|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1305 találat | lapozás: 1-30 ... 1051-1080 | 1081-1110 | 1111-1140 ... 1291-1305 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kós Károly 2016. március 31.KESERŰ ERDÉLY SOK CUKORRALCsibi László: A kastély árnyékában; Kós Károly; Édes Erdély, itt voltunk Csibi László dokumentumfilmjei azáltal válnak széleskörben is élvezhetővé, hogy mindvégig elfogulatlan odaadással beszélnek az erdélyi múltról. Az interjúk dominanciája nem csak szerethetőséget kölcsönöz a filmeknek, hanem úgy mossa el a történelmi események és a jelen közötti papírszagú határokat, hogy azok érdeklődését is felkelti, akik nem kimondottan rajonganak a történelmi témájú dokumentumfilmekért. A rendező mindhárom filmjére jellemző az a tiszteletteljes és mégis bensőséges viszonyulásmód, amellyel a választott témához közelít – legyen az akár egy helyszín (A kastély árnyékában), egy személy (Kós Károly) vagy egy eseménysorozat, egy időszak (Édes Erdély, itt voltunk). A filmeken egy sajátos, következetes emberközpontúság vonul végig, amely már-már saját stílusjeggyé növi ki magát. A kastély árnyékában a bonchidai Bánffy-kastélyról (Electric Castle-rajongóknak kötelező!) és annak utolsó uráról, Bánffy Miklósról szól. Idős emberek mesélnek arról, milyen volt a kastély Bánffy ideje alatt, és arról is, miként esett sokkal inkább az emberek, mint az idő áldozatául az épület. A film egyik erősségét azok a megszólalók adják, akik képesek felelősségvállalással beszélni erről az egyébként nem egyedi jelenségről: sok erdélyi vár, kastély jutott a lassú pusztulás sorsára. Az üres vádaskodások és rövidéletű bosszankodások mellett megtalálja a rendező azokat is, akik felvállalják: nemzetiségtől függetlenül kollektív felelősségünk a műemlékeink védelme. Az interjúk célja nem a tényszerű informálás, hanem inkább az alanyok hozzáállásának, viszonyulásának a megjelenítése. Ezért van az, hogy csak bizonytalan találgatások hangzanak el arra vonatkozóan például, hogy kinek a tulajdonában van ma a kastély, de végül egy felirat formájában pontosítják ezt az információt is. Az említett három film közül legkönnyebben emészthető a Kós Károly építésszel készített archív interjú köré felépített alkotás. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy Kós Károly – mivel több téren is tevékeny volt – ismert alakja az erdélyi történelemnek. Másrészt az interjú lassú könnyedsége, az, hogy nagyrészt életrajzi képekre, anekdotikus történetekre épít, egészen közel hozza a nézőhöz Kóst. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a választott közlésforma nem biztosít elég mozgásteret a rendező számára: a képek főként az interjúban elhangzottak szigorúan konkrét vizuális megjelenítésére korlátozódnak. Bár illusztrációként remekül funkcionálnak, és az operatőri munka is kifogásolhatatlan, hiányzik belőlük a kreatív megközelítési mód, tiszteletteljességükkel a túlzott óvatosság érzetét keltik. A montázs ezzel szemben helyenként nem elég óvatosnak, elhamarkodottnak tűnik, a hirtelen témaváltások – annak ellenére, hogy az interjúalany végig változatlan – kizökkentő hatást érnek el. Viszont mindezek nem vesznek el a film valódi értékéből: betekintést nyújt ennek a sokoldalú, a paneleket nagyon találóan ketreceknek nevező művésznek, és szeretnivaló, tiszteletreméltó férfinak a világába. A rendező legkiforrottabb munkája, az Édes Erdély, itt voltunk az 1940-es, második bécsi döntés (amely szerint Észak-Erdély négy évig ismét Magyarország része lett) utáni időszakot dolgozza fel, szintén kizárólag interjúkra építve. A XV. Lakitelki Filmszemlén és a Vas megyei Függetlenfilm Fesztiválon egyaránt díjazott alkotás ötvözi az előző munkák erősségeit, miközben összeszedettebben és rendszerezettebben járja körül a választott témát. Viszont míg A kastély árnyékában és a Kós Károly esetében már a címben megtörténik a témamegjelölés (és a nyitóképek is fogódzót adnak: látjuk a bonchidai kastélyt és a Varjúvárat, Kós Károly egykori lakhelyét), addig az Édes Erdély, itt voltunk olyan helyzetből indít, amely azt feltételezi, hogy a néző rendelkezik a téma behatárolásához szükséges háttértudással. Ez pedig egy zavaró megoldás: rengeteget veszít a közérthetőségéből azáltal, hogy mellőzi a történelmi kontextus konkrét megjelölését. Az interjúalanyok megválasztása itt is nagyon találóan sikerült, az apró személyes, gyakran humoros történetekben abszolút meg van a potenciál, hogy közel hozzák a nézőhöz a múlt eseményeit, viszont mindez nem tud megvalósulni, ha egyszerűen nem egyértelmű, hogy milyen eseményekről van szó. A rendező legkiforrottabb munkája, az Édes Erdély, itt voltunk az 1940-es, második bécsi döntés (amely szerint Észak-Erdély négy évig ismét Magyarország része lett) utáni időszakot dolgozza fel, szintén kizárólag interjúkra építve. A XV. Lakitelki Filmszemlén és a Vas megyei Függetlenfilm Fesztiválon egyaránt díjazott alkotás ötvözi az előző munkák erősségeit, miközben összeszedettebben és rendszerezettebben járja körül a választott témát. Viszont míg A kastély árnyékában és a Kós Károly esetében már a címben megtörténik a témamegjelölés (és a nyitóképek is fogódzót adnak: látjuk a bonchidai kastélyt és a Varjúvárat, Kós Károly egykori lakhelyét), addig az Édes Erdély, itt voltunk olyan helyzetből indít, amely azt feltételezi, hogy a néző rendelkezik a téma behatárolásához szükséges háttértudással. Ez pedig egy zavaró megoldás: rengeteget veszít a közérthetőségéből azáltal, hogy mellőzi a történelmi kontextus konkrét megjelölését. Az interjúalanyok megválasztása itt is nagyon találóan sikerült, az apró személyes, gyakran humoros történetekben abszolút meg van a potenciál, hogy közel hozzák a nézőhöz a múlt eseményeit, viszont mindez nem tud megvalósulni, ha egyszerűen nem egyértelmű, hogy milyen eseményekről van szó. Persze sokszor működőképes az a koncepció, hogy a nézőnek kell fokozatosan összeraknia az elhangzott információkból a film témáját, viszont jelen esetben az alapos háttérismeretek nélkül valahogy túl későre állnak össze a töredékek. Míg egy nagyjátékfilmről könnyedén kijelentjük: bár nem vagyunk biztosak abban, miről szól, de zseniális film, mindezt egy dokumentumfilmről már csak vonakodva mondjuk el. Ez pedig azért nagy kár, mert az Édes Erdély, itt voltunktényleg egy remekül és tudatosan megszerkesztett film. Olyan történeteket ragad meg, amelyek bemutatják, hogyan csapódott le a nagy politikai huzavona a kisember mindennapi életére. Benne van mindaz, ami a történelemkönyvekben soha nem lesz – ezáltal válik hatásossá. Viszont hatásvadászattal egyáltalán nem vádolható, mert van valami elemi tisztaság abban, ahogy az „így se volt jó, úgy se volt jó” határállapotokat megélt emberek már-már mosolyogva tudnak beszélni arról, ami velük történt. Az a nagyfokú érzékenység, ember- és hazaszeretet, amellyel Csibi László a választott témákat körüljárja, mindenképp becsülendő. Az esetek többségében ez elegendő is ahhoz, hogy élvezettel szemléljük a filmeket, viszont van, amikor a pontatlanság túlságosan elvonja a figyelmünket a filmek erényeiről. Így ha érettnek nem is, de jellegzetesnek és figyelemreméltónak nevezhetjük a rendező eddigi munkásságát. György Szidónia. filmtett.ro 2016. április 2.Sorsdöntő az idei esztendő ( Székely Nemzeti Múzeum)Sorsdöntő évnek nevezte 2016-ot Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, hiszen az Európai Unió új költségvetési ciklusában újra pályázhatnak az intézmény százéves sepsiszentgyörgyi épületegyüttesének felújítására. Az intézményvezetőt terveiről és a múzeum idei programjairól kérdeztük. – Hat évvel ezelőtt pályáztunk a Kós Károly által tervezett épületegyüttes felújítására. A pályázat nyert, de nem jutott pénz. Nem tudom, más országban történhete-e ilyesmi... Célunk az, hogy XXI. századi szintre hozzuk a múzeumot. A korábbi pályázatot naprakész állapotba hozzuk, gőzerővel dolgozunk rajta, hogy amire le kell adni, kész legyünk. Romániában az a szokás, hogy amint meghirdetik a pályázatot, azonnal le kell adni, mondhatnám, a küszöbön kell aludni, hogy a nyitás pillanatában ott legyünk, mert másképp nem jut pénz. – Mi történik a műtárgyakkal a felújítás alatt? – Időközben az intézményfenntartó megyei önkormányzat megvásárolta a szomszédos telket. Jelenleg gépkocsik parkolnak ott, de legyen világos, az a múzeumé. Először az Erdélyi Művészeti Központot képzeltük el oda, ám a posta épületét átvette Sepsiszentgyörgy városa, székhelyet, személyzetet biztosított. A telekre nagy szükségünk van, hiszen a rehabilitációt nem tudjuk megoldani anélkül. Például amikor felújítjuk a régészeti vagy a néprajzi részleget, a tárgyakat valahova át kell költöztetni. És most adott a szomszédos telek. A megyeháza ígérte, hogy rendbe teszi az út felőli épületet (az egykori szalámigyárat), s ideiglenesen oda költöztetjük a műtárgyakat. – Mi változik a főépületben? – Egy csomó funkciót másképp képzelünk el. Például a toronyban most irattár van, ez tarthatatlan. A turistát oda kell vinni: a látogató menjen fel a toronyba, nézzen ki a múzeumkertre, a városra. A főépületben látványraktárakat szeretnénk kialakítani, ugyanis jelenleg a látogató csak a kiállított tárgyakat nézheti meg. A modern muzeológia kitalálta a látványraktárt, ami azt jelenti, hogy a látogató bemehet a raktárba, ahol különösebb tematika nélkül felcímkézett tárgyakat szemlélhet. Természetesen üveg alatt, bekamerázott térben. – További terveik… – Nagyon fontos a gyermekekkel való foglalkozás. Az egykori múzeumőri lakásban, a mai irodaépületben gyermekpavilon lesz. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, ott lesz a játékgyűjtemény is. Onnan könnyű kilépni a zöldre, nyáron játszadozhatnak a gyerekek, játszóteret is kialakítunk, hogy minél több gyereket ide vonzzunk. Hátul, a Háromszék újságosbódéja mellett kaput nyitunk, hogy a felső városrészből érkezőknek ne kelljen körbe jönniük. Látogatóbarát múzeumot akarunk kialakítani. Az utóbbi tíz évben sokat haladtunk e téren, de még barátságosabbá kívánjuk tenni az intézményt. A parkunkba szökőkutat tervezünk, éjszakai világítást, a múzeumkerti koncerteknek amfiteátrumot, és lesz illemhely is. A másik múzeumőri lakás megmarad természetrajzi pavilonnak. Meg kell oldanunk a csatornázást, dr. László Ferenc egykori múzeumőrnek szobrot kívánunk állítani. Visszatérve a gyerekekre – be kell hozni őket a múzeumba. Látható, a kiállításmegnyitókon az átlagéletkor 60 év, ezt le akarjuk hozni 45-re. A fiatalok nem járnak múzeumba. Ha ez így folytatódik, néhány év alatt kihal a múzeum közönsége. Ha most behozzuk a gyerekeket, akkor nagyobb eséllyel jönnek vissza később. – Mit terveznek a szomszédos telken? – Következő lépésben be akarjuk lakni a mintegy 40 áras telket. A romhoz nem nyúlunk, konzerváljuk, körbeépítjük, ez lesz a belső udvara egy műtárgyvédelmi központnak. Körülötte restaurátorok, konzervátorok műhelyei és raktárak lesznek. – Milyen programokat terveznek erre az esztendőre? – Kiemelkedő volt Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész Száz magyar lovas című grafikai tárlata, amelyen Álmos vezér korától egészen a második világháborúig elénk tárul a huszárok öltözetének lenyűgöző látványa. Ilyen tömeg és jó hangulat, mint a tárlatmegnyitón, még kétszer volt a múzeumban: Gábor Áron ágyújának hazahozatalakor és a Csaba királyfit ábrázoló vitrálium avatóján. Áprilisban érkezik a Dzsingisz kán unokái című magyarországi kiállítás, melynek kurátora Obrusánszky Borbála, ezt a Szent György Napokhoz igazítjuk. Jurtát építünk a múzeumkertben, meghívunk egy mongol néprajzos festőművészt. A városnapokon a Kultúrkert programját ezentúl mi szervezzük. Lesz néptánc, régi zene, klasszikus muzsika, esetleg etnodzsessz. Év közepén a 84 éves Szőcs Károly fogarasi autodidakta gyűjtő kiállítása nyílik meg. Nyárára terveztük a Magyar Nemzeti Múzeumból elhozni a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség érméi című kiállítást, de egyelőre megfeneklett a tárgyalás. Volt munkatársunk, Vinczeffy László 70 éves. Jubileumi kiállítást szervezünk az alkalomból. Festményeit bent állítjuk ki, szobrait a kertben. Ezáltal folytatjuk a múzeumkerti szobortárlat-sorozatot, amit tavaly Kolozsi Tibor alkotásaival indítottunk. Kallós Zoltán néprajzkutató 90 éves, kiállítással tisztelgünk előtte – Erdélyben elsőként. Ezt novemberre, a Háromszék Táncegyüttes által szervezendő néptánctalálkozó időszakára időzítjük. – Milyen jelentősebb könyveket adnak ki? – A városnapokon mutatjuk be Anthony Gall Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című könyvét, melynek összeállítására öt éve kértem fel a szerzőt, a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában jelenik meg. Hamarosan megjelenik évkönyvünk is. Tervezzük László Ferenc Táj és tudomány című könyvének kiadását. Év végére várjuk Benkő József: Transsilvania (generalis és specialis) két kötetének magyar fordításban való megjelenését. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 5.Közös Duna-menti örökségről műhelymunkáztak Csíkszeredában a képzőművészek,,A Duna és közös örökségünk” címmel nyílt hétfő délután a csíkszeredai Művészetek Házában horvátországi, magyarországi és romániai képzőművészek közös kiállítása. A tárlatnyitót közös alkotás is megelőzte az azonos címmel rajtolt európai uniós projekt részeként. A Duna-régió lakosai sajátos közös kulturális örökséggel rendelkeznek, amely a korok, kultúrák, etnikumok, vallások egyvelegéből áll össze színes egésszé. Minden ország, minden település a kirakós egyik darabja, amellyel kiteljesíti az egészet. Ez a gondolat a kiindulópontja „a Duna és közös örökségünk” mottóval indult projektnek, melyet a Szigetvári Zöldzóna Egyesület és a Vörösmarti Kulturno Umjetničko Društvo „József Attila"(Horvátország) szervez. A projekt partneréül a csíkszeredai Cultura Nostra Egyesületet választották ki Erdélyből. Ennek részeként változott alkotóműhellyé hétfőn a Művészetek Háza, ahol a szigetvári elektrografikák és a horvátországi festmények közegében alkottak a Nagy István Művészeti Középiskola és a Kós Károly Szakközépiskola diákjai. A tárlaton vörösmarti tájképeket és szigetvári elektrografikákat lehet tíz napon át megtekinteni. „A közös örökséget festették, szabadon, a hétköznapok örökségeit” – mondta Botár László, a Cultura Nostra Alapítvány elnöke, jelezve, hogy a kiállított munkákon is ki-ki sajátosan mutatja be az örökségét. Mint elmondta: a műhelymunkán alkotó csíkszeredai 45 diák munkáját Szigetváron és Vörösmarton is kiállítják. Megtudtuk: az európai uniós projekt révén a Duna régióra vonatkozó tudatosság növelésének eszközeként kortárs művészeti cserekapcsolatokat kíván ösztönözni három közös kiállításon, egy ötnapos alkotótáboron, valamint hálózati honlapon keresztül, amely kortárs művészeti adatbázis szerepre is hivatott. A projekt célja ugyanis a kortárs művészeti ágak minél szélesebb körű felkarolása, bemutatása a nagyközönség számára is, lehetőséget biztosítva a fiatal, még egyetemista alkotóknak is a csatlakozásra. Gellért Edit maszol.ro 2016. április 5.A Duna-régió kulturális örökségét jelenítették megAz Osztrák-Magyar Monarchia idején épül vasúthálózat, kiemelkedő természeti szépségek, a magyar alföld ihlette rajzok, székely motívumok, hangszerek, gasztronómiai elemek köszönnek vissza középiskolás diákok munkáin, amelyek a Duna-régió lakosainak sajátos közös kulturális örökségét örökítik meg. Nem a múltat kívánták kutatni, inkább a közös jövőre irányítani a figyelmet a hétfőn zajlott műhelymunkán a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Negyven középiskolás diák alkotott a csíkszeredai Cultura Nostra Egyesület, Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a Szigetvári Zöldzóna Egyesület (Magyarország) és a Vörösmarti Kulturno Umjetničko Društvo „József Attila” (Horvátország) közös projektje keretében. Az elkészült alkotásokat ki is állították. A projekt folytatásaként hasonló műhelymunka zajlik a későbbiekben Horvátországban, majd a magyarországi Szigetváron, ahol képzőművészek számára alkotótábort is szerveznek. A székely bácsit nagyon korán kiküldte a felesége kaszálni, de ő fáradt volt, és egy kis szíverősítő után leheveredett a szénaboglya tövébe, így elmaradt a munka a patak mellett – szól a tizedik osztályos Olti Angyalka és Salamon Ildikó által megjelenített történet, odébb meg szürkemarhák legelésznek gémeskút közelében Szőcs Károly és Péter Bernadett alkotásán. Számos motívum utal arra, hogy a diákok ismerik a Duna-régió kulturális örökségét. Egyfajta szabadságot élvezhetett a csíkszeredai Nagy István Művészeti Iskolából, illetve a Kós Károly Szakközépiskolából jelentkezett negyven diák alkotásaik témájának megválasztásánál, merthogy Botár László képzőművész szerint – aki Csíkszeredában irányította a projekt lezajlását –, tartottak attól, hogy A Duna és közös kultúránk címszó zavaróan hathat rájuk, lévén, hogy messze esik Székelyföld a Dunától, még ha „Dunának, Oltnak egy is a hangja”. Az ötlet jónak bizonyult, hiszen számos tetszetős pasztellmunka született a tanulók keze nyomán, voltak olyanok is, akik közösen jelenítették meg elképzelésüket. „A lényege a projektnek, hogy egymás kultúrájára figyeljünk. Ha ez megtörténik, akkor nyertünk – hangsúlyozta Botár. A művészeti középiskolások mellett építészeti és formatervező műszaki rajzoló profilú osztályban tanulók is jelentkeztek a műhelymunkára. Márton Ildikó, a Kós Károly Szakközépiskola 11. C osztályának osztályfőnöke elmondta, ez is egy lehetőség a formatervezési alapok elsajátítására. „Előzetesen novellák szintjén készültek a tanulók egy-két gondolattal, hogy mit fogalmaznának meg alkotásukkal, és a pasztellmunkák elkészítésének alapjait is el tudták itt mélyíteni, kötetlenebb körülmények közt sokkal hatékonyabban tudnak haladni. Ebben a korban nagyon fontos ilyen témákat adni, mert sokkal inkább felismerik a fiatalok, hogy miért is érdemes itthon maradni, mi az az érték, ami a környező országokban ugyanúgy fellelhető, csak más formában. Így talán sokkal jobban értékelik saját környezetüket, legyen az épített, szellemi vagy bármilyen” – véli a tanárnő. Izsák-Székely Judith Székelyhon.ro 2016. április 17.A kalotaszegi létezés értékeirőlMihálik András Erdély az idők sodrában – Kalotaszeg, Bánffyhunyad című könyvét mutatták be szombaton, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Központban. Megrendelés alapján vásárolható meg. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket a szombat délutáni könyvbemutatón, melyen Tőkés László EP-képviselő is jelen volt, majd átadta a szót Varga Gábornak, a nagyváradi RMDSZ alapító tagjának, aki felvezetője során elmondta: kicsit zavarban volt, amikor a szerző felkérte a kötet méltatására, hiszen a több mint ezer oldalas munkának csupán az egyharmadát olvasta el. Számvetés A 85 éves szerzőt viszont több mint negyven éve ismeri. Jelentős műszaki tudományos munkát folytatott, s az első szabadon választott megyei tanács alelnökeként ment nyugdíjba, de a váradi állami egyetemen előadótanárként is dolgozott negyed évszázadon keresztül, s 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Tudományos Társaságot, melynek tíz éven keresztül volt az elnöke. A kötete lapozgatva arra a következtetésre jutott: mindannyian elérünk a számvetés korába, s ez a kötet nem más, mint számvetés, melynek során szerzője összegzi mindazt, ami a magyarságról, szűkebb-tágabb pátriánkról, a bukaresti és a moszkvai évekről, karrierjének kezdetéről eszébe jutott. Az imponáló kezdeményezéshez tiszta szívből gratulált a szerzőnek, elismerését fejezve ki munkája iránt. Teremtő erő Az elkövetkezendőkben Mihálik András, a kötet szerzője ismertette mintegy másfél órán keresztül „diplomáciai merevséggel” megfogalmazott gondolatait a könyv kapcsán és magáról a könyvről. A kötet a Bánffyhunyadon kiadott Kiáltó szó című röpirat nyomdokain haladva idézi fel Erdély, Kalotaszeg és Bánffyhunyad múltját és jelenét. „A múltra a jövőért van szükség, mert a dicső múlt, mint hatalmunk egyik eleme, teremtő erejű, mozgósító, ha kellően megismeri a társadalom. (…) A hatalommal pedig (…) élni kell a jó érdekében, hiszen bizonyíthatóan szakrális küldetésünk van” – hangzott el. A későbbiekben Székelyföld autonómiájának szükségességéről szólt, s arról, hogy a kultúra az a terület, mely segít bennünket magyarságunk megőrzésében. „Az erdélyi magyarságnak (…) magyarnak kell lennie – nyelvben, jellemben, kultúrában s a történelmi egység és közösség tudatában minden Magyar egy, akármelyik államnak legyen is a polgára.” Egységben A későbbiekben arról szólt: egy célunk lévén, nem menetelhetnek a magyarok mint politikai ellenfelek, „mikor fogunk már egyszer mi is tanulni a saját történelmünkből, a létező boncjegyzőkönyvekből?! (…) Magyar felszólalókat hurrogunk le, fütyülünk ki ellenségesen, illetlen szavakat használva, s mindezeket egy hazafias népgyűlésen, a székely hősökre emlékezve! Hát olyan sokan vagyunk mi magyarok, hogy ezt a luxust megengedhetjük magunknak?! Miért nem jutnak ilyenkor eszünkbe Széchenyi István szavai…??” Egység nélkül sebezhetőek vagyunk, hangzott el, ettől függ jövőnk, ez megmaradásunk egyik záloga – hiszen a haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontja a temetőben – a haza mi magunk vagyunk! A későbbiekben következett magának a kötetnek a ismertetése, fejezetenként. Mint elhangzott, címétől zárószaváig minden egyes mondat kalotaszegi létezésünk, életvitelünk értékét mutatja meg. Minden létező, hozzáférhető forrást, illusztrációt felhasznált, hogy ennek a sokat szenvedett „árva nemzetiségi szigetnek” történelme, sajátos szelleme, egyéni és páratlan népi jelleme, különös költészetével, művészetével és lelkével elnyerje és megtarthassa megérdemelt helyét a „népek tengerében”. Megrendelhető Az 1024 oldalas, hat fejezetre osztott és több mint kilencszáz illusztrációt tartalmazó kötet a Grafycolor kiadó gondozásában jelent meg, támogatója a Nemzetközi Beton Szövetség, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kós Károly Kulturális Egyesület és a Bihar megyei Tanács. A kötetet a helyszínen 90 lejért lehetett megvásárolni, ahol a szerző dedikálta is, amúgy megrendelés nyomán lehet hozzájutni, ennek érdekében Szél Sándorral vehető fel a kapcsolat a 0741.011851 telefonszámon. „Könyvemnek, könyvem bemutatójának egyedüli és kiemelkedő célja, hogy megfontolt gondolkodásra, elmélkedésre késztesse a kalotaszegi elmét – és nemcsak – a lét és sors kérdéseinek lelki értelmében.” – mondta Mihálik András. Neumann Andrea erdon.ro 2016. április 22.Kós Károly és Sepsiszentgyörgy (Anthony Gall könyvbemutatója)Nagy érdeklődés mellett mutatták be szerda délután a Székely Nemzeti Múzeumban Anthony Gall építész Kós Károly és Sepsiszentgyörgy című, igen szép kivitelezésű kötetét. Vargha Mihály múzeumigazgató megjegyezte: bármihez nyúlt Kós Károly, arany lett belőle, de az is elhangzott, hogy Budapest után Sepsiszentgyörgyön épült a legtöbb Kós-épület, az alkotó szemléletmódját ismertté kell tenni az egész világon. Olyan szellemi örökség birtokosai vagyunk, amelyet ápolnunk kell – hangsúlyozta köszöntőjében Vargha Mihály múzeumigazgató. A kötet írója, mindenese, ötletgazdája újabb levéltári kutatások, előkerült Kós-dokumentumok, kisebb rajzok, illetve restaurált tervrajzok alapján bővíthette az eddigi ismeretanyagot, de falvakról, különösen Erdővidékről is értékes dokumentumok kerültek elő, a könyvvel százéves lemaradást tudunk pótolni, fűzte hozzá. Az ausztrál származású, elismert Kós-szakértő Anthony Gall elmondta, nagyon sokan dolgoztak a köteten – Benczédi Sándor, Csáki Árpád, Boér Hunor és Szőcsné Gazda Enikő nevét emelte ki –, és mivel Kós Károly saját hagyatéka 1944-ben elpusztult, a mostani kötet kísérlet arra, hogy összegyűjtsék a város, a környék múltját, mert „a darabokból a továbblépéshez is kapunk egy kicsi erőt”. A könyv nemcsak dokumentum, hanem Kós szemszögéből mutatja be, miként kell ebből a múltból építkezni, és abból a szempontból is értékes, hogy jelzi, mi történt az elmúlt száz évben (Kós Károly 1911-ben került először Sepsiszentgyörgyre). Kós Károly építészetét meghatározza az a szemlélet, amely az általa tervezett Székely Nemzeti Múzeumra is érvényes: az nemcsak egy épületet, hanem a közösség, egy régió kultúrpalotáját jelenti. Mint Gall mondta, Kós Károly Sepsiszentgyörgyön élő fogalom, néhány levélrészlet utal a közte és a város közötti fél évszázados kapcsolatra, Sepsiszentgyörgy ugyanis Kós Károly egyik legfontosabb helye. Alapfy László grafikai szerkesztő a véletlenszerűen még mindig felbukkanó Kós-rajzok kapcsán további tisztázandó kérdéseket említett, Vargha Mihály pedig megjegyezte: a témában újabb kutatások szükségesek, illetve bejelentette, a könyvet kiadják angolul is, sőt, szeretnék lefordítani román nyelvre is. Benczédi Sándor a kötet egyik tanulmányának írójaként úgy vélekedett, Kós Károly minden itteni alkotása a Sepsiszentgyörgy iránt érzett szeretetének pici lelki tükrözése. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 22.Döntőben a RegélőkBölcsdiák-vetélkedő Bonchidán Hétvégén tartották, Bonchidán a 6. Bölcsdiák országos vetélkedő középdöntőjét. Idén 133 csapat nevezett a versenybe, ezekből három levelezős forduló után választották ki a legjobb tízet. A versenyt a Communitas Alapítvány szervezi, a BBTE közreműködésével. A tíz csapat között találtuk a Székely Mikó Kollégium Regélők (László Natália, Péter Anita Beáta, Tankó Tímea, Veres Evelin, felkészítő tanár: Tókos Ibolya) és BéSekk (Füstös Zsuzsa, Székely Ágota, Szilágy Boglárka, Tóth József Alpár, felkészítő tanár: Köllő Zsolt Ágoston) csapatait. Az elődöntőben bemutatták Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regénye egyik szabadon választott jelenetét, az előre elkészített Bölcsdiák reklámfilmet, és összemérték erejüket a többi csapatokkal, hogy ki tud többet magyar Nobel-díjasokról, romániai magyar sportolókról, Kós Károlyról, Kodályról, Bartókról, a huszadik század történelméről, valamint a Mezőség növényvilágáról. A versenyt rögzítette az Erdély TV, és május folyamán fogják sugározni a döntővel együtt, ahová négy csapat jutott. Lesz, akinek szurkolni, hiszen az egyik közülük a Regélők csapata. A tíz elődöntős csapat könyvjutalomban részesült és egyhetes jutalomtáborban való részvételre jogosult. Ez utóbbinak Kalotaszentkirály ad helyet a nyári vakációban. Gratulálok a csapatoknak, sok sikert a Regélőknek a döntőben! Köllő Zsolt Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. április 23.Vásár hideggel, meleggelTalán egyetlen állandó résztvevője van huszonöt esztendeje a Szent György Napoknak – a zene terén mindenképpen –, és tegnap is ők nyitották meg a vásáros hétvégét. Harangszó után néhány perccel a parkbeli zenepavilonban felcsendült Carl Teike Üdvözlet indulója a Maksai József vezette rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar előadásában, ezt követően Czimbalmos-Kozma Csaba városgazda hivatalosan is megnyitotta a vásárt. Emlékeztetett az 1992-es kezdetre, néhai Kónya Ádám ötletére, hogy régmúlt idők kirakodóvására mintájára szervezzenek vásáros ünnepet, majd Antal Árpád polgármester 2013-as városnap-köszöntőjét idézte: miénk itt a tér. Mézeskalács minden színben és formában, népi- és népies ruhák, kézművesékszerek, szőttesek, kovácsoltvas gyertyatartók, bőrdíszműves termékek, természetes szappanok és gyertyák, nemezből készült ruhadarabok és kellékek gazdag kínálata fogadja a Kós Károly utcában a kézművesvásárba látogatókat. Ismerős viseletkészítők köszönnek vissza, a fajátékokat ki lehet próbálni, a népviseletbe öltöztetett babák messziről odavonzzák a tekintetet, a fonott kosarastól nehéz továbbmenni vásárfia nélkül, a rusztikus gálaruháknál is sokáig elidőz az ember. Sok értékes kézművestermék, alkotóik előtt le a kalappal. Ugyanez nem érvényes a szervező Háromszéki Népművészeti és Kézműves Egyesületre, amely beengedte az ocsút a búza közé. Néhány asztalnál Barbie-babás hajkefét, szőrmeállatot, mindenféle jelvényt, házi varrású női bugyit, trikót is kínálnak, a korondi fazekas kizárólag román nyelven reklámozza a töltött káposztás fazekat, ráadásul sok helyen hányaveti módon áll a portéka, nincs cégtábla, nem tudni, ki honnan érkezett. Kár gyöngyszemek közé vegyíteni a talmit. Az Erdélyi Művészet és Örökség Egyesület által a gróf Mikó Imre utcában szervezett kézműves nagyvásárban igényesen és ízlésesen rendezték be a fakeretes standokat, a cégtáblák szerint a háromszékiek mellett sok a Hargita megyei vásáros, a termékek mind természetes anyagból és kézzel készültek. Idén is jelen van a kartonból építő papírbakter, a kekszmintát faragó mester, nagy a kínálat a nemezből, fából, bőrből készült termékekből. A fa körhinta szinte meg sem áll, a kézműves édességeknél is mindig van nyalakodó, s bár tegnap még nem kelt el olyan sok vásárfia, az árusok mindkét vásárban szívesen beszélnek azokról a technikákról, amelyekkel készítik darabjaikat, jó a hangulat, s ha az időjárás kedvez, vasárnap estig tán a portékából is jócskán értékesítenek. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. április 23.Diákok az egyetemenIdőjárás-előrejelzésről, növényi festékekről, a burgonyagumóban található keményítőszemcsék réteges szerkezetéről, belsőégésű motorról, növényi illóolajokról hallottak előadásokat, láttak és végeztek kísérleteket sepsiszentgyörgyi diákok szerdán és csütörtökön a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem helyi agrármérnöki szaka nyílt napjain. A Sapientia háromszéki tanulmányi központjában Abod Éva, Bartha Csaba, Bíró Enikő, Csiszér Levente, Nyárádi Imre István és Pásztor Judit egyetemi tanárok mellett a hallgatók is bekapcsolódtak a tevékenységekbe, amelyeket hat csoportban szerveztek párhuzamosan, a végén pedig a tanulók villámkérdésekre válaszoltak a közös játékban. A Székely Mikó Kollégium, a Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskola, a Kós Károly Szakközépiskola és a Nicolae Colan Általános Iskola tanulói rövid betekintést nyertek a talajtan és agrometeorológia, az agrokémia, növénytan és növényélettan, a mezőgazdasági géptan és a növénytermesztéstan világába, laboratóriumi kísérletet végeztek a növényekben lévő festékanyag kivonására, műholdképekkel szimulálták az időjárás-előrejelzést, mikroszkóppal megvizsgálták a csalán bőrszövetén lévő apró növényi szőröket, amelyek a védekezést szolgálják, megismerték a porlasztó történetét és működését, tanulmányozták az illóolajokat tartalmazó gyógynövényeket és az aromakivonó technikákat. A Sapientia nyílt napjain a Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában működő szakokról is tájékoztatták a diákokat, akik közül többen arról érdeklődtek, milyen elhelyezkedési lehetőségek, esélyek vannak a különböző szakterületeken végzett tanulmányok befejezése után. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 4.Mire költi az RMDSZ az erdélyi magyarság pénzét? (2.)Elsősorban saját működésére költi az RMDSZ a kormány által az erdélyi magyarság számára biztosított évi 4–4,5 millió eurós összeget – derül ki az Átlátszó Erdély oknyomozó riportjának második részéből. Az összeg negyedét-ötödét osztják ki pályázaton, a többi elsősorban a székházak fenntartására, az alkalmazottak fizetésére, különféle rendezvényekre megy el. A cikksorozat szerzője, Sipos Zoltán azt is kiszámolta, hogy évente a kiszállásokra előirányzott összeg 34 esztendőnyi belföldi és 7 év külföldi kiruccanást fedez. A nyilvánosságra hozott adatok alapjául azok a beszámolók szolgálnak, melyeket az RMDSZ évente letesz elszámolásként a finanszírozóhoz, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalához. Ezeket kérte ki és kapta meg az Átlátszó Erdély, így derült ki, hogy bár jelentős összegről kell számot adni, a dokumentumok rendkívül szűkszavúak, vázlatosak. Nem teljesen világos, hogy egy-egy tétel pontosan milyen költségeket fed, ráadásul az értelmezését az is nehezíti, hogy a 2013–2015-ös költségvetések struktúrája nem hasonlít a korábbi, 2010–2012-es költségvetésekre: míg például a kiszállások 2010 és 2012 között a bérköltségek közt szerepelnek, illetve létezik külön üzemanyag tétel, 2013-tól a kiszállásokat és az üzemanyag-vásárlást egy tételként tüntetik fel. Mivel nem minden dokumentumhoz sikerült hozzáférnie, a szerző megállapítja, „legfeljebb csak sejtéseink lehetnek arról, a szövetség pontosan mire költ évi 4–4,5 millió eurónyi közpénzt”. Az alábbiakban közöljük következtetéseit és mindazt, amit sikerült kihámoznia a rendelkezésére bocsátott iratokból. A fő pénzforrás Ami a bevételi oldalt illeti, a költségvetés alapján az látszik, hogy az RMDSZ éves jövedelmének túlnyomó többségét az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalától érkező támogatás teszi ki. A megállapodás értelmében a kormánytól érkező pénzből nem költhet választási kampányra, az ilyen költségeit más forrásból kell fedeznie. Jól látható, hogy a tagdíjak, adományok rendszerint választási években (2012, 2014) ugranak meg. Ami a kiadási oldalt illeti, valószínűsíthető, hogy nemcsak az RMDSZ saját működési költségei, hanem az általa (a Communitas Alapítványon keresztül vagy más keretből) támogatott erdélyi magyar civil szervezetek költségei is részét képezik az olyan kiadási tételeknek, mint például az üzemanyag, a fogyóeszközök (irodaszerek és tisztítószerek) vagy pedig a kiszállási költségek. Véleményünk szerint csak így lehet megmagyarázni azt, hogy miért ilyen magasak ezek a tételek. Kiszállási költség címén például 2012-ben 403 ezer lejt (kb. 90 ezer eurót) irányoztak elő – ha ezt a tételt elosztjuk a törvény szerint kiszállási költség címen kifizethető összeggel (belföldi kiszállások esetén 32,5 lej/nap, külföldi út esetén kb. 35 euró/nap), akkor több mint 12 ezer napnyi belföldi kiszállás vagy 2500 napnyi külföldi út jön ki. Hasonló a helyzet az üzemanyagköltséggel: a 2012-re előirányozott 650 ezer lejből (145 ezer euró) kb. 110 ezer liter üzemanyagot lehet vásárolni (6 lej/liter áron), ez 1,4 millió kilométer megtételére elegendő. Vagyis ezzel az üzemanyag-mennyiséggel körülbelül 36-szor lehet megkerülni a Földet a leghosszabb útvonalon: az Egyenlítő körül. A kulturális rendezvények számára előirányozott keret is folyamatosan növekszik a 2010–2012-es időszakban: míg 2010-ben még csak 3,5 millió lejt (780 ezer eurót) terveznek ilyen célra kifizetni, addig a 2012-es választási évben ez már szinte duplájára, 6,16 millió lejre (1,37 millió euróra) nő. A költségvetésből nem derül ki, hogy ezek közül melyek az RMDSZ saját rendezvényei, illetve mit szerveztek civil szervezetek. Az sem világos, hogy ezek közül melyik kampányrendezvény, amire elvileg az RMDSZ bevételi oldalon 3,5 millió lejes (780 ezer eurónyi) tételt tervezett be. Meghívásos pályázatok 2013-tól a költségvetés struktúrája megváltozik: eltűnik egy sor anyagi jellegű kiadási tétel, ellenben külön tételként megjelenik egy sor, az RMDSZ által támogatott civil szervezet. Kiderül, hogy az erdélyi magyar civil szervezetek számára nyílt pályázatokat lebonyolító Communitas Alapítvány költségvetése éves szinten 5,8–7,9 millió lej (1,3–1,7 millió euró). A nyilvános kiírások ennek a keretnek csak mintegy felét, 3,7–4 millió lejt tesznek ki, a keret nem nyilvános részét meghívásos pályázatokon osztják szét. A költségvetésből az is kiderül, hogy létezik egy külön 1,2–1,3 millió lejes (kb. 300 ezer eurós) előirányzat az RMDSZ kulturális rendezvényeire. Vélhetően ebbe a tételbe fért bele például a 2013-as csíkszeredai, valamint a 2015-ös kolozsvári kongresszus. Az elszámolásokból tudjuk, hogy előbbi 320 ezer lejbe (71 ezer euróba) került, utóbbi jóval drágább volt: 458 ezer lejt (100 ezer eurót) számoltak el ilyen címen. Külön tételként szerepel a sajtó és a könyvkiadás támogatása, noha a Communitas Alapítványnak is van erre nyilvános kerete. Meglepetés ugyanakkor, hogy a Markó Béla volt RMDSZ-elnök által vezetett Kós Károly Akadémia (KKA) számára egyévi több mint 600 ezer lejes (130–140 ezer eurós) keretet különítettek el. Szintén újdonság az, hogy létezik az erdélyi magyar civil szervezeteknek egy olyan köre, mely éves normatív támogatásban részesül. Az Átlátszó Erdély honlapon (https://erdely.atlatszo.hu/2016/05/02/rmdsz-beszamolok-hanyszor-kerulik-meg-a foldet-kampanyevben/) megjelent cikkben színes grafikonok teszik érthetőbbé a különböző kiadások alakulását, megtudhatjuk például, miként növekedtek a bérköltségek, az anyagi kiadások, és azt is, hogy a 2012–2015-ös időszakban megduplázódtak az ingó- és ingatlankiadások. (Forrás: Erdely.atlatszo.hu) Előző rész: Háromszék ( Sepsiszentgyörgy), 2016. ápr. 29. Mire költi az RMDSZ az erdélyi magyarság pénzét? Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 4.VII. Hunyad Megyei Magyar Napok VajdahunyadonKőműves Kelementől Dsidáig Sokszínű, tartalmas délutánnal indult a Hunyad Megyei Magyar Napok immár hetedik rendezvénysorozata Vajdahunyadon. A szeles, borongósnak ígérkező idő nem igazán kedvezett a huszárvárba tervezett szabadtéri előadásoknak, majálisnak, a szervezők lélekjelenlétének köszönhetően azonban nagyszerűen sikerült alkalmazkodni az időjárás szeszélyeihez. Kofity Zoltán helyi RMDSZ-elnök és Takács Aranka RMDSZ-tanácsos rövid köszöntője után a Hunyadi vár kápolnájába invitálták a közönséget, a dévai Segesvári Miklós Pál Egylet Szivárvány Nyugdíjas kórusának előadására. A hirtelen adódó helyszín tökéletesnek bizonyult: a hatszázéves falak között régóta nem szólt magyar ének. A bukovinai székely dalok pedig tisztán csendültek fel, Lengyel Izabella karvezető irányításával. A kórus nevében Gáspár Juliánna köszöntötte a hallgatóságot, ismertetve a kórustagok által viselt 1930-as években kialakult csángós öltözetet. A Kóka Rózália, Sebestyén Ádám, Zsók Béla gyűjtéséből származó bukovinai dalok mellett a kórus tagjai egy múlt században lejegyzett történetet, illetve Kőműves Kelemenné balladáját is előadták. A dévai Renaissance együttes történelmi táncjátékát már a huszárvárban felállított színpadon tekinthette meg az egyre gyarapodó közönség. És közben új programmal is gyarapodott vajdahunyadi rendezvénysor. A másnapi előadásra érkező Marosán Csaba kolozsvári színművész jóvoltából egy ad-hoc Dsida-estre is sor került a Hunyadi János építtette várkápolnában. A kommunizmus éveiben szamizdatban, gépírással terjesztett Dsida-versek, levéltöredékek, röpke feljegyzések vasárnap szabadon szárnyaltak a kápolna falai között, felidézve a szigorú, de nagyra becsült magyartanárnak, Juhász Péternek, az apaként tisztelt Móra Ferencznek, Benedek Eleknek, illetve a nagy kortársaknak – Kosztolányi, Reményik, Áprily, Molter Károly, Tamási Áron, Berde Mária, Kemény János, Kós Károly, Tompa László – az emlékét. Dsida Imbery Melindához címzett szerelmes versei is helyet kaptak Marosán Csaba összeállításában, mellyel az elmúlt időszakban már keresztül-kasul járta a Kárpát-medencét. Mint mondta, megfordul mindenhol, ahol „sok, sok éhes ember van együtt, és kéri a verset, mint a kenyeret…!”. Marosán Csaba következő, immár betervezett vajdahunyadi előadására hétfőn délután került sor a hely Magyar Kulturális Központban. Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 7.Emlékkonferencia az erdélyi Helikonrólz Észak-magyarországi Irodalmi Kör és a Dsida Akadémia az MTA Miskolci Területi Bizottságának és a Miskolci Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének támogatásával május 5-én, a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában tudományos emlékkonferenciát tartott. Megnyitó előadásában Mózes Huba a 90 éve alakult erdélyi Helikon írói csoportosulás két világháború közötti értékteremtő-értékközvetítő szerepét méltatta. Ezt követően Pomogáts Béla az írói csoportosulás eszmevilágáról, Szücs György az író és képzőművész Szántó György korai regényeinek művész-szereplőiről, Gróh Gáspár Tamási Áron háborús tematikájú novelláiról, Boka László Kuncz Aladár és a Helikon kapcsolatáról, Amedeo Di Francesco Dsida Jenő és Kuncz Aladár barátságáról, Sipos Gábor az egyházi életben is szerepet vállaló Helikon-tagokról, Márkus Béla a nem „egykönyvű” Kuncz Aladárról, Cs. Nagy Ibolya Bánffy Miklós emlékezetéről, Lisztóczky László Dsida Jenőről és Kós Károlyról, Kabán Annamária Reményik Sándor négy verséről, Sájter Laura Bánffy Miklós A nagyúr című drámájáról értekezett. Szabadság (Kolozsvár) 2016. május 9.Csíksomlyói Mária-búcsúAz 1440-es évektől Somlyóra telepedett Ferenc-rendi szerzetesek az évszázadok során olyan anyagi és szellemi értékeket halmoztak fel, amelyek egyedülállóak egész Erdélyben. A csíksomlyói kegytemplomban látható Madonna-szobor, amely az 1520-as évekből származik és méretei alapján Közép-Európa legnagyobb gótikus szobra, nemcsak művészeti értéke, hanem a neki tulajdonított csodatevések folytán is méltán vívta ki azt a hírnevet, amelynek az egész katolikus világban örvend. A kolostor, a kegytemplom, valamint a körülöttük álló figyelemre méltó épületek megtekintésén kívül nagy vonzerőt gyakorol a vendégekre a közeli Somlyó-hegy a maga különleges alakjával és a rajta található kultikus helyek folytán. Tulajdonképpen két hegyről van szó, a Nagy- és Kissomlyóról, s ezek közül ez utóbbi tarthat számot nagyobb érdeklődésre. Lábánál bővizű ásványvízforrás van, amelyből a helybeliek és a vendégek kedvenc ivóvize bugyog elő. Oldalában van a Kálvária (helyi nevén Krisztus- hágó) és tetején három kápolna (Szent Antal, Salvator és Szenvedő Krisztus), ugyancsak fenn a tetőn áll a remeteház. A két csúcs közötti nyeregben, ahol az utóbbi években a nagy búcsús szentmiséket tartják, látható a Hármashalom-oltár, amely modern építészeti stílusával vonja magára a figyelmet (Makovecz Imre építész tervei szerint készült). Ha a fentiekhez hozzászámítjuk a kegytemplommal átellenben épült Jakab Antal Tanulmányi Házat, számtalan konferencia és találkozó színhelyét, a hozzá kapcsolódó KALOT épületével, amely az 1930-as években épült Kós Károly tervei szerint, egy olyan együttest ismerhetünk meg, amelyhez hasonló csak kevés van Erdélyben. Mindez elég bizonyíték arra, hogy Csíksomlyó óriási szellemi és idegenforgalmi potenciállal rendelkezik. Mint ismeretes, a csíksomlyói pünkösdi búcsú, különösen az 1989-es fordulat után, minden évben több százezres római katolikus, sőt más testvéregyházhoz tartozó zarándoknak nyújt lelki megújulást. Rövid történelmi visszatekintés A székelyeknek I. (Szent) László király 1092-ben kiadott oklevelében történő első említése után az első híradás a csíki katolikusság létezéséről az a kőlap lehet, amely a régi zárda lakásházának falában állt C.C. 1202 felirattal. A rövidítés – Conventum Cistercientium – ciszterci zárdát jelent, és arra is utalást tesz, hogy Szent Ferenc hívei előtt kik telepedtek itt le – egyébként róluk "fehér barátok"- ként maradt fenn feljegyzés. Csíksomlyót először az 1332–33-as pápai tizedjegyzék említi, több csíki falu nevével együtt. Az akkori megnevezés – Somlov – a település szláv eredetére is utalhat, hiszen a környéket a honfoglalás előtt gyér szláv népesség lakta, akiknek emléke ma már csak a helynevekben lelhető fel: Taploca – melegvízforrás, Szereda – középső, Somlyó – sűrű zúgó erdő, Delne – völgy, Borzsova – gyors vizű patak stb. A ferencesek csíki tartózkodásáról okmánnyal alátámasztott adatunk 1400. október 29- ről van. Ebben az esztendőben IX. Bonifác pápa Alvernai Bertalan bosnyák helynöknek engedélyt adott, hogy négy ferences klastromot alapítson, egyet a kelet- magyarországi Chichiense tartományban. 1442-ben a Gyulafehérvár közelében fekvő Marosszentimrénél Hunyadi János kormányzó fényes győzelmet arat az Erdélybe betört török hadak ellen. Az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy győzelme esetén hálából négy templomot építtet Isten dicsőségére. Az egyiket éppen Csíksomlyón építik fel gótikus stílusban, de ez a templom később, az 1661-es és az 1692-es tatár betörések alkalmával elpusztult (a vele egy időben épített marosszentimrei és tövisi templomok még ma is állnak). 1444-ben IV. Jenő pápa levelében a somlyói ferences templom építését sürgeti, s teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik segédkeznek a somlyói atyák templomának kivitelezésében. Tehát már akkor szó esik a szent helyen való búcsú elnyerésének lehetőségéről. 1919-ben a nagyszebeni levéltárban került elő egy 1562-ben keltezett kézirat, amelyet P. Fabricius, Izabella királyné udvari papja jegyzett fel és tudósít: "Csíki csodálatos Boldog Asszony képe – Erdélyben, a székelyek között, kik a régi igaz hitet megtartják, Csíkszékben, a páter franciscanusok templomában, tisztelik a boldogságos Szüzet, kik közül sokan lelki, s testi vigasztalásokat is vésznek, nem kicsiny csoda lévén az is, hogy annyi eretnekek között, a régi igaz pápista hitben, mind ekkoráig is megmaradtanak, amit bizonyára a boldogságos Szűz Mária értük való törekedésének, esedezésének lehet tulajdonítani". Egy másik régi híradás Cserei Farkas történésztől származik, aki a Geographia Marianna Regni Hungariae 1780-ban megjelent könyvében így ír: "Vagyon Csík Székben, Somlyó nevezetű hegy alatt boldog Asszonynak szép temploma a páter franciskánusok Klastromával. Tiszteltetik abban a nagy oltáron a dicsőséges szent Szűznek egy gyönyörű csodálatos régi faragott képe". A somlyói két vulkanikus kúp különlegessége, hogy a Csíki-havasok amolyan előhegyeként mélyen benyúlnak a medencébe, amolyan viszonyítási, tájékozódási pontot képezve, például a nagyobbik kúp a maga 1032 méteres magasságával. Kultikus szempontból a Nagysomlyónak ma már kevés szerepe van. A szerzetesek letelepedésekor – egyes feltételezések szerint a XII. században – ez a hegy nyújtott menedéket számukra, ugyanis ekkor Európa-szerte a kolostorok magaslatokra, az emberi településektől távol épültek. A mintát számukra kétségtelenül Assisi Szent Ferenc és kezdeti közössége szolgáltatta, ugyanis "Isten szegénykéje" sziklás magaslatokat választott ki elmélkedése, önmegvalósítása számára (Greccio, Fonté Colombo, Alverna stb.). Később a szerzetesek a hegy lábánál építették fel kolostorukat, mert ily módon jobban be tudták tölteni küldetésüket. A hegy iránti igényükről azonban nem mondtak le, csak most már a nagyobbik csúcs helyett a közelebbit, a kisebbet választották. A 834 méter magasságú Kissomlyó minden szempontból megfelelt hivatásuknak. A kolostor felőli oldalának meredeksége tökéletes feltételeket kínált a kálvária stációinak kiépítésére. A hegy lapos tetején kápolnák épülhettek. A helyhez kapcsolódó jelenések (égből alászálló lajtorja), a kultikus építmények, a napkultusz színhelye együttesen teszik azt, hogy a Kissomlyót a népi hagyomány szent hegyként tartja számon. A kolostor felőli lábánál fakadó borvizet a néphagyomány "Krisztus verejtékének" tekinti. A környék lakossága ezt a vizet issza. A hegytömböt mind északi, mind déli oldaláról a keletebbre fekvő hegyekből eredő patakok völgyei határolják. Az északi völgyet a Somlyó-pataka alakította ki, s tette emberi településre alkalmassá. A Somlyó név tulajdonképpen a templom és környékének megjelölésére szolgált. Később az egész környéki település egyesülése után ezt a nevet vette fel. Somlyónak van plébániatemploma is, amely a csobotfalvi részen, a falu feletti magaslaton áll. A csíksomlyói kegytemplom Magától értetődik, hogy Csíksomlyóval való közelebbi ismerkedésünket a kegytemplommal és a körülötte található egyházi és világi épületekkel kezdjük. Első hiteles adatunk az itt álló templomról 1448-ból való, amikor felszentelték a Hunyadi János anyagi támogatásával, a marosszentimrei csata (1442) zsákmányából épült gótikus templomot. Ennek a templomnak Sarlós Boldogasszony volt a védőszentje és július 2-a, az akkori templom búcsús napja, amely a mai napig a csíksomlyói kegytemplom nagy ünnepe. Sajnos, ez a csúcsíves épületa történelem viharában elpusztult, ezért alaprajzi rekonstruálása is nehézségbe ütközik. Szerencse viszont az, hogy a somlyói templommal egy időben a nagy törökverő fogadalma alapján még két olyan templom épült Erdélyben, mint említettük, amelyek a mai napig fennmaradtak. Ezek alapján és a korabeli feljegyzések felhasználásával készült el az az ábra, amely ma a kegytemplomban látható, a főbejárattól közvetlenül jobbra. Ezt a templomot magas kőfal övezte, amely válságos időkben menedéket nyújtott a környék lakosságának. A védelmi célokat szolgáló kerítőfalak építése általános szokás volt a XV–XVI. században mindenütt a Székelyföldön, ahová minden bizonnyal a sokkal urbánusabban építkező szomszédos szászoktól terjedt át. A Hunyadi-féle templomot a környező falvakkal együtt 1661-ben a tatárok felégették, feldúlták, a földdel egyenlővé tették. Nagyszámú székelyt megöltek, és még többet rabszíjra fűzve elhurcoltak. Akkor négy ferences atya is a támadás áldozatául esett, négyet pedig magukkal hurcoltak a támadók. Talán ez volt Csík régi történetének legszomorúbb eseménye. Most vegyük szemügyre a jelenlegi templomot. Hadd lássuk először építésének történetét. Az említett gótikus templom nagyon rozzant állapotban 1802-ig állott fenn, amikor a hívek számának állandó növekedése is szükségessé tette egy nagyobb templomnak az építését. Sajnos a régi templomot teljesen lebontották, faragott ajtóiból, ablakaiból semmit sem őriztek meg, az egészet beleépítették az új templomba. Csupán egy szemöldökkő – kibetűzhetetlen írással – maradt fenn a kórusfeljáró lépcsőjének alján. Az építkezés 1804-ben kezdődött Schmitt Konstantin építész tervei szerint. A munkálatok viszonylag lassan haladtak, s csak 1876-ban fejeződtek be. A kegytemplomot ünnepélyesen 1876. augusztus 20-án szentelte fel Fogarassy Mihály gyulafehérvári püspök. A templom belső berendezése a barokk korra jellemző, legnagyobb részét Papp Miklós brassói festő és szobrász készítette. A diadalív két oldalán a ferences rend nagyjainak oltárai láthatók: balról a rendalapító Szent Ferencé, jobbról, a sekrestye felőli oldalon a Szent Antal-oltár áll. A szentélyben a főoltár fölött található a templom legértékesebb tárgya, Szűz Mária kegyszobra. A világon ismert kegyszobrok között a legnagyobb, magassága 2,27 m. Mind alkotója, mind pontos keletkezési dátuma ismeretlen. Stílusjegyei alapján a szakértők XVI. század eleji reneszánsz alkotásnak tekintik, egyesek szerint tiroli mester műve, mások a helyi képfaragó iskola termékeként tartják számon. Ábrázolása is egyedi. Máriát napba öltöztetett királynőként mutatja be, lába alatt van a hold, feje fölött tizenkét csillagból álló koszorú, fején korona, a jobb kezében jogar. Bal karján ül a kisded Jézus. 1798-ban az egyház csodatevőnek ismeri el, és a "Csodálatos és az eretnekek ellenében megsegítő Anya" feliratot kapja. Ekkortól gyűjtötték össze azokat a fogadalmi jelvényeket (ex voto), amelyeket a szobor két oldalán láthatunk. A bal oldali táblán a nagyméretű láb Batthyány Ignác erdélyi püspök adománya, aki a szobor csodatevő erejét is hirdeti. A lépcsőfeljáró két oldalán nagyon sok és egyre sokasodó táblácska van elhelyezve, amelyek a székelységnek a Szűzanya iránti tiszteletét és megsegítő hatalmát igazolják. A kegyszobor a Mária-zarándoklatok központjában áll. Ősi szokás szerint a zarándokok könyörgéseik elmondása után megsimogatják a szobor lábát, vagy valamilyen ruhadarabjukat, kegytárgyaikat hozzáérintik. Ez a gesztus megerősíti őket hitükben, erőt nyernek belőle mindennapi életükhöz. A krónikások több, a szoborhoz kapcsolódó csodatételt jegyeztek fel az évszázadok során, amelyeket a zarándokok is ismernek és a maguk számára hasonlókat remélnek. A Mária-szobor jobb oldalán Szent István király, bal felén Szent László szobra áll, a múlt század elején Tirolban készült jó minőségű alkotások, amelyek Joseph Runggaldier keze alól kerültek ki. Magasságuk 2,6 m. A templom más értékei közül külön kell szólnunk a labarumról, amely a búcsús körmenetnek is az egyik fő szimbóluma. Állandó helye a kegyszobor jobb oldali részén, a lejárati lépcső mellett van. Henger alakú, nyéllel ellátott fémszerkezet, szövet bevonattal. Neve minden valószínűség szerint a latin "labrum" szóból származik, ami magyarul üstöt jelent. Tudjuk, hogy már Nagy Konstantin (306–337) császár idejében hasonló hadi jelvényt vittek a csatasor élén a győzelem szimbólumaként. A csíksomlyói labarum a hagyomány szerint a katolikus hit védelméért vívott nagyerdei győztes csata (1567) emlékére készült, és ennek évfordulóját ünneplő pünkösdszombati körmenet élén viszi a katolikus gimnázium mindenkori legerősebb végzős diákja. A kegytemplomban található az ország egyik legnagyobb orgonája, amelynek hangja méltó hangulatot teremt az áhítathoz, a meditációhoz. Kitűnően alkalmas az egyetemes zeneirodalom legjelentősebb műveinek megszólaltatására, ezért gyakran rendeznek a templomban orgonakoncerteket. Több előző orgonáról van tudomásunk, az egyiket 1664-ben a polihisztor Kájoni János atya építette. A mostanit Gergely József, a budapesti zeneművészeti főiskola tanára tervezte, és 1931-ben készült el Temesváron a Wagenstein Lipót és fia cég műhelyében. Negyven szólóváltozatával és 2824 sípjával hívja fel magára a szakértők figyelmét. A kegytemplommal épült össze a zárda, amelyet 1733- tól kezdtek építeni, mai formáját 1770-ben kapta. A zárt belsejű klastromokhoz hasonlóan négyszögű (kvadrát) udvara van, amelynek közepén a rend életében olyan nagy szerepet játszó Kájoni János páternek, a híres orgonaépítőnek, a nyomda alapítójának, zeneszerzőnek és írónak a mellszobra áll. A kvadrát érdekessége a három falra festett napóra, amely bármelyik napszakban mutatja az időt. A szép barokk berendezésű zárda egyik látványossága a stukkódíszes refektórium (ebédlő), valamint az a leszelt ívű késő gótikus ajtókeret, amely a keleti szárny földszinti folyosójának falába van beépítve. Minden bizonnyal a régi kolostor egyik bejárati ajtaja volt. Miklós József (Folytatjuk) Népújság ( Marosvásárhely), 2016. máj. 11. (Folytatás május 9-i lapszámunkból) Csíksomlyó nemzetközi hírét, amint már hangsúlyoztuk, a minden év pünkösdszombatján sorra kerülő nagy zarándoklatnak, a csíksomlyói búcsúnak köszönheti. A katolikus hagyomány szerint (sz.m.: amelyet napjaink történetírása cáfol) János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben, a hitújítás korában haddal akarta a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont kényszeríteni az unitárus vallás felvételére. A három tájegység népe, István, gyergyóalfalvi plébános vezetésével, fegyverrel védte meg hitét. A gyülekező pünkösd szombatján Csíksomlyón volt. Isten kegyelmébe ajánlották magukat és a Szűz Mária segítségéért esedeztek, majd elindultak a hegy irányába (Tolvajos-tető, Hargita), szembeszállni a hitújítók hadával. Ezalatt az idősek, az asszonyok, a gyermekek Somlyón maradtak, és a győzelemért imádkoztak. Miután csellel sikerült az ellenséget szétzilálni, majd megfutamítani, a győztes sereg diadalmenetben vonult le Csíksomlyóra. Lobogóikat frissen hajtott nyírfaágakkal díszítették, ezért a menet távolról mozgó erdőhöz hasonlított. A nyírfaág azóta is az örömérzés kifejezése maradt, a zarándokok tömege ágacskákkal tér haza Csíksomlyóról, miután azokat hozzáérintik a Szűzanya szobrához. A keresztaljak is nyírfaágakkal díszítik zászlóikat. A győzelem utáni első búcsúsmenetet ugyanaz az István pap vezette Gyergyóalfaluból, aki egy évvel korábban hadba szólította a székelységet. Természetesen a zarándoklat gyalog zajlott, ami a mai napig a közelebbi falvak esetében fennmaradt. Habár János Zsigmond hadserege elleni győzelmet Csíkszék és a hozzá tartozó két fiúszék (Gyergyó, Kászon) népe vívta ki, a somlyói zarándoklat hamarosan össz-székely katolikus ünnepé vált, mert csatlakoztak a kezdeményezőkhöz a Nyárád völgye, Udvarhely vidéke és Felső-Háromszék katolikus falvainak lakosai is, később a gyimesi és moldovai csángók. A csíksomlyói zarándoklat töretlenül zajlott még a forradalmak, háborúk idején is, hiszen az önmagára utalt székelység kitől várhatott lelki megerősítést, ha nem a csíksomlyói Madonnától? A második világháború után uralomra került kommunista rezsim mindent megtett, hogy akadályozza a búcsút. Persze, minden akadály ellenére a hívek sokasága szervezetlenül is özönlött Somlyóra. Az 1949-es búcsún még Márton Áron püspököt is le akarták tartóztatni, de a gyimesi csángóság és Csíksomlyó lakói megvédték. Az 1989-es fordulat után soha nem tapasztalt erővel újult meg a csíksomlyói búcsú. A zarándokok száma évről évre nő, amolyanösszerdélyi magyar ünnepé vált. Egyre több nem katolikus magyar is eljön, és az anyaországból 20-25 ezerre tehető a zarándokok száma. Nem hivatalos adatok szerint az utóbbi években több mint negyedmillió ember gyűl össze évente a két Somlyó-hegy közötti nyeregben tartott ünnepi szentmisén. A fentiekből kitűnik, hogy a búcsú fokozatosan elveszítette kizárólagos egyházi jellegét, bizonyos szempontból a tömegturisztika területére csapott át. Nyilván az ide érkezőket áthatja a hely szelleme, többségük meghatódottsággal, áhítattal kapcsolódik be a rendezvényekbe. A búcsú megszervezése most már új rendszabály szerint történik. Társasgépkocsival, más járművekkel érkező zarándokok a Márton Áron Főgimnázium előtt, a taplocai úton gyülekeznek, itt keresztaljába szerveződnek és a Székútján keresztalja formájában haladnak végig. A keresztalják, a más egyéni zarándokok sokasága gyalog, megállás nélkül folytatják útjukat egészen a kegytemplomig. Itt a szervezők korszerű kommunikációs eszközökkel köszöntik az érkezőket. Tájegységenként, a tradíció szerinti sorrendben indítják a Kissomlyó-hegy két feljárója felé, azaz a hagyományos körmeneti útra és az újabban megnyitott autóútra. A nyeregben, vagyis a szentmise helyszínén a számukra kijelölt ún. "szektorban" helyezkednek el. Itt is hangosbemondóval köszöntik a zarándokokat, majd közös imádsággal és énekléssel töltik a szentmise kezdetéig fennmaradt időt. A papi méltóságok tömege külön vonul az úgynevezett kordonon belül. Itt viszik a kisbazilika jelvényt és a labarumot. A kordon a hagyományos körmeneti utat teszi meg, felvonul a Salvator kápolnához, ahol kórus köszönti a főpapokat. Innen jönnek le a szentmise színhelyére. Az egész ünnepség során külön figyelem illeti a gyergyóalfalvi keresztalját, a búcsú kezdeményezőit, akik mind a felfelé, mind a lefelé vezető úton az élen haladnak. A jelenlegi több százezres méreteivel a búcsúnak van egy olyan fogyatékossága, amit a szervezők sem tudnak egyelőre kiküszöbölni. Arról van szó tulajdonképpen, hogy a zarándokokat, elenyésző kivétellel, a Szűzanya iránti szeretet vonzza ide, azonban a hatalmas áradat miatt nem mindenkinek sikerül bejutnia a kegytemplomba és felmenni a szoborhoz. Sokan éppen ezért nem távoznak szombaton délután, este, éjszaka, sőt még vasárnap sem addig, amíg nem jutnak fel a Szűzanyához. Pünkösd szombatjának Csíksomlyón van még három nevezetes eseménye. Az egyik a "csángó mise", amelyet a gyimesi és moldvai csángó magyaroknak tartanak este a Szent Péter- plébániatemplomban. Ennek a misének az a különlegessége, hogy a nagyszámú bákói magyar csángó csak itt vehet részt, évente egyszer, magyar nyelvű szentmisén. Ők, sajnos odahaza, templomaikban csak román szót hallanak, habár pópáik nagy többsége közülük való. Ezek a pópák Iasi-ban végzik a teológiai tanulmányaikat, s lehet, hogy nem is tudnak, de nem is akarnak magyarul misézni. Papjaik nem támogatják híveik Csíksomlyóra való zarándoklását, innen nem indulnak szervezett keresztalják, ezért szervezetlenül indulnak útnak, és az általuk jól ismert hegyi ösvényeken szelik át, gyalog, a Kárpátokat. A kegytemplom előtt szerveződnek keresztaljába, miután átadják nekik a Szent Péter-templomban őrzött zászlójukat. A másik jelentős esemény a csíksomlyói passió előadása, amelyre fent a nyeregben kerül sor, ugyancsak szombat délután. Az 1720-as években igen népszerűek voltak a passió-előadások, amelyek főleg a nagyhéthez és virágvasárnaphoz kötődtek, és Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának eseményeit elevenítették fel. Csíksomlyón az újraindított passiójátékot 1996-ban a Művészeti Líceum, a Segítő Mária Líceum és a Márton Áron Főgimnázium diákjai adták elő, tanáraik által írt szöveg alapján. A minden évben a kissomlyói amfiteátrumban tartott passió sajátossága az, hogy a nézők Krisztussal együtt teszik meg a keresztutat, mintegy magukra vállalva szenvedését. A passiójáték feltehetően német nyelvterületről került át a mi vidékünkre. A mai Magyarország területén is csak a budaörsi svábok vitték színre. 1996-tól a csíksomlyói passió komoly támogatást kapott az olasz, német és francia passióközpontoktól, és meghívásra részt vett az Európassió nemzetközi rendezvényein. A pünkösdi búcsú másik érdekes tartozéka a szombat éjjeli virrasztás és a napfelkelte bevárása. Ez a hagyomány valószínűleg a magyarság őstörténetére vezethető vissza, a pogány kori napimádásra. S az a tény, hogy éppen itt honosodott meg, arra enged következtetni, hogy a kereszténység felvétele előtt Csíksomlyó pogány kultikus hely volt. Ezt az ősi szokást aztán a keresztény vallás új tartalommal töltötte meg, s pünkösd hajnalára lokalizálva, a Szentlélek eljövetelével azonosította. A virrasztásra a Csíksomlyó hegyén kerül sor, a Salvator kápolnában és környékén. A több száz virrasztó imádsággal és énekléssel tölti az éjszakát, majd hajnalban kivonulnak a Szenvedő Jézus kápolnája mögé, s ott bevárják a napkeltét. Sokan az éppen a láthatáron megjelenő napkorongban a Szentlélek Istent vélik megpillantani, galamb formájában. Más, nem a pünkösdi búcsúhoz kapcsolódó rendezvények is növelik Csíksomlyó vonzerejét, és az év más időszakában is kiemelik rendkívüli fontosságát. Nevezetesen a csíksomlyói ifjúsági (CSIT) és az Ezer Székely Leány találkozókról van szó. Az ifjúsági találkozóra Erdély minden részéről jönnek a fiatalok. A találkozón az ifjak csoportokba szerveződve vitatják meg a hit és az élet alapvető problémáit, ifjúsági miséken vesznek részt, szabadtéri műsorokat rendeznek, virrasztanak a hegyen. Éppen fiatalos jellege és meglehetős kötetlensége folytán ez az augusztus eleji rendezvény nagy népszerűségnek örvend. Az Ezer Székely Leány ünnepség ötlete a ’30-as években született meg. Domokos Pál Péter néprajzkutató és Vámszer Géza rajztanár abból az elképzelésből indult ki, hogy a hagyományos székely népviselet az urbanizáció következtében kezdett kiveszni. Tehát sürgősen kellett valamit tenni, legalább a huszonnegyedik órában. Ezért indítványozták, hogy évente gyűljenek össze Csíksomlyón a székely fiatalok népviseletbe öltözve, és egy seregszemle keretében mutassák be falujuk táncait, dalait, a hagyományos népművészeti alkotásokat. Ezt a seregszemlét is betiltotta a múlt rendszer, ilyen-olyan fesztiválokkal helyettesítette, mint pl.: Megéneklünk, Románia, Tavasz a Hargitán stb. Az Ezer Székely Leány somlyói ünnepének felújítását az egyház kezdeményezte 1992-ben, s bár közben többször gazdát cserélt, mégis megmaradt annak, aminek elindítói szánták: egy színpompás székely, magyar népművészeti seregszemlének, amely egyre nagyobb tömegeket vonz mind a nézők, mind a résztvevők táborából. Bibliográfia: • Domokos Pál Péter: Rendületlenül – Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989 • Szádeczki Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1927, reprint 1993 • Hankó Vilmos: Székelyföld. Akadémiai Kiadó 1993 • A szálfaember, Ábrahám Ambrus önéletírása, JATE Szeged, 1993 • Dr. Endes Miklós: Csík–Gyergyó–Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig, Akadémiai Kiadó, Budapest 1994 • Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, Pest, 1868, II. kötet – Csík • Hargita megye útikönyve, Csíkszereda, 1973 • Hazajöttünk. Pünkösd Csíksomlyón, Glória Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992 • Pünkösdi búcsú Csíksomlyón, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 1998 • Csíkszereda – Szeklerburg – Miercurea Ciuc, ProPrint Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995 • Barangolás a Székelyföldön: Hargita megye, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998 • A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei Népújság (Marosvásárhely) 2016. május 21.Potápi: szülőföldjükön kellene érvényesüljenek a szakmunkásokA csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola három tanműhelyét korszerűsítették és szerelték fel modern szerszámgépekkel a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának 196 ezer lejes támogatásának köszönhetően. A tanműhelyek átadó ünnepségét szombaton tartották a szakiskola dísztermében. A 2015 a külhoni magyar szakképzés éve program keretében a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének közvetítésével, a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskolában három tanműhely korszerűsítését támogatta, amelyre 14 millió forintot biztosítottak. Potápi Árpád János, Magyarország nemzetpolitikáért felelős államtitkára az átadó ünnepségen felszólalásában elmondta, 2012 óta hirdetnek meg tematikus éveket, tavaly a külhoni magyar szakképzés évét hirdették meg. Erre a programra 500 millió forintot különítettek el, amelyből 345 millió forintot költöttek fejlesztésekre, 36 tanműhely felszerelésére, eszközbeszerzésre nemcsak Erdélyben, hanem többek között a Vajdaságban is. „Sokat dolgozunk azon, hogy erre a területre irányítsuk a figyelmet” – hangsúlyozta az államtitkár. Végezetül úgy fogalmazott, hogy a székely szakmunkások a munkaszeretetüknek köszönhetően mindenhol megállják a helyüket, de a legfőbb érték az lenne, ha idehaza tudnának érvényesülni, szakmájukból tudnák a családjukat fenntartani. „Jó helyre került a támogatás, hiszen építőipari szakemberekre mindig szükség lesz” – vallotta Szén János, a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola igazgatója. A kőműves, a vízgázszerelő, azaz épületgépész, valamint az ács, asztalos és parkettázó szakmákat ezentúl korszerű eszközökkel felszerelt tanműhelyekben sajátíthatják el az iskola diákjai. „Az oktatás minőségének változását várjuk ezután. Az elmúlt év végén kaptuk meg a pénzt, és a gépek, szerszámok beszerzése hosszú folyamatot vett igénybe, most jutottunk el az átadáshoz” – mondta. Hozzátette: ezt a felszereltséget az új tanműhelyek számára képzelték el, de sajnálatukra elbukott az építkezés folytatását célzó, az önkormányzat által készített pályázat, és így kénytelenek voltak a régi műhelyeket feljavítani. Korábban ugyanis a kormányhoz pályázott a város azért, hogy az évekkel ezelőtt megkezdett, de abbamaradt építkezést a taplocai szakiskoláknál folytassák, és fejezzék be. „Úgy érezzük az elkezdett épületekre, azaz a tíz tantermet és laboratóriumokat magába foglaló iskolaépületre, a négy helyiséges műhelyépületre, valamint a tornateremre továbbra is szükségünk van. Szeretnénk, ha ezek is megvalósulnának” – sorolta az iskolaigazgató. A magyarországi támogatásból többek között egyengető és vastagoló gyalugépet, porelszívó berendezést, csiszológépet, fúrógépet vásároltak. Ezen kívül kézi elektromos szerszámgépeket is vettek, továbbá szerszámkészleteket vásároltak, például a hegesztéshez szükséges gépeket, illetve beszereztek fürdőszobai berendezéseket is, amit a tanulók különböző tervek szerint össze tudnak rakni. Barabás Hajnal Székelyhon.ro 2016. május 29.Köztéri szobor őrzi Szent István emlékét GyergyószentmiklósonLehullt a lepel május 39-én, vasárnap, Szent István-szoborral gazdagodott Gyergyószentmiklós. Ennek a ténynek számos üzenete van – hangzott el a tömegek jelenlétében tartott szoboravatáson. Mindig kell egy vezérfonal, ami fényt ad a sötétben” – idézte Kós Károly szavait Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós megbízott polgármestere. „Az emberiség képes arra, hogy példákat kövessen, és ezért is alakult ki a példák képi ábrázolásának szokása, hogy látható helyen felállítva emlékeztessenek, az elődöknek, őseinknek mi adott erőt, lelkesedést, reményt a szebb holnaphoz” – vázolta Nagy Zoltán, a szoborállítás jelentőségét. A mintegy félezer gyergyószentmiklósi jelenlétében megtartott ünnepségen elhangzott, Szent István példája ma is éppolyan időszerű, mint amilyen 1000 éve volt: merni lépni a bizonytalanban, és bízni abban, hogy döntésünk jó, a legnehezebb kihívások közé tartozik. Szent István meg tudta hozni a döntést, a Szűzanyának ajánlva Magyarországot a keresztény Európa részévé tette. A szobor kelet fele tekint, és ennek is komoly jelentősége van – hallhatták az egybegyűltek. Régen kelet fele tájolták az épületeket, mert ott volt az ígéret földje, onnan kel fel az igazság napja, ami arra sarkall, hogy érdemes egy határozott irányba tekinteni, többünknek egyszerre egy irányba nézni, és merni. Az államalapítás nem az ünnepről, hanem a munkáról szólt – hívta fel a figyelmet Barti Tihamér, a megyei önkormányzat alelnöke. Kitért arra, hogy Szent István tevékenységét sok tényező nehezítette, sokan remélték a király és ország bukását zsákmányra lesve. De nem hátrált. Szent István szilárd hite kell mai is példa legyen – hangzott el. A néhai Hajdó István főesperes kezdeményezésére, az akkori polgármester Pap József kérésére tíz éve kezdte meg a szobor faragását Polgár Botond. A 12 tonnás andezit tömbből faragott, 3,6 tonna súlyú alkotást Bajna György újságíró méltatta, de a szoborállítást nagy jelentőségűnek nevezte az eseményen jelen levő Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke is. Lezsák idézte az Alaptörvénybe foglalt Nemzeti Hitvallást: „Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre. (...) Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” A szobor erre a fogadalomra emlékeztet – mondta. Az alkotást és egyben a megújult Szent István teret Tamás József püspök áldotta meg. A szoboravatással egyidőben a templom körül az utóbbi években kialakított új közteret is felavatták. Már a búcsús szentmise alatt látszott: a kisgyermekek igencsak jól érzik magukat itt. A szobor talapzatául szolgáló dombon vidáman szaladgáltak, kergetőztek. A domb egyébként már évekkel ezelőtt elkészült, és telente, amikor van elég hó, közkedvelt szánkózó, csúszkáló helye a Bucsin negyedi gyermekeknek. Az eseményen elhangzott: „legyen élettel tele a tér, és amikor a szobor körül játszó gyermekek megkérdezik, kit is ábrázol az alkotás, akkor a szülők, nagyszülők mondják el nekik, hogy majd később számukra is példák legyenek a nagy elődök”. Gergely Imre Székelyhon.ro 2016. május 31.Könyv a múltról a jövőnek Tibori Szabó Zoltán és Újvári Mária tollábólHa semmi egyebet nem tett volna a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület elődje, az 1919-ben kezdeményezett és 1920-tól már eredményesen működő Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet mint hogy megjelentette Kós Károly Országépítőjét és Varju nemzetségét, kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit, az Erdélyi Helikont és elindította a Reményik Sándor és Dsida Jenő nevéhez fűződő Pásztortüzet, neve akkor is kitörölhetetlenül beépült volna a magyar művelődéstörténetbe. A monda szerint hatalmas égi háború és mennydörgés közepette pattant ki apja fejéből a bölcsesség, a tudomány és a művészet istennője, Minerva, s a múlt század eleji hatalmas világégést és impériumváltozást követően, mondhatni mennydörgésszerűen pattant ki az anyaországtól elszakított, identitásukat megőrizni óhajtó erdélyi magyarok fejéből is az ő nevével fémjelzett kolozsvári magyar kiadó- és nyomdavállalat. A kisebbségi sorba jutott nemzetrész ösztönös, spontán védekezési mechanizmusának köszönhetően, de ugyanakkor egyfajta felismert szükségszerűségként is. Hiszen mi más, ha nem éppen az anyanyelvi kultúra, az oktatás, az irodalom, a tudomány és a művészet védhetné meg leginkább a merőben megváltozott és nem éppen kedvező körülmények közé csöppent erdélyi magyarságot. Ennek a tudatában született meg az alapítók, ötszázötvenhárom erdélyi, bánsági és partiumi magánszemély, jeles értelmiségiek, az arisztokrácia és tehetősebb polgári családok tagjainak az alaptőkét biztosító anyagi hozzájárulásával a Minerva. A már működő vállalatba néhány évvel később az egyházak is beszálltak. A műintézet olyan szellemi műhely és prosperáló vállalkozás volt, amely első időszakában 1920 és 1940 között, majd 1940-től 1948-as államosításáig „a legnagyobb teljesítményű erdélyi magyar kiadó- és nyomdavállalatként” eredményesen járult hozzá a magyar irodalom, sajtó, tudomány, művészet, ismeretterjesztés és nem utolsósorban oktatás fejlődéséhez. Tibori Szabó Zoltán, Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története Szabadság (Kolozsvár) 2016. május 31.Huszonhatodik Tudász Gimi-sikerrelHuszonhatodik alkalommal rendezték meg a Tudászt, a középiskolások általános műveltségi vetélkedőjét Székelyudvarhelyen, a volt Stúdió Mozi nagytermében. Az izgalmas verseny témája az első világháború volt. A kérdések, feladványok, filmbejátszások segítségével a részvevők bejárhatták az első világháború helyszíneit Ojtóztól Gallipoliig, Doberdótól Verdunig, megismerkedhettek a Nagy Háború csatatereivel, a 82-es székely gyalogezred hőstetteivel. A vetélkedőn öt háromfős csapat mérte össze tudását a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, az Eötvös József, valamint a Kós Károly szakközépiskolák, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium és a Tamási Áron Gimnázium diákjai. Igazán szoros verseny alakult ki, hiszen már az első fordulóból 37, 38 és 31 ponttal jutott a villámkérdésekből álló másodikba a Tamási, a Refi és a Palló csapata. Végül a Tamási Áron Gimnázium képviselői a villámkérdéseknél fölényes győzelmet arattak, őket holtversenyben követte a másik két csapat. A játékban részt vevő diákok értékes történelmi tárgyú könyvjutalmakkal távozhattak. Ezúttal sem maradt el Miklós József katonadalainak előadása. A színjátszópróbán minden csapat remekül teljesített, ezt a Dáné Szilárd tanfelügyelő, Pál János unitárius lelkész és Kápolnási Zsolt történelemtanár alkotta zsűri is maximális pontszámokkal értékelte. Dávid Anna Júlia Székelyhon.ro 2016. június 1.Kiértékelte polgármesteri tevékenységét Mezei JánosPolgármesteri mandátumából még pár nap lenne, de hivatalban lévő városvezetőként már nem dolgozhat Mezei János. Nyolc évet foglalt össze „elköszönő” sajtótájékoztatóján, és ebből közel ötszáz olyan napot, amit a meghurcoltatása idejének nevezett. Semmit sem bánt meg. Az elmúlt mandátum nem lehetett olyan, mint ahogy elképzelte, szerinte jóval többet lehetett volna elérni, mint ami megvalósult 2012 és 2016 között. Az ellene indult eljárás miatt azonban már az is csoda, hogy azt sikerült elérnie a városvezetésnek, ami megvalósított – állapítja meg Mezei. Minden négy éves mandátum első fele a tervek készítéséről, a megvalósítások előkészítéséről szól – ez megtörtént – de a kivitelezésben már nem vehetett részt. Ez pedig nem csak az ő személyére, hanem a városra is negatívan hatott. A hatóságok megtiltották, hogy munkáját végezze, ez olyan helyzetet eredményezett, ami visszavetette a fejlődést. Korábban Nagy Zoltánnal elosztották a feladatokat, az ő munkájára nem volt teljes rálátással az akkori alpolgármester, így nem tudhatta, hogy kivel milyen tárgyalásokat folytatott. Amikor a polgármesteri feladatköröket is be kellett töltenie, nem hozhatott gyors döntéseket, a tiltások miatt az információk átadása is lehetetlen volt. Stagnálás következett. Azért is, mert számítottak arra, hogy megszüntetik a tiltást, és a polgármester folytathatja, amit elkezdett. Mikor látható lett, hogy ez nem valósul meg, akkor vehette kézbe a feladatokat Nagy Zoltán, és indulhatott el a kivitelezési folyamat. Emiatt maradtak el megvalósítások, de az adott lehetőségek között a maximálisat teljesítette a Nagy Zoltán által vezetett önkormányzat – állapította meg Mezei János. Hozzáteszi, hogy mindeközben 37 bírósági tárgyalás zajlott az ügyében, többször ellentétes döntések születtek, alapfokon eltörölték az ellene hozott tiltásokat, majd jogerősen ismét megtiltották, hogy visszatérjen hivatalába. Ugyanakkor semmilyen bizonyítékot nem mutatott fel a vádhatóság, ami alapján elmarasztalhatnák – ismertette Mezei. „A város elmúlt nyolc évét úgy értékelhetjük megfelelően, ha valamihez viszonyítunk. Ha azt nézzük más városok, vagy akár a községek mennyit fejlődtek, akkor azt kell látnunk, lemaradtunk. De meg kell néznünk azt is, hogy honnan indultunk” – fogalmazott a felfüggesztett polgármester. Emlékeztetett arra, hogy 2008-ban, megválasztása után két héttel a hatalmas adósság miatt a szolgáltató elzárta a gázcsapot, a nyári hónapokban nem volt melegvíz a tömbházakban. Jött a tél, és nem lehetett fűteni. A közüzemeknél 5 millió lejes hiteltartozás és 2,2 millió lej egyéb adósság volt felhalmozódva. Törleszteni kellett a korábbi közvilágítás felújításhoz felvett hitelt, és szintén 2008 után kellett kifizetni a Pap József idején a sugárúti két sáv aszfaltozására felvett kölcsönt is. Mezei emlékeztetett arra is, hogy ugyancsak ebben az időszakban terhelte az önkormányzatot a magánszemélyek és cégek által korábban megvásárolt főtéri ingatlanok árának visszafizetése, miután azokat a jogos örökösöknek visszaszolgáltatták. Az általa vezetett önkormányzat is vett fel hitelt, amiből a vízcsatorna hálózat felújításának önrészét fizették ki, de ezzel nem adósították el a várost, nem merítették ki a kereteket és a következő városvezetéseknek lehetősége van – ha szükségesnek látják – más, nagyobb beruházásokhoz önrészhez hitelhez folyamodni. A költségvetést terhelő mínuszok felszámolásával kellett felfele kapaszkodni – vázolta Mezei János. Amíg a felújítás meg nem történt, mindig nehézségek voltak a fűtés biztosításával. Pap József is próbált megoldást találni erre, azonban azzal, hogy az erre kapott pénzt vissza kellett utalniuk a központi költségvetésbe, az akkor elképzelt megoldási lehetőség bezárult. Kormánytámogatásra nem lehetett számítani, befektető bevonása vált szükségesé. Ebből megvalósult egy olyan rendszer, ami szakemberek szerint a legjobb ma az országban. Ennek árát pedig a fűtés árába számolták bele. Nem akartak erre újabb hitelt felvenni és a várost eladósítani – ismertette az akkori elképzeléseket. Arányos áremeléssel számoltak, úgy, hogy az a lakosság számára megfizethető legyen. Az akkori 330 lejes gigakalória ár már nem volt tartható, miután a kormány leállította a fűtéstámogatást. A támogatás értékét a város nem tudta átvállalni. Mezei hozzátette, meglátása szerint mint önkormányzat soha nem tudnák veszteségmentesen működtetni a fűtésszolgáltatást, ezért óvva inti a következő városvezetést, hogy visszavegye saját kezelésébe. Szerinte akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülne Gyergyószentmiklós. Mezei kijelentette, azzal, hogy a költségvetést sikerült rendbe tenni, a mínuszokat felszámolni, az eladósodást megállítani eljutottak oda, hogy építkezni is lehetett. Kialakult a Szent István tér, két utca teljes felújításon ment át, alapozással, járdával, aszfalttal. Teljes felújításon ment át a városháza, volt mozi épület tetőzete és homlokzata, pályázatból újult meg a Kós Károly iskola, megvásárolták a Kossuth Lajos utcai óvodaépületet, átadás előtt van a második szociális tömbház. Gondot jelentett sokáig, hogy kevés pénz érkezett a városba a megyei önkormányzat forrásaiból. Ez megváltozott, a jégpálya és az Orosz Kálmán iskolaépület felújítására kapott támogatás azt jelenti, hogy akkora összeg érkezett az elmúlt években, mint korábban húsz évig soha. Ezt a megyei és helyi önkormányzat közti konszenzuskeresés eredményének tekinti. Kiemelte még a folyamatban lévő kataszteri felméréseket, amire komoly pénzeket áldoz a város, de eredménye az lesz, hogy az országban először minden területtulajdonos telekkönyvi bizonylattal fog rendelkezni tulajdonáról. „Amit polgármesterként tettem, azt teljes odaadással és jóindulattal végeztem, ha kitűztem egy célt, bármilyen nehézségekkel kellett szembenézni, mindent megtettem, hogy teljesüljön” – mondta. A városra úgy tekint, hogy a fejlődés alapjai el vannak helyezve, és büszke arra, hogy az alapozási munkában része lehetett. Tudja, hogy bárki bármilyen döntést hoz, az sosem fog mindenkinek tetszeni, de arra törekedett, hogy a nagy többségnek hasznára váljon a munkája. Ő maga semmit, egyetlen jelentős döntését sem bánta meg – szögezte le. Köszönetet mondott mindenkinek, aki segítette a munkáját, és a lakosságnak, hogy megbízták a feladattal. Hozzátette, ha a következő városvezetés igényt tart rá, mindenben segíteni fogja munkájukat. Ő maga megyei tanácsosként folytatná közéleti tevékenységét, célja, hogy Gyergyószentmiklós és Gyergyószék elvárásait képviselje a testületben, de Hargita megye más megyékhez viszonyított lemaradásának csökkentésén is dolgozni szeretne. Gergely Imre Székelyhon.ro 2016. június 6.Az ötágú sípA trianoni békeszerződés a magyar kultúra fejlődésében is fordulópontot jelentett, mivel a békediktátum következtében nemcsak a történelmi Magyarország, hanem a magyar irodalom is darabjaira szakadt. 1920. június 4. korszakhatárt jelent mind a magyarság történelmében, mind a magyar irodalomban. Az állam és a nemzet egysége felbomlott, és az elszakított területek magyar irodalmát évtizedeken át nem számították a magyar irodalmi kánonba. A Magyar Királyság legfőbb külpolitikai céljává a revízió vált, az igazságtalannak tekintett diktátum kritikája pedig a korabeli Magyarország teljes kulturális életét áthatotta.A társadalom egészét sokkoló diktátum ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon az Illyés Gyula által csak ötágú sípnak nevezett, több központra tagolódó magyar irodalom. Számos vers örökítette meg a trianoni traumát. Az 1920-as évek Trianonnal kapcsolatos magyar irodalmának terméseit a Kosztolányi Dezső által szerkesztett antológiába – Vérző Magyarország – is összegyűjtötték, melynek 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írt előszót. A korszak irodalmi életének kiemelkedő alkotói, a Nyugat táborának nagyjai járultak hozzá műveikkel a kötethez: Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály és Zilahy Gyula alkotásait is megtalálhatjuk benne. Párhuzamosan a csonkaországival, a kisebbségi sorba került közösségek is létrehozták saját alkotóközpontjaikat. Erdélyben a magukra hagyatottság érzése leginkább 1918–1921 között érzékelhető. Ekkor sokan nem érezték magukat biztonságban, és repatriálnak vagy emigrálnak. Reményik Sándor és Kós Károly az elsők között tudott felállni, és megoldást keresni erre a válságos helyzetre. Reményik 1918-ban a Végvári álnéven megjelentetettMindhalálig és a Végvári-versek kötetekben az ittmaradás mellett állt ki. A megrendülésből elsőként Reményik Sándor rázta fel Erdélyt. Nemsokára követte őt Áprily Lajos és ezután csatlakozott hozzájuk az ifjú tehetség, Tompa László. Ők hárman alkotják az ún. Helikoni Triászt. Az ő költészetük beszél a legszebben a magyarság hányatott sorsáról, Erdély misztikumáról, szépségéről, egyetlenségéről, megismételhetetlenségéről. Gróf Kemény János 1926 júniusában életre hívta a Helikon közösséget, amelynek alakuláskor 28 írónak küldött meghívást, megszűntekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek, s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit beszélték meg. A helikoni közösség a kiválások és a viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a helikoni munkaközösség működése az előtte alakult Erdélyi Szépmíves Céh (ESZC), s a később megindult Erdélyi Helikonirodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad) 2016. június 7.Elsöprő győzelmet aratott az RMDSZ ( Háromszék)A korábbi választásokhoz képest a háromszéki RMDSZ jobban teljesített, hiszen növelte helyi és megyei tanácstagjainak számát – értékelte tegnap az eredményeket Tamás Sándor, a szövetség megyei elnöke az RMDSZ székházában tartott sajtótájékoztatón. A 73 százalékkal újraválasztott Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Miklós Zoltán, a 21 tagú tanácsban 15 helyet szerzett megyeszékhelyi RMDSZ-frakció vezetője azt hangsúlyozta: nem kívánnak visszaélni többségükkel, konszenzusos döntésekre törekednek az önkormányzati testületben. Tamás Sándor ismertette a nem hivatalos megyei eredményeket. Ezek szerint a megyei önkormányzati listára leadott szavazatok 57,7 százalékát szerezte meg a szövetség. Az Erdélyi Magyar Néppártra leadott voksok aránya 8,6 százalék, s végül az MPP is bejutott a megyei tanácsba, miután 5,5 százalékos eredményt ért el. A Tăriceanu-féle Demokraták és Liberálisok Szövetsége 5 százalék körül mozgott, a Nemzeti Liberális Párt 7,8 százalékot szerzett, a szociáldemokraták 9,6 százalékos eredményt értek el. Ez azt jelenti, hogy a 31 tagú megyei tanácsban az RMDSZ várhatóan húsz (eggyel többet, mint négy évvel korábban), az EMNP, a liberálisok és a szociáldemokraták 3–3-at, az MPP két mandátumot szerez. A megye 45 polgármesteri tisztsége közül az RMDSZ 34-et szerzett meg, három településen – Zabola, Málnás, Gelence – MPP-jelölt nyert RMDSZ-es támogatással is, két településen független induló győzött – Vargyas és Szitabodza. Két községet a Tăriceanu-féle párt színeiben mandátumhoz jutó polgármester vezet, a szociáldemokraták négy községgazdai posztot nyertek. Mind a négy háromszéki város – Sepsiszentgyörgy, Barót, Kézdivásárhely, Kovászna – vezetését az RMDSZ jelöltje nyerte el. Ami a helyi tanácstagok számát illeti, RMDSZ-es színekben jutott mandátumhoz 338 önkormányzati képviselő, az MPP 24, az Erdélyi Magyar Néppárt 51 tanácstagot juttatott be települési tanácsokba. Megyei szinten 43,6 százalékos részvételi arányt jegyeztek, a szórás azonban elég nagy, több helyen 40 százalék alatti maradt a szavazókedv – Bacon, Mikóújfalu, Zabola, Csernáton, Sepsiszentgyörgy, Lemhény, Kézdivásárhely, Bardoc –, másutt a szavazópolgárok legalább 60 százaléka járult az urnákhoz: Előpatakon, Málnáson, Hidvégen, Nagypatakon, Maksán, Illyefalván, Dobollón, Sepsikőröspatakon. Tamás Sándor értékelése szerint az eredményeit javító RMDSZ-en kívül a választások nyertesei közé tartozik az MPP, amely növelte polgármesterei számát, de ide tartoznak a román pártok is, amelyek a jobb mozgósításnak, a Bodza-vidéken jegyzett magasabb részvételnek köszönhetően eggyel növelték a megyei önkormányzati képviselőik számát. Nettó vesztesnek az EMNP-t nevezte, amely mindkét polgármesteri tisztségét elveszítette (Maksán és Nagyborosnyón). Ugyanakkor köszönetet mondott a választóknak, amiért a „konkrét megyefejlesztési terveket” részesítették előnyben a „bohóckodással” szemben. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a helyi lakosság a választások legnagyobb nyertese, hiszen folytatják a munkát a városért, a következő napokban kezdik azokat az utcajavításokat, aszfaltozásokat, amelyeket nem akartak kampányban elkezdeni. Az általa elért eredményt azzal magyarázta, hogy az emberek megértették: szükség volt azokra a népszerűtlen beruházásokra is, amelyek sok kellemetlenséget okoztak, de a következő időszakban igyekeznek eltüntetni a vezetékcserék nyomait. A bürokrácia, a késlekedések miatt egy-másfél év múlva lesz olyan a város, mint amilyennek idén májusban szerette volna látni – vélekedett. Megjegyezte: a részvételi arány is azokban a körzetekben volt alacsonyabb, amelyek a felújítatlan utcák környékén találhatók, például a Gyöngyvirág vagy a Kós Károly utca körül. Ugyancsak a győztesek közé sorolta Bálint Józsefet, aki jobb eredményt ért el, mint négy évvel korábban. Győztes az RMDSZ-frakció is, hiszen 14-ről 15 fősre gyarapodott a 21 tagú tanácsban. Az MPP nem jutott be, az EMNP két helyet szerzett, ugyancsak két-két képviselője lesz a szociáldemokratáknak és a liberálisoknak. Ennek kapcsán hangsúlyozta: nem fognak visszaélni kétharmados többségükkel, akárcsak az előző mandátumban, konszenzusos döntésekre törekednek. A hat szakbizottság közül egy-egynek a vezetését felajánlják a liberálisoknak, illetve az EMNP-nek. A vesztesek közé sorolta az MPP-t, amely nem jutott be a tanácsba, a román közösséget, mert negatív kampányt folytatott egyik jelöltjük a másik ellen, továbbá Mădălin Guruianut. Kitért ez utóbbi visszavonulására is, mint mondta, maga is csak nézte, „mint a moziban” a liberális politikus kampányát, amelyben az alpolgármesteri tisztség megszerzésére összpontosított, holott erről korábban semmilyen egyeztetés nem történt. Arra a felvetésre, hogy a kölcsönösség elve alapján Sepsiszentgyörgyön is felajánlhatnának egy alpolgármesteri tisztséget a román közösség képviselőjének, miként azt az RMDSZ Kolozsváron, Marosvásárhelyen és más erdélyi városokban kéri, Antal Árpád leszögezte: az RMDSZ által kidolgozott autonómiatörvény előírja, hogy a román közösségnek automatikusan jár alpolgármesteri és megyei alelnöki tisztség a székelyföldi településeken, ezt kellene elfogadni. Miklós Zoltán frakcióvezető ugyancsak arról szólt, hogy bár a szavazás eredménye a kötelezettség mellett nagyfokú legitimitást is biztosít számukra a város vezetésében, szakmaiságon alapuló együttműködésre, konszenzusra kívánnak törekedni a továbbiakban is. Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 11.Kolozsvári látogatásSzámomra Kolozsvárra megérkezni és egy jó hetet eltölteni a régi magyar gimnáziumok, a piaristák, a reformátusok, az unitáriusok kollégiumának könyvtáraiban, illetve az Erdélyi Pál (Erdélyi János, a nagyszerű 19. századi író és néprajzkutató fia) által alapított Egyetemi Könyvtárban mindenképpen felemelő élményt és gazdag tudományos tapasztalatot jelentett. Közel fél évszázada járok Kolozsvárra: első alkalommal egy akadémiai ösztöndíjnak köszönhetően, még 1969 januárjában voltam ott. Kutattam, de a könyvtárakban gyűjtött anyagot, egy egész cipősdobozt megtöltő cédulahalmazt, hazatértemben a vonaton elkobozták a román vámügyi hatóság emberei. Ezt a későbbiekben sem kaptam vissza, hiába írt az MTA főtitkára levelet román partnerének, a megkeresésre még csak választ sem kapott. Gondolom, a nagy gonddal összegyűjtött céduláim azóta is egy bukaresti belügyi raktárban kallódnak, ha megvannak egyáltalán. Misszió Sok évvel ezután, a romániai forradalmat követően, a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtörténeti tanszékének megtisztelő felkérése nyomán vendégelőadóként töltöttem el vagy két hetet az egyetem bölcsészkarán. A transzilvanista irodalomról, azaz Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron és a többiek munkásságáról, és mindenekelőtt a két világháború közötti időkben nagyra hivatott „erdélyi gondolatról” tartottam előadásokat, lelkes ifjú hallgatóság előtt, akik a rendszerváltó események reményei nyomán arra készültek, hogy Erdély (és az ottani magyar kulturális intézmények) visszakapják egykori kulturális identitásukat és az oly szükséges, kölcsönös román-magyar megértés és közös munka jegyében végezhetik munkájukat. Nem egészen így történt, jóllehet az erdélyi magyarok - és ezen belül Kolozsvár (Cluj, Klausenburg) magyarsága - igen sok, korábban szinte ismeretlen lehetőséghez jutott, és igen jól működő intézményeket hozhatott létre. Részben magyarországi támogatással, amiért elismerés illeti a „rendszerváltást” követő évtizedek kormányait. A magyar-román megértés és együttműködés olyannyira kívánatos kibontakozása és intézményesülése (nem az erdélyi magyarok mulasztásai következtében) mindenesetre még várat magára. Ezt időnként román barátaim is szóvá teszik. Fogyatkozás és helytállás De lássuk a kolozsvári magyarság helyzetét. A városnak 1910-ben, azaz az utolsó magyar (ha tetszik: osztrák-magyar) népszámlálás idején nagyjából hatvanezer lakosa volt, ebből több mint ötvenezer magyar, hét és félezer román és másfél ezer német. A legutóbbi: 2011-es felmérés szerint a város háromszázezer lakosú, ebből hatvanezer volt magyar és nagyjából kétszázezer román, a németek és a többi kisebbség létszáma és százalékaránya elhanyagolható. Az utóbbi, közel egy évszázadban (amióta a város Romániához tartozik) a magyarság száma (és aránya) 1941-ben volt a legmagasabb, köszönhetően annak, hogy Kolozsvár közel fél évtizedre ismét a magyar állam része lett. Ezt erős veszteség, később fokozatos gyarapodás követte, a legtöbb magyart, nagyjából nyolcvanezret 1977-ben számláltak össze. Ezután fokozatos hanyatlás következett, a határok megnyitása után ugyanis vagy húszezer magyar (a magyarság egynegyede) költözött Magyarországra, vagy szóródott szét Nyugat-Európa és Észak-Amerika városaiban. Mindazonáltal Kolozsvárnak ma is erős és önérzetes magyar lakossága van, hála ezért mindenekelőtt a történelmi magyar intézményeknek, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékeinek, a magyar folyóiratoknak (például a Korunknak) és a magyar lapoknak (például a Szabadságnak), a magyar egyesületeknek és nem utolsó sorban a magyar vallási közösségeknek, a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius egyháznak. Ezek vezetői és intézményei mindig is elkötelezettek voltak a nemzeti identitás védelme és fenntartása mellett. Az, hogy Kolozsvár ma is a magyar nemzeti kultúra „fellegvárai” közé tartozik, olyan városok sorába, mint természetesen a magyar főváros, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, azután Pozsony, Kassa, Szabadka, Ungvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, az mindenekelőtt ezeknek a magyar kulturális intézményeknek, vezetőiknek, munkatársaiknak köszönhető. Műhely Tulajdonképpen „kolozsvári műhelyről” beszélhetünk. Ez a „kolozsvári műhely”, mint természetes módon kialakult szellemi intézményrendszer és értelmiségi közösség valójában „kettős kötődésben” dolgozik. Tudós képviselői egyformán elkötelezik magukat annak a történelmi közösségnek, amelynek sorsát élik és szolgálatát vállalják, valamint azoknak a kulturális és eszmei értékeknek, amelyek általánosabb keretek között orientálják a 20. század emberét. A szűkebb hazai körben megismert igazságoknak egyetemesebb távlatot szeretnének adni, az egyetemességet pedig a nemzetiségi élet és kultúra értékeivel akarják gazdagítani. Ennek a kettős tájékozódásnak és elkötelezettségnek, úgy tetszik, termékeny eszme- és gondolatképző szerepe van, a „kolozsvári műhely” szellemi eredményei legalábbis erre vallanak. Ezekre a szellemi eredményekre bátran támaszkodhat az új megoldásokat és távlatokat kereső egyetemes magyar szellemi élet is. A „kolozsvári műhelynek” nemcsak a történelmi város vagy Erdély (az erdélyi magyarság) kulturális életében van szerepe és jelentősége, hanem az egyetemes magyar nemzeti kultúra fenntartásában és gazdagításában, emellett a közép-európai kultúrák kapcsolatainak alakításában is. Egyszersmind tevékeny szerepet vállal a magyar-román kulturális kapcsolatok gondozásában is. Magam is jártam Kolozsvárott olyan történettudományi konferencián, amelyen budapesti és erdélyi magyar, kolozsvári és bukaresti román történészek, irodalomtudósok keresték a két közép-európai kultúra találkozásának lehetőségeit, eredményeit. Négy nap Az oda- és visszautazással együtt most négy napot töltöttem Erdélyben, ugyancsak elkötelezett barátommal, Kuthi Csabával, a Magyar Civil Becsületrend alapítójával, és Móricz Lászlóval, az Anyanyelvi Konferencia alelnökével, aki nemrég telepedett haza hosszúra nyúlt svédországi emigráció után, és mint Kolozsvár szülötte, igazán otthon érzi magát Erdély fővárosának lakói és intézményei között. Kolozsvári utamra a nagy múltú Erdélyi Múzeum Egyesület hívott meg, ez az egyik legnagyobb történelmi tapasztalatokra visszatekintő, 1859-ben alapított magyar tudományos egyesület. Utazásunknak kettős célja volt: a minden esztendőben ilyentájt megrendezett „Kolozsvári Napok”, a város magyar lakosságának talán legfontosabb közösségi találkozója és ünnepe keretében emlékeztem meg a nemrégiben eltávozott kolozsvári költőről: Lászlóffy Csabáról, majd másnap „Az én Erdélyem” címmel az egyetem tanári klubjában beszéltem erdélyi kötődéseimről, tapasztalataimról és munkáimról. Az első találkozóra a Kolozsvári Akadémiai Bizottság, az MTA kolozsvári fiókintézménye székházában, a másodikra az egyetem bölcsészkarának klubtermében került sor. Igen sok régi barát vett körül, hadd említsem meg Egyed Ákosnak, a neves történettudósnak, Kántor Lajosnak, a Korunk szerkesztőbizottsága elnökének, Kozma Dezsőnek az egyetem tanárának, Egyed Emesének, ugyancsak egyetemi tanárnak és Lászlóffy Enikőnek, korán elhunyt költő-barátom feleségének a nevét. Előadásaimat élénk eszmecsere követte, jó volt érzékelni, hogy Kolozsvárott eleven magyar kulturális (irodalmi) élettel találkozhat a Budapestről érkező barát. Elmondhatom, hogy Erdély valamikori fővárosa, és mai magyar szellemi központja, a jelenben is őrzi magyar kulturális hagyományait, és azt az örökséget, amelyet sok-sok évszázad munkája hagyott rá. Kolozsvárott mozgalmas magyar irodalmi élettel találkozik a Budapestről érkező vendég. Találkozásaim, beszélgetéseim mintegy vigaszul is szolgáltak azokra az elszomorító tapasztalatokra, amelyeket idehaza szereztem a mögöttünk lévő néhány esztendő során. Baráti társaságot, szellemi megértést keresni korábban is gyakran jártam Erdélybe, sohasem csalódtam, legutóbbi utazásom alkalmával sem. Mintha Erdélyben kevésbé tombolna az az ideológiai és politikai „kultúrharc”, amely idehaza annyi csalódottságot, kedvetlenséget okoz. Pomogáts Béla Népszava 2016. június 15.Mennyi ’48 dicsősége? (Szabadságharc a csaták tükrében)Miért is egyedülálló jelentőségű a magyar hadtörténetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, az események láncolata hogyan is vezetett az áprilisi törvényektől a közel másfél évvel később bekövetkezett világosi (valójában szöllősi) fegyverletételig, illetve milyen szerepük volt mind a hadvezéreknek, mind a politikai vezetőknek a végkifejletben? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre adott válaszokat Herman Róbert egyetemi tanár egy hete tartott előadása Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. A Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel meghirdetett előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek részeként zajlott. A Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója, a korszakkal kapcsolatos több tudományos munka szerzője igen színvonalas, alaposan adatolt, mégis fogyasztható előadást hozott Sepsiszentgyörgyre. A pátoszt és mitizálást mellőző előadásból kétségtelenül kiderült egyebek mellett: a ’48–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem fordult elő olyan, hogy egy nagyhatalom nem érezte eléggé erősnek magát ahhoz, hogy egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül legyen képes rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz forduljon segítségért. Mátyás király korát, valamint a mohácsi csatát követően a forradalom és szabadságharc másfél évében rendelkezett a magyar nemzet újból európai szintű ütőképes hadsereggel. Herman Róbert ezt szemléltetendő a közel másfél évszázaddal korábban lezárult – igen hosszas, 1703 és 1711 között lezajlott – Rákóczi-szabadságharcot hozta fel példaként, amelynek gyakorlatilag veszteségként könyvelhették el majd minden jelentős hadi eseményét a magyar seregek. „Voltak sikeres rajtaütéseink, sikeres összecsapásaink, de nyertes csatánk egy sem. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharc során vívott tizenegy jelentős csatából ötöt kétségkívül a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy vesztett csata volt, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette” – magyarázta Herman Róbert. A hadtörténeti események sorát lehetetlen átlátni és megérteni a polgári, politikai történések nélkül, és ezt a tényt tökéletesen szemléltette előadásában Herman Róbert is, könnyedén vezetve át mondandóját a felelős magyar kormány létrejöttének, az úgynevezett áprilisi törvények hatásainak (a honvédség elődje, a nemzetőrség létrehozása), illetve a bécsi udvar – élén V. Ferdinánd császárral és magyar királlyal – döntéseinek ténykörét az 1848 szeptemberében bekövetkező Josip Jelačić horvát bán színre lépése és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csata irányába. Utóbbi esemény noha hadászati szempontból nem volt jelentős – hacsak a csatát megelőző mozgósítás, népfelkelés folyamatát nem vesszük annak –, egyben a honvédő háború kezdetének is tekinthető. Az események ettől a pillanattól gyorsulnak fel, a hadiszerencse pedig igencsak változékonynak bizonyul, sok esetben a magyar hadvezetés hibás döntéseinek hatására is, de például Alfred Windisch-Grätz herceg, főparancsnok alkalmatlansága is jelentős segítség volt Görgey Artúr számára a téli hadjárat során. Az 1848-as hadi történések fontos színtere volt Erdély is, noha magyar szempontból kevés sikert hoztak. Háromszék ellenállásának jelentősége nem maradt ki Herman Róbert előadásából, amint az erdélyi románság ellenforradalmának viszonylag alapos ismertetése sem, annak visszásságaival, vérengzéseivel egyetemben. Az elmondottakból az is kiderült: Erdélyben, a Bánságban és Délvidéken is csak rövid ideig élhetett a magyar hadiszerencse, hiszen mind román, mind szerb részről állandó hadiállapot alakult ki, illetve a szász városok gyakorlatilag végig ellenségesen viszonyultak a magyar szabadságharchoz, Bem József vitatható erdélyi hadjáratának időszakát leszámítva mondhatni a császári csapatok bázisául szolgáltak. A magyar sikereket nagymértékben akadályozta az is, hogy mindvégig osztrák kézen maradt több lényeges stratégiai erődítmény – Arad, Temesvár, illetve Gyulafehérvár –, hasonló jelentőségű katonai objektumokat csak a Felvidéken ( Komárom), illetve az ország délnyugati részén tudtak elfoglalni és több alkalommal ostrom alól felmenteni a magyar seregek. Herman Róbert a sokak által felemásan megítélt Görgey Artúr egyfajta rehabilitációjára is kísérletet tett. Hadvezéri képességei méltatásaként s Buda felszabadításával végződő 1849. április 2.–május 21. közötti tavaszi hadjáratot, illetve a nyári, a világosi fegyverletétellel végződő orosz intervenciót követő taktikázását (mellyel 120 ezer ellenséges katonát sikerült a Felvidéken tartani) említette. Előadása zárásaként Herman Róbert a forrásokra is kitért, elmondva: noha igen sok ábrázolása fennmaradt a szabadságharc különböző eseményeinek, ezeket kritikusan kell kezelni, sok esetben ugyanis utólag készült festményekről, rajzokról van szó, amelyek torzított, hamis információkat közvetítenek. Nagy D. István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 17.Új igények, régi épületekAz emberek nem ismerik az értékeket Kedden, Erdővidék Múzeumában, az évad utolsó Tortoma Önképzőkörén mutatták be a Csűrjeink újrahasznosítása és a Falusi ház bővítése című kiadványokat, illetve a témához kapcsolódóan kiállítás is nyílt. Molnár Judith, az Országépítő Kós Károly Egyesülés titkára nyitotta meg a találkozót, aki a Pogány-havas Kistérség Társulás faluképvédelmi programját ismertette. Esztány Győző Csűrjeink újrahasznosítása című könyvét Tövissi Zsolt csíkpálfalvi építész, műemlékvédő mutatta be, aki szerint az a legnagyobb gond, hogy az emberek nem ismerik az értékeket, ész nélkül bontanak, sokszor látnak valahol valamit, ami megtetszik, s azt erőszakkal beviszik a faluba, teljesen felborítva annak képét. – A régi épületekben benne van a mai igényekhez való alkalmazkodás – mondta. – Mindenki rájött arra, hogy egy csűr sok mindenre jó, kiválóan alkalmas arra, hogy a teret felrobbantsák benne, jó asztalosműhelynek, garázsnak, műteremnek, színháznak, még kávéháznak is – érvelt, miközben mindezt képekkel illusztrálta. Ezután rátért saját munkája, a Falusi ház bővítése című kiadvány bemutatására. Elmondta, fotópályázatot hirdettek a legszebb tornácokra, ezek a képek kerültek be a könyvbe. Kiemelte, minden ház átalakítható úgy, hogy az igényeket kielégítse, viszont könnyebb az igényeket alakítani, mint az épületeket. Elmesélte, hogy régen saját maguk építették a házakat az emberek, volt egy rend, az igényszintek azonosak voltak, senki nem akart kitűnni. A könyv bemutatja a falusi házak típusait, összehasonlítja a régi és új igényeket, tárgyalja az építésben használt anyagokat, majd jó és rossz példákat is felvonultat. Bardocz Andrea Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 18.Üvegtárgyak, kerámiák és szász hímzés a múzeumban (Szőcs Fülöp Károly, a gyűjtő)Szőcs Fülöp Károly atyhai származású, szakemberek által igen nagyra értékelt fogarasi gyűjtő kincseiből nyújt ízelítőt a csütörtökön a Székely Nemzeti Múzeumban megnyitott időszakos kiállítás. A Toleranciateremben szász hímzést és festett bútorokat, a Lovagteremben az erdélyi üvegművesség és fazekasság termékeiből nyújtott válogatást csodálhat meg a látogató. Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében úgy minősítette Szőcs gyűjteményét, mint amelyet bármely múzeum megirigyelhetne. Hozzátette, a kiállított anyag csak a jéghegy csúcsa, a teljes gyűjtemény hatalmas. Ezt követően Szőcs Fülöp Károly munkásságának és gyűjteményének három jó ismerője szólt az egybegyűltekhez. Dr. Elena Băjenaru, Fogarasföld Múzeumának igazgatója elmondta, a gyűjtő és a muzeológus között az a különbség, hogy előbbi számára lelke van minden egyes műtárgynak, mindeniknek saját története van. Közölte, Szőcs Fülöp Károlyt a közönség számára a brassói néprajzi múzeum fedezte fel, a fogarasi várban hat termet rendeztek be Szőcs gyűjteményéből. Szőcs úr tudta, hogyan kell kiválasztani, gyűjteni a legreprezentatívabb tárgyakat, rengeteg kincset mentett meg a pusztulástól. Prof. dr. Ioan Opriș tudományos főkutató, nyugalmazott muzeológus, volt kulturális államtitkár kétszeres élménynek nevezte ittlétét. Egyrészt felemelő a Kós Károly által tervezett épületben, a szakemberek által nagyra értékelt Székely Nemzeti Múzeumban lenni, másrészt Szőcs Fülöp Károly tárlatában gyönyörködni. A kiállítást olyan ajándéknak nevezte, amit a gyűjtő „székely szeretettel” hozott Sepsiszentgyörgyre – mondotta. Dr. Szőcsné Gazda Enikő, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, a gyűjtőktől a muzeológusok is rengeteget tanulhatnak. Az igazi gyűjtő nem műkereskedőktől vásárol, hanem maga rója a padlásokat, maga keresi a múlt jeleit, helyszínen, eredeti környezetben ismeri meg a tárgyakat, információkat gyűjt a tulajdonosoktól. Az igazi gyűjtő nem bír megválni tárgyaitól, mert minden tárgy egy emlék, egy történet, az életének egy része. A valódi gyűjtő nélkülöz inkább, de még csak azért is megszerzi a tárgyat! A jó gyűjtő nemcsak birtokolni akar, de tudni is, mit birtokol. Olvas, művelődik, múzeumokat jár és analógiákat keres, azonosít és fanatikussá válik, ha kiderül, van egy olyan tárgytípus, ami még nincs meg a gyűjteményében. A legritkább gyűjtő az, aki igyekszik feldolgozni a gyűjteményét vagy a mások gyűjteményeit, tudását átadja és tanít, bevezeti az évtizedeken át gyűjtött információk csodás világába az érdeklődő fiatalabb generációt. Szőcs Fülöp Károly ilyen „csúcsgyűjtő”. Autodidaktaként tanult, olvasott, hatalmas szakkönyvtárat hozott létre önerőből, keresett, kutatta a tárgyak eredetét. Rótta a Fogaras környéki falvakat, de eljutott Székelyföld legrejtettebb zugaiba is. Tudását, tapasztalatait a rendszerváltás után hat éven át a nagyszebeni Astra Múzeum muzeológusainak adta át, majd évtizedek óta adja a fogarasi múzeumnak és „nekünk” – mondta a sepsiszentgyörgyi szakember. A 83 éves Szőcs Fülöp Károly hozzászólásában elmondta, gyűjteményének csupán kis részecskéje látható itt közel három hónapig. A tárlatról közölte, Székelyföldre nem székely tárgyakkal készült, hanem nagyon el akarta hozni a szász varrottasokat, mert annak ellenére, hogy a Barcaság a szomszédban van, még nem tudatosult bennünk, hogy mennyire nívós népművészet élt az erdélyi szász falvakban. A kiállításon még porumbáki, feleki és sepsibükszádi üvegeket, valamint erdélyi kerámiát láthatunk. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 18.Kós Károly honismereti tábort hirdet a Nemzetstratégiai KutatóintézetSzülőföldkutató és honismereti táborban való részvételre pályázhatnak fiatalok a Nemzetstratégiai Kutatóintézet felhívása alapján. A kutatóintézet MTI-hez eljuttatott tájékoztatása szerint a Kós Károly építész, író, politikus nevével fémjelzett pályázatra olyan, a Kárpát-medencében vagy a világon bárhol élő, 18. életévüket betöltött fiatalok jelentkezését várják, akik elkötelezettséget éreznek szülőföldjük társadalmi ügyei - különös tekintettel a megmaradás és gyarapodás kérdése - iránt. A nyertesek részt vehetnek az egy héten át tartó Kós Károly Szülőföldkutató és Honismereti Táborban Zeteváralján, Erdélyben, ahol kiváló szakemberektől tanulhatják meg, hogyan lehet szűkebb hazájukat néprajzi és szociológiai módszerekkel közelebbről megismerni és leírni. A részletes pályázati felhívás a Nemzetstratégia Kutatóintézet honlapján olvasható (https://nski.hu/palyazat-szulofoldkutato-es-honismereti-taborban-valo-reszvetelre.html) MTI 2016. június 19.Ezek a szakosztályok indulnak a következő tanévtőlElkezdődött a kilencedik osztálytól kezdődő hároméves szakoktatásban való iratkozás a múlt héttől. Ősztől a csíkszéki szakközépiskolákban a térség munkaerőpiacának igényei szerinti szakosztályok indulnak. A csíkszeredai Venczel József Szakközépiskolában asztalos, pék-, sütőipari szakmunkás, illetve kertész szakok indulnak ősztől. A Kós Károly Építőipari Szakközépiskolában kőműves, ács–asztalos–parkettázó és víz-, gázszerelő osztályokba lehet iratkozni. A Kájoni János Szakközépiskolában fodrász és szakács ágazatokra jelentkezhetnek a tanulók. A Székely Károly Szakközépiskolában autószerelő, lakatos és karosszérialakatos, valamint villanyszerelő szakok indulnak. A csíkszentmártoni Tivai Nagy Imre Szakközépiskolában hegyvidéki farmer, továbbá pincér- és élelmezési eladó szakágakat terveztek. A csíkdánfalvi Petőfi Sándor Szakközépiskolába pedig hegyvidéki farmer szakosztály indul szeptembertől. Görbe Péter, Hargita megye főtanfelügyelője érdeklődésünkre elmondta, hogy ezeket a szakosztályokat a térség vállalkozásainak és gazdasági egységeinek a munkaerőigényei alapján állították össze. „A gazdasági szféra részéről kapott jelzések alapján indították az iskolák és a tanfelügyelőség a képzéseket” – húzta alá Görbe. A szakmai oktatás egyébként gyakorlatközpontú. Az elméleti tudás megszerzését leginkább a kilencedik osztályra időzítik, felsőbb tagozatokon pedig már a szakmai ismereteken és gyakorlatozáson van a hangsúly. Nagy szerepet kapnak a szakmai oktatásban a magáncégek, mivel az iskolák vállalatokkal partnerségben végzik a szakoktatást. A szakoktatásban induló kilencedik osztályokba e hét péntekig lehet még jelentkezni. Molnár Rajmond Székelyhon.ro 2016. június 27.Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténeteA magyar történelem nagy csatái Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel zajlott előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek idényzáró részeként a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hermann Róbert, a Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója rávilágított arra, hogy az 1848–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem azt megelőzően, sem azt követően nem fordult elő, hogy egy nagyhatalom nem volt képes egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz fordult segítségért. Hermann Róbert beszélt a Rákóczi- szabadságharcról, amelynek során bár voltak sikeres rajtaütések, nyertes csata egy sem, és minden jelentős hadi eseményt gyakorlatilag veszteségként könyvelhettek el a magyar seregek. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharcban vívott tizenegy jelentős csatából ötöt a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy volt vesztett, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette. Az előadó kitért a kor politikai történéseire, a felelős Magyar kormány létrejöttétől az úgynevezett áprilisi törvények hatásain és a bécsi udvar döntésein át Josip Jelacsics horvát bán színre lépéséig 1848 szeptemberében és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csatáig, illetve a világosi fegyverletételig. Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre. – Maga a téma, 1848-49, gyermekkori szerelmem. Mindig történész akartam lenni, nagyjából hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel akarok foglalkozni. De '48-hoz csak 13 évesen jutottam el, addig inkább a Rákóczi-szabadságharc érdekelt. 13 évesen olvastam Héja Gézának a visegrádi eseményekről szóló regényét a Görgei–Kossuth-viszonyról, és annyira megfogott, hogy úgy gondoltam, érdemes ezzel foglalkozni, mert egy egészen más képet ad az eseményekről, mint amit korábban tanultam vagy akár olvastam. Görgeinek a szerepét sokkal pozitívabban, a szabadságharc eseményeit is egy egészen más szemszögből mutatta be. Elkezdtem utánaolvasni, ifjúsági regénytől szakmunkákon és népszerűsítő anyagokon át mindenfélét. Az egyetemen nagyon jó tanáraim voltak, külön ki kell emelnem Katona Tamást, aki remek előadó és nagyszerű pedagógus volt, és mindig segített, amikor valamiben elakadtam. Másodéves, harmadéves koromtól rendszeresen jártam levéltárba is, és ott jöttem rá, hogy mekkora feldolgozatlan anyaga van ennek a korszaknak. Nagyon érdekes, hogy a forradalom és szabadságharc kiemelt téma volt, amióta lezajlottak az események, és a kommunista hatalom átvétele után is szívesen hivatkoztak Kossuthra, Táncsicsra. Tehát nagyon nagy tere volt az oktatásban, propagandában és egyebekben, de a hadtörténeti részével nem nagyon foglalkoztak. Vagy ha igen, akkor az meglehetősen szűken történt: Bem apónak nagyon jó volt a megítélése, a Görgeié meg nagyon rossz. Egy ideig árulónak tekintették, majd pedig megalkuvónak, aki alapvetően tehetett arról, hogy úgy fordultak az események, ahogy fordultak. – Említette, hogy a levéltári kutatásokból egészen más derült ki. – Az egyetemen az oktatásban nagyjából '48 júliusában-augusztusában véget ért az események elmondása, és '49 augusztusától- szeptemberétől indult újra, mintha közben nem zajlott volna le egy háború, ami számomra teljesen érthetetlen volt, annál is inkább, mert a '48-as szabadságharc hadseregének a teljesítménye európai összehasonlításban is kiemelkedő volt. Ha a magyar történelmet nézzük, akkor nagyjából Mátyás király óta először volt az országnak európai szintű hadereje. Minden tekintetben kiállta a próbát a korabeli európai első vonalbeli haderőkkel. – A mai előadása arról a részről szól, amelyről nem beszél a történelem, és keveset tud a közvélemény? – Szerintem túl keveset. Azért a '80-as évektől kezdve ez már alapvetően megváltozott, egyrészt mert megszűntek otthon is a direkt politikai tiltások ezzel kapcsolatban, másrészt új történésznemzedék nőtt fel, Katona Tamás vagy Bona Gábor kutatásainak és útmutatásának köszönhetően. De érdekes maga a hadseregszervezés meg az is, hogy az egyes hadjáratokban milyen teljesítményt nyújtott a magyar hadsereg. – Elmondta, hogy például a Rákóczi- szabadságharcban a kuruc haderő minden döntő csatát elveszített a kezdetkezdetétől. A 48- as szabadságharcban összesen 11 nagy csatát vívtak, ezek azok, amelyek a hadjáratok sorsátdöntő mértékben befolyásolták, és a 11-ből ötöt a honvédség megnyert. – Ez már önmagában is nagyon jó arány, hozzátéve, hogy az utolsó időszak csatáiban már nemcsak az osztrák haderőkkel, de az oroszokkal is meg kellett mérkőzni. Ott már egy olyan túlerővel kerültek szembe, ahol nem volt esély a győzelemre. Ez is is egy nagyon fontos tényező a szabadságharc megítélésében. Ez volt az egyetlen példa az európai történelemben, amikor egy nagyhatalom egy másik nagyhatalmat hívott segítségül egy úgynevezett belső lázadásnak a leverésére. Erre sem előtte, sem utána nem volt példa, és még ha számunkra kellemetlen is mint eredmény, joggal lehetünk büszkék rá. – Hogyan értékeli hadtörténeti szempontból a világosi fegyverletételt? – A fegyverletétel megítélésében is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy addigra a katonai ellenállásnak az esélyei teljesen megszűntek, a déli magyar sereg döntő vereséget szenvedett Temesvárnál. Az már valóban annak a haderőnek a végét jelentette. Több mint 6000 fogoly került az osztrákok kezébe. Ennyi foglyot korábban négy csatában összesen nem ejtettek. Ez mutatja, hogy a hadsereg belső összetartása megszűnt. Másrészt Görgei hadserege volt az egyetlen harcképes erő a haderők közül. Aradon 30 ezer katonából ötezer gyalogos volt, az orosz sereg Paszkevics herceg vezetésével kb. 80-90 ezer fő volt, háromszoros túlerőben voltak. Ebben a helyzetben a további ellenállásnak sem politikai, sem katonai hozadéka nem lehetett. Amit viszont fontos hangsúlyozni, a fegyverletétel nem Görgei egyszemélyes döntése volt, a haditanács már augusztus 10-én döntött arról, hogy ha nem ők nyerik meg a döntő csatát, és az oroszok nem hajlandók tárgyalni – amint nem is voltak –, inkább előttük teszik le a fegyvert, mint az osztrákok előtt. Augusztus 11-én a temesvári vereség hírére Görgei összehívott egy haditanácsot: közel száz tábornok, hadtest-, hadosztály-parancsnokok, a hadügyminisztérium vezető beosztású tisztjei, vezérkari tisztek összesen két ellenszavazattal döntöttek a fegyverletételről. Görgei ezzel gyakorlatilag megóvta a tisztikar egy jelentős részének az életét, ugyanis Haynaunak feltett szándéka volt, hogy ha megtörténik a fegyverletétel, gyorsított eljárással ítélkezik a volt honvédtisztek fölött. De miután az oroszoknak adták meg magukat, elhúzódott a kiadatás, addigra Bécsből már más utasítások jöttek, eljárások lefolytatását írták elő, és aki ezeknek az eljárásoknak az elejére került, mint az aradi vértanúk, azokon végrehajtották a halálos ítéletet, viszont akik egy-két-három hét múlva kerültek a bíróság elé, azokra nézve is hoztak ugyan halálos ítéletet, de már nem hajtották végre. Ebben szerintem a fegyverletételnek is volt némi szerepe. – A történészek keveset beszélnek az egyházak szerepéről… – Az egyházak 48-49-ben együttműködtek az uralkodó házzal, az osztrák kormányzattal. Azt hozzá kell tenni, hogy ha valakit kineveznek valahová püspöknek, annak nem az a dolga, hogy szembemenjen a kormánnyal. – Azt olvastam, hogy a katolikus egyház körlevelet adott ki, hogy ne álljanak be katonának a magyarok. – Ez így volt, hogy engedelmeskedjenek az új osztrák kormánynak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyházi vezetők ezt nem a saját fejüktől tették, behívta őket a főparancsnok, és kiadta az utasítást, hogy adjanak ki körlevelet. Ez '49 januárjában történt. Ha végigolvassa a körlevelet, az gyakorlatilag nem uszít a forradalmi kormány ellen, az új hatalom iránti engedelmességre szólít fel. És hozzá kell tennünk, hogy voltak püspökségek, amelyek a forradalmi kormánnyal működtek együtt, és ezek többségét '49 után el is ítélték. Nem véletlen, hogy a körlevelet nem is engedték átadni az uralkodónak. Fontos hangsúlyozni, hogy amikor véget ért a szabadságharc, azok az egyházi vezetők is, akik nem rokonszenveztek a szabadságharccal, beosztott papjaikat, lelkészeiket, akik valamiképpen megégették magukat, katonáknak prédikáltak vagy felolvastak valamilyen katonai körlevelet, amennyiben lehetett, igyekeztek kimenteni az osztrák hatalmi terror karmai közül. Elküldték őket egy-egy kolostorba, ezzel pedig az életüket mentették meg. Szerintem még nagyon sok kutatnivalója van a magyar történetírásnak. – Hadtörténeti szempontból milyen következtetésre jut? Mit jelentett 48-49 Magyarország számára? – Azt gondolom, hogy a magyar nemzetnek az egyik legnagyobb katonai teljesítménye volt a középkori Magyarország összeomlása óta. Önmagában az a tény, hogy '49-ben a saját erejéből foglalta vissza a magyar hadsereg Buda várát, ami sem előtte, sem utána nem történt meg, jelzi a teljesítmény nagyságát, és ez nagyon jelentős összetartó erő volt a későbbiekben is. 1849–1867, a kiegyezés között, de akár ma is azt lehet látni, ha az ember elmegy egy március 15-i ünnepségre vagy katonai hagyományőrző rendezvényre, hogy ennek máig ható erős vonzereje van. Azért is tartom nagyon fontosnak ennek az örökségnek az ápolását, mert itt nem kell hazudni. Nem kell olyasmit állítani az emberekről, amit nem cselekedtek meg, elég, ha elmondjuk róluk az igazságot, hogy egy fél év alatt létrejött egy reguláris hadsereg, amely egy éven belül már képes volt arra, hogy Európának az egyik vezető nagyhatalmát ha nem is a falhoz állítsa, de nagyobbrészt kipenderítse az országból, és hogy az a nagyhatalom kénytelen volt idegen fegyverek segítségéért koldulni. Ez szerintem olyan teljesítmény, amire minden magyar joggal lehet büszke. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 28.A helyek több mint fele üres (Iratkozás szakiskolába)A megyei tanfelügyelőség összesítése szerint 350 hely üresen maradt a hároméves szakiskolában, közel ugyanannyi, mint ahány nyolcadikos pótvizsgára, illetve ismétlőre maradt a tanév végén. A beiratkozás a múlt pénteken ért véget, az üres helyekre augusztusban és szeptemberben is lehet jelentkezni. Háromszéken csak két szakiskolában volt túljelentkezés, egy harmadikban (sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola) egyetlen osztályt, az autószerelői szakmát választották többen, mint a meghirdetett hely, de a beiratkozottak száma iskolaszinten nem lépi túl a jóváhagyott beiskolázási keretet, ezért nem kell felvételit tartani. A sepsiszentgyörgyi Berde Áron Közgazdasági és Közigazgatási Szakközépiskolában ötvenhat helyre hatvanhatan jelentkeztek, mind a három szakon – szakács, pincér, elárusító – többen, mint ahány helyet meghirdettek, a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskolában pedig az autószerelői szakon volt túljelentkezés, iskolaszinten a jelentkezők száma itt is túllépi a beiskolázásét, ezért mindkét iskolában írásbeli próbán dől el, kik jutnak be. Olyan osztályok is vannak, ahová senki vagy csupán egy-két diák jelentkezett, népszerűtlen a festő-mázoló, asztalos-parkettázó és a villanyszerelő szak, ellenben a famegmunkálás, autószerelés, agroturisztikai osztályokban majdnem minden hely betelt. A baróti Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolában 112 helyből csak harminckettőt foglaltak el, a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Szakközépiskolában 108-ból harmincat, a bodzafordulói Nicolae Bălcescu Szakközépiskolában ötvenhat helyből negyvennyolc üresen maradt. Lapunk érdeklődésére Marius Popescu szakoktatásért felelős tanfelügyelő elmondta, a beiratkozás első szakaszában a 696 helynek csupán 49,71 százaléka telt be, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érintett iskolák túlméretezték a szakiskolai képzést, illetve hogy nincs érdeklődés ez iránt az oktatási forma iránt, hisz a nyolcadik osztályt több száz diák nem fejezte be, a pótvizsgák után minden bizonnyal még lesznek jelentkezők. A nyolcadik osztályban tanulók létszámára alapozva februárban a megyei tanfelügyelőség 2072 diákra méretezte a tegnap kezdődött országosan egységes felmérő vizsgáztató bizottságait, de tanév végén csupán 1646 tanulót lehetett lezárni, közülük 114-en nem iratkoztak be a záróvizsgára. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 29.Fiataloknak fiatalosan (A Turulmadár Ifjúsági Iroda programjai)A Turulmadár Ifjúsági Iroda az elmúlt időszakban két új programot indított a sepsiszentgyörgyi fiatalok számára: a The Duke of Edinburgh’s Award (DOFE) nevűt, amely a fiatalok kitartásának fejlesztését célozza, és a Youth Education Program (YEP) nevű kezdeményezést, amely során szentgyörgyi középiskolások harminc mikroprojektet valósítanak meg pár hónap alatt. A DOFE-program tavaly szeptembertől működik, célja, hogy a fiatalok saját képességeiket túlszárnyalva próbálják megvalósítani álmaikat, elképzeléseiket különböző szinteken: a bronz három hónapos, az ezüst hat hónapos, az arany pedig tizenkét hónapos tevékenységet ölel fel. A program fővédnöke Romániában Margit főhercegnő, Háromszéken pedig a zabolai gróf Gregor Roy Chowdhury-Mikes és gróf Alexander Roy Chowdhury-Mikes. A foglalkoztatások a szellemi (pl. nyelvi, zenei, képzőművészeti) és fizikai (különböző sportágak) képességek fejlesztése mellett az önkéntességen alapulnak, minden szintet kalandtúra zár le, amelyet felkészítő túrák előznek meg. A 14–24 év közötti fiatalokat a felkészülési folyamatokban két mentor segíti, akik sok önkéntes oktatóval, trénerrel, edzővel működnek együtt. Az első csoport tavaly szeptember-októberben indult, jelenleg tizenhat fiatal fejezi be a bronz szintet. A második csoport idén áprilisban indult, ebbe 120 fiatal kapcsolódott be. A program fejlesztésére a kezdeményezők önkéntes mentorokat keresnek Sepsiszentgyörgyről, Kovásznáról, Kézdivásárhelyről és Barótról, akik képzésen vesznek részt, mielőtt elkezdik a fiatalokkal való munkát. Jelentkezni a szervezet önkéntes platformján, a Platz.ro honlapon lehet. A YEP a Civil Innovációs Alap támogatásával januárban indult, és az ötlet életképességét bizonyítja, hogy 725 projekt közül választották ki és tartják támogatásra méltónak. A program célja innovatív tanulási folyamat megvalósítása 14–18 éves fiatalok részvételével. Jelenleg ötven fiatal vesz részt benne, akik ötfős csoportokban dolgoznak. Minden csoportot egy-egy mentor irányít, akik az iroda önkéntesei közül kerülnek ki, ők vezetik a projekteket, ugyanis minden csapatnak három mikroprojektet kell megvalósítania az elkövetkező időszakban. Miután a mentorok és a fiatalok is különböző képzéseken vettek részt, megalakultak a csapatok, rendszeresen zajlanak a csapattalálkozók, és már folyamatban az első projektek megvalósítása: önkéntes munka öregotthonban és beteg gyerekek mellett, meteorológiai állomás kialakítása a Kós Károly Elméleti Líceumban, reklámfilmkészítés, szabadtéri rendezvények a központban stb. A programban harminc mikroprojekt valósul meg október közepéig. Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2025 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
