztak. Szőcs Géza szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, és az RMDSZ számára 1993-ban kialakított államstruktúra pedig ennek az ideálnak a megvalósítását szolgálta. A politikus naivitásnak minősítette, hogy az autonómianyilatkozatot és az államstruktúrát kidolgozó politikusok 1993-ban megelégedtek a gondolataik elfogadtatásával, és nem törekedtek vezető tisztségek elfoglalására. Hozzátette: azóta „megtörtént az ideák apró pénzre váltása, a közösségi ideálok felélése”. Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az RMDSZ bukaresti politikai asszimilációja jelének tartotta, hogy a szövetség a 25. évfordulón nem emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáról. Tőkés úgy vélte: felül kell vizsgálni az erdélyi magyarság eddigi asszimiláns politikáját, és meg kell szabadulni a politikai tisztességtelenség bármilyen formájától. Megjegyezte: az erdélyi magyarság csak akkor érhet el eredményeket, ha egységesen lép fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében. Amint Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik megszövegezője fogalmazott: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat ma is zsinórmérték, és „az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem lesz”. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke kijelentette: nem volt törvényszerű az autonómia elszabotálása. Az autonómiáért küzdő erdélyi magyar politikusoknak azonban sokkal állhatatosabbnak kellett volna lenniük. A politikus biztatónak tartotta, hogy az erdélyi magyar közéletben még ma sem mer senki nyíltan az autonómiatörekvések ellen beszélni. „Megmaradt tehát a közösségben az a kollektív tudat, hogy az önigazgatásért harcolni kell, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés nem harcol ezért” – fogalmazott Szilágyi Zsolt. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szerint a belső önrendelkezéshez való viszonyt a mai napig a megfélemlítés és a félelem határozza meg Romániában. Példaként hozta fel, hogy amikor az RMDSZ vezetői a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán megszólaltak, „az volt a legfontosabb céljuk, hogy megnyugtassák a román hatalmat, mi nem ezt akarjuk”. Izsák Balázs a katalóniai függetlenségi népszavazás elleni durva hatósági fellépésre utalva kijelentette: „Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk”. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: „a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa”, és kinyilvánította, hogy „a belső önrendelkezés útján” kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Krónika (Kolozsvár) 2017. október 16.Reformáció 500 Örökségünk a magyar nyelvA reformátusság összetartozásának hatalmas erejét tapasztaltuk meg szombaton Marosvásárhelyen, amikor négy, a Marosi, a Maros-Mezőségi, a Görgényi és a Küküllői Református Egyházmegye, valamint az evangélikus és unitárius egyház képviselői a reformáció 500. évfordulójára szervezett hálaünnepsége zajlott. A Vártemplomtól a sportcsarnokig vonuló püspökök, esperesek, lelkészek, hívek, meghívottak végeláthatatlan, több ezer embert számláló, tömött sora igazolja: sokan vagyunk! A hitbéli összetartozás erejének megtapasztalása felemelő, biztató és reményt ad a megmaradásra a következő évszázadokra is. Kálvin és Károli A rendezvény az általunk is ismertetett gazdag forgatókönyv szerint zajlott. A hívek a Vártemplomban és a várban gyülekeztek, hogy felavassák két református személyiség: Károli Gáspár és Kálvin János szobrát. A Vártemplomban Henter György lelkipásztor ismertette, hogy a Kálvin-szobrot Péterffy László, marosvásárhelyi származású, Visegrádon élő szobrászművész ajándékba készítette el, míg Károli Gáspár magyar bibliafordító mellszobra ugyancsak marosvásárhelyi, Nagyváradon élő szobrászművész, Deák Árpád alkotása. A szobrok felállításával a templom előtti, melletti teret is felújították, ami nem volt zökkenőmentes, hiszen egy hétig feljelentés miatt le kellett állni a munkálatokkal. Hogy végül időben elkészültek, a kivitelezők munkájának és a polgármesteri hivatal támogatásának köszönhető. A lelkész külön megköszönte dr. Dorin Florea polgármester támogatását és jelenlétét az eseményen. A Vártemplomban Balog Zoltán, a emberi erőforrások minisztere Kálvin Jánosról, a francia származású svájci reformátorról szólva azt mondta, hogy Erdély-szerte talán több szó esik róla, jobban ismerik, mint Genfben. Mi, kálvinisták szobrot állítunk neki, hiszen tanai a mai napig megtartottak bennünket. Ő az, akiről sokan azt gondolják, hogy magyar volt. Károli Gáspárnak az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáról: ha ő nincs, akkor lehet, hogy ma nem beszélünk magyarul. Szobruk ott áll a Vártemplom előtt. Őrizzük ezeket, és azt a hitet, amit a nyugatiak elfelejtettek! Vigyázzunk arra, hogy templomaink ne váljanak múzeumokká, hiszen ezek azért épültek, hogy itt Isten igéjét olvassák, hallgassák – fogalmazott a miniszter. E gondolatsorhoz kapcsolódtak dr. Grezsa Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság kormánybiztosának szavai is, aki hangsúlyozta, a kereszténység összeköt, nem pedig elválaszt bennünket, magyarokat és a szomszédos népeket. A gyülekezet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke áldását követően vett részt a szobrok leleplezésén. Ezután indult el a menet a sportcsarnok felé. Isten nemzetsége vagyunk! A református világtalálkozó óta nem volt ilyen népes és ünnepélyes menetelés Marosvásárhelyen. Sem rendbontás, sem oda nem illő zászlólengetés, sem hangoskodás nem zavarta meg a vonulást. A nagysármási fúvószenekar, énekvezérek jó- voltából református énekek csendültek fel. Csak az tudja igazán, milyen érzés volt, aki átélte ezt a momentumot. A sportcsarnokban díszes színpad, a Ligetben óriássátor és kivetítő várta a több ezer résztvevőt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese szerint a százezer református lelket számláló négy egyházmegyéből sokkal többen eljöttek volna, ha nem lett volna korlátozott a keret. Az egyházmegyékből jelen voltak Lőrincz János, a Marosi, Szász Attila, a Görgényi és Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba unitárius esperes. Jelen volt továbbá dr. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának ügyvivő konzulja, dr. Csige Sándor vezető konzul, továbbá a megye magyar ajkú politikai elöljárói is. Beszédében Balog Zoltán miniszter hangsúlyozta, bízik benne, hogy Marosvásárhelyen többször fog előfordulni, hogy magyarok ilyen szépen, békében vonulhatnak és betölthetik a teret. Luther Márton szavait idézte: ha mindenki embertársáért élne, tele lenne a világ istentisztelettel! Marosvásárhely utcáin, a sportcsarnokban istentisztelet volt, hiszen szeretetben voltak együtt az emberek. Számba kell venni, hogy 500 év alatt milyen hatalmas értéket teremtettünk a Kárpát-medencében, s milyen hatalmas örökséget, magyar nyelvet, magyarul megszólaló igét hagytak ránk imádságos elődeink. A magyar emberek iránti gondoskodás jegyében a miniszter bejelentette, hogy január elsejétől a világ bármely sarkában megszülető magyar kisgyermek babakötvényt kap a magyar államtól. Az igét Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette, aki buzdított: hit által erősítsük egymást a Kárpát-medencében, hiszen Isten nemzetsége vagyunk. Az úrvacsorai ágendát Kató Béla püspök mondta, aki mindenekelőtt a hálaadásra szólította fel a gyülekezetet. Úrvacsora, köszöntések és koncertek A szép rendben folyó úrvacsoraosztást követően nemzeti imánk hangzott el, majd szeretetvendégségre hívták a gyülekezetet. Az ünnepség második részében köszöntőbeszédek hangzottak el. Szabó Ferenc, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője mondta el ünnepi beszédét, majd Péter Ferenc megyei tanácselnök foglalta össze az erdélyi reformáció fontosabb mozzanatait. Thomas Muggli-Stokholm svájci lelkipásztor pedig gyülekezete üdvözletét adta át, és felvázolta a svájci reformátusság jelenlegi helyzetét. Mint mondta, azért jönnek Erdélybe, többnyire Mezőbergenyébe, hogy itt töltekezzenek az erős és összetartó gyülekezetekben. Ezt követően Rákász Gergely rendkívüli orgonakoncertjére, majd estébe nyúlóan a FIKE-band ifjúsági zenekar koncertjére került sor. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 16.Kálvin- és Károli-szobrot avattak (Reformáció 500)A reformáció 500. évfordulója alkalmából szervezett ünnepséget Marosvásárhelyen a Marosi, Maros-mezőségi, Küküllői és Görgényi református egyházmegye. A rendezvény kora délután a vártemplomban kezdődött, ahol Henter György lelkipásztor felidézte: 460 évvel ezelőtt itt ülésezett az a zsinat, amely eldöntötte, hogy az erdélyiek Kálvin tanait követik. Az ünnepség keretében a vártemplom bejáratánál felavatták Kálvin János és Károli Gáspár reformátorok mellszobrát, előbbi Péterfy László, utóbbi Deák Árpád alkotása. A templomban tartott beszédében Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elmondta, noha Kálvin és Károli nem ismerték egymást, az utókornak megvan a lehetősége arra, hogy egymás mellé helyezze őket. A bibliafordító Károliról Nemeskürty Istvánt idézte: meglehet, nélküle ma nem magyarul beszélnének Magyarországon. Grezsa István kormánybiztos úgy vélekedett, 500 éve a reformáció jelölte ki a magyarság számára a nemzeti megmaradás útját, így a reformáció öröksége ma a megmaradás felelősségét rója az utókorra. Hozzátette: akkor vagyunk hűek az örökséghez, ha Marosvásárhelyen is, Kárpátalján is megtartjuk iskoláinkat. A vártemplomból több ezer ember vonult át a városon a sportcsarnokba, ahol ünnepi istentiszteletet tartottak. Balog Zoltán a felvonulás örömét idézve kijelentette: Az a dolgunk, hogy betöltsük azt a teret, ami nekünk adatott, azt az otthont, ami nekünk a Mindenható által kijelöltetett. Mert ha mi nem töltjük be, akkor betöltik mások, és valami olyan fog hiányozni ebből az európai világból, amit csak mi tudunk adni. A miniszter szerint a magyarokat azért ragadta el egykor a reformáció, mert sokszor a nélkülözés tanította meg a népet arra, hogy hitből és kegyelemből éljen. Szerinte ezt azért kell megtanulni, hogy akkor is hitből és kegyelemből éljen a közösség, amikor látszólag másból is megélhetne. A miniszter bejelentette, 2018-tól a világ bármely pontján, így az Erdélyben született magyar gyermekeket is megilleti a babakötvény. Fontosnak tartotta azonban, hogy ne csak a pénztárca kösse össze a magyarországi és a határon túli magyarokat, hanem szívük, lelkük is. A mi dolgunk annyi, hogy bízzunk Istenben, és utána bízzunk egymásban is – tette hozzá. A sportcsarnoki istentiszteleten Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, ágendát mondott Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a gyülekezet számára pedig több asztalnál is kiszolgálták az úrvacsorát. Balog Zoltán tegnap délben a közeli Mezőpanitban felavatta II. Rákóczi Ferenc bronz mellszobrát, Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotását. Köszöntőbeszédében az utolsó erdélyi fejedelem Istennel a hazáért és a szabadságért jelmondatát idézte. Megemlítette: a fejedelem budapesti szobráról egykor tíz perc alatt verték le a latin jelmondat első szavát, és hetven évbe telt, míg az visszakerült a helyére. Hozzátette: pusztítani mindig könnyebb, de arra biztatta hallgatóságát, hogy legyenek az építés emberei. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 16.Az erdélyi magyarság autonómiaigénye (A Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója)Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett konferencián Szőcs Géza kormánybiztos, az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára a belülről vezérelt RMDSZ kiemelkedő dokumentumának nevezte a Kolozsvári Nyilatkozatot. Megjegyezte, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Bukarest az RMDSZ külső vezérlésére törekszik, és a budapesti külső vezérlés jelei is megmutatkoztak. Szőcs Géza szerint az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, az RMDSZ számára 1993-ban kialakított államstruktúra pedig ennek az ideálnak a megvalósítását szolgálta. A politikus naivitásnak minősítette, hogy az autonómianyilatkozatot és az államstruktúrát kidolgozó politikusok 1993-ban megelégedtek gondolataik elfogadtatásával, és nem törekedtek vezető tisztségek elfoglalására. Hozzátette: azóta megtörtént az ideák aprópénzre váltása, a közösségi ideálok felélése. Tőkés László, az EMNT elnöke az RMDSZ bukaresti politikai asszimilációja jelének tartotta, hogy a szövetség a 25. évfordulón nem emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásáról. Úgy vélte: felül kell vizsgálni az erdélyi magyarság eddigi asszimiláns politikáját, és meg kell szabadulni a politikai tisztességtelenség bármilyen formájától. Megjegyezte: az erdélyi magyarság csak akkor érhet el eredményeket, ha egységesen lép fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében. Amint Bodó Barna politológus, a Kolozsvári Nyilatkozat egyik megszövegezője fogalmazott: a 25 évvel ezelőtti autonómianyilatkozat ma is zsinórmérték, és az erdélyi magyar közösség vagy autonóm lesz, vagy nem. Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kijelentette: nem volt törvényszerű az autonómia elszabotálása. Az autonómiáért küzdő erdélyi magyar politikusoknak azonban sokkal állhatatosabbnak kellett volna lenniük. A politikus biztatónak tartotta, hogy az erdélyi magyar közéletben még ma sem mer senki nyíltan az autonómiatörekvések ellen beszélni. Megmaradt tehát a közösségben az a kollektív tudat, hogy az önigazgatásért harcolni kell, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés nem harcol ezért – fogalmazott. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke szerint a belső önrendelkezéshez való viszonyt a mai napig a megfélemlítés és a félelem határozza meg Romániában. Példaként hozta fel, hogy amikor az RMDSZ vezetői a katalóniai függetlenségi népszavazás kapcsán megszólaltak, az volt a legfontosabb céljuk, hogy megnyugtassák a román hatalmat, mi nem ezt akarjuk. Izsák Balázs a katalóniai függetlenségi népszavazás elleni durva hatósági fellépésre utalva kijelentette: Ha az önrendelkezési jog és a véleményszabadság joga sérül, és ezt Európa elfogadja, akkor nagyon rossz irányba haladunk. Az 1992. október 25-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozatban az RMDSZ leszögezte: a romániai magyarság politikai alanyként államalkotó tényező, s mint ilyen, a román nemzet egyenjogú társa, és kinyilvánította, hogy a belső önrendelkezés útján kíván haladni. A célokat az RMDSZ akkori vezetői és parlamenti frakciói esküvel is megerősítették. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 17.Gálával ért véget a XIII. EHTETVasárnap gálával ért véget az október 12–15. között Nagyváradon megszervezett XIII. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, az est folyamán mind az öt néptáncegyüttes fellépett a Szigligeti Színház szinpadán. A gálát a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncprodukciója nyitotta meg: a Hegyen innen, hegyen túl című előadásuk részletében a csíki székelyek és a gyimesi csángók néptánca kápráztatta el a közönséget. A két régió népviselete és egyben néptánca, népzenéje néhol egymással versenyezve, néhol egybecsengve vált egy egységes produkcióvá. Az előadást követően az együttes igazgatója, András Mihály vette át a Jankó Szép Noémi keramikus által készített emlékplakettet, illetve Tőkés Imola képzőművészeti alkotását, amelyet mindegyik együttes hazavihetett. Utóbbi annak a konstellációnak a részét képezte, ami a találkozó első napján megnyitott kiállításon is látható volt, a hajót ábrázoló alkotások mindegyik együtteshez személyesen szólnak. Pásztor Sándor megyei tanácselnök záróbeszédében hangsúlyozta az egymáshoz való közeledés fontosságát, a hagyományok továbbadását, amelyekre a rendezvény lehetőséget is biztosított, továbbá többek között megköszönte azt, hogy a közönség jelenlétével támogatta az eseményt. A második fellépő együttes a Háromszék Táncegyüttes volt, ők a Nagysajói emlékek című táncelőadás részletét mutatták be, zenélt a Heveder zenekar. Előadásukat követően Deák Gyula Levente, a társulat igazgatója átvette az emlékplakettet és az ajándéktárgyakat. Kutszegi Csaba tánckritikus értékelte a továbbiakban a rendezvény négy napját, kiemelve azt, hogy a rendezvény tanúbizonyság arra, hogy a néptánc keresi az új utakat is, kíváncsiak a másképp gondolkodók véleményére is. Megújuló néptánc Ugyanakkor hangot adott az együttesek vezetői közös véleményének: a néptánc jövője attól függ, hogy képes-e izgalmas, érdekes színházzá válnia. A tánckritikus megállapítása szerint a rendezvény alatt bemutatott előadások ezt a tendenciát követik. Külön kiemelte a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes gyermekprodukcióját, ami a szórakoztatás mellett el is gondolkoztat, ugyanakkor a nézőről is szól. Harmadik fellépőként a Nagyvárad Táncegyüttes lépett színpadra, a közönség az ő előadásukban először láthatta Liszt Ferenc Dans macabre művére alkotott táncszimfóniát. Az Udvarhely Néptáncműhely Gondolatok a régiekről előadásában gyimesi csángó néptáncot adott elő, Orendi István igazgató az előadást követően átvette az emlékplakettet és az ajándéktárgyakat. A gálát a Maros Művészegyüttes mezőmadarasi táncokat bemutató előadása zárta, Barabási Attila Csaba átvette az emlékplakettet. A gála zárómomentumaként mind az öt néptáncegyüttes meghajolt a telt házas közönség előtt. Jövőre a néptánctalálkozót Marosvásárhelyen szervezik meg. János Piroska / erdon.ro 2017. október 18.Szőcs Géza a Krónikának: vannak belső ellenfelei az autonómiánakAz erdélyi magyar politikában vannak ellenségei az önrendelkezés gondolatának, velük biztosan nem lehet közös platformra kerülni – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szőcs Géza magyarországi kormánybiztos, erdélyi származású költő. Az RMDSZ 25 évvel ezelőtti főtitkára szerint az erdélyi magyar politikai alakulatokat csak egy ideig-óráig tartó koalíció hozhatja össze. – A kolozsvári nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott kolozsvári konferencián beszédében úgy fogalmazott, az autonómianyilatkozat a közösség nagy ideáljainak a megfogalmazását jelentette, azóta megtörtént az ideák aprópénzre váltása, a közösségi ideálok felélése, és ebben nagy felelőssége van az RMDSZ-nek. Lát arra esélyt, hogy az erdélyi magyar érdekképviselet egységesen lépjen fel önrendelkezési jogának biztosítása érdekében, mint ahogy arra 1992-ben felesküdtek a szövetség akkori vezetői? – Nem tudom ma azt mondani, hogy erre van reális esély. Mindenféle oknál fogva az önrendelkezés gondolatának olyan ellenfelei, sőt ellenségei vannak az erdélyi magyar politikai világban politikusaink között, akikről én biztosra veszem, hogy nem lesz lehetséges velük egy platformra kerülni. Arról is beszélni kell, hogy létezik egy egységmítosz, amelynek, bevallom, én is sokáig rabja voltam. Én is azt hittem, hogy egységben az erő, és kötelező, hogy egyformán gondolkodjanak, legalábbis egyformán beszéljenek azok, akik a közösségi érdekeket képviselik és megjelenítik. Az érdekek sokfélék, és nyilván néhány alapvető érték mentén jó, ha minél többen egyetértünk. Gondoljunk bele, az erdélyi magyarság nagyságrendileg majdnem azonos mondjuk Szlovénia lakosságával, de hozhatnánk más példákat is. Ott sincs egypártrendszer, a szlovén nemzeten belüli érdekeket is külön-külön pártok jelenítik meg. Ilyen értelemben szerintem nem ördögtől való, ha Erdélyben több magyar párt működik. Szőcs Géza szerint aprópénzre váltották az autonómiaigény ideáját Az erdélyi magyarság elszabotált autonómiaigénye volt a témája az igényt először kinyilvánító Kolozsvári Nyilatkozat 25. évfordulója alkalmából tartott pénteki kolozsvári konferenciának. – A széttartás abban is megnyilvánul, hogy a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kidolgozta saját autonómiastatútumát, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) támogat, míg az RMDSZ készített egy másik tervezetet a Magyar Polgári Párttal (MPP) közösen. Utóbbi továbbra sem került a parlament elé. – A probléma akkor kezdődik, ha a politikai alakulatok nem tudnak az alapvető dolgokban megegyezni. Abban, hogy mi az, amit föltétlenül közösen kell képviselni mind a saját választótáboruk, mind a többség, mind a külvilág felé. Ami az összefogást illeti, én azt nem tartom lehetetlennek, hogy valamilyen formában, ideig-óráig tartó koalíció – legyen ez választási együttműködés vagy valamilyen politikai térben álló közös megmozdulás – összehozhatja az amúgy széttartó és nem föltétlenül egészségtelenül széttartó politikai erőket. Problémát jelent, hogy nem látom azt a politikai erőt, amely kézben tudja tartani az erdélyi magyar közösség sorsát még olyan feltételezett helyzetben sem, ha mondjuk Erdély kivívja az önállóságát a történelem ki nem számítható játékai folytán. Nem vagyok abban biztos, hogy ezek a politikusok jobb gazdái lennének az erdélyi magyar közösségnek, mint amilyen mondjuk egy román politikus lenne. Az önrendelkezéshez vezető út tele van csapdákkal. Semmi nem fehér és fekete, semmire nem lehet azt mondani, hogy igen vagy nem, ez ennél sokkal bonyolultabb kérdéskör. – Mennyire befolyásolja az erdélyi magyarság önrendelkezési törekvéseit az elhúzódó katalán konfliktus? A függetlenségi törekvést az Európai Unió elöljárói sem nézték jó szemmel. – Erre akkor tudunk majd válaszolni, amikor tudni fogjuk azt a választ, amit a spanyolok és katalánok sem ismernek még: hogy mi lesz ennek a vége. Összetett, bonyolult kérdés ez, hiszen minden önrendelkezésre törekvő nemzeti közösség helyzete más és más, különbözik a történelmi háttér, a kontextus, különböznek az eszközök, mások az erőviszonyok, másképp zajlanak a párbeszédek. – Az EMNT által szervezett konferencián elhangzott beszédében rendkívül fontosnak nevezte, hogy elkészüljön egy, az elmúlt 27 év erdélyi magyar politikai, közéleti történéseit összefoglaló, hiánypótló dokumentum. Miért tartja ezt időszerűnek? – Réges-rég ideje volna, hogy egy ilyen politikatörténeti dokumentum összeálljon, hiszen mulasztásos kötelességszegésben vagyunk. Ez vonatkozik mindenkire, akit foglalkoztat a kollektív emlékezet feltöltése ismeretekkel, mint feladat és kötelesség. Ennek vannak objektív és szubjektív összetevői. Az objektív összetevője az, hogy mindenkinek ismernie kell a maga múltját, ismernie kell azokat a stációkat, amelyeken keresztül vezetett annak a közösségnek az útja, amelyhez tartozik. Ez egy elemi kíváncsiság: a világ minden pontján fontos az átfogó történelmi narratívák kidolgozása, a tudás megszerzése a felmenőinkről, a honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk hármas kérdés értelmezhetővé tétele. Fontos, hogy észben tartsuk a közösség számára fontos ismereteket. Ennek az ügynek a szubjektív része arra vonatkozik, hogy az elvont kíváncsiságon túl az értelmét keressük ennek az egésznek. Az értelme az, hogy ily módon a velünk kapcsolatos történelmi ferdítéseket, manipulációkat, hazugságokat tudjuk kezelni, ha kell, cáfolni, hogy ne váljunk kiszolgáltatottá a diverziókkal, a bizonyos szándékokat megjelenítő hamis retorikákkal szemben. Úgy gondolom, hogy mind tudományos, mind közéleti-politikai szempontból tartozunk a közösségünknek egy ilyen dokumentummal. Gyergyai Csaba / Krónika (Kolozsvár) 2017. október 26.Népszerű lett a Magyar ÉnekEgyre népszerűbb a nyárádszeredai Deák Farkas Általános Iskola diákjainak zenés-irodalmi énekes műsora. Az eddig egyházi rendezvényeken bemutatott előadásra a média is felfigyelt. Szerda este Mezőkölpény és Szabéd református gyülekezeteinek volt vendége a nyárádszeredai iskolás zenecsoport, amelyet Imreh Jenő lelkész, a szeredai Bocskai István középiskola volt vallástanára kért fel előadásra. A vendégszereplésnek az 500 éves reformáció alkalmából szervezett e heti ünnepségsorozat nyújtott keretet a székely-mezőségi falvakban – tudtuk meg Ferencz Örs zenetanártól, a diákcsoport felkészítőjétől, karnagyától. A 19 felső tagozatos diákból álló csoport hangszeres énekműsorát a nyár végi parajdi táborozáson készítették elő, és az ott töltött egy hét intenzív munkája meg is látszik – vélik a szeredai pedagógusok. A diákok műsora nemcsak a helyiek tetszését nyerte el, most már televíziós felvétel készítésére is meghívást kaptak, és további terveik is vannak, mert hirtelen népszerű lett a produkciójuk. A műsort egy hónapja a szeredai unitárius templomban is előadták, akkor az őszi hálaadás alkalmából szervezett ünnepi esték keretében léptek fel. A diákok műsora a magyarországi Illés Lajos énekes népszerű Cantus Hungaricus (Magyar Ének) című művének részleteit adja vissza, tulajdonképp megzenésített versek a hazáról, hitvallásról Tárczy Andor, Utassy József, Horváth Sándor, Ady Endre, Áprily Lajos, Reményik Sándor megzenésített költeményei tolmácsolásában – mondta el Ferencz Örs. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely) 2017. október 27.Pezsgőcímke, iránytű és 120 éves táncrend az EKE-múzeumbanVirtuális kirándulók az 1902-es Mátyás-házi múzeum utódintézményében Hatalmas szervezet volt az 1891-ben alakult Erdélyrészi Kárpát Egyesület (EKE) még száz évvel ezelőtt is. Aki ebben kételkedne, azt is meggyőzi az országos EKE által a tagszervezetek közös projektjeként létrehozott virtuális múzeum emlékgyűjteménye. 1948-as megszűnéséig az egyesület tömeges kirándulásokon kutatta fel a közeli és távolabbi látnivalókat, tagjai barlangokat fedeztek fel, kerékpártúrákra mentek, de számtalan bált is szervezett – erős közösséget épített. Úgy gondoljuk, hogy napjainkban a kommunikáció, a PR, a reklám sose látott magaslatokban szárnyal, ezzel szemben a múzeum fotóit nézegetve rádöbennünk, hogy bizony 1900-ban is tudták az elődeink, hogy „mitől döglik a légy”; hogy a közönséggel kapcsolatot kell tartani, hogy közösséget kell építeni, az EKE-tagságot vonzóvá, státusszimbólummá tenni. És tették ezt munkával, szervezéssel, de akár gyújtós reklámokkal, jelvényekkel, EKE-pezsgővel. Gyönyörű virágkorát élte az Erdélyi Kárpát-Egyesület a boldog békeidők utolsó évtizedeiben. Az erdélyi, a kolozsvári társasági életnek már-már kötelező hozadékát jelentette a kirándulóhelyek, természeti szépségek felfedezése. A téma fontosságát pontosan jelzi, hogy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által 1891-ben létrehozott Erdélyrészi Kárpát-Egyesület (EKE) első elnöke nem kisebb személy volt, mint gróf Bethlen Bálint, „a hazafias eszméknek lelkes, buzgó és kipróbált híve”, akit „a nagy-enyedi választó kerület 1892-ben orsz. képviselővé választott, és e minőségében is minden befolyását egyesületünk érdekében hasznosította. A kormányhoz intézett kéréseinknek ő a szószólója és több ízben küldöttséget is vezetett az egyes szakminiszterekhez. Ennek eredménye, hogy portomentességet élvezünk, hogy a menedékházak építésénél segélyt kapunk és kiadványaink a hatósági könyvtárak részére megrendeltetnek és minden téren érezzük a kormány tagjainak lekötelező támogatását.” Az 1856-ban született gróf Bethlen Bálint „Modora a tagokkal és tisztikarral szemben szíves és megnyerő. Különösen jó hatással van, hogy kirándulások alkalmával a mulatságokban élénk részt vesz. Mint szónok kevés szavú, de gondolatokban tartalmas és kényes helyzetekben is szerencsésen oldja meg a kérdéseket.” Az idézetek az Erdély 1894/5. számából származnak. Az 1892–1948 között megjelent Erdély (amelynek a Szabadság Erdély című melléklete az utóda kíván lenni, de e címre joggal pályázik az 1991 óta kiadott Erdélyi Gyopár is), tehát az EKE turistasági, fürdőügyi és néprajzi folyóiratának teljes digitalizált gyűjteménye egyébként mostantól ismét elérhető megújított tálalásban az erdelyigyopar.ro oldalon. Létrehozása után tíz év alatt az EKE olyannyira megerősödött, hogy 1902. október 12-én Kolozsváron a Mátyás király szülőházban megnyitotta a néprajzi múzeumát, amely később a történelmi körülmények áldozataként végezte. Idén októberben, 115 évvel a 20. század eleji múzeumalapítás után az Erdélyi Kárpát-Egyesület újra múzeumot alapított: a virtuális térben. Ily módon a muzeális darabokat mindenki számára hozzáférhetővé – de legalábbis megtekinthetővé – teszik. „Nem polcokon porosodnak a relikviák, nem tárlókban találhatóak a dokumentumok, hanem a világháló adta lehetőségek mentén bekerülnek mindannyiunk szobájába. Közkincs mostantól az Erdélyi Kárpát-Egyesület és ettől elválaszthatatlanul az erdélyi turistaság történelme, sok kiadvánnyal és tárgyi hagyatékkal.” – olvasható az ekemuzeum.ro honlap beköszöntőjében. Mit láthatunk hát a folyamatos bővítésre váró múzeumban? Igazi kuriózum az EKE 12. báljának táncrendje 1896 februárjából, a Czárán Gyula iránytűjét és barlangász sisakját bemutató fénykép, az aradi Czárán Gyula EKE-osztály zászlója 1932-ből, az EKE-pezsgősüveg címkéje, az EKE-gyújtós, az egyesület által kiadott német nyelvű idegenforgalmi-turista reklámfüzet, báli meghívó 1936-ból, illetve az a fénykép, ahol például Orosz Endre, az EKE főtitkára látható 1930-ban a budapesti turista kongresszus résztvevőivel az Országház lépcsőin. A menüben kiadványok (könyvek, folyóiratok, képeslapok, aprónyomtatványok, oklevelek, igazolványok), relikviák (jelvények, botjelvények, felvarrók, turista személyiségektől származó ereklyék), az EKE-osztályok fotói között lapozhatunk (az utóbbi még az egyes helyi osztályok hozzájárulásával alapos bővítésre vár). Természetesen az anyag mind fényképeken jelenik meg számunkra, az eredeti tárgyak Orosz Endre unokáinak, a Czárán Gyula Alapítványnak, Deák László nagybányai EKE-alelnöknek a birtokát képezik, valamint a Debrecenben élő, de a gyergyói EKE-hez kötődő Nyisztor Miklós magángyűjteményét gazdagítják. A múzeum anyaga a gyűjtők előzetes engedélyével felhasználható, ugyanakkor folyamatos bővítésre vár és számít: ez a múzeum olyan lesz, amilyenné a mai erdélyi utódok tenni tudják. Az 1891–1948 közötti időszak relikviáit továbbra is örömmel fogadják az eke@eke.ma címen. Feltárulkozik a múzeumlátogató előtt az élénk társasági élet, az a nyüzsgő közösség, amelyet maga köré teremtett az EKE, és amelynek sikerült fennmaradnia a Trianon után drasztikusan megváltozott körülmények közepette is, amelyhez alkalmazkodni kellett. Fényképeket láthatunk az EKE forrásligeti, egyeskői, tordai, Nagy-kőhavasi, radnaborbereki menedékházairól, a Lujza-lakról, azaz az EKE turistavendéglőjéről a révi Zichy-barlangnál, de láthatunk kirándulókat kisvasúton, majálisozókat, a hölgyek kalapban, hosszú szoknyában főznek a szabadban. Fényképek rég elporladt épületekről, emberekről. Az ily módon elénk kínálkozó nagyszerűség pedig kiváló biztatást, kapaszkodót jelenthet a mának és a jövőnek. Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 27.A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” KolozsváronA posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár. Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.” Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti. Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani. Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához. „A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”. A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia. „A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne. Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra. Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen. A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos. A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.” Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. október 30.Jakabos Ödön-emléktáblát avattak (Kézdivásárhely)Vetró András szobrász által készített domborműves emléktáblával jelölték meg tegnap a kézdivásárhelyi Bem József utca 2. szám alatti ház homlokzatát, ahol Jakabos Ödön élt, illetve megírta Indiai útinaplóját. Az emlékjelállítást a CsomóPont Egyesület egyik alapembere, ifj. Hodor Levente kezdeményezte, a csomópontos fiatalok anyagi támogatókat kerestek, így készülhetett el az emléktábla. Terveik szerint a jövőben újabb helyi hírességeknek szándékoznak emléket állítani azért – miként Erőss Sándor megfogalmazta –, hogy „emlékük ne menjen feledésbe”. A zord időjárás ellenére mintegy százan vettek részt az eseményen, jelen voltak a Jakabos család tagjai is. Elsőként Jakabos Ödön fia, a Tatabányán élő Zoltán szólt az egybegyűltekhez. Kezében édesapja – az alig harminckilenc évet élt Jakabos Ödön – 1983-ban a Kriterion Könyvkiadónál megjelent Indiai útinaplóját tartotta. Elmondása szerint édesapja a nagy út végén is szerény és elégedett ember volt. Azt javasolta, tanév végén a több nyelvet beszélő, kiváló tanulókat egy-egy Kőrösi Csoma Sándor- vagy Jakabos Ödön-jelvénnyel, illetve más helyi híres emberről készített kitűzővel lehetne jutalmazni, hogy a mai fiatalok továbbvigyék a Jakabos Ödön által is képviselt szellemiséget, szerénységet és akaraterőt. A nagy utazó emlékét a család kérésére egykori barátja, Czegő Zoltán költő méltatta, arra emlékeztetve, hogy mielőtt elment volna Indiába, kerékpárral bejárta Európa egy részét, amihez „valami megkapó és megható lelkierő kellett, és vállalta a koldulást a szó igazi értelmében egy-egy vízumért, hogy átmehessen a határon. Soha nem a kalandvágy serkentette arra, hogy megtegye a nagy utat. Autóstoppal, teveháton, gyalogosan, hajón egyenesen ment a cél felé. Sok Jakabos Ödönre és ilyen jellemre van szüksége ennek a népnek.” Deák Ferenc magyartanár arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy a márványtáblára Magyari Lajos egyik ismert versének a két sora – „Az utat én akartam, mert engem akart az út” – került fel, mert nagyon lényeges, hogy mindig legyenek olyan emberek, akik tudják vállalni a küzdelmet. A domborműves emléktáblát dr. Jakabos Sára, Jakabos Ödön húga és Jakabos Zoltán leplezte le. A rendezvény a Jakabos-porta udvarán kötetlen beszélgetéssel és szeretetvendégséggel zárult. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 30.Kelemen: a román társadalom nem tudta levetkőzni a kommunista történelemszemléletetÜnnepeinkről, a magyarokkal szembeni előítéletekről, a magyar-román államközi kapcsolatokról beszélgettünk az RMDSZ elnökével A politika belülről új kiadásában. – Az utóbbi hetekben visszatérő témák voltak a magyar nemzeti ünnepek, egyrészt a március 15-ről szóló törvénytervezete miatt, másrészt október 23. miatt. Ünnepeinkkor rendszerint nyilvános beszédeket mondanak a politikusok, és ilyenkor nehéz újat mondani. Hogyan birkózik meg ön ezzel a feladattal? – A magyar ünnepek általában a szabadságharcokhoz kötődnek, augusztus 20. kivételével. Ha azt nézzük, hogy a szabadság olyan emberi érték, amelyért a történelem során a népek, nemzetek mindig föllázadtak – akkor is, amikor nem a mostani nemzetfogalom létezett –, viszonylag könnyen el lehet jutni mindig a mához, a ma kihívásaihoz, és össze lehet kapcsolni a múltat a jelennel és a jövővel. De az igaz, hogy ha a március 15-i vagy az október 23-i beszédeinket megnézzük visszamenőleg sok évre, akkor látszik azokon az ismétlés is és az is, hogy az ember miként próbál úgy újat mondani, hogy azért a múltat a jövővel összekapcsolva ne beszéljen butaságokat. Nem egy egyszerű mutatvány, én ezt készséggel elismerem. Szoktunk a kollégákkal erről beszélni, főleg azokkal, akinek megadatott, hogy sok-sok március 15-én, vagy sok-sok október 23-án mondjanak beszédet. Azért nem baj, ha az embernek azon kívül, hogy politikus, van egy kis alkotói készsége, íráskészsége. Nyilván sokat lehet arról is beszélni, hogy miért kell minden egyes ünnepen a politikusoknak beszélniük. Próbálom úgy alakítani a programomat, hogy időnként kimaradjon egy-egy esztendő, hogy csak koszorúzzak, csak ott legyek, én is csak meghallgassak másokat, és ne mindig csak én beszéljek. De akkor is kihívás, mert egy beszéd az egy alkotás, és ilyen értelemben nem egyszerű. – Idén március 15. politikai téma lett. Úgy tűnik, hogy a március 15-öt a romániai magyarság nemzeti ünnepének elismerő törvénytervezetnek semmiféle parlamenti támogatottsága nincs, vissza is került a szenátusból a szakbiztosságokhoz. Miért március 15-re esett a választás? – Több mint másfél esztendővel ezelőtt, még a korábbi parlamenti ciklus idején fölmerült, hogy március 15-tel kapcsolatosan fogalmazzunk meg egy törvénytervezetet, hogy a tatárokhoz, a romákhoz hasonlóan legyen a magyar közösségnek is egy ünnepe. Egy bejárt utat próbáltunk mi magunk is továbbjárni, hiszen az említett két kisebbségnek már van ünnepe Romániában. Illetve ezzel párhuzamosan még a Tokay György minisztersége alatt, Constantinescu elnöksége alatt született egy kormányhatározat, amely december 18-at az összes nemzeti kisebbség napjává teszi, ebből lett a napokban törvény. Ezeknek a kezdeményezéseknek ilyen értelemben van már hagyománya. Azért döntöttünk március 15. mellett, mert ez a leginkább elfogadott a teljes erdélyi, romániai magyarság számára, és erről az ünnepünkről mondjuk azt, hogy a bárhol élő magyarok ünnepe. Egy olyan nemes ideához köthető, amelyet az én értelmezésem szerint nem kifogásolhatna senki, mert a szabadságról, a francia forradalom eszméiről van szó, amelyek Magyarországon 1848-ban a szabadságharc kirobbanásához vezettek. Szabadság, egyenlőség, testvériség: olyan dolgok, amelyeket minden nemzet, minden nép kért és kér maga számára. Ebben az értelemben március 15-én, amikor a magyar szabadságharc kirobban, még semmiféle etnikai konfliktusról nem beszélünk. Az, hogy később mi hogyan alakult, és hol csúsztak vagy nem csúsztak mellé, és hogyan verték át, és ki hová állt, egy nagyon bonyolult történet, de maga a forradalomnak a kirobbanása nem tartalmazott semmilyen etnikai típusú konfliktust. Ezért gondoltuk azt, hogy ez lehet az a nap, amit a románokkal is racionális érvekkel el lehet fogadtatni. Másrészt pedig 26 esztendeje ünnepeljük szabadon ebben az országban, ezért is gondoltuk, hogy nem okoz különösebb problémát a román társadalomban az elfogadottsága. Ugyanis évek óta, Constantinescu óta az államelnökök, miniszterelnökök mindig megfogalmaztak ilyen vagy olyan, hosszabb vagy rövidebb, tartalmasabb vagy inkább csak formai üzeneteket, amelyet március 15-én felolvastak románul és magyarul. Ma már ki lehetne adni egy nagy könyvet abból, hogy ki mit mondott a román politikusok közül, és utána ahhoz képest, hogy miket mondott, hogyan viselkedett. Tehát úgy gondoltuk, hogy ennek az ünnepnek az elfogadottsága a román társadalomban eléggé stabil. Illetve azt mondtuk, hogy a tatárokhoz és romákhoz hasonlóan fogalmazzuk ezt meg, ami azt jelenti, hogy azon a napon a munkaadók a munkavállalóknak adhatnak szabadnapot, és az önkormányzatok, ahol szerveznek ilyen rendezvényeket, megemlékezéseket, hivatalosan is részei lehetnek a rendezvénynek. És ezért esett március 15-re a mi döntésünk. De mondom, ez nem ennek a parlamenti ciklusnak volt a döntése, ezt a törvénytervezetet még 2016 folyamán fogalmaztuk meg, de a választások közeledtével nem nyújtottuk be, mert mindenki választási kampányban volt, a parlament alig ülésezett. Azt mondtuk, hogy megvárjuk a választásokat, és az azt követő időszakban nyújtjuk be. Ezért nyújtottuk be most tavasszal, a március 15. előtti napokban. Az, hogy hogyan viszonyul ehhez ebben a pillanatban a román társadalom, sok mindenre rávilágít, de különösen arra, hogy ezt az egész március 15-és történetet nem tudják abból az értelmezési kontextusból kivenni, amelyet a kommunista idők alatt a történelmi oktatásban beléjük vertek. Avram Iancu, a 40 ezer, magyarok által legyilkolt román, ilyen butaságokat beszélnek, annak ellenére, hogy a történészek bebizonyították, hogy az a 40 ezer román, aki kárpótlást kapott az osztrák császártól később, nem az, akiket legyilkoltak. Hiába vannak a történelmi szempontból cáfolhatatlan tények, bizonyítékok, mert a románokban benne van a Ceauşescu-időkben tanított rossz történelem, a történelemhamisítás. Ezt hozták a felszínre most, arról nem is beszélve, hogy az Unió Erdéllyel kiáltványból pontot ma hogyan értelmezik. Főleg Băsescu hathatós segítségével az az értelmezés került köztudatba, hogy ha március 15-ét Románia elismeri ünnepként, akkor ezzel Románia kimondja, hogy Unió Erdéllyel, és ez elfogadhatatlan. Az 1848-as ideákat, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget teljesen lebutították, föláldozták ilyen buta értelmezésekkel, és úgy aktualizálták azt, amit felolvastak a múzeum lépcsőjén, mintha az ma történne, mintha ma olvasnák fel valahol és mai törekvések lennének pontszerűen. Próbáltunk sokféleképpen érvelni, próbáltuk elmondani azt, hogy 1848-ban hol volt Románia, hol volt Erdély, hol volt Magyarország. Próbáltuk elhelyezni az akkori kor történelmi és politikai kontextusában, korrektül, viszont a racionális érveknek egyre kevesebb helye van. Egy ilyen feltüzelt, felfokozott nacionalista hangulatban a racionális érvek szinte senkire nincsenek semmiféle hatással, mert az érzelmi hangulat sokkal erőteljesebb, elnyom mindenféle észszerűségi követelményeknek megfelelő vitát. Egyelőre annyit tudtunk elérni, hogy most meghosszabbítottuk a hallgatólagos elfogadási határidőt, mert a szenátus az első ház, illetve a tervezetet visszaküldték a szakbiztottságba. Elhangzott az is, hogy keressünk egy más dátumot, és akkor elfogadják. Hát ez nem így van, hogy akkor kezdünk a törvénykönyvbe keresgélni dátumokat, és amelyik nekik tetszik, azt mi elfogadjuk. Nem vagyok én ma túlságosan optimista, hogy a szenátusban ebben az időszakban ebből pozitív döntés születik, bár a szakbizottsági jelentés, amely a plenáris ülés elé került, az elfogadásról szól. De ez még júniusban készült, azóta a PSD és az ALDE is meggondolta magát, hiszen mindig, amikor ez napirendre került, vagy szóba került, akkor a liberális párt és Băsescu pártja nagyon agresszíven támadták a szociáldemokratákat és az ALDE-t, hogy magyarbérencek, nemzetárulók, az ország érdekeit elárulják, elszakítják Erdélyt, és ettől megijedtek, megijednek. Az USR-ben láttuk azt, hogy van egy nagyobb nyitottság, az ideiglenes elnökük, Elek Levente írt egy levelet a szenátusi frakcióhoz, amiben arra kéri a frakciót, hogy támogassák ezt, mert ebben nincs semmi elvetni való. A frakciónak egy része, úgy értettük, hogy támogatná, de ez azért kevés. Elindítottunk egy frakciókkal való egyeztetést is, a szenátusi frakcióvezetőnk egy történészkollégával, Novák Csaba Zoltánnal és egy másik szenátor kollégával már volt az ALDE frakcióban, és a frakció előtt érveltek a múlt héten. A frakcióval való beszélgetés után az ALDE-sek azt mondták, hogy az ő részükről ez után a beszélgetés után nincs semmiféle kifogás, de hát ők nyolcan vannak. Következik egy hasonló beszélgetés a PSD frakcióval is, próbáljuk megértetni velük, hogy ez miről szól, utána az USR-vel is és a PNL-vel is. A PNL szenátusi frakciójával körülbelül 10-12 nap múlva lesz ez a találkozó, ahol próbáljuk elmondani, hogy ez a törvénytervezet a románoktól nem vesz el semmit, nem bántja a románokat, a románok jövőjét sem erkölcsi, sem szellemi, sem anyagi értelemben nem rövidíti meg. Március 15-e maga, amikor kitört a szabadságharc, nem etnikai konfliktusokról szólt – hasonló érveket próbálunk felhozni, aztán meglátjuk. A képviselőház a döntő ház ebben az esetben, és az is megtörténhet, hogy 2018-ban egy fiókban marad, ha úgy látjuk, hogy nem érdemes továbbvinni, és megvárjuk, hogy talán egy békésebb, barátságosabb pillanatban beszéljen erről a képviselőház. Ma valóban nagyon erős érzelmi, nacionalista hangulatot kreáltak a törvény körül is. – Ebben a hangulatban, ha egy ilyen, alapvetően sokkal inkább szimbolikus, mintsem kézzelfogható eredményeket hozó törvény kapcsán is ekkora problémák vannak, mennyire működhet egyáltalán az a parlamenti együttműködés, amelyet a PSD-ALDE kötött az RMDSZ-szel annak idején? – A parlamenti együttműködésnek az egyik lényeges része, hogy sem az egyik, sem a másik oldal részéről nem tartalmaz konkrét tervezeteket. Hogy ez jó vagy rossz, az vitatható. Ezért van az, hogy minden egyes kérdésben egyeztetni kell. Ha meg tudunk egyezni, akkor támogatjuk azt, amit előterjesztenek, és fordítva, ha meg tudunk egyezni, akkor támogatják azt, amit mi beterjesztünk, ha nem, akkor nem. Mivel nekik nincs szükségük a mi szavazatainkra feltétlenül, nélkülünk is megvan a többségük, ezért ez a parlamenti megállapodás egy sokkal lazább keret, mint ami akkor lenne, ha nélkülünk nem tudnának többséget alkotni, nem tudnának kormányozni. Tulajdonképpen ez egy eszköz, egy fogódzó, amibe nap mint nap, ha valamit akarunk, vagy ők akarnak valamit, akkor bele lehet fogódzkodni, meg lehet tölteni tartalommal, vagy teljesen üres maradhat, és akkor sem történik semmi. A március 15-ével, és általában a kisebbségi nemzeti kérdéssel kapcsolatosan pedig úgy gondolom, hogy mindenek előtt ahhoz kell fordulni, aki a többséget adja, de ez az ügy nem kizárólag ez a PSD, az ALDE, vagy az aktuális parlamenti többség dolga. Mert ez a román társadalomnak a dolga, a román többségnek a dolga. A többség felelőssége az, hogy mi történik a vele együtt élő nemzeti kisebbséggel, a mi esetünkben a magyarokkal. Ezért szólítjuk meg mi az USR-t, ezért szólítjuk meg a PNL-t, és ezért próbálkozunk a Băsescu-féle párttal is, és nemcsak ebben az ügyben. Akkor is, amikor a nyelvhasználati törvényről van szó, és akkor is, amikor más ügyekről van szó. Mert nem hiszem, hogy ezt valamelyik oldal kisajátíthatja, a kormányoldal vagy ellenzék. (Azért mondom, hogy kormányoldal, és nem baloldal, mert a PSD egyre távolabb van attól, hogy baloldalinak nevezhetnénk, és a liberális párt már régóta távol van attól, hogy liberálisnak lehessen őket nevezni. Az csak ott maradt a nevükben, hogy liberális.) Amikor március 15-ről beszélünk, azt várnám el, hogy egy ilyen kérdés mellé mindkét oldal álljon oda, és ha vannak fenntartásaik, akkor azt meg kellene beszélni. De nem hiszem, hogy ezt mindig a kormányon lévő oldallal kellene megbeszélni. Ez elvezethetne oda, hogy egy adott pillanatban a kisebbségi kérdést, a magyar ügyet kiemelhessük a napi politikai harcokból a többség-kisebbség, ellenzék-kormányoldal háborúból, mert ez egy folyamatos belpolitikai harc, nem csak nálunk, máshol is. Se ez nem ma fog megtörténni, nincsenek nekem sem illúzióim. Az elmúlt időszakban számtalan olyan eset volt, ahol a PSD-ALDE kezdeményezéseit mi nem támogattuk, és a következő időszakban is lesznek olyan kérdések, ahol nem fogjuk támogatni az ő kezdeményezéseiket, mert úgy gondoljuk, hogy nem szolgálják a közjót. Például az áfával kapcsolatos beterjesztésüket nem fogjuk támogatni, mert nem tartjuk jónak, nem tartjuk helyesnek. Ez így fog működni a továbbiakban is, függetlenül attól, hogy van vagy nincs parlamenti megállapodás. Ha kérnek támogatást valamihez, megnézzük, hogy a mi szempontjaink szerint a közjót, az általános érdeket, a magyar közösség érdekeit szolgálja vagy nem, ha szolgálja, akkor megszavazzuk, ha nem szolgálja, akkor nem szavazzuk meg. Így állunk hozzá ebben a pillanatban ehhez a parlamenti együttműködéshez, és meglátjuk a parlamenti ülésszak végén, december végén, hogy hogyan folytatjuk. Én a parlamenti ülésszak alatt ezt nem szívesen vitatnám, tárgyalnám újra. Szeptember elején hoztunk egy döntést, az december végéig érvényes. Persze, előállhat egy olyan helyzet menet közben is, amikor az ember azt mondja, hogy eddig volt és nem tovább, de minden héten arról beszélni, hogy akkor fenntartjuk/nem tartjuk fenn, széttépjük/nem tépjük szét, fölmondjuk/nem mondjuk föl, ahhoz hasonlítana, mint amit, nagyon rosszul, ’96-’97-’98 táján minden héten vitattunk, hogy bent vagyunk vagy kint vagyunk, maradunk vagy megyünk. Ezzel töltöttünk el másfél-két esztendőt az első kormányzási időben. Nem lehet ezt így csinálni. – Miközben a romániai politikában egyre nagyobbak a szakadékok a románok és a magyarok között, diplomáciai szinten mintha egyre közelebb kerülne Magyarország és Románia, legalábbis a külügyminiszterek egyre gyakrabban találkoznak. Valós ez a közeledés, vagy csak a véletlen hozza azt, hogy idén a korábbinál több kétoldalú találkozó volt? – Azért annyi véletlen nincsen, hogy ilyen gyakran találkozzanak a külügyminiszterek. Azt gondolom, hogy ez a normalitás felé vezető út, mer ha megnézzük az egymással szomszédos európai államokat, hogy például Hollandia, Belgium, Franciaország, Németország, Spanyolország bármelyik szomszédjával milyen gyakran találkoznak a kormányzati szereplők, a vezető politikusok, akkor az a természetes, hogy szinte hetente, kéthetente, háromhetente találkoznak. Ha dolguk van, és nem telefonon akarják megbeszélni, akkor beülnek az autóba, fölülnek a repülőgépre, megbeszélik, visszaülnek a repülőgépre, és hazamennek, és az egészet egy fél nap alatt letudták. Közép-Kelet-Európában is ez kellene normális legyen, függetlenül attól, hogy kinek mi az álláspontja egy-egy globális kérdésben. A regionális együttműködésnek sok politikai-gazdasági érdeket kell kielégítenie, és ha ezeket az érdekeket össze lehet hangolni, akkor mindenki nyer. Nyernek belőle a románok, a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szlovénok, osztrákok, mindenki. Én hiszek a közép-kelet-európai együttműködések erősítésében. Ennek a térségnek az érdekeit meg kell tudni jeleníteni az Európai Unióban, amikor lehet, együtt, amikor nem lehet, akkor külön. A Három Tenger Kezdeményezés is, amiről nagyon keveset beszélünk, nem csak egy jószomszédi és biztonságpolitikai kérdés, az egy nagyon komoly gazdaságpolitikai együttműködés lesz, amennyiben a működése kiteljesedik, és tartalommal fog megtelni. Ezért én azt gondolom, hogy az lenne a normális, hogy ne csak a külügyminiszterek találkozzanak, hanem a miniszterelnökök, miniszterek, államtitkárok, szakpolitikusok, szakértők is, hisz az elmúlt esztendőkben, úgy 2011-től errefele, annyira megromlott a viszony, elmérgesedett, vagy megszakadt a kapcsolat, hogy az nem normális. Nem lehet azt természetesnek venni, hogy eddig nem találkoztak, és csodálkozni azon, hogy mi a fene történt, hogy most találkoznak. Bízom benne, hogy azok a gesztusok, az a nyitás, amit egyik fél is, másik fél is, ilyen vagy olyan formában megfogalmazott, tartós lesz. Nem lesz egyszerű a bizalmat visszaépíteni, ezt elismerem. Nem lesz egyszerű az elrontott dolgokat helyrerakni, de, ha el sem kezdik, akkor azok tovább romlanak. És én nem hiszem, hogy ez érdeke lenne a románoknak, vagy érdeke lenne a magyaroknak, rólunk nem is beszélve. Nekünk, erdélyi, romániai magyaroknak nem az az érdekünk, hogy a két állam folyamatos vitában, feszültségben, neadj’isten, konfliktusban éljen. – Érdekes követni azt, hogy az, ami a politikában történik, hogyan szivárog vissza a társadalom szintjére. Az Elie Wiesel Kutatóközpont időnként megrendel egy olyan kutatást, amiben azt vizsgálja, hogy a különböző kisebbségekhez hogyan viszonyulnak a romániaiak, és most azt tapasztaljuk, hogy 2015-höz képes a magyar kisebbséggel szemben elutasítóbbak a romániaiak. Furcsa számomra, hogy a bukarestiek körében mennyire nagy a magyarokkal szembeni elutasítás szintje. – Szociológusoktól kellene megkérdezni a magyarázatnak a különböző részleteit. Én azt gondolom, hogy a nagyon aktív bukaresti fiatal és középkorú társadalmi réteg sok tévét néz, Realitateát, Digit, Antena 3-at. Ezekből most már jóideje a magyarellenesség, a magyarok iránti antipátia ömlik. Ők a bukaresti társadalom legaktívabb rétege, a manipuláció őket sokkal hamarabb eléri. És nem élnek együtt a magyarokkal, mint mondjuk itt, Erdélyben, talán ez az egyik magyarázata, de nem biztos, hogy az egyetlen magyarázata. Ennek a jelei már jó ideje látszanak, ezt érezzük, mondjuk. A másik, amivel nem szembesül minden nap a polgár, de például a parlamentben mi látjuk, hogy az erdélyi román képviselők többsége az, párttól függetlenül, akik a legkevésbé akarják elfogadni például azt, hogy március 15-tel kapcsolatban lehet hozni egy jó döntést. A délieket ez különösebben nem érdekli, velük ebben az ügyben vagy a nyelvhasználat ügyében hamar szót lehet érteni, mert ott ezt nem kell alkalmazni, Alexandriában senki nem fog magyarul beszélni az önkormányzatban, és március 15-ét sem fogják valószínűleg megünnepelni Alexandriában az ott élő magyarok. Az erdélyi képviselők azok, akik folyamatosan bombázzák a pártvezetést, hogy nem, nem és nem. Ezzel az elmúlt hetekben, hónapokban nagyon gyakran találkoztunk, és próbáljuk meggyőzni őket, a beszterceiket, a hunyadiakat, a brassóiakat, a Fehér megyeieket, helyenként a Kolozs megyeieket, Marosról nem is beszélve, hogy urak, hölgyek, évek óta együtt ünnepeljük, eljösztök, koszorúztok, beszédet mondtok március 15-én, fölolvassátok a miniszterelnök, az államelnök üzenetét, akkor most miről van szó, mi történt? Van egy ilyen típusú probléma is, amivel szembesülünk. Az Elie Wiesel központ felmérése engem is elgondolkodtatott. Van egy csomó olyan eleme, amiről a következő időszakban a politikusoknak, a társadalomkutatóknak, politológusoknak érdemes lenne alaposabb beszélgetéseket, elemzéseket végezni, mert azt mutatja, hogy a román társadalom többnyire azokat a kisebbségeket fogadja el, amelyek létszámban nagyon-nagyon lecsökkentek. Velük kapcsolatosan a bizalom nagyobb, vagy az ellenszenv kisebb. Azokat, akik nagyobbak vagyunk, és a befolyásunk érezhető, nem fogadja el. A romákat sem, de őket más okból. És azokat nem fogadja el, akikkel nem találkozott soha, de akikről hallotta, hogy esetleg bánthatják a román embert. Ezekre koherens magyarázatot adni és orvoslást találni nem egy egyszerű mutatvány. – Egy politikai pártnak van-e lehetősége egyáltalán, hogy a társadalomban pozitív változásokat idézzen elő ezzel kapcsolatban? – Önmagában nincs. Azt mondani, hogy a politikusok mindenhatóak, és csak azon múlik, hogy ők meg akarják-e változtatni a társadalmat, vagy nem, szerintem hiba. De a politikusoknak – a mi esetünkben az RMDSZ politikusainak, önkormányzati és parlamenti képviselőinek – próbálniuk kell minden esetben a párbeszédet újrakezdeni, próbálniuk kell érvelni, próbálniuk kell a bizalmi szintet ha nem is országosan, egyből, de helyenként, pontszerűen növelni, különböző társadalmi rétegekkel találkozva. És ebben jó lenne, ha minél nagyobb szerepet vállalna az értelmiség is. Nem úgy, hogy a politikai vitákban részt vegyenek, hanem úgy, hogy írjanak románul, vitázzanak románul, ne csak a politikusoktól várják el, hogy ezt a feladatot elvégezzék. De ez a román oldalról is ugyanígy igaz. Mostanában sokszor mondtam, de régóta gondolom, hogy talán ma sokkal célravezetőbb lenne az erdélyi románokkal intenzívebb párbeszédet folytatni. Ez nem azt jelenti, hogy a bukarestiekkel, a déliekkel vagy a moldvaiakkal nem kell beszélni, de talán most, a centenárium közeledtével, ebben az időszakban, a nyitottabb erdélyi románokkal – mert nem mindenki az – intenzívebbé kellene tenni a társadalmi párbeszédet minden szinten. Ez nem a politikusoknak a kiváltsága. A politikusok a parlamentben beszédeikkel, a törvényekkel, azzal a kis befolyással, amivel rendelkeznek (mert ma már nem akkora a politikusok befolyása, mint a 90-es években) javíthatnak vagy ronthatnak a helyzeten. Sajnos, az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy a felkorbácsolt, feltüzelt nacionalizmussal inkább rontanak. Azzal, hogy minden nap minden tévéadásban azt a látszatot akarják kelteni, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt, hogy a magyarok rosszat akarnak a románoknak, hogy a magyarok mindig csak bajt okoznak, hogy a magyarok a román társadalom biztonságát veszélyeztetik, azzal nem segítik a közeledést. És amikor ebbe akadémiai szinten is bekapcsolódnak román emberek, az hihetetlenül problematikus. Lehet az RMDSZ-t vádolni, hogy elrontja vagy elrontotta, nem teszi helyére a dolgokat vagy nem javítja, de nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban mi lettünk volna azok, akik a magyarellenességet szítottuk. Voltak olyan kijelentéseink, amelyek a románoknak nem tetszettek, de azokat soha nem a sértés szándékával mondtuk. – A tévén keresztül nézve valóban úgy tűnhet, hogy a parlamentben folyamatos konfliktushelyzet van a magyarok és a románok között. – 15-20 percig kérdezgetnek a tévések a parlament folyosóján, én nagyon türelmesen, nagyon őszintén elmondom, mi a véleményünk gazdaságpolitikai kérdésekről, a gáztőzsdéről, mindenféle egyéb ügyekről. Utána semmit nem játszanak be, csak azt az egy dolgot, hogy nem szavazzuk meg a TVA-t, és összevesztünk a PSD-ALDE-val. Egy 15 perces beszélgetésből csak azt az egy dolgot bejátszani engem semmi másról nem győz meg, csak arról, hogy van egy nagyon erős manipulatív szándék. Feszültségkeltés, feszültségkeltés, feszültségkeltés. Transindex.ro 2017. november 2.A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig – Vizi László Tamás új könyvét mutatják beNovember 6-án Szatmárnémetibe érkezik Vizi László Tamás, hogy a helyi olvasóközönséggel is megismertesse új könyvét. Az eseményre Csókási-Budaházi Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmári fiókjának elnöke, a könyvbemutató szervezője hívja meg a Szatmár.ro olvasóit. „Egy erdélyi turné keretei között megtartott könyvbemutatóval érkezik városunkba Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára. A könyv címe A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig, és a Trianon köré csoportosuló – revízió, határkérdés, nemzetegyesítés – mindig aktuális problémakörével foglakozik. A nagy érdeklődéssel várt könyv a maga műfajában egyedülálló, hiánypóló vállalkozás. A fülszöveg szerint »kutatói szakszerűséggel vannak leírva azok a rendezési tervek, határmódosítások, ideák, konfliktusok és kényszer-megegyezések, melyek 1920-tól 2010-ig születtek a magyar sebek begyógyítására.« A szerző a nemzetegyesítést a Nemzeti Összetartozás nyilatkozatának nézőpontjából kívánja megközelíteni, egyben a »gyász napját« ennek a szimbólumává tenni. A kitűnő előadó hírében álló történész, jogász a szatmárnémeti EMNT Árpád (Vasile Lucaciu) u. 18 szám alatti székházában tartja előadását, 2017. november 6-án, hétfőn délután 6 órakor. Főtámogató a miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap.” Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 3.Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak SzamosújváronRomhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE. Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta. Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök. Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman. A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman. Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól. Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 4.Magyarul beszélt egy üzletben, bántalmazták a kolozsvári színésztBántalmazták a kolozsvári Váróterem Projekt társulatvezetőjét, Imecs-Magdó Leventét, mert magyarul beszélt egy üzletben. Az egy hete történt esetről szombaton számolt be e-mailen portálunknak a 30 éves színész, aki nem tett feljelentést az ügyben. Az üzlet alkalmazottja tagadja, hogy bántalmazták Imecs-Magdó Leventét. A társulatvezetőtől megtudtuk: negyedmagával – többek között a budapesti unokatestvérével – sörözött egy kolozsvári központi szórakozóhelyen múlt pénteken. Az utolsó rendelés után úgy döntöttek, hogy a társaság női tagját hazakísérik, vesznek pár sört és kólát, és felmennek a színész lakására beszélgetni. Az Eroilor (Deák Ferenc) utca 35. szám alatti TopDrinks italboltba tértek be vásárolni. „Miért beszéltek magyarul?” Az elárusító – legalábbis az a magas férfi, aki a kiszolgálópult mögött állt – szemmel láthatóan ittas állapotban volt. Hátramentek a hűtött italokhoz, és azt tárgyalták egymás között – nyilván magyarul –, hogy mit is vásároljanak, amikor megjelent az üzlet hátsó helyiségéből egy szintén magas és szintén láthatóan ittas, kopasz férfi, s feltette a kérdést: „De ce vorbiți în limba maghiară în România?” (Miért beszéltek magyarul Romániában?) „Viselkedésünk végig felettébb civilizált volt, pedig általában gyors dühű vagyok. Most azonban – tekintettel a valóban megnyugtató és tartalmas találkozásra rég nem látott rokonaimmal – annyit válaszoltunk, hogy unokatestvérünk magyarországi, nem tud románul, nyilván magyarul beszélünk vele” – számolt be a színész. A férfi ismét feltette ugyanazt a kérdést, és egy eredménytelen vita alakult ki közöttük. A színész és társai próbálták – teljesen hiábavalóan – elmagyarázni, hogy joguk van az anyanyelvhasználathoz, illetve több próbálkozást tettek arra, hogy befejezzék a vásárlást és távozzanak – szintén eredménytelenül. „Dulakodásig fajult a dolog. Időközben odajött a pultnál álló magas srác is, valamint az éjjeliőr – kezdetben úgy tűnt, hogy szándékuk az egyre hevesebb kolléga (?) megfékezése, de ez hamar ellenünk fordult, és ők is a pártjára álltak. Két dolgot emelnék ki: budapesti unokatestvéremet, akiről megtudták, hogy külföldi állampolgár, egyáltalán nem bántották, csak velünk kettőnkkel foglalkoztak, akik románul igyekeztünk szót érteni velük. Illetve a kopasz fickó szájából elhangzott egy ilyesmi mondat az éjjeliőr felé, aki egyébként egy idősebb, alacsonyabb pasas volt: én neked elnézem, hogy magyarul beszélj, de ezek itt ne beszéljenek magyarul. Ebből arra következtettünk, hogy az éjjeliőr is magyar nemzetiségű volt” – mesélte Imecs-Magdó Levente. Kapott egy öklöst A társulatvezető közlése szerint az unokatestvére volt mindvégig a leghiggadtabb. Azt mondta, hogy tegyék le megvásárolni szándékolt árut, és hagyják el az üzletet. Vissza is tették a kiválasztott italokat a hűtőbe, és elindultak kifelé. Ekkor már hosszabb ideje a magas kopasz férfi – aki az egészet kezdte – feléjük ütött, hadonászott, de mivel szűk volt a helyiség, sok áruval telepakolva, nem érte el őket. „Mikor kiértünk és azt hittük, hogy ezt megúsztuk ennyivel, az éjjeliőr és a pultnál álló ittas elárusító utánunk jött, és azzal vádaskodott, hogy loptunk a boltból, majd se szó, se beszéd utánunk jöttek és ütni kezdtek. Ekkor kaptam az ökölütést az államra, amitől megtántorodva a szomszéd üzlethelyiség ajtajának csapódtam. Általában békítő szándékkal léptem fel, konkrétan emlékszem, ahogy két kezemet feltartva lépek eléjük és azt mondom „Haideți să ne calmăm!” (Gyertek nyugodjunk le!) – ekkor kaphattam az öklöst” – idézte fel a történteket. A továbbiakban a magas, ittas elárusító felkapta az utcai terasz egyik székét, és hozzájuk akarta vágni, mire a színész unokatestvére is felkapott egyet. „Szerencsére időben le tudtuk fogni az érthetően dühös rokont, és el tudtunk menni a helyszínről, mielőtt nagyobb lett volna a baj. A korrektség és a minél nagyobb objektivitás miatt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nyilván bennünk is volt alkohol, illetve az engem ért ökölütést leszámítva más fizikai bántalmazás nem ért bennünket” – hangsúlyozta a színész. „Lelkiismeretem tiszta” Imecs-Magdó Levente közölte: azért is számol be a sajtónak a történtekről, mert a lelkiismerete tiszta: nem provokáltak, nem viselkedtek civilizálatlanul, nem ütöttek vissza, semmilyen kihágást nem vétettek. „Felháborító, hogy egy non-stop üzlethelyiség alkalmazottja beszámíthatatlanul ittas állapotban végzi a munkáját, sőt, a barátait is meghívja az éjszakai, munkahelyi dorbézolásra. (…) Felháborító az éjjeliőr tette, aki magyarként magyarokat ver ki etnikai alapon. (…) A legfelháborítóbb pedig maga az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés, mely egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben, és, hogy a politikum által generált nacionalizmus milyen káros hatással van mindennapjaink biztonságára. Ezért is döntöttem a felszólalás mellett” – fogalmazott a társulatvezető. A színész azt is leszögezte: ügyként, és nem egyedi esetként tekintek a történtekre. Közlése szerint nem akar a „kauflandos micces eset” szintjére jutni, de ha nagyon leegyszerűsíti a dolgokat, tulajdonképpen az történt, hogy nem szolgálták ki Kolozsváron, egyértelműen azért, mert magyarul beszélt, „ráadásul ezért meg is vertek kicsit”. Ezért nem tett feljelentést A társulatvezető nem tett rendőrségi feljelentést, és ezt már bánja. Indoklása szerint azért nem tett feljelentést, mert: „nem történt nagy baj” „olyan közegből jövünk, ahol azt tanultuk, hogy ezeket a dolgokat jobb nem piszkálni” „elfoglaltak vagyunk, sok teendővel, nincs idő ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni” Ennek ellenére a színész úgy gondolta, hogy állampolgári kötelessége felhívni a figyelmet az ilyen ügyekre. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, egyáltalán nem célja az ügyet a románok ellen fordítani. „Itt kizárólag egyénekről van szó, és nem egy nemzetről. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is vannak efféle esetek, sőt, ott a politikum részéről talán még nagyobb az elnézés az ilyen esetek iránt” – magyarázta. „Célom sokkal inkább az lenne – még ha túlzottan idealizáló is, hogy próbáljunk meg erről nyíltan, békét keresően dialogizálni, elkerülve a gyűlöletet, a szélsőséges nacionalizmust, előtérbe helyezve a széleskörű tájékoztatást, a közinformálást, az egymás mellett élő etnikumok történelmét bevezetni az oktatásba, és eleve egy közös történelemszemlélet kialakítását. Ez nem kevés, tudom. Ennyit szerettem volna mondani” – zárul Imecs-Magdó Levente levele. FRISSÍTÉS: Tagadja a bántalmazást az elárusító A Krónika szombaton délután felkereste a Deák Ferenc utcai TopDrinks üzletet, ahol éppen az az eladó volt szolgálatban, akit azzal vádol a színész, hogy öklével állon ütötte. Alexandru Tiberiu a lapnak cáfolta, hogy ittas lett volna azon az éjszakán, és azt is, hogy bántalmazta a társulatvezetőt. Az eladó azt is elmondta, Imecs-Magdó Leventéék nem az üzlet alkalmazottaival kerültek szóváltásba, hanem más vendégekkel, és nincs is éjjeliőrük. A férfi felidézte, azon az éjszakán is egyedül szolgált ki, és felfigyelt az üzlet hátsó feléből hallatszó szóváltásra. Hátrament, és felkérte a társaságot, hogy hagyják el az üzletet, ne odabent veszekedjenek. Leszögezte: akkor látta először a feltételezett agresszort és a másik férfit is, aki a színész szerint éjjeliőr lehetett. Alexandru Tiberiu közölte azt is: a két csoport távozása után ki se lépett a boltból, hiszen ezt tiltja a szabályzat, és nemhogy ő nem ütött, nem is tapasztalt fizikai bántalmazást; szerinte ha ilyesmit lát vagy hall, azonnal megnyomja a pánikgombot. A Maszol az esti órákban kereste telefonon Imecs-Magdó Leventét, de a társulatvezetőt nem tudtuk elérni. Ha sikerül megszólaltatni, cikkünket frissítjük. maszol.ro 2017. november 9.Arany Jánostól Kalotaszegig (XXIX. Népzene- és néptánctalálkozó)Balladákra épített táncjátékkal és táncházzal kezdődik holnap a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány szervezte idei népzene- és néptánctalálkozó, szombat délelőtt legényes- és szólótáncversenyt tartanak, este a hagyományos gálaműsoron fellép a házigazda együttes és a meghívottak, vasárnap a gyermekeké a színpad. Az már biztos, hogy jövőben, a harmincadik találkozó egyfajta lezárása lesz az eddigi folyamatnak, az eredeti célt, hogy a Háromszék Táncegyüttes stúdióközeli helyzetben készítsen felvételeket idős adatközlők táncáról, muzsikájáról, eme élő kincstár kiöregedése és megfogyatkozása miatt nem lehet tovább követni. Pörge Dani, Sinkó Tera, Dalos Eszti, Tuba Ferkó, Rebi néni, Ágnes asszony egy úton jár, a bűn útján, egyfelé tart, a halálba. Kéjvágyuktól vezérelve az ördöggel cimborálnak, s kínok kínjával fizetnek – idézzük a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladái nyomán készült táncjátéka műsorfüzetéből. Az előadás zenéjét ifj. Csoóri Sándor szerezte, rendezője a társulatalapító Fitos Dezső és Kocsis Ildikó. A Háromszék Táncegyüttes igazgatója lapunknak elmondta, azzal, hogy az idei népzene- és néptánctalálkozóra a hagyományos folklórműsortól eltérő táncjátékot is meghívtak, jelezni kívánják, hogy a rendezvény nyitna a jövőben más műfajok irányába is éppúgy, ahogy ez megjelenik a néptáncegyüttesek műsorpolitikájában is. Deák Gyula közölte, azt tapasztalják, hogy az idős adatközlőket már nem lehet nagy távolságokra utaztatni, nem vállalják a fellépést, ezért le kell mondaniuk arról, hogy a tőlük való gyűjtés legyen a fő célja a találkozónak. Ezt Ivácson László, az együttes művészeti vezetője is megerősítette, megtoldva azzal, hogy nincs már olyan hagyományőrző vidék, ahonnan ne gyűjtöttek volna, lefilmezték az ismert adatközlők minden táncát, muzsikáját (az együttes az eddigi találkozókon több mint ötszáz adatközlőtől gyűjtött anyagot). Az eredeti terv szerint az idei gálaműsor kiemelt meghívottjai kalotaszegi hagyományőrzők lettek volna, ellenben ezt csak részben sikerült megszervezni. Idős adatközlők nem tudnak részt venni a rendezvényen, de a kalotaszegi hagyományos tánc és muzsika mégsem hiányzik a gáláról, első alkalommal lép fel a találkozó színpadán a Kalotaszeg Néptáncegyüttes. A szombat esti gálaműsor további fellépői: a Szentendrei Táncegyüttes, a Fitos Dezső Társulat, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és a Százlábú Néptáncegyüttes, a délelőtti legényes- és szólótáncverseny nyertesei, a Háromszék Táncegyüttes és a Heveder zenekar. Délután bemutatják Both Zsuzsa népszokásokat tartalmazó Ünnepnaptár című oktatási segédjegyzetét, ez annak a sorozatnak része, amelynek első három kiadványa a néptánc, a népzene és a népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. A vasárnapi gyermekgála kiemelt meghívottja a dicsőszentmártoni Apró Kökényes Néptáncegyüttes, rajtuk kívül még fellép a gelencei Burustyán, a kézdiszentkereszti Kincsek, valamint a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák és Kincsek együttes és a Székely Mikó Kollégium néptánckara. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 10.Az erdélyi '56-ról nyílt kiállítás Máramarosszigeten, ahol Márton Áron is raboskodottA jelenleg börtönmúzeumként működő épület 1950 és 1955 között a politikai foglyok börtöne volt. Az 1956-ban meghurcolt erdélyi magyarokat bemutató kiállítás nyílt Máramarosszigeten a volt börtön épületében működtetett emlékmúzeumban. A kiállítás anyaga egy többéves kutatás eredménye, amelyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatói vettek részt. Az átvizsgált levéltári dossziék alapján elkészült az erdélyi magyar 1956-os szervezkedések és csoportok történeti képe, valamint a kommunista totalitárius rendszer válaszát jelentő megtorlást is bemutató kiállítás. Ennek egyik sajátossága, hogy konkrét szereplőkön keresztül mutatja be az ’56-os szabadságharc erdélyi vonatkozású történéseinek néhány mozzanatát, így téve emberközelivé a múltat. A kiállítás anyagában a különböző régiók történései jelenednek meg, nyolc csoportra osztva – vádeljárások és ítéletek konkrét adatait is tartalmazva. Az eseményt a BBTE Magyar Történeti Intézete, a Buza László Egyesület, a máramarosszigeti börtönmúzeum, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hozták tető alá. Dobes Andrea történész, muzeológus a megnyitón elmondta: a kiállítás abból a célból jött létre, akárcsak a börtönmúzeum, hogy tudatosítsa a kommunizmus borzalmait a meghurcolt áldozatok sorsán keresztül. A kiállítás megnyitóján Lönhárt Tamás, a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára tartott előadást, amely rövid áttekintése volt a Lengyelországból kiinduló események sorának. A lengyel eseményekkel szolidarizáló budapesti fiatalok által kirobbantott forradalom iránt pedig, a felgyülemlett kisebbségi sérelmek miatt, az erdélyi magyarság jelentős része is szolidarizált. Schwartz Róbert, az EMNT kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte, a kiállítás méltó emléket állít az 56-os hősöknek. Hunyadi Attila Gábor, a BBTE Magyar Történeti Intézetének oktatója, a Buza László Egyesület alelnökeként a fiatalok, iskolai és egyetemi hallgatók számára működtetett tevékenységeket és pályázási lehetőségeket ismertette, melyek által az egyesület több éven keresztül az erdélyi magyar történelmi és kulturális értékek megismerését szolgálta sikeresen. Elszigetelt világ a város közepén A város központjában található börtönmúzeum 1948–1955 között a kommunista rendszer politikai börtöneként szolgált. Az épület az egykori Királyi Törvényszék mellett, Máramaros vármegye börtöne volt. Az egykori bíróság épülete jelenleg a máramarosszigeti Polgármesteri Hivatal épületeként is szolgál. A Börtönmúzeum bárki számára látogatható: 1993-tól elkezdték az épület felújítását, napjainkban pedig a kommunista rendszer bebörtönzött áldozatainak állít emléket. Az itt egykor fogvatartott személyek két csoportra oszthatók: a miniszterek, államtitkárok és a pártban aktív politikai szerepet vállaló személyek, valamint a római és görög katolikus püspökök és papok csoportja. Egyszerre kétszáz fogvatartott élt itt bezárva, amelyből 53-an a börtön falai közt vesztették életüket. Őket a Máramarosszigethez közel, a szegények temetőjében hantolták el – jelöletlen sírokban. Ezen a helyen hantolták el Iuliu Maniut is, akinek a földi maradványait eddig nem sikerült azonosítani. 2006-ban tettek erre kísérletet, de az erre vonatkozó ásatások nem jártak sikerrel. A börtönben nem volt orvosi ellátás, a cellákban nem volt wc, a téli időszakban a fűtést egy, a celláról cellára vezetett vízcsövön keresztül oldották meg, amelyet végül felszámoltak, mert a fogvatartottak azon keresztül, Morse-kóddal kommunikáltak egymással. Tisztálkodási lehetőség hetente egyszer volt. Márton Áron is itt raboskodott, a 45-ös cellában tartották fogva romai és görög katolikus papokkal együtt. Az ő ügyében 1951-ben hoztak ítéletet, majd Máramarosszigetre szállították. A börtönmúzeum ebből kifolyólag zarándokhelyként is szolgál azok számára, akik lerónák tiszteletüket a néhai püspök előtt. A legtöbb máramarosszigeti rab ügyében nem hoztak ítéletet, a fogvatartottakat Duna Munkatelep fedőnév alatt internálták, vallatták és tartották fogva. A kiállításmegnyitón Lönhárt Tamás a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára előadásában az 56-os forradalom lengyelországi előzményeiből kiindulva felvázolta, hogy mi vezetett Romániában a magyarországi 1956-os forradalommal való szolidaritáshoz, amely végül Erdélyben is bebörtönzésekhez és megtorláshoz vezetett. Mi történt ’56-ban? A Lengyelországban végbemenő politikai válság következtében, annak fordulataként Wladyslaw Gomulkát választották meg főtitkárnak. A magyar forradalom túlnőtt a „lengyel példán” – rendszerváltó forradalommá vált. Végül a szovjet haderő bevonulásával, Magyarországon fegyveres szabadságharc bontakozott ki. Október 23-án Nagy Imre kormányt alakított, ami történelmi jelentőségű, mert ez volt az első alkalom a magyar kommunista államhatalmi berendezkedés történetében, hogy nem Moszkvából neveztek ki valakit az ország élére: a népakarat által legitimizált kormányhatalom jött létre. Október 23–25. között a magyar kormány két tűz közé kerül, egyrészt a szovjet intervenció, másrészt a fegyveres felkelés kereszttüzében a békés megoldást kereste. Október 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt támogatás nélkül maradt. Ennek következtében a többpártrendszer elfogadásával átalakult a Nagy Imre kormány: 5 párti koalíciós kormányként folytatta, mely első ülését november 3-án tartotta az Országgyűlés épületében. Már november elsején Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, ami a szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatott egységeinek kivonását kellett volna eredményezze. Közben Kádár János november elsejétől Moszkvába utazott, ahol felkészítik, hogy ő lesz a következő vezetője a Nagy Imre bukása utáni Magyar Népköztársaságnak. November 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonulnak Budapestre. Király Béla, mint a Nemzetőrség akkori parancsnoka bizonyította, hogy Nagy Imre utolsó pillanatig nem adta ki a tűzparancsot: a felkelő csoportok döntése volt, hogy a magyar nép nevében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. A fegyveres harc november 23-ig tartott. Ezután általános sztrájkba léptek a munkások, abból a megfontolásból, hogy ha megbénul az élet, megbénul a kommunizmus is. Ez a tiltakozás 1957 április elsejéig tartott, ez volt a világtörténelem leghosszabb sztrájkja. Az erdélyi 56 és a preventív terror Ezzel egy időben a romániai magyarság fellépését a magyar kisebbséget ért sérelmek indokolták, a nemzeti szolidaritás megnyilvánulása mellett. 1956 szeptemberében a magyar írókkal Miron Constantinescu kormányfő keresi a párbeszédet: őszintén beszámoltak arról, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek milyen helyzetet teremtettek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése döntött: megnyitja a román-magyar határt, valamint az egyetemi oktatás minden intézményében magyar tannyelvű vonalra lehetett újból jelentkezni 1956 októberében. Arra is engedélyt adott, hogy az egyetemisták önálló diákszervezeteket hozzanak létre a már meglévő kommunista szervezetek mellett Ezek megalakítását arra használták fel az egyetemisták, hogy saját programot fogalmazzanak meg. Megválasztják vezetőiket. Később ebből következtek az első letartóztatások, melynek során a hatalmon lévő kormány preventív terrort vezetett be. Ennek célja: „félj, hogy ne is merd megtenni”. Ennek során ártatlan embereket is letartóztatnak, ami tovább fokozta a feszültséget. November közepén a román kommunista kormány leállította a letartóztatásokat és elkezdődtek a megfigyelések. Az erdélyi 1956-os eseményeket bemutató kiállítás alanyai közt szerepel a homoródalmási Nyitrainé Deák Berta, valamint a Moyses Márton baróti diák, akiket politikai alapon, rendszerellenesnek bélyegzett nézeteik miatt hurcolt meg a Securitate. Nyitrainé Deák Berta, aki részt vett az EMISZ összejöveteleken, egyetértett és támogatta a szervezet céljait. Perének vádirata szerint az EMISZ célja az „RNK-beli népi demokratikus rendszer megdöntése” volt. Valójában az EMISZ tagjai főleg unitárius lelkészek, teológusok, brassói munkásifjak, székelyföldi iskolások voltak. A szervezet célja közt szerepelt a fiatalabb generáció magyarságtudatának ápolása, történeti ismereteik, nemzeti és keresztény vallásos identitásuk erősítése. A vádpontok alapján Nyitrainé Deák Berta 25 év börtönt kapott, férjét és két fiát is letartóztatták. Moyses Márton Baróton végezte középiskolás tanulmányait. Novemberben másik három társával megpróbál átjutni Magyarországra a „forradalomért harcoló ifjakat megsegíteni”. Ő és Kovács János eltévedtek a határsávban és visszafordultak. Végül a BBTE hallgatójaként tartóztatták le 1960-ban. A Securitate által végrehajtott erőszakos kihallgatások ideje alatt, hogy ne tudjon vallani, rabruhájából kitépett szállal elvágta a nyelvét. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség 1961-ben 7 év börtönre ítélte. Tanulmányait soha nem folytathatta, egy mezőgazdasági kollektív gazdaságban dolgozott. Az 1968-ban a Prágai Tavaszt is eltipró kommunista önkény ellen tiltakozva, 1970-ben a Brassó megyei pártbizottság épülete előtt felgyújtotta magát. Égési sérülései ellenére a Securitate kórházi ágyán is vallatni próbálta, ennek következtében elhunyt. A Máramarosszigeten bemutatott kiállítás november 26-ig tekinthető meg. Ambrus István / Transindex.ro 2017. november 13.Emlékezetes fellépések, fergeteges sikerek a népzene és néptánc ünnepénVáltoztatni kell a célkitűzésen A sors szeszélye miatt, hagyományőrzők jelenléte nélkül tartották meg Sepsiszentgyörgyön a 29. Népzene- és néptánctalálkozót, mely így az némiképp a kényszerű szemléletváltás jegyében zajlott. Talán ennek köszönhető az új elemek beiktatása, hiszen a helyi és vendég együttesek fellépését legényes- és szólótáncversennyel egészítették ki. Sor került ugyanakkor könyvbemutatóra, valamint hagyományos módon a gyermekek is bizonyíthatták a népdal és -tánc területén szerzett jártasságukat. Az említett hiány ellenére is elmondható, hogy Háromszék fővárosa egy újabb sikeres és emlékezetes találkozó színhelye volt. Az idén bizonyossá vált, hogy a jövő évi, immár 30. alkalommal megszervezendő népzene- és néptánctalálkozó egy korszak lezárása lesz. Az eredeti cél, vagyis a hagyományőrzők évente megismétlődő, stúdió közeli helyzetbe hozása, és ezáltal tudásanyaguk rögzítése, valamint dokumentálása ugyanis immár nem tartható. Ennek oka pedig előrehaladott korukban keresendő, ezért a kialakult helyzeten változtatni sem lehet. Éppen ezért új célt kell kitűzni, mely egyben jellegváltoztatást is jelent, így megtörténhet, hogy két év múlva nem találkozóra, hanem fesztiválra kerül majd sor – tudhattuk meg Deák Gyula Leventétől és Ivácson Lászlótól, a szervezést lebonyolító Háromszék Táncegyüttes igazgatójától, illetve művészeti vezetőjétől. Döbbenetes előadás Az eseménysorozat a magyar virtust is megcsillantó, ugyanakkor a népi bölcsességet és az igazság melletti könyörtelen kiállást, valamint a bűnből fakadó egyéni és közösségi tragédiákat a tánc nyelvén döbbenetesen megfogalmazó és bemutató előadással kezdődött péntek este. A budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladáiból merítő táncjátéka fergeteges sikert aratott. Lenyűgözte, elgondolkoztatta, és a lelki megtisztulás lehetőségével is megajándékozta a Tamási Áron Színház nagytermét megtöltő közönséget, mely hosszantartó, viharos tapssal jutalmazta a látottakat. Telt ház a legényes-vetélkedőn A találkozó szombat délelőtt a 4. alkalommal megrendezett Székelyföldi legényes- és szólótáncversennyel folytatódott, melynek híre megtöltötte a Háromszék Táncstúdió nézőterét. A Magyarországtól Háromszékig, 16 éves kortól 24-ig jelentkező résztvevők szilaj tánca pedig nem csak a közönség lelkesedését váltotta ki, hanem a Fitos Dezső, Melles Endre és Ivácson László által alkotott zsűri elismerését is. Jogosan, tesszük kívülállóként hozzá, hiszen két nehéz próbatétel várt rájuk. Az első a kötelező volt, mely során a messze földön híres Mátyás István – Mundruc (1911–1977) vistai legényes táncát kellett archív felvételek alapján eljárni. A másodikban a versenyző szabadon építkezhetett a kalotaszegi legényes motívumkincséből, de tetszés szerint bemutathatta saját legényesét is. Mindezt pedig oly nagy lelkesedéssel, lendülettel és odaadással oldották meg, hogy mind elismerésben részesültek. Így a kézdiszentkereszti Boldizsár Attila és a budapesti Cseh Zsolt Bence különdíjat, a bökönyi Dudás Dávid (Magyarország) és a sepsiszentgyörgyi Kisgyörgy Máté közönségdíjat, a soproni Kilyénfalvi Áron az év kiváló legényes táncosa, a kenderesi (Magyarország) Lukács T. László és a budapesti Mir Dávid a legényes újraalkotója, a csernátoni Oláh-Ghiurca Tamás kiváló teljesítmény, valamint a tardi (Magyarország) Zelei Ákos az év kiváló legényes táncosa díjat kapott. Kár, hogy a párosba csak Stefán Bence és Dobai Katalin nevezett be, az ő teljesítményüket különdíjjal ismerték el. A siker remélhetőleg a vetélkedő évente ismétlődő megszervezésére sarkallja az illetékeseket. Fogódzó a népszokások megismertetéséhez Szombat este a rendezvény szerves részeként mutatták be a sepsiszentgyörgyi születésű, azonban Kolozsváron élő és tevékenykedő Both Zsuzsa néptáncos és néprajzos Ünnepnaptár című, népszokásokat tartalmazó, oktatási segédjegyzetként meghatározott könyvét. A kiadását biztosító Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnökétől, Deák Gyula Leventétől megtudhattuk, ez a kötet annak a sorozatnak a része, melynek első három kiadványa a néptánc, népzene és népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. Célját pedig a jeles napokhoz, ünnepekhez kötődő hazai népszokások megismertetésében, megszerettetésében, esetleg a további kutatásukra serkentésben határozták meg. Elsősorban a pedagógusok közösségét szeretnék vele megszólítani, de rajtuk kívül mindenkit, aki a hagyományok megőrzésén, továbbadásán és éltetésén fáradozik, részt vállal a népi kultúra terjesztésében, illetve csak egyszerűen érdeklődik hagyományaink iránt. Dr. Kinda István néprajzkutatónak a szerzővel ez alkalomból folytatott beszélgetéséből a továbbiakban többek között az is kiderült, hogy a könyv a naptári év időszakaihoz, az élet nagy ünnepeihez és eseményeihez kötődő hazai magyar szokásokból tartalmaz válogatást, a teljesség igénye nélkül. Az elején található térkép a források táji besorolásához nyújt segítséget, a Csízió elnevezésű zárórész pedig egy átlátható összefoglalás a jeles napokhoz fűződő főbb szokásokról, illetve a gazdálkodáshoz vagy időjáráshoz fűződő szabályokról és rigmusokról. Fergeteges gálaest A könyvbemutató után gálaest következett, mely – amint ismét bebizonyosodott – túlnőtt a színházterem befogadóképességén, hiszen egyeseknek még állóhely sem jutott. A fellépések sora a Háromszék Táncegyüttes Kodály Zoltán zeneszerző és pedagógus, akadémikus emléke előtt tisztelgő etűdével, a legényes- és szólótáncverseny díjainak kiosztásával és a résztvevők közös táncával vette kezdetét. A folytatásban a sepsiszentgyörgyi Balázs Gergő kristálycsengésű hangon előadott népdallal ajándékozta meg a nagyérdeműt, majd a szintén sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház égisze alatt működő, Virág Endre és Virág Imola által irányított Százlábú és a Tőkés házaspár vezette Kincskeresők Néptáncegyüttes bihari táncokat bemutató fellépése következett a Heveder Zenekar kíséretében. A széki Tamás Márton Kántor (1936–2017) táncos emlékének Vitus Márton és Melles Endre általi felidézése után, a Kalotaszeg Néptáncegyüttes a szintén helybéli hagyományőrző zenészek kíséretében adott elő egy csokorra valót a tájegység jellegzetes táncaiból, majd ismét a Háromszék Táncegyüttes nagysajói magyar és román táncai következtek. A gálaestet a Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes újabb nagysikerű fellépése zárta. A Falusi színek című táncjáték a Kárpát-medence kulturális sokszínűségéből, kimeríthetetlen folklórkincséből, változatos szokásvilágából nyújtott ízelítőt. Az előadások után, pénteken és szombaton egyaránt, hajnalig tartó táncházban húzták a talpalávalót a kalotaszegi hagyományőrző zenészek, valamint a Heveder zenekar és Folker együttes tagjai. Végül, de nem utolsósorban A népzene- és néptánctalálkozó, a hagyományokhoz híven, a vasárnap megrendezett gyermeknappal ért véget, melyet kézműves-foglalkozások, gyermek néptáncegyüttesek gálaműsora és gyermektáncház varázsolt felejthetetlenné a felcseperedő nemzedék számára. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. november 14.Látogatás a végvidéken: AldobolyMás, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől. Picinyke múlt Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...” Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban. – Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk. Vissza a jelenbe A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába. – A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt. – Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak. – Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet. Búcsú után Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet. Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu. Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel. Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 14.Megszűnés fenyegeti Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű hetilapjátBefektetőt keres, adományokat vár Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A szerkesztőség minden, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyar segítségére számít. Adományokat vár, befektetőket keres fennmaradásához Máramaros megye egyetlen magyar nyelvű lapja, a Bányavidéki Új Szó. A 29. évfolyamánál tartó hetilap szerkesztősége novemberben felhívást tett közzé, melyben a nehéz anyagi helyzetre hívja fel a figyelmet. A lapot támogató Pro Genius Egyesület felhívással fordul minden jó szándékú, az újság fennmaradását szívügyének tartó itthoni és külföldön élő magyarhoz, magánvállalkozóhoz, politikushoz, egyesülethez, alapítványhoz, politikai párthoz azzal a kéréssel, hogy ötletekkel, illetve lehetőségeihez mérten anyagilag támogassa lapunkat” – olvasható a lap november 3-i számának címoldalán közzétett felhívásban. A Bányavidéki Új Szó sanyarú helyzete a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) hétvégén Kolozsváron tartott szórványnapi találkozójának a napirendjén is szerepelt, ahol Deák László, a lap szerkesztője ismertette a jelenlegi állapotokat. Elmondta, az újság hat éve görgeti magával az állami hatóságoknál felhalmozott adósságát, mely már csak a kamatok miatt is egyre növekszik. Bár a jelenleg 2500 példányban megjelenő újság árát az eddigi 2 lejről 3-ra emelték, és a mintegy 1300 előfizető is egy lejjel többet, 7,5 lejt fizet havonta az olvasnivalóért, a drágítás távolról sem fedezi a hiányt. Pedig Deák László szerint „aprópénzhiányról” van szó, a szerkesztőség immár hat éve azt szeretné, ha helybéli magyar vállalkozó, befektető venné át a lapot, de ezek nem látnak benne üzleti lehetőséget. Az 1990-es évek elején az volt az elképzelés, hogy az akkor megvásárolt nyomdagép révén fogják eltartani az újságot, de napjainkban ez már nem érvényes, ugyanis megváltozott a nyomdatechnika, és a gép elavultnak számít. Deák László szerint a négytagú szerkesztőség által közzétett „kiáltó szónak” máris van eredménye, a felhívás első megjelenése óta eltelt két és fél hét alatt mintegy háromezer lej gyűlt össze. Az összeg csak az aktuális problémák megoldására elég, a fő bajt nem orvosolja, hangsúlyozta. További segítség a Communitas Alapítványtól nyert nyolcezer lejes támogatás, amely elmondása szerint másfél hónapig elég. (A nagybányai lap korábban húszezer lejes normatív támogatást kapott az RMDSZ-es alapítványtól, ez azonban megszűnt, jelenleg csupán a kért pénzösszeg felét hagyták jóvá.) Meg kellene érteni, hogy az újságra még szükség van” – jelentette ki Deák László, aki szerint ha a magyar közösség hagyja megszűnni a bástyaként működő partiumi szórványlapokat, a „pusztulás beáramlik a tömb irányába”. Hangsúlyozta, a lapot azért is meg kell tartani, mivel a térségben nem vált be másik kiadvány, bár a Szatmári Friss Újság szerkesztősége korábban jelentős anyagi befektetéssel megjelentetett egy bányavidéki mellékletet, a várt érdeklődés elmaradása miatt ez másfél év után megszűnt. A lap kiadása mellett a szerkesztőség a fiatal korosztály felé is próbál nyitni, a Bethlen Gábor Alap támogatásával tavaly hozták létre a hírportálként működtetett honlapot, melyet a közeljövőben szintén BGA-s támogatással fejlesztenek. A portál olvasóinak több mint fele a 30-40-es korosztályból kerül ki, míg az idősebbek Deák László szerint a nyomtatott lapot várják, és folyamatosan aggódnak a megszűnéséért. A segíteni akarók lejben a következő számlaszámokra juttathatják el adományaikat: Asociaţia Pro Genius Baia Mare, OTP Bank Romania. RO69 OTPV 3500 0008 0625 RO01, de forintban, euróban és dollárban is elfogadják a segítséget. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár) 2017. november 15.Könyvtári vetélkedőt tartottak Áprily Lajos életérőlHárom közpépiskola 30 diákja részvételével zajlott a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár által meghirdetett irodalmi és könyvtárhasználati vetélkedő, amelyet Áprily Lajos emlékére szerveztek. A díjazást a neves erdélyi költő, műfordító születésnapján, november 14-én tartották; az esemény az emlékezés jegyében zajlott. Ünnepélyes kiértékelő. Az eseményt Áprily Lajos születésnapjára időzítették a szervezők Áprily Lajos születésének 130. évfordulója alkalmából hirdetett irodalmi és könyvtárhasználati vetélkedőt a Gyergyószentmiklósi Városi Könyvtár középiskolás diákok számára. Annak ellenére, hogy a megfejtett kérdőívek leadására mindössze egy hetes határidőt szabtak meg az intézmény munkatársai, túljelentkezéssel szembesültek, így a beérkezés sorrendjében fogadták el a benevező csapatoktól a pályamunkákat. „Örömünkre nagy érdeklődés övezte a programunkat. A pályázati úton nyert keret miatt viszont nem tudtunk minden érdeklődő csapatot versenyben tartani, de így is bővítettük az eredetileg meghatározott létszámot” – mondta el a sajtónak Ferencz-Mátéfi Kriszta könyvtárigazgató. Hozzátette, a létszámbővítésnek köszönhetően a város három középiskolájából egységesen 5-5, egyenként kétszemélyes csapat vehetett részt a programon. Kiértékelés, tudásbővítés A vetélkedővel 9-12-es diákokat szólítottak meg. Az Áprily Lajos életére, munkásságára összpontosító feladatlap kérdéseit úgy állították össze, hogy a helyes válaszokért a versenyzők kénytelenek legyenek bemenni a könyvtárba, hogy az ott található könyvekből, folyóiratokból inspirálódjanak. A programmal az irodalom népszerűsítésére, az olvasás varázsának megélésére fektettünk hangsúlyt, ugyanakkor az is célunk volt, hogy a diákok betekintést nyerjenek a könyvtári rendszerbe – ismertette a keddi kiértékelőn Csergő Aliz könyvtáros, a program felelőse. Értékelve a pályamunkákat hangsúlyozta, a feladatlap irodalmi részét valamennyi csapat hibátlanul oldotta meg, a könyvtárhasználatra vonatkozó kérdésekre viszont nem mindenkinek sikerült helyes választ adnia. Éppen ezért ismertette a közkönyvtárak működésének rendszerét, kitérve arra is, hogy hogyan lehet könnyen eligazodni a több százezer kötet között. Rámutatott továbbá az olvasás jótékony hatásaira és arra is, hogy milyen haszna van a vetélkedőknek, vizsgáknak az ember életében. A versenyre beadott munkákban előforduló nyelvi és fogalmazási hibákon keresztül a helyes kifejezésmódra hívta fel a diákok figyelmét. A díjkiosztón a diákokat elkísérő magyartanárok által Áprily-versek hangzottak el, illetve a költő életéről és a művészeti irányt követő leszármazottairól is információk hangzottak el. Minden résztvevőt kitüntettek A verseny három legjobban teljesítő csapatának tagjait egy-egy Áprily-kötettel jutalmazta a könyvtár. Első helyen Batrin Attila Krisztián és Balázs Andor (Salamon Ernő Gimnázium) végzett, a második díjat Kovács Flóra és Mihálydeák Imola (Salamon Ernő Gimnázium) szerezte meg, a harmadik legjobb pedig Fülöp Tímea és Nagy Boglárka (Batthyány Ignác Technikai Kollégium) páros lett. A programban nem csak a díjazottak, hanem minden résztvevő kitüntetettnek érezhette magát, mivel a szervezők jóvoltából valamennyien részt vehettek egy kiránduláson: Áprily Lajos parajdi emlékházát látogatták meg a díjkiosztó után. Pethő Melánia / Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2026 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
