|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 1281 találat | lapozás: 1-30 ... 1201-1230 | 1231-1260 | 1261-1281 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ilie, Ion 2016. április 15.MisztikumTovább erősíti magáról a „soviniszta liberális” képet a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely a korrupciós ügybe keveredett eddigi bukaresti főpolgármester-jelöltje, Ludovic Orban helyett váratlanul Marian Munteanut, az 1990-es posztkommunista-ellenes megmozdulások egyik fő alakját húzta elő a cilinderből tartalékként. Munteanut 1990-es érdemei akár még alkalmassá is tennék a feladatra, hiszen a Ion Iliescu-féle kommunista második vonal hatalomátmentési kísérlete ellen szállt síkra, az életét is kockára téve. Azóta azonban sok minden változott: többek között a két világháború közötti fasisztoid, ortodox miszticista legionárius mozgalom szimpatizánsaként tartják számon, a Mi Szövetségünk nevű szervezete is ilyen eszmeiséget képvisel, nagy adag EU- és Amerika-ellenességgel nyakon öntve. A PNL azonban a jelek szerint felvállalja ezt, mivel nem akar lemaradni a szociáldemokraták mögött a „Melyik a sovinisztább román párt?” vetélkedőben. A liberálisok a jelek szerint nagyon kompenzálni akarnak. Egyrészt azt, hogy 2014-ben egy nem román nemzetiségű jelöltet, Klaus Johannis akkori pártelnököt indították harcba az államfői székért. Johannis azóta már több ízben is igyekezett bizonyítani, hogy német gyökerei ellenére románabb a románoknál – a román himnusz felhangzásakor szívére tett kéz még csak nevetséges volt, a szociáldemokraták ügyeletes magyargyűlölői által kezdeményezett akcióba való beleállás, az, hogy visszavonta Tőkés Lászlótól az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért kapott kitüntetést, viszont már azt jelzi: komolyan gondolják, hogy a „mélyromán” szavazók meghódításával nyernének választást. A PNL népszerűsége csökkenőben, és eddig nem volt képes hiteles, liberális értékeket felvonultató programmal előállni. Mindezt most egy, az ortodox egyházat és a hadsereget a legfontosabb intézményeknek tartó, a románságot rejtélyes külső és belső erők által fenyegetett nemzetnek látó jelölttel kompenzálnák. Nem irigyeljük a bukarestieket, ha Munteanu lesz a győztes. Igaz, az ország többi polgára sem lesz irigylésre méltó helyzetben, ha a „liberálisok” ezzel a doktrínával nyernek parlamenti választást. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2016. április 25.Négy kapuról, együtt1958 decemberétől mostanáig, amikor megpróbálom újragondolni a kilenc évtizeddel ezelőtt útjára indított Korunk utóbbi fél évszázadát (folytatásaként az 1965 márciusával zárult és 2011-ben megjelent összefoglalásnak, A Korunk kapuinak) – abban a közel hatvan évben a négy kapun olyan gyakran léptem be, hogy lehetetlen emlékeznem valamennyi, a Korunk szerkesztőségében eltöltött napra. A változásokra már inkább, de magam és társaim hangulati változásaira, örömökre és bosszúságokra, a fel-feltámadó reményre, hogy a külső (néha a belső) viszonyok ellenére lehetséges jó folyóiratot szerkeszteni, hogy érdemes vállalni a munkánkat kísérő (hivatali, párt- és szekus) gyanakvást, megpróbálni újra és újra legyőzni a közönyt vagy éppen a be-, azaz beleszólók rosszindulatát, eltérítő szándékát. Persze hosszú évtizedek alatt mi, belső emberek és a laphoz közel álló külső munkatársak nem egyformán gondoltuk, hogy miképpen kell és lehet Erdélyben értelmiségi folyóiratot működtetni, minőségi szinten. Hol húzható meg a határ, hogy a társadalomtudományok szakemberei, a természettudományokban járatosak, az írók, a művészek, a publicisták magukénak érezzék a Korunkat, de az olvasni vágyó, legalábbis meggyőzhető átlagértelmiségi is megtalálja a kulcsot a folyóiratban közölt szövegek többségéhez. (Mert ilyen széles skálán természetesen nem lehet mindig mindenkit kielégíteni.) A Dienes László szerkesztői koncepcióját képviselő, 1926 februárjától megjelenő, majd 1928–29-től lényegében Gaál Gábor nevével fémjelzett Korunk, különösen pedig az 1957-ben feltámasztott utódlap, Gáll Ernő és Balogh Edgár irányítása alatt, folyamatosan küszködött ezekkel a kérdésekkel – de súlyosabb problémákkal is. Ha 1957 nyarán, az Utunkban megjelent cikkek szerint, valóban a „feltámasztás", főként a Gaál Gábor-i örökség folytathatósága kerül napirendre – bár a fiatal Sütő András már igényli, hogy az új Korunk „legyen bátor a dogmatizmus agyelmeszesítő következményeinek felszámolásában" –, hovatovább nyilvánvalóvá válik egyfajta (többfajta) váltás szükségessége. Már az első, a Főtér 4-5-re nyíló szerkesztőségi kapu mögött erről is kellett vitáznunk. Ma úgy mondanám: elsősorban erről. Ám épp az újraindulás heteiben-hónapjaiban, sőt éveiben – az októberi magyar forradalom ellenforradalommá átminősítése idején a politikai változásoktól különösen félő Romániában – erre nyílt a legkevesebb lehetőség. Lényegében egy évtizednek kellett eltelnie, hogy az önálló gondolkodásnak némi tere nyíljon a Kolozsvárt megjelenő, magyar nyelvű folyóiratban. A második Korunk-kapu, a hajdani Vármegyeháza nagy fakapuja különös gondolatokat, ellentmondásosabb emlékeket idéz fel. Gondoljuk el: 1974-ben kényszerítik a szerkesztőséget a főtéri megszokott helyiségek elhagyására, most már az ablakaink nem a Mátyás-szoborra néznek; noha szép, tágas szobákhoz, sőt egy 41 m2-es teremhez is jutunk (itt bontakozik ki igazán a Korunk Galéria), de a néptanács épületébe kerültünk – vagyis már nem vagyunk teljesen önállóak. (Ti. közvetlen adminisztratív értelemben, mert a politikai-ideológiai függés változatlan.) Itt éljük át a Ceauşescu-rendszer kemény, nacionálkommunista diktatúraként működő éveit – és nagy reményeket ébresztő bukását. Az 1989. decemberi, úgymond, forradalmat. A Ion Iliescu-féle „demokráciát". És máris érkeznek az 1990. márciusi marosvásárhelyi hírek, a többszöri bukaresti bányászjárásokról szóló tudósítások. Ebbe az épületbe, a hajdani Vármegyeházba költözik be a város, mindenesetre a kolozsvári magyarok nyílt ellenségének számító polgármester, Gheorghe Funar. Vele pedig a Vatra Românescă elnevezésű nacionalista párt. Egy ideig ellenállunk az újabb költöztetési szándéknak, ülősztrájkot szervezünk a folyosó ajtaja előtt, kihívjuk a tévéstábot, a vátrásokkal, a korabeli városi vezetőkkel vérre menő vitát folytatunk, amikor azonban az ablakunk alatt megjelenik a teherautó, hogy kidobálják bútorainkat, kéziratainkat – tudomásul vesszük a vereséget. Következik hát a harmadik kapu, a Nagy-Szamos ( Iaşilor) utca 14. udvarának végében nyíló emeleti feljáróé. A tyúkudvar mellett elhaladó munkatársak a meglehetősen sötét szobákban egy fiatalodó szerkesztőséggel s az újraindított Korunk Galéria képeivel, kiállítóival találkozhatnak; klubot is próbálunk működtetni – utóvégre a magunk gazdái vagyunk, távol a funari szellemtől. A kétezres évekig valóban úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk, olcsó állami (városi) bérleményben, nem a hivatalosság szeme előtt, a látszólagos elzártság akár javunkra szolgálhat; a Soros Alapítvány nem csupán a bútorzat megújításában segít, egyéb érdemi támogatást is nyújt, egyebek közt elegáns formai kivitelben szerkeszthetünk a magyar politikai és kulturális hírekből Magropres címmel román intézményeket tájékoztató havi sajtószemlét. A Sajtófókusz („Mi történik Romániában?") már korábban elindul, hetente jelenik meg, és 2008 decemberéig kitart – a 790–791. számmal zárul. A reprivatizáció, egész pontosan a román ortodox egyház tulajdonába visszakerülő épület, a régi-új tulajdonos visszavonhatatlan akarata teszi szükségessé a negyedik kapu megtalálását. A görögkeletieknek fizetendő, 52-szeresre emelt lakbér (!) kifizetése helyett lehetőség mutatkozik a Rákóczi út 52-be (ismét 52) átköltözni, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a MÚRE számára 1990 után megszerzett villaszerű, ám rozogának bizonyuló, tehát felújítást igénylő (és már majdnem üres) házba. 2005-öt írunk, itt tiszta, sőt kitűnő a levegő; a Kolozsvárról Münchenbe került gróf Degenfeld Sándor nagyvonalú támogatása, a költséges felújítás teszi lehetővé, hogy a Fellegvár oldaláról befolyó víz ne omlassza ránk a falakat, sőt az alagsori helyiségből stúdiógalériát alakíthassunk ki. A pénzügyi gondok nem szűnnek meg, adminisztrációs hibák folytán már-már elárverezik fejünk fölül a MÚRE tulajdonát (49 éves koncesszióban nekünk kell működtetnünk) – most a közösségi segítség, a Communitas Alapítvány szól közbe, oldja meg az égető gondot. Vagyis lehet tovább szerkeszteni, szervezni Korunk Akadémiát (szerkesztőjelöltek, jövendő műfordítók számára – később belvárosi helyszíneken elindul a történészek nagy sorozata); és fiatalokat vendégül látni a Korunk Stúdiógalériában, könyveket kiadni, évről évre jutalmazni leghűségesebb munkatársainkat a Korunk Kulcsával. Időközben elválunk a bukaresti művelődési minisztériumtól, a Korunk Baráti Társaság a gazda („magad uram, ha szolgád nincs"), pályázni tudunk Kolozsvárt, Budapesten és Bukarestben. A folyóirat pedig minden hónap elején megjelenik, időnként tiszteletdíjat is tudunk fizetni a külső munkatársaknak. És persze fiatalodunk – a 90 közelében... Kántor Lajos A szerző kolozsvári irodalomtörténész, a Korunk volt főszerkesztője Krónika (Kolozsvár) 2016. április 30.„Behavazott” kisebbségi ügyek (Tőkés Lászlóval a védhatalmi státus elő- és utóéletéről)A magyar kisebbségi ügyek európai képviseletéhez akár a migránshullám farvizét is igénybe kell venni, tartja Tőkés László EP-képviselő, akivel kitüntetése visszavonásáról is beszélgettünk. – Hogy érzi magát mostanában Brüsszelben? – Mi tagadás, van bennem némi félsz, de inkább amolyan tudatalatti. Amikor legutóbb végigjártam az újra kinyitott brüsszeli Zaventem reptér mintegy másfél órás biztonsági akadályversenyét az autós sorompótól a beszállókapuig, megborzongtam: uramisten, ezután ebben lesz részünk? Körülöttem az emberek ugyanúgy itták a kólájukat, cipelték a csomagjaikat, előzékenyek voltak egymással, mosolyogtak, mint néhány héttel korábban. Mégis azt éreztem, hogy mindenre rányomja bélyegét a legutóbbi események nyomán kialakult félelem. – És amúgy hogy érzi magát az unió fővárosában? – Felemásan. Amikor az Európai Parlamentbe kerültem, azt hittem, saját gondjainkat vihetjük a világ elé, fórumra találnak saját erdélyi kisebbségi problémáink. Ezzel szemben bizonyos értelemben nekem is a nyakamba kellett vennem Európa, a világ problémáit, ilyen értelemben átrendeződtek a fejemben a nemzetközi gondok. Egyfajta globalizáció ment végbe bennem, más hierarchiába és összefüggésrendszerbe kerültek az aktuális problémák. Itt van például a migráció kérdése. Előtte Erdély Kárpátokon túlról érkező bevándorlóinak problémája kötötte le a figyelmünket, akik milliós nagyságrendben érkeztek térségünkbe új hazát keresni. Ezzel párhuzamosan viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a világ különböző részeiről érkező migránsok hullámverésében a hagyományos, a nemzetek közösségére épülő Európa hasonló problémákkal küszködik, mint a mi nemzeti közösségünk otthon, Romániában. Egész életem hitünk őrzésében, egyházaink szabadságának és kisebbségi egyházaink védelmének jegyében telt. Most azt kell tapasztalnunk, hogy az egész európai kereszténység visszaszorulóban van, és nemcsak az államideológiai alapú ateista diktatúra, hanem a szekuláris, elvallástalanodott, álliberális, intoleráns Európa is hátrányos megkülönböztetéssel sújtja. – Mindez saját prioritáslistájának átrendeződését is magával hozta? – Átalakulásról nincs szó, némi „nemzetköziesedésről” viszont igen. Hasonló problémákkal találkozom nemzetközi szinten, mint idehaza – másmilyen módon. Mert könnyű belátni, hogy míg hitünket, hagyományainkat, anyanyelvünket védjük, a kisebb-nagyobb európai nemzetek, közösségek érdekeivel találkozunk. Nekem hasonlóképpen fáj a német nemzeti öntudat háttérbe szorulása, mint a magyar nemzettudat sorvadása. Mert ma elképzelni sem lehet, hogy egy német kijelentse, amit itthon azért már egyre kevésbé szégyellünk: magyarnak lenni jó. De fájdalmas a találkozás a nivelláló típusú, az emberi jogok ügyét polgárjogi kérdésre szűkítő nézetekkel is, amikor a francia állampolgárság révén egyenlőségjelet tesznek a muszlim arab és a született francia közé. Mert miközben szeretettel nyújtok kezet a bevándorló muzulmánnak, Franciaországot a franciák és a francia kultúra hazájának tekintem. – A kettős mércét azonban igen mély beágyazottságból kell előrángatni... – Jómagam is a kettős mérce alkalmazását tartom Európa egyik legsúlyosabb problémájának. A Kárpát-medencei Képviselők Fóruma legutóbbi ülésén Szili Katalin tudatosította, hogy kétszer akkora az Európai Unió területén élő hagyományos kisebbségek létszáma, mint a migránsoké. Ennek ellenére az előbbiek ügye iránti figyelem eltörpül a bevándorlók egyéni jogai iránti aggódás mellett. Némi túlzással ma világbotrány lesz abból, ha a szerb–horvát határon rálépnek egy migráns lábára, tévéállomások tucatjai riogatják a világot, hogy nem tartják tiszteletben a hívatlanul ideérkező, netán gazdasági menekültnek számító migránsok emberi jogait. – Nem lehet ebből tőkét kovácsolni? Elképzelhető, hogy a romániai magyarok tyúkszeme megtaposásának fájdalma is könnyebben elgyűrűzik Brüsszelig? – Akár így is kezelhetjük a kérdést, de érzéseim ebben a tekintetben is felemásak. Az unióban ugyanis még odáig sem jutottak el, hogy tudomásul vegyék a külhoni magyar kisebbség létét, kollektív jogait. Ezért aztán annak az alapvetően fonák helyzetnek is örülnünk kell, hogy Lomnici Zoltán azzal kampányolt a minap a brüsszeli restitúciós konferencián, hogy mivel nemcsak a kisebbségi keresztényeket sérti az ingatlan-visszaszolgáltatás kelet-európai akadályozása, hanem a cigányokat is, a rájuk való tekintettel is fel kell gyorsítani a restitúciót. Lomnici logikája szerint, mivel létezik egy erős hátszéllel rendelkező európai cigány stratégia, a magyar ügyet az vinné előbbre, ha a cigány érdekeket is csatlakoztatnánk. Nosza, hivatkozzunk a cigányokra, akkor több esélyünk van saját jogaink érvényesítésére. Ezzel párhuzamosan oda jutottunk, hogy a migránsügy farvizén próbáljuk bevinni Európába a hagyományos kisebbségek kérdését. Örüljünk neki? – Három évvel ezelőtt Tusnádfürdőn szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védőhatalmi szerepet az erdélyi magyar kisebbség érdekében. Felvetése a Románia Csillaga érdemrend visszavonását hozta maga után. Megbánta netán? – Szó sincs róla. A becsületbíróság közel húszoldalas indoklást állított össze az érdemrend visszavonásának alátámasztására, amely tömörnek szánt foglalata a ceauşista-szekurista idők magyarellenességének. Mintha az iratot a volt Securitate Magyar irredenták ügyosztályának – volt ilyen! – szakértői állították volna össze. Ha valaki viszont akarja látni a hajdani horthysta-fasiszta ellenes frazeológiát, diskurzust, ez az indoklás ajánlott olvasmány. Elítélésemben a hajdani intézményes magyarellenesség nyer megfogalmazást, amely nem csak ellenem jelent fenyegetést. Ahol ilyesmi megtörténhet, ahol a bíróság igazat ad két volt titkosszolgálati vezető vádaskodásának, abban az országban senki sem érezheti biztonságban magát. – A tusványosi segélykiáltás hirtelen felindulásból hangzott el, vagy előzetesen egyeztetett témafelvetés volt? – Részemről teljesen tudatos volt, napokon át készültem rá, hiszen a védőhatalmi státust a dél-tiroli minta alapján nagyon hasznos politikai eszközként kezelem. Ugyanakkor semmiféle egyeztetés nem volt, attól tartottam ugyanis, ha kikérem a miniszterelnök úr környezetének véleményét, azt a bölcs tanácsot kapom, hogy ne vessem fel a kérdést. Hasonló okokból a román–magyar alapszerződés felülvizsgálata ötletének felvetését sem beszéltük meg előzetesen. Holott mindkettőt időszerűnek tartottuk. A védhatalmi státus felvetését megfogalmazásában sem Orbán Viktor, sem a Nemzetpolitikai Államtitkárság nem támogatta azóta sem, következményeitől azonban mindig megvédtek. Ebben az összefüggésben rendkívül nagyra értékelem a Magyar Becsületrend ideítélését, ez a kitüntetés gyakorlatilag teljesíti a védhatalmi státus kívánalmait személyem vonatkozásában. Nekem azonban az az elsődleges fontosságú, hogy az elszakított területek magyarjai szabadon élhessék meg magyarságukat a szülőföldjükön, és teljes értékű életet élhessenek. – Úgy tűnik azonban, hogy mindig van lejjebb. A kisebbségi kérdésekben Romániában tapasztalható visszarendeződés körülményei között milyen stratégiai-taktikai átalakulásokat, módszereket, témafelvetéseket tart szükségesnek? – Egyértelműen rendszerváltozásra van szükség a kisebbségpolitikában, az általános romániai rendszerváltozás ugyanis alig közelített ezen a téren a demokratikus követelményekhez. Románia a kommunista időkhöz hasonló kirakatpolitikát folytat a kisebbségpolitika tekintetében, legfeljebb némi demokratikus álcát öltve magára. Önálló magyar politizálás kell, ennek az igénynek azonban az RMDSZ messze nem akar vagy nem képes eleget tenni. De európai viszonylatban is áttörésre van szükség, az egyéni jogokon alapuló, a diszkrimináció tilalmának általános alapelvein nyugvó, szűkkeblű kisebbségpolitika tanúi vagyunk. Az unió „ostromát” egy pillanatig sem szabad abbahagyni, de kétségtelenül egyre szűkebb a tér: a migránsok kérdése egyértelműen „behavazott” minden kisebbségi kérdést. Fájdalmas a beismerés, de szükséges: ha elméleti szinten folyamatos is e problémák újrafogalmazása, gyakorlatilag helyben topogunk. – Sokan azt tartják, a kelet-európai országok egyik tragédiája, hogy demokratikus átmenetük hőseit képtelenek voltak megvédeni – esetenként saját maguktól is. Önre is vonatkozhat ez a megállapítás? – Neumann Ottó nagyváradi származású újságírót idézem a kilencvenes évek elejéről: maradtál volna szimbólum… Ha maradtam volna a még Ion Iliescu által is forradalmi hősnek nevezett státusban, biztosan semmi baj nem lenne most velem. Engem változó intenzitással, de gyakorlatilag folyamatosan le akartak vadászni az elmúlt bő húsz esztendőben. Hol politikai, hol egyházi, egyetemi alapítói-irányítói, de magánemberi minőségemben is karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjében állok. A legnagyobb eddigi teljesítményemnek azt tartom, hogy képes voltam a felszínen maradni, mert amúgy nem terem fű a magamfajta politikai és nemzeti közszereplőnek. A hibáim felsorolására pedig nem lenne elegendő ez az újságfelület. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 7.A Batthyáneum – nemzeti hisztin innen és túl (Horațiu Pepine)A kulturális minisztérium kérésére a gyulafehérvári táblabíróság elhalasztotta az ítélethirdetést a gyulafehérvári Batthyáneum Könyvtár restitúciója ügyében – jelentette nemrégiben az Agerpres hírügyökség. Egy régi könyvtár, egy rendkívül régi kéziratokból és nyomtatványokból álló gyűjtemény csak azok számára jelent értéket, akik képesek értékelni azokat. A többi vegytiszta hiúság. Gyulafehérváron van egy könyvtár, mely több száz középkori kézirattal és több ezer nagyon régi nyomtatvánnyal rendelkezik. Valójában ez Románia legnagyobb kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteménye, olyan kincs, melyet – sajnos – nagyon kevesen ismernek és tudnak megfelelően értékelni. Ahogy azt már kitalálhatták, a Batthyáneum Könyvtárról van szó, mely nemrég furcsa politikai vita tárgya lett. Radu F. Alexandru, a Nemzeti Liberális Párt szenátora a művelődésügyi miniszter azonnali lemondását követelte olyan alapon, hogy vatikáni látogatása során azt javasolta: a Vatikán és a román állam kezelje közösen a Batthyáneum Könyvtárat. A miniszter ezt határozottan cáfolta, és azt magyarázta, hogy lépésének teljesen más célja volt. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség bíróságon követeli vissza a könyvtárat, és mivel Jakubinyi György érseknél nem talált túl nagy fogadókészségre, amikor felajánlott egy peren kívüli megállapodást, a Vatikánnál próbált támogatásra lelni. Röviden: a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség kérte a Batthyáneum Könyvtár visszaszolgáltatását, melyet 1798-ban Batthyány Ignác katolikus püspök hozott létre, és a kommunisták hatalomra jutása után került az állam tulajdonába. A román állam 1990 után megnyitotta az utat az elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatása előtt, de a dolgok a gyakorlatban sokkal nehezebben mentek, annál is inkább, hogy az itt kétszeres gyanakvással nézett magyar egyházakról van szó. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2012-ben elítélte a román államot a visszaszolgáltatás akadályozása miatt. Ez hosszú történet, és magába sűríti az egész posztdecemberi politikai történelmet. A volt kommunisták hétévnyi kormányzása után hatalomra került Demokratikus Konvenció (CDR) egyik elsődleges feladatának tartotta a tulajdonok visszaszolgáltatását. A Radu Vasile-kormány kibocsátott egy rendeletet (az 1998. július 7-i 13. számút), mellyel a nemzeti kisebbségek korábbi tulajdonát képező más ingatlanokkal együtt a Batthyáneum Könyvtárat is visszaadták a katolikus érsekségnek. Óriási botrány lett belőle. A kormányt hazaárulással és románellenes összeesküvéssel vádolták. Ugyanazon év szeptemberében a Ion Iliescu által vezetett ellenzék bíróságon támadta meg a kormányrendeletet, és megakasztotta a visszaszolgáltatást. A híres Codex Aureus körül később kirobbant botránynak szintén a magyar katolikusok elrettentése volt a célja. Tény, hogy a visszaszolgáltatásra már nem került sor, az épületet és az értékes gyűjteményt azóta a román állam kezeli. De megemlítendő, hogy a kormány 2000-ben kibocsátott egy sokkal átfogóbb rendeletet, mely ezúttal nemcsak az épületeket szolgáltatta vissza az összes vallási felekezetnek, de az azokban lévő javakat is. Ennek megfelelően, a 11. cikkely szerint „a természetben visszaszolgáltatott ingatlanokkal együtt vissza kell szolgáltatni az ingó vagyontárgyakat is, ha ezeket a kérdéses ingatlannal együtt vették át, és ha ezek a visszaszolgáltatási kérés benyújtásakor még léteztek”. Ami valójában azt jelentette, hogy a katolikus érsekség nemcsak az épületet, hanem az ingó vagyontárgyakat is visszakövetelhette. Így is történt. A katolikus érsekség bíróságon kérte nemcsak az épületet, hanem magát a könyvtárat is, mindazzal, amit az államosításkor tartalmazott. Abszurd dolog lett volna részéről csak az épületet visszakérni, hiszen maga a gyűjtemény sokkal értékesebb, bár – és ezt tudnunk kell – nem lehet pénzzé tenni. Mit tett mindezen idő alatt a román állam? Nem túl sokat. Maga az épület Vlad Alexandrescu művelődésügyi miniszter tájékoztatása szerint masszív és költséges beavatkozásokat igényel, esetleg európai alapokból, ami pedig a többit illeti, azokkal sem történt túl sok minden. Egy több, mint illetékes szakember siet a segítségünkre: „Az épület romhalmaz, nincs olvasóterme a kutatók számára, kevés az alkalmazott, semmit sem fordítottak a könyvtár kéziratainak, ősnyomtatványainak és XVI–XVIII. századi nyomtatványainak tanulmányozásához elengedhetetlen másodlagos bibliográfiára vagy adatbázisokra.” (Adrian Papahagi, Facebook, április 6.) Ebből látszik, hogy a gond sokkal nagyobb egy jogi-politikai természetű vitánál. A román állam képviselői iszonyatos féltékenységet tanúsítottak, de ugyanakkor az állam semmit sem fektetett be azért, hogy hasznosítani lehessen ezt az értéket. Márpedig annak, aki birtokolni szeretne egy ilyen gyűjteményt, fel kellene emelkednie a szintjére. Végül mondjuk azt, hogy az állam elveszítheti a pert. De ennél sokkal fontosabb, hogy a könyvtár a helyén marad, és továbbra is nyitva áll majd azok előtt, akik képesek lesznek azt értékelni. Ez olyasmi, ami túlmutat a nemzeti féltékenységeken és a tulajdonjog törvényi korlátain. Időközben egy egészen más ügy, a Román Operában kitört botrány apropójára hiába tört lándzsát a balhézó nemzeti oldal mellett, ezúttal a háttérből előlépett Iohannis elnök támogatásával Cioloş miniszterelnök leváltotta Vlad Alexandrescu művelődési minisztert, aki túl későn szólalt meg, felsorolva azokat a támadásokat, melyek a román nacionalista elit részéről érték. Mindenesetre így vagy úgy, a Batthyáneum ügyében is ki kellett volna mondania a történelmi igazságot, a részletek elhallgatása nélkül. Elvártuk volna például, hogy Vlad Alexandrescu miniszter elismerje, eme értékes örökség esetében a magyar katolikusokat illeti meg az elsőbbség. Ez fontos árnyalása a kérdésnek. Lehetséges, hogy mindenki számára az lenne hasznos, ha a román állam és a katolikus egyház társulnának, és közösen kezelnék ezt a vagyont, ahogy azt a lemondatott miniszter javasolta, de ez addig nem valósítható meg, amíg nyilvánosan el nem ismerik a teljes igazságot. (Forrás: Deutsche Welle – Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 12.Az alkotás beszéljen, vagy az agyagosládában a helyeSzent István királyt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, a II. világháború áldozatainak emlékszobrát már megformázta, s számos terve van még. Alkotóműhelyében rajzok, plakettek, vázlatok sorakoznak, s úgy érzi, hogy igen gyorsan telik az élet. Kőből dolgozik a legszívesebben, textilművész felesége láthatja elsőként alkotásait. Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész nemrég magyar állami kitüntetésben részesült, ennek kapcsán (is) beszélgettünk életútjáról. – Amikor nem volt színes gyurma, a gyerekek akkor is megtalálták a módját, hogy állatokat, kis figurákat „alkossanak” maguknak. Hol születtek a gyermek Hunyadi László első alkotásai és miből? – Küküllődombón, ahol születtem, óriási tradíciója volt a kerámiaiparnak, még a 19. század végétől működött ott edénygyár, amely gyermekkoromban egy ideig a családom tulajdonában volt. A gyárban készítettek téglát, cserepet, kupáscserepet géppel is, hiszen apám, amikor hazajött Amerikából, gépeket vett, modernizálta a kis üzemet, s ott volt gázközelben, egyszerű volt az égetés. Beleszülettem „az anyagba”, s már 4–5 éves koromban elkezdtem gyurkálni. Kis állatokat, lovat formáztam, a napon megszárítottam. Később készítettem olyant, amit kiégettem. Kisiskolás koromban elcsentem mindig a krétát, s abból faragtam, csodálkoztak is néha, hova tűnik a sok kréta. A háború után bekerültem a református kollégiumba, s mit ad Isten, a rajz és kézimunka tanárom nem más lett, mint Bandi Dezső, ő irányított a mintázásban, akkor kezdtem el portrékat is mintázni. Próbálkoztam faragászattal is, de az nem ment. Akkoriban építész akartam lenni, hiszen ott nőttem fel az építőiparban, gyermekkoromban vittem a téglákat a kertbe, ahol kis épületeket építettem. Jött apám, lebontatta, visszavitette a téglákat a helyükre, aztán amikor nem látta, újra kihordtam őket a kertbe. Érdekelt a fémipar is: amikor elvégeztem az alsó tagozatot, eljöttem a fémipari iskolába a Dózsa György utcába. De azért foglalkoztam a szobrászattal is. 1950-ben alakult meg a Művészeti Iskola, akkor még a Kultúrpalotában székelt, ott voltak a műtermek, átiratkoztam oda. De mivel nem voltak felsős osztályok, az elméleti órákat az ipariban töltöttem, szakórára jártam a művészetibe. Első voltam, aki a Művészeti Középiskolában érettségizett, egyedül ültem a tanárok előtt, sokat kérdeztek, én mindenre válaszoltam. – A Művészeti Főiskolára kétszer felvételizett, mindkétszer sikeresen. – Kolozsvárra felvételiztem a szobrász szakra, fel is vettek, de mielőtt kezdődtek volna a félévi vizsgák, hívattak a dékáni hivatalba. Azt mondja a dékán, sajnálja, de osztályellenségnek minősítettek, többet nem járhatok egyetemre. Hazajöttem, elmentem Izsák Mártonhoz, akinél azelőtt is segédkeztem, gipszet cipeltem. Felajánlotta nekem, napi négy órában segítsek neki, és kapok egy fél tanári fizetést: ez nagyon jó ajánlat volt. A következő évben, nyár végén, kérdi Izsák: na, készülsz a félvételire? Mondom, nem készülök, mert úgysem vesznek fel. Ő biztatott, hogy menj csak, próbáld meg. Elmentem, s ösztöndíjjal felvettek. Később tudtam meg, hogy Izsák elment Bukarestbe, s a minisztériumban elintézte, hogy felvegyenek. Pártfogóm volt, s nemcsak nekem, hiszen amikor Kemény János szenet lapátolt, Izsák kivette onnan, s munkát szerzett neki, s a Kemény gyermekeket is segítette, hogy iskolába járhassanak, dolgozhassanak. A főiskolán nagyon sokat tanultam. Most is ott van a műhelyem falán az első portrém, amit egy fizetett modellről készítettem. Öten voltunk a szobrász szakon, s Ion Irimescu volt az évfolyamvezetőnk, kiváló szobrász volt. Egyszer portrét mintáztunk, ő ment mindenkihez, s szólt, hogy ezt vagy azt kell változtatni. Utolsónak jött hozzám, körbenézte a munkám, aztán elfordult, s ment ki a teremből. Az asszisztensének, aki ott állt az ajtóban, valamit mondott. Én kétségbe voltam esve, hogy arra sem méltatta az alkotásom, hogy valamint mondjon róla. Kérdem Egontól, az asszisztenstől, hogy mit mondott. Kiderült, azt, hogy ehhez nincs mit hozzátenni. Akkor megnyugodtam. – A főiskola elvégzése után hogyan tudott elhelyezkedni egy frissen végzett szobrászművész? – A bábszínházhoz kerültem. Már középiskolás koromban is bedolgoztam a bábszínházhoz, kellékeket és bábokat készítettem papírmaséból. Nem tartott sokáig, onnan is kirúgtak, újra kiderült, hogy osztályellenség vagyok, alkalmatlan vagyok a bábkészítésre. Közben pár barát segítségével, szüleim marosvásárhelyi kis házának udvarán berendeztem a műhelyem. Akkor kezdődtek a bontások, s bontott anyagból építettük fel. Aztán dolgoztam a Bandi Dezső által irányított népművészeti iskolában. Akkoriban félállásban két évig jártam ki Korondra, ahol népművészeti köröket szerveztünk. Kihoztuk a kerámiákat az udvarhelyi és keresztúri múzeumból, és azokat másolták le az érdeklődők. Azelőtt Korondon nagyon kezdetleges volt a színes edény festése, a tanfolyamon eredeti sóvidéki kerámiamintákat ismertettük meg velük, s akkor tértek rá a tradicionális zománcos festésre. – Közben szobrokat is készített? – Amikor segítettem Izsák Mártonnak, nagyjából megismerkedtem a követelményekkel, azzal, hogy milyennek kell lennie térben elhelyezve egy alkotásnak. Sok nagyobb méretű szobrot készítettem, de nem volt hol tárolni, így évek alatt tönkrementek, megette a fagy és az eső őket. Agyagból készítettem őket, s utána átmásoltam a kőbe. A követ nagyon szerettem, a márványt, ami nálunk a Déli-Kárpátokban található meg, abból elég sokat dolgoztam, s a puhább követ, ami Borszéken található – abból készítettük Kiss Leventével, Kulcsár Béla fiatalon elhunyt szobrász vázlata alapján az agyagfalvi emlékművet. Az három éves munka volt, ha jól emlékszem, 21 köbméter kő került bele. – Hároméves munka alatt elfárad a művész, belefárad az alkotásba? – Elfáradunk, megpihenünk, folytatjuk tovább. Amikor kapok egy felkérést, hogy valakinek elkészítsem a szobrát, akkor a róla szóló dokumentumokat át szoktam tanulmányozni. Megnézem, hogy eddig mi készült róla, ha már készült egyáltalán. S vázlatokat készítek, kiválasztom a jobbat, megcsinálom nagyobban, alakítgatom, s vagy sikerül, vagy nem. Van, amikor nem él. Gyakori, hogy nem tudom megcsinálni azt, amit érzek, a szobor nem sugallja azt az érzést. A szobor némán kell beszéljen, érzéseket előidézzen a nézőben. Ha ez nem sikerült, akkor visszakerül az agyagos ládába, bedöngölve. S kezdődik az újabb próbálkozás. Vagy lemond az ember róla. Ha nem tudom megcsinálni, amit szeretnék, akkor lemondok róla. Sokszor olyan érzéseim vannak, amit agyagban nem lehet elmondani. Konzervatív vagyok, azt a szobrászatot képviselem, ami kapcsolódik a társadalomhoz, a történelemhez és az építészethez is. – Nemcsak szobrokat készített, hanem ékszereket, plaketteket is. – Volt egy időszak az életemben, amikor tíz évig nem készítettem szobrot, mert nem volt lehetőség erre, akkor fémmel dolgoztam. Készítettem ékszereket, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bejárati ajtaját, a vásárhelyi Házasságkötő terem csillárait, s még sok mindent. Ötvösnél nem jártam, ezt könyvekből tanultam meg. De volt olyan periódus a szocrealizmus idején, amikor évente készítettem egy szobrot, s azt az állam megvásárolta. Akkor az állam áldozott erre, a munkák általában múzeumokba kerültek. A marosvásárhelyi múzeumban van egy Vlad Þepeş szobrom, amit színes mázberakásokkal készítettem. – Magyarországon sok szabadtéri szobra van. – A rendszerváltás után és a millennium alkalmával is sok szobrot állítottak ott, a helyi szobrászok már nem győzték, tele voltak megbízással, így hívtak minket is. Kalocsán készült egy kis park, ott van két alkotásom, de Szentistvánon, Hajdúhadházán, Kiskunfélegyházán, Keszthelyen, Budapesten is áll szobrom. Itthon pedig Marosvécsen, Székelyudvarhelyen (Orbán Balázs egész alakos szobra), Ákosfalván, Márkosfalván, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen (többek között Petőfi Sándor egész alakos szobra). – Számos elismeréssel értékelték már alkotásait, munkásságát, legutóbb a magyar állami ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök tüntette ki tevékenysége elismeréseként. – Nem számítottam erre. Soha nem törekedtem babérokra. Amikor felvettek a Magyar Művészeti Akadémiára, Koller-díjat kaptam. Amikor még Ion Iliescu volt a román államelnök, sok erdélyi magyar művész kapott kitüntetést, én is megkaptam a kultúra tiszti keresztjét. – Milyen alkotáson dolgozik most? – Sokat gondolkozom, azon, hogy mit kellene még csinálni abból a sok mindenből, amire valaha is gondoltam, amit elképzeltem. S persze, hogy mit kellett volna másképpen csinálni még. A hónap végén megyek Burgenlandba, ott is elhelyezik egy szobromat Szent Istvánról, a régi Szent István-szobor másolatát. A helikoni arcképekből sok megvan, de még néhányat el kell készítenem. Van egy megbízásom is, Simándy Józsefről kell egy plakettet készítenem, hamarosan hozzáfogok. Nagy csodálója voltam. – Marosvásárhelyen egy Bethlen Gábor szobrot szeretnének felállítani a szabad királyi város rang odaítélésének 400 éves évfordulójára. Tagja volt a zsűrinek: hogyan értékeli a beérkezett pályamunkákat? – Nem éppen nagyon jók, de vannak közöttük jók is. Kettőt választottunk ki, s három hónapot szabtunk meg, hogy kisebb módosításokat eszközöljenek. Fontos, hogy a kiválasztandó szobor illeszkedjen a környezetbe. Hunyadi László Küküllődombón született 1933-ban. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005). Készít fa- és fémszobrokat, használati és díszítő jellegű iparművészeti tárgyakat, ékszereket. Legnagyobb érdeme, hogy szobraival hozzájárul a romániai magyar kisebbség történelmi, néprajzi, irodalmi, zenei és iparművészeti hagyományainak megőrzéséhez és ápolásához. Simon Virág Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. június 9.Szekus besúgó volt Marian Munteanu?A hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté besúgója volt Marian Munteanu, az 1990-es bukaresti posztkommunista diákmegmozdulások vezére, akit néhány hónapja a Nemzeti Liberális Párt (PNL) bukaresti főpolgármester-jelöltjeként nevezett meg – adta hírül szerdán az Adevărul napilap. Az újság szerint Munteanu 1988. március 28-án írta alá a megállapodást, amelynek értelmében Ioan fedőnéven rendszeresen jelentéseket ír. Mint ismeretes, Munteanu diákvezérként egyik fő alakja lett azoknak az 1990-es bukaresti megmozdulásoknak, amelyek résztvevői a Ion Iliescu nevével fémjelzett posztkommunista hatalomátvételt kísérelték meg megakadályozni. A tüntetéseket végül június 13. és 15. között az Iliescu által „rendcsinálásra" Bukarestbe hívott, Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok verték le. Az utcai harcok során Munteanu életveszélyesen megsérült, kórházba került, majd a jilavai börtönbe zárták, ahonnan csak nemzetközi nyomásra engedték ki. Az Adevărul most nyilvánosságra hozta annak az állítólagos nyilatkozatnak a szövegét, amelyben Munteanu, aki akkoriban a Bukaresti Egyetem bölcsészkarára járt, vállalta, hogy „szervezetten és titkosan" támogatja a belbiztonsági szerveket. Ezt követően több jelentést is írt. A lap szerint Munteanunak egy portugál tanárt kellett megfigyelnie, aki a Szekuritáté szerint portugál kém lehetett, emellett hat külföldi – négy kínai, egy jugoszláv és egy egyesült államokbeli – diákról is jelentéseket írt. Beszervezését azzal indokolták, hogy jó a munkabírása, a titkos rendőrökkel őszintén és korrekt módon beszélt, és mivel megértette, milyen szerepet játszottak a belbiztonsági szervek, felajánlotta együttműködését. Beszervezését követően első jelentését április 19-én írta a portugál tanárról. Ezt követen több jelentést is írt, többek között egy olyan fogadásról, amelyen több külföldi is részt vett. A Szekuritáté 1989 márciusában szakította meg az együttműködést Munteanuval, miután a megfigyelt portugál tanár februárban elhagyta Romániát. Munteanu – ahogy korábban is – ezúttal is tagadta, hogy bármit is aláírt volna, és azt mondta, az ügyben majd az illetékes bíróság mondja ki a végső döntést. Hozzátette: nem hogy jelentett volna, de épphogy meghurcolta őt a titkosrendőrség. Mint arról beszámoltunk, Munteanu múlt héten jelentette be, hogy A mi szövetségünk nevű civil szervezetét politikai erővé alakítva elindulna az őszi parlamenti választásokon, és kormánytényezővé szeretne válni. Az 53 éves, néprajzos végzettségű, egyetemi oktatóként dolgozó Munteanu 1990 után eltűnt a közélet első vonalából, ám azóta is különböző, többnyire kulturális civil szervezetekben vállalt szerepet. Másfél évtizede a magyarellenességéről elhíresült Románok Nemzeti Egységpártja (PUNR) és a Virgil Măgureanu volt hírszerző-igazgató pártja próbálta Munteanut megnyerni, hogy az általuk létrehozott szövetség jelöltjeként induljon az államfőválasztáson, ám végül Munteanu nem vállalta a jelöltséget. Munteanu a velük való egyeztetést azzal indokolta, hogy Ion Iliescu államfővé választását szerette volna megakadályozni. Bírálói szerint ortodox fundamentalista, fasiszta irányultságú eszmékkel szimpatizál, korábban méltató hangnemben írt Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezetőről. Balogh Levente | Krónika (Kolozsvár) 2016. június 14.Szekus szekus ellenAz Adevărul hírportál szerint a bányászokat és a diákokat is szekus besúgó vezette az Egyetem téren 1990 júniusában. Miron Cozma egykori bányászvezér 1977-től hat éven át Paul fedőnéven jelentett Ceauşescu titkosrendőrségének, a Securitatenak – derül ki az átvilágító testület irattárában található dossziéjából. Az Adevărul szerint Miron Cozma sokat és részletesen jelentett munkatársairól. Marian Munteanuról, az 1990. júniusi Egyetem téri diákdemonstrációk vezéralakjáról szintén mostanában derült ki, hogy évtizedekkel ezelőtt beszervezte a Securitate. Az akkor elsőéves bölcsészhallgató Munteanut 1988-ban szervezték be, és egy évig Ioan néven jelentett a titkosrendőrségnek. Munteanu elhallgatta és jelenleg is tagadja besúgómúltját, az Adevărul a testület dossziéja alapján leplezte le. Mint ismeretes, a Miron Cozma vezette Zsil-völgyi bányászok 1990 júniusában Bukarestbe, Ion Iliescu akkori államelnök hívására több ezren érkeztek vonatokkal a fővárosba, és brutálisan szétverték az NLP és a Parasztpárt által az Egyetem téren április végétől szervezett, tízezreket megmozgató kommunistaellenes demonstrációkat. A hivatalos mérleg szerint hatan meghaltak, több százan megsebesültek az agresszióban. Ion Iliescu utólag megköszönte a bányászoknak, hogy rendet tettek Bukarestben. (Főtér) ÖSSZEOMLÓBAN A CARPATICA? Újabb biztosítótársaság mehet csődbe, és várhatóan drágulhatnak emiatt a kötelező gépjármű-biztosítások A Ziarul financiar gazdasági napilap szerint a Carpatica biztosítótársaság közel áll ahhoz, hogy csődbe menjen, miután súlyos anyagi problémái vannak, és a cég megvásárlására jelentkező egyetlen befektető visszalépett. A szaklap megállapítja, az összes román tőkéjű biztosítótársaság eltűnhet a piacról, hiszen az Astra bukása után várhatóan a Carpatica is csődbe megy, és a harmadik román biztosító, a City Insurance is a Pénzügyi Felügyelet megfigyelése alatt áll. Kiemelik, ha mindkét nehéz helyzetben lévő biztosító csődbe megy, eltűnnek a piacról az olcsó gépjármű-biztosítások. Példaként említik, hogy egy Logan gépkocsi éves biztosítása 500 lej a Carpaticanal és a City Insurance-nál is, miközben a harmadik legolcsóbb biztosítás, a Generali társaságé már 812 lejbe kerül, a legdrágább, a Groupama biztosítóé pedig meghaladja az 1300 lejt. (ErdélyFm) POLGÁRMESTER MINDEN ÁRON. Mircia Muntean frissen megválasztott dévai polgármestert két év szabadságvesztésre ítélte a fellebviteli bíróság ittas vezetés miatt, és további négy évet kapott hivatali visszaélésért. Az ítélet nem jogerős. Mircia Muntean szociádemokrata parlamenti képviselő 2014-ben erősen ittas állapotban okozott balesetet, majd elbújt egy bokorban. A bíróság most két év börtönt szabott ki tettéért. Korábban Muntean négy év felfüggesztettet kapott hivatali visszaélésért. Viselt dolgai ellenére jelöltette magát a június 5-ei önkormányzati választásokon, és el is nyerte a polgármesteri tisztséget. A pénteken hozott ítélet nem jogerős, tíz napon belül megfellebbezhető. Amennyiben Mircia Munteant jogerősen elítélik, időközi önkormányzati választásokat írnak ki Déván. (Maszol) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 14.Cozma, a látszatlázadóBesúgó állt a vájárok élén az 1990-es bányászjáráskor Miron Cozma egykori bányászvezér 1977-től hat éven át Paul fedőnéven jelentett Ceauşescu titkosrendőrségének, a Szekuritáténak, derül ki az átvilágító testület (CNSAS) irattárában található dossziéjából, írja az Adevărul és a foter.ro. Az Adevărul című napilap szerint Miron Cozma sokat és részletesen jelentett munkatársairól. Cozma a múlt héten ugyancsak az Adevărulnak adott interjújában keményen ostorozta szekusmúltja miatt Marian Munteanut, az 1990. júniusi Egyetem-téri diákdemonstrációk vezéralakját. Munteanuról szintén mostanában derült ki, hogy évtizedekkel ezelőtt beszervezte a Szekuritáté. Cozma a múlt heti interjúban azzal dicsekedett, hogy szekusokat és párttitkárokat vert meg, a kommunista rendszerben lázadó volt, rocker, akinek összetűzései voltak az államhatalommal. A dossziéban levő iratok szerint a Szekuritáté valóban tudta, hogy Cozma nehéz természetű, önfejű és lázadó jellem, ezért úgy döntöttek, ha a beszervezése nem sikerül, vagyis Cozma ellenszegül, akkor nem erőltetik a dolgot. De az akkor 23 éves, Zsil-völgyi bányaipari almérnök készséggel vállalta, hogy jelentéseket ír kollégáiról és a munkahelyén tapasztaltakról. Besúgói pályafutása azzal ért véget, hogy 1983-ban belépett a Román Kommunista Pártba, a Szekuritáté pedig leszállt róla. Az illetékes szekus jelentésében azt írja, hogy Cozma igen hasznos forrás volt, a Szekuritáténak nagy hasznára voltak az információk. Az Adevărul a leleplező anyag publikálása előtt is megkereste Cozmát, aki továbbra is határozottan tagadta, hogy együttműködött volna a Szekuritátéval. „Halál az értelmiségre!” Miron Cozma vezette a Zsil-völgyi bányászokat 1990 júniusában Bukarestbe, akik Ion Iliescu akkori államelnök hívására több ezren érkeztek vonatokkal a fővárosba, hogy szétoszlassák a PNL és a PNŢCD által az Egyetem-téren április végétől szervezett kommunistaellenes demonstrációkat. A feltüzelt Zsil-völgyi bányászok brutálisan szétverték az Egyetem-téri tüntetést és a két történelmi román párt székházát, valamint független lapok szerkesztőségeit. Nagyon megverték Marian Munteanut is. A hivatalos mérleg szerint hatan meghaltak, több százan megsebesültek az agresszióban, de bántalmazottak egyesületei szerint mintegy száz személy halt meg a bányászjárásban. Ion Iliescu utólag megköszönte a bányászoknak, hogy rendet tettek Bukarestben. Miron Cozma 1990 óta öt bányászjárást vezetett Bukarestbe. 1999-ben 18 év szabadságvesztésre ítélték. Ion Iliescu 2004-ben elnöki kegyelemben részesítette, de a döntést később visszavonták. Cozma többszörös büntetéscsökkentés nyomán végül 2007 végén szabadult a börtönből. Jelenleg Temesváron él. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. június 15.Lehet-e valós rendszerváltozás?Lehangoló, szinte hihetetlen, de igen sokat elárul Románia jelenlegi helyzetéről, hogy 2016 nyarán annak kell örülnünk: a legfelsőbb bíróság jóváhagyta az 1989-es forradalom dossziéjának újranyitását. Magyarán: 26 évvel az 1989-es események után ott tartunk, hogy a bíróság engedélyezi a történtek kivizsgálását. Amihez egyébként a legfőbb ügyész nagy reményeket nem fűz: szerinte a vádhatóság újabb adatokat nem talált azóta, hogy egyszer már lezárták az ügyet, most is inkább csak a nemzetközi nyomás hatására kezdik el a történtek tisztázását. Pontosabban annak mímelését, mert mi egyéb, mint kirakatintézkedés az, amiben maguk a nyomozók, a legfőbb illetékesek sem bíznak, és ezt nyilvánosan elismerik? A forradalom aktáinak újbóli megnyitásáról szóló hír egybeesett azon információk nyilvánosságra kerülésével, amelyek szerint Miron Cozma egykori bányászvezér és Marian Munteanu egykori diákvezér is szekusbesúgó volt. A 90-es évek elejének két meghatározó figurája tehát – a valódi rendszerváltozást sürgető, azért tüntető diákok egyik vezére, illetve a tüntetéseket Ion Iliescu akkori államelnök utasítására szétverő bányászvezér – a volt titkosrendőrség fizetett ügynöke volt. Mennyire más fényben tűnik fel ezen információk birtokában a nem is oly távoli múlt egynéhány eseménye! Az Emil Constantinescu elnöksége idején történt bányászjárás például, amely hozzájárult a kommunista Ion Iliescu ellenében megválasztott első antikommunista államfő népszerűségvesztéséhez, majd a szocialisták újbóli hatalomátvételéhez. És mennyire jelen van, mennyire átszövi mindmáig a romániai politikai életet a Securitate öröksége: mindenik román alakulat az egykori Nemzeti Megmentési Frontból nőtte ki magát, ma sem tudjuk, hány szekus tevékenykedik köreikben. S itt az alig pár hetes történet: csak az igen erőteljes civil tiltakozás tántorította el a liberális pártot attól, hogy Marian Munteanut indítsa a választásokon bukaresti főpolgármesteri tisztségért. A forradalom idején történtek feltárása, az ártatlan áldozatok halálát okozó gyilkosok felelősségre vonása, a mindenre és mindenkire kiterjedő átvilágítás tehát továbbra is sürgető parancs Románia számára, hiszen a múlttal való őszinte szembenézés a legkevesebb, ami elvárható egy magát jogállamnak nevező, európaiságával kérkedő országtól. Nemcsak az 1989 decemberében elhunyt áldozatok emléke iránti tisztelet miatt, nemcsak az ország nemzetközi megítélése miatt – hanem azért is, mert annak hiányában továbbra is képmutatásra, hazugságra építik az ország jövőjét. Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 20.Meghalt az 1989-es temesvári sortüzekért elítélt volt tábornokMeghalt Victor Atanasie Staculescu volt tábornok, akit az 1989-es temesvári vérengzésért 15 éves börtönbüntetésre ítéltek, ám akinek a történészek és Ion Iliescu volt román államfő kulcsszerepet tulajdonítanak a Ceausescu-diktatúra megdöntésében – közölte hétfőn a bukaresti sajtó. A két éve feltételesen szabadlábra helyezett Stanculescut 88 éves korában egy bukaresti „luxus-öregotthonban" érte a halál, ahova azt követően helyezte el családja, hogy június elején agyvérzést szenvedett – írta a Hotnews.ro hírportál, hozzátéve, hogy a volt védelmi miniszter összesen öt évet töltött le büntetéséből. A temesvári népfelkelés idején – amely a kommunista rezsimet nyíltan bíráló Tőkés László lelkész melletti szolidaritástüntetésből bontakozott ki – 1989. december 17-20. között 72 embert lőttek le a román fegyveres erők, a sortüzekben 253-an sebesültek meg. A vérengzésért évekkel később, a jobboldali kormányzatok idején indult perekben a Ceausecu által 1989-ben Temesvárra vezényelt, a megtorlást irányító Stanculescut és Mihai Chitac tábornokot vonták felelősségre. Stanculescu utolsó, jogerős ítélete csaknem két évtizeddel az események után, 2008-ban született meg. A diktátor bukása után hatalomra került, Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front (FSN) kormányában Stanculescu és Chitac is még miniszteri megbízatást kapott a Ceausescu megbuktatásában és a hadsereg „átállásában" játszott forradalmi szerepéért. Stanculescu halálhíréről értesülve, hétfői blogbejegyzésében Iliescu azt írta: a történelmi sorsfordulón hozott döntéseivel a volt tábornok hozzájárult a forradalom győzelméhez, és ahhoz, hogy Románia megszabaduljon az önkényuralomtól és visszatérjen a demokráciához. Stanculescut 2014-ben kiengedték a börtönből, mert letöltötte büntetése egyharmadát, és Romániában a 60 évnél idősebb rabok jó magaviselet esetén feltételesen szabadlábra helyezhetők. A legfőbb ügyészségnél egyébként tavaly újabb bűnvádi eljárás kezdődött ellene, amikor az államfő jóváhagyta az 1990-es Petre Roman vezette kormány több tagjának elszámoltatását az 1990-es júniusi „bányászjárásért", amikor Zsil-völgyi bányászok dúlták fel a román fővárost, hogy „megvédjék" Ion Iliescu akkori államfő hatalmát az ellene tüntetőktől. Erdély.ma 2016. június 22.Egy fontos könyvet mutattak be BrüsszelbenTőkés László európai parlamenti képviselő irodájának szervezésében június 21-én a Balassi Intézet brüsszeli kirendeltségén mutatták be Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa című könyvének második, bővített kiadását, különös tekintettel angol nyelvű fordításának megjelenésére. Az 1990 márciusi véres eseményeket felelevenítő rövid dokumentumfilm levetítése után Boris Kálnoky németországi újságíró méltatta a marosvásárhelyi posztforradalmi közéletben vezető szerepet játszó szerzőt, majd kettőjük kötetlen beszélgetése nyújtott hiteles és érzékletes képet a román nacionálkommunista erők, nevezetesen a volt Securitate által kiprovokált román–magyar konfrontációról. Megnyitó beszédében az erdélyi politikus a decemberi temesvári népfelkelés és a márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet közötti összefüggésekről szólt. Kincses Előd mindkét történelmi eseménynek cselekvő részese volt, amikor is előbb ügyvédi minőségében vállalt közösséget az önvédelmi harcát folytató temesvári református gyülekezettel és üldözött lelkipásztorával, utóbb pedig a visszarendeződő politikai viszonyok között a marosvásárhelyi magyarság egyik kiemelkedő vezetőjeként járt élen ugyanebben az önvédelmi küzdelemben. Temesváron 1989-ben „történelmi csoda” történt – állapította meg Tőkés László –, amikor is „a történelem során talán először, teljes egyetértésben és érdekazonosságban küzdöttek egymás mellett a magyarok, románok, németek és a többi, hazánkban élő nép fiai és leányai” – idézte Kincsest. A csoda azonban csupán „történelmi pillanatnak” bizonyult, mivel utóbb beigazolódott, hogy Ion Iliescu és „elvtársai” csupán forradalomnak álcázott hatalomátvételt hajtottak végre, mely aztán egyenes úton vezetett el Marosvásárhely „fekete márciusához”, valamint az 1990 júniusi bukaresti diáktüntetésekhez és az azokat vérbe fojtó bányászjáráshoz. Kincses Előd könyve ennek az ellenforradalmi átalakulásnak a fájdalmas folyamatát mutatja be a marosvásárhelyi események tükrében, kiállva a történelmi igazság mellett, és kifejezve azon meggyőződését, hogy a kezdeti „csodálatos egyetértést meg kell mentenünk a jövőnek is, ennek záloga pedig a teljes és valóságos egyenjogúság…” Az emlékidéző és helyzetelemző fórumbeszélgetést levezető Boris Kálnoky erdélyi gyökereihez való visszatalálása meghatározó élményeként emlegette az 1989-es történelmi fordulat utáni, első marosvásárhelyi látogatását, Kincses Előddel és a környezetében élőkkel való megismerkedését, majd további erdélyi és székelyföldi utazásait és találkozásait. A „fekete március” hosszúra nyúló árnyékából való szabadulás útját keresve az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetéről, múlt és jelen összefüggéseiről faggatta a jeles jogászt és kisebbségi érdekvédőt. Kincses Előd sajnálattal állapította meg, hogy az eltelt negyedszázad alatt lényegi kérdésekben kevés változás történt. Amiért annak idején a marosvásárhelyi diákság egyöntetűen kiállott: a teljes körű magyar felsőoktatás, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen való magyar nyelvű képzés azóta sem valósult meg. Az igazságszolgáltatás terén – ha lehet – még rosszabb a helyzet. Azokat a jogokat, amelyeket a magyarság a 2007-es EU-csatlakozásig elért, utóbb az igazságszolgáltatás eszközeivel próbálják visszavenni, melyeket nem egy esetben a magyarság megtörésére használnak fel. A joggal való hatalmi visszaélések kirívó eseteiként szólt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tartósan fennálló ex lex állapotáról, valamint a kézdivásárhelyi terrorvád mondvacsinált peres ügyéről, melyek egyértelműen a magyar közösség háttérbe szorítását, illetve megfélemlítését célozzák. Összességében nézve: az utóbbi években a magyarság helyzete határozottan romlik Erdélyben – jelentette ki Kincses Előd. Boris Kálnoky és a fórumbeszélgetés részvevői elismeréssel szóltak a Maros megyei RMDSZ volt elnökének állhatatos jogvédő szolgálatáról, melyet – példának okáért – a Székely Szabadság Napja idei megünneplőinek a védelmében folytat. Tőkés László saját perei hosszú sorában nyújtott jogi képviseletéért mondott köszönetet volt temesvári ügyvédjének. Marosvásárhely fekete márciusának vonatkozásában egyöntetűen fogalmazódott meg az az igény, hogy az 1989-es forradalmi dossziék újratárgyalásához, valamint a bányászjárások felelőseinek az elszámoltatásához hasonlóan ez ügyben sem maradhat el az igazságtétel. A rendezvény a bemutatott könyv dedikálásával és alkalmi fogadással zárult. itthon.ma 2016. június 30.HírsalátaTÉVEDÉSBŐL JUTOTTAK ÁLLAMTITKOKHOZ. 1990-től 2002-ig (a minősített információkra vonatkozó törvény életbe lépéséig) a román államfők – Ion Iliescu és Emil Constantinescu – csak azért jutottak a nemzetbiztonságra vonatkozó titkos információk birtokába, mert a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnökei és a haderők főparancsnokai voltak, a nemzetbiztonságra vonatkozó törvényből ugyanis kifelejtették, hogy – több más magas rangú állami tisztségviselő mellett (házelnökök, a parlament védelmi bizottságai, miniszterek és államtitkárok, prefektusok, megyei és bukaresti tanácselnökök, illetve Bukarest főpolgármestere) – az államelnököt is besorolják azok közé, akiknek joguk van hozzájutni bizonyos titkosszolgálati anyagokhoz. A Román Hírszerző Szolgálat volt igazgatója, Costin Georgescu szerint ellentmondásos és túlhaladott a vonatkozó törvény, amelyet sürgősen módosítani kell, mert csak az alkotmány jó szándékú értelmezésén múlik bizonyos rendelkezések alkalmazása. (România liberă) KITOLONCOLÁSBAN ELSŐK. A francia határrendőrség statisztikái szerint a románok állnak a Franciaországból kitoloncolt külföldiek toplistájának első helyén. 2015-ben 10 471 embert toloncoltak ki Franciaországból, közülük 2422 romániai, 165 pedig moldovai állampolgár. A román állampolgároknak több feltételt is teljesíteniük kell ahhoz, hogy Franciaországban maradhassanak, egyebek között igazolniuk kell, hogy szakmai tevékenységet folytatnak ott. Ellenkező esetben akár ki is toloncolhatják őket. A toplista második helyét az albánok foglalják el, 1934-et toloncolt ki 2015-ben Franciaország. A listán utánuk következik 831 algériai, 772 tunéziai és 731 marokkói állampolgár. Háborús övezetekből érkezőket is visszatoloncoltak a származási országba a franciák: 19 afgán, 11 gambiai, 8 iráni, 10 szudáni és 4 eritreai polgárt. A Franciaországból kitoloncolt külföldiek közül a román, albán, algériai, tunéziai és marokkói migránsok 63 százalékot tettek ki tavaly. (MTI) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 9.Gyanúsítottként hallgatták ki Ion Iliescu volt államfőtIon Iliescu volt államfő a hét elején ügyvédjével jelent meg a legfőbb ügyészségen, ahol először tett vallomást gyanúsítottként az 1990. júniusi bányászjárás ügyében. Igazságügyi források szerint ez volt Ion Iliescu első kihallgatása ebben az ügyben azt követően, hogy 2015 októberében megindult ellene a bűnvádi eljárás emberiesség elleni bűncselekmények, illetve az 1990. június 13-ai Bukaresti, Egyetem téri demonstráció erőszakos megtorlása miatt. Ion Iliescu után a legfőbb ügyészség Virgil Măgureanut, a Román Hírszerző Szolgálat volt vezetőjét is kihallgatta, aki ellen szintén emberiesség elleni bűncselekmények miatt folyik eljárás. Az 1990. június 13–15-ei bányászjárás ügyében 25 év után indították újra a vizsgálatot. Ez alatt az idő alatt több döntés is született a bűnvádi eljárás el nem indításáról, több áldozatnak végül az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítélt meg kártérítést, miután a hazai bíróságok nem hoztak erről ítéletet. Erdély.ma 2017. január 2.Iliescuról és más gyilkosokrólIon Iliescu és bűnöző bandája elindult a börtön felé. Utolérik őket az 1990. június 13–15-i bányászjárás szörnyűségei. A forradalom gyilkosságai is egyre közelebb kerülnek, lépésről-lépésre… Az 1989. decemberi genocídium elkövetői közül sokan részt vettek az 1990. júniusi mészárlásban is: Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican Voiculescu, Cico Dumitrescu, Cazimir Ionescu. És csak azokat említettem, akik még mindig élnek. Mert különben szóba hoztam volna Sergiu Nicolaescut, Silviu Brucant, Dan Iosifot, Nicolae Militaru, Victor Atanasie Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat is. Augustin Lazăr főügyész bejelentette: hamarosan lezárják a bányászjárás ügyét,a katonai ügyészek pedig legfeljebb két hónapon belül határozatot hoznak. A Katonai Ügyészség éppen karácsony előtt jelentette be több személy vád alá helyezését, akikről eddig azt hittük, hogy örökre szóló mentelmi joggal rendelkeznek. A vád: emberiesség elleni bűncselekmények. Az ügyészek szerint a vádlottak a június 11–15-e időszakban „általános és szisztematikus támadást döntöttek el, szerveztek meg és koordináltak a polgári lakosság, nevezetesen a bukaresti Egyetem (Universităţii) téren tüntetők, valamint Bukarest municípium lakossága ellen”. Ebben az ügyben a vádlottak listáján szerepel még Miron Cozma (a Zsil-völgyi bányászok volt vezetője), Adrian Sârbu (a Roman-kormány volt államtitkára), Nicolae S. Dumitru (a volt FSN – Nemzeti Megmentési Front – egyik vezetője), Corneliu Diamandescu tábornok (a Román Rendőrség volt vezetője), Mugurel Florescu tábornok (a Katonai Ügyészség volt vezetője). Meglepő egyes vádlottak – Ion Iliescu, Petre Roman és Gelu Voican Voiculescu – gőgös, hazug, diverzionista reakciója. 1990-ben ők voltak a végrehajtó hatalom első három embere: az ország elnöke, a miniszterelnök és a kormányfő-helyettes. Ion Iliescu: „Nem ez az első alkalom, hogy előrángatják ezeket a dolgokat. Miféle bizonyítékok? Ez egy 1990-ben történt ügy, túlléptünk rajta, egymást követők a különböző színezetű kormányok. Tudom, hogy miért nyitják meg újra a vitát, mert ez egy 27 évvel ezelőtti történet, de ez van… Egyetlen időszakból sincs semmi, amiért hibásnak kellene éreznem magam!”. Mivel úgy tűnik, hogy Ion Iliescu amnéziában szenved, eszébe juttatjuk, hogy miként bujtogatta a bányászokat 1990. június 14-e hajnalán a Victoria-palota erkélyéről: „Kedves bányászok, köszönöm azt a munkásszolidaritási választ, mellyel ezúttal is reagáltak a felhívásunkra. A bányászok küldöttsége, Cozma úrral az élen, az Egyetem tér felé veszi majd az irányt, mert azt szeretnénk, ha önök foglalnák vissza. Mint látták, ezúttal igazán fasiszta elemekkel van dolgunk. Uszított, sok esetben bekábítószerezett elemek szervezett csoportjaival.” Petre Roman a történelem másik csalója. Csak egy kis szemrehányása van Iliescu számára: egy „szerencsétlen kifejezés”, melyet állítólag az 1990. június 14-i beszédében használt. Amúgy minden rendben volt: a gyilkosságok is, az erőszakos cselekmények is, a rombolások is… A kóros hazudozó és cinikus gazember Petre Roman újra bebizonyította, hogy semmivel sem jobb apjánál, Valter Romannál (Erno Neulander), Sztálin és a Szovjetunió elkötelezett komminternistájánál. Petre Roman: „Ion Iliescu használt egy szerencsétlen kifejezést: «Menjenek és ültessenek virágokat az Egyetem téren!». Ez nem volt helyes. Az lett volna jobb, ha azt mondják a bányászoknak, amit mindnyájan gondoltunk: «Testvérek, nem kellett volna idejönnötök. Semmi sem veszélyezteti a demokráciát»”. Micsoda semmibe vétele a történelmi igazságnak! Lehet, hogy Roman és a többi vádlott „mind úgy gondolta”, hogy a bányászoknak nem volt miért Bukarestbe jönniük, hogy semmi sem veszélyeztette a demokráciát, de pont az ellenkezőjét tették: felbujtották a bányászokat, hogy Bukarestbe jöjjenek, elhitetve velük, hogy nagy veszélyben van a demokrácia. A diverzionista Gelu Voican Voiculescu diverziónak tartja, hogy az ügyészek vád alá helyezték. „Ez egy megrendelt diverzió, mellyel ki akarják juttatni Iohannis elnököt a zsákutcából, a közvélemény figyelmét pedig el akarják terelni a miniszterelnöki jelölt kiválasztásáról. Karácsony előtt gyorsan előkapták, hogy bejelentik a vád alá helyezésünket. Ez botrányos módja az igazságszolgáltatás pillanatnyi érdekek szerinti felhasználásának”. Ezek az alakok ilyenfajta hazugságokkal mérgeztek minket 27 éven keresztül. Alig várom, hogy az igazságszolgáltatás megszólaljon! Hogy a vádlottak padján lássuk őket vergődni, mint Bobu, Postelnicu és Manea Mănescu 1990-ben! Grigore Cartianu foter.ro/cikk 2017. január 5.Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor. Távközlési miniszterből kormányfő A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában. Daniel Constantin, aki mindig talpra esik A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is. 2011-től a KP és az NLP által alakított szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon. Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is. Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. Ana Birchall, a milliomos szuperjogász Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója. Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak. Belügyminiszter Dragnea hátországából Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották. Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban) (forrás: Főtér.ro, HotNews, a News.ro és az Adevărul) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 6.A minisztériumi rangú nemzeti identitásrólA Kulturális Minisztérium ismét nevet változtatott, sokadig alkalommal az elmúlt 27 évben. Míg legtöbbször a kultuszok és kultúra minisztériumaként vegyítették minden gond nélkül az egyház és a kultúra ma már szekularizációra szoruló fogalmát, most a kultúra a nemzeti identitással lett egy kalap alá véve. Érthető ez, hisz vészjóslóan közeleg a románság legnagyobb és legszentebb ünnepének, a Nagy Egyesülésnek századik évfordulója. A változtatás jelentős paradigma-váltást is jelent a tiszavirág életű, de úgy a magyar, mint román értelmiség által visszasírt Vlad Alexandrescu féle Minisztérium kultúrpolitikájához képest. Ionuț Vulpescu a (régi) új kulturális miniszter alig 39 éves és még annál is fiatalabban néz ki. Nevét már 2014 novemberében megismertük, amikor a Ponta kormány kulturális minisztere lett. Bár miniszterségének 13 hónapjában nem sok minden történt, mégis érdemes beleolvasni a nevet váltott minisztérium első emberének akkori írásaiba. A teológiai tanulmányokkal és filozófiai doktorival rendelkező és magát szívbéli baloldalinak (értsd: peszedistának) való Tărgoviște-i születésű politikus 2012 óta írogat a Cultura nevű folyóiratba. Minisztersége idején megjelent cikkeiben dicsérte például Kolozsvár multikulturális jellegét és Bukaresttől távolságtartó, kulturális autonómiáját. Ugyancsak szimpatikusnak hatott az az írása, amelyben kifejti, hogy az 1989 óta működő kulturális minisztériumok mindegyike ugyan stratégiákat dolgozott ki a kultúra és tudomány támogatására, mégis, ezek döntő többsége a pénzügyminisztérium és más, nagyobb érdekcsoportok bűvkörében elbukott. Mindez akár pozitív színben is feltüntethetné az egykori sportújságiról múlttal is rendelkező, 2014 óta nagy elánnal már Gabriel Liiceanu-t és a teljes liberális román értelmiséget is bíráló úriembert. A problémák azonban ott kezdődnek, amikor politikai pályafutását vesszük górcső alá. Ebből kitűnik, hogy pályája 2001-ben kezdődött, alig 25 évesen, amikor még doktoranduszként – valószínűleg nem a kutatással volt tehát elfoglalva, amivel egy doktorandusznak illene – Ion Iliescu köztársasági elnök kultúráért felelős elnöki tanácsosa lett. Az, hogy milyen út vezetett ilyen fiatalon ehhez a rendkívüli pozícióig, máig rejtély övezi, de jól mutatja a romániai (és nem csak) politikában működő nepotizmus és személyes hálózatrendszerek átláthatatlan mélységét. Vulpescu karrierje ezt követően gyorsan ívelt föl a vörös pártban. Hat éven át a Román Szenátus tanácsosa és „szakértője”, majd 2012 decembere óta parlamenti képviselő. Rövid, alig egy éves miniszterségét követően most ismét a Kulturális Minisztériumot vezeti, amely első alkalommal, Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumaként működik. A névváltoztatást sem Liviu Dragnea, sem a miniszterelnök nem indokolta. Maga Vulpescu is csak egy, a saját honlapján még a választások előtt, december elsején posztolt írásában utalt arra, hogy milyen következményei lesznek annak, ha ő kerül a kulturális minisztérium élére. Írásából kiderül, hogy Romániának prioritása lesz a Nagy Egyesülés méltó megünneplése. Ez több kell legyen, mint egy fesztív eseménysorozat: meg kell tisztítani ezt az eseményt és a románság mentalitásában elevenen élő, annak mintegy motorjaként működő történelmi jelenséget a kommunizmus interpretációitól és hamis jelzőitől. Olyan történész bizottság felállítását javasolja, amely méltó helyére teszi ezt az eseményt. Kulturális „autósztráda” létrehozását is javasolja, számos kiállítással és eseménnyel kötve össze a Nagy Egyesülésben döntő szerepet játszó városokat. A gyulafehérvári Nemzeti Egyesülés Múzeumát és az egyesülés helyszíneinek, főszereplőinek szülőházait és történelmi relikviáit pedig külön prioritással fogják kezelni és bemutatni. Tervében szerepel például egy monumentális I. Ferdinánd lovas szobor is és egy grandiózus gyulafehérvári egyesülés-emlékmű is. Ha már a közlekedési miniszter nulla kilométer autópályát ígért, akár meg is nyugodhatnánk, hogy legalább ennyink lesz. Ám a Kulturális Minisztérium névváltoztatása mögött olyan súlyos nacionalista mozgalom kibontakozását látjuk, amely vészjóslóan illeszkedik a Merkel-védte interkulturális Európa és határokon túlívelő kulturális tolerancia és identitásképzés felgyorsult lerombolásába. A nacionalizmusok új korszakában ismét feléledőben van a saját identitás felsőbbrendűvé tétele és minden más aspektus marginalizálása. A „nemzeti identitás” minisztériumától aligha várhatjuk majd, hogy a Romániában élő és jelenlévő tucatnyi kisebbség érdekeit és kultúráját is képviselje. Radikális változásokra persze úgysem számíthatunk, hisz ennek a minisztériumnak ezen túl is ugyanazokkal az akadályokkal és pénzhiánnyal kell majd megküzdeni, amivel már 27 éve bajlódik. Ám az a kevés kis pénz is, amely eddig a magyar kultúra kapott, most akár veszélybe kerülhet. Az anyagi juttatások és prioritásokon túl azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az elkövetkező két év várhatóan burjánzó nacionalizmusa, amelyet nemcsak a Román Tudományos Akadémia történészei, neves egyetemek rektorai, de immár a Kulturális Minisztérium is felkarolt. Mindez történik akkor, amikor Románia immár tíz éve az egységes kultúrközösségként elképzelt Európai Unió tagja lett. T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 17.Vádat emeltek Ion Iliescu ellenIon Iliescu volt államfő megtagadta, hogy nyilatkozatot adjon hétfőn a bukaresti főügyészségen, ahová a bányászjárás-ügyben idézték be a katonai ügyészek abból a célból, hogy tudomására hozzák: emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolják. A főügyészség épületébe való belépése előtt Iliescu úgy nyilatkozott az újságíróknak: nem érzi magát bűnösnek azért, ami 1990 júniusában történt – számolt be az Agerpres. Múlt héten a katonai ügyészek több gyanúsítottat kihallgattak ugyanezen ügy kapcsán: Gelu VoicanVoiculescut, Miron Cozmát és Adrian Sârbut, valamint tanúként többek közt Andrei Pleşu írót is.Ion Iliescu körülbelül egy órát töltött a főügyészségen, kijövetelekor nem nyilatkozott a sajtónak. Ügyvédje, Andrei Georgescu azt mondta: a volt államfő nem tett vallomást a bányászjárás-ügyben. „Elkezdődött a bűnvádi eljárás ellene. Új minőséget kapott, vádlott lett. A következőkben előkészítjük a védelmet. Ezt az ügyet 2014-ben nyitották újra az akkori főügyész rendeletére. Meg kell vizsgálnunk, fel kell mérnünk, mit tartalmaz ennek a dossziénak az anyaga" – mondta Iliescu ügyvédje, hozzátéve: a volt román államfő „nagyon jól" reagált az ügyészek arra vonatkozó kijelentésére, hogy vádlotti minőségben folyik a továbbiakban ellene az eljárás. A „Mineriada” (bányászjárás) nevet viselő ügyiratcsomóban bűnügyi eljárás folyik többek közt Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman volt miniszterelnök, Virgil Măgureanu, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) volt elnöke, Nicolae Dumitru, a Nemzeti Megmentési Front (FSN) első alelnöke, Mugurel Cristian Florescu tartalékos tábornok, Románia főügyészének helyettese és a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának vezetője ellen. A katonai ügyészek szerint 1990. június 11-e és 15-e között a gyanúsítottak „általános és szisztematikus támadást" szerveztek meg és vezettek le a civil lakosság, a bukaresti Egyetem téren tüntető tömeg, illetve a főváros lakossága ellen, bevonva a támadásba a belügyminisztérium, a védelmi minisztérium, a SRI erőit, illetve több mint 10 ezer bányászt és az ország különböző pontjairól érkezett más munkásokat. kronika.ro Erdély.ma 2017. január 20.KÖZVITA BUKAREST KÖZTEREINTöbb mint tízezer ember masírozott szerdán este Bukarest utcáin, és további ezrek Románia nagyvárosaiban, tiltakozásul a román kormány – pontosabban a nagyobbik kormánypárt, a PSD – azon kísérlete ellen, hogy egy fű alatt, közvita nélkül tervezett kormányrendelettel körülbelül nyolcezer jogerős elítéltet szabadítson a romániai társadalomra. A börtönök túlzsúfoltságára való hivatkozással, úgymond. Csakhogy a felfüggesztett büntetéssel sújtottak is kegyelemben részesülnének, köztük több, elsősorban korrupcióért elítélt baloldali politikus.A választottak érinthetetlenségének törvényi körülbástyázására már volt egy kísérlet a közelmúltban, 2013. december 10-e „fekete kedd”-ként vonult be a legújabb kori román törvényhozás történetébe. A „fekete szerdát” Klaus Johannis államelnöknek a kormányülésen való puccsszerű megjelenése hiúsította meg, a megbeszélés végén Sorin Grindeanu kormányfő és az államfő közös sajtónyilatkozatban hozta nyilvánosságra a megállapodás lényegét: nem lesz amnesztiatörvény közvita nélkül. Most ez a közvita kezdődött el a romániai köztereken. Első lépésként a közösségi hálókon szervezett spontán tüntetés formájában, amelynek felszámolására volt is egy villanásnyi szándék. Csakhogy épp ezekben a napokban lépett új minőségi szakaszba a kilencvenes évek bányászjárásának pere, lett vádlott Ion Iliescu rendszerváltó államelnökből, így aztán hamar elvetették a rendbontás radikális felszámolásának gondolatát. Az amnesztiatörvényt immár konvencionális formában is közvitára bocsátották, a végeredmény pedig – elnézve a szerdai közfelhorgadást – nem tűnik kérdésesnek. Csakhogy az amnesztiatörvény alig több egyszerű füsteffektusnál, amely igyekszik elfedni a háttérben zajló lényeget a fürkésző tekintetek elől. A sürgősségi kormányrendelet módszerével átpréselni szándékozott teljes csomag ugyanis olyan elemet is tartalmaz, amely a hatalommal való visszaélés esetét kívánja igencsak értelmezhetővé és ezzel elmaszatolhatóvá tenni. Olyan értelemben, hogy a jövőben az ilyen típusú törvénytelenségek csak akkor kerülhessenek bíróság elé, ha az okozott kár meghaladja az 50 ezer eurós értéket. De még ez sem elegendő önmagában, a tervezet szerint a vizsgálat kezdeményezéséhez a sértett fél panasza is szükséges lenne. Most tessék elképzelni egy pillanatra azt az életszerű helyzetet, amint egy basáskodó megyei önkormányzati elnök ellen panasszal él az általa vezetett testület… Az elképzelés korántsem elvi kérdésként kezelendő. Ismeretes, hogy a tavaly decemberi parlamenti választáson úthengertípusú győzelmet arató szociáldemokraták pártelnökét, Liviu Dragneát választási csalás ügyében hozott kétéves felfüggesztett börtönbüntetés akadályozza meg a miniszterelnöki bársonyszék elfoglalásában. Egy érvényben lévő jogszabály pedig kizárja, hogy büntetett előéletű személy legyen a mindenkori román kormány tagja, pláne a feje. A mélységesen frusztrált politikusra azonban még súlyosabb veszély leselkedik. A hatalommal való visszaéléssel való felbujtás gyanújával ellene indított vizsgálat bírósági szakaszba került, néhány héten belül tartják az első tárgyalást, a procedúra pedig már őszre jogerős ítéletet ígér. Az esetleges – talán még valószínűnek is tűnő – elmarasztalás pedig az előző felfüggesztett büntetést is aktiválná, ami börtönéveket jelentene – egyben Dragnea politikai karrierjének végét. Sokáig tartotta magát a mondás, miszerint a puliszka nem robban. Aztán egy kis magyar közösség segítségével és a román kommunista elit másodvonalának hatalomváltó célzatú „alágyújtásával” 1989 decemberében mégis eldurrant. Most újra fortyogni látszik az üst. Csinta Samu Magyar Idők (Budapest) 2017. január 21.A bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért segítséget az ügyészségAz 1990-es bányászjárás száz áldozatának azonosítására kért lakossági segítséget a katonai ügyészség, amely ma nyilvánosságra hozta az akkor jogtalanul fogva tartottak egy részének fényképeit. Az ügyészek száz olyan személy portréját közölték, akiket 1990. június 13-án őrizetbe vettek a hatóságok. Akkor a Bukarest központjában a Ion Iliescu vezette hatalom ellen tüntető tömeget feloszlatták a karhatalmi erők. Másnap a Zsil-völgyi bányászok is Bukarestbe érkeztek szervezett módon, és brutálisan bántalmaztak civileket. Ezért emlegetik az akkori eseményeket bányászjárásnak. A katonai ügyészség decemberben több magas rangú egykori vezető, köztük Ion Iliescu volt államfő ellen indított bűnvádi eljárást az akkor történtekért. A vádhatóság szerint Iliescuék a hadsereg, a belügyminisztériumi és titkosszolgálati alkalmazottak bevetésével, majd a bányászok és más munkások Bukarestbe szállításával felelősek a tüntető polgári lakosság ellen irányuló atrocitásokért. Az akkori véres események nyomán négyen vesztették életüket, és mintegy 1300-an megsérültek. Az ügyészség mai közleménye szerint azért van szükség a lakossági segítségre, hogy a vizsgálatot belátható időn belül lezárhassák, és vádat emelhessenek a gyanúsítottak ellen. A száz személyt a măgurele-i katonai központban őrizték, a teljes adatfelvétel azonban nem történt meg estükben. Csak neveiket rögzítették, ezért most a hatóságoknak gondot okoz az azonosításuk és felkutatásuk. A vádhatóság szerint az akkor fogva tartottak egy része a retorzióktól tartva hamis neveket adhatott meg. Az ügyészek bűnvádi eljárást indítottak Iliescu mellett Petre Roman akkori miniszterelnök, Gelu Voican Voiculescu volt miniszterelnök-helyettes és Victor Atanasie Stănculescu volt védelmi miniszter ellen. Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 9.Lesz-e román tavasz?A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt. A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is. A közérdek és a közakarat nem ugyanaz Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit. A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”. Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat. A tüntetők akarata érvényesült A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása. Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában. Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.) RMDSZ-politika: kullogni az események után Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért. Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett. Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik. Borbély Zsolt Attila 2017. február 20.Tanúként hallgatták ki Tőkés Lászlót az 1989-es forradalom ügyébenTőkés László hívei megpróbálják megakadályozni a református lelkész kilakoltatását Tanúként hallgatta ki Tőkés László európai parlamenti képviselőt a katonai ügyészség hétfőn az 1989-es romániai forradalom ügyében. Tőkés László elmondta: maga is csaknem három évtizede szorgalmazza, hogy megtörténjen az igazságszolgáltatás mind a forradalom idején elkövetett erőszakos cselekmények, mind az 1990-es bányászjárás és a marosvásárhelyi fekete március ügyében. Az EP-képviselő beszámolt arról, hogy katonai ügyész kérdései az 1989. december 22. és 30. közötti, vagyis Nicolae Ceasescu rendszerének bukása utáni időszakra vonatkoztak, az erőszak ugyanis akkor szedte a legtöbb áldozatot, jóval többet, mint a bukáshoz vezető tüntetések idején. "Magam is úgy érzem, hogy ebben a felelősség az új hatalmat terheli, amely Ion Iliescu nevéhez köthető" - jelentette ki Tőkés László. Az ügyészég érdeklődésére az EP-képviselő elmondta: nem volt semmilyen szerepe az új kormány megalakításában: neki is és - a Ceausescu-diktatúra ellen szintén szót emelő - Doina Cornea asszonynak is csak kirakat-szerepet szánt az új hatalom, amikor bevonták őket a Nemzetmentő Front Tanácsába. "Őt is azért halászták be ebbe a testületbe, hogy hitelesítsük, legitimáljuk a romániai forradalmat, mely időközben - most már elmondhatom - átalakult egy államcsínnyé. Szüksége volt a hatalomnak a személyünkre, de nem a szavunkra vagy a véleményünkre" - jelentette ki. Kifejezte reményét, hogy miután az évtizedek során többször is elakadt, majd újraindult az 1989-es erőszakos cselekmények kivizsgálása, a mostani román belpolitikai helyzet nem fogja újból megakadályozni az igazságtételt. Tőkés László azonban azt valószínűsíti, hogy "megvárják, amíg a főszereplők békésen kimúlnak ebből a világból". 1989-ben a Ceausescu-rendszert bíráló Tőkés László temesvári református lelkész körüli szolidaritási megmozdulásból nőtte ki magát a diktatúrát megdöntő romániai forradalom. A Temesváron kezdődött, néhány nap múlva az ország más nagyvárosaira is átterjedt tüntetéseket a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni. Amikor 1989. december 22-én a diktátor elmenekült a pártszékházból, a temesvári és bukaresti sortüzeknek már több mint 270 áldozata volt. A zsarnokság lerázását ünneplő országban azonban még napokig tartott a lövöldözés a katonaság és rejtélyes diverziókeltők - az úgynevezett "terroristák" - között, aminek további 850 ember esett áldozatul. A katonai ügyészség most arra a következtetésre jutott, hogy a tettesek előre kidolgozott terv alapján egy polgárháború látszatát keltették, "az új vezetők hatalomra juttatása és legitimálása" érdekében. A vádhatóság novemberben bejelentette: emberiség elleni bűncselekmények gyanújával indított vizsgálatot ismeretlen tettesek ellen az 1989-es romániai forradalom ügyében. szabadsag.ro 2017. február 23.TitkosszolgálatokrólA romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult. 1989. december 30-án, néhány nappal a diktátor kivégzését követően a Securitate hivatalosan is megszűnt. Két olyan fogalom „tűnt” el, amely több generációt nyomorított meg és tette Romániát Európa egyik legszegényebb országává – legalábbis az akkori „gyönyörű és szabad fiatalok” ezt remélték naivan. A kissé földhözragadtabbak azonban már 1989 végén is tudták, hogy rendszerváltás, mint olyan nem létezik. A hatalom valami olyasmi, mint egy fizikai jelenség: nem tűnik el, hanem átalakul. A CIA most közzétett két jelentése 1982-ből és 1985-ből jóval az ún. rendszerváltás előtt már jelezte, hogy a Ceauşescu-féle rezsimet hamarosan felválthatja egy, a közvetlen környezetéből álló politikusok által vezetett új politikai rendszer. A három csoportba sorolt lehetséges új romániai vezetők között kiemelt helyen találjuk Ion Iliescut is már 1982-ben. A CIA jóslata – amelyben akár I. M. Pacepa segítségét is sejthetjük – tehát bevált. Nyolc évvel jelentésüket követően valóban, a harmadik „háttérbe szorult” csoportba sorolt Iliescu és gárdája vette át a hatalmat. Ugyanez a láthatatlan hatalomátalakulás, ha úgy tetszik, metamorfózis ment végbe a titkosszolgálati személyzetben is. Az egykor több mint húszezer embert foglalkoztató Securitate számos tagja, így Virgil Măgureanu, a SRI első igazgatója is az egykori kommunista titkosszolgálat másodikvonalbeli tagja volt. Egy nem hivatalos forrásból származó internetes listán, több mint száz olyan személy nevét olvashatjuk a jelenleg a SRI-nek dolgozó személyek között, akik egykor a Securitate tagjai voltak. Ezek között ott van számos kolozsvári által rettegett Ioan Florian vagy az Adrian Năstase miniszterelnök jobbkezének számító Ristea Priboi is. Marina Caparini és Hans Born történészek által 2002-ben írt tanulmánykötetben már külön fejezetben szerepel a modern Romániában akkor még kialakulóban lévő számos titkosszolgálati rendszer részletes elemzése, ahol már a külföldi szerzők utaltak arra, hogy az egykori Securitate rendszere és hálózata valójában nem eltűnt, hanem átalakult. Igaz, akkor még a SRI óriási népszerűségnek örvendett és a román társadalom mintegy 70%-os bizalmát élvezte. Mindez a SRI Big Brother-féle programja előtt volt, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan terjesztette ki a különféle román titkosszolgálatok hatalmát. Liviu Mihaiu szerint, ma több mint 30 000 alkalmazottja van csak a SRI-nek, amelynek 20%-kal nőtt a költségvetése „geopolitikai” okok miatt. A két évvel ezelőtt Eduard Hellvig jelenlegi SRI igazgató által koordinált óriási kötetben a román titkosszolgálat 1989 utáni történetét még igen nagy optimizmussal és transzparenciát ígérő részletekkel adták ki. Ezt ma már aligha hinné el bárki is, bár a vaskos kötet továbbra is a legfőbb forrása a SRI 1990 és 2015 közötti tevékenységének. Az egyre szaporodó lehallgatási ügyek, letartóztatások, politikusok jogos, vagy problémás meghurcolása sokak szerint egy új Securitate, a titkos negyedik hatalom felvirágzását jelzi. Mások szerint, ez szükségszerű és természetes jelenség, amely minden demokratikus hatalom velejárója. Egy viszont bizonyosnak tűnik: bármit is olvassunk vagy olvassanak a jövő történészei ötven vagy száz év múlva a jelenlegi romániai titkosszolgálatokról, azt már mi is konstatálhatjuk, hogy az egykori kommunista rendszer és annak eszköztára és személyi hálózata nem tűnt el, hanem „átalakult”. Így volt ez az ókori politikai hatalmak óta mindig és sajnos, a történelem analógiai arra utalnak, hogy nagyon sokáig így lesz ez a közeljövőben is. Kérdés, hogy egy tudatos, a jelenségek mögé látó, hiperkritikus társadalom mennyit és meddig enged a hatalom metamorfózisából. T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 2.Tőkés László: adott a lehetőség az igazság kiderítéséreA legfelső bíróság tavaly júniusban hagyta jóvá, hogy a katonai ügyészség újranyissa az 1989-es forradalom aktacsomóját. Az eltelt nyolc hónapban az üggyel foglalkozó négy katonai ügyész számos, a forradalomban és az azt követő hetekben szerepet vállaló közéleti embert hallgatott ki. A „forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés Lászlóval a korabeli eseményeket vettük számba. – Huszonhét évvel az 1989-es események után mennyire lehet érdemi bűnvádi eljárást lefolytatni a bűnösök kiderítésére? – Az ügyészek munkáját jelentősen megkönnyíti, hogy nem kell újból kezdeniük a vizsgálódást, a mostani eljárásnak ugyanis hosszú előzménye van. 1997 és 2000 között parlamenti bizottság foglalkozott a forradalom ügyével. Dan Voinea tábornok, volt katonai főügyész igen alapos kivizsgálást végzett, sőt, tőle személyesen tudom, hogy a kétezres évek elején vádemelésre készen, szinte teljesen összeállt a vizsgálati anyag, politikai nyomásra azonban az ügyet leállították. 2015-ben újra előkerült a forradalom dossziéja, de úgy zárták le, hogy nem kezdték újra a nyomozást. Ha jól számolom, ez most a harmadik nekilendülés. – A forradalmi eseményekkel kapcsolatban az Iliescu-rezsim a kilencvenes évek elején több információt is titkosított. Mekkora esélye van a titkosítás feloldásának? – A titkosított anyagok feltárását és az ügyészségi vizsgálat során történő hasznosítását nemrég Teodor Doru Mărieş, az 1989. December 21. Egyesület vezetője követelte. Tavaly decemberben az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával közösen a Temesvár Társaság és jómagam is levelet intéztünk Klaus Johannis államelnökhöz, hogy járjon közbe az 1989-es temesvári események titkosított anyagának szabaddá tételéhez a vizsgálat számára. Ma már minden feltétel adott az igazság kiderítésére. – Hogyan látja, a mostani ügyészi kezdeményezés – a korábbiaktól eltérően – mennyire eltökélt abban, hogy bíróság elé vigye a forradalom iratcsomóját? – Amikor tanúként meghallgattak Bukarestben, az volt a benyomásom, hogy a négy tagból álló vizsgálóbizottság erős mandátummal rendelkezik arra nézve, hogy a végére járjon a 27 évvel ezelőtti eseményeknek. Úgy ítélem meg, hogy a legfőbb ügyészség és a katonai ügyészség ma erős pozícióban van. Augustin Lazăr főügyész határozottan ellenezte a büntetőtörvénykönyv módosítását, nem volt tehát kérdéses, hogy melyik oldalon áll. Valamennyi ügyészség ellenezte az utódkommunista Grindeanu–Dragnea kormány mesterkedéseit, tehát feltételezem, hogy európai és amerikai támogatással a vizsgálóbizottság képes lesz végig vinni az 1989-es forradalom ügyeinek kivizsgálását. – Ma már tudjuk, hogy az Iliescu-rendszer ellopta a forradalmat, és a rendszerváltás első hónapjaiban ennek a forgatókönyvnek rendelt alá minden belpolitikai eseményt. Önben ez a történet mikor tudatosult? – Néhány hónapnak el kellett eltelnie, hogy ráébredjek a valóságra. Két hétig aranykalitkában tartottak és Románia hőseként ünnepeltek. Szükségük volt Mircea Dinescura, Doina Corneára, Ion Caramitrura és természetesen rám is, hogy Ion Iliescu hiteles személyiségek mögé bújva eljátssza a forradalom vezetőjének szerepét és elfedtesse azt, hogy ő tulajdonképpen egy jól kigondolt forgatókönyv szerint levezényelt katonai puccs vezetője, amiben a Szekuritátéra támaszkodik. Iliescu gyakorlatilag azokat mentegette a felelősségre vonás alól, akik 1990 márciusában a Szekuritátét átkeresztelve megalakították a Román Hírszerző Szolgálatot. Már 1990 januárjában, februárjában sűrűsödtek a forradalom eltérítésére utaló jelek. Doina Cornea visszavonulásával azonban én magam nem értettem egyet, és a március 19-i véres marosvásárhelyi eseményeknek kellett bekövetkezniük, hogy előttem is lehulljon a lepel, és rádöbbenjek, valójában mit történik. – Erre hogyan reagált? – Egy amerikai körúton éppen a romániai forradalmat népszerűsítettem, amikor megjöttek a marosvásárhelyi eseményekről szóló hírek. Ekkor adtam ki Washingtonban azt a nyilatkozatot, amelyben az Iliescu-rendszerrel szembe fordulva lelepleztem, hogy mi történik a magyarság rovására a kommunista visszarendeződésben. Ez volt a román hatalom és a közöttem levő viszony szakítópróbája. Végleg kimaradtam a Nemzeti Megmentési Front tanácsából: kivonultam, de ki is szorítottak belőle. Iliescu még tett néhány próbálkozást, és elküldte hozzám Cazimir Ionescut, hogy meggyőzzenek, legyek a rendszerük magyar tagozatának a vezetője, de ekkor már nem voltam kapható semmilyen együttműködésre. – Az RMDSZ elnöke, Domokos Géza közismerten Ion Iliescu elkötelezett híve volt. Vele vitatkozott erről a helyzetről? – A személyes vitákra már nem emlékszem, de az tény, hogy ekkor már előjöttek az első ellentétek a Domokos Géza vezette RMDSZ és közöttem. Közismert, hogy az RMDSZ rendkívül kétesen viszonyult a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez, nem álltak a helyzet magaslatán. Akkoriban Verestóy Attila vett részt a bukaresti tárgyalásokon. Sajnos sem Király Károly, sem Ion Iliescu nem jött le Marosvásárhelyre. Szerintem Verestóy elvtelenül erősítette Iliescuéknak a magyarokat kriminalizáló vonalát. Keserű iróniával mondom, még jót tett, hogy a Görgény-völgyi agresszorok rátámadtak az RMDSZ-re, és ez által az RMDSZ marosvásárhelyi közszereplői – Sütő Andrással együtt – méltatlanul megszenvedték a pogromkísérletet és az agressziót. Áldozatuk által terelték jó irányba az események értékelését. – Milyen esélyt lát az 1990 marosvásárhelyi márciusi események ügyészségi kivizsgálására? – Ne feledjük, hogy 2015 őszén a katonai ügyészség lezárta a forradalom dossziéját, mielőtt megnyitotta volna, de a következő évben mégis újra elővette. Ez nem utolsósorban az 1989. December 21. Egyesületnek, Teodor Mărieş hősies helytállásának és a strasbourgi emberjogi bíróság döntésének köszönhető. A strasbourgi bírák igazat adtak a forradalom és a bányászjárás áldozatai keresetének. Ezek után bizakodó vagyok. Az 1989 decemberétől júniusig terjedő események folyamatába szervesen beleilleszkedik a marosvásárhelyi fekete március is. Ezek a visszarendeződés fontos állomásai, 1990 márciusa végképp, hiszen a Román Hírszerző Szolgálat megalakítása révén formailag ekkor került hatalomra az események hátterében megbúvó Szekuritáté. A politikusi gárdában pedig együtt maradt a Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Mihai Chiţac és a Victor Stănculescuból álló csapat, amely e folyamat áldozataiért, a gyilkosságokért és különböző más bűncselekményekért felelős. – Kérdés, hogy csupán négy ember felelős a rendszerváltás elsiklatásáért és az ezzel járó bűncselekményekért, vagy ez a kör sokkal szélesebb? – Most, hogy a múlt decemberi országos választásokon a kommunista visszarendeződés újból diadalt aratott, túlságosan is érintett az egész politikai osztály. Jelenleg nem az igazak és a hamisak között folyik a küzdelem, hanem a különböző erőcsoportok között: a régi Szekuritáté és a régi hatalom képviselői, valamint az utódpárt és az egészében véve kompromittálódott politikai osztály különböző erőcsoportjai között. Úgy tűnik, sokan szabadulni akarnak a csausiszta szárnytól, noha ez még mindig nagyon erős. A SRI volt elnöke, Costin Georgescu, Radu Tinu, a temesvári Szekuritáté volt helyettes vezetője, Filip Teodorescu, a Szekuritáté volt kémelhárításának a vezetője vagy Ioan Talpeş, a Külügyi Hírszerző Szolgálat egykori irányítója mind azon mesterkednek, hogy a temesvári népfelkelést leértékeljék, és a Szekuritáté módjára külföldi beavatkozásként a magyar és orosz titkosszolgálatok számlájára írják. Itt egy komoly hatalmi és emlékezetpolitikai küzdelem folyik. A jelenlegi viszonyok között ez nagyon meggyengíti az igazságtétel ügyét. Elképzelhetőnek tartom, hogy tovább folytatódik az évtizedek óta tartó halogató, maszatoló politika, amely csak a múlt főkolomposainak a halálával ér véget. – Hogyan látja az igazságszolgáltatás pártatlanságát? – A SRI aligazgatójának, Florin Coldea tábornoknak az esete és sok más intő jel rávilágít azokra az összefonódásokra, amely a titkosszolgálat és a politikum, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás között fennáll. Ez az összefonódás a hatalmi ágak szétválasztásának a reménytelen helyzetét mutatja, és megvilágítja a különböző magyarellenes döntéseket is. Kérdés, hogy ezen a téren Románia képes lesz-e az európai követelményeknek megfelelő előrelépésre. Úgy látom, a román titkosszolgálat felvilágosultabb, realistább része tudatában van annak, hogy a titkosszolgálatokban is hatalomváltásra van szükség. Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 2.Kihallgatták Petre Romant is a forradalom ügyébenPetre Roman volt miniszterelnököt is kihallgatta szerdán a bukaresti katonai ügyészség az 1989-es forradalom ügyében. A volt kormányfő a kihallgatást követően elmondta: ahhoz, hogy tiszta legyen a kép, meg kell érteni, milyen körülmények idézték elő a tragikus eseményeket. Hozzátette, a probléma az, hogy a hadsereg is részt vett a megtorlásokban. Mint ismeretes, 1989-ben a Ceaușescu-rendszert bíráló Tőkés László temesvári református lelkész körüli szolidaritási megmozdulásból nőtte ki magát a diktatúrát megdöntő forradalom. A Temesváron kezdődött, néhány nap múlva az ország más nagyvárosaira is átterjedt tüntetéseket a kommunista karhatalom erőszakkal próbálta megfékezni. Amikor 1989. december 22-én a diktátor elmenekült a pártszékházból, a temesvári és bukaresti sortüzeknek már több mint 270 áldozata volt. A zsarnokság lerázását ünneplő országban azonban még napokig tartott a lövöldözés a katonaság és rejtélyes diverziókeltők – az úgynevezett „terroristák” – között, aminek további 850 ember esett áldozatul. A legfőbb ügyészség tavaly indította újra a nyomozást, miután közfelháborodást keltett az ügy felelősök megnevezése nélküli lezárása. Az ügyészség novemberben emberiesség elleni bűncselekmények miatt is kiterjesztette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy annak idején, az ország új vezetése számos ember halálához járult hozzá. Az ügyészség szerint a vádak ilyetén kiterjesztését az is indokolja, hogy számos településen történtek áldozatokat követelő fegyveres incidensek, ami az előre megtervezettségre utalhat. A cél a hatalom átvétele és az új vezetők legitimálása volt. Az ügyben februárban Tőkés Lászlót is kihallgatták, aki szerint a mészárlásért a Ion Iliescu fémjelezte új hatalmat terheli a felelősség. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2017. március 16.Kihallgatták Iliescut a forradalom ügyében„Barátságos beszélgetésnek" minősítette Ion Iliescu volt államfő a legfőbb ügyészségen csütörtökön sorra került kihallgatást. Iliescu megerősítette: tanúi minősége van az ügyben. Amikor azt kérdezték, hogy hibásnak érzi-e magát az eseményekben elhunytakért azt mondta: "Miért? A román forradalomért? (...) Kellene hogy legyen valamennyi ítélőképességük". Ion Iliescu volt államfőt tanúként idézték be a legfőbb ügyészségre a forradalom ügyében. A legfelső bíróság 2016-ban döntött a forradalom ügyének újra megnyitásáról. Tavaly áprilisban Bogdan Licu, akkori ügyvivő főügyész jelentette be, hogy folytatják a vizsgálatokat a forradalom ügyében, mert úgy értékelte, hogy alaptalanul és törvénytelenül zárta le az ügyet a katonai ügyészség. A katonai ügyészség 2015. október 14-en zárta le az ügyet, amely az 1989-es eseményeket vizsgálta, amelyek 709 ember halálával, 2198 sebesülttel és 924 ember letartóztatásával jártak. (agerpres) Transindex.ro 2017. március 17.Kihallgatták Ion Iliescu volt román államfőt az 1989-es forradalom ügyébenTanúként idézte be és hallgatta ki a román katonai ügyészség március 16-án, csütörtökön Ion Iliescu volt államfőt az 1989-es forradalom ügyében. A vádhatóság tavaly novemberben emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával kezdte újra a bűnügyi vizsgálatot az ügyben, miután a forradalmárokat tömörítő bukaresti December 21. Egyesület több tagja pert nyert Románia ellen az Emberi Jogok Európai Bíróságán (EJEB), amiért Románia nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek és a halálos áldozatok hozzátartozóinak. Az ügyészségi vizsgálat egyelőre “ismeretlen tettes” ellen folyik, ezért Iliescut is, akinek meghatározó szerepe volt az 1989-es kommunistaellenes népfelkelést követő hatalomátvételben, tanúként hallgatták ki. Iliescu több mint egy órán át tartózkodott az ügyészség épületében, távozáskor pedig csak néhány szót váltott az ott várakozó újságírókkal, amíg testőreivel elérte autóját. Arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, Iliescu kérdéssel vágott vissza. “Miért is? A román forradalomért? Lehetne azért egy kis ítélőképessége” – oktatta ki a volt államfő az őt kérdező újságírót. Arra a kérdésre, hogy ki felelős a több száz halottért, már nem reagált. Az ügyészség szerint az 1989. december 22-én hatalomra került új politikai és katonai vezetés hatalmának megőrzése érdekében olyan intézkedéseket hozott, amelyek sok ember halálához, testi és lelki sérüléséhez vezettek, így ezek a cselekmények kimerítik az emberiesség elleni bűntettek ismérveit. Az ügyben már Petre Roman volt miniszterelnököt, Mircea Dinescu költőt és Ion Caramitru színművészt is kihallgatták, február végén pedig először tehetett tanúvallomást az ügyben a katonai ügyészségen a “forradalom szikrájaként” emlegetett Tőkés László EP-képviselő, volt temesvári lelkész. Ion Iliescut az 1990-es “bányászjárásként” ismert erőszakos cselekmények ügyében már nem tanúként, hanem gyanúsítottként hallgatta ki januárban a legfőbb ügyészség. Ion Iliescu 87 éves. A politikus 1990 és 1996, illetve 2000 és 2004 között Románia államfője volt. (MTI) erdon.ro 2017. március 18.Űzött vad a béke apostolábólBeszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk. Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott. – Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül? – Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata. – Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak? – Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet? – Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie? – Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem. – Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban. – Itthon szembesült bármilyen retorzióval? – Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza. – Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait? – Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat. KINCSES ELŐD Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 22.Az egyenes út a legnehezebb?Másodszor napolta el a döntést tegnap az alkotmánybíróság arról a törvényről, amely kimondja, hogy bűncselekmények miatt elítélt személyek nem lehetnek a kormány tagjai. A taláros testület a felmerült jogi kérdések tisztázására hivatkozik, de nemigen hiszi senki, hogy nincs valami hátsó szándék emögött, hiszen az állami szervek iránti bizalmatlanság régen és mélyen meggyökerezett az ország polgáraiban. Mi lehetne annál természetesebb, hogy akit egyszer – vagy többször – törvényszegésen értek, azt többé ne engedjék a csábítás közelébe, olyan helyre, ahol ismét lehetősége nyílik arra, hogy magának vagy a hozzá közel állóknak – családnak, barátnak, pártnak – illetéktelen hasznot hajtson, pénzt, állást vagy egyéb, végső soron szintén anyagi előnyöket szerezzen, mások, az állam, azaz a tisztességes adófizetők rovására? Sok évszázados bölcsesség, hogy nem szabad kecskére bízni a káposztát, és elég baj, ha már törvényben is ki kell mondani. Még rosszabb, ha ezt a törvényt el akarják törölni. Nehezen lehet ugyanis másként értelmezni Victor Ciorbea ombudsman kezdeményezését, az állampolgári jogok biztosa bő másfél évtized után fedezte fel, hogy ez a jogszabály nem vonatkozik minden közméltóságra, a törvényhozás tagjaira és az államelnökre. Na igen: a parlamentben, a mentelmi jog árnyékában valóban több elítélt üldögél nyugodtan, és két volt államfő – Ion Iliescu és Traian Băsescu – várja az ítéletet különböző perekben. Csakhogy tudjuk: az ombudsman e lépésére nem a legmagasabb tisztségek megtisztítása, hanem Liviu Dragnea SZDP-elnök érdekében került sor, aki a tavaly decemberi választások győzteseként nem az ország harmadik, hanem a negyedik embere, azaz nem képviselőházi elnök, hanem kormányfő akar lenni – de ebben ez a fránya törvény (amelyet egyébként SZDP-s kormányzás alatt fogadott el a parlament) megakadályozza. Az alkotmánybíróság – amely korántsem független testület, tagjait a pártok és az államfők nevezik ki, így összetétele a politikai erőviszonyokat tükrözi – döntése előrébb is, hátrább is taszíthatja Romániát. Ha ezt a régóta érvényben levő törvényt alkotmányellenesnek ítélik, Dragnea elfoglalhatja a kormányfői tisztséget – mindaddig, amíg a parlament új törvényben rendezi a kérdést, de ezt aligha fogja elsietni a többséget alkotó koalíció, vagy ha mégis, akkor azért, hogy a maga számára kedvezően rendezze a problémát. Ellenkező esetben az történhet, hogy a rendelkezést kiterjesztik a törvényhozásra is, így pedig Dragnea – és minden priuszos társa – elveszítené képviselői mandátumát is. Ezt a választók igen nagy hányada tartaná igazságosnak, de inkább a mesék világába sorolható megoldás, mikor a szenátusban a korrupciós bűnök megkegyelmezéséről beszélnek. Ott is halasztottak, pedig e téren is napnál világosabb a helyes döntés. A legfelsőbb szinteken azonban ezeknek az íratlan erkölcsi törvényeknek az elfogadása megy a legnehezebben... Demeter J. Ildikó Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. március 25.Sikeres a korrupció elleni fellépésAz elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert” a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét - írja egyebek között Magyari Nándor László az olasz történész, Stefano Bottoni Szép Szóban megjelent interjújára reagálva. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója szerint a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Hosszú és szokatlanul ellentmondásos interjút adott Stefano Bottoni a korrupciókérdésköréről. Mivel Romániára fókuszál, illetve nem először nyilatkozik elítélő módon a román korrupcióellenes föllépésről, korrupció-kutatóként kihívásnak érzem szövegeit, ezért megpróbálok reflektálni arra, amit megérteni véltem kijelentéseiből. Ezekben az interjúkban Stefano Bottoni mint jelenkor-történész van bemutatva, ő maga is történészként beszél, mégis problematikus, hogy a bevezetőként és egyféle összehasonlítási alapként használt olasz Mani Pulite-t (Tiszta Kezek), a 25 évvel ezelőtti korrupció-ellenes ügyészségi föllépést csupán személyes (a szerző akkor 15 éves volt) tapasztalat és élmény, valamint emlékei alapján írja le és értelmezi. Ezért sem szeretnék kitérni annak értékelésére, legfeljebb néhány apró megjegyzés kívánkozik ide. Bottoni a régi, korrupt olasz politikai pártrendszer összeomlását – mely fölött magánemberként fájdalmat érez – a korrupció-ellenes, véleménye szerint elhibázott föllépésnek tulajdonítja. Fordított logika Számomra viszont ez fordított logikának tűnik, hiszen az ok minden bizonnyal a korrupció és nem az ellene való föllépés volt, akárcsak az időben és térben beomló rendszerek, mint Ukrajna, Moldávia, vagy a távolabbról ismert dél-amerikai korrupt rendszerek esetében, ahol semmiféle összehangolt korrupció-ellenes föllépés nem történt. Azután meg az olyan erős és summás kijelentéseinek, mint „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és hogy az akkor megvádoltak kétharmadát „később felmentették” sincs analógiája Romániában. A román ügyészség zárójelentései szerint a fölmentettek aránya 2015-ben kevesebb mint 10, illetve 2016-ban csupán 13 százalék. Bottoni elmondja, hogy tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el Olaszországban, de Romániában semmi ilyesmiről nem tudunk. ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország” állítja Bottoni, és az egészet oda csatornázza be, hogy Silvio Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia romániai érvényességére tér ki, éppen a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” felé viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre. Azt a nagyon sarkas kijelentést is, hogy a román DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti” csupán a „deep state" (mély állam), a formális hatalom mögött láthatatlanul működő hatalom, Amerikában elterjedt konteójára alapozza. E mögött az a feltételezés áll, hogy a román állam „mélyén” az „intézményesített korrupció” és politika végzetes összefonódása áll, amit minden kutatás és szociológiai elemzés cáfol. Nem több ez egy megrögzött előítéletnél, és olykor egzotikumot hajszoló folklór-kutatások kiindulópontjánál. Az elemi logika és a történelmi tények is azt mutatják: az olasz, és a többi hasonlóan korrupt „régi pártrendszert”, a korrupció, és nem a korrupció-ellenes föllépés zilálta szét. Romániában a „régi pártrendszer” egyes nosztalgikus/anakronisztikus maradványai, amelyek megpróbáltak a második világháború előtti – amúgy is vitatható habitusú, nacionalista, és szélsőjobboldali – hagyományokhoz kapcsolódni, már egy évtizede kikoptak a politikai palettáról (a Parasztpárt eltűnt, a Nemzeti Liberális Párt csak nevében ugyanaz), tehát ezért is más a helyzet, mint Olaszországban. A különbségeken és lényegi eltéréseken azzal siklik át Bottoni, hogy „valami hasonlót látok most Romániában is”, holott maga is csak a különbségeket írja le, így az olasz példa nem releváns a román korrupció, illetve annak visszaszorítására indított politikák szempontjából. Bottoni, valamilyen csak általa ismert okból, „antipolitikának” nevezi a korrupció visszaszorítására irányuló politikákat, és immár egész Európára kiterjesztve ítéli el azokat. Megjegyzi, hogy ő maga jobban szereti a strukturált pártokat, szakszervezeteket, mint a „civil” szervezeteteket, azzal együtt, hogy mint maga mondja: „azok a pártok loptak, de olyan tömegpártok voltak, amelyek adtak is cserébe a lakosságnak”. Mindezen túlmenően nem vitatom a történész interjúalany alternatív tények, illetve igazság utáni konzervatív ideológiához (alt-right) való ragaszkodásának jogát, okát, és motívumait, a paternalizmus és a pártpatronátusi rendszer amúgy is divatos manapság. Olvasatomban az interjúalany gondolatmenete egy konzervatív ideológia, mégpedig a tények utáni konzervativizmus irányába mutat, amikor a paternalizmust (a régi, beágyazott, viszont korrupt pártok dicsérete), és a pártpatronátust (a pártok zsákmányszerzők, illetve közméltóságokat osztanak szét) tartja kívánatosnak, szemben az új civil mozgalmakkal, a tapasztalatlan politikusokkal. Viszont... Az egyetlen koherens program Viszont a romániai közéleti korrupció visszaszorítását célzó politikák és azok civil társadalmi, mozgalmi támogatása megítélésem és a rendelkezésre álló információk alapján megalapozott, sőt hatékony és sikerrel kecsegtet. Nem tévedés azt sem kijelenteni, hogy az egyetlen koherens és következetes politikai program, az ideológiák alapján strukturált politikai mezőny ellehetetlenülése után. Azok a nagyszabású békés utcai tüntetések, amelyek az elmúlt években spontán módon szerveződtek országszerte, főként Bukarestben és a nagyobb városokban, céljaikat tekintve is koherensek és egyáltalán nem a Bottoni által mintegy mellékágon fölvetett szélsőségesség és nacionalizmus, valamint illiberális demokrácia malmára hajtották a vizet. Ezek a mozgalmak a korrupció-ellenesség mellett, illetve annak zászlaja alatt a liberális demokrácia védelmére keltek. Egyfelől a) a román demokratikus „átmenet” fő sodrába helyezkedtek, annak „eredeti programját” igyekeztek fölvetni és kiteljesíteni, másfelől b) a „Rezist” („Ellenállok”) mozgalom illeszkedett abba a sorozatba, amelyek a „korrupció öl” jelszóval, közveszélyesen korrupt ügyekben jelentek meg, és voltak sikeresek. A mostani, az 1989 decemberi forradalmat követő legnagyobb méretű romániai tüntetéseknek nem is egy, hanem két meghirdetett programja is ismert. Az első ilyen, a Románia 2017+ Kiáltvány a híres Temesvári Kiáltványt (1990) követi, s a közélet tisztaságának megteremtésére irányul. Ez már nem a régebbi szekusoktól és kommunistáktól akar megszabadulni, hanem az új korrupt politikusok felelősségre vonását követeli. Ez a kiáltvány 8 pontban aktualizálja a 27 évvel ezelőtt, Temesváron megfogalmazott követelményeket, foglalja össze az ezzel kapcsolatos álláspontokat, és ad követhető programot a mozgalomnak. Az újabb, „Rezist 2.0” címet viselő program, amely az első kiegészítéseként jelenik meg, és amelyet szakértők dolgoztak ki és bocsájtottak közvitára, a jó kormányzás és a demokratikus képviselet elveit rögzíti, nem csak a korrupció felszámolásával kapcsolatban, hanem a liberális demokrácia romániaikiteljesítésének igényével. Ugyanakkor a mostani nagyszabású utcai mozgalmak mintegy – szociológiai értelemben – „természetes örökösei” a Colectiv-diszkóban 2015 október végén történt tűzeset kapcsán kirobbant, kormánybukáshoz vezető mozgalmaknak, amelyek megalapozottan tették a korrupciót az ott történt tragédia okának. De közvetlen előzményként kapcsolódnak a verespataki aranybánya megnyitása elleni környezetvédőmozgalmakhoz is. A megmozdulásoknak régebbi hagyománya is van. „Szimbolikus hatékonyságukat” az adja, hogy az elmúlt lassan három évtizedben, a ’89-es, és főként az azt követő ’90-es évek eleji hasonló tüntetés-sorozatok, közülük is leginkább a bukaresti Egyetem téri "Golaniádaként" ismertté vált megmozdulás-sorozat (a golan huligánt jelent), időről-időre megerősítést nyernek. Bár a „Golaniádát” véresen elfojtották (Ion Iliescu volt államfőt és Petre Roman volt kormányfőt éppen ezekben a hetekben citálták ügyészségre és jelentették fel bíróságon akkor viselt dolgaikért), a modell, a forma fennmaradt és minden újabb alkalommal megerősödik, új kifejezőeszközökkel gazdagodik, de motivációit, hangulatát és érzelmi töltetét tekintve „ismétli magát”. A mozgósítás, a részvétel tapasztalata, a kreatívok és jelszavak, az „indulók” és kiáltványok, olyan kohéziót termelnek, mely azt sugallja, hogy a tüntetők a „jó, a progresszív” oldalon állnak. Ezt az érzést és magatartást nyugodtan nevezhetjük civil alapú társadalmi kohéziónak (vagy állampolgári nacionalizmusnak), mely túlmutat a szokványos „nemzeti kohézión”/nacionalizmuson. Fontos megfigyelni, hogy egy új generáció, megváltozott körülmények között, és megváltozott élettapasztalattal, no meg újfajta mozgósítási, kommunikációs eszközök segítségével stb., képes megismételni és ezzel kontinuitást biztosítani az eredeti, immár lassan történelmivé öregedő mozgalomnak, az akkor spontán módon kialakult paradigmának. Mi más lenne ez, mint egy alulról szerveződő „kitalált hagyomány”, sajátosan fölépített tradíció, amelyhez szívesen és önként kapcsolódnak fiatalok? Minden magyar politikus ártatlan? Nem mellékes, hogy a kisebbségek, mindenekelőtt a romániai magyar közösség fiataljai is szívesen megmártóznak a hangulatban, egyenlő partnerként, részvevőként érezték/érzik benne magukat. Igaz, hogy ez leginkább csak a nagyobb városokban - különösen Kolozsváron - volt jellemező, és kevésbé az elszigetelt, etnikailag homogén Székelyföldön, de azt hiszem az itteni állampolgári kohézió megtapasztalása mégis fontos társadalmi tapasztalat az egész romániai magyar közösség számára. Egy új nemzedék is megtapasztalhatta az eredeti mozgalmak nagyjából megőrzött hangulatát. Ezzel kapcsolatban Bottoninak igaza van, amikor a romániai magyar sajtóban ez ügyben megnyilvánuló véleményvezér újságírásról, mint sajátos műfajról beszél, csak éppen maga ellen beszél. A romániai magyar politikai mainstream és a neki alárendelt média minden kritika nélkül megismétli azt a Bottoni által is sugallt, a tapasztalatnak és a tényeknek ellentmondó nézetet, hogy minden korrupciós ügyben meggyanúsított, megvádolt, sőt elítélt romániai magyar politikus ártatlan, és csupán a „román hatalom, titkosszolgálatok, stb.” nacionalista támadásainak az áldozata. Márpedig ez a politikai attitűd tarthatatlan és nem az esetlegesen, sőt valószínűsíthetően politikai okokból megvádolt romániai magyar elöljárók érdekeit szolgálja, hanem a valóban korruptakét, akiket összemosnak, egyként kezelnek az előbbiekkel. Ez a magatartás nemcsak a tényekkel ellenkezik, hanem megakadályozza a tisztánlátást, az ártatlanság vélelmének tévesen értelmezett elve alapján próbálja menteni az arra nem érdemeseket, miközben éppen a megmentendőket ássa alá. Bottoni szerint a „befolyással való üzérkedés” mint büntetőjogi kategória „csak egy rossz vicc”, (erre a kijelentésére máshol is reflektáltam), viszont a rossz vicc büntetésének eltörlési kísérlete miatt több mint félmillióan vonultak utcára országszerte, és mozgalmuk egyáltalán nem a jó öreg korrupt pártokat, hanem a megújulást és a közélet tisztaságát szolgálta, és nagy valószínűséggel, fogja szolgálni. Bottoni fordított logikája szerint viszont a tüntetőket, a civil társadalmat, az ügyészséget, a román államfőt (akinek szavazói adják az utca hangjának sűrűjét), sőt az ifjabb és politikailag tapasztalatlanabb, viszont jól képzett, idegen nyelvet beszélő, a politikai nyugatot értő fiatalokból álló mozgalmakat kellene fölszámolni és visszaterelni a régi jó korrupt pártok akol-melegébe. Ilyesmit viszont a korrupcióellenes tüntetők elképzelni sem tudnak, mint azt egy frissen, a tüntetők körében végzett felmérés mutatja. Ez bizony nagyon is abszurdnak tűnik Románia esetében, ahol a korrupció-ellenes megmozdulások ellenében a hatalom megpróbálkozott ellentüntetések szervezésével, olyan nacionál-kommunista jelszavakkal és módszerekkel, melyek már többször elbuktak és amelyekre lasszóval sem lehet résztvevő polgárokat szerezni. Magyari Nándor László Magyari Nándor László 1960-ben született Csíkszeredán. 1984-ben diplomázott a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) filozófia-történelem szakán, ugyanott szerezte doktori fokozatát szociológiából. 1992 óta Kolozsváron él. - 1992 óta a Kolozsvári BBTE oktatója, szociológiaelméletet és kulturális-, valamint politikai antropológiát tanít, politikai elemző. - 2011-től a systemcritic.blogspot.ro blog szerzője, és a Bukaresti Rádió heti jegyzetének készítője Kutatási területei: interetnikus kapcsolatok Erdélyben, a politika mint folyamat, a közéleti korrupció mintázatai, oktatáspolitikák Népszava 2017. április 4.Miben akart hinni Gáll Ernő?Abban az évben és abban a hónapban született, amikor Lenin és társai eldöntik, hogy új fejezetet nyitnak a világtörténetben. Ez az esemény határozta meg Gáll Ernő sorsát is. Anyai nagyapja vagyonos, tekintélyes nagyváradi polgár. Apai nagyapja szerény helyzetű falusi zsidó ember, akinek kopott alakját gondos kezek eltávolították elegáns ügyvéd fia és elszánt arcú, tizenhat évesen a munkásmozgalomhoz csatlakozó unokája mellől a Gáll Ernő-Napló első kötetében látható, 1931-ben készült fényképről. Ez az unoka, elvből, csakis munkáslányokkal elégítette ki kamasz érzékeit. A majdani akadémikus ifjúkora humoros emlékeit felidézve, bevallja, hogy mennyire zavarta annak idején, némely alkalmi barátnője mosdatlan szaga, amiért persze a gazdagokra haragudott, akikhez családja révén ő is tartozott. Tanulhatna a legelőkelőbb külföldi egyetemek valamelyikén, de közbeszól az osztályhelyzeti bűntudat: a kolozsvári egyetemre iratkozik be, apjának tett engedményként a jogi karra. A saját lelkiismeretének tett engedmény: minden hónapban visszaküldi az otthonról kapott pénzt, magánórákból él, tíz deka parizert vacsorázik, lóg az egyetemről (utálja a jogot), hajnalig olvas: Kantot, Marxot, és illegális kommunista diáklapot szerkeszt. Utoljára egy kórházi ágyon fekve láttam: csalódott, elszigetelt ember várja a halált, mint aki kiszorult a társadalomból. A neve, akárcsak a lap alapítóié, nem szerepel a kolofonon. Takarója alól kilóg a katéter, kínos erőlködéssel, szemérmesen az ágy alá csúsztatja a befőttes üveget a vizelettel. „Igen, ez a korral jár”, mondja, és mosolyogni próbál. Félrenézek, átadok üdvözleteket barátoktól, tanítványoktól, akiknek nincs idejük meglátogatni: „Igen, voltak barátaim és tanítványaim.” Későn vette észre, hogy egykori barátok és tanítványok már nem titkolják a véleményüket, hogy idegenné vált számukra Gáll Ernő. Aki védekezésül, önkritikai hajlama és szomorú humora kíséretében, emlékei batyujával hazamenekült a múltjába. Szinte gyermetegen hatott valamikor az az igénye, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy „valahova tartozni kell”. Ebben igaza volt, abban már kevésbé, hogy önkímélőn, nem akart hinni a tényeknek, hiszen egész életében csak bízni, hinni akart valamiben, valakikben, akár Csoóri Sándortól Ion Iliescuig. Ki emlékszik még arra, hogy az ő főszerkesztése idején dolgoztak a Korunknál börtönviselt emberek is, meg más üldözöttek, akiket sehol sem akartak alkalmazni! Pedig alkatilag valójában nem is volt bátor. Csak éppen szégyellte magát egy olyan igazságtalan, embertelen Hatalom nevében, amelyhez tartozott is, nem is, s amelyet ő maga is hiszékenyen, önámítón segített felépíteni. Nem vonom vissza, amit évekkel ezelőtt leírtam: „Gáll Ernő konfliktuskerülő forradalmár.” És mégis: megmaradnak a könyvei, hogy tanúskodjanak tévedéseiről, megalkuvásairól, érdemeiről. Meg aztán vagyunk néhányan, akik hálával tartozunk neki, például a tilos könyvekért, amelyeket a kezünkbe adott, hogy ne felejtsünk elgondolkozni, és megismerjük az igazságot. Ernő személye és élete csupa ellentmondás. Buchenwaldból sebzetten és bizakodón sietett haza, Erdélybe, Kolozsvárra, az íróasztal és a könyvespolc közé, nem sejtve, hogy itthon minden lépését követik, és minden szavát lehallgatják. Nem ok nélkül: Venczel Józsefet látogatta, Mikó Imréről igyekezett a bonyolult igazságot felkutatni. Nem a konfliktus, hanem az eszmecsere embere volt. Az igazságot kereste. Nem csak az ő hibája, hogy nem találta meg. Gáll Ernő szülei Auschwitzban, a gázkamrában végezték életüket. Az ő élete úgy végződött, hogy a házsongárdi sírnál katolikus pap búcsúztatta. SZILÁGYI JÚLIA / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
