|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 216 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 ... 211-216 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kemény Zsigmond 2010. szeptember 30.Kollégium után tanintézet épül SzamosújváronOktóber 9-én fektetik le a szamosújvári Kemény Zsigmond Mezőségi Szórvány Iskolaközpont alapkövét – közölte a Téka Alapítvány. A civil szervezet a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvánnyal közösen 11 éve indította el a Mezőségi szórványoktatási programot, melynek köszönhetően az elmúlt több mint egy évtized alatt 300 gyerek tanulhatott magyarul. A kezdeményezők azonban úgy vélik, válaszúti és szamosújvári szórványkollégiumok csak akkor tudják betölteni szerepüket, ha létrejön mellettük egy iskolaközpont is. A tanintézet Szamosújvár, a Kis-Szamos mente, az Észak- és Belső-Mezőség és a Szamos menti dombság magyar településeit szolgálná ki, a bölcsődébe, óvodába és iskolába 650–700 gyerek járhatna. A kezdeményezők szerint az iskolaközpont egyetlen működő magyar iskola, osztály megszüntetését sem okozza. A kivitelezés a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont modelljét követné: az építkezést román és magyar állami és alapítványi forrásokból finanszíroznák, az épület tulajdonjoga pedig a Téka Alapítványé lenne. A szamosújvári tanács már kiutalt egy 8 ezer négyzetméteres telket a célra, az építkezési engedélyek is megvannak, így szeptember elsején már elkezdték az építkezést. Krónika (Kolozsvár) 2010. szeptember 30.Iskolaközpont SzamosújváronMagyar tannyelvű szórvány-iskolaközpont építéséhez kezdett a szamosújvári Téka Alapítvány. Az intézmény épületének alapkövét október 9-én, szombaton helyezik el Szamosújváron. Balázs–Bécsi Attilától, a Téka Alapítvány elnökétől megtudtuk: tizenegy évvel ezelőtt, a Kallós Zoltán Alapítvánnyal közösen indították el a mára már sikeresnek bizonyuló Mezőségi szórványoktatási programot. A program lényege, hogy a Mezőség tájegységén szórványban élő kis- és középiskolás diákoknak minőségi magyar oktatást biztosítsanak. Az évek során két kollégiumi épület létesült: egy Válaszúton, egy másik pedig Szamosújváron. „Elérkezett az idő arra, hogy önálló iskolaközpontot létesítsünk. Ez csak egy teljesen új épület és egy új intézményi rendszer kialakítása révén valósulhat meg, mivel Szamosújváron nincs magyar iskola” – mondta az ÚMSZ-nek a Téka Alapítvány elnöke. Jelenleg Szamosújváron négy iskolában működnek magyar tannyelvű osztályok. Az elképzelések szerint ezeket az osztályokat vonnák össze a megépítendő Kemény Zsigmond Mezőségi Szórvány-iskolaközpontba, ahová a környező szórványfalvak diákjai járnának majd. Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. október 1.Központ a szórványértA szórványtelepülések lakóinak életbevágóan fontos, hogy legyen megbízható, minőségi, anyanyelvű oktatási központ a térségben – mondta lapunknak Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke a szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központ ünnepélyes alapkőletételét követően. A szombati alapkőletételen a magyar kormány számos politikussal képviseltette magát, de jelen voltak az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezető politikusai is. Eközben a Tordán megrendezett szórványkonferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy a szórványközösségek életét meghatározó kedvezőtlen folyamatokat csakis erős, önálló magyar tanintézetek, kulturális, közösségi központok létrehozásával lehet megállítani. A vegyes házasságokból származó gyerekeket is magyar iskolába terelheti a Mezőségi Szórvány Oktatási Központ, azért van szükség egy korszerű oktatási intézmény felépítésére. A szamosújvári magyar általános iskola ugyanis a legrosszabb állapotban van, így sok magyar szülő inkább adja a modern és jól felszerelt román iskolákba a gyerekét – nyilatkozta lapunknak Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke szombaton, a szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központ ünnepélyes alapkőletételét követően. Hozzáfűzte, különösen az olyan szórványtelepülések lakóinak életbevágóan fontos, hogy legyen megbízható, minőségi, anyanyelvű oktatási központjuk a térségben, ahol településenként csak egy-két magyar család él. Hivatalosságok felvonulása Szombat délelőtt az őszi napsütéses, de csípős, hideg időben több mint száz meghívott és érdeklődő sétált a Teleki Alapítvány székhelyétől a mezőségi szórvány magyarságot kiszolgálni hivatott leendő – bölcsődét, óvodát és iskolát egyesítő – oktatási központ udvarára. Hogy nem mindennapi eseményről volt szó, jól mutatja a tény, hogy szép számmal képviseltették magukat magyarországi tisztségviselők államtitkároktól miniszterelnöki tanácsosig. Rajtuk kívül jelen voltak a közalapítványok vezetői, a Kolozs megyei RMDSZ vezető politikusai, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselői. Egyik újságíró kolléga meg is jegyezte: ritkán lehet ennyi hivatalosságot a gödör szélén látni. Az alapkő letételét megelőzően számtalan magyarországi és hazai elöljáró mondott beszédet, az esemény ünnepélyességét a szamosújvári fiatalok népdalok éneklésével és versek szavalásával teremtették meg. Az összefogás ereje Elsőként Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke köszöntötte az alapkőletétel ünneplő közönségét, majd Gönczi István, a beruházás kivitelezője ismertette a Szervácziusz László műépítész készítette műszaki tervet. „Vállaljuk, hogy a lehető leghamarabb át fogjuk adni az épületeket” – jelentette ki a kivitelező. Ovidiu Drăgan, Szamosújvár polgármestere is üdvözölte a Mezőség felé nyitó és a hagyományt és kultúrát megőrző iskolaépítő programot. „Meg vagyok győződve róla, hogy sikeres lesz” – fejezte ki optimizmusát a polgármester. Ezt követően szinte valamennyi hivatalos vendég mondott hosszabb-rövidebb ünnepi beszédet. Révész Máriusz magyarországi parlamenti képviselő, Orbán Viktor miniszterelnök gyermek- és családügyi tanácsadója az összefogás és az egyetértés fontosságát hangsúlyozta. „Ott épül egy-egy csoda, ahol ember van és mögötte erős közösség van” – dicsérte Révész Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány és a szamosújváriak vállalását. A fideszes politikus azzal a pokolban játszódó viccel szemléltette az összefogás jelentőségét, amelyből kiderül, hogy az oroszokat az ördögöknek nagyon kell őrizniük, mert mind ki akarnak mászni az üstből, amelyben főnek, a németeknek ki kell tenni egy táblát, hogy kilépni tilos, a magyarokat meg nyugodtan őrizetlenül hagyhatják, mert azok úgyis egymást húzzák vissza. Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja beszédében kifejtette, stratégiai cél a szórvány iskolaközpont kiépítése. „A jelenlegi helyzetben nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg az erdélyi magyar pedagógusok áldozatvállalásáról – mondta a főkonzul. Egységes cselekvést, konszenzust, ezt kérjük az erdélyi magyarságtól, mert Magyarország így tud hatékonyan fellépni a külhoni magyarok érdekében” – fogalmazta meg elvárásait Szilágyi Mátyás. „A bátor emberek földjén vagyunk, most” – jelentette ki Szép Gyula, az RMDSZ ügyvezető alelnöke arra utalva, hogy olyan helyen sikerül oktatási központot létrehozni ahol korábban leírták a magyarságot. „A szórványkérdést depolitizálni kell, nem válhat pártpolitikai csatározások áldozatává” – szögezte le Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke. Folyamatosan kell lobbizni A Kemény Zsigmond Oktatási Központ várhatóan 650–700 magyarul tanuló kisdiákot fogad be majd. Balázs-Bécsi Attila elmondta, a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont modelljét kívánják követni, ami azt jelenti, hogy az iskolaközpont közös román–magyar állami és alapítványi forrásokból finanszíroznák. A teljes beruházás értéke mintegy 3 millió euró, lejben kifejezve 12,63 millióba kerül. Jelenleg elkészült a teljes tervezési dokumentáció, megszerezték a szükséges építkezési engedélyt, a magyar kormány a Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok keretében 40 millió forintnyi támogatást nyújtott, így október elejétől elkezdődtek a munkálatok a szamosújvári önkormányzat 8000 négyzetméteres belvárosi telkén. Szamosújváron jelenleg a magyar gyerekek vegyes tannyelvű intézetben tanulnak, nincs önálló magyar nyelvű iskola. Az új oktatási központ része annak a hosszú távú oktatási programnak, amelyet a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a szamosújvári Téka Alapítvány tíz éve indított útjára. A mezőségi szórványoktatási program vállalt célja, hogy megoldja a szórványban élő magyarok anyanyelvű oktatását. Eddig a program keretében már felépítettek egy korszerű kollégiumot Válaszúton az 1–4. osztályos elemisták számára, Szamosújváron az 5–12. osztályos általános és középiskolások tanulhatnak majd. Az új intézmény a tervek szerint egyaránt kiszolgálja Szamosújvárt, a Kis-Szamos mentét, Észak-Mezőséget, Belső-Mezőséget és a Szamos menti dombságot, azaz a háromezer négyzetkilométeren található több mint harminc szórványtelepülést. Balázs-Bécsi Attila ugyanakkor kérdésünkre elmondta, folyamatosan kell lobbizniuk a különböző finanszírozási formák elnyeréséért, az építkezés különböző szakaszait ugyanis egyenként hajtják végre, ráadásul a kisebbségi oktatást nem kezeli kiemelt fontosságúnak az Európai Unió, ezért strukturális alapok sincsenek rá. A kivitelező szerint, ha lesz pénz, akár egy év alatt is be lehet fejezni az oktatási központ felépítését, reálisan számolva azonban örülni kell annak is, ha négy-öt év alatt elkészül az iskolaközpont – fogalmazta meg várakozásait Balázs-Bécsi Attila. Kiss Előd-Gergely, Krónika (Kolozsvár), 2010. október 11.Már 2014-ben megnyílhat a szamosújvári magyar iskola – Több száz mezőségi gyermek tanulhat magyarul a szórványintézménybenÖnálló magyar iskola alapkövét – a jövőnek szánt üzeneteket tartalmazó időkapszulával – helyezték el szombaton Szamosújváron, remények szerint már 2014-ben megkezdheti első tanévét több mint 30 mezőségi szórványtelepülés ifjúsága. A Kemény Zsigmond Mezőségi Magyar Oktatási Központ a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány 12, és a szamosújvári Téka Alapítvány 10 éve indított szórványoktatási programját teljesíti ki, amellyel hosszú távon biztosítanák a szórványközösség minőségi magyar nyelvű oktatását. Ezt segítik Válaszúton az 1–4., Szamosújváron az 5–12. osztályosok számára épített kollégiumok, ahol eddig mintegy 300 gyermek számára biztosítottak szállást és ellátást, lehetővé téve számukra az anyanyelven történő tanulást. Nem szokványos módon a Szamosújvári Helyi Tanács egyöntetűen szavazta meg a magyar iskola megépítésére szánt 8000 négyzetméteres telek kiutalásáról rendelkező határozattervezetet. Az alapkőletételt megelőzően Szamosújvár épített örökségéből, a város életének mozzanataiból és történetéből kínált ízelítőt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem diákjainak a Téka Alapítvány székhelyén megnyitott tárlata. „A Téka húsz éve épít, többek között fiatal, lelkes és erős közösséget is, de eddig az iskolaközpont a legfontosabb projekt. Az ötlet négy évvel ezelőtt született meg a helyi pedagógusok és döntéshozók jóvoltából” – hangzott el Balázs–Bécsi Attila köszöntő beszédében, majd a kivitelező Arcon cég igazgatója, Gönczi István bemutatta a Szervácziusz László által tervezett épületet. „A beton- és téglaszerkezetű épület egyik ágának földszintjén és emeletén osztálytermeket, a másik ágában bölcsődét és óvodát, elülső részében pedig még egy osztálytermes részt építünk. A főbejárat fölött a Tékát és Szamosújvárt jelképező elemeket tartalmazó tornyos szerkezetet létesítünk” – részletezte Gönczi. „Pénzzel a bolond is tud építeni, de pénz nélkül csak az, akinek hite van” – mondotta Orbán Viktor magyar kormányfő gyermek- és családügyi tanácsadója, Révész Máriusz, aki kiemelte: „Ott épülnek csodák, ahol ember és ember mögött közösség van.” Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szintén értékelte a Szamosújváron „önerőből és összefogásból létrejövő intézményt”. A magyarországi Apáczai Közalapítvány igazgatója, Csete Örs a magyarság házának nevezte az épülendő központot. „Be kell gyűjteni mindent, még a szavakat is” – idézte Kányádi Sándor szavait az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke, Toró T. Tibor hozzátéve: be kell gyűjteni a szórványgyerekeket is. Az eseményen Nagy Bercel, a Szülőföld Alap Oktatási Kollégiumának elnöke Répás Zsuzsanna, Magyarország nemzetpolitikájáért felelős helyettes államtitkár üzenetét tolmácsolta, az Oktatási Államtitkárság főosztályvezetője részéről pedig Varga Attila köszöntötte a jelenlévőket. Felszólalt továbbá az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szép Gyula, Románia elnökének tanácsosa, Eckstein–Kovács Péter, Veres Valér tanácsos, Markó Béla miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke, Nagy Zoltán és László Attila kolozsvári alpolgármester is. A helyi döntéshozók közül Török Bálint alpolgármester és Ovidiu Drăgan polgármester köszöntötte az egybegyűlteket. Az ünnepély után a felszólalók egy része segédkezett az alapkövet jelképező időkapszula betonba öntésében. Az időkapszula az iskolaalapítók jövőnek szánt üzenetét tartalmazza. Elhelyezték benne a telekkiutalásról szóló tanácsi határozat szövegét, az iskolaalapító okiratot, az iskolaalapító felhívást és azok névsorát, akik 2006 decemberétől 2007 közepéig aláírásukkal támogatták ezt a törekvést, Az én iskolám témában I–XII. osztályosok számára meghirdetett vetélkedő legjobbnak ítélt rajzait, verseit, prózai írásait, a Téka Alapítvány, a válaszúti Kallós Alapítvány és a szamosújvári Czetz János cserkészcsapat ismertetőjét, valamint Juhos Kiss János széki származású költő versét. Az időkapszula a majdani iskola bejáratának bal oldalán helyezkedik el, pontos helyét emléktáblával jelzik majd. A 650–700 gyermek befogadására alkalmas bölcsődét, óvodát, általános iskolát, líceumot és szakiskolát is magába foglaló beruházás összértéke, az iskola felszerelésével együtt 12 630 000 lej. A projektet a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont példájára kiviteleznék, az építkezést a magyar és román kormány, illetve alapítványok fedeznék, egyelőre meghatározatlan arányban. A 60 ezer euró értékű tervezés költségeit az RMDSZ és a magyar kormány segítségével fedezhettük. Az építkezés elkezdését a magyar fél eddig 40 millió forinttal támogatta. Ígéretet kaptunk, hogy 2014-ig az iskolaépítés benne marad a finanszírozást lehetővé tevő, Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok projektben – mondotta Balázs–Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke. – A kivitelezés során megtörténhet, hogy a tervezettnél nagyobb összeget kell befektetni, de remélem, hogy a dévai iskolához hasonlóan megtaláljuk a forrást, és sikerül megépítenünk a központot. Az alap elkészítése 2011 áprilisáig tartana, reális elvárásaink szerint, ha minden a megfelelő ütemben halad, a központ négy-öt év múlva készülne el – tájékoztatott az alapítvány elnöke, akitől azt is megtudtuk, hogy az oktatási központ létrehozása után a helyi polgármesteri hivatallal kötött szerződés szerint a Téka Alapítvány célkitűzése a projektbe foglaltak alapján kialakítani a központ intézményes hátterét is. Balázs–Bécsi Attila alapvető célnak tartja kiemelni a magyar diákokat a vegyes tannyelvű oktatási környezetből, továbbá anyanyelvű szellemiségű nevelést és oktatást biztosítani számukra egy önálló magyar iskolában. A válaszúti kollégiumban lakó kisdiákok a válaszúti iskolában tanulnak, majd onnan a szamosújvári kollégiumba kerülve, jelenleg a város négy különféle iskolájában folytatják tanulmányaikat, magyar nyelven. „Szamosújváron jelenleg a magyar gyermekek négy intézményben tanulnak öt épületben, van olyan tanár, aki három épületben tartja óráit. Ilyen körülmények között nem alakulhat ki egy összetartó, igényes magyar tanulói közösség. A jelenlegi helyzetben veszélyt jelent továbbá, hogy a szülők a minőség miatt eltekintenek az anyanyelvű oktatástól, és az egyre korszerűbb román iskolákba íratják gyermekeiket” – magyarázta Balázs–Bécsi Attila. Nem szokványos jelenet, amikor egy román többségű helyi tanács tekintélyes méretű belvárosi telket utal ki önálló magyar iskola megépítéséhez. Balázs–Bécsi Attila ezt csak részben magyarázta a pártok közti koalíciós egyezséggel, hiszen a határozattervezetet mindenki egyöntetűen megszavazta. Az alapítvány elnöke úgy értékelte, a városban húsz év alatt megszületett egy olyan hangulat, miszerint a magyarokat megilleti egy önálló iskola. Kiderült, a szamosújvári iskolák vezetősége sem fél attól, hogy „elveszítené” a magyar osztályokat, néha inkább mintha szívesen „szabadulnának” az azokkal együtt járó plusz gondoktól. Balázs–Bécsi Attila elmondta, hogy miután a Petru Maior-líceumban három éven át sikerült két magyar kilencedik osztályt indítani, az idén a második kilencediket már az Ana Ipătescu iskolában kellett beindítani. A majdani szórványiskola a város négy intézményében szétszórtan tanuló gyerekeket gyűjtené egyetlen iskolába: a Válaszútról bekerülő kisdiákok 5. osztálytól a szamosújvári kollégiumtól öt percre, a távolsági autóbuszállomás közelében, a Fermei utcában megépülő intézményben tanulnának érettségiig. Az oktatási központ létrehozása egyébként nem vezet egyetlen magyar iskola vagy osztály megszűnéséhez sem, jó eséllyel megszüntetné vagy lényegesen visszaszorítaná viszont azt a jelenlegi gyakorlatot, miszerint a szórványtelepüléseken a magyar szülők jelentős része más lehetőség híján román nyelven taníttatják gyermekeiket. SALLAI ANDRÁS LORÁND , Szabadság (Kolozsvár) 2010. november 19.Magyar oktatási központ épül a szórványbanA Kolozs megyei Szamosújváron a múlt hét végén letették a Mezőségi Magyar Oktatási Központ alapkövét. A Kemény Zsigmond nevét viselő központ a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a szamosújvári Téka Alapítvány által, több mint tíz éve elindított mezőségi szórványoktatási program kiteljesedése, amely hosszú távon biztosítaná a magyar szórványközösség anyanyelvű oktatását. A tervezett oktatási központ által kiszolgált régió és célcsoport: Szamosújvár, a Kis-Szamos mente, Észak-mezőség, Belső-mezőség, valamint a Szamos-menti dombság. Az intézmény 650-700 szamosújvári vagy bentlakó és ingázó személyt fog kiszolgálni, és bölcsődét, óvodát, általános iskolát, valamint szakiskolát foglal magába. Az alapkőletételt megelőzte egy kiállítás megnyitója: a Téka Alapítvány székházában Szamosújvár épített örökségéből, a város történetéből kínáltak ízelítőt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem diákjai. Ünnepi beszédében Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke elmondta: négy éve foglalkoznak a tervvel, egy teljesen új épület felépítése és egy új oktatási intézmény alapítása a mezőség egyik legnagyobb projektje, amely hagyományokból, a közösség erejéből nőtt ki. Balázs-Bécsi beszédét követően Gönczi István kivitelező ismertette az iskolaközpont tervét: a Szerváczius László műépítész által megálmodott létesítmény adminisztrációs épületet, osztálytermeket, óvodát és egy, az összefogást jelképező tornyot foglal magába. A helyhatóságokat Ovidiu Drăgoi polgármester és Török Bálint alpolgármester képviselte az ünnepségen. Utóbbi elmondta, a központ „elkeresztelésekor” több jeles személyiség neve is szóba került, végül Kemény Zsigmond mellett tették le voksukat a döntéshozók. A város vezetői emlékeztettek arra, hogy Szamosújvár Helyi Tanácsa – rendhagyó módon – egyhangúlag szavazta meg a magyar iskola megépítésére szánt 8000 négyzetméteres telek kiutalásáról rendelkező határozattervezetet. Révész Máriusz parlamenti képviselő – Orbán Viktor miniszterelnök gyermek- és családügyi tanácsadója – hangsúlyozta: az új magyar kormány beiktatásával korszakváltás történt a magyar-magyar kapcsolatokban. Kijelentette: ott épül a csoda, ahol az emberek mögött erős közösség áll, és erre nagyon jó példa a mezőségi szórványmagyarság. „Szamosújváron egység van, ezt pedig a magyar kormány is támogatja” – tette hozzá a képviselő. „Mi, anyaországiak is nagyra értékeljük, ha önerőből fontos magyar intézmények jönnek létre Erdélyben” – emlékeztette az ünneplőket Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Kijelentette: „A magyar pedagógusok áldozatvállalását nem is tudjuk kellőképpen meghálálni. Mostoha körülmények között is ők a mi nemzetünk, a magyar nyelv őrzői”. A főkonzul a kormány támogatásáról biztosította a hasonló kezdeményezéseket, mivel ezek „a magyarság megmaradását garantálják”. „A gazdasági válság egyik jó oldala, hogy spórolunk, a megtakarított pénzekből pedig építünk” – mondta Eckstein Kovács Péter, Románia elnökének tanácsadója. Felhívta a figyelmet arra, hogy elsősorban azokra kell időt szánni, és azokért kell tenni, akik másképp nem tudnak anyanyelvükön tanulni. „Ünnepelünk, hiszen egy új iskola alapítása minden magyarnak ünnep” – jelentette ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, aki Tőkés László nevében is üdvözölte a jelenlévőket. Mint elmondta, szórványstratégia nélkül nem beszélhetünk a magyarság megmaradásáról, és mindenkoron meg kell találni a nemes kezdeményezések idejét és helyét. Az alapkövet jelképező időkapszulát, amely a jövőnek szánt üzeneteket tartalmazza, a meghívottak helyezték el a majdani oktatási központ helyén. Az átadást 2014-re tervezik, a beruházás összértéke pedig – az iskola felszerelésével együtt – 12 630 000 lejre tehető. Nánó Csaba, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2010. november 24.Adománygyűjtés: a Kolozsvári Rádió hallgatói a mezőségi magyar oktatásértA Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége gyűjtést szervez a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítésének támogatására. A Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége, hallgatói nevében, téglajegyet vásárol. A Bronz téglajegy 50 lej, az Ezüst 100, az Arany 1000, a Gyémánt téglajegy 10 000 lej. Adományát bárki bedobhatja a Kolozsvári Rádió gyűjtőurnájába december 5-én, délután fél 5-től a Kolozsvári Református Kollégium énekkarának ünnepi koncertjén vagy december 13-án, délután 6 órától a Szomszédnéni Produkciós Iroda nyilvános szilveszteri kabaréfelvételén a Kolozsvári Rádió nagytermében, a Donát út 160. szám alatt. Hétköznap 8 és 16.30 között a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségében is átveszik az adományokat. Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke elmondta: “Számunkra kellemes meglepetés. Tartottunk közgyűlést, és az alapítvány vezetősége is nagyon pozitívan viszonyult ehhez a kezdeményezéshez. A közvetlen anyagi segítségen kívül az is sokat jelent, hogy a Kolozsvári Rádió felvállalta ezt a projektet, és nemcsak hogy népszerűsíti, hanem ennek a fontosságát is kiemeli. Mi úgy gondoljuk: a téglajegyek, az anyagi hasznon kívül, amolyan felmérés arról, hogy a közösség mennyire tartja fontosnak, hogy a Mezőségnek legyen önálló magyar iskolaközpontja.” Transindex.ro 2010. december 10.Hangok, színek szövetségeZene- és képzőművészet ünnepi találkozásának adott teret a Kemény Zsigmond Társaság keddi rendezvénye. Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész, karmester az új magyar egyházi zene misztériumába avatta be a Bernády Ház nagyérdeműjét, ezt követően Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla festőművésznő három, különböző időpontokban készült Krisztus-ábrázolását méltatta. – Az elmúlt 50 évben mindannyiunk számára létezett egy kötés Isten és a zene között. Az ihletett, áldott zenélés kapcsolatteremtés Istennel, elfogadása annak, hogy részei vagyunk a kicsinységnek, ami szemben áll ezzel a hatalmassággal. Mindig is ez volt az egyházi zene funkciója. A jó Istennel való szembesülés teremtette meg a késztetést a zseniális művészben arra, hogy monumentálisat alkosson, hogy elkezdje érzékelni a tér, az idő végtelenségét és ezt zenei formába öntse. Az isteni fogantatású zenében szövetségre lép az idő, a tér, a hang, olyan egység teremtődik, amelyben az énnek, az egónak a helyzetét csodálatos élmény meghatározni – mondta elöljáróban a zeneművész, majd arról beszélt, hogyan formálta saját képére a – nemzetkarakterológiájában ellentmondásos, a muzsikálás természeti törvényét egyrészt elfogadó, másrészt a megszokottól berzenkedő, újítani vágyó – magyar nép a gregorián énekeket. Selmeczi György arra is felhívta a figyelmet, hogy minden más kultúrnéptől eltérően a magyarnak nincsenek olyan nemzeti szerzői, akik kiemelkedő egyházzenei műveket alkottak volna. – Zenebarátaim 1986 tavaszát tekintik mérvadónak a magyar egyházi zene létrejöttében, amikor gyermeki lelkülettel, pimaszságból megírtam az első misémet. Ennek az állításnak persze semmi alapja nincs, jó néhányan megelőztek. A rendszerváltás előtti években mindenkiben ott rejtőzött az igény arra, hogy a muzsika révén találkozzon az Úrral. Ugyanakkor, a már említett ellentmondásosságunk folytán, az újra is áhítoztunk. És ez az új azáltal lett új, hogy nagyon régi volt. Valami csodálatos, felszabadító dolog teremtődött, amelytől boldogok lettek az emberek – hallhattuk a meghívottól, aki a továbbiakban a 60-as, 70-es évek egyházi zenét ideologizáló, a zene vallásos dimenzióit rejteni igyekvő tendenciáira is kitért. Az est második felében Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla három – 1987-ben, 2007-ben, illetve 2008-ban készült –, a képzőművész szándékától elvonatkoztatva trilógiának is tekinthető alkotását mutatta be az egybegyűlteknek. – A megfeszített Krisztust a művészettörténet legnagyobbjai is megfestették, talán ebben a témában született a legtöbb kép. Kákonyi Csilla festményei mégis eltérnek a korábbiaktól. A Megfeszítve című nagykompozíciót 1987-ben alkotta a festő, az időpontból megértjük, miért ilyen magányos ezen a képen Krisztus. Ez a mű nem azt a történelmi mozzanatot hívja elő, amikor a Megváltó körül ott vannak a jól ismert alakok, itt a Messiás egyedül van. Ez az egyedüllét teszi különlegessé a kompozíciót – mondta a méltató, aki a Golgota motívumát a húsz, illetve huszonegy évvel később készült – a transzcendentális tér profanizálódásának jeleit rejtő – festménnyel hasonlította össze. A találkozó végén Selmeczi György nem mindennapi zenei élménnyel – a Budapesti Rádió kórusa számára Csemiczky Miklóssal,Vajda Jánossal, Gyöngyösi Leventével, Orbán Györggyel közösen szerzett Öt szerző miséjével – búcsúzott a nagyérdeműtől. Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 24.Rendezvénymagyarság helyett működéstámogatásra van szükség - interjú Vetési Lászlóval„Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal.” - beszélgetés Vetési László református lelkésszel, szórványügyi előadóval. (Vetési László. Református lelkész, egyházi író, szórványkutató, szociográfus. 1953. december 26-án született Székelyudvarhelyen. 1976-ban végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. 1976–1983 között Bürkösön, majd a kolozsvári Pata utcai gyülekezetben teljesített lelkipásztori szolgálatot. 1983–1990 között az Erdélyi Református Egyházkerület kiadói szerkesztője, majd 1990-től szórványügyi előadó, az egyházkerület Szórványgondozó Szolgálatának vezetője. 1990–1992 között a Felebarát című szórványlap szerkesztője, 1996-tól szerkeszti az Üzenet Levél című szórványlap mellékletét. Rendszeresen jelennek meg cikkei, tanulmányai, szórványelemzései a hazai és magyarországi sajtóban, több tanulmánykötet szerzője. Jenei Tamással együtt a Czedler Márton és Földes Károly Szórványdíj alapítója. Munkatársaival a romániai szórványmagyarság statisztikai felmérésének, a művelődés- és oktatástervezésnek, a nyelvi, etnikai és vallási rehabilitációs program stratégiai tervének a kidolgozója. Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2005-ben Bethlen Gábor-, 2009-ben Kemény Zsigmond-díjat kapott.) Székelyudvarhelyen, tömbmagyar vidéken született. Hogyan irányult a figyelme a szórványra? – A végzős segédlelkész oda megy, ahova kihelyezik. Volt abban szándékosság is, hogy Szeben megyébe kerültem, a teológián egyházpolitikai világmegváltó szándékaink voltak Tőkés Lászlóval és még néhány kollégával. Ennek része volt, hogy egy megyében maradjunk, és közösen tegyünk valamit. Így kerültem Bürkösre, egy Szeben megye közepén fekvő elszigetelt településre, ahol 30–40 kilométerre vannak a legközelebbi magyar szomszédok. Bürkös tárháza volt valamennyi, egész Erdélyre jellemző szórványproblémának. – Melyek voltak ezek a problémák? – Először is a kisközösség túlélési küzdelme. Ha egy hagyományos közösség elszigetelt, kialakít védekezőtechnikákat, néhány tekintélyelvű emberre, általában a lelkészre vagy az egyházi vezetőségre építi a fennmaradását. Bürkösön volt egy keménykezű gondnok, aki a házassági tanácsadásig elmenően mindenbe beleszólt. Például segítettük a fiatalokat magyar házasságokat kötni. Bürkösön 1971-ben volt az első magyar–román vegyes házasság. A család, a falu irányította, hova kell menni lányért, fiúért. Ezenkívül léteztek egyéb immunizációs technikák is, de volt még Bürkösnek egy egyedülálló érdekessége, ami felkeltette az érdeklődésemet a kérdés iránt. Három-négy hónap után rájöttem, hogy a híveim 50 százaléka német eredetű, a magyarság asszimilálta a szászokat. Nagyon kedves idők voltak, nehéz idők, de épületesek. Az ember egy életre lökést kapott, hogy mit kell tennie. Egy székelyföldi meg különösen, hiszen alapvető együttélési formákat kellett megtanulnom. – Az ottani tapasztalatok késztették arra, hogy létrehozza a szórvánnyal foglalkozó Diaszpóra Alapítványt? – A 70-es évek végétől a 80-as évek végéig, amíg Kolozsváron voltam, illetve a püspökségen dolgoztam kiadói szerkesztőként, nem volt törés. Nemcsak a bürkösi évekhez való hűségből jártam vissza és gyűjtöttem adatokat, már akkor rendszeresen jártam a vidéket, elsősorban a Mezőséget. Tudatosan készültem arra, hogy pontosan át kell látni, mi a helyzet, mit kell tenni, miben segíthetünk a tanítóknak, a lelkipásztoroknak. Ez persze nem volt könnyű, hiszen tevékenységünk a hatóságok figyelmébe került. De ’89 tettre készen talált, és tudtuk: itt az idő. Nagyon korán kezdtük az alapítványi munkát, 1991-ben már elhangzott az óhaj, hogy be kellene jegyezni egy ilyen szervezetet, és ’92-ben sikerült is. Nagyon sok területen kezdtük el a munkát, elsősorban teológusokkal és vidéken szolgáló lelkészekkel. Lassan eljutottunk oda, hogy információs és tanácsadói központként a szakmai tanácsadás, kapcsolattartás, közösségépítés, értelmiségre való vigyázás, oktatástervezés minden területét megpróbáljuk átlátni. A legkisebb közösségek meglátogatásától kezdve az egyházak vezetőségének, az RMDSZ-nek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak szóló tanácsadáson át eljutottunk a magyar kormány legmagasabb szintű tanácsadásáig, beleértve a Sólyom László volt államfőnél lezajlott szakmai találkozók rendkívül nagy visszhangot kiváltott szórványprogramját és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szórványprogramját. Ezt a hatalmas skálát a közösségében utolsónak maradt magyartól a Magyar Köztársaság elnökéig megpróbáljuk becsületesen lefedni. – Mit céloznak ezek a szórványstratégiák? – A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a maga szórványstratégiáját ez év februárjában letette az asztalra. Hogy mi lesz a testülettel a továbbiakban, még nem kristályosodott ki. Ez egy általános, elvi megközelítés a Kárpát-medence, az őshonos magyarság és a diaszpóra magyarsága szemszögéből. Ehhez kell megvalósíthatósági tanulmányt, részletes tervet készíteni. A másik, amit a Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkárság Répás Zsuzsanna vezetésével akar folytatni és kibontakoztatni, hogy ne csak a cselekvési terv legyen benne, hanem a hozzá tartozó összes eszköz-, intézmény- és lépésterv. Ezt az elkövetkezőkben kell elkészíteni. Várjuk, ki kap megbízatást erre. – Mennyire segítik az önök munkáját a hatóságok, a politikai pártok? – Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal. Mi csak ennek függvényében tudunk dolgozni, hiszen a nagy titkunk a vidékkel való kapcsolattartás. Nálunk a heti 600–700 kilométeres út fontos, hiszen pontosan át kell látnunk a helyzetet. Ha épül egy bentlakás, oda évente háromszor ki kell menni, megnézni, hogy állnak, mennyi pénzre van szükségük. Alanyi jogon kellene fenntartani ezt az egész rendszert. Jelenleg az egyház állja az iroda költségeit, a Communitas Alapítvány a munkatársaink fizetését és az utazásokat, de várjuk a folytatást. – Sokan azt várják, hogy a magyarországi kormányváltással fellendül a határon túli magyar intézmények ügye, vagy legalábbis a támogatásuk megoldódik. – Nagyon vártuk már, hogy a támogatáspolitikában az esetlegességeket, véletlenszerűségeket felváltsa valamilyenfajta rendteremtés. Én is készen állok bizonyos tervekkel. A gépemben van néhány elképzelés, sürgősségi program arra vonatkozóan, hogy melyek azok a területek, ahol haladéktalanul kell cselekedni. Ezek elsősorban szórványbeli intézmények fenntartására irányulnak. Nekem fixa ideám, hogy ha nem jutunk el a lokális társadalomig, akkor szimbolikus cselekvés folyik, egyfajta rendezvénymagyarság, rendezvény-élményteremtés. Márpedig az említett intézményeknek működniük kell, értem ezen az iskolát, a lelki gondozást, kellene falugondnok, meg kell oldani a néptanítók kérdését. Ha nem jutunk el a működéstámogatásig, nagy bajok lesznek. Sokan kérdezik, hogy januárban ki fogja kifizetni 25–30, szórványfeladatot ellátó erdélyi magyar intézmény gázszámláját. A bentlakások támogatására külön pénzt kell elkülöníteni, mert csak egy részük kapja meg a román állami támogatást, a másik része ügyeskedik, pályázik vagy könyörög, hogy fenn tudja tartani magát. Az egyik legfontosabb feladat az intézmények fenntartásának normatív rendszerbe történő helyezése. Utána pedig tovább kell lépni, hogy minél szélesebb rétegekhez jussunk el. – Eddig milyen eredményeket sikerült elérni? – Munkánk eredményessége kétféle skálán mozog. Az egyik az indirekt szolgálat. A témát belőttük a köztudatba, leülepedett a társadalom különböző rétegeiben, és egy idő után észrevétlenül, közvetett módon erősítette azokat a civil kezdeményezéseket, amelyeket nem akarunk, és nem is szabadna a magunk dicsőségének feltüntetni. De közvetett módon hozzájárultunk ezek sikeréhez. A legújabb siker a megyeközi kapcsolatok kialakulása a szórvány- és székelyföldi megyék között. Megyei tanács megyei tanáccsal, iskola iskolával, önkormányzat önkormányzattal, művelődési egyesülettel közvetlenül tartja a kapcsolatot. A történet leglátványosabb része a romániai magyar szórványoktatási hálózat megszületése, fenntartása és a teljes stratégizálás. Mi, egyházi alapítványként, én lelkészként szaktanácsadói helyet kaptam különböző kuratóriumokban, ahol nemcsak pénzről döntenek, hanem stratégiákról is. Részem volt az RMDSZ szórványoktatási stratégiájának kidolgozásában, most készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványstratégiája. Abban, hogy ma Erdély legnagyobb része szórványoktatási szempontból lefedett, nekünk is komoly részünk van. Nem mindig közvetlenül, hanem például azzal, hogy animátori szerepet vállalunk: a helyi közösségeket mozgósítjuk, tanácsot adunk, pályázati pénzekhez juttatjuk. Ha van valami, amire az elmúlt húsz esztendőben elmondhatjuk, hogy sikertörténet, az éppen a legkritikusabb helyzetben lévő gyermekközösségek megszólítása. Ma már az erdélyi magyar gyerekek 70–80 százaléka számára biztosított az objektív feltétele annak, hogy anyanyelven tanuljon. Ezt fontos sikernek tartom. A lelkészek támogatása szintén siker, van 36 olyan református gyülekezet Erdélyben, amely kiemelt státusú missziói feladatot kapott. A civil szféra kialakulását, erősödését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel közösen segítjük. Emellett vannak a pályázati rendszerek. Az Illyés Közalapítvány még meg sem született, amikor a magyar kormánynak már volt egy grémiuma, amelyben a határon túli magyaroknak szánt pénzekről az érintettek döntöttek. Ennek már ’90 őszétől tagja voltam, és elkezdődött a civil építkezés. Úgy döntöttünk, hogy olyan kezdeményezések kellenek, amelyek mögött építkezés van, nem pedig egy nagy zsák, melyben eltűnik a pénz. Hogy legyen egy dévai Téglás Gábor-iskola, egy szamosújvári Kemény Zsigmond-iskolaközpont, egy szilágycsehi, tordai magyar iskola. Ezeket mind sikerként említhetem. A legnagyobb siker pedig az, hogy valamennyi érintett intézmény között meg tudtuk, és meg tudjuk találni a kommunikáció, a közvetítés lehetőségét. Nem a törésvonalakat keressük. Amikor tenni kell valamit, nem az a fontos, hogy ki mit képvisel, milyen vallású vagy politikai nézetű, hanem hogy a gyermeknek iskolába kell járnia. Mindig ez a magasabb rendű cél, amely révén felül tudunk emelkedni a konfliktusokon, közvetíteni tudunk intézmények, egyházak, civil szervezetek, politikai alakulatok között. – Az intézmények támogatásán kívül felméréseket is készítenek a szórványban élő magyar gyerekekről. Miről árulkodnak ezek a kutatások? – Most fejeztük be a Mezőség gyermekjegyzékét, közel 40 település gyermeklétszámát mértük fel, a csecsemőtől a 14 évesig. Ez azért fontos, mert vannak még hiányosságok. Sorolhatnám, hogy oktatási szempontból melyek az elmúlt évek nagy fájdalmai: a nagysármási iskolaközpont kiépítését nem tudtuk megoldani, a mezőbándit sem. Ezek nagy lélekszámú magyar közösségek, amelynek a vonzásereje földrajzilag, demográfiailag és gazdaságilag adott, és ide be kell hozni a környék gyermekeit. Ez volt az egyik nagy adatgyűjtő munkánk. A probléma az, hogy a megvalósítás már nincs teljes egészében a mi kezünkben. A helyi közösségeket kellene úgy mozgósítani, ösztönözni, hogy ők maguk érezzék szükségét, hozzák létre ezeket az intézményeket. Kutatásaink nem elméleti jellegűek, ez cselekvéstervezés. Stratégiákhoz gyűjtünk adatokat, amelyekből könnyen kibontható, hogy a következő lépést hol és hogyan kell megtenni. Ugyanez vonatkozik egy másik munkánkra is. Ez a Holt-tenger elnevezésű dokumentációs program olyan területekről, ahol vagy nagyon kevesen vagyunk, vagy már egyáltalán, de még maradt valami utánunk. Jelenlegi adataink szerint legalább 500 olyan település van Erdélyben, ahol valamilyen formában jelen volt a magyarság az elmúlt 150 esztendőben, és eléri az ezret a veszélyeztetett települések száma. Ide muszáj kimenni, megkeresni az utolsó magyart, lefényképezni az utolsó kastélyt, parasztházat, a temetőket, mert ezzel befejeződik a magyarság jelenléte azokon a településeken. És ennek az emlékezete is. Ez nagyon nagy feladat. Most már körülbelül 90 százalékban elvégeztük ezt a munkát Fehér megyében, 70–80 százalékban Hunyad megyében, Kolozs és Beszterce megye is viszonylag jó szakaszban van. Nemcsak a magyar településeket keressük fel, hanem a vonzáskörzetükben lévő román falvakat is, mert nagy a kölcsönhatás. S még mindig találunk nemesi temetőt, udvarházat, amelyet senki nem tart nyilván. Ez nagyon lesújtó. Erre szoktuk mondani, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Ha ezt most nem készítjük el, rögzíthetetlenek lesznek ezek az emlékek. Hihetetlen mennyiségben és ütemben pusztulnak el ezek, tűnnek el az emberek. Idén, egyetlen év alatt öt településen halt meg az utolsó magyar: három Kolozs megyében, egy Fehér és egy Hunyad megyében. Ez szomorú szám. – Azáltal, hogy foglalkoznak a szórvánnyal, hogy létrejönnek a különböző intézmények, mennyi esély van arra, hogy a következő húsz évben másként alakul az erdélyi magyarság számaránya, mint az elmúlt húsz évben? – Ez a legnagyobb kérdés, amelyet feltettünk, felteszünk a témában. Nemcsak, hogy mi az értelme, hanem hogy milyen hatékonyságot mutathatnak fel ezek az intézmények. Szerencsére nem lehet mérni, és nem is méricskélünk, léteznek kőkemény elvárások. Ha építünk egy intézményt, annak hatékonyságát ki kell jelölni, mert milliókba, milliárdokba kerül. Nem lehet csak álmodni, hogy majd csak lesz belőle valami. Minden intézmény egyaránt beszél sikerekről és kudarcokról. Megmentett gyerekekről, hisz egy intézménynek nagyon nagy a hozzájárulása a magyarság régióban való fennmaradásához. Ez bizonyítható, Böjte Csabát emlegetjük a legtöbbet. Ha nem lenne Csaba atya, a gyermekek többsége bizonyosan elveszne. Nincs választás, átmenet, vagy megmentjük a gyereket, vagy az utcára kerül, elvész. És nemcsak az anyanyelv szempontjából, bizonyos helyzetekben ugyanis ez a legkisebb probléma, hanem az, hogy emberileg nem tudja sem a család, sem a közösség biztosítani számára a megmaradást. Ilyen értelemben ezek egzisztenciális intézmények, és ezt a feladatot 70–80 százalékban el is látják. A gyerekek közösséget kapnak, olyan nyelvi, emberi, hitbéli töltést, ami felvértezi őket a további életükre. – Beszélt a kudarcokról is. Említene néhányat? – A legnagyobb problémája a szórványkérdésnek Erdélyben és a Kárpát-medencében is a nagyváros. Nem jutottunk el, nem tudunk eljutni a nagyváros magyarságának mélyebb rétegeihez, ahol a legnagyobb szükség volna a család, a gyermekek megszólítására. Tipikus példa erre Kolozsvár, Nagybánya, Brassó, Temesvár, Szeben. De közülük is Kolozsvár, ahol létezik az elit réteg, amely magyar nyelvi burokban él, magyar iskolába jár, magyar intézményekben dolgozik, másrészt létezik a periféria, amit általánosan Monostor negyednek szoktunk nevezni. Ahol a kolozsvári magyarság egyharmada marginalizálódik abból a nyelvi közegből, amelyből érkezett, vagy amelyben valamikor élt. A monostori magyarokhoz nem találtuk meg a bejáratot. Úgy élik le az életüket ugyanazon a Kolozsváron, több egyetem, magyar középiskola, szerkesztőség árnyékában, hogy semmilyen magyar közösségi élményben nincs részük. Többségi médiát fogyasztanak, vegyes környezetben barátkoznak, vegyes házasságban élnek, a gyerekük „băiat de cartier”, utcagyerek lesz. S ez vonatkozik minden erdélyi nagyvárosra. Itt vannak a nagy kudarcélmények. Nagyon kétséges, hogy ezt a kérdést hogyan lehetne kezelni. Ha valami fontos, az az, hogy megkeressük a nagyvárosi szórvány megszólításának módozatait. – Karácsonyi ajándékprogramot is működtetnek. Ez miből áll? – Tizenvalahány éve a kapott támogatásokból hátrányos helyzetű településekre viszünk karácsonyi ajándékokat, ahol a gyülekezetnek erre nem futja. Ezzel egy kis ünnepet is viszünk az embereknek, akik ott élnek a többség tengerében, nincsenek közösségi, nyelvi élményeik, szociális problémákkal, magánnyal küszködnek. Voltak idők, amikor 1500–2000 csomaggal mentünk ki, ez a szám visszaesett 60–80-ra, de ezekkel is végigjárjuk Erdélyt, mert tartozunk egymásnak egy kis karácsonnyal. – Ha már a karácsonynál tartunk: mi volt a legkedvesebb karácsonyi élménye? – Sok kedves karácsonyi élményben volt részem, hisz mi nem irodalelkészek vagyunk, hanem minden ünnepen szolgálunk, főleg olyan gyülekezetekben, ahol nincs lelkész. Vidékre feltétlenül ki kell menni, és mikor megy ki oda az ember? Amikor az örömet személyesen is kiviheti: karácsonykor. Az egyik legérdekesebb élményem egy Kolozsvártól nem messze található kicsi faluhoz kötődik, ahol az utolsó magyar él szerény körülmények között, Miki bácsi. Ő úgy fogalmazott: „Itt már egyedül én vagyok a gyülekezet”. Amikor karácsony előtt kimentünk, láttuk, hogy Miki bácsi háza előtt vágják a fát a szomszéd románok, az asszonyok a putriban takarítanak, karácsonyfát díszítenek, a szomszéd boltosné pedig töltött káposztát készít, hogy Miki bácsinak is legyen karácsonya. Nem kérdeztem meg, miért, nem lehet ilyet kérdezni, de így fogalmazott: „Ce să facem, Miki bácsi e al nost!” (Mit tegyünk, Miki bácsi a miénk!). Ez azt jelenti, hogy az egész közösség magáénak érzi a Miki bácsi sorsát. Érzi, hogy valamivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy neki is jusson szeretet, figyelmesség. Hihetetlen energiák vannak az emberekben, és nemcsak karácsonykor. És ez nemcsak erre az ormányi esetre vonatkozik. Annyi szeretetet soha senkitől nem kaptunk, mint a szórványban élő magyaroktól és románoktól egyaránt. Mindig kapunk simogató szót, bátorítást, hogy érdemes szeretetben élni. – A fogyasztói társadalomban egyre inkább átértékelődik Jézus születésének ünnepe, a lelkiek helyett az anyagiakra tevődik a hangsúly. Ön hogyan érzékeli ezt? – A szórványban megőrizték a hagyományos ünneplési formát. Ha kimegyek a Mezőségre szolgálni, most is megérem, hogy a gyülekezeti tag a parókia előtt leveri a havat a cipőjéről és kántál, csak utána lépi át a küszöböt. És karácsony hajnalán a betlehemezők háromszor-négyszer is felköltenek. Itt a hagyományos karácsony még mindig él, alig érte el a szupermarketek vásárlási szele. Falusi környezetben tartalmasabb az ünnep. Persze, a nagyvárosi szórványban ez a fajta karácsony nem ismerős, de falun még mindig erőteljesen él a hagyományos karácsonyozás a maga minden szépségével együtt. Pap Melinda, Krónika (Kolozsvár) 2011. január 22.KZST +20Ünnepel a Kemény Zsigmond Társaság. Az ötödszörre újjászületett, nagy múltú marosvásárhelyi közművelődési egyesület húsz évvel ezelőtt, 1991. január 17-én tartotta első összejövetelét a Bolyai Farkas Középiskola zsúfolásig megtelt dísztermében. Nagy esemény volt az akkor a város magyarsága számára, értékes hagyomány továbbvitelét, megújítását, a korigényekhez való igazodását vállalták fel a társaság alapító tagjai és a frissen választott vezetők. Tudatában voltak, hogy a megújuló társadalomban komoly szerep hárul rájuk, a KZST a megváltozott körülmények közt is fontos tényezővé válhat Marosvásárhely szellemi életében. És az is lett, az eltelt két évtized ezt igazolja. Berde Mária, akit Dávid Gyula irodalomtörténész ezen a nyitóesten idézett, kiragadva az írónő egyik 1928-ban megfogalmazott gondolatát, tudta, hogy a több mint nyolc évtizeddel korábban megfogalmazottak az újraindulást szorgalmazó értelmiségiekre is érvényesek. "... mindenkire bízatik valami, kicsire kisebb, nagyobbra nagyobb, reánk itt e helyen az esett, hogy a háború után járó fájdalomnak, gyűlölködésnek, közönynek és anyagiasságba süllyedt életfelfogásnak az esztendőiben lomha és mégis örvényes folyón mentsük át a feléledő új munkakedv partjaira az önzetlen, másra soha rá nem törő, önértékében boldogan kiteljesülő szellemi munka fehér glóriás géniuszát." Nagyjából hasonló körülmények között kellett a követőknek is végezniük a maguk értékmentő tevékenységét. És majdnem mindenki tette azt, amit becsületbeli kötelességének érzett. Egyesek azóta elhunytak, mások kissé eltávolodtak a KZST-től, de mindig akadtak olyanok, akik átvegyék a stafétabotot. Ennek köszönhető, hogy húsz év múltával itthon és jóval távolabb is számos híve van a társaságnak, elismerés övezi munkásságát, és szívesen jönnek rendezvényeire a honi és anyaországi jeles irodalmárok, művészek, tudósok, előadók. Lapozgatom a 91-es Népújság-kollekciót, böngészem a sárguló oldalakat, keresgélem a KZST akkori eseményeiről szóló tudósításokat, interjúkat. Van elég. Álljunk meg Gergely Géza Egy régi-új Társaság köszöntése című cikkénél. A színházi rendező már rég nincs közöttünk, mint ahogy a megújult KZST első elnöke, Oláh Tibor irodalmár, egyetemi tanár, alelnöke, Tonk Sándor történész is végleg eltávozott. Íme egy jellegzetes részlet a szövegből: "A legnagyobb élmény számomra: az újrakezdés feletti öröm, az együttlét boldogsága. Az, hogy olyanokkal is találkozom, akikkel több mint négy évtizeddel ezelőtt ugyanebben a teremben össze-összegyűltünk... És mint akkor régen, kialusznak a fényes csillárok, ünnepi csend üli meg a termet. Csakhogy Sényi Laci bácsi helyett, aki időközben az elíziumi mezőkre költözött, ez alkalommal fáradhatatlan jó barátunk és közírónk, Oláh Tibor jelenik meg a rivaldafényben. Alakulás-e vagy újraalakulás ez a mai rendezvény? – teszi fel az elnöki megnyitóbeszédében a főbenjáró kérdést. "Megválaszolása sokban függ attól, hogy a közeljövőben mivé válik, fejlődik – s remélhetőleg terebélyesedik – a most beinduló marosvásárhelyi társaság: márpedig ezt csak az egyesülethez önként csatlakozó tagság és a szabadon választott vezetőség hivatott eldönteni." Eldöntötték. A KZST-nek, amely a két évtized folyamán többnyire Bernády György nagyszerű megvalósításában, a Kultúrpalota kistermében gyűjtötte egybe az érdeklődőket, hűséges törzsgárdája alakult ki. Inkább korosnak mondható, mint fiatalnak, de az ifjak felé megmutatkozó folyamatos nyitás előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, nyilvánvaló lesz a közönség-utánpótlás jelenléte az összejöveteleken. Legyünk optimisták ezen az évfordulón. Oláh Tibor is így állt és tevékenykedett az egyesület élén, és ugyanez az őt követő elnök, Csíky Boldizsár zeneszerző alapelve is. És titkárként Fülöp Géza vegyész-informatikus is azonos derűlátást, következetességet és nyitottságot tanúsított a KZST eddigi két évtizede során. A jubileum számvetésre is alkalmat ad. A tizedik évfordulón Fülöp Géza már számos beszédes adatot felsorakoztatott, többek között közel 100 előadást és 69 előadót említett. Ezt bizonyára a január 25-i ünnepi összejövetelen is megteszi, látványos gyarapodással szemléltetve az elért eredményeket. De talán nem is a konkrétan mérhető sikerek a leglényegesebbek. Hanem az, hogy ebben a valós értékeket háttérbe szorító, emberségéből kivetkőzött társadalomban és korszakban, ahol mindenekelőtt a pénz az úr, anyagiak nélkül, szinte a semmiből sikerült a KZST-nek a szellemet és humanizmust olyan hőfokon éltetnie, hogy abból havonta vagy még gyakrabban egész közösség biztosíthatott magának lelki meleget, tartós élményeket. A társaság mellé a szóban forgó időszakban hála Istennek több más hasonló alakulat sorakozott föl, mindenik igyekszik becsülettel végezni a maga munkáját. És mindenikükre szükségünk is van. A KZST azonban a tradíció zászlóshajójaként mindig is megkülönböztető figyelemre tarthat számot. Éltetőinek ezt tudniuk kell. Csak így tovább, Kemény Zsigmond Társaság! N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2011. január 27.Jubiláló KZSTHúsz éve alakult újjá a nagy múltú közművelődési társaság Nívós összművészeti esttel, teljes telt házas közönség előtt ünnepelte újjáalakulásának huszadik évfordulóját a Kemény Zsigmond Társaság. A tizenkilencedik században az akkor Vásárhelyen élő Tolnai Lajos alapította egylet viharvert története során számos megszűnést, betiltást ért meg, de mindig újjáalakult; évszázadtól, évtizedtől függetlenül voltak olyanok, akik úgy érezték: folytatni kell a nagy elődök munkáját, az egykori hagyaték szellemében. Így történt 1989 után is, a társaság legújabbkori történetének huszadik évét ünnepli. Kedd délután a Kultúrpalota Kistermében Csíky Boldizsár elnök Kemény János és Marosi Ildikó szavaival üdvözölte a jelenlévőket, majd Fülöp Géza alelnök szólt röviden a társaság utóbbi húsz évéről: – Ceausescu rémuralma után az erdélyi magyar civil társadalom magára talált, létrehozta az igény és szükség diktálta szervezeteit. 33 marosvásárhelyi értelmiségi közművelődési egyesületet alapított, amely Gálfalvi György javaslatára felvette az egykori Kemény Zsigmond Társaság nevét: vállalva a folytonosságot, a társaság újjáalakult. Első elnökének Oláh Tibort, a színművészeti egyetem tanárát választották. Időközben változott a város és változtunk mi magunk is. A régi KZST irodalmi egyesület volt, ma közművelődési társaságként kell működnünk, feladatunk az irodalom, a művészetek, a kultúra és a tudomány terén elért eredmények ismertetése, terjesztése. Úgy érezzük, képességeink szerint sikerült eleget tennünk felvállalt céljainknak. Mai összejövetelünk a 188., hamarosan kötetbe foglaljuk eddigi estjeinket – mondta az alelnök, majd ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész játéka (Chopin- művet zongorázott) után Dávid Gyula tartott előadást a huszadik század közepén betiltott KZST utolsó öt évéről és az azt követő időszakról. Mint értekezéséből kiderült, a háború után 1944 decemberében szervezték az első estet, amelyen többek közt Molter Károly is részt vett, 1948-ban pedig a forradalom százéves évfordulóját ünnepelték előadás-sorozattal. Az év végén a társaságot betiltották, a KZST szelleme akkor támadt fel, amikor 1973-ban Marosi Ildikónak megjelent a társaságról írt kötete. A Castellum Alapítvány mint testvérszervezet nevében Haller Béla köszöntötte a jubiláló KZST-t, ezt követően Nagy Attila olvasott fel fordításaiból és verseiből. Zeno Vanceának, a KZST egykori tagjának Áprily- megzenésítését Madaras Ildikó énekelte Szőnyi Márta zongorakíséretével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Kemény János unokája nagyapjának a KZST-n 1941-ben elhangzott, kötetben meg nem jelent elnöki megnyitóját olvasta fel és köszönte meg a maga és a család nevében, hogy a társaságot újjáélesztették és megtartották azt a szellemiséget, amelyet a nagyapja is próbált éltetni egykoron. Oláh Tibor lánya, Kristó Oláh Boróka édesapjáról szólt, Oláh Tibor KZST-beli tevékenységéről beszélt, mint mondta, életében kiemelten fontos szerepet játszott a társaság, a hatvanas évekbeli stúdiós irodalmi estjeivel az akkor még nem létező KZST hagyományait folytatta. Pályáját az igényesség jellemezte önmaga és mások felé. Kilyén Ilka színművésznő Berde Mária Szentségvivők című regényének címadó történetét mondta el, Kovács András Ferenc verseit olvasta fel, az est végén, ifj. Csíky Boldizsár zongorajátékát követően (Csíky Boldizsár szerzeményét adta elő) Sebestyén Aba színművész szavalta Tompa László Lófürösztés című, méltán ismertté vált és a társaság múltjára, jelenére, jövőjére egyaránt igen jellemző költeményét. Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely) 2011. június 11.Bethlen Miklós és BethlenszentmiklósHíres emberek, jeles települések Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclãuº, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezõhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllõ jobb partján fekszik. Szépmezõtõl 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllõi vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik elõször, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a késõbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642-1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék fõkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védõfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentõs román kisebbséggel. A trianoni békeszerzõdésig Kis-Küküllõ vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar. Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 - Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Elsõ nevelõje Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hõs környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék fõkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kõvár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közremûködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691-1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete fõmûvét (�?néletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Elsõ felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítõirõl lett híres. * Forrás: Wikipédia Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. július 9.KZST – 1991 – 2011Kétszázadik estjéhez közeledik a húsz éve újraalapított Kemény Zsigmond Társaság. A hamvaiból mindegyre újjáéledő vagy csak csődhelyzeteiből kilábaló nagy múltú marosvásárhelyi alakulat januárban tartotta legutóbbi feltámadásának jubileumi összejövetelét. Most évfordulós kiadványát is eljuttathatja az érdeklődőkhöz. Az anyagi lehetőségekhez igazodó, szerény kötet jóval vékonyabb, mint a Társaság gazdagabb korokban kiadott ünnepi könyvei, mégis értékes és megbecsülendő füzet, a távolabbi múlt gyöngyszemei is megcsillannak benne, és a közelmúlt, az utóbbi két évtized magyar szellemi élete is bizonyítja életképességét általa. És ez is könyvritkasággá válik pár esztendő múltán. Múltról és jelenről ír elöljáróban Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke. Fényképek, sajtószemelvények és levelek, dokumentumtöredékek illusztrálják közlendőit. Az elődöket is sűrűn megidézi, a Társaság egyik egykori jeles éltetője, Sényi László méltatását például az író Molter Károlytól kölcsönzi: "Egyike azoknak a romantikus nemzeti különlegességeknek, amilyenekből az erdélyi kisebbségi magyar sors is csak keveset termelt ki... Osztályának erkölcseiből nem azt vette át, amit megszoktunk volt, hogy a művészet csak úri szórakoztató, hanem önmaga állt be az aktív művészet alázatos elősegítőjének. Lehetetlen meghatottság nélkül nézni... amint átalakult szellemországunk egyik láthatatlan oszlopának, s maga sem tudja, hogyan, miért, hősi szépségben hordja vállán népünk egyik fönntartó mestergerendáját." A "mester- gerenda"-hivatást sokan felvállalták a KZST hosszú története folyamán. Ezt köszöntötte többek közt Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke, ezt részletezte átfogó tanulmányában az irodalomtörténész Dávid Gyula a januári vásárhelyi ünnepi esten, erre tért ki sajtótudósításokra alapozó visszatekintőjében Fülöp Géza informatikus, a KZST főtitkára. A kötetből nyilván nem hiányozhat az újraalapító tagok és az utóbb nyilvántartásba vettek névsora. És pontos képet alkothatunk arról is, milyen változatos, tematikailag, műfajilag mennyire gazdag élménykínálattal lepte meg hallgatóságát a Társaság 1991 és 2011 között. Számos honi és külföldi, többnyire anyaországi kiválóság, író, költő, művész, tudós, kutató professzor és más nagyszerű személyiség tisztelte meg aktív jelenlétével a szóban forgó 187 rendezvényen a marosvásárhelyi közösséget, közönséget. Volt, aki verset is ajánlott a Társaságnak. Nagy Attila Krúdy-ősz című költeménye éppenséggel a jubileumi kiadvány számára született. Marosi Ildikó irodalomtörténész pedig több dokumentumértékű képet bocsátott a szerkesztők rendelkezésére. A MasterDruck nyomdában megjelentetett ízléses kötethez, melynek címoldalán Dóczyné Berde Amál eredeti rajza látható a magyarkapudi báró Kemény-kúria romjairól, a KZST ősszel újrainduló rendezvénysorozatán bizonyára még hozzá lehet jutni. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2011. július 30.TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak. A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya. A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan. A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek. A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató. Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet. A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe. A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak. Az erdélyi magyarok nem érdeklik. Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben. Az erdélyi magyarok nem érdeklik. Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel. A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.) De ez még mind semmi. A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se. De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek. Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete. Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet. Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs. Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.) Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja. Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk. A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt. Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben. Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát. A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)... A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét. Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása. Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne! Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas. Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében. Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban. Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság 2011. augusztus 23.Schmitt Pál a Krónikának: tizenötmillió magyarban gondolkodomA magyar állampolgárság felvételére, a magyar nyelv védelmére, továbbá legalább egy idegen nyelv elsajátítására buzdított tegnap befejeződött kolozsvári látogatása során Schmitt Pál. A köztársasági elnök egység kialakítására szólította fel az erdélyi magyar politikai szervezeteket, vidékjárása során ellátogatott Magyarpalatkára és Válaszútra, amellett magas rangú állami kitüntetéseket adott át. Schmitt Pál a Krónikának elmondta: a könnyített honosítás révén nő a magyar nemzet tagjai közötti szolidaritás. Kodály Zoltánt parafrazálva biztatott arra mindenkit tegnap Schmitt Pál Kolozsváron, hogy tanuljanak idegen nyelveket, hogy ezt a tudást felhasználva gazdagítsák anyanyelvüket. Kétnapos Kolozs megyei látogatása során a köztársasági elnök megnyitotta a 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek részvevői szerinte jelentősen hozzájárulnak a magyarságtudomány gazdagodásához. Beszédében úgy foglalt állást: ma ismét felértékelődött a sajátos, az egyedi, a nemzeti kultúra (...), az embereknek mind nagyobb szükségük van olyan lokális, regionális világokra és újra megtalált közösségekre, ahol biztonságban és otthon érezhetik magukat. Kiemelte, hogy a magyar nyelv védelmében mindenkinek jut feladat, a köztársasági elnöknek például a nyelvek és a kultúrák iránti érzékenység növelésére kell törekednie, hangsúlyozva a nyelvtanulás fontosságát, hiszen az idegen nyelvvel párhuzamosan újra lehet tanulni, gazdagítani a magyart. Traian Băsescu román államfő, a kongresszus másik fővédnöke üzenetét kisebbségügyi tanácsadója, Eckstein-Kovács Péter magyar nyelven tolmácsolta: a saját nyelv és kultúra biztos pont a gazdasági, szociális, politikai válságok közepette. Miközben Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár üdvözölte, hogy az ötévente megrendezett hungarológiai kongresszusnak az a kincses város ad otthont, ahol a magyar nyelv használata miatt sokakat megszólítanak az utcán, Florin Stamatian prefektus sajnálatát fejezte ki, hogy gyerekkorában csak annyit sikerült megtanulnia magyarul: „Kezicsókolom, nagymama, hol van Gyuri.” Schmitt Pál a tanácskozáson jelentette be, hogy védnöksége alá vett a kolozsvári levéltár által felfedezett felbecsülhetetlen értékű dokumentumok közül egy Mátyás királytól származó adománylevelet. Az államfő tegnap megbeszélést folytatott négy erdélyi magyar politikai-közéleti szervezet vezetőivel is, akiket egység kialakítására szólított fel, annál is inkább, mivel ősszel népszámlálást, jövőre pedig helyhatósági és parlamenti választásokat rendeznek Romániában. Kifejtette, a négy szervezetnek – EMNT, RMDSZ, MPP és SZNT – el kell érnie, hogy mindenki bátran, határozottan vállalja fel magyarságát a lakossági összeíráson, a választások előtt pedig a legmegfelelőbb közös jelöltek felkutatására kell törekedniük a lehető legjobb eredmény érdekében. Az elnök leszögezte: ahogy most a kincses városban, úgy a jövőben a Sándor-palotában is csak együtt ül le a szervezetek vezetőivel. Az államfő ezután megtekintette a Kolozsvár közeli Magyarpalatka visszaszolgáltatott református iskoláját, majd ellátogatott a Kallós Zoltán által létesített, a néprajzkutató nevét viselő válaszúti Mezőségi Néprajzi Múzeumba, továbbá a közel száz kisdiák oktatását-nevelését biztosító szórványkollégiumba. Kallós Zoltán „idegenvezetésével” a köztársasági elnök megismerkedett a tavaly megnyitott múzeum páratlan, a mezőségi, az erdélyi és a moldvai magyarság életmódját, értékrendszerét, népviseletét bemutató gyűjteményével. Schmitt elragadtatással szemlélte a magyarpalatkai, széki és más tájegységek kellékeiből álló tisztaszobák kincseit, a 18. századi magyar fanyerget, és tetszését különlegesen kivívta a kalotaszegi menyecske magyar címerrel ellátott ruhája. Nagyot derült az államelnöki delegáció annak a 19. századi tányérnak a feliratán, amely ezt üzente majdani tulajdonosának: „Végy meg, k…a, mert szép vagyok”. Schmitt Pál támogatásáról biztosította az elsősorban magyar állami finanszírozással épülő szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központot, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy jövőre hat unokájával tér vissza Válaszútra, hogy feltöltődjenek magyar nyelvvel, kultúrával. Lapunk kérdésére az államfő nagyon jó érzésnek nevezte, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. „Én tizenötmilliós nemzetben gondolkodom. A számunk nem nő, mert a nemzet ugyanakkora marad, de a kötődésünk, a köztünk lévő szereteterő, a jogi kötődés, a kohézió, a szolidaritás egyértelműen növekszik annak révén, hogy magyarságérzésüket, – tudatukat nagyon sokan a magyar állampolgárság felvételével is erősítik” – jelentette ki a Krónikának a köztársasági elnök. Az államfő tegnap megbeszélést folytatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vezetőségével is. Ígéretet tett arra, hogy az akkreditáció kérdését ezentúl is prioritásként kezeli a felelős fórumokon, és elmondta, az RMDSZ vezetőitől pozitív visszajelzés érkezett az intézményi akkreditáció helyzetéről, így az erre vonatkozó végső döntést októberre várhatja az intézmény. Schmitt jelenlétében erdélyi magyarok tették le az állampolgársági esküt a kincses város magyar főkonzulátusán, megtekintette a Házsongárdi temetőt, ahol megkoszorúzta Dsida Jenő sírját. Kolozsvári látogatása záróakkordjaként Schmitt Pál tizenkilenc erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetéseket. (Kitüntetett erdélyi magyarok. Schmitt Pál tegnap 19 erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetést Kolozsváron. A Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjében részesült Czirják Árpád nyugalmazott érseki helynök, Cs. Erdős Tibor festő, grafikus, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Schupler Tibor, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye gazdasági igazgatója és Somai József közgazdász, a köztársasági érdemrend lovagkeresztjében pedig Pallai Béla Miklós József görög katolikus lelkész, Heim András és Valovits László grafikus, Fodor Imre, Marosvásárhely volt alpolgármestere, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárdért Alapítvány elnöke, Juhász Tamás egyetemi tanár, Király László költő, Kristófi János festő, Hermann János egyháztörténész, Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Alapítvány elnöke. Az érdemrend középkeresztjét Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, a köztársasági elnök érdemérmét Guttman Mihály zenetanár, karnagy és Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő kapta, míg elismerésben részesült Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója.) Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár) 2011. október 19.Örömmadár a szívünkben– Olvasókönyv Pusztakamarásról, a pusztakamarási magyarokról, még pontosabban a pusztakamarási református magyar közösségről – hallottuk H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától vasárnap a templomban. Amely nem akármilyen közösség lehetett /lehet, hiszen az egyszerű napszámostól a bárói családig egyenlő/egyenrangú tagjai voltak a gyülekezetnek. Nem akármilyen közösségé; amely örök nyugalmat kínált a 19. századi magyar irodalom óriásának, Kemény Zsigmondnak, és szülőföldje a 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb alkotójának, Sütő Andrásnak, aki gyakran ragadta meg az alkalmat, hogy szóljon a szülőföldről, a Mezőségről. – Írásai úgy fogják össze a könyvet, mint a jó minőségű kötőanyag a templomot. Az effajta "olvasókönyv" minden közösségben elkelne. A kötet első része – Sziget a Holt-tengerben – tartalmazza Székely Ferenc Tájolás térben és időben és Interetnikus kapcsolatok Pusztakamaráson című írásait; Rabocskay László 2005-ös dolgozatát a Történelmi Magazinból: Pusztakamarás és a báró Kemény család, Székely Gergely intelmeit a vegyes házasságról ("Ezt a kutat betömi az idő"); Faragó József két tanulmányát, 1946-ból, illetve 1947-ből – A tánc a mezőségi Pusztakamaráson, Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson –; Sütő András 2005-ös írását a Népújságból (Bertalan-éj a lelkünkön); Szász István Tas családtörténetét – A Szövérdi Szász család Pusztakamaráson, kirajzásuk és szétszórattatásuk; Pusztakamarás református lelkészeinek rövid életrajzait; Páll Gyula lelkész, illetve Ferenczyné Bakos Anna-Mária tiszteletes asszony kamarási emlékezéseit. A második rész két író, Kemény Zsigmond és Sütő András munkássága, személyisége köré szerveződik, Papp Ferenc Báró Kemény Zsigmond című, 1922-ben megjelent monográfiájának részletével, Wass Albert, Kemény János, Nagy Pál, Sütő András, Csoóri Sándor, Márkus Béla írásaival. A harmadik rész Adatok tükre cím alatt tartalmazza Gudenus János Józseftől A Kemény család genealógiáját (A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című, 1993-as munkából), Pusztakamarás helyneveit Bota Melindától, A kamarási eklézsia leltárát (az 1883-as Névkönyv alapján), Istók Sándor lelkész szövegét a templom felújításáról (eredetije a templomgömbben, 1908 óta), valamint A Pusztakamarás határában 1944 őszén legyilkolt zsidó közösség névsorát, végül pedig Sütő András levélváltását az őt gyermekkorában felkaroló Jenei Sándor egykori kamarási lelkésszel. Gazdag képanyag teszi teljessé az olvasói élményt. A pusztakamarási templomban vasárnap az ott 1973 és 1982 között szolgált Ferenczy Miklós hirdette az igét, a vendégeket a jelenlegi lelkész, Oroszhegyi Attila köszöntötte. Székely Árpád szívbemarkolóan szavalta el Wass Albert Üzenet haza című költeményét, majd ércesen zengő hangján elénekelte a Magyarok Világhimnuszát, a Halló, magyar! kezdetű dalt. Dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a Mezőség a néprajzban és az irodalomban témával tartott eszmefuttatásában kiemelte, hogy Pusztakamarás az idő során a Mezőség egyfajta jelképévé vált. Ez a könyv az itt élők önbecsülését is emeli. Nem elég azonban, ha időnként megjelenítik a közbeszédben, hanem konkrét támogatásra is szorul a mindössze 129 lelket számláló gyülekezet. A Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmus minden bizonnyal jótékonyan befolyásolná a közösség életét is. Ferenczyné Bakos Annamária felolvasta emlékezését, bevezetőjében megjegyezve, hogy a könyv a jelenben íródott, a múltról beszél, de üzenete a jövőnek szól. Demeter József szászrégeni lelkész szerint a Sütő Andrástól hangoztatott sajátosság méltósága immár a megmaradottak önérzete kell hogy legyen, azok méltósága, akik ebben a holt- tengerben őrzik nyelvüket, magyarságukat. Máté István létai lelkész szeretettel beszélt itt töltött háromévi szolgálatáról. A gyülekezet történetét Oroszhegyi Attila foglalta össze. Dr. Szász István Tas családjára, édesapjára emlékezett, aki 56 éven át dolgozott a kamarási birtokon. Kemény Zsigmond sírfeliratát idézve – A fáklya másokért ég, s önmagát emészti el – kiemelte, hogy a Mezőség és Pusztakamarás fáklyája évszáza-dokon át lobogott a magyarságért, önmagát emésztette el; de soha el nem múló hatása ott él a nemzet jelenében, s ha képesek vagyunk hagyományainkat ápolni, akkor jövőjében is. A kötet válogatója, Székely Ferenc a Sütő Andrástól kölcsönzött metaforára, a címben található bánatmadárra utalva így zárta szavait: mindannyiunkban lakozik egy "madár". A bánatmadár romlásunkat siratva a templomra száll –, az örömmadárnak azonban ott a helye a szívünkben. (Templomra szállt bánatmadár – Pusztakamarási magyarok. Összeállította Székely Ferenc. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2011. november 26.Több támogatásra lenne szüksége a szamosújvári szórványiskola-központnakMegközelítőleg 2,5 millió euró hiányzik a mezőségi szórványmagyarságot kiszolgáló szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központ felépítéséhez – tájékoztatta lapunkat Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke. Elmondta, a leendő tanintézetet nyolc részre, úgynevezett modulokra osztották, jelenleg az osztálytermeknek otthont adó három modul és a központi fűtést biztosító épületrész készül. „Ha ezek jövőre meglesznek, akkor az 1–8. osztályban beindulhat az oktatás, de ez nagyon optimista forgatókönyv, ugyanis ehhez a tanügyminisztérium engedélye is szükséges, az pedig hosszas folyamat” – nyilatkozta a Krónikának Balázs-Bécsi Attila. Az alapítványvezető korábban úgy nyilatkozott, hogy támogatás hiányában a munkálatok hónapokig szüneteltek, szeptember elsején a Bethlen Alap 45 millió forintos támogatásának köszönhetően tudták folytatni az építkezést. Kérdésünkre hozzáfűzte: az anyagi források átmeneti elapadását elsősorban az okozta, hogy Magyarországon teljesen átalakult a támogatási rendszer. 2010-ig a szórványoktatási központ nemzeti jelentőségű intézménynek számított, ennek köszönhetően a magyar kormány még tavaly átutalta az első 40 millió forintot. Mint részletezte, a státus további megtartásáról a Máért-ülésen dönthettek. Balázs-Bécsi Attila arról is beszámolt, hogy nem várt sikere lett a téglajegyek árusításának, ezúton eddig több mint 30 ezer lej támogatás érkezett a civil társadalom részéről. Bár a magyar társadalom hozzáállása rendkívül pozitív (nemcsak erdélyiek, anyaországiak is vásároltak téglajegyet) fontos hangsúlyozni, hogy a szamosújvári iskolaközpont létrehozása nem feltételezi más magyar iskolák bezárását, hiszen a leendő tanintézet kisdiákjai kizárólag olyan településekről érkeznek, ahol nem létezik magyar nyelvű oktatás. „Szamosújváron a környékbeli falvakból származó magyar gyerekek négy tanintézet hat épületében szétszórva tanulnak, hiába próbáljuk mi magyar szellemiségben nevelni őket, ha a hétköznapokban román szellemiségű intézményekben nevelkednek” – mutatott rá a magyar oktatási központ jelentőségére Balázs-Bécsi Attila. A teljes projektről, a téglajegyrendszerről részletesebb tájékoztatást a www.teka.ro portálon találnak az érdeklődök, illetve a potenciális támogatók. Mint arról beszámoltunk, az új oktatási központ része annak a hosszú távú oktatási programnak, amelyet a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a szamosújvári Téka Alapítvány tíz éve indított útjára. A mezőségi szórványoktatási program vállalt célja, hogy megoldja a szórványban élő magyarok anyanyelvű oktatását. Eddig a program keretében már felépítettek egy korszerű kollégiumot Válaszúton az 1–4. osztályos elemisták számára, Szamosújváron az 5–12. osztályos általános és középiskolások tanulhatnak majd. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2012. február 11.A kollektivizálásrólA marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi találkozóján László Márton történész jól dokumentált, érdekes és figyelemre méltó előadást tartott A vidéki társadalom és gazdálkodási mód átalakítása 1949-1962 között címmel. Az előadás írott anyaga több mint hatéves munka eredménye, amely fiatalok és idősek számára egyaránt érdekes, tanulságos olvasmány lehet. A vidéki társadalom állami függésbe kényszerítése A tanulmányozott 13 év alatt a hatalom érvényesítette a kommunista ideológiát: megszüntette a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, minek következtében újratagolódott a vidéki társadalom. Addig volt: földműves, gazda, nagygazda. A kommunista felosztás szerint: nincstelen, szegény-, középparaszt, kulák. A kulák az akkori hatalom ellensége volt, mert vállalkozása volt, fizetett munkaerőt alkalmazott, sok földje volt. És mivel nem tűntek el egyik napról a másikra, ún. osztályharc alakult ki. 1947-ben megalakították a napszámosok szakszervezetét a kulákok ellen. Következtek az erőszakos fellépések, mint a kulákok “leleplezése”, “korlátozása”, gyerekeik tanintézményekből való eltávolítása. Növelt gazdasági terheket róttak ki rájuk a “földfelajánlással”. A helyi közigazgatás vezetői párthű nincstelen és szegényparasztok lettek, akik vakon hajtották végre a parancsokat. A vidéki társadalom állami függésbe kényszerült. 1950-1951-ben a tűzifa- kiutalást miniszteri határozattal szabályozták: előbb tüzeljék el a kukorica- és napraforgószárat, csak utána kapnak tűzifa-kiutalást. Az eredmény: a kétségbeesett emberek eltüzelték kerítéseiket, a fahidakat, a fakorlátokat. Megtiltották a háztájiban tartott állatok levágását. A tulajdonosok nem rendelkezhettek szabadon saját javaikkal. Így a gazdák berendezkedtek az önellátásra, a vidéki társadalom modern jobbágysorsra jutott. Az akkori hatalom érvényesítette totalitárius szemléletét, mindent ellenőrzés alá vont. A munkaerőt az “önkéntes”, a “hazafias” munka bevezetésével vonta ellenőrzése alá, az állampolgárok anyagi javait az “önadóval”, a “földfelajánlással”, amelynek következménye volt a rendszeres és tudatos leszegényítés. A mezőgazdaság jövedelmét az iparosításra fordították, ennek érdekében tagosították a földeket, gépesítettek egyes mezőgazdasági munkálatokat. Tömeges kollektivizálás gyilkosságokkal is A termőföld állami tulajdonba került, a mezőgazdasági termelést állami ellenőrzés alá vonták. Olyan kényszerítő módszereket alkalmaztak, mint: kényszermunka, elbocsátással való fenyegetés, rokonság meggyőzésére kényszerítés, zaklatás, fogva tartás, túszejtés, kilakoltatás, zsarolás. De nem riadtak vissza az erőszakos módszerektől sem: fizikai bántalmazás, kivégzés. A tömeges kollektivizálás időszakában egy-egy nagygazda házát foglalták le székháznak. Megyénkben a kollektivizálás során a következő személyek vesztették életüket: Vadasdon 1949. augusztus 7-én Sántha József kántortanítót gyilkolták meg. Nyárádszeredában 1949. augusztus 9-én Kacsó István gazdálkodó veszítette életét. 1950-ben, mert nem akartak beállni a kollektívbe, további hat embert gyilkoltak meg: Vadadban (július 21.) Kiss István gazdálkodót, Mezőbodonban (augusztus 2.) Bihoreanu Viorel gazdálkodót, Marosoroszin (augusztusban ) Lâlut Remus gazdálkodót, Maroslekencén (augusztus 11.) Brustur Remus polgármestert, Udvarfalván (augusztus 13) Nagy László gazdálkodót, Mezőszilváson Grindean Ioant. Márkodon egy férfi a kollektív gazdaságban megölte a brigádos fiát. Vadadban 1953-ban egy kulák öngyilkosságot követett el kilépési próbálkozása után. Maros megyében 1950 októberéig 39 kollektív gazdaság alakult, az ingatlanelkobzások nyomán károsult családok száma 52 volt. Kollektivizálás elleni megmozdulások Talán kevesen tudják, hogy 1950 szeptemberében a volt Kis-Küküllő megyében, Radnóton, Oláhsályin, Oláhkocsárdon, Kincsesen voltak megmozdulások, amelyek kisebb mértékben kihatottak Kutyfalvára, Kerelőre, Kerelőszentpálra. 1950 szeptemberében a volt Háromszék megyében is kollektivizálás elleni tiltakozások voltak. A megmozdulások nyomán nagyon sok személyt egyszerűen elvittek ismeretlen helyekre. 1951-ben kollektívellenes tüntetés zajlott Marosvásárhelyen is, a pártszékház előtt. A kollektivizálási kudarc miatt 1951 szeptemberében leváltották a Maros Magyar Autonóm tartomány pártbizottságának titkárát, Nagy Mihályt és a mezőgazdasági ügyekért felelős titkárt, Danescu Petrut. A hatalom 1953-1958 között a mezőgazdasági társasok szervezését helyezte előtérbe. 1958-1962 között a közös gazdaságokat átszervezték kollektív gazdaságokká. 1961. augusztus 28-án leváltották Csupor Lajost, a tartományi pártbizottság elsőtitkárát, az ok: lemaradás a kollektivizálásban. 1962-ben, a kollektivizálás befejezésének évében 17 ezer agitátor és 3 ezer helyi képviselő vett részt a kollektivizálásban. A kollektivizálás társadalmi-gazdasági következményekkel járt: az ország lakosságának 70%-a vidéken élt, jórészt önellátóak voltak – ezek állami függőségbe kerültek, megkezdődött az elvándorlás vidékről, csökkent a vallásosság, egyes egyházi ünnepek eltűntek, a fonó, aratóbál stb. megritkult és megváltozott az értékrend. Kilyén Attila Népújság (Marosvásárhely) 2012. március 15.A titkosszolgálat mindent tudott a kolozsvári gyülekezetekrőlSzekuritátés dossziék nyomában 7. A magyarság szempontjából kiemelt fontosságú városokban a Ceauşescu-éra állambiztonsága az egyházakra is jobban figyelt, az egyházi szolgák minden lépéséről tudott. A megfigyelés, az állandó zaklatás és a szekuritátéval történő együttműködés között gyakorta csak egy lépés volt. Aki ennek a lépésnek ellen tudott állni, az a nyolcvanas évek sötét periódusában is tiszta ember maradt. Egy idő után a szekuritáté csak figyelte, és mivel beszervezni nem tudta, lemondott róla. A szekuritátéval folytatott másfél évtizedes harc körülményei között is tisztán maradt lelkészek sorába tartozik Ferenczy Miklós kolozsvári lelkész, a Pata utcai gyülekezet lelkipásztora. A vele készült kétrészes beszélgetés egyik szomorú végkicsengése szerint a nyolcvanas években a református egyház minden szintű vezetése a szekuritáté ellenőrzése alatt állt. – Beszélgetésünk előestéjén fogadta el a román törvényhozás a lusztrációs törvényt. Örül ennek? – Az egyház abban különbözik a lusztrációs törvény „célközönségétől”, hogy a lelkészekre különleges dolog hárul: Isten igéjét hirdetik, Jézus szavai szerint az igazságot kell kimondják. Éppen emiatt az egyházban sokkal fontosabbnak tartom a múlttal való szembenézést. Nem a kirekesztés, a ledorongolás a cél, hanem azon személyek lelkiismeretén könnyíteni, akik a kommunista rendszer titkosszolgálati gépezetében valamilyen formában aktívan részt vettek. – Mikor jelentkezett életében először a szekuritátés tiszt? – Szolgálatomat 1974-ben kezdtem Pusztakamaráson: innen szolgáltam be Feketelakra, Gyekébe és Vajdakamrásra. A következő évben a második lelkészképesítő vizsgára készültem, amikor egyik nap egy férfi állított be a papi lakra. Az azelőtti héten jelezték a dési egyházmegyétől, hogy a kegyszerek ellenőrzése végett érkezik valaki, én pedig azt hittem, hogy attól az állami hivataltól keresnek, és azzal fogadtam az idegent, hogy már vártam a jelentkezését. A vendég meglepődött, aztán tisztázta a félreértést, hogy ő az állambiztonság tisztje. Ma is tisztán emlékszem a beszélgetésre. Elmondta, tisztában van, mi történik a faluban, hogy ki mit csinál – erről informátorai jelentenek –, de ő arra kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek? Mivel ezt szerinte legjobban a pap ismeri, rögtön nekem szegezte az ajánlatot, hogy erről aprólékosan tájékoztassam a jövőben. A beszélgetés annyira meglepett, hogy hirtelen kibúvót kerestem: mondtam, hogy vizsgáznom kell, és már a körmömre égett a gyertya. Elmondtam neki: nem tudok, de nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Erre meglepő választ kaptam: több professzoromat ismeri, és megbeszéli velük, hogy segítsenek a vizsgákon, így nem lesznek gondjaim. Mondtam, ezt nem tudom vállalni, nem kérek a segítségéből, majd boldogulok egymagam. A tiszt akkor elment, és én többet soha nem láttam. – Az első találkozót könnyen megúszta, de mi következett utána? – A tiszt többé nem keresett, de a faluban kellemetlenségeim támadtak. A gyerekek csapatostól jártak vallásórára, a feleségem közben a helyi iskolában tanított. Bevezettem a gyülekezetbe, hogy a gyerekek rövidebb zsoltárokat tanuljanak, amelyekből a vasárnapi istentiszteletek keretében – Biblia-olvasásként – elmondtak vagy felolvastak. Fontos volt számunkra, hogy templomi közösségben gyakoroljuk a magyar nyelvet, a magyar beszédet. A helyi ortodox lelkész azonban feljelentett. Hogy a gyerekeket eltávolítsák a templomból, vasárnapra iskolai foglalkozásra rendelték be őket néhány tanárral együtt. Kezdeményezésük mégsem volt sikeres, mert a „vasárnapi iskolából” a gyerkőcök rendszerint ellógtak, és nálam kötöttek ki. Előbb volt a vallásóra, és utána következett a vasárnapi istentisztelet. – Gondolom, ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított... – A történet elmérgesedett, és a helyi tanügy nem tudott megbirkózni a feladattal. Rövidesen behívtak a néptanácshoz. Az asztalnál hat-nyolc pártaktivista fogadott, engem pedig velük szemben ültettek le, egyedül. A fejemre olvasták, hogy micsoda dolog az, hogy én vallásos propagandát folytatok magyarul a gyerekek körében. A „vallatók” között a megyei tanfelügyelőségtől a községi, iskolai pártbizottságig mindenki képviselve volt. Hosszú és kényelmetlen beszélgetés következett. Nem fenyegetőztek, de felhívták a figyelmem, hogy hagyjam a tanítást a tanárokra, és foglalkozzam az egyház dolgaival. Zavarta őket, hogy nem csak a magyar tagozat gyermekei, hanem a román tagozatra beiratkozott magyar gyerekek is eljártak vallásórára. – Betiltották a további foglalkozásokat? – Megtiltani nem tudták, folytatásukhoz azonban az esperesi hivatal támogatására volt szükségem. András Péter espereshez írott levelemre – amiben igazoló papírt kértem, hogy nemcsak jogom, hanem kötelességem is a gyerekekkel foglalkozni – választ nem kaptam. Végül elmentem a területileg illetékes tanfelügyelőhöz, aki kijött Pusztakamarásra. Mivel a tanácselnökkel nem találkozott, rajtam keresztül üzent neki, hogy keresse meg Kolozsváron. A tanfelügyelő megértette, hogy itt egyházi bibliaóra folyik, így többé nem zaklattak. Azt követően is találkoztunk a gyerekekkel minden szombat délután és vasárnap délelőtt. A történet után mégis visszafogottabbá, elővigyázatosabbá váltam. – Kemény Zsigmond sírja és Sütő András szülei miatt, gondolom, Pusztakamarásra jobban odafigyelt a szekuritáté. Ennek milyen jelei voltak a faluban? – Akkoriban rengeteg magyarországi vendég járt a faluba, amit a besúgókon keresztül minden bizonnyal ellenőriztek, de nyíltan nem volt problémánk. Még akkor sem, ha magyarországi ismerős aludt nálunk. Behívattak a helyi milíciára, és egy kis csomaggal rendszerint el lehetett kerülni a büntetést. – Volt-e sejtése arról, hogy a presbitériumból, a hívek közül ki jelenthet? – Meggyőződésem, hogy nem ők jelentettek. Egyszerű falusi emberek voltak a híveim, akiktől őszinteséget, szeretetet és alázatot lehetett tanulni. Sokuknak az írás is gond lett volna egy jelentés elkészítéséhez. Nem ebből a körből kerültek ki a besúgók: azokat valószínűleg zömmel a tanügyből szervezték be. Ha a besúgók szomszédaim vagy egyháztagjaim lettek volna, nehéz órákat szerezhettek volna nekünk, de ez nem történt meg. Szinte hetente jöttek magyarországi látogatók, de ebből én soha nem csináltam titkot, mert nem volt, mit titkolnom. A híveim tudtak róla, sokszor együtt beszélgettünk velük. Sok ismerősöm, barátom volt Magyarországról, és én büszke voltam arra, hogy Pusztakamaráson szolgálhatok. – 1982-ben került Kolozsvárra, a Pata utcába. Mi volt ennek a váltásnak az előzménye? – 1981 adventjének egyik istentiszteletén Kolozsvárról meglátogatott a presbitérium. Turistaként, átutazókként mutatkoztak be. Csak késő este tudtam meg, hogy a Pata utcai gyülekezet presbiterei voltak, akik nyolc gyülekezetet látogattak meg. 1982 májusában – meghívásra – Pata utcai lelkész lettem. – Akkoriban nehéz volt bekerülni Kolozsvárra, hiszen a magyarság számára zárt városnak minősítették… – A gyülekezetnek lehetősége volt lelkészt meghívni, vagy versenyvizsgát hirdetni, de a történet mégsem ilyen egyszerű. Előttem Adorjáni Kálmánt választotta meg a gyülekezet, ezt a választást azonban a szekuritáté meghiúsította. Az egyházakkal foglalkozó szekustiszt, Ungvári József több presbitert megkeresett, és megfenyegette őket, a megválasztott Adorjáninak pedig végül vissza kellett lépnie. A presbiterek erről idejében tájékoztattak engem, ezért indulásból óvatosabb voltam. – Mennyire volt terhelt a presbitériummal való kapcsolata, miután kiderült, hogy több egyházi szolgát zaklatott a szekuritáté? – A presbitériummal mindig olyan kapcsolatot tartottam fenn, hogy őszintén tudjunk beszélgetni. Ebből az következett, hogy rövidesen telefonon jelentkezett a szekustiszt, és elmondta, mindent tud a gyülekezeti dolgokról. Rájöttem, hogy a gyülekezetben beépített emberük van. Ezen úgy próbáltam segíteni, hogy a gyakori családlátogatások alkalmával őszintén elbeszélgettem az emberekkel. Ilyenkor megnyílt mindenki, és olyan dolgokat is elmondtak, amiből komoly kellemetlenségei támadhattak volna a családnak, ha ezt valaki jelenti… – De ezek a beszélgetések nem szivároghattak ki... – Bizony volt, ami kiszivárgott, mígnem rájöttünk, hogy segédlelkészem, Vetési László jelent rólam és a gyülekezeti tagokról a szekuritáténak. Olyan dolgokról szerzett tudomást a szekuritátés tiszt, amit csak én és a segédlelkészem tudhattunk, így rájöttem, hogy ezeket ő jelentette. Volt úgy, hogy az est leple alatt magyarországi vendéget szállásoltam el titokban, közben a gépkocsiját máshol hagyta, de másnap délelőtt már mindent tudtak a vendégről… Ilyenkor protokolláris jelentést kellett készítenem az egyházmegyének, de mint később kiderült, ezek a belső egyházi iratok az esperesi hivatalból átjutottak a szekuritáté kezébe. Az egyházi vezetés minden lépéséről tudott a szekuritáté. Vetési jelentései nyomán Ungvári heti rendszerességgel felhívott telefonon és beolvasta, hogy az előző héten hol jártam, kivel beszéltem és miről csevegtünk. Megdöbbentő aprólékossággal tudott mindenről. Ismételten tudtomra adta, hogy vigyázzak, mivel foglalkozom. – Mikor ért véget ez a kálvária? – Vetési László 1984 tavaszán ment el a gyülekezetből. A helyébe Trombitás Károly segédlelkészt helyezték ki. Okulva Vetésivel való kellemetlenségeimből felhívtam a hívek figyelmét, hogy a segédlelkésszel közös családlátogatásokon csak olyasmiről beszéljenek jelenlétünkben, ami nem árthat családjuknak. Nem tudhattam, ki az új segédlelkész, emiatt elővigyázatos voltam. Az emberek elcsodálkoztak, de értettek a szóból. Akkor történt meg, hogy egy ismerősöm elmondta, hol van a telefonkészülékbe beépített lehallgató. Kibontottuk a telefont, és kiszedtük belőle, de egy negyedóra sem telt el, és jöttek a telefonosok ellenőrizni a készüléket. Elvitték a telefont, és visszahozták, mi meg újból kiszedtük belőle, de harmadjára már lepecsételt készüléket kaptunk. Ezután a középső szobában mindig hangosan szólt a rádió a telefon mellett, ha valakivel egy másik helyiségben beszélgettünk... – Volt-e kellemetlensége a második segédlelkésszel? – Miután az első viselt dolgairól tudomást szereztek a hívek, a presbiterek úgy döntöttek, hogy nem igényelnek többé segédlelkészt. A gyülekezetből öttagú presbiteri küldöttség kereste fel a püspököt, hogy vonja vissza segédlelkészi kinevezését, mert a gyülekezet erre nem tart igényt. Megdöbbentő módon a presbiterek még vissza sem értek hozzám – akkoriban javították a Pata utcát, így gyalog jöttek – és a szekustiszt üvöltve hívott telefonon, hogy hogyan merjük keresztülhúzni a püspök úr jogkörét? Hiába magyaráztam, hogy a lelkészt és a segédlelkészt is a presbitérium alkalmazza, így neki joga van eldönteni, hogy igényt tart-e rá vagy sem, a szekustiszt fenyegetőzött. Az embereket azonban ez már nem érdekelte: szembementek a püspök és a szekuritáté parancsával anélkül, hogy bántódásuk esett volna. Visszamondták Trombitás Károly segédlelkészi szolgálatát, így jó darabig nem volt segédlelkészünk. – A nyolcvanas évek második felében a Pata utcai gyülekezet ifjúsági foglalkozásairól volt ismert a városban, sok magyar egyetemista járt ide. Gondolom, ez újabb besúgók beépítését vonta maga után... – 1986-ban én vezettem be elsőként Kolozsváron a video használatát egyházi szolgálatra. Ez is vonzotta a fiatalokat, és hamarosan a legnagyobb magyar ifjúsági csoport működött a Pata utcai gyülekezetben. Gyakorta száz-százötven fiatal is részt vett a foglalkozásokon. Én tartottam a bibliaóra bevezetőjét, a többit maguk a fiatalok szervezték meg. Akkoriban már Gy. Szabó Béla hagyatékát gondoztam, így bemutathattam a Jelenések című sorozatát is. Néprajz, művészettörténet, egyháztörténet, vallástörténet és irodalomtörténet volt a gyakoribb téma, és ezekre a fiatalok előadásokkal készültek. Sokszor láttam közöttük gyanús, nem oda tartozó bőrkabátos férfit is, akiről sejteni lehetett, hogy honnan van, de az előadássorozatot jó darabig nem zavarta meg senki. 1988-ban hívatott az akkori esperesem, Csutak Csaba, hogy érdeklődik felőlem a szekus, és le kell állni az ifjúsági sorozattal. Mondtam, leállunk, de a következő vasárnap kihirdetem a szószékről, hogy egyházi és más világi hatóságok kényszerítenek erre. Az esperes kijelentette, hogy ezt nem tehetem meg! Az ügy érdekessége, hogy a vele folytatott teljes beszélgetés a szekuhoz került, ami benne található a dossziémban. Az ifjúsági előadássorozatot a hatalom nyomására végül le kellett állítani. – Hogyan folytatta az együttműködést a fiatalokkal? – Sokat kirándultunk. 50-55 gyülekezeti fiatallal Erdélyt átszelő vasúti körjegyet vásároltunk, felkerestünk történelmi helyeket. Kiderült, hogy közöttük is van beépített ember. A szeku egy olyan fiatalt talált, akit valamilyen félrelépése miatt zsarolt. Erről akkor szereztem tudomást, amikor az egyik presbiteremet megkereste a szekuritátés tiszt, hogy mindent tud a fiatalok útjáról, hol jártak, kivel beszéltek, és miket mondott nekik a pap. Az ügyből végül nem lett baj, mert a kiránduláson semmi olyasmi nem történt, amit rejtegetni kellett volna. Mégis kellemetlenségeim adódtak, amikor az ifjúsági csoportomból nyolcan átszöktek Magyarországra a zöldhatáron. A szekuritáté azt akarta rám fogni, hogy én biztattam fel őket a szökésre. Beismertem, hogy beszéltem a fiataloknak Magyarországról, de egyiket sem biztattam soha arra, hogy a zöldhatáron át távozzanak Erdélyből. Makkay József (BEJEFEZŐ RÉSZE JÖVŐ HETI LAPSZÁMUNKBAN) Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. április 13.Répás: a szórvány megmaradása része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásánakA nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint a szórványmagyarság megmaradása része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának. Répás Zsuzsanna a témában pénteken a fővárosban rendezett konferencián azt nevezte az igazán nagy feladatnak, hogy a teljesen eltérő élethelyzetű, és hátterű szórványközösségeknek megtalálják azt az utat, amely magyar identitásuk megtartásához, erősödéséhez vezet. A szórványmagyarság közösségei ugyanúgy elemi alkotói az összmagyarságnak, mint bármelyik magyar közösség. Életmódjuk, tradícióik alkotóelemei nemzeti kultúránknak, megmaradásuk része az egész Kárpát-medencei magyarság megmaradásának - emelte ki. Répás Zsuzsanna szerint igaz, hogy a szórványterületeken kevés az iskola, a pedagógus, és a szórványcentrumokban is pozícióvesztés a jellemző. A kiindulópont mégis az, hogy ezekben a közösségekben van még annyi erő és lendület, amelyre alapozva "felfrissíthetők" ezek a szórványterületek - mondta, hangsúlyozva: ebben a folyamatban kulcstényező a magyar nyelvű oktatás, a magyarságtudatot átörökítő iskola intézménye. Felidézte, hogy a tavaly novemberi Magyar Állandó Értekezleten a tagszervezetek teljes egyetértésben fogadták el azt a dokumentumot, amely a külhoni magyarságot érintő területekre komplex cselekvési terveket vázol fel. A nemzetpolitikai stratégia kiemelten taglalja a szórványközösségek helyzetét, és megoldási irányokat mutat. A szórvány megerősítése ugyanakkor nem jelenti azt - folytatta -, hogy kizárólag a szórványközösségeknél van feladat: a tömbben, a Magyarországon élő magyarok körében is van teendő, hiszen nem mindenki van tisztában azzal, mit jelent a szórvány fogalma, nem ismerik a szórványmagyar közösségek életét. Szavai szerint az ismeretek bővítésének szükségessége mind a tömbmagyarság, mind a magyarországi magyarság esetében fennáll, ezért oda kell figyelni a civil szervezetek és egyházak munkájára. Fontos, hogy felhívják az egész magyarság figyelmét, mi szórvány és milyen értéket képvisel a magyar kultúrkincs egészében, a magyar nemzet megmaradásáért vívott harcban - emelte ki. Utalva arra, hogy a konferenciát a Magyar Nyelvoktatás és nyelvápolás a Kárpát-medence szórványvidékein címmel rendezték meg, úgy fogalmazott: minden ember számára a saját anyanyelve jelenti a kulcsot, múltja gyökerei és ezáltal saját maga megismeréséhez. Erre mindenkinek azon a helyen van esélye, ahol született, felnevelkedett, amelyet otthonának tekint a világon - mondta Répás Zsuzsanna. Diószegi László, a tanácskozást szervező Teleki László Alapítvány vezetője arról beszélt, hogy nagyon nagy különbségek vannak az egyes szórványterületek között. Példaként említette, hogy Moldvában, Csángóföldön iskolán kívüli oktatás van, míg Szlovéniában már megvalósult a kétnyelvű oktatás. Ami ma tömb, az ugyanakkor holnap szórvány lehet - figyelmeztetett, és kiemelten fontosnak tartotta a szórványterületeken jellemző problémák felmérését. Diószegi László a szórványosodás kiváltó okai között a természetes asszimiláció mellett egyfajta magyarellenes politikát is említett, példaként hozva a megyehatárok átrendezését egyes helyeken. Balázs-Bécsi Attila a szamosújvári Téka Alapítvány képviseletében az erdélyi mezőségi területeken megvalósuló oktatási programot mutatta be. Alapítványuk mellett ismertetve a válaszúti Kallós Alapítvány tevékenységét elmondta: az elmúlt 12 évben két korszerű kollégiumot építettek, és több mint 300 gyermeket "emeltek ki" a szórványlétből. Számukra komplex felzárkóztató programot biztosítanak, és a térség kultúrája, hagyományai szellemében nevelik a gyermekeket. Különös gondot fordítanak a szociális hátrányok kiegyenlítésére - tette hozzá, kiemelve: ha ezek a programok nem lennének, Kolozs megye 28-30 településén élő magyar gyermekek kimaradhatnának a magyar nyelvű oktatásból. Megjegyezte: a náluk tanuló gyermekek 22 százaléka vegyes családból származik. Terveikről szólva beszámolt a Kemény Zsigmond oktatási központ építéséről, amelynek alapkövét 2010-ben helyezték el. Célcsoportként mintegy 650 szamosújvári, mezőségi gyermeket említett, hangsúlyozva: a központ létrehozása egyetlen magyar osztály vagy iskola megszűnését sem eredményezi majd. MTI 2012. április 20.Egy üzenet „hangszerelője”Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Marosi Ildikó biztosan nem mulasztaná el, hogy ugyanezt tegye. Házasságával ugyanis a Molter-család fogadta kebelébe, s ettől kezdve szinte elrendelésszerűen vette birtokba egy irodalmi örökség ápolásának minden terhét és örömét. Amikor a hetvenes években magam is járogatni kezdtem abba a Köteles Sámuel utcai házba, amely valamikor a Bolyaiak otthona volt, idős Molter Károly és neje még eleven valójukban képviselték egy évtizedekkel korábbi erdélyiség emlékezetét. Marosi Ildikó legnagyobb érdeme, hogy türelmesen kivárta, amíg eljön az ő ideje, és akkor teljes gőzzel munkához látott. Évtizedeken át egyebet sem tett, mint gyűjtött, készülődött, tervezgetett, amikor pedig vége szakadt a rendszernek, amely az irodalom történetében is csonka vagy hamis képet hozott forgalomba, úgy lépett elő a hallgatásból, mint aki végre megvalósíthatja álmait. Az elmúlt 22 évben szinte megállás nélkül követték egymást a gondozásában megjelent irodalmi dokumentumok, és túlzás nélkül mondható, hogy az általa közzétett kötetek nélkülözhetetlen forrásai az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépműves Céh, a Kemény Zsigmond Társaság, Bánffy Miklós és Molter Károly írói életműve megismerésének és kutatásának. Joggal mondható tehát az életmű-díj odaítélésének indoklásaként, hogy a közelmúlt irodalmi hagyatékának feltárásában elvégzett munkája méreteit és értékét tekintve egy egész intézmény teljesítményével ér fel. Sok szó esik mostanában arról, hogy az irodalom, általánosabban a kultúra egésze, sajátos eszközökkel működteti a társadalmi emlékezet és felejtés intézményeit. Olyan rendszert hagytunk magunk mögött, amely ebben a tekintetben vétkes módon torz szemléletet és gyakorlatot honosított meg. Valódi értékeket ítélt feledésre vagy hallgatásra, és ál-értékeket emelt piedesztálra. Nem mindegy azonban, hogy miután letűnt ez a kor, mi lép a helyébe. Az Erdélyi Helikon tevékenységének, Bánffy vagy Molter és nemzedéktársaik életművének hiteles megismerésével egy olyan erdélyi szellemiség öröksége válik újra közkinccsé, amelynek a szigorúan vett esztétikai értéken túl is fontos üzenete van számunkra. Ez pedig – többek között – az európai léptékű műveltség és a befogadó, nyitott erdélyiség, a kritikus öntudat és a civil kurázsi üzenete. Ennek az üzenetnek lett irodalomtörténészi munkásságával nagy hangszerelője Marosi Ildikó. Jó helyre szegődött fiatalon, és ez az ő szerencséje. De az, hogy a talált, pontosabban felkutatott kincseknek jó gondozója lett, már a mi szerencsénk. Dicséret illesse érte! (Szombaton, 2012. április 14-én tartotta közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Ez alkalommal átadták a szervezet szakmai elismeréseit. Az EMKE életműdíját idén Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át, laudációját a fentiekben olvashatják. A cím a szerkesztőtől származik.) Horváth Andor. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 21.Hasznos emberekké válniBallagás a Művészeti Egyetemen 125 diáknak szólalt meg utoljára a csengő szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Meghitt, családias hangulatú ünnepséggel búcsúztak a leendő színészek, zenészek, koreográfusok, egyik szemük nevetett, hiszen megvalósult a kitűzött céljuk, szakemberekként indulnak tovább, a másik pedig sírt, mert véget ért az együtt töltött egyetemi időszak, amely nemcsak osztályközösséggé, hanem igazi kis családdá kovácsolta őket. A közönség, a tanárok is küszködtek a könnyeikkel, amint a végzős színészek könnyel a szemükben, egymást megölelve búcsúzkodtak. A magyar tagozaton 64 (alapképzésről 37, mesterképzésről 27) diákját búcsúztatta az egyetem. A pályakezdő színészeket, zenészeket, koreográfusokat elsőként Sorin Crisan, az egyetem rektora köszöntötte, hangsúlyozva, hogy a szakmai téren elért eredményeik az intézmény színvonalát emelik. – A ballagás pillanata mindig érzelemdús a tanárok számára is. Nemcsak az elválás miatt, hiszen az erdélyi magyar színházi kör annyira szűk, hogy továbbra is folyamatosan találkozni fogunk. Hanem diákjaink szakmai karrierje a mi vizsgánk, ők mutatják meg a világnak, hogy jó tanárok voltunk-e. A napokban kaptunk egy levelet csíkszeredai tanároktól, akik láttak egy diákunk által rendezett darabot, és annyira megérintette őket, hogy tollat ragadtak és gratuláltak – osztotta meg a tanári kar számára örömöt és elégtételt jelentő tapasztalatot dr. Kós Anna, a magyar tagozat dékánja, aki szerint szerencsére nemcsak ez az egy, hanem nagyon sok diákjuk van, akik teljesítményükkel ilyen hatást képesek kiváltani. A dékán ugyanakkor rámutatott, ismerve a leendő munkahelyként szóba jöhető kulturális intézmények anyagi helyzetét, nincsen könnyű dolguk a végzősöknek. – Kívánom, hogy találják meg a helyüket a világban, ahol becsülettel és kompromisszumok nélkül meg is tudnak élni – hangzott az útravaló. Dr. Oana Leahu, a román tagozat dékánja arra biztatta a végzősöket, bármikor szükségük van jó tanácsra, jöjjenek "haza", az egyetem mindig szívesen látja őket. – Ne csak kitűnő, de hasznos emberekké is váljunk – szólt társaihoz Kiss Lajos végzős hallgató. – Ez nagy feladat, nem megy egy csapásra. Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk, hasznos emberré a fáradságos évek tesznek – idézte Kemény Zsigmondot a pályakezdő színész. A Stúdió Színház színpadáról jól ismert és közkedvelt Albert Orsolya, ifjú színésznő meghatódva szólt társaihoz, azokhoz, akikkel több évig szinte minden idejét együtt töltötte, hiszen a "színis" lét életforma, éjszakába nyúló próbákat, kiszállásokat jelent. – Valami ismét véget ért, eltelt három vagy öt év, amióta szorongva vártuk a felvételi eredményt, majd a Köteles utcán végigszáguldva ünnepeltük azt. Most is ünnepelünk, ünnepeljük azt, hogy itt lehettünk, hogy nevettünk, zuhantunk, hogy megadatott nekünk az önfeledt játék lehetősége. Hiszen "a játék azoknak a bátraknak adatik meg, akik már eleget tudnak és még nem, akik már elég erősek és még nem, akik már eléggé bölcsek és még nem. Játszani annyi, mint felfüggeszteni az élet mindenhatóságát felettünk" – idézte Zalán Tibort a végzős színészhallgató, aki szerint ezután az a feladat hárul rájuk, hogy a "még nem"-ek után kutassanak. Az ilyenkor szokás hivatalos felszólalások után az ünnepség főszereplői, a ballagók meglepetéssel készültek, a román zenepedagógiai tagozat végzőseinek előadása után a magyar tagozat színésznövendékei musicalrészletekkel tették még színesebbé a rendezvényt. A vastaps közepette felemelő érzés volt ennyi tehetséges fiatalt látni, olyan ifjakat, akik ugyan most lépnek ki az életbe, viszont szakmailag, a színpadon, versenyeken, fesztiválokon már számtalanszor bizonyítottak. Menyhárt Borbála. Népújság (Marosvásárhely) 2012. július 12.Téka-tábor: hadüzenet a tévézésnekÉpülőben az új oktatási központ Szamosújváron A szamosújvári Téka Alapítvány művelődési és oktatási központjában 13. alkalommal szervezték meg a nyári Honismereti és Anyanyelvi Tábort mezőségi szórványmagyar falvakból származó gyerekek számára. Változatos programok, kikapcsolódás, játszva tanulás – így foglalható össze röviden az egyhetes együttlét lényege. Mindeközben – ha nem is rohamléptekkel – épül az új Kemény Zsigmond Oktatási Központ is. Az erdélyi szórványoktatás egyik mérföldkövének számít a Balázs-Bécsi Attila tanár által megálmodott, és 1993-ban létrehozott Téka Alapítvány. A Téka-ház, amely többek között a Szórvány Művelődési Központnak és a Mezőségi Szórványkollégiumnak is helyet biztosít, a programok – és ezzel együtt a gyerekek – gyarapodásával kezdi túlnőni a mostani lehetőségeket, ezért 2009. október 9-én egy új oktatási központ alapkőletételére került sor Szamosújváron. A magyar kormány évente 45 millió forinttal támogatja a munkálatokat, a beígért román támogatást erre az évre a Ponta-kormány visszavonta – tudtuk meg az alapítvány elnökétől. Másrészt Balázs-Bécsi Attila megelégedéssel beszél a terv társadalmi támogatottságáról, hiszen az alapítványnak közel 3 millió forint értékben sikerült téglajegyet eladnia. Sürgősségi támogatást a Communitas Alapítvány is nyújtott, ebből különböző számlákat fizettek ki a munkavállalóknak. Az épület alapjának 80 százaléka már elkészült, a hétből négy modulon pedig a falazást is elkezdték. Az alapkő letételekor az építkezés befejezésének határidejét 2014-re határozták meg, ám a tények ismeretében az alapítvány elnöke nem bocsátkozik jóslatokba: „Abban reménykedem, hogy összeül egy vegyes – magyar-román – oktatási bizottság, amelynek napirendjére a kollégium ügye is felkerül, és határozottabb támogatást kapunk mindkét fél részéről” – bizakodik Balázs-Bécsi Attila. 650 férőhelyes épületről van szó, ahol bölcsődés kisgyerekektől érettségiző diákokig fogadják majd a fiatalokat. Ezzel nem szűnnek meg a mezőségi szórvány elemi iskolái, hiszen Szamosújváron, a Kemény Zsigmond Oktatási Központban ötödiktől folytathatják tanulmányaikat a fiatalok. Játszva tanuljunk anyanyelvünkön! Látogatásunkkor mintegy félszáz gyerek fogyasztotta jóízűen reggelijét a Téka udvarán, türelmetlenül várva az aznapi programokat. Az egyhetes Honismereti és Anyanyelvi Tábort a Téka Művelődési Alapítvány szervezi, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatja a kezdetektől fogva. A nyári tábor vezetője Egri Hajnal, aki arról számolt be lapunknak, hogy az egyhetes együttlét remek alkalmat nyújt arra, hogy azok a diákok, akik Szamosújváron kívánnak ötödiktől iskolába járni – és a Téka bentlakásában fognak lakni –, ismerkedjenek környezetükkel, a pedagógusokkal, illetve barátkozzanak a kollégium szabályzatával, szokják meg a bentlakás hangulatát, szabályait. Az elmúlt tanévben több mint 110 gyerek lakott a kollégiumban, ezek közül sokan a tábort sem hagyják ki vakációs programjaik közül. És ha már a vakációnál tartunk, Egri Hajnal arról is tájékoztat bennünket, hogy a tevékenységek többnyire szórakoztató jellegűek, bár a nyelvi játékoktól a cserépégetésig rengeteg programban vesznek részt a diákok. Egy fedél alatt a szórvány A tábor résztvevői többnyire a mezőségi falvakból – Palatka, Búza, Keszű, Füzes, Szentmárton, Feketelak – érkeztek, de vannak közöttük szamosújváriak is, akik vakációjuk egy részét a Téka programjaival töltik. Többnyire a kézműves foglalkozások nyitják és zárják a napot, közben anyanyelvi vetélkedőkön vehetnek részt a diákok, történelmi témájú vagy népmesék hangzanak el. Az igazi kikapcsolódást talán az esténként megrendezett táncház, a népdalok éneklése, illetve a rendszeres kirándulások jelentik a tábor résztvevőinek. Szentmártonban például lovagolhattak, szekérre ülhettek a gyerekek, de látogattak tájházat is, és megismerkedhettek a népi hagyományokkal. Azt már saját szemünkkel tapasztalhattuk, mekkora sikernek örvendett a diákok körében az internetes anyanyelvi játék, ahol helyesírási és szótári ismereteiket tehették próbára a résztvevők. De ugyanilyen népszerű a tábor résztvevői között a nemezelés, a festés, a gyöngyfűzés vagy a tűzzománckészítés és a könyvkötés fortélyainak ellesése. Többnyire csoportos foglalkozásokat tartanak, az alkotások pedig a kollégiumban maradnak – a visszatérő diákok később büszkén fedezik fel egy-egy kiállított tárgyban a sajátjukat, hiszen az asztalterítőtől a virágcserepekig itt minden a gyerekek munkáját dicséri. „Szeretek részt venni a táborban – mondja a Válaszútról érkezett Szilárd –, mert minden évben tanulunk valami újat, az idén például a bogozást.” A bogozás tulajdonképpen az ostorkészítés egyik alapművelete, de cérnából karkötők is készülnek ezzel a módszerrel. A feketalaki Eliza már a hetedik osztályt kezdi Szamosújváron, a nyári tábor lehetőséget ad számára a barátnőkkel való találkozásra, de tagja a néptánccsoportnak és a dalkörnek is. Mindketten elismerik, ha nem lennének itt, valószínűleg a számítógép és a televízió előtt töltenék a vakációt. Tegyük hozzá: ha modern korunk e két vívmánya mellől sikerül elvonni a gyerekeket legalább egy időre, máris hasznosnak mondható a Téka nyári tábora. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. október 13.Csíky Boldizsár – 75Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet. – Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást? – Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni. – Nagyzenekarra… – Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani. – Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia? – Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást. – Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja? – Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg. – A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz. – Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus. – Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted? – Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani. – Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája. – Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot. – Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort? – Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni. – És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot. – Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk. – Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid. – Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában. – És az újonnan született mű, amit említettél? – Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás. – Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód. – Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2012. december 21.Szabó Lajos újrafelfedezése1Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész három legsikerültebb drámáját (Viharlámpás, Mentség, Hűség) tartalmazza az a kötet, amely a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem gondozásában jelent meg Szabó Lajos születésének 100. évfordulója alkalmából. A bevezetőt, jegyzeteket, gazdag bibliográfiát és Szabó Lajosról készült portréfotókat tartalmazó kötet szerkesztője Lázok János. Mai összeállításunkban a kötet előszavából közlünk részleteket, köszönettel tartozunk Lázok János színháztörténésznek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta. Szabó Lajos indulását döntően a kolozsvári egyetemi évek, majd egy ezt követő budapesti színházvezetői-rendezői utóképzés (1939–1941) határozta meg. Ez utóbbi alapján lett 1941 nyarán az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatósági és művészeti titkára. A színház mellett 1941–1944 között egy államilag finanszírozott színitanoda is megkezdte működését Kolozsváron. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos színház- és drámatörténetet tanított itt 1941 decemberétől 1944 júniusáig. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint Szabó Lajosnak ez a rendkívül kockázatos kiállása később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását. 1946–1954 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés oktatója, majd az 1950-ben Kolozsváron létrehozott főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója lett. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző főiskola rektora 1976 júniusában történt leváltásáig, illetve tanszékvezető tanára nyugdíjazásáig (1977. július 1.). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra. SZABÓ LAJOS: Viharlámpás (részlet az 1943 őszén bemutatott dráma utolsó felvonásából) Kenderes, Pista, Berta PISTA: (kívül) Nincs a temetőn, itthon lesz! Igazi jó ember. Nekem kitűnő barátom. De a szegény nép bajával is törődik. Menjünk csak bé! BERTA: Nem ismerem a járást. PISTA: (belép) Akkor utánam! Ismerem én a házak táját. (észreveszi Kenderest.) Adjon Isten, ami nincs! KENDERES: (egykedvűen) Adjon Isten. PISTA: Most szél volna a legjobb. KENDERES: A levél után jöttél? Nincs meg! PISTA: Elérkezik holnap is. BERTA: (előlép, elegáns, fővárosi külsejű) Jóestét, Kenderes úr! KENDERES: (megfordul, tájékozatlan) PISTA: Nem ismeri? Berta! Berde Berta. Kicsi Mózsinak az anyja! Most jött Bukarestből, hogy gyertyát gyújtson a Mózsi sírján. BERTA: Nem ismer? Én jól emlékszem magára. Még leányka voltam, de emlékszem: mindig itthon töltötte a nyarat. Igaz, rég nem láttam. Az utóbbi időben ritkán járt haza. Csak most tudtam meg, hogy maga írta azokat a szigorú leveleket. Azért is jöttem, hogy megköszönjem őket. KENDERES: Nem érdemelnek köszönetet, nem voltak elég szigorúak. BERTA: Bizony, eléggé megszidott bennük. KENDERES: És mégis csak a halottak napja hozta haza, hogy néhány gyertyával megbékítse lelkiismeretét? PISTA: (kalapját ölébe tartja, tele gyertyákkal, kivesz egyet belőle, s mutatja) De szép gyertyát hozott. Ilyen nem volt a temetőn. Kár, hogy a többi elégett. Azért volna ilyenkor legjobb a szél. Hogy nem tudja valaki felakasztani magát, hogy fújjon a szél, s oltaná ki mind a gyertyákat. Mennyit szedhetnék össze! De így is gyűjtöttem télire. Lesz, amivel világítsak magamnak. KENDERES: Az ég úgyis megvonta tőled. PISTA: Mégis én világítok az egész falunak. Csak az én viharlámpáim s a csillagok égnek reggelig. KENDERES: (Bertához) Későn jött. Hiába hívtuk. BERTA: Nem jöhettem. Nem engedtek ki a szerződésből. KENDERES: Bár szerződés sem tilthatja, hogy anyai szívéből egy darabocska szeretetet gyermekének juttasson. Fiacskája valószínű akkor is lehunyta volna a szemét, de mosolyogva aludt volna el. S ez a mosoly kellett volna mindnyájunk szomorúságának, de nem született meg. BERTA: Nem jöhettem. Szerződésünk szigorú. Be kell tartani. Főnököm félti a lokál jó hírnevét. Kenderes úr tudja, hol dolgozom. Megért. Sokan vagyunk ezen a pályán is. Nem könnyű kereset. Sajnálom a fiam, de hát mit csináljak?… PISTA: Kicsi gyermek, kicsi bú! BERTA: (cigarettát vesz elő, rágyújt) Parancsol? Egyiptomi! KENDERES: Köszönöm, elhagytam. PISTA: Én füstölök. BERTA: (megkínálja) PISTA: (szívja) Ez igen! Príma. Még a vége is arany! BERTA: Szeretném meghálálni Kenderes úr szívességét. Gyönyörű ezüsttárca maradt zálogban nálam, ha elkísér… magának adom. KENDERES: Ne haragudjék, késő az idő. Várom anyámat a temetőről. PISTA: Helyettesítem én, Kenderes úr! Én vagyok az adjutánsa! BERTA: (Kendereshez) Elítél… KENDERES: Az én őseim a földet túrták. Nincs bennem bírói vér. Nem ítélkezhetem. Én is bűnhődöm, de most alázattal hordom büntetésemet. BERTA: Ki tartja számon a mi vétkünket? KENDERES: Jaj nekünk tékozlóknak, ha megtérünk, sincs, ki megbocsájtson. BERTA: Mi lehet a maga bűne? PISTA: Az, hogy jó ember. KENDERES: Elbitangoltam! Mint maga, mint Pista! Maga a Bulandra-bárba. Pista a háborúba, én a világosság után mentem önként. És erről az útról nincs visszatérés. Magát egy kicsi sír köti csupán ehhez a faluhoz. Ha most elmegy, hazatér-e még valaha? Pista se jött haza. A legendáshírű vitézből csak egy őrült dobos jár a faluban, akiről a gyermekek is azt mondják, hogy bolond. Az én bűnöm se kisebb. Elszakadtam gyökereimtől, s elgyengülten hullottam haza parlag életünkbe. Így találkozunk most, megtérő, de megbocsájtásra nem váró tékozlók, halottak napján. A debütáló drámaíró: Viharlámpás, 1943 Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját. A korabeli kritikai fogadtatás szinte egyhangúan visszaigazolta e művek értékét, játszhatóságát, ám e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó. Születésének centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. Szabó Lajos első, bemutatkozó színpadi műve a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbségi lét tapasztalatainak művészi összegezése, s e törekvésében e dráma joggal tekinthető egy számba nem vett „hozzászólásnak” a Makkai Sándor nyílt levele kapcsán kibontakozott 1937-es „Nem lehet”-vitához. A dráma és az előadás kritikai fogadtatásában Nagy Elek írása hangsúlyozza leginkább a debütáló drámaíró művének ezt a vonatkozását. A szerző (későbbi írói nevén Méhes György) egy történelmi korszak összegezésének merész szándékát méltatja a Viharlámpásban, nem titkolva e vállalkozás alkotói kockázatát, (túl)hangsúlyozva az ebből adódó dramaturgiai hibákat: „túlságosan erősek még a benyomások, túlságosan élénkek a színek ahhoz, hogy az íróban meglehessen az alkotáshoz szükséges tisztánlátás, nyugalom és mértéktartás. Szabó Lajos arra vállalkozott, hogy a kisebbségi életformát és az erdélyi román–magyar viszonyt mutassa be színpadi alkotás tükrében. Nem csodálkozhatunk, hogy ezekkel a majdnem lebírhatatlanul nehéz feladatokkal nem tudott megbirkózni […] a dráma nem tud az utolsó felvonásban kiteljesedni és megoldásban feloldódni, mert a viharlámpás-szimbólum nincsen eléggé kidolgozva ahhoz, hogy a közönséget meggyőzze, s ellensúlyozza az ellenfél diadalát” (Nagy Elek, Termés, 1943, őszi kötet, 145–146.) A végjáték értelmezése azonban véleményem szerint ennél jóval árnyaltabb megközelítést igényel, ugyanis – amint azt már jeleztem – csak az expozíció babatemető játékával együtt, a cselekményt intonáló és lezáró keretjátékként elemezhető teljes komplexitásában. A babái sorsa fölött istenítéletet játszó Mihályka itt, a dráma utolsó jelenetében a házi tűzhely parazsával akar tüzet gyújtani babái sírjánál, mert halottak napi világítást akar játszani, a felnőttek módján. A nyitó jelenetben a főszereplő csupán szemlélője a morbid játéknak, itt azonban – a gyermeket a tűz bajhozó fenyegetésétől megvédve, mintegy összegezve saját életének tanulságait – fényadó és fényhozó áldásának titkát bízza rá s a következő nemzedékre: „KENDERES: Pusztít a tűz. Meggyúlhat a ház, az egész falu, s te is beleéghetsz babáid miatt. (Eltapossa a ledobott tüzet.) Tűz! Világosság! Hogy meg kell bűnhődni értetek! […] Azért te ne félj, Mihályka! Hagyd el a játéktemetődet! Cserében neked hagyom a fiatal gyümölcsöst. De aztán tanulj! Fogadj szót a tanító néninek! Tanulj! Tanuljatok sokan, nagyon sokan, gyújtsatok viharlámpásokat, hozzatok világosságot sötét falvainknak. Én elbuktam, de nektek győznetek kell!” (I. felv. 9. jelenet) A „viharlámpás” oxymoron olyan kiemelt – a címbe és a dráma utolsó sorába is kiugratott – képi metafora, amelynek jelentése kulcs a mű egészének értelmezéséhez. E címadó metaforában a debütáló drámaíró érzékeny realitásérzéke működik, amikor az intézményesített kulturális elnyomás elemi erejű túlsúlyával arányaiban – és esélyeiben – teljesen hitelesen állítja szembe a kisebbségi védekezést, s annak egyetlen eszközét: az önművelés, a tanulás létparancsát és az ebből mindig megújulni képes reményt. (Vö. Reményik Sándor közismert versének gondolatmenetével, amelyet sajnálatosan elfed és elkoptat a felelőtlen agyonidézés: „Ha minden jussunkból kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, / S mindenki mindenkinek tanítója.”) Nagy Elek fentebb jelzett értetlensége nem elszigetelt jelensége a dráma kritikai fogadtatásának. Néhány kritikus például a valósághűséget kéri számon azokon a jeleneteken, amelyekben a rendező (aki különben a szerzővel azonos), expresszionista megoldásokkal vagy jelképes tartalmakkal stilizálja a szereplők karakterét vagy viszonyrendszerét: „szinte hihetetlen, hogy a népi származású író ilyen beállítást adjon annak a népnek, amelyből származik ugyan, de amelyet ezek szerint nem ismerhet” – kommentálja az Esti Hírlap kritikusa a viharjelenet expresszionista megoldásait (1943. nov. 11.), és hasonló értetlenség tapasztalható a bibliai példázatok és alakok jelképvilágát idéző jelenetek kapcsán is. A bukaresti bártáncosnőben, aki csak halottak napján tud hazatérni otthon hagyott gyermeke sírjához, kis műveltséggel és némi beleérzéssel talán felfedezhető lett volna a megesett asszony és a jézusi megbocsájtás története. Ez talán azért is fontos lett volna, mivel a szerző nem véletlenül teremt analógiát a táncosnő és a főszereplő helyzete között, búcsúzásuk végszavaiban. Szabó Lajos tragikumfelfogásának lényegéhez, a túlhajtott erény Kemény Zsigmond-i kérdésköréhez értünk ezzel a dialógussal, mely szerint a népi származású értelmiségi vétlen vétke éppen kiváló (KI-VÁLÓ) volta, mely értelemszerű kiszakadást jelent az otthonos paraszti világból. A visszatérő saját meghasonlott lelkiismeretének terhét viseli az eltékozolt otthontudatért, amelynek csupán illúzióját adhatja vissza a gyertyavilágos emlékezés. A személyes sors kudarcának ezt a nyomott hangulatát paradox módon a halál előérzetétől diktált hagyakozás oldja fel: a főhős családi örökségét, fiatal gyümölcsösét nem a betelt temető bővítésére – tehát nem a halál térfoglalásának céljára akarja felajánlani, hanem kisiskolások továbbtanulásának a költségeire. A személyes sors tragikumán túltekintő rezignált optimizmusban – az én olvasatom szerint – egyfajta válaszkísérlet érzékelhető Makkai Sándor nyílt levelének legsúlyosabb kitételére, amely egybecseng Molter Károly kevésbé ismert, nagyjából ebben az időszakban megfogalmazott paradox aforizmájával: „Nem lehet, természetesen, de ahogy lehet, folytatjuk életünket” . * A dráma szövegének rekonstruálása a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs könyvtárában őrzött egyetlen rendezői példány alapján történt. A 94 oldalas fűzött kiadvány jelzete 3739/1943., második oldalán ceruzabeírással az olvasópróba napja: [1943] október 9., az első oldal jobb felső sarkában a bemutató napja, szintén ceruzával: 1943. november 10. A Viharlámpás rendezői példányának külön értéke, hogy a drámát a szerző állította színre, tehát a szövegkönyv Szabó Lajos szöveghúzásait és rendezői utasításait tartalmazza. A húzások esetén külön jelzés nélkül érvényesítettem a szerzői szöveget felülíró rendezői módosításokat. Nem jeleztem a nyilvánvaló elírások és gépelési hibák javítását sem. A mai magyar helyesírás szabályai szerint írtam át azokat a szavakat, amelyeket a mű keletkezése idején ettől eltérő helyesírással írtak. A kötetünkben megjelenő dráma a Viharlámpás első kiadása – szövegét az 1943-as színrevitel rendezői példánya alapján véglegesítettem; ez tehát az eredeti szerzői változathoz képest származtatott, módosított szöveg. Lázok János 1 Lázok János: Szabó Lajos újrafelfedezése (részlet az előszóból). In: Szabó Lajos: Hűség. Három dráma. Vál., szerk., előszó , jegyz. L. J. UArtPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, 2012, pp. 7–54., 2 Salat-Zakariás Erzsébetnek ezúton mondok köszönetet önzetlen segítségéért. Szabadság (Kolozsvár) 2013. január 23.Számomra a magyar kultúra szolgálata életcél"Pro Cultura Hungarica díjat vehetett át Nagy Miklós Kund Telt házas, mégis családias hangulatú ünnepség keretében adták át Nagy Miklós Kundnak, lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének a Pro Cultura Hungarica díjat, amely a magyar kultúra értékeinek külhoni megismertetésében és terjesztésében, valamint a magyar nemzet és más nemzetek művelődési kapcsolatainak gazdagításában elévülhetetlen érdemeket szerzett külföldi állampolgároknak adományozható. Kedden du. 2 órakor a Tiberius vonósnégyes játéka alatt gyülekezett a szép számú publikum a Bernády Ház nagytermében – az erdélyi magyar kultúra marosvásárhelyi követei: írók, költők, képzőművészek, színházi szakemberek, szerkesztők, intézményvezetők tették tiszteletüket az eseményen, amelyet a Himnusz eléneklése után Zsigmond Barna Pál szavai nyitottak. Magyarország csíkszeredai nagykövetségének főkonzulja elmondta: két okból jött Marosvásárhelyre. Egyrészt a magyar kultúra napja alkalmából, másrészt azért, hogy Magyarország kitüntetését átadhassa Nagy Miklós Kundnak. – A Pro Cultura Hungarica díj átadására általában a konzulátuson kerül sor. De ez alkalommal kivételt tettünk és hazajöttünk, hogy nagy örömünkre Nagy Miklós Kund barátai között adhassuk át a magyar állam kitüntetését. A magyar kultúra napja nem piros betűs ünnepnap, de nemzeti imánk születésnapjaként meghatározza önazonosságunkat. Egyaránt szól múltunk kincseiről, jelenünk értékeiről és a jövő iránt érzett felelősségünkről. A Himnusz első sora immár a magyar alkotmány alapja is – kevés olyan alaptörvény van Európában, amely Istenhez szóló fohásszal kezdődik. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység felvételével váltunk Európa részévé, a magyar kultúra napja pedig jelzés: ápoljuk, megóvjuk közös kultúránkat és anyanyelvünket – a kapcsot, amely megteremtette a határon túli magyarok számára az állampolgárság megszerzésének lehetőségét. Ez a nap ugyanakkor megfelelő alkalmat teremt az önvizsgálatra. Hiszen a kultúra ott és akkor terem, amikor akar. Ideális esetben kultúra és társadalom szerves egységet alkot. Ha ez nem így történik, akkor nem társadalomról, hanem csak egy manipulálható tömegről beszélünk. A mindenkori politikának van szüksége a kultúrára és nem fordítva. A kultúra nem szegődhet eszmék szolgálatába – miközben rámutat a sebekre, a mintát is felszolgálja. Képviselői azok, akik a sebeken túl megmutatják a járható utakat – fogalmazott Zsigmond Barna Pál, majd a Tiberius vonósnégyes játéka után Szarka Gábor konzul mondta el laudációját. – Az erdélyi magyarságnak nagy szerencséje és érdeme, hogy minden városban akadnak nagyszerű kultúremberek, akik még szentnek tartják az ügyet. Marosvásárhelyen ilyen kultúrember Nagy Miklós Kund, aki évtizedek óta a magyar kultúra mindenese. Sokoldalú, de talán leginkább a képzőművészet áll hozzá a legközelebb. 1943-ban született Nagyenyeden. Ott érettségizett, majd a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában szerzett román-magyar szakos tanári oklevelet. Tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa, utána könyvtáros és szerkesztő, időközben magyar-francia szakos diplomát szerez a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. 1990 után ismét a Marosvásárhelyi Rádiónál műsorvezető, az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság alapító tagja, a Népújság munkatársa, majd főszerkesztő- helyettese, végül – nyugdíjazásáig – főszerkesztője. Közel két évtizede hívta életre és szerkeszti a napilap hétvégi kulturális mellékletét, a Múzsát, amelyben folyamatosan ismertette a magyar kulturális élet újdonságait és teret biztosított a közölni kívánó szerzőknek. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnökeként számos jelentős művészeti szervezői és terjesztői munka köthető a nevéhez. Tucatnyi interjúkötet szerzője, a műfaj legjobb erdélyi képviselői között tartják számon. Kérdései mögött érezhető az alapos munka és felkészülés. Albumbemutatók, tárlatnyitók méltatója – jellemző rá a művészet és az alkotók iránt érzett tisztelet, aggódó és harcos szeretet. De mindez nem csupán lokálpatriotizmus, hanem igazi hazafias tettek összessége, amelyért Balogh Zoltán, Magyarország emberi erőforrásokért felelős minisztere a Pro Cultura Hungarica díjban részesíti őt. Példaképe lehet a más erdélyi városokban élő művészeti íróknak, művészettörténészeknek. Az ünnepélyes díjátadót követően Nagy Miklós Kund szólalt fel. – Megtisztelő a díj, az elismerés. Külön köszönöm, hogy a főkonzul és a konzul úr ideutazott, ebbe a városba, ahol együtt lehetek a barátaimmal, akik mind nagy-nagy odaadással szolgálják a magyar kultúrát. Hogy itt vehetem át, annak is tulajdoníthatom, hogy Marosvásárhely a magyar kultúra szempontjából igen fontos, talán a legfontosabb erdélyi település – ahogy Csokonai mondta, a csinos Nyugat és a durva Kelet között. És ő még nem is tudhatta, hogy mi következik… Számomra a magyar és egyetemes, de mindenekelőtt a magyar kultúra szolgálata, értékeinek megismertetése életcél. Az idén százéves Kultúrpalota főhomlokzatán az egyik dombormű Kölcseyt ábrázolja. Bernády mert álmodni arról, hogy száz év elteltével is komoly kulturális élet lesz Marosvásárhelyen… és ilyen pezsgő, mint az elmúlt hónapokban, talán sohasem volt. Ennek örülnünk kell, de tovább kell dolgoznunk. És ha ebben nekem is van egy apró részem, akkor elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok – mondta az ünnepelt, akit vastapssal köszöntöttek az egybegyűltek, végül a Szózat eléneklése után a Tiberius vonósnégyes előadása zárta a meghitt, derűs és jó hangulatú ünnepséget. Knb. Népújság (Marosvásárhely), 2013. január 29.Szellemi központot tervez a Téka AlapítványA szamosújvári Téka Alapítvány és a Kaláka Néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték a múlt héten. Balázs-Bécsi Attila, a szórványkollégiumot is működtető alapítvány elnöke szerint egyre sürgetőbb lenne a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ építésének befejezése. Elvárásokat meghaladó volt az érdeklődés a január 22–27. között lezajlott Égtájak – Szamosújvári Kulturális Napokon – értékelte a rendezvényt lapunk érdeklődésére Balázs-Bécsi Attila, a szervező Téka Művelődési Alapítvány elnöke. A rendezvénysorozatot – amely egyben az egyesület és a Kaláka Néptáncegyüttes 20 éves fennállásának ünnepe is volt – a budapesti Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesülettel közösen szervezte a szamosújvári egyesület. Az elnök szerint változatos eseményeket szerveztek – ruha- és fotókiállítás, táncház, színielőadás is volt a programok között –, ennek is köszönhető a nagyarányú részvétel. „A meghívottaink is megjegyezték, hogy olykor nagyvárosokban sem tapasztaltak ekkora érdeklődést, mint nálunk. A szombati gálaestre például legalább 200 érdeklődő nem fért be” – mondta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök szerint az Égtájak Egyesület jogelődjével, az Égtájak Irodával több mint egy évtizede együttműködnek, a Kaláka Néptáncegyüttes rendszeres meghívottja volt az általuk szervezett Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvénynek. Idén pedig a Téka az Égtájakkal közösen pályázott Szamosújvári Kulturális Napok megszervezésére a Nemzeti Együttműködési Alapnál, amelytől határon túli alapítványok, csak magyarországi szervezettel együttműködve igényelhetnek támogatást. A Téka Alapítvány és az általuk működtetett mezőségi szórványkollégium egyébként 2012-től Nemzeti Jelentőségű Intézmény, amely az elnök szerint nem azt jelenti, hogy ezentúl nagyobb támogatásban részesülnek, csupán azt, hogy nem kell a támogatásra minden évben külön pályázni. „A magyar államtól kapott támogatás a költségeinknek körülbelül a 30 százalékát fedezi, a fennmaradó részt nekünk kell előteremteni évről évre” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. A Mezőségi Téka Szórványkollégium egyébként jelenleg 126, szórványban élő diákot fogad be, közülük a legtöbben nem fizetnek szinte semmit. A bentlakóknak nemcsak szállást és étkezést biztosítanak, hanem különféle személyiségfejlesztő programokat is szerveznek nekik, iskolába viszont egyelőre a város tanintézményeibe járnak. Az alapítvány elnöke szerint ezért is egyre sürgetőbb a Mezőségi Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ felépítése, amelynek alapkövét 2010-ben tették le. A Bethlen Gábor Alap évi 45 millió forinttal járul hozzá az iskolaépítéshez, és bár 2014-ben már szerették volna elkezdeni az oktatást, ilyen ütemben legalább egy évtizeddel elhúzódhat az építkezés. „Ez nem kevés idő, hiszen a szórvány életében egy évtized alatt folyamatok fordulhatnak meg, így szüntelenül keressük a megoldást az építkezés felgyorsítására. Jelenleg a tervezett iskolaközpont nyolc épületrészéből négynek az építése folyik, az idei támogatásból az elsőt tudjuk befejezni” – magyarázta Balázs-Bécsi Attila. Az elnök emlékeztetett, hogy a Mezőségen két szórványkollégium működik, az övék, illetve a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett válaszúti, összesen mintegy 200 diákot fogadnak be, a térségben azonban nincs még önálló, magyar tannyelvű iskola a szórványdiákok számára, így a Kemény Zsigmond Szórványoktatási Központ egyfajta szellemi központ is lehetne. Balázs-Bécsi Attila elmondása szerint az elmúlt évtizedekben már elkezdtek gondoskodni az utánpótlásról, a náluk tanuló ifjak közül többen Szamosújváron maradtak, így jól képzett, fiatal és lelkes csapattal dolgozhatnak. A Kaláka Néptáncegyüttesben az eltelt 20 év alatt mintegy 260 fiatal táncolt. Varga László Krónika (Kolozsvár), 2013. március 28.Csepp a tengerben a mentalitásváltásértKétnyelvű kaputáblák Marosvásárhelyen Egyelőre ezer kétnyelvű kaputáblát helyeznek ki Marosvásárhelyen az óvárosban a Civil Elkötelezettség Mozgalom önkéntesei. A "Vigyázat, autókijárat!" – várakozni tilos, illetve "Vigyázat, kutya!" felirattal és ikonokkal ellátott, román és magyar nyelvű táblákkal szeretnék elsősorban a magyar anyanyelvűek jogait érvényesíteni, ugyanakkor jelezni azt, hogy a kölcsönös tisztelet jegyében a román lakosok is tolerálják a kétnyelvűséget. Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető elnöke elmondta, hogy magánszemélyek kapuira függesztik ki a táblákat. Az önkéntesek bekopognak, és átadnak egy – esetenként magyar és román nyelven megírt – levelet, amelyben felkérik a lakókat, hogy fogadják el a táblákat. Amennyiben beleegyeznek, rögzítik is a feliratokat. Arra is kiterjedt a figyelmük, hogy a háztulajdonos anyanyelvén írott szöveg felül legyen. – Tudjuk, hogy kezdeményezésünk csepp a tengerben, de mindenképpen jelezni szeretnénk a város döntéshozóinak, hogy a nyelvi jogok alkalmazása nem függ a lakosoktól. Természetesen azt is lejegyezzük, ki hogyan reagál a felajánlásra. Önkénteseink pedig aláíratnak egy dokumentumot, amivel igazoljuk, hogy a tulajdonos önszántából vette át és engedélyezte a táblák kihelyezését, s azt is megígérjük, ha utólag megrongálják, akkor kicseréljük – mondta Szigeti Enikő. Horváth Kovács Ádám programkoordinátor az akció technikai oldalát fejtette ki a sajtónak. Megtudtuk: az 1.000 tábla közül 600 a "Parkolni tilos!" és 400 a "Vigyázat, kutya!" jelzésű. A szervezetnek egy magáncég ingyen ajánlotta fel a táblákat, amelyeket júniusig rögzítenek a kapukra. A megcélzott övezet: Állomás tér és környéke, főtér, Kinizsi Pál utca, Bolyai tér, a Budai Nagy Antal negyedben levő házak, a Cornisa negyed, a Vár sétány, valamint a Köves-domb és a Dózsa György utca közé eső házak (Déva utca és környéke). – Az ötlet nem tőlünk származik, egy sepsiszentgyörgyi civil szervezet az önkormányzat támogatásával tett ki hasonló táblákat. Önkénteseinknek megvannak a megfelelő eszközeik és az engedély megszerzése után azonnal munkához láthatnak – mondta Horváth Kovács Ádám, aki hozzáfűzte, igény szerint még rendelhetnek táblákat, s remélik, hogy más cég is támogatja majd a kivitelezést. Tóth Orsolya és Vajda Kinga önkéntesek megosztották eddigi tapasztalataikat, ugyanis már egy hete munkához láttak. Először a CEMO székhelyének utcájában (volt Kemény Zsigmond utca) kopogtak be a szomszédokhoz. Elmondták: pozitív visszajelzést kaptak, a felkeresettek dicséretesnek tartották a kezdeményezést, ahol elutasították, ott objektív okokra hivatkoztak. Volt ugyan olyan is, hogy a román ajkú tulajdonos "kimagyarázta", hogy miért nem szeretné kitenni a táblát, míg a magyarok közül többen féltek az utólagos konfliktustól, ezért nem szívesen vállalták, hogy anyanyelvükön is legyen felirat kapujukon. A Népújság kérdésére Szigeti Enikő elmondta, hogy sem a kapu, sem a helység-, sem az utca- és intézménynévtáblák kihelyezésére nem kell helyi tanácsi határozat, hiszen a nyelvi jogokra vonatkozó romániai törvények engedélyezik a feliratok használatát. Alkalmazási szabályok szükségesek, amelyek kizárólag technikaiak (táblabetűméret, szín stb.). Tapasztalatuk azt igazolja, hogy bár nemzetközi fórumokon az ország képviselői azt hangoztatják, hogy ez a kérdés meg van oldva, alig 1%-ban használják a kétnyelvű feliratokat, ott, ahol egy-egy "bátor" intézményvezető felvállalja. Az a kérdés, hogy a törvény alkalmazásának elmulasztásáért kinek a hatáskö-rében áll Romániát felelősségre vonni? – tette hozzá, majd visszatérve akciójukra, hangsúlyozta: ezzel is azt akarják bizonyítani, hogy ha az emberekben van akarat, egymás iránti tisztelet, akkor élni lehet a jogok adta lehetőségekkel, és nem kell föltétlenül a megoldást a politikusoktól várni. Vajda György Népújság (Marosvásárhely), 2013. április 13.Benkő SamuBolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről. Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához? A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.) Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak. Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.” Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából. Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta. „Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.” Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt. Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát? „Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.” Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik. Gruik Ibolya . Magyar Szó (Újvidék). 2013. május 21.Nyílt levél Brassai Zsombor Elnök ÚrnakElnök Úr! Olvastam a gettósításról szóló nyilatkozatát. Borzalmasan tetszett. Kiegészíteném néhány javaslattal. 1. Állítsák vissza a Bolyai Líceumban a román tagozatot, és nevezzenek ki román igazgatót. 2. A megye minden iskolájában – ahol eddig nem volt – hozzanak létre román tagozatot, román igazgatóval. 3. A Sapientián – lévén magánegyetem – önként létesítsenek román kart, és válasszanak román rektort. 4. Ahol eddig iskolában, közintézményben – véletlenül – volt magyar felirat, sürgősen vegyék le. 5. A Kemény Zsigmond Társaság, Borsos Tamás Egyesület stb. összejöveteleit tartsák román nyelven. 6. Vorbiti numai româneste! Ezekkel az intézkedésekkel biztosan elkerüljük a gettósítást, s "hol sírjaink domborulnak, unokáink… áldó imádság melett…", de románul! Túlzás azt írnom tisztelettel Fülöp Géza Népújság (Marosvásárhely) 2013. május 28.Egy falatnyi ErdélyErdélyről és ezúttal – paradoxon, de furcsamód – Erdélyben zajlott a fönti címmel ellátott est, amellyel Bálint László és az általa alapított Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány járja Európa városait. Összművészeti bemutatkozó műsorát legutóbb a Kemény Zsigmond Társaság látta vendégül a marosvásárhelyi Bernády Házban. Házigazdaként Nagy Miklós Kund köszöntötte Bálint Lászlót és alapítványát az esten, amelynek keretében a művészetek szorosan összefonódnak. A falakon az édesapa, Bálint Zsigmond fotói fogadták a teljes telt házas közönséget, a rendezvény egyaránt szólt az erdélyi zenéről, művészetről, filmről, irodalomról. Bálint László, az Erdélyt, valamint kortárs erdélyi alkotókat bemutató műsor értelmi szerzője elsőként a külföldi előadóestekről beszélt. Mint mondta, egy hónap alatt tízezer kilométer autó- és ezerötszáz kilométer hajóutat tettek meg európai városok között Stuttgarttól Helsinkiig. – Helsinkiben egy népviseletbe öltözött, pödört bajszú székellyel találkoztunk az utcán, Stockholmban, egy óriási svéd intézetben megrendezett estünkre pedig az ott dolgozó magyar orvosok hívták meg svéd kollégáikat, hogy ők is lássák, honnan érkeztek. Az erdélyi, mai valóságot tisztán és érintetlenül bemutató estet követően már nagyon érdekelte őket mindaz, ami itt történik. Általában magyar közösségek fogadtak, 50-70 fő gyűlt össze egy- egy estre, Helsinkiben meglátogatta rendezényünket a magyar nagykövet is. Elmeséltük, hogy hogyan működik az egyszerre öt kis faluban megszervezett mezőbergenyei alkotótábor, meséltünk az épített örökségünket bemutató, Bodó Előd és Keresztes Péter által készített Retropolisz című dokumentumfilm-sorozatról, a Legendárium című, készülő animációs filmről, amely székely legendák alapján íródott, valamint bemutattuk az itt, Vásárhelyen készült Egy falatnyi Erdély című antológiánkat. Mindennek az alapja és kezdete a www.erdelyimagyarok.com című közösségi portál volt, amely alapítvánnyá nőtte ki magát. Az antológia lapjain a honlapon található írásokat jelentettük meg, számos szerző itt ül közöttünk, sokakkal most találkozunk először személyesen. Harminc alkotó négy-öt írását jelentettük meg a kötetben, amellyel sikerült kilépnünk a virtuális térből – mondta Bálint László. Ősz Zoltán táborszervező a mezőbergenyei alkotótáborról, annak alapításáról, a múltról és a jelenről szólt az est során. Mint hallottuk, az id. Molnár Dénes által 1999-ben alapított paniti tábor folytatása a bergenyei művésztelep, amely azáltal, hogy néhány négyzetkilométeren öt különálló táborként zajlik, Európában egyedülálló. Nagy Árpád, a Kincsásó Egyesület elnöke a tábor szervezéséről beszélt, míg Bodó Előd a nagy sikerű Retropolisz című filmsorozatról szólt, amelyet 2010-ben és 2011-ben forgattak. – Elsősorban anyagi okok miatt nem tudtuk tovább folytatni. 2010-ben egy tízrészes tematikus sorozatot indítottunk Erdély épített örökségéről. A második évadban öt erdélyi főnemesi család életéről készítettünk epizódokat. A fogadtatás nagyon pozitív volt, a fiatalok részéről is. Infotainment stílusban készítettük a sorozatot, amely ezáltal hajaz a ma divatos dokumentumfilmekre. A forgatás hármas indíttatású volt. Egyrészt Keresztes Péter nagytatája, Keresztes Gyula építészmérnök hozta az ötleteket. Másrészt ezek az épületek itt vannak körülöttünk, és még hasznosak lehetnek számunkra. Harmadrészt Nyugat-Európa számára teljesen ismeretlen, hogy Erdély milyen gazdag épített örökséggel rendelkezik. A sorozat a www.retropolisz.ro című honlapon bárki által megtekinthető. A Retropolisz bemutatójának vetítése után a föntebb említett antológiára terelődött a szó. A szerzők közül Kuti Márta és Lakó Péterfi Tünde szólalt fel. Mint megtudtuk, a honlap összegyűjti a világban szétszóródott erdélyi magyarokat, akiknek írásait tartalmazza a virtuális térből kilépő antológia. A Legendárium erdélyi sikertörténet. Fazakas Szabolcs álma volt az összegyűjtött székely legendák megjelentetése. Ezek végül könyv, majd társasjáték formájában kerültek piacra, jelenleg a 3D-s animációs filmet készítik az alkotók. A készülő rajzfilm egy részletét láthattuk a kivetítőn, majd Bálint Zsigmond mesélt a Bernády Házban az est alkalmából kiállított képeiről. – Huszonöt településen készültek ezek a fotók, amelyek a falu világát mutatják be. Akiket ábrázolnak, rövid beszélgetéseket követően már önmagukat adják. Ekképpen bemutathatjuk a mai erdélyi világot – mondta Bálint Zsigmond, majd az est végén Bálint László mesélte el azon svédországi adományozás történetét, amelynek segítségével a székelyvarsági iskolának szállítottak berendezést, bútorokat, építőanyagokat. Az eseményt megörökítő rövidfilm, illetve az alapítvány segélyező akcióit bemutató Angyalok a Mezőségen című kisfilm vetítésével zárult a Domahidi lányok zenei intermezzóival gazdagított, hangulatos összművészeti rendezvény. Knb. Népújság (Marosvásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
